Regisztráció  Belépés
bubamama.blog.xfree.hu
" A fény, csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle." Hamvas Béla : A láthatatlan történet. Dr Buttyán Kornélné
1937.04.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
B.Molnár M.: A Kanyar III rész
  2011-07-17 17:01:20, vasárnap
 
  B.Molnár Márta: A Kanyar...( III. rész )

SZERELEM?....HÁZASSÁG ?....

"A házasság a legjobb recept arra, hogy két ember örökre megutálja egymást!". - mondá, Arthur Schopenhauer . ( ....és, meglehet, hogy igaza volt. )

Hajdanában, - általában úgy kötöttek házasságot, hogy a jól megválasztott társsal, jó ideig, - jegyben jártak.
A jegyben járás, - még nem jelentette azt, hogy véglegesen és mindörökre elkötelezték magukat egymás iránt. A jegyességet, bármikor fel lehetett bontani, de nagyon jó volt arra, hogy jobban megismerjék egymást, és legyen lehetőségük végiggondolni, vagy komolyan elgondolkodni azon, hogy valóban együtt akarnak-e élni, házasságban is? Vagy képesek-e rá egyáltalán?
Mert a házasság, komoly dolog, és az akkori erkölcsi szabályok szerint, felbonthatatlan volt, - és örökre szólt. ( Lehetőleg, ugye?...) Még akkor is, - ha nem működött mindig tökéletesen.
A házastársak, régebben, többet tűrtek el, néztek el, - és bocsátottak meg egymásnak, mint manapság.
Régen, nem dúlták fel egy család életét azért, hogy az apuka szabadon félre kefélhessen, - de azért sem, ha anyukának támadt volna kedve világgá futni valamilyen okból.
A család, - az család. Az volt a legfontosabb.
A házasság pedig, a családalapításra kötött szövetség volt, - nem pedig egy szimpla törvényes engedély, - a szabadon kefélésre.
Valószínűleg, nem működött mindig, mindegyik tökéletesen. Sőt, - biztos, hogy nem. Mégis, sokkal tartósabbak voltak a régiek, - mint a mai házasságok.
Akkor, volt rá esély, hogy a házasságok, - életre szólóak. Ma pedig, - egyre kevesebb.
Manapság az a legnagyobb probléma, hogy elfelejtünk alkalmazkodni, - vagy nem is akarunk.
Ma, - nincs bemutatás, nincs jegyesség.
Ma, - ott ismerkednek a fiatalok, és az egyre fiatalabbak, akiknek még a tojáshéj is a fenekükön van, - ahol tudnak.
Nem igen beszélgetnek, se alkalom nincs rá, se idő, - csak ,,együtt járnak". Nincs jegyben-járás, - azt se tudják, mi az.
"Együtt járnak", - amíg kedvük van hozzá. Utána meg, - minek?
Már, máshoz van kedvük, - és mással járnak együtt. ( Persze, újra csak addig, amíg, - kedvük van hozzá...)
Annyit azért hozzátennék, hogy véleményem szerint a párválasztás és a szerelem, az két különböző dolog, - nem ugyanaz
Amikor, felnőtt koromban elgondolkodtam rajta, - már annyi mindent láttam, hallottam róla, és tapasztaltam magam is, hogy majdnem biztos voltam benne, - hogy a szerelem, és a házasság, nem igen eshetnek össze.
- Szerelem?...Házasság? Ugyan...- Nem igen eshetnek össze. Vagy, csak ritkán. Ha mégis, -...egy idő után akkor is elmúlik a szerelem, ...- vagy akár a házasság is.
Talán, csak a beteljesületlen szerelem más.
Az, változatlan marad. Sőt, egyre szebb lesz, - egyre tökéletesebb.
A beteljesületlen szerelem, szinte megdicsőül az évek múlásával.
Még annál is szebb lesz, mint amilyen ,,szerelem-korában" valójában volt.
Örök, szép, hibátlan, - tiszta emlék marad.
Nem mocskolja be semmi, és sohasem veszít az értékéből, a fontosságából. Időnként, visszarévedünk, visszamenekülünk az emlékéhez, hogy felmelegítsük a didergő lelkünket.
Különösképpen akkor kaparjuk elő rohanvást, amikor éppen összerúgtuk a port a házastársunkkal, vagy az éppen aktuális szerelmünkkel. Mert, ugye, az élet, élet, - olyan is van. Jól jön ez olyankor,...de milyen jól!
Abban a szerelemben, - ami ugye soha nem jött össze, - minden benne van, ami valaha benne volt, sőt, még az is, ami soha nem volt benne, és soha nem is lesz, mert csak beleképzeltük, beleálmodtuk.
A beteljesületlen szerelem örök. Örök érték.
Nem múlik el, - és a fontossága, jelentősége, értéke, nem változik sohasem. Bármikor vissza lehet térni az emlékéhez. Nagy kincs. Már, - ha van. Nem olyan, mint egy megunt házasság, vagy kihűlt, esetleg zűrös kapcsolat. Nem.
A beteljesületlen szerelemnek, - örök, és felbecsülhetetlen értéke van.

Nekem is volt ilyen, kettő is.
- ...az egyik, a gyerekkori szerelem volt. A másik meg más. Későbbi, és sokkal több annál.
A gyerekkori szerelmemet Miskának hívták, és imádtuk egymást. Egészen addig, amíg az élet, mindkettőnket, elsodort.
Fiatal felnőttként nagyon távol az otthonunktól, a véletlen még egyszer összehozott minket pár percre, egy távoli idegen városban. Miska gyönyörű szép felnőtt lett, - azonnal rácsodálkoztam, és a szívem azonnal felismerte.
Mindketten a más-más irányba induló autóbuszhoz tartottunk. Csaknem összeütköztünk. Nekem nem volt csomagom, ő pedig az övét elejtette.
Mit sem változtunk, a régiek voltunk.
Miska kitárta a karját, én meg belehullottam. Keservesen sírtam, Ő pedig némán, szorosan ölelt.
Váratlan és megrázó volt ez a találkozás.
Nem hiszem, hogy beszélgettünk, csak öleltük egymást, - de ebben az ölelésben minden benne volt. Az egész elmulasztott életünk.
Aztán indult az autóbuszunk.
Szívemnek lelkemnek a másik fele volt, - de soha többé nem találkoztunk. Nem csókoltuk meg egymást soha életünkben, egyetlen egyszer sem, mégis, azt mondom, hogy ez volt a legszebb, legteljesebb szerelem az életemben.
Tiszta, érzelem teli, romlatlan, -...és tartós. Mondhatnám, örök.
Sokáig úgy éreztem valahányszor gondoltam rá, hogy csak füttyentenie kellene és én, bárhonnan azonnal repülnék hozzá, fénysebességgel.
Hallottam még egyszer Miskáról, - messzire került otthonról, tanult ember lett belőle, doktori címmel, tudományos fokozattal.
Magas pozícióba került és külföldön él. Természetesen megházasodott, ahogy én is, és szép családja volt, - ahogy nekem is.

- Ó, drága Miska,...- Talán egy korábbi életünkben már ismertük és szerettük egymást. És egy későbbi életünkben, - reménykedem benne, - talán majd újra találkozunk.
Sokszor jutott eszembe Ő, - szomorú, magányos napokon, és éjszakákon - ha nem lehettem ebben az életben a társa, akkor, majd egy következőben talán az leszek, vagy ha nem, ha újra születünk, talán újra együtt leszünk majd gyerekek.
Egész életemben, mindig magányos voltam, mindig vágyódtam egy igazi társ után, - de igazi, sosem volt, csak gyerekkoromban.
Hiszek az Istenben, - hiszem, hogy a lélek élete örök. ( vagy legalábbis azt mondják...)
Az életünk idejére, lelkünk be van zárva fizikai testünkbe. Ha majd meghalunk, a lelkünk kilép a testünkből, s ezt követően egy új dimenzióból nézzük, érzékeljük az életünket, értékeljük tetteinket, érzéseinket, és a világmindenséget. Talán a szerelmet is.
Ki tudja? Ki tudja? Ki tudja?....
Hát, ha ez igaz, hogy ,,kilépve" nem semmisülünk meg, akkor majd újra találkozunk. Valahol. Valamikor, Valahogyan.
Bár, - ( és lehet, hogy ezt a kisördög súgja nekem, aki mindenkiben benne van, - ) nyilván különös találkozás lesz az!
Szinte, látom.
Miska jön majd a saját népes pereputtyával, én meg az enyémmel,...- aztán csak bámuljuk egymást. Miska pedig megszólal majd, hogy:
- Afffrancba!!!!...
Olyan szépen tudta ezt mondani, - hirtelen felindulásban! Tőle tanultam,. Én is szépen tudtam mondani..
A másik szerelem, - ( különben, Őt, a ,,változatosság" kedvéért, Mihálynak hívták ) - ...egy másik kristálytiszta szerelem az életemben, még ennél is furcsább, ennél is különösebb.
Csak abban hasonlít a gyerekszerelemhez, - hogy örök, meg hogy tiszta. Kristálytiszta.
Miskával, gyerekkorunkban, szerettük egymást. Mihállyal nem. Őt, - a későbbi nagy szerelmemet, - csak én szerettem.
Mást aztán nem is, - sajnos, - pedig annyira szerettem volna valakit, igazán, igaz szerelemmel, nagyon szeretni. Azonban, senki sem ért fel sem emberként, sem férfiként őhozzá. Ezért, - nem kellett más.
Kitartóan szerettem, és teljesen reménytelenül.
Neki pedig, - fogalma nem volt, és nem is lehetett, az én érzéseimről. Így aztán, ha majd a ,,túloldalon" összefutunk, vagy összetalálkozunk, - ahol már ugye mindent tudunk, és mindent látunk, s ahová Ő is jön majd a saját pereputtyával, meg én is az enyémmel, - lesz nagy meglepetés. Csak állunk majd egymás előtt. Jaj.
Csak állunk, ...csak állunk. Állunk. Jaj.
S ha akkor, már tényleg, és valóban mindent tudunk, mindent látunk, mindent érzünk, minden világos, ...majd rátör a felismerés, - és akkor én, továbbra is szótlanul, dermedten, és szégyenkezve állhatok előtte, mint anno,... ugye...? -
Ő pedig, - rádöbbenve arra, hogy mi volt, és mi van, ( ,,mi a afffene?...) Nahááát!!....és még mindig? Teremtő Atyám!!! ,,- a fejéhez fog kapni, és valószínűleg ugyanazt fogja mondani, amit a Miska szokott erős felindulásban:
- Afffrancba!!!!...
Hanem, - innen aztán, - ....hogyan tovább?!....
Hát, azt bizony, csak a Jóisten tudja, - vagy talán még ő sem.


SZERELEM?...hát, nem is tudom...

Fiatal lány koromban sem hallottam sokat a szerelemről, - nemcsak gyerekkoromban. Nem volt ez téma, a családban.
A szerelem, általában két ember legbensőbb magánügye, - ami nem tartozik másra, és nem kell beszélni róla.
Az is igaz, - hogy engem, sokáig, nem érdekelt a szerelem. Éretlen voltam, - és különben is, annyi minden más érdekelt. Ezek között, nem is szerepelt a szerelem.
Egy időben pl. leginkább a lovak érdekeltek, - nem a szerelem.
Szerettem a lovakat.
Amikor pedig férjhez mentem, - alighanem hirtelen felindulásból, meggondolatlanul, akkor is fontos volt, hogy a férjem is szeresse a lovakat. Hát, ez, összejött. Más aztán nem igen.
Férjem, egyetemi tanár létére is ,,lovas-ember ,,volt gyerekkora óta, - az anyja ugyanis, lovakat tenyésztett Svájcban.
Így hát, hosszan, megunhatatlanul, vég nélkül tudtunk beszélgetni, - a lovakról. Sok minden másról azonban nem.
Szerelemről például, szó sem volt. Jó barátok, jó pajtások voltunk. Játszottunk. Azt hittük, ez elég.
Később derült ki, hogy nem. Nem elég.
Ennek ellenére, nagyon sokat, - nagyon sok szépet - kaptam a férjemtől, és attól a házasságtól.
Hogy Ő, annak idején, mit várhatott a nagy-hirtelen, csupán az akkori, kényszerítő körülmények hatására megkötött házasságunktól, azt nem tudom, csak remélem, hogy megkapta.
Én, olyan társat szerettem volna, aki becsületes, megbízható. Aki mellett teljes biztonságban érezhetem magamat. Akinek szíve van, lelke van, szeretni képes, és akit én is képes vagyok, - vagy, ,,majd", - (...majdcsak! ) képes leszek szeretni.
Akiben vakon megbízhatok, aki soha el nem hagy, - akit én soha el nem hagyok. Aki, soha rám nem emeli a kezét, - mint ahogy én sem őrá, sohasem.
Ő, ilyen volt, igen, és szerettem. Igaz, - nem szerelemmel, de haláláig szerettem.
Azt mondják, - a szerelem egy csoda.
Én pedig, találkoztam vele, és megkaptam ezt a csodát. Igaz, nem a férjemtől, hanem sokkal korábban, a Sorstól, vagy a vak-véletlentől, s az is igaz, hogy csak pillanatokra, - nem tovább. Csak meglegyintett, s mint a szellő, ment tovább.
Nem egészen kaptam meg.
Amikor a csodával találkoztam, szinte megrendült alattam a föld, átölelt a Napsugár és beborított a színes Szivárvány. Ezt éreztem. Ki tudja mi volt ez? Ki tudja? Csak átölelt egy érzés, mint a szellő, és már ment is tovább.
Megbénított akkor az érzés, - moccanni sem tudtam. Csak álltam kukán.
Ő pedig továbblépett. De csak Ő. Ő lépett tovább.
Én, ott álltam, földbe gyökerezve. A csoda azonban velem maradt.
Amikor egyedül voltam, gyakran visszaidéztem, és tovább gondoltam ezt a csodát.

A szerelem, különös, felemelő, magával ragadó érzés. Engem, - csak a fantáziám repített oda, azokba a magasságokba, - és magam zuhantam azokba a mélységekbe, amelyeket a szerelmesek együtt élnek meg, s amivel együtt küzdenek meg..
Elképzeltem néha, hogy megcsókol, - s ilyenkor, mintha egy másik világba kerültem volna. A lábam reszketni kezdett, és megesküdtem volna rá, hogy édes muzsikát hallok, miközben átölel a Napsugár, és beborít a színes, gyönyörű Szivárvány.
Egy csoda volt ez a ,,szerelem", - igen.
A csoda fontos, a csoda érték, - a csodát, nem szabad elveszíteni, elpazarolni.
A csodára vigyázni kell.
A csoda, egy életre szóló ígéret. Őrizni kell, - óvni kell, védeni kell.
Hogy aztán, valójában ez az érzés meddig tartott volna ki, - vagy mi meddig tartottunk volna ki emellett az érzés mellett, normális körülmények között, az sosem derült ki, - mivelhogy nem voltak normális körülmények, és soha többé soha nem találkoztam vele.
Igaz, soha többé nem találkoztam a szerelemmel sem. Pedig, szerettem volna.
Szerettem Őt, igen.
Szerettem volna, ha valódi, igazi szerelem lehetett volna, szerettem volna, ha összetartozunk. Ásó, kapa, nagyharang, és miegymás.
Hát, ilyen volt ez a szerelem, - és ilyen lehetett volna házasságban is. (Istenem, de hülye vagyok!!!)
Csakhogy Ő, - nős volt. Én pedig tiszteltem Őt, - és tiszteltem, tiszteletben tartottam az életét.
Szerelemről, tehát szó sem lehetett.
Csak az emléke jött velem, az kísért, - vagy kísértett, - át az életemen.
Én, tehát ilyennek ismertem, ill. inkább csak ilyennek képzeltem a szerelmet.

Azt azonban, sohasem értettem meg, hogy az a csoda, amit én ilyennek ismertem meg, másnak, másféle lehet, - de azért az is csoda. Csak, - másképpen kell nézni. Sajnos, sohasem jöttem rá arra, -... hogy hogyan.
Olyan, amilyen, ugye, - de csoda. Igen.

--------------------------------------------------------------------------------- --------------------------------------------

LUJZIVAL, BAJ VAN...

A következő évben, ősz felé, mikor újra itthon voltam, - ( a férjem pedig, megint egyedül kóborolt a világban, ) - ismét kint voltunk Szentendrén.
Olyan jó volt ott, - mint otthon.
Ebédhez készültünk, amihez mindenki hozott valamit, Lujzi főtt tojást, Marika sült húst, én zsemlegombócot, - a spenótot pedig ott ütöttük össze, a saját termésből.
Lujzi terített.
- Mit rakjak fel Barika, abroszt, vagy alátétet?
- Abroszt, - mondta Marika gondolkodás nélkül.
- Csak semmi flanc, - mondta Lujzi, - nem kell abrosz...- és felhajigálta az alátéteket a kecskelábú asztalra, - majd egy vázában kerti virágokat tett fel. Aztán, le is ült azonnal, ott ahol volt, és ott is maradt.
Nagyon sápadt volt, és nagyon kedvetlen. Marika többször is rajta felejtette a szemét, de nem szólt semmit.
Aztán, ebéd közben, amikor Lujzi csak unyászolva evett, vagyis inkább piszkálta az ételt, Marika megjegyezte:
- Lujzi, nem tetszel nekem.
- Jól van, te se nekem.
- De komolyan, Lujzi, tényleg nem tetszel. Alszol te eleget? ...-
- Eleget? Ki alszik eleget? Nincs rá idő, ...sosem alszom eleget, mindig úgy érzem, hogy át tudnám aludni az életemet, az egészet...-
- Lazíts egy kicsit...-
- Nem lehet...-
- Dehogyisnem. Muszáj. Agyonhajszoltnak tűnsz, törődöttnek. Sápadt vagy, fénytelen a szemed, étvágyad sincs, lefogytál. Nem tetszel nekem, Lujzi. -
- Jóvan. Nem baj. Mondtam már, te se tetszel nekem...-
- Tudod, hogy értettem. Gyere be a rendelőmbe.
- Dehogyis megyek, ...nincs énnekem semmi bajom...-
- Azt majd meglátjuk...-
- Dehogyis látjuk...-
- Elkísérlek Lujzi,...- ajánlottam, de Lujzi csak némán rázta a fejét. Nem volt hajlandó.
Két héttel később, amikor újra találkoztunk, még rosszabbul nézett ki, és, mintha megint fogyott volna valamennyit.
Marika, nem hagyta szó nélkül.
- Lujzi, ragaszkodom egy vizsgálathoz,...semeddig se tart, és esküszöm, nem fog fájni...-
- Elkísérlek...- ajánlottam.
Lujzi, egy kicsit habozott, aztán teljesen könnybe lábadt, - majd rábólintott.
- Jól van. Jóvanna,....nem bánom, - egye fene, - nem vagyok jól, tényleg nem vagyok jól egy ideje. De hát mi bajom lehetne?...-
- Meglátjuk...-
Amikor ketten maradtunk pár percre, megkérdeztem Marikát:
- Mit gondolsz? Mire gyanakszol?...de ugye, nincs nagy baj?...Jajistenem...-
- Ne sipákolj, meglátjuk, - mondta szűkszavúan - hozd be hozzám, amilyen gyorsan csak tudod.
Másnap, már vittem is.

--------------------------------------------------------------------------------- ----

Marika először egy gyors laborleletet kért, amit azonnal megcsináltak, és utána vissza kellett vinni hozzá.
Amikor a kezünkbe nyomták az eredményt, rápillantottam, és elhűlve láttam, hogy 75 hgmm. volt a vérsejt süllyedése, és 28 ezer a fehérvérsejt száma.
Mást aztán nem is láttam, - meg voltam ijedve. Szó nélkül összehajtottam a leletet, és visszamentünk Marikához.
Lujzi, erősnek akart látszani, és úgy csinált, mintha a dolog nem is igazán érdekelné. Nem kérdezett semmit.
Marika pedig csak rápillantott az eredményre, aztán rezzenéstelen arccal azt mondta:
- Nem rossz. Nem. De van néhány dolog, amit még meg kell csinálni, ha már elkezdtük. Hogy ne pazaroljuk az idődet, mindent sürgősséggel kérek, majd megbeszélem a kollégáimmal, és ők azonnal szólítani fognak Téged. Nem kell várnod. Lisztes, ( - az én voltam ugye, ) - pedig amúgyis ráér. -
Lujzi, egy szót se szólt. Már nem tiltakozott, nem legénykedett, és nem vagánykodott, ahogy máskor szokott. Csak rábólintott.
Ahogy, én is.
Természetesen továbbra is el akartam kísérni Lujzit, ezért, én vettem át a beutalókat. Különben is, - nekem nyújtotta Marika,
- Állományba veszlek Lujzi, ezt majd adjátok be a munkahelyedre, - mondta, - és kiállított egy táppénzes utalványt, meg egy állománybavételi lapot. Azt is nekem nyújtotta.
Utána, megölelte Lujzit, kicsit hosszabban, mint máskor, majd engem, és kikísért bennünket.
- Lujzikám, angyalom, aludd ki magadat végre, és egyél, egyél...egyél. Egyél, amennyit csak bírsz. Fontos, hogy egyél...-
Lujzi, csak bólintott.
Szerettem volna elkapni Marika tekintetét, - csak egy pillanatra legalább, - de nem lehetett, nem nézett rám.
Görcsbe rándult a gyomrom az aggodalomtól, aztán belekaroltam Lujziba és elindultunk a kocsimhoz.
Bementünk a munkahelyére.
A főnökét, akkor láttam először, és igencsak meglepett.
Jóképű negyvenes, kedves, szerény, szelíd arcú, szelíd tekintetű ember volt.
Nem ilyennek képzeltem.
Amikor megláttam, az jutott eszembe, hogy mindennap megkérte Lujzi kezét, - és azonnal megállapítottam, hogy oda kellett volna adni. Ez egy olyan ember volt. Igen.
Férjhez kellett volna menni hozzá, és gyerekeket szülni neki.
Áradt belőle a kedvesség, a jóság. Meg a szeretet is, - ahogy Lujzira nézett.
Nem sokat mondtunk neki, de attól is nagyon meglepődött.
- Semmi baj Lujzikám, semmi baj, - mondta, és megölelte Lujzit, - ...hidd el, nem lesz semmi baj, te csak pihenj, te csak gyógyulj, és ne törődj semmi mással. Az üzlettel ne foglalkozz, én itt leszek, és elrendezek mindent, ne legyen gondod rá.
Lujzi, többször is kinyitotta a száját, - végül csak annyit mondott:
- Jól van, köszönöm...-
Aztán eljöttünk, - hazakísértem, bár tiltakozott.
- Nincs semmi bajom, csak fáradt vagyok, aludni akarok,...nem kell anyáskodni felettem...-
- Arról szó sincs Lujzi, hogy anyáskodnék, azt mondom, amit Marika, egyél és aludjál, holnap jövök érted, és találkozunk. Ráérek, nincs dolgom, nincs itthon a férjem, tudod.
- Jól van. Köszönöm. Akkor, nyolckor...-
- Nyolckor.
Aztán elköszöntünk.
Otthon, megnéztem a beutalókat, - mégegy labor, egy mellkas röntgen, egy belgyógyászat, egy nőgyógyászat, és egy urológia.
Valószínűleg Marikának van már egy diagnózisa, - vagy gyanakszik valamire, és nyilvánvalóan nem akarja elmondani nekem. - gondoltam.
Diszkrét ember, és orvosként is az. Nem baj. Így helyes.
Megértettem.
Másnap aztán, az összes vizsgálatot lezavartuk, ahová Marika beutalta Lujzit. Az eredményeket azonban nem mi kaptuk kézhez.
Mindegyik vizsgálat után azt mondták, hogy a leleteket átküldik a vizsgálatot kérő orvosnak.
Így, - anélkül mentünk vissza Marikához. Ő, addigra, valószínűleg már mindent tudott.
- Jól van, - mondta, félresikerült mosollyal, - nincsen semmi baj. Ma, én viszem haza Lujzit, és holnap is én viszem tovább. Majd hívlak...-
Egy pillanatra szíven ütött, hogy hirtelen feleslegessé váltam.
A következő pillanatban azonban belém villant a felismerés. Nagyon nagy baj van. Nem szóltam semmit.
Az volt. Nagy baj volt.
Elköszöntem, megöleltem őket, és az ajtó felé indultam. Akkor szólalt meg Lujzi, félelemmel teli, elvékonyodott gyerekhangon:
- Lisztes, ...szeretlek....-
Egy pillanatig, dermedtem álltam, aztán, visszafordultam hozzá. Elveszetten állt, és ömlöttek a könnyei.
Egyszerre léptünk oda hozzá Marikával, - aztán csak összeborultunk, és sírtunk.

--------------------------------------------------------------------------------- ---

Rettenetes napok következtek. Lujzit, azonnal operálni kellett.
A Nőgyógyászati Klinikán végezték el a műtétet.
A váratlan helyzettől, a sürgősségtől, a félelemtől és az aggodalomtól, Lujzi, se eleven nem volt, - se holt. De, mi sem.
Ott voltunk vele, és fogtuk a kezét, mielőtt a műtőbe vitték.
- Meg fogok halni...- mondta
- Dehogyis,,,,- mondta Marika - az, ki van zárva. Jó helyen vagy, biztonságban vagy, ez az ország legjobb kórháza,...és mi is itt vagyunk veled...-
- Halál ellen nincs orvosság...-
- Lujzi, ne,..ne, ...imádkozunk...-
- Az se használ...-
Aztán jöttek érte, - é kába volt már a pipolphentől, de megszorította a kezünket.
- Azért, ...imádkozzatok mégiscsak, ... mégiscsak...- suttogta. Aztán kitolták a szobájából.
A műtő közelében, a folyosón ültünk le, és vártunk. Vártunk.
Csak vártunk. Csak vártunk.
Három és fél óra múlva tolták vissza a szobájába. Aludt.
Leültem melléje, és fogtam a kezét. Marika pedig, elment és beszélt az orvossal.
Sokára jött vissza, és halálsápadt volt.
Nem szólt, leült, és megfogta Lujzi másik kezét. Néha, összepillantottunk Lujzi ágya felett. Száguldottak a gondolataink.
Lujzi aludt, és nyöszörgött.
Pár órával később megszólalt Marika csipogója. El kellett mennie.
- Nincs értelme maradni, reggelig úgyse ébred fel. Menjél haza, pihenjél, ... nehéz napok jönnek. Menj haza...-
Aztán elment.
Én, maradtam még, - akár volt értelme, akár nem.
Lujzi aludt, és nyöszörgött.
Hajnalban mentem haza.
Alig, hogy hazaértem, csengettek. Marika volt.
- Ne haragudj, - mentegetőzött, - erre jártam, betegnél voltam, ...láttam, hogy ébren vagy, ég a villany nálad, ...meg aztán nem akartam telefonon.
Aztán elcsuklott a hangja. Elhallgatott.
Csak néztem, dermedten, - szólni se bírtam.
Tudtam, hogy mit fog mondani. Tudtam.
De, nem.
Sokkal rosszabbat mondott, mint amire számítottam.
- Szarkóma, erste blickre,...- suttogta, - a legrosszabb, ami lehet. Semmit se tudtak csinálni vele. Visszavarrták. Tele van áttétekkel. Talán három hónapja van...-
De, - nem volt annyi.
--------------------------------------------------------------------------------- ----

Másnap reggel korán mentem, - Lujzi már ébren volt. Elgyötört arccal, de mosolyogva fogadott.
- Látod?...- suttogta, -...élek, és jól vagyok, pedig azt hittem, hogy meg fogok halni...-
- Jaj, ne mondj ilyet édesem, mostmár mindennap könnyebb lesz, meglátod,...-
- Bárcsak igazad lenne, mert piszkosul fáj,...de legalább élek, ...élek, ..élek. Alig akarom elhinni, de élek, csípjél meg, élek...-
- Dehogyis csíplek meg...-
Leültem az ágya mellé, összemosolyogtunk egy pillanatra, kezembe vettem a kezét, és simogatni kezdtem a kezefejét. Rám villantott egy halvány mosolyt, kisimult az arca, és visszaaludt.
Sokáig aludt, - és nyöszörgött közben. Fájdalmai lehettek.
Egyszer felpillantott, megszorította picit a kezemet, és aludt tovább. Orvosok, nővérek, többször is megnézték közben, injekciót kapott, infúziót cseréltek, - de Lujzi, aludt tovább.
Estefelé tért magához.
- Jól vagyok, - mondta, - teljesen jól vagyok,...jól érzem magam...-
- Annyira örülök...-
- Tudom,..-
Aztán, csak néztük egymást és hallgattunk.
- Van egy titkom,... - suttogta Lujzi, - van egy titkom, és el akarom mondani neked...-
- Ne terheld magadat ezzel, elmondod majd máskor, ha meggyógyultál,... akkor...-
- De, ... de,... most akarom elmondani, mert hátha meghalok...-
- Nem Lujzi, nem, nem halsz meg, meg fogsz gyógyulni...-
- Nem hiszem Lisztes,...nem fogok meggyógyulni. Úgy érzem, hogy meghalok. Nincs időm,...nincs időm, jaj,...rosszul vagyok....-
Hirtelen álomba zuhant, vagy elájult.
Nagyon megijedtem, csengettem, - és berohantak hozzá.

--------------------------------------------------------------------------------- ----

Másnap reggel, - első pillantásra úgy tűnt, mintha minden rendben lenne. Megint ébren volt amikorra odaértem.
- Rossz éjszakám volt. - mondta, - Nagyon rossz éjszakám, éjjel, sokkal jobban fáj mindenem, mint nappal. Miért?... Te tudod?
- Én?...Én nem. Majd megkérdezzük Marikát.
- Meg lázam is lehetett, mert úgy vacogtam, hogy még a fogam is kocogott. És, féltem. Nagyon féltem,... azt hittem, hogy reggelre meg is halok, és akkor,... imádkoztam édesanyámhoz, - suttogta Lujzi, - megérted?...-
- Igen....-
- Nem csak Istenhez, meg a szentekhez lehet imádkozni, ugye, meg az angyalokhoz?
- Persze, hogy nem
- Anyukám is odafönt van.
- Igen, tudom.
Lujzi hallgatott egy kicsit, aztán könyörgő tekintettel nézett rám.
- Mondd meg, mi lesz velem?... Tudni szeretném, de igazán. Őszintén, mondd meg, meghalok?
- Jaj, nem, nem, dehogyis,...szó sincs róla Lujzi. Rendbe jössz. Mindennap könnyebb lesz, meglátod, meg fogsz gyógyulni. Hidd el.
- Megmondanád, ha nem? Istenbizony?
- Megmondanám, Istenbizony...-
- Szeretlek Lisztes...-
- Én is téged, tudod...-
- Tudom,...ezért, elmondok neked egy titkot...-
- Mondjad Lujzi...-
- Emlékszel te a Vince bácsira, a falunkból? Emlékszel rá?
- Emlékszem, persze, hogyne emlékeznék. Ő volt a legszebb ember a faluban, azt mondták. Meg a leggazdagabb is, - azt is mondták...-
- Hát, ez a titkom. A Vince bácsi. Igen. Már nagyon kicsi koromban felfigyeltem rá. Valahogy mindig ott volt, ahol én. Egyszercsak észrevettem. Észrevettem őt, - és amióta csak az eszemet tudom, mindig vonzódtam hozzá. A véletlen, valahogyan mindig összehozott vele, és én örültem ennek a véletlennek, örültem, ha láttam Vince bácsit. Igen. Olyan szép ember volt, emlékszel? Nagyon szép ember volt.
Amikor nagyobb lettem, mégjobban vonzódtam hozzá, és akkor is valahogy mindig az utamba került, mindig arra vitt az útja, amerre az enyém. Csak köszönt, és ebben, nem lehetett megelőzni. Csak köszönt, de soha nem jött a közelembe, soha nem ért hozzám, - csak nézett engem. Meg én is őt. Igen, nézett, - ...meg én is őt.
Nézett,... igen, méghozzá olyan szépen nézett, hogy én ezt soha nem tudtam elfelejteni. Régen volt, de soha az életben, senki a világon nem nézett rám úgy, ahogy a Vince bácsi.
Amikor nagyobb lettem, akkor is ezt a tekintetet kerestem mindenhol, majd felnőttként is, minden férfi szemében ezt kerestem, de hiába, -... csak ő tudott így nézni rám. Csak ő, a Vince bácsi, - és soha, senki más.
Amikor nagylány voltam, már középiskolás, ...arra döbbentem rá, hogy szerelmes vagyok Vince bácsiba. Halálosan szerelmes, - nem érdekelt semmi más, meg senki más, csak a Vince bácsi. Szép ember volt, nagyon szép ember volt,... emlékszel rá?
- Persze, persze, hogy emlékszem, hogyne emlékeznék,... de pihenj egy kicsit Lujzi. Ne fáraszd ki magadat, majd máskor folytatjuk...-
- Nem nem, most akarom elmondani, most, és nem máskor,...-
- Hallgatlak...-
- Szóval, halálosan szerelmes voltam a Vince bácsiba,...valahogy mindig ott volt. Mindig ott volt. Ha leszálltam a vonatról, akkor is, meg, ha visszautaztam, akkor is. Nem is tudtam másra gondolni, csak Vince bácsira, ...arra, hogy mikor látom újra? -... és aztán, egyszercsak elmondtam ezt anyukámnak, - aki elszörnyedt.
Kitört belőle a sírás, - jajgatva sírt, és a fejét fogta. Aztán kirohant a szobából, és elmondta apukámnak. Utána pedig, bejöttek együtt és elbeszélgettek velem.
Azzal kezdték, hogy nagyon szeretnek engem. Aztán, azzal is folytatták. Nagyon szeretnek, igen, - de elmondták őszintén az igazat. Elmondták a születésem történetét, anyukám botlását, - amiért hálát adtak százezerszer is az Istennek.
Elmondták, hogy a Vince bácsi, - akibe ugye halálosan szerelmes voltam, - az a vérszerinti apám. Nem lehetek szerelmes a saját édesapámba. Ugye, megértem? Vince bácsi, a saját édesapám....-
El tudod te képzelni, hogy mit éreztem én akkor?...El?...Nem, nem lehet, azt elképzelni...-
Lujzi elhallgatott, teljesen könnybe lábadt, és a fejére húzta a paplant.
Le voltam döbbenve. Elsírtam magamat.
Lujzi is sírt. Aztán, egy idő után elcsendesedett, csak néha szipogott, majd - elaludt.
Akkor, kicsit lejjebb húztam az orráról a paplant, hogy több levegőhöz jusson.
Aztán, elgondolkoztam. A Vince bácsi. Igen. Meg a falu. Igen.
Emlékeztem Vince bácsira.
Az Édesanyám egyszer, elmondott, egy nagyon rövid, de nagyon szomorú történetet, - ami szintén őhozzá kapcsolódott.
Több gyereke is volt Vince bácsinak a faluban, - talán azt se tudta, hogy kinél. Megőrültek érte az asszonyok.
Sok baj volt ebből, - de a legtöbbször megoldották.
( - ,,Nekem higgyél aptyám, ne a szemednek..."- mondták, amikor az eltévelyedett gólya letette hozzájuk a senkire se hasonlító kisgyereket... - de, általában, maradt a családi béke. Megoldották.)

Az egyik családban, ahol már volt öt lánygyerek, majd utána évekig semmi, - a férj, halálra szekálta a feleségét, hogy nem tud neki fiút, fiú örököst szülni. A szerencsétlen asszony pedig, már nem bírta hallgatni, - többet sírt, mint evett.
Aztán, történt valami, egyszer. Mint annyian mások, ő is ráfeledkezett Vince bácsira. Aztán, úgy maradt.
Terhes lett.
A férje, boldogan várta az örököst. Várta, hogy végre megszülessen a várva-várt kisfia.
De, - megint lány lett. Csak lány. A hatodik.
A férj, éktelen haragra gerjedt, még az Istent is átkozta, hogy ekkora csapást mért rá, - a gyerekre pedig nem volt kíváncsi, meg se nézte.
Utálta, - úgy, ahogy volt, pedig azt mondták, szép kislány. Neki azonban nem kellett. Nem volt kíváncsi rá.
Leokádiára anyakönyveztette, és erre is keresztelték szegényt. Leokádia, - Istenem, ilyen név, egy gyereknek! Leokádia? El tudod képzelni?...-
Később se kedvelte meg a kislányt.
Soha egy pillanatra nem állhatott meg előtte, - tényleg utálta. Aztán, amikor a felesége 6-7 évvel később meghalt - vakbélgyulladásban, - azonnal beadta a gyereket egy intézetbe, majd ott is hagyta.
Soha nem látogatta, soha nem törődött vele. Tényleg nem szerette. Számára, nem is létezett.
A kislány, így végleg bent maradt az intézetben, senkinek nem kellett, - és nem volt hová mennie.
Később, apáca lett belőle, Belgiumba került.
Krisztus menyasszonya lett, - neki adta az életét, és minden szeretetét. Másnak, nem kellett.

--------------------------------------------------------------------------------- ----

Aztán, volt egy másik történet is, amit széltében hosszában beszéltek, - az erdésznéről, meg a Vince bácsiról..
Az asszonynak, fiai voltak, csak fiai, - és annyira szeretett volna egy kislányt. Tudta, hogy kihez kell fordulni.
Szép asszony volt, - nem lehetett visszautasítani.
Aztán, hamar úgy maradt, - a legnagyobb örömére. Tudta, hogy most kislánya lesz. Most, - az. Biztosan tudta.
A férje azonban nem akart több gyereket. Semmilyent, se fiút, se lányt, - elég volt. Így aztán, kitört a családi cirkusz.
A férj ordított, az asszony pedig sírt. De hiába sírt, hiába könyörgött, - a férje hajthatatlan maradt.
- Tetesd el,... - mondta.
Az asszony azonban, - talán életében először, - azt mondta a férjének, hogy nem. Nem teteti el. Szó sem lehet róla.
Nem fogadott szót a férjének. Keményen kitartott amellett, hogy megtartja a gyereket, - tudja, hogy kislány, és kell neki ez a kislány.
- Nnnna, akkor majd én, - mondta a férj, aki baromerős ember volt, - és szájon vágta az asszonyt, aki elesett. Akkor, teljes erejéből belerúgott a felesége hasába.
Aztán vette a kabátját, kalapját és a puskáját, füttyentett a kutyájának, és folytatta a napját, úgy, - mintha semmi sem történt volna.
A szerencsétlen asszony pedig, a veréstől, az eséstől, és a rúgástól elvetélt. Amikor magához tért, vértócsában ázott. Ölébe vette, ringatta, és könnyeivel öntözte a parányi magzatot, - aki, 4-5 hónapos lehetett, - és kislány volt.
Először meg akart halni, - aztán összeszedte magát, meg a gyerekeit, - és, az összes gyerekével együtt hazaköltözött a szüleihez.
Sohasem bocsátott meg a férjének.

--------------------------------------------------------------------------------- ----

Vince bácsi, különös ember volt, - de a faluban szerették.
Azt mondták, hogy a falu bikája, - de ennek ellenére, kedvelték őt.
- ,,Vince, tele a pince", meg a ,,Vince, üres a pince"...- kiabáltak neki, kicsik és nagyok. Csúfolták, és viccelődtek vele, - de ő nem haragudott érte.
Barátságos, kedves ember volt.
Vince bácsi, gazdag volt. Nemcsak jómódú, hanem gazdag, ráadásul, művelt, tanult ember.
( Meg még olyan szép is, hogy ,,olajat pisáltak érte a lányok meg az asszonyok", - azt mondták a faluban. Emlékszem rá. )
S akire csak ránézett, annak, mindnek azonnal gyereke született tőle...-
Azt mondta a falu, - igen.
Elég érdekes azonban, - ahogy később hallottam, - bár a falu, tele volt Vince bácsi gyerekeivel. Ő, egy távoli faluból hozott feleséget magának, - és azt mondták, hogy a házassága gyermektelen volt.
Ugyan miért?
Sose nézett a feleségére?

--------------------------------------------------------------------------------- ----

Lujzi állapota, rohamosan romlott.
A műtét után nem indult meg a bélműködés, - aztán megindították, de nem volt eredménye, csak az, hogy szörnyű fájdalmai voltak.
Aztán belázasodott, és a fájdalmai, egyre elviselhetetlenebbé váltak.
Kiderült, hogy bélelzáródása van, - és azonnal meg kellett operálni.
Másnap, szinte egész nap eszméletlen volt. Arcán lázrózsák égtek. Beszélni nem tudott, - de nem is igen nézett fel. Aludt, vagy ájult volt? Nem tudtam megállapítani.
Az orvosok, nővérek, - és Marika is, - állandóan ki-be jártak hozzá.
Mindent megtettek, amit lehetett.
A következő nap, hasonlóan telt el, - semmi nem változott.
A harmadik napon rosszabbodott az állapota, - hányni kezdett, majd csuklani. A végén, olyan szaporán csuklott, hogy két csuklás között alig kapott levegőt.
Hashártyagyulladása volt.
Ismét harcoltak érte, - és mindent megtettek, hogy leszorítsák a lázát, megszüntessék a gyulladást, - de a fertőzés, mindennek ellenállt.
Akkor, bevetettek egy Ceporin nevű gyógyszert, ami még nem volt
forgalomban, csak kísérleteztek vele. Nyilatkozatot kellett adnia, -
vagy helyette valakinek, - hogy beleegyezik az alkalmazásába. Valaki,
aláírta helyette.
És csodák-csodája, - az új gyógyszer hatott. Csökkent, majd, majdnem teljesen lement Lujzi láza. Alig akartuk elhinni, - de jobban
lett. Magához tért. Nem lehetett ráismerni, annyira leromlott, - de mégis ő volt.
Az ember, - képes hinni a csodákban, és képes, szüntelenül imádkozni
érte. Alighanem, mindannyian azért imádkoztunk, talán még Marika is,
amikor éppen volt egy szusszanásnyi ideje, - pedig ő nem volt hívő.
- Jól vagyok, ...- szólalt meg egyszercsak Lujzi, nagyon halkan, és
felfénylett az arcán, egy nagyon halvány mosoly, ...jól vagyok...-
Visszamosolyogtunk rá, pedig alig tudtuk a könnyeinket visszatartani.
Szörnyű napok következtek.
Lujzi, aggasztó állapotban volt. Marika, csak a fejét rázta, nem tudott, vagy nem is akart beszélni róla.
- Mindennap ajándék...- mondta, könnyes szemmel, - ideje lenne értesíteni a rokonait.
- Rokonait? Vannak rokonai? Kik a rokonai? Én, nem ismerek egyet sem, nem is beszélt róluk. Van valaki, aki tudhatja? Ismersz valakit?... Talán a főnöke?
- Lujzi nem mondott semmit?
- Csak a Vince bácsit...-
- A Vince bácsit?... Istenem, te tudod?
- Mért, te tudod?
- Igen, én tudom, ...Apuka elmondta. Igen.... Tudom. De a faluban mindenki tudta, talán csak te nem, mert elmentetek onnan...-
- Lujzi se tudta...-
- Hát, azt megértem...-
- Istenem, nincsenek rokonai, ... borzasztó.
- Azért a Vince bácsit, értesíteni kellene, azt gondolom. Mégiscsak az apja...-
- Lujzi egy szóval se mondta, hogy látni szeretné...-
- Kitalálok valamit.
- Jó.
Törtük a fejünket ezerrel, hogy mit mondjunk Lujzinak? Mit mondhatnánk, és hogyan mondhatnánk úgy, hogy ne fogjon gyanút?
Aztán, reggel, a kérdés azonnal megoldódott. Lujzi azzal fogadott, hogy lenne egy kérése.
- Nem tudom, kérhetek-e tőled ekkora szívességet?
- Bármit kérhetsz Lujzikám, tudod, bármit...-
- Szeretném látni az édesapámat, ...- sóhajtott halkan, - még is csak az Édesapám, meg aztán, annyira szerettem, ...tudod...-
- Igen, tudom. Megoldom. Elmegyek, és elhozom, rendben?
- Megtennéd?
- Igen.
Aztán, ebben maradtunk.
Kora reggel elindultam a falunkba. Pontosan tudtam, hogy hová kell mennem, és azt is, hogy kit kell keresnem, - mégis, nehéz küldetés volt.
Marika, délután rendelt, így egész délelőtt Lujzival lehetett. Őt, a főnök váltotta fel, aki viszont reggel dolgozott, de szabad volt délután.
Jött mindennap, és addig maradt, amíg Lujzi el nem küldte.
Mindig jókedvűen érkezett, és egy kicsit, őt is jókedvre hangolta.
Valamivel, mindennap megnevettette, - és szokás szerint, ahogy eddig, most is, mindennap megkérte a kezét. Ő pedig itt is, most is, mindennap nemet mondott.
Jó játék volt ez, - játszottak hát.
,,Hülyültek", - ahogy Lujzi mondta.

--------------------------------------------------------------------------------- ----

Vince bácsiék, ahogy ez várható volt, - meglepetten fogadtak.
A feleségét nem ismertem, sose láttam még, - Vince bácsi pedig annyira megváltozott, és megöregedett, hogy nem ismertem meg. Igaz, ő se engem, - a szüleimre azonban, jól emlékezett.
A é körülményes bemutatkozás után, behívtak, leültettek, és várakozással néztek rám.
- Hát igen. Baj van Vince bácsi, azért jöttem. Lujzika, nagyon beteg, és látni szeretné önt, azért jöttem.
Vince bácsi elfehéredett, az ádámcsutkája hirtelen elkezdett fel-le szaladgálni, - de hang nem jött ki a torkán.
- A Lujzi, igen. Lujzi, nagyon beteg, azért jöttem...- ismételtem meg.
S akkor az a nagydarab öregember, - aki valaha olyan szép volt, - beterítette az arcát a nagy lapát tenyereivel, hogy ne lássuk a kicsorduló könnyeit, - és nem szólt, csak ingatta az egész felsőtestét, jobbra meg balra, - és hangtalanul zokogott.
- Megyünk, - mondta Ilonka néni, - megyünk a lányunkhoz, a legelső vonattal megyünk. Már megyek is, pakolok, Megyek és pakolok...-
Annyira meghökkentem Ilonka néni szavain, - hogy ő is, egyszerűen, és a legnagyobb természetességgel a lányának tekintette Lujzit, - hogy alig bírtam megszólalni.
- Nem kell vonat Ilonka néni, elviszem magukat kocsival, és vissza is hozom, lakhatnak nálam addig, amíg Pesten akarnak maradni.
- Köszönjük, de nem terheljük lelkem, az én testvérem is Pesten lakik, majd őnála megszállunk. Akkor pakolok. Megyek, és pakolok...-
Vince bécsi, változatlan helyzetben, változatlanul zokogott. Talán, nem is hallott minket.
Amikor Ilonka néni kiment, felálltam és odamentem hozzá.
- Nyugodjon meg Vince bácsi, kérem, nyugodjon meg,...és legyen erős, Isten, talán megsegít bennünket....-
Nem hallgatott rám, - talán, meg se hallotta, hogy szóltam hozzá.
Nemsokára visszajött Ilonka néni, és azonnal intézkedni kezdett.
- Mosakodj meg Papám, és öltözzél át. Kitettem az ünneplő ruhádat az ágyra, eredjél Papám, eredjél gyorsan. Aztán induljunk is nyomban, mert messze van az a Pest...-
Végül, Vince bácsi felkanalazta magát az asztaltól, és lehajtott fejjel kiment. Elég hamar elkészült, és már indultunk is visszafelé.
Út közben, alig beszélgettünk. Mindenki el volt foglalva a saját szomorúságával.
Elég későn értünk Bp.-re, - de Vince bácsi, azonnal be akart menni a kórházba.
Nem tudtam, mit csináljak, visszatartsam-e őket, vagy - hiszen minden perc számít, - bevigyem azonnal Lujzihoz.
Ők, az utóbbihoz ragaszkodtak.
Amikor odaértünk, éppen Marika volt Lujzival, s amint meglátott bennünket, azonnal kijött. Az ajtóból rámosolygott Lujzira.
- Itt vannak, megjöttek, ...- mondta neki, és kijött.
Én, éppencsak intettem egy picit Lujzinak, bekísértem hozzá az édesapját. és magukra hagytam őket.
Nagy pillanatok voltak ezek mindkettőjük számára. Drámai, és
megrázó pillanatok. Nem tartoztak másra.
Amint becsuktam az ajtót Vince bácsi mögött, láttam még az ablaküvegen keresztül, hogy, - levett kalappal állt meg az ajtóban. És, -
hallottam az elcsukló hangját:
- Szerbusz lányom...-
Elléptem az ajtótól, - pedig tudtam, hogy szegény kis összetört Lujzira, most az egész élete szakadt rá, - mégse lehettem vele.

Ilonka néni nem ment be, kint maradt velünk a folyosón, és a kezeit tördelte.
- Téged ismerlek...- mondta Marikának.
- Igen, én is emlékszem Ilonka nénire. Szomorú, hogy így találkozunk...-
- Az bizony. Szomorú. Az Uramnak is az, nagyon szomorú, - pedig egész életében erre a pillanatra várt. Arra, hogy találkozhasson egyszer a lányával, hogy a közelébe lehessen. Hát, megadta neki az Isten. Meg. Most aztán elmehet vele.
Megadta. Meg.
Megkapta, amit akart.
Megkapta a szerencsétlen, de nem így gondolta. Nem is tudom, hogyan tudja majd elviselni.
De én itt leszek mellette. Egész életében, mindig ott voltam mellette,
jóban-rosszban, - bár inkább csak rossz volt, mint jó...ugye, - ilyen az
élet. Jó, talán nem is volt. Nem emlékszem, hogy lett volna. Akárhogyan is nézem, jó, az nem igen volt...-

Én meg, - akárhogyan is néztem a szegény Ilonka nénit, - akinek ugye nem sok jó volt az életében, és éppen ezért, Vince bácsinak se sok lehetett, - bizony, - nekem egy szakállas vicc jutott eszembe róla, ha ránéztem:
"Sára férje, Jákob néhány napig kómában fekszik. Hűséges neje ott ül
mellette, és virraszt.
Egyik éjjel Jákob magához tér; int a feleségének, hogy hajoljon hozzá közelebb.
- Drága Sára - mondja. - Te mindig kitartóan mellettem voltál, egész életemben. Mellettem voltál akkor is, amikor kirúgtak az állásomból, akkor is, amikor az üzletem csődbe ment, amikor meglőttek, amikor elvették a házunkat, és akkor is, amikor az egészségem elkezdett tönkremenni. Te mindig velem voltál és mindig mellettem álltál, Sára. Tudod, mit gondolok most?
- Mit, kedvesem? - kérdi a jó és hű feleség.
- Azt gondolom Sára, hogy nem hoztál nekem szerencsét."

Hát, - nem szép tőlem, - de én is azt gondoltam, szegény Ilonka néniről, - hogy nem hozott szerencsét.
Bizony, - nem hozott szerencsét Vince bácsinak. Annak a gyönyörű szép embernek, akiért fiatal korában "olajat pisáltak" a lányok, - meg az asszonyok is.
Gazdag volt, és sikeres. Aztán, - elvette Ilonka nénit, és egyszerre minden megváltozott.
Sajnáltam Vince bácsit. Bekerítették, - aztán már csak fogoly volt a saját életében.
Hát, - nem tudom, hogy érezhette magát benne.

--------------------------------------------------------------------------------- -------------

Vince bácsi, - most, romokban volt.
Amikor végre megkapta a lányát, - akit, az első pillanattól, amióta pólyás baba korában meglátta, reménytelenül imádott, - most, bármelyik pillanatban elveszíthette.
Valószínűleg érezte, - bár, sem Marika, sem az orvosok, nem mondták el neki.
Azonban láthatta, hogy milyen súlyos állapotban van Lujzi. Lujzi, - aki hol itt volt még velünk, hol már nem.
Harcolt.
A test a végsőkig küzd a megmaradásért. Harcol, amíg csak bír, talán a lélek és az elme ösztönzésére, - de harcol. Az ember, nem hal meg addig, amíg fel nem adja.
Lujzi, nem adta fel. Még, nem.
Vince bácsi, ult az ágy mellett, és le nem vette szemét a lányáról. Nem aludt, nem ivott, nem evett, - csak néha támolygott ki pár percre Lujzi szobájából.
Amikor visszajött, megint megfogta a kezét., - és nézte tovább.
Néha, megrándult az arca, alig vett levegőt, és szótlanul mozgott a szája, - alighanem, megállás nélkül imádkozott
Egy reggel, legnagyobb örömünkre, Lujzi, felébredt, felemelte a fejét, és ránk nézett. Aztán, mintha ott se lettünk volna, elkezdte igazgatni a vánkosát, majd a takaróját, aztán megint a vánkosát. Utána visszahanyatlott a párnájára, lecsukta a szemét, megremegett a szája, és csendesen, hangtalanul sírni kezdett.
- Ó, Istenem, ...ó Istenem,...- suttogta.
Marika, azonnal ugrott, és mindkét kezét megfogta.
- Mi baj van angyalom?
Lujzi, teljesen értelmesen nézett ránk, - de nehezen beszélt, nehezen
formálta a szavakat, és a könnyek elfojtották a hangját.
- Nem tudom,...mintha álmodtam volna, de nem álmodtam. Biztosan
tudom, hogy, nem álmodtam. Találkoztam az édesanyámmal, de nem láttam őt.
Zuhantam valami hatalmas, mély feketeségbe. Nagyon mélyre zuhantam, és egyre sebesebben. Mintha vízben lettem volna, ..igen, ...nagyon mély vízben, nem tudom,... talán a tengerben. Nem tudom, sosem láttam a tengert. Nem tudom, nem tudom, Istenem, ...zuhantam.
Csak zuhantam, és nem tudtam megkapaszkodni. Sebesen zuhantam, egyre sebesebben,...egyre mélyebbre, és akkor meghallottam az édesanyám hangját.
Sikolyba fulladt a hangja, ahogy utánam kiabált,... hogy "Lujzi!!!...Lujzi!!!"...és akkor egyszerre ott volt mellettem, Velem volt, nem voltam egyedül, de zuhantam tovább. Ő pedig, velem zuhant.
Nem láttam őt, de tudtam, hogy ott van. Tudtam,
És akkor hirtelen, elért engem az édesanyám, és elkapott. Elkapott, és megtartott. ...Igen.
- ...
- Az édesanyám. Elkapott, és megtartott, már nem zuhantam tovább.
Most meg itt vagyok. Igen, és élek. Istenem, élek. Élek, és jól vagyok.
Olyan jól vagyok, hogy akár fel is kelhetnék. Mostmár elhiszem nektek, hogy meggyógyulok. Nem fáj semmim, ... jól vagyok. De jó is élni Istenem, de szép...-
- ....
- És az édesanyám, Istenem, ...-
- ...
- Istenem...-
- ...
Ömlöttek a könnyei, és mosolygott.
- Meggyógyulsz Lujzi, ígérem neked, hogy meggyógyulsz...- mondta Marika, és megsimogatta Lujzi arcát.
- Elhiszem, el, ...de, ...Istenbizony mondod?
- Istenbizony Lujzikám, ...-
- Hiszek Neked...-
Akkor, egy pillanatra felfénylett egy halvány mosoly a kis arcán, és -
aztán elaludt.
Később felriadt.
- Olyan csend van, - suttogta - jaj, Istenem, ...olyan csend van. Mért van ilyen csend? ...-
Majd, - úgy tűnt, - elájult.
Orvosok rohantak be, mi pedig kijöttünk Vince bácsival, hogy ne legyünk útban. Marika bent maradt.
Lujzit, újraélesztették, és sikerült.
Úgy tűnt, hogy - alszik.
- Maradjunk itt mindannyian, - mondta Marika remegő szájjal, és mi
körül ültük az ágyat. Bejött Ilonka néni is, - és könnyben úszó arccal morzsolta a rózsafüzérét. Mi is imádkoztunk egész éjjel.
Lujzi, nem ébredt fel többé.
Vele voltunk addig, amíg csak el nem vitték.

Vince bácsi, keményen összezárt szájjal viselte a csapást, amit az Isten rámért. Nem voltak könnyei, - csak Ilonka néni jajveszékelt az ég felé.
- Ha az enyim lett volna Istenem, ha az enyim lett volna, de nem nekem adtad!...-
Kövér könnyeket hullajtott, miközben továbbra is a rózsafüzérét pergette. Szívből sajnálta, és szívből megsiratta a férje gyerekét.
Amikor, a hamvasztás előtt, mindannyian együtt, még egyszer,
utoljára megnéztük Lujzit, Vince bácsi gyengéden lehúzta lánya fejéről
a leplet, és keresztet rajzolt a homlokára.
Aztán, lehajolva hozzá, két kezébe vette az arcát, és azt mondta:
- " Áldjon meg téged az Úr, és Őrizzen meg Téged az örök életre.
Világosítsa meg az Úr az ő orcáját te rajtad, és könyörüljön meg te
rajtad. Fordítsa az Úr az Ő orcáját rád, és adjon neked örök békességet. Ámen."
Aztán, lehajolt hozzá, és hosszan megcsókolta a homlokát.
Egy világot vesztettünk Lujzival.
A lelkünk, romokban volt.

Elveszetten álltunk Marikával, Ilonka nénivel, a hátunk mögött pedig, ott állt a hűséges főnök, - Lujzi főnöke, - hasonlóan elveszetten.
Egyetlen vigasztaló szót se tudtunk mondani egymásnak. Hallgattunk.
El voltunk foglalva a saját fájdalmunkkal, és a saját veszteségünkkel.
Hát, - ennyi az élet, csupáncsak ennyi, - és nincs tovább.
Elgondolkodtam. A halálra, nem szívesen gondol az ember, és nem szívesen foglalkozik vele.
A halál mindenkit félelemmel tölt el, ha a sajátjára gondol, - és általában, mélyen elszomorít, ha másokéra.
( Az ellenségeink kivételével ugye?...- mert azok, azért csak hadd hulljanak,... ) -
A halál, megérint bennünket.
Lujzi halála pedig, nemcsak megérintett, hanem, - kiütött bennünket.
33 éves volt, - szép, kedves, fiatal, előtte állt az élet, - úgy hittük, - aztán kiderült, hogy nem, hogy mégsem.
Úgy éreztük, - nem volt kész, és nem volt érett a halálra. Nem akaret elmenni. Szeretett élni.
A halál azonban akkor jön, amikor Ő akar, - nem akkor, amikor mi
szeretnénk-. Hiszen, mi, - sose szeretnénk.
Aki a karma értelmében gondolkodik, az azt mondja, hogy a lélek, aki éppen leszületik a földre, kiválasztja magának a sorsot, amit élni akar, s ami a lelkének fejlődéséhez kell, és kiválasztja magának a környezetet, a családot, - és mindazokat a személyeket, akikre a sorsa tökéletes megéléséhez szüksége van. És, kiválasztja, kiválaszthatja az időt, - és a halált is.
Hát, -... nem tudom...-
Nem tudom, nem értem, és nem is akarok belemerülni az elemzésébe, - én inkább elfogadom Isten akaratát.
Nem kutatom, hogy mi, miért történik velünk. Azt sem, hogy ki választotta, - és mért választotta. Mért, pont azt a sorsot? Nem kell tudnom.
Isten, tudja, hogy miért vagyunk itt, - és meddig.
A többi nem fontos, - Isten irányít, és vezet végig a sorsunkon, az
utunkon, az életünkön, - s ha az ember elérkezik az útja végére, Ő várja
majd ott, kitárt karral.
Isten vár, Isten szeret.
Én, - ebben hiszek, és jó ebben hinni.
Isten vár, Isten szeret.
Lujzi, drága Lujzi, vége van, - már nem zuhansz tovább.

--------------------------------------------------------------------------------- ----

Halál? Akármikor jön is, - korán jön.
Mélyen elgondolkodtam Lujzi halála után.
Eszembe jutottak a gyerekkorunk csodái, - amiben benne volt még a
sztálingyertyák fénye is, meg a zuhanórepülésben, süvítve ránk támadó repülőgépek sortüze, meg még ezer más veszedelem, - de akkor, nem gondoltunk rá. Nem törődtünk vele.
Előttünk állt ugyan, az élet, -... de előttünk állt akkor, és ott körözött
fölöttünk a halál is. Félelmetes volt, iszonytató, - de akkor nem féltünk tőle.
Aztán, a háborúnak, - úgy ahogy, vége lett, - ...az élet, - úgy, ahogy, - ment tovább. Egy gyerek hamar felejt, és könnyen megbocsát.
Gyerekkor, Istenem. Aztán, - az ifjúság
Csupa álom.
Csupa ígéret.
Aztán a felnőttkor, - amikor az ember megpróbálta realizálni az
álmait, - majd újra és újra, új álmokat kerget, amit vagy elér, vagy sem.
És az út végső része. A halál. Amivel, - nem lehet megbarátkozni.
"A halál, - nem akkor jön amikor öreg vagy, hanem akkor amikor kedve tartja, hogy bekopogtasson hozzád, - akárhány éves vagy is.
Mi maradt hát a régi álmokból?....Mi maradt, Istenem?
Mit kaptunk az ígéretekből?
És, mit hoz a még a hátralévő idő, mit hozhat?...- fiatalnak, öregnek egyaránt?

( HENRY SCOTT holland kanonok gondolatai a halálról:
( A halálról, amire gondolni se szeretek...)

"A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog...-
Valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába. Én, én vagyok, - te pedig te. Akármit is jelentettünk, egymásnak egymás életében, - ez mit sem változott.
Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, - beszélj velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is beszéltél.
Ne változtass a hangszíneden.
Nevess ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken.
Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám. Emlegesd fel a nevem nap, mint nap, ahogyan annak előtte is, - és ne árnyékolja be semmi a hangulatot,
amikor szóba kerülök.
Az élet nem kapott semmiféle új jelentést.
Minden olyan, mint amilyen volt, - nem szakadt meg a folytonosság.
Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt, hogy nem vagyok itt, - és
hogy nem kell rám gondolni.
Várok rád, itt vagyok a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj.
Nincs semmi baj..." - )

- Ez, szép, szép,...nagyon szép, igen, ... - mondom én is, - de nem tudom elfogadni.
- Nincs semmi baj? Nincs semmi baj?!
Hát, hogyne lenne, - hiszen,...jó élni, ...- és egyszer mégiscsak , vége lesz, pedig maradnánk még.
Akármilyen is az élet,- jobb annál, mintha az ember porrá-hamuvá omlik szét, vagy felfalják a kukacok.

--------------------------------------------------------------------------------- ----

- Olyan méltatlan befejezése a halál az életnek. Orvos létemre sem
tudom megszokni, és elfogadni soha...- suttogta Marika - borzasztó a
halál. Borzasztó....-
Már nem sírtunk, nem voltak könnyeink, letörten, elveszetten,
összekapaszkodva álltunk hárman a kocsi mellett, és Vince bácsiékat
vártuk.
Ő vette át az urnát, - Lujzika urnáját, Istenem, - és Ilonka néni vele
ment. ( Mert, Ilonka néni, mindig, mindenhová vele ment, és jóban-rosszban vele volt. Igen. )
Sápadtan, lassan,megviselten bandukoltak visszafelé.
Vince bácsi, mindkét karjával ölelte az urnát. Ilonka néni meg őt ölelte.
- Nem lesz most temetés, ...- mondta Vince bácsi, amikor visszaértek, - nem tudok megválni tőle. Nem tudom, megértik-e, de nem tudok. Talán majd később. Talán akkor, ha érzem, hogy közeledik az órám. Majd akkor. Akkor, visszaadom Lujzikát a szüleinek, és az ő sírjukba temetjük el. Igen, - de addig én őrzöm. Addig az enyém.
- Akkor, papot hívunk, - folytatta Ilonka néni, - hogy beszentelje
Lujzikát, meg a sírt, és áldást adjon rá. Mostan pedig gyászmisét mondatunk a lelki üdvéért. Szép gyászmise lesz. Ott lesz majd az egész falu. Eljönnek-e lelkem, maguk is?
- Eljövünk...- bólintottunk szinte egyszerre Marikával.
- Eljövünk...- mondta a Főnök is csendesen.
És, - elmentünk.
 
 
1 komment , kategória:  Könyv részlet.  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2011.06 2011. Július 2011.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 1 db bejegyzés
e év: 17 db bejegyzés
Összes: 350 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 143
  • e Hét: 677
  • e Hónap: 2629
  • e Év: 12912
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.