|
2012-01-18 17:18:03, szerda
|
| |
| |
Pisze Nyuszi és a hőség
Erdő szélén, rétnek sarkán,
Pisze Nyuszi heverész,
Nagy meleg van, kánikula,
Elviselni de nehéz!
Nyuszi kománk próbálgatott
Mindenféle praktikát,
Hideg vízbe mártogatta
Napsütötte pracliját,
Fülét fújta ventilátor,
Orrát lepke legyezte,
Farka végén, egy jégkockán
Potyázott egy legyecske.
Hiába volt a sok hűtés,
Egy sem tartott sokáig,
Melege volt Nyúl úrfinak,
Fejtetőtől bokáig.
Szenvedett hát Pisze Nyuszi,
Nem talált már hideget,
Meglátta őt Dongó Döme,
És feléje lebegett.
- Gyere Nyuszi! - szólt rá Döme,
- Menjünk el a patakhoz,
Nem várhatjuk, hogy majd a Tél,
Hűvöset és havat hoz!
Így is tettek, elindultak,
Várták őket hűs habok,
De amikor odaértek
Csodálkoztak jó nagyot.
Nem volt víz a kis patakban,
Nem hogy egy csepp, semennyi,
- Ki tette ezt? - kérdi Döme,
- S merre menjünk keresni?
Nyuszi fülek hallgatóztak,
Gyanús hangot kerestek,
Kicsit messzebb, fűrész zajra
Munkadallal feleltek.
Döme, Nyuszi futni kezdtek,
Vajon ki dalolgat ott?
Észrevették Hód Balambért,
Éppen fát pakolgatott.
- Mit csinálsz te, Hód Balambér? -
Kérdi Nyuszi mérgesen,
- Nincs vize a réti népnek,
Nem hogy egy csepp, annyi sem!
- Gátat húzok, tavat töltök,
az lesz az én lakásom. -
S tekintete megpihent egy
Hatalmas farakáson.
- Amint kész lesz, megígérem,
Kicsit nyitok gátamon,
S a tóparti erdész állást
Örömmel elvállalom.
Erre aztán kezet ráztak,
Pisze Nyuszi s Balambér,
Lassan megtelt a kis patak,
Más nevén a Galamb ér.
Együtt pancsolt nyuszi és hód,
S egy csíkos hasú dongó,
Tőlük lettem én is vizes,
Az ázott mesemondó.
/Kovács Sándor/
Pisze Nyuszi és a tavasz
Történt egyszer, nem is régen...
Ejnye, hol is kezdjem el...
Március volt, nagy foltokban
olvadt már a hólepel.
Víztócsákban, nedves földön
fakó színű ég alatt,
Nyúlüregi Pisze Nyuszi
bundájára sár ragadt.
Ázott mancsát dörzsölgette,
talpa nagyon didergett,
felhő mögé bújt el a nap
és egyszerre hideg lett.
- Mos már aztán elegem van,
itt fagyok meg örökre,
tavasz legyen, nem kell a tél! -
s nyúlmancs szorult ökölbe.
- Elmegyek a tündérlányhoz,
varázsoljon tavaszt most!
Fázom nagyon, éhes vagyok,
nem ízlik a havas koszt.
Azzal fordult Pisze Nyuszi,
dombnak vette az irányt,
- Elmondom a tündérkének,
elmondom majd, hogy mi bánt!
Dombok mögött, odvas fában
volt a tündér otthona,
déli oldalt nyílt az ajtó,
az északin sok moha.
Nyuszi koma bekopogott,
egy cseppet sem vidáman,
papucs hangja csosszant bentről
kulcs fordult el a zárban.
Hálóingben jött a tündér
kócos haján tollpihe,
morcos volt, mert zargatásra
kellett megint kelnie.
Álmos szemmel végignézett
hótól ázott vendégen,
aki köszönt, erőt gyűjtött:
"Csak azért is megkérdem! "
- Mondd csak kedves Tavasztündér,
hol késik a kikelet?
Erdő alszik, rét is szunnyad
mondd, az oka mi lehet?
Nem sarjad fű, nincsen rügy se,
nem nyílik a tőzike,
fanyar ízű kérget rágcsál
nyuszi, szarvas, őzike!
Magához tért Tavasztündér
kioktatva válaszolt:
- Tél van most még, januárnak
első napja épp ma volt.
- Dehogy ma volt - szólt a nyuszi -
karmoljon meg száz cicus!
Január már régen elmúlt,
ami most van; március!
Elámult a tündérlányka
az igazság hallatán,
becsapta a vekkeróra
a nappali asztalán.
Térült-fordult, ruhát húzott,
fésűt látott a haja,
olyan szép lett, nyúl úrfinak
torkán akadt a szava.
Tündérkézben pálca villant,
bűbájhozó varázslat,
felébredt a fű, fa, bokor,
tölgyágon a darázslak.
Táncra kelt sok szőrmók állat
dúdolt erdő és mező,
láthatták, hogy a március
kikelethez kedvező.
Pisze Nyuszi megköszönte
Tavasztündér jóságát,
hálálkodott, kezet rázott,
mégpedig egy órán át.
Amikor ezt befejezte,
nekiszaladt a rétnek,
virágillat simogatta.
és erdei fa-ének.
Boldog volt már Pisze Nyuszi,
és vele a réti nép,
s eldalolták mindahányan:
"Hej, tavasszal élni szép! "
/Kovács Sándor/
A csiga háza
Minek nekem ez a ház,
mérgelődött a csiga,
régi is, meg dohos is,
kell nekem egy szép tiszta.
Le is rakom itt a kertben,
amíg újat keresek,
addig meg sem fogok állni,
míg az újra nem lelek!
El is indul csiga-biga
benéz minden bokorba,
egy emeletes, padlásszobás,
de jó volna, gondolja!
Jön az este és a csiga,
nem talál az új házra,
dörög az ég, esni is fog,
mit húzzon most magára?
Jó lenne a régi házam,
olyan tágas, otthonos,
csak enyém volt senki másé,
akkor is, ha régi dohos!
Így kesereg egymagába,
míg elered az eső,
szegény csiga ázik-fázik,
mert nincs felette a tető.
Elindulok s megkeresem
régi házam úgy bizony,
ameddig az nem lyukad ki,
nem kell nekem új otthon!
/P. Németh Ilona/
Nyugdíjas imája
Hosszú szolgálatnak nyugalom a vége,
amikor elértem, felnéztem az égre
hála az Istennek most már megpihenek,
nem parancsol senki, magam ura leszek.
Nem lesz többé nekem zsarnokom az óra,
nem pislogok félve a nagymutatóra,
nem kell olvasgatnom mikor üt és hányat
nem kell odahagynom a jó meleg ágyat.
Csak akkor kelek fel, amikor jólesik,
az egész háznépem kívánságom lesik,
etetnek, itatnak s vakarják a hátam
ezt a boldog időt, jaj de régen vártam.
Rám virradt az első nyugalomnak napja,
feleségem így szólt, hallja e kend apja:
itt rám villantotta gyanúsan a szemét,
hát most már igénylem fele segítségét.
Elvégre nekem ezt esküvel fogadta,
de hát, amíg szolgált, nem volt foganatja,
már egy kis pihenés, énrám is rám fér
meglátja nem sok ez, s azután ráér.
Ezelőtt feleség, háziállat s gyermek
én nálam mindnyájan hamarabb felkeltek,
most már négy órakor a házba nem férek
azon a jogcímen, hogy most már ráérek.
Feleségem eddig sohasem volt bajban
még a jövés-menés sem fogott ki rajta,
amióta végleg eljöttem nyugdíjba
minden nap más bajok mutatkoznak rajta.
Emiatt kell nekem legkorábban kelni,
emiatt kell nekem a piacra menni
emiatt vár rám ezer féle dolog
sokszor a szemem, már alig-alig forog.
Amikor szolgáltam, megkímélt mindenki
még a gyermeknek sem volt szabad mukkanni,
most már mindenkinek szabaddá lett a tér
itt is az a jogcím, az öreg már ráér.
Éjjel, ha a cica elnyiffantja magát
így szól feleségem, ihol van a kabát
bocsásd ki öregem, várd is meg, Te nem félsz
majd lepihensz azután, Te legjobban ráérsz.
Hogyha üzletekbe vagy piacra megyek
utolsó vásárló biztosan én leszek,
elfáradok bele, olyan sokszor kérek,
de hát leintenek, várjak, én ráérek.
Ha meg elülhetnék, jönnek az unokák,
szilaj borzas fiuk, maszatos kislánykák
mind az én nyakamba ömlenek szegények
cibálnak s tűrnöm kell mivel, hogy ráérek.
Én édes Istenem! Hátha már ráérek,
én üljek azért is, akit elítéltek?
Hol volt ez a sok baj idáig megbújva?
Pont csak arra vártak, hogy menjek nyugdíjba.
Mindennek meg van a maga nehézsége,
na ha majd meghalok, megpihenek végre.
Csakhogy álmot láttam, ami megmutatja
mi vár odaát, a szegény nyugdíjasra.
A menny kapuja előtt, ott áll egy nagy sereg
fele bosszankodik, fele meg kesereg.
Kérdem, miért áll kívül ennyi szellem utas?
Rá mondja egy bakter, ez itt mind nyugdíjas.
Van itt kérem olyan, aki kétszáz éve
kóborog idekint s vár a bemenésre,
mert ha az ajtóig némelyik el is ér
Péter így mordul rá: kend nyugdíjas, ráér,
No, ha valamikor még újra születek,
tudni fogom már, hogy mitévő legyek.
Leszek taligás, vagy örök vándor utas
Akármi, csak éppen ne legyek nyugdíjas.
Tavaszodik
Az idő múlása meghozta a tavaszt,
Csipetnyi meleggel borsozta meg azt.
Vett hozzá még kiskanálnyi mosolyt,
S az dalra fakasztotta az éjjeli bagolyt.
Uhu, uhu énekelte mélyen búgó hangon,
A csendben ez egy igaz chanson.
S a határban a szél táncra bírta a fűzet,
Ágai mozogtak mint Hawaii szüzek.
Árokparton a magasra nőtt gyékény,
Susogott a szelek tánca révén.
Ballagott közöttük a mezei tücsök,
Gólya fészkére most visszaköltözött.
A pirongó nap nézi még a Földet,
Melegével előcsalogatja a zöldet.
De látom már előbújni a holdat,
Harap a napfényből igen jókat.
Kezdik a békák kvartyogó zenéjük:
"Árokparton, tavakban henyélünk!"
Kelepel a gólya játékukat hallva,
Ezen dől el: idén mennyi lesz a sarja.
A falu szélében szekér nyikorog,
A kocsis a tavaszi munkákon morog.
S az igás lónak patái kopognak,
Kezdődik eleje a sok dolognak.
Otthon a kályha mellett asszonyka várja,
Jön-e férje időben, csendes vacsorára.
A kutya az udvaron vakkantgat párat,
Tizenöt éve őrzi már e házat.
Kerül maga körül, majd lefekszik,
Az éjre csendes nyugalom telepszik
Csak...
Kocsi, ház, nyaraló,
a gyereknek póniló,
csinos kis feleség,
minden nap meleg eleség.
Télen kandalló, kemence,
nyáron a feszített medence.
Tudod, az ember annyi mindent szeretne.
Van aki pénzt, van aki hatalmat akar,
van, ki türelmet, de azt hamar.
Van aki uralkodna a világon,
és van akinek sose kívánom.
A király lánya-mint feleség,
a fele királyság éppen elég,
s ki tudja mennyi minden még...
Ha érdekel a titkos vágyam, elmondom én:
pipálni akarok a világ tetején.
Alattam ezer földrész, körülöttem a hó,
a világ tetején, ott volna jó.
Ott nincsen jófiú és nincsen zsivány,
bűvész, táncos-bonviván,
nincs politikus és futballista,
szuper rádiós-sikerlista,
ott nincsen playback és jövedelemadó,
csak én, meg a hó.
A páva meg a varjú
Szárnyát a páva kiterjesztve
Magát nagy büszkén mutogatta.
Nézte a varjú szem meresztve,
S magában mind ezt hajtogatta:
Kár, kár, de igaz,
E hetyke pimasz
Szebb, mint én vagyok,
Tolla hogy ragyog.
Nagy volt a varjú irigysége,
De hallj csudát! mindjárt lett vége,
Amint megszólalt büszke páva
Fülsértőn, rikoltva fennen.
-Most már magamat nem szégyellem,
Károgott a varjú. A páva
Bár szép a tolla, de csúf a hangja,
S így végre is alsóbb a rangja.
S elégedetten, csúf károgással
Tovább repült a varjú egy házzal.
A medve töprengése
Jön a tavasz,megy a tél
barna medve üldögél,kibújás vagy bebújás?
Ez a gondom, óriás!
Ha kibújok vacogok
ha bebújok, hortyogok,
ha kibújok, jót eszem,
ha bebújok,éhezem.
Barlangból kinézzek-e?
Fák közt szétfürkésszek-e?
Lesz-e málna,odú-méz?
Ez a kérdés de nehéz......
Weörös Sándor
A jámbor medve
Februárban fölszokott
ébredni a medve,
s elindul a barlangból,
lassan lépegetve.
Úgy lépeget, mint aki
nincs mezítláb szokva,
s karjaival kalimpál,
folyton kapaszkodva.
Nem is csoda, szegénynek
érzékeny a talpa,
kivékonyult, télen át
álmában is nyalta.
Álmos is meg gyönge is
ilyenkor a medve.
Lézeng, cselleng egy kicsit,
ha volna mit, enne.
De csak azért jön elő,
lássa, mi a dolga.
Ha süt a nap, visszamegy,
mert a nap csalóka,
hátra még az igazi
zimankós hadd-el-hadd,
hátra még a tél java:
kíméljük a talpat.
Ha pedig az idő zord,
künn marad a medve.
Itt a tavasz, amire
visszaszenderedne.
Legénykedik csak a tél,
mutatja hatalmát,
holott nyílni készülnek
a rügyek s a barkák.
Künn marad a medve, és
talpát nem kímélve,
elcammog a még jeges
kis patak vizére.
Szuhanics Albert:
Vers Elek
Volt egyszer egy kalapos,
volt egy kalapja, lapos.
nem volt ő túl alapos,
hiszen csak egy kalapos.
Láttam én egy fakopáncsot,
kibontotta a faháncsot.
Jött neki a forró drót,
kihalászta a pondrót.
Volt nekem egy hokedlim,
ráesett a nokedlim.
Hokedlimre ült rá Imre.
vagy talán a nokedlimre?
Karcsinak van korcsolyája.
nem csúszik a pocsolyába.
Csúszik majd a korcsolya,
ha befagy a pocsolya.
Boltba ment a kis teve,
ott egy tévét elteve.
Reggel a tevék viszik,
teveszobába teszik.
Nagyon mérges Aljósa,
sáros lett az alsója.
Csurom víz a felsője,
pedig most jár felsőbe.
Volt egyszer egy kalaptű,
felmászott rá a tetű.
Megfogtam a kalaptűt,
összenyomtam a tetűt.
Volt egyszer egy apostol,
kikapott az apóstól.
Látogatta a diszkót,
nem etette a disznót.
Ez a gólya sovány gólya,
lecsúszott a bugyogója.
Mert hintázik a bolygó,
néha nagyon imbolygó.
Volt egyszer egy kis kecske,
rászállott egy kis fecske.
Rászólott a kecskemama.
vár otthon a fecskepapa!
Napon van egy kanapé,
azt gondoltam a papé.
Ki van téve napra, csak
van rajta egy papkalap.
Potyogtattam könnyeim,
s eláztatták könyveim.
Feltörlöm a könnyemet,
megszárítom könyvemet.
Ma estére elbúcsúzok,
korcsolyámon hazacsúszok.
Vár otthon a vacsora,
egy nagy tányér kocsonya.
Modern kislány
Modern kislány vagyok nagy hibákkal teli,
a foglalkozásom: nem háztartásbeli.
Főzni én nem tudok, mosáshoz nem értek,
a házimunkához csöpp kedvet sem érzek.
Viszont egyet büszkén be merek vallani,
sok mindent nem tudok, de van ám valami:
Amihez én olyan pompásan értek,
mint kevés asszony ezen a vidéken.
Mert tudom azt bármiféle pózban,
közepes, gyors és lassú tempóban.
Tudom oldalt fekve, bedőlve vagy háton,
mindig úgy csinálom, ahogy jónak látom.
Tudásom e téren több mint tökéletes,
s hogy hason is tudom, az csak természetes.
Jó korán elkezdtem gyakorolni ezt én,
mivel tanítóm volt egy fiatal legény.
Fiatal volt mégis jól megtanított Ö,
igaz, én sem voltam olyan tudatlan nő.
Bevallom nekem is borsódzott a hátam,
mikor a fiúval először próbáltam.
Eleinte azt hittem leszakad az ég is,
lihegtem, szuszogtam, de csináltam mégis.
Idővel rájöttem mi ennek a titka,
s feltárult előttem mindennek a nyitja.
Később már oly rutint szerezhettem,
hogy tudásommal pénzt is kereshettem.
Csináltam én reggel, jó korán felkelve,
ilyenkor van ám az embernek rá kedve.
És nagyon boldogan vidáman műveltem,
még estefelé is, míg el nem szédültem.
Lehullt rólam a ruha, mint fazékról a zománc,
a testem olyan volt, mint a fénylő topáz.
Akad, aki gumisapkát húz fejére,
viszont ez a gyönyört csökkenti felére.
Ez az én gyengém, ezt el kéne hallgatnom,
én a nedvességet érezni akarom.
De hát mit nevettek, nem kell ezt megszólni,
és nem is kell mindjárt a rosszra gondolni.
Nincsen abba semmi, amit elmeséltem,
ha hiszitek, ha nem: az úszásról beszéltem.
Heltai Jenő - Vallomás
Mi ketten egymást meg nem értjük
nagyon sajnálom, Asszonyom
de ha nem kellek szeretőnek
egyébre nem vállalkozom.
Például arra, mit gyakorta
szónoki hévvel mond Kegyed,
hogy meggyötört szegény szívének
legjobb barátja én legyek.
Legjobb barát! Szavamra mondom
megtisztelő egy hivatal
de nem vagyok hozzá elég vén
s ön aggasztóan fiatal.
Ön csupa élet, csupa illat
lángol, vakít, hevít, ragyog
hát hogyne szomjaznám a csókját
én, aki angyal nem vagyok?
Olyan kevés amit kívánok...
Ha osztozkodni restel is
legyen a tisztelt lelke másé
nekem elég a teste is.
Legyen lelkének egy barátja
kivel csevegni élvezet
de ez az őrült, ez a mamlasz
ez a barát nem én leszek.
Legyen övé minden poézis
és az enyém csak ami tény
ő oldja meg a problémákat
a ruháját viszont csak én.
Hogy ez a hang szokatlan Önnek
kétségbe kérem nem vonom
de annak, hogy megértsük egymást
csak egy a módja Asszonyom:
Adjon az Úr, ki egy tenyérbül
rosszat is, jót is osztogat
rosszabb erkölcsöket Kegyednek
vagy nekem adjon jobbakat!
Baloghné Molnár Mária:
A hős cincér
Nagybajuszu Cincér úrfi
Mit gondolt magába?
Ő biz' kapja-fogja magát,
Elmegy a csatába.
Odaállt az anyja elé:
Cincérmámi lelkem,
Mondok egyet, hanem aztán
Ne sirasson engem!
Háború van, ne marasszon,
Úgyis csak hiába.
Isten áldja, Mámi lelkem,
Megyek a csatába!
- Jaj, galambom, kis leventém,
Ne ijesztgess, szentem,
Ha elmégysz a háborúba,
Szörnyet halok menten!
- Asszonybeszéd, gyáva beszéd,
Elég legyen mára!
Tudom én, hogy büszke lesz még
Katona fiára.
Szarvasbogár lesz a lovam,
Száll utánam mente,
Én leszek a rettenetes
Hős Cincér levente!
Puskát veszek, kardot kötök,
Lövök, szúrok, vágok,
Csápjaimmal minden élőt
Menten lekaszálok!
El is indult Cincér úrfi
Hősen, bőszen nyomba',
Kis katonasipkáját a
Csápja közé nyomva.
De a bokor tövénél túl
Nem jutott el mégse,
Félelmetes ellenséget:
Pityut vette észre.
Maszatos volt, négykézláb ment,
Akár egy kis pudli,
S a nyakáról cérnaszálon
Lógott le a dudli.
- Jaj, ha meglát szedte-vette!
Rémüldöz magába,
S bátorsága egyszeribe
Leszállt az inába.
Sipkáját a csápja közül
Hirtelen levette,
S visszaiszkolt mámikához
Hős Cincér levente.
Varró Dániel:
A SZILVALEKVÁR ÉS A ZABPEHELY
Egy régi Spájzban összebújva, hej,
két Krumplinudli és egy Kanna Tej
közt Szilvalekvár úr és a Zabpehely
kisasszony,
míg nyekeregnek a Ház vén ajtai,
hüppögve sírják vissza hajdani
fogyaszthatóságuk a hajnali
kakasszón.
,,Jaj, hisz oly lágy és omlós volt kegyed,
s lám, minőségét nem őrizte meg,
az Időnk túl hamar lejár" szepeg
a Lekvár,
,,minőségünk a szívben tartatik,
s közöttünk már a romlás kajtat itt,
kisasszonyom, s a Romlás, jaj, alig
szelektál."
,,Bizony, Lekvár úr, mint a csillagok,
oly fényes volt Ön és illatos -
sötét a színe mint a tinta most,
s bezápult.
Emlékszik még? Két éve vagy tavaly
négy Céklarépa és egy Tálka Vaj
közt összebújva sugdolózni, haj,
be szép volt..."
Így sírdogálnak összebújva, hej,
két Krumplinudli és egy Kanna Tej
közt Szilvalekvár úr és a Zabpehely
kisasszony,
s a pír elfutja őket, restelik,
hogy hüppögésükkel telis-teli
lesz már a régi Spájz az esteli
harangszón.
Romhányi József:
A bűnbánó elefánt
Az elefánt elmélázva
a tópartra kocogott,
és nem vette észre lent
a fűben a kis pocokot.
Szerencsére agyon mégsem taposta,
csak az egyik lábikóját
egyengette laposra.
- Ej, de bánt, ej, de bánt!
sopánkodott az elefánt.
- Hogy sajnállak, szegényke!
Büntetésül te most tízszer
ráhághatsz az enyémre!
Endrődi Sándor:
Aranypor
Valamit mondanék neked,fiacskám,
Mit méltó,hogy elmédbe véss:
A bátorságot soh'se zavard össze
Azzal,mi - hencegés.
Árok van előtted? Ne kicsinyeld kérlek,
Kudarc a jutalma minden hencegésnek.
Bizonyítsd be tettel,hogy ügyes,bátor vagy,
S akkor mondd a "Hopp"- ot ,mikor - átugrottad.
Mi nehéz,mi könnyü? Soh'se gondolj rája,
Csak fogj a dologhoz istenigazába.
A nehéz is könnyü lesz a törekvő jónak,
S a könnyü is nehéz a - nem akarónak.
Nem akarsz dolgozni? Akkor minden hiába!
Sült veréb nem repül az ember szájába.
Barázda sem dől ki pihenő ekébül
S bizony aratás sincs sehol - munka nélkül!
Sokat ígér a föld,mit magad szántottál
De azért,barátom,soh'se bizakodjál,
Ne nézd aratásnak,ami csak virágzás -
Emberé a munka,Istené az áldás!
Heltai Jenő:
Nagymamácska
Nagypapácska, nagymamácska,
Két fehérhajú öreg,
Akik együtt megvénültek,
Lent a kertben együtt ültek,
Harmatos volt még a regg,
Trallala, trallala,
Harmatos volt még a regg.
És megszólalt nagymamácska,
Mint egy régi zongora:
"Rajta, valld be most barátom,
Nem haragszom, megbocsátom,
Nem csaltál-e meg soha?
Trallala, trallala,
Nem csaltál-e meg soha?"
Nagypapácska fejvakarva
Szól: "Bevallom hát... no jó...
Fordítsd félre most az orcád,
Egyszer voltam hűtlen hozzád,
Egyszer voltam áruló,
Trallala, trallala,
Egyszer... érted, kis bohó?"
"Látod, látod, milyen kár volt"
Mondja most a nagymama --
"Hisz az ember gyönge, gyarló,
S az az egy is, te pazarló,
Nékünk mily jól esne ma,
Trallala, trallala,
Nékünk mily jól esne ma!"
Szabó Lőrinc
Lóci óriás lesz
Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
- Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázrezsóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!
Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta
s az asztal tetejére állt.
Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)
És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek körülöttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.
És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
- föl! föl! - mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.
És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszút állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra - és már gyûlöltem
mindenkit, aki elnyomott.
Gyûlöltem, óh hogy meggyûlöltem!...
És ekkor zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! - Aztán:
No, ne félj - mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.
Csukás István
Sün Balázs
Erdőszélen, erdőszéli
tölgy tövében volt egy ház.
Abban lakott hét süntestvér:
Sün Aladár,
Sün Piroska,
Sün Adorján,
Sün Dorottya,
Sün Demeter,
Sün Tihamér
s a legkisebb:
Sün Balázs.
Hogyha jól bevacsoráztak
Szűk lett nékik az a ház,
S előfordult ilyenkor,
Hogy kívül rekedt Sün Balázs
Furakodott, nyomakodott
Morgott, perelt dühöngve
Semmit se ért, mit tehetett,
Lefeküdt a küszöbre
Telt az idő, múlt az idő
Éjre éj és napra nap
Egyre többször fordult elő,
hogy a házból a legkisebb kimaradt
Ebből elég! Torkig vagyok!
kiáltott fel Sün Balázs
sokan vagyunk,
s kicsi nékünk ez a ház
Éppen ezért én elmegyek
Szerbusz néktek hat testvér
Sün Aladár,
Sün Piroska,
Sün Adorján,
Sün Dorottya,
Demeter és Tihamér!
Miután így elbúcsúzott
Fogta magát, elindult
Lába nyomán
Porzott a vén gyalogút
Így baktatott, így poroszkált
Szomszéd tölgyig meg sem állt
Ottan aztán sürgött, forgott,
Árkot ásott, falat emelt,
Tetőt ácsolt, ajtót szegelt,
És mire a nap leszállt,
Épített egy kalyibát
Így ni! mondta most már végre kényelmesen alhatok!
Nem tolnak ki
a küszöbre a nagyok!
Falevélből ágyat vetett
Kényelmeset,
belé feküdt s hortyogott
hogy csörögtek
s remegtek az ablakok
Éjféltájban vihar támadt
Hajlítgatta a vén fákat
Fújt a szél nagy zajjal ám
S arra ébredt, hogy zörögnek
A kalyiba ajtaján
Ki az? szólt ki fogvacogva -
Ki kopogtat éjnek idején?
?Mi vagyunk az szóltak kintről
Mi vagyunk a hat testvér
Sün Aladár,
Sün Piroska,
Sün Adorján,
Sün Dorottya,
Demeter és Tihamér!
Elvitte a szél a házunk,
engedjél be,
ázunk-fázunk idekinn,
csurom víz a kabát rajtunk
és az ing
Jól van, jól van
- szólt Sün Balázs
Jövök már
S fordult a kulcs, nyílt a zár.
Betódultak mind a hatan
Tele lett a kalyiba
Kérdezte is Sün Tihamér:
Mondd csak testvér,
nincs csak ez az egy szoba?
Lefeküdtek, elaludtak
S arra ébredt Sün Balázs:
Újra kicsi lett a ház!
Mert az éjjel ide-oda lökődve
Kiszorult a küszöbre.
Ejnye!mondta fej vakarva
Mit tehetnék? Megnövök!
S akkor talán nem lesz ágyam,
Nem lesz párnám a küszöb!
La Fontaine:
A tücsök meg a hangya
A tücsök dalolt egyre, bár
Ízzott a nyár,
Úgyhogy mikor jött a komor
Tél, része gond volt és nyomor:
Még egy picinke kisdarab
Legye, vagy férge sem maradt.
Hét ment is a hangyához át
Elpanaszolni nyomorát,
És kérte, adjon néki kölcsön
Zsákjába egy kis magot töltsön.
Új aratásig, legalább.
"Majd megadom, lesz erre gondom,
Nyáron, tücsök-szavamra mondom
A tőkét meg a kamatát."
Bosszantja a tücsök kalandja,
Nem is adott magot a hangya. -
De ezt kérdezte végre tőle:
"Mit tettél a meleg időbe?"
"Éjjel-nappal munkába voltam,
Fűnek-fának folyton daloltam." -
"Daloltál? rendbe van, komám,
Akkor ma táncolj, szaporán." -
/Kosztolányi Dezső/
Nagy Bandó András
Öreg őznek nénikéje
Mátraalján, erdőszélen,
öreg őz élt nyáron, télen.
Szeme barna, háta őszes,
eső veri, ha majd ősz lesz.
Öreg néne egyszer régen
barangolt az erdővégen.
Megbotlott egy mohás kőben,
,,Francba! - mondta - lábam törtem!"
Jaj, most mi lesz? Lassan gyógyul,
úgy eltört, hogy attól koldul.
Mindkét szeme könnybe lábad,
,,Hogyne sírnál, fáj a lábad!"
Szegény néne gondol rája:
bárcsak jönne unokája!
Ölbe venné, megsajnálná,
aki költő, megírkálná.
Szerencsére (mivel ősz lett),
segítője épp egy őz lett.
Őz is tanult emberséget,
gyógyítja a vén vendéget.
Hallott rólunk jót és szépet,
látott ő már puskavéget.
,,Meggyógyítunk, bár már látnád!
Itt van-e a tébékártyád?"
Orvosokért szalad az őz,
gyorsan fordul, alig időz.
Néne ágya puha pázsit,
egyszer pislog, máskor ásít.
Tarka harkály kopogtatta,
fülesbagoly meghallgatta,
méh forgatta mézbe-gézbe,
végül két őz vette kézbe.
Gyógyítgatták, babusgatták,
visszarakták térdkalácsát.
Vérnyomását, lázát mérték,
kenegették, ahol érték.
Hat hét múltán lábra állott,
toppantott, majd így kiáltott:
,,Meggyógyultam, bárki lássa,
megköszönöm, őzapácska!"
Épp mikor a harang kondul,
sántikálva útnak indul.
Köd előtte, köd utána,
belevész az éjszakába.
Mátraalji faluszéle,
gyógyultan él öreg néne.
Egyszer te is légy vendége,
jó a lába, fussál véle!
Lackfi János:
Soroló
Kukorica, melltartó,
csokifagyi, kandalló.
Tiniruha, primsonka,
babakocsi, otthonka.
Gumipapucs, ágytextil,
ikebana, csípős grill.
Fagyikehely, élvédő,
kimeneti feszmérő.
Buzadara, dómsátor,
fakarika, felsőcomb.
Cicakaja, vendégszék,
maracuja, hajfesték.
Frizsider a rácspolccal,
mirelite rántott hal.
Fiugatya, díszgömbök,
focicsuka, zsírtömbök.
Tamagocsi, angyalszag,
csodagyufa, vasmadzag.
Kutyagumi, fitt joghurt,
lapozom a prospektust.
Fecske Csaba - A nagymamánál
A nagymamánál jó,
csak ott jó igazán.
A nagymamának sok keze van,
tesz-vesz szaporán.
Egyik kezével főz,
a másikkal mosogat,
a harmadikkal fejemen
egy dudort borogat,
a sokadik kezével
kinyitja a tehénen a csapot,
s a tehénből máris
friss, meleg tej csobog.
A nagymamánál jó,
mert ott van nagyapa,
aki a mezőről tücsökszavú
estét hoz haza.
Heltai Jenő - Korzó
Ott, ahol a vén Dunának
hullámai muzsikálnak
hol a székek, padok állnak
de a villamos szalad
hol az aszfalt sohse porzó
ott virít a szívet-orzó
mámorító déli korzó
félig kopasz fák alatt.
Csillogó a víz ezüstje
és a propellerek füstje
mintha hányná poklok üstje
kanyarogva kavarog.
És e bájos környezetben
felöltőben vagy zsakettben
ámde mindig rendületlen
sétálnak a magyarok.
Itt sétál a büszke gyáros
s mivel itt mindenki páros
itt az egész Lipótváros
az ötödik került.
Mit kíván a magyar nemzet?
Van-e több ily viharedzett
tősgyökeres, tőrülmetszett
flörtölési terület?
Mert a fővárosi felnőtt
méltányolja itt a delnőt
és ha keres, hát itt lel nőt
bús szívének ideált.
Akad asszony itt temérdek
kiben nincsen önző érdek
s akit mégis félreértett
eddig minden jó barát.
Mindig akad itt egy Olga
akinek nincs semmi dolga
aki el van hanyagolva
s bánatában csókot ád.
Akinek a férj, az áldott
respektálván a családot
már egy párszor megbocsátott
s még vagy tízszer megbocsát.
Mindig akad itt egy Örzse
(törzse ama Izrák törzse
melynek otthona a börze)
s ez az Örzse oly deli.
Jár suhogva, jár lebegve
szól kacéran, enyelegve
és mivel a férje medve
a kalandot kedveli.
És csinos leányok serege
fürgén lépked mint a zerge
s tereli helyes mederbe
a mellékelt bankfiút.
Hogy az majdan véges-végül
hozony és másni nélkül
vegye őket feleségül
s éljen boldogan, ha tud.
Jönnek randevúzó-vitézek
egyik elszánt, másik félszeg
és a levegőben élcek
kóvályognak ostobán
mint megannyi tépett szárnyú
mélyen leszállított árú
sikertelen, buta, bárgyú
ódivatú monoplán.
Aki jó, az lát és győz itt
márciustól késő őszig
egymást agyba-főbe főzik
itt a nők, a férfiak.
Rajtad ó, te szívet-orzó
mámorító, déli korzó
mindenki a flört-toborzó
cifra táncát lejti csak.
Zelk Zoltán :
Este jó, este jó
Este jó, este jó
este mégis jó.
Apa mosdik, anya főz,
együtt lenni jó.
Ég a tűz, a fazék
víznótát fütyül
bogárkarika forog
a lámpa körül.
A táncuk karikás,
mint a koszorú,
meg is hal egy kis bogár:
mégse szomorú.
Lassú tánc, lassú tánc
táncol a plafon,
el is érem már talán,
olyan alacsony.
De az ágy, meg a szék
messzire szalad,
mint a füst, elszállnak a
fekete falak.
Nem félek, de azért
sírni akarok,
szállok én is mint a füst,
mert könnyű vagyok...
Ki emel, ki emel,
ringat engemet?
kinyitnám még a szemem,
de már nem lehet..
Elolvadt a világ,
de a közepén
anya ül és ott ülök
az ölében én.
Gazdag Erzsi - Mese a szerelemről
Hol volt, hol-nem-volt ország
hol-nem-volt közepén
volt egy hol-nem-volt tölgyfa.
S a tölgyfa tetején
élt egy világszép leányka,
s egy világszép legény.
S mert égig ért a tölgyfa,
az égben laktak ők,
tükörfalú szobában
a két szép szeretők.
A tükrök visszaverték
rózsálló arcukat:
ezerré sokszorozták
ölelő karjukat.
Hol-volt, hol-nem-volt ország...
Ott élnek gondtalan,
örökös szerelemben,
örökké boldogan.
Álmodj szépet és nagyot!
Gyermekszájak szóra nyílnak,
őszinték és jó pofák.
Ők még hiszik, s elképzelik,
hogy működik a világ.
Ha lelkedben gyermek maradsz,
minden meglesz ami kell:
álmaid valóra válnak,
csak ne törődj senkivel.
Mit mond a sok okos felnőtt,
- rosszalkodni nem szabad!
De nem szállhat szelek szárnyán,
ki nyugton ül, s nem szalad.
Ezt ne csináld, azt ne csináld!
Tiltó táblák mindenütt.
Megkötik a képzeleted,
ami később visszaüt.
Úgy érzed, hogy rabszolgaként
tengeted az életed?
Pedig, ami határt szabhat,
a gondolat, s a képzelet.
Álmaidban szabadabb vagy
képzelsz jövőt, holnapot!
Váltsd valóra most az álmod,
s amit kívánsz, megkapod!
/Aranyosi Ervin /
Heltai Jenő - A tökéletes feleség
Fején kétméteres kalap
sok-sok hamis fürt az alatt
fülébe rengeteg buton.
Végig a József-körúton
kacéran, tetszelegve lép
a tökéletes feleség.
Minden szezonban tíz ruha
csipke, selyem, bársony, puha
másfél tucat finom cipő
és ing, harisnya, - szédítő.
Mivelhogy dísztárgy, nem cseléd
a tökéletes feleség.
A gyerekét benne neveli
ő zsúrgondokkal van teli.
Öt órakor, hacsak lehet
teázni Gerbeaud-hoz siet
ott ül, egy sorba vele még
húsz tökéletes feleség.
A kedves férje ezalatt
úgy fárad, izzad, mint a vad
a sok adósság kergeti
s belőle lassan kiszedi
a szívet, májat és vesét
a tökéletes feleség.
Viszont ha csókolózni kell
férjét akkor sem hagyja el
mert csókot mindig szívből ád
így boldogítja az urát
és mind a három kedvesét
a tökéletes feleség.
Heltai Jenő - A tökéletes férj
Fején a tavalyi kalap
újat szegényke sohse kap
ruhája végig csupa folt
egy éve múlt, hogy tiszta volt
így jár, nejére így keres
a férj, aki tökéletes.
Reggeltől estig egyedül
az irodában búsan ül
ott összead, kivon, szoroz
s ha pénz kell, sikkaszt és oroz
és állandóan alperes
a férj, aki tökéletes.
Míg neje zsúron kelepel
a babyt ő ringatja el
az egy cseléddel ő pöröl
és senkitől sem örököl
és jámbor, vékony és kehes
a férj, aki tökéletes.
A szerelem, a szerelem
nem tudja, hogy mi fán terem
és délben, este, délelőtt
a felesége csalja őt
de nejére sohse les
a férj, aki tökéletes.
Ha kimenője van neki
a vágya hazakergeti
a célja a cselédszoba
mint Rómeó lép be oda
vigasztalást, azt ott keres
a férj, aki tökéletes.
Heltai Jenő - Az esernyő
Nemrég egy súlyos pillanatban
magamhoz egy tanárt hivattam:
hogy itt mi fáj, hogy itt mi szúr
no, nézze meg professzor úr!
Ő odanéz, ő idenéz
s azt mondja: Semmi az egész!
De óvatosságból barátom
a hasát mégis föl kell vágnom!
Az ingujját föltürte rögtön
és vágni kezdett a kegyetlen.
Sokat nevettem életemben
de így még sohasem nevettem.
És vágni kezdett jobbra, balra
aztán...no, aztán összevarrta
majd a tanár úr, a derék
föltette a cilinderét
fölhúzta mindkét kesztyűjét
és tanakodva nézett szét.
Az esernyőjét ó, a bamba
bent felejtette a hasamba.
Én láttam mikor beletette
de azért sem figyelmeztettem.
Sokat nevettem életemben
de így még sohasem nevettem.
Mikor fizetni kellett, - lám, lám!
Az ernyő rajta volt a számlán.
Az ára ötven korona
és nem nyithatom ki soha.
Ezerszázötven koronát
nyújtottam a tanárnak át.
Azaz hogy pardon... Már előre
levontam húsz fillért belőle:
ez jár nekem mint ruhatárnak
ezt a tanárral megértettem.
Sokat nevettem életemben
de így még sohasem nevettem.
Gősi Vali -
Az őzike és a vadász
Volt egy erdőszéli ház,
ott lakott a vén vadász.
Nappal mindig szundikált,
éjjel meg vadászni járt.
Egyszer, egyik éjszaka
későn érkezett haza.
Asszonykája már várta,
vacsorával kínálta.
De a vadász nem evett,
hamiskásan nevetett.
Megpödörte bajuszát,
elővett egy tarisznyát.
Asszonykája mérges lett,
ej, ki látott már ilyet?
A bolondját járatja?
Mozog ez a tarisznya!
Az öreg csak somolygott,
néhány csomót kioldott.
Kinyílott a tarisznya,
s előbújt egy őzgida!
Felesége kiáltott,
hát, ilyet meg ki látott?
Örömkönnyet hullatva
szaladt ki a konyhába.
Ölbe vette a gidát,
adott neki vacsorát.
Langyos tejjel kínálta,
bevitte a szobába.
Mikor késő este lett,
öreg vadász álmos lett,
de a hitvesi ágyban
asszonykája nem várta.
A vadász csak nevetett,
nahát, ilyen esetet!
Asszony helyett őzgida
nyújtózik az ágyamba.
A nyúl
Rókacsalád piciny utóda,
Elindult az erdőben kutatva.
Almát maga mögött hagyva, bajba került,
Alamuszi nyusziba botolva elterült.
Úgy rohant neki a bundásnak,
Észre sem vette, milyen kicsi ez az állat.
Bukfencet vetettek, elfutottak messze,
De mindkettő kíváncsi, lassan visszamenne.
Egy liget mellett találkoznak,
Nyuszi bújik, ő nem barátkozna.
Cselló pihen a lóheréken,
A róka leül a balvégében.
Gonosz ötlet suhan át,
Címadónknak csöpp agyán.
Halld a szavam te pondró korcs!
Csellón játszol, vagy kirontok most!
Honnan tudná nem túl nagy,
Körülbelül két arasz.
Beijedt a kis vörös,
Praclija megindult körköröst.
Az oroszlán is meghallotta,
Olyan szörnyen szólt a nóta.
Elindult hát megkeresni,
A zaj forrását fejbe verni.
Meglátta a sunyi nyuszit,
Bokor alatt röhög, lapít.
Bundád rögvest lenyúzatom!
Ide hozzám parancsolom!
Tapsifüles erre beijed,
Árkon-bokron ura elé siet.
Mi a parancsa sörényes lord?
Alattvalója minden porcikája önért szólt.
Ki okoz itt ekkora ricsajt?
Válaszolj, vagy fajodra mondják majd: kihalt.
Fenséges szörnyeteg, a róka itt az ok,
Okozat a zaj, meg az hogy lecsapod.
Jobbra mutatott a tapsifüles,
Az állatok királya se rest.
Leteperte a kicsi rókát,
Mancsa alá gyűrte a torkát.
Ne bántson mister, nem tehetek róla,
Az óriási nyúlszörny, parancsa a nóta.
Okos volt a fejedelem, turpisságot orrontott,
Lefejelem, gondolta, s a nyúlhoz visszavágtatott.
A rókát megtalálta anyukája,
Szegény nyuszit pedig a halála.
Tudja már az oroszlán és a róka,
Nyúlba ne bízz, csak ha roston van párolva.
/Acéltoll/
|
|
| |
|
5 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
