|
2012-04-24 09:17:49, kedd
|
| |
| |
RÉZMETSZET TAJTÉKOS TENGERREL
,,Eljön az éjjel, amelynek minden csillaga szívig ég el."
(JÓZSEF ATTILA)
Még mindig eleven képként él bennem a domboldalba vájt
pince előtt lobogó tábortűz, és most a szobában szétterülő füst fátylán át
újra megidézem bőröd mandulaillatát.
Ilyenkor feltárul a láthatár, mint karavella árbockosarában
őrködő sovány zsoldú matróz előtt, aki a már ismert világ határain túli partokon,
a Terra incognita pálmafái alatt barbár tábortüzeket fedez fel.
Navigare necesse est! Szél cserzett Bolyongó, mondd, szextáns híján,
hányszor kell eltévedned, hogy egyszer végre megérkezz valahová!
Akik nem tudják hová igyekszenek, azoknak mindegy milyen a széljárás.
A délkörök tengerein vándorló hajós gennyes sebeit legalább a napsugár gyógyítja,
amiről verseimben is szóltam. (A költészet,
egy tündöklő ruhájú arkangyal - aki néha megjelenik házamban.)
Ahogy nárciszszuszi fényképeidet nézegetem, engem már rég elfeledtél,
már másra mosolyog szemed, amikor ott vagyok emlékeidben,
a depressziós trópusi viharban tajtéknyögéseid óriáshullámokká növekednek.
Elhullott madártollakat sodor a szél, a szabadság áldozatokkal jár.
Alattomos kagylóhéjakon lépkedünk, ez volt az évszázados térképek
szétmállásának ideje és a visszájára fordult áramlatoké. Meg a tengeri szörnyeké.
Bizony, bizony hányszor láttam ölelkezéseink után
tekintetedet kalózvitorlását Kirké szigete körül bolyongani.
Van mit feldolgoznia az emlékezetnek, mely születésünknél sokkal öregebb.
Ahogy a só benne van a tengerben, úgy van benne az emberben is a szenvedés.
Hányszor, de hányszor történik meg velünk,
hogy szép szavak s ígéretek követően karunkba zárt test mögött
nem azt fedezzük fel, akit egykor vágyakozva kerestünk.
S ekkor kezdődik a kriptásodás, vagy a fausti alku.
Vonalakká, barázdákká hullik szét a lenyomat. Az idő lemeze beszakítva.
Nem maradt más csak véső és kalapács. Mégis - mindent az tart
össze, mi nem mulandó: az ég csókolta rejtelem, mely ott kotlik a világrendek felett.
A megvénült művész oly mélyre süllyedt el a homályban,
hogy moccanásai nem is hallhatók. Talán ez lesz az utolsó munkája.
Nem fuvalkodik fel, s már nem törekszik elérhetetlen dolgokra.
Sok megpróbáltatáson esett át, hát sovány. Nagyon sovány.
Kímélné ő törékenységét... de most mégis elmerül látomásába...
A tragikus események kibontakoznak a rézmetszetben.
Akkor dolgozik, amikor rátör a fájdalom. A seb fáj, amennyire egy seb fájhat.
Skolasztikai tanulmányaiból tudja, hogy tudás és bölcsesség nyomában jár a gyász;
meg azt is tudja, hogy életében egy korszak lezárult,
de neki még joga van még egy utolsó deduktív képre. A szintézisre.
A nő állapotos, suttogják háta megett. Fejében tovább zajlik, ami volt.
Jövendölés beteljesült. Sós könnye a padlóra hull. Tényleg nyomorúságra
születtünk? Álmainak vége - ennyi volt hát? És most hogyan tovább?
Óh, szív, nyugodj, nyugodj; hajítsd el a most kapott obulust!
Görbülő szájjal megosztja retrospektív emlékeit és a gesztákat a tajtékos Tengerrel.
Míg a Tenger szövetfelülete fodrozza, fodrozza a sacrilegiumot.
Ez idő tájt a katedrális-szikla lábához egy haldokló delfin teste sodródik,
mire felfedezik, lelke már réges-régen elszállt. Ez a szépség.
Mert ő már egy új testben ott van kinn valahol a Tenger mély öbleiben.
Füttyét meghallhatod a vizek tetején.
Íme, itt vagyunk mind e 16. századi rézmetszet díszletében,
Édentől nyugatra, kiszolgáltatva a Tenger irgalmas kegyelmének.
Valaki rázni kezdi az esemény horizonton az éjszaka holdsarlós köpönyegét,
két különböző valóság keveredik össze a művész munkájában,
érkező s visszatérni nem szándékozó karavellákkal.
A Tenger valóságos, nem puszta illusztráció.
Éjszaka van. Ez egy másik éjszaka. Olyan éjszaka,
melyet a már említett maestro meg is örökített rézmetszetében.
A csillagok ott felejtik fényüket arcomon,
magamban tárolok egy kis kozmoszt, mit nem is láthatok.
Bozontos kutyám lábaimhoz dörgölőzik. A kert végi kapu kinyílik a végtelenre.
Hajnalodik. Illatozó versüket írják a szellők. Imalombú fák letérdelnek.
Napfény ütemes gongütéseire több tucatnyi madár zsolozsmázik
a kertben. Ama Assisi sarutlan tanítványai ők.
A megbocsátás kelyhét már rég kiittam. Sursum corda! Emeljétek fel szíveteket...!
Felejtek. Átölel a Hiány. Katarzistól felragyog.
Feltárja az élet titkát. A titok Istenné, a kijelentés pedig a miénk.
Térdre hullok. Imádkozom:
Uram, vonz magadhoz, hadd fussak lángoló trónusodhoz!
Leleszi Balázs Károly
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Leleszi B.Károly művei |
|
|
|
|
|
Offline
