|
2012-07-29 20:40:33, vasárnap
|
| |
| |
Mese a szenvedés megszüntetéséről
Van egy híres indiai mese a vak és a nyomorék harcáról, amit bizonyára mindannyian élvezni fogtok. Így hangzik: egy messzi faluban élt egyszer két elszánt ellenség. Az egyikük vak volt, a másik nyomorék. Egyszerűen nem jöttek ki egymással. Nem számított, mit csinált az egyik, az feldühítette a másikat, és fordítva.
Ez a harcévekig tartott, és kettejük viszonya egyre inkább elmérgesedett.
Aztán a sors úgy hozta, hogy egy forró és száraz nyári napon szörnyű tűz ütött ki a faluban,elemésztve mindent, ami az útjába került. A falusiak rémülten menekültek, mert semmi nem állíthatta meg a poklot. A pánik közepette a vakról és a nyomorékról mindenki megfeledkezett, és magukra hagyták őket.
Most igen nagy bajban voltak. A vak nem tudta, merre menjen a tűz elől, a nyomorék viszont, aki látta az utat, nem tudott semmit tenni a menekülés érdekében.
Úgyhogy mindketten csapdában voltak. Szerencséjükre az életkedvük erősebb volt, mint egymás iránti gyűlöletük, ezért eldöntötték, hogy együtt fognak megmenekülni. A vak a
vállára vette a nyomorékot, aki irányította őt, hogy merre van a menekülés útja. Így, csapatként dolgozva sikerrel jártak, és össze is barátkoztak.
Ki a vak és ki a nyomorék?
A vak az elméd, a nyomorék a szíved. És mi a tűz? A tűz a szenvedés. Az elméd az eszköz, amivel mozogsz, cselekszel, de az elme vak, és nem tudja, merre menjen. Állandóan vitázik, mérlegeli az érveket, azon gondolkodik, hogy mit nyerhet vagy veszíthet, hogy megtegyen-e vagy ne tegyen meg valamit.
A szív viszont világosan látja a helyes megoldást, de nincs módja arra, hogy cselekedjen. Ezért szükségük van egymásra. De, ami még fontosabb, a szívnek az elme fölött kell elhelyezkednie, ahogy a nyomorék a vak ember vállán. Míg a szív mutatja az utat, az elme intelligenssé válik. Adjuk meg a szívnek az elsőbbségét, és akkor bölcsesség vezet majd biztonságosan a szenvedésből kivezető úton. Mese a szenvedés megszüntetéséről
Van egy híres indiai mese a vak és a nyomorék harcáról, amit bizonyára mindannyian élvezni fogtok. Így hangzik: egy messzi faluban élt egyszer két elszánt ellenség. Az egyikük vak volt, a másik nyomorék. Egyszerűen nem jöttek ki egymással. Nem számított, mit csinált az egyik, az feldühítette a másikat, és fordítva.
Ez a harcévekig tartott, és kettejük viszonya egyre inkább elmérgesedett.
Aztán a sors úgy hozta, hogy egy forró és száraz nyári napon szörnyű tűz ütott ki a faluban,elemésztve mindent, ami az útjába került. A falusiak rémülten menekültek, mert semmi nem állíthatta meg a poklot. A pánik közepette a vakról és a nyomorékról mindenki megfeledkezett, és magukra hagyták őket.
Most igen nagy bajban voltak. A vak nem tudta, merre menjen a tűz elől, a nyomorék viszont, aki látta az utat, nem tudott semmit tenni a menekülés érdekében.
Úgyhogy mindketten csapdában voltak. Szerencséjükre az életkedvük erősebb volt, mint egymás iránti gyűlöletük, ezért eldöntötték, hogy együtt fognak megmenekülni. A vak a
vállára vette a nyomorékot, aki irányította őt, hogy merre van a menekülés útja. Így, csapatként dolgozva sikerrel jártak, és össze is bartákoztak.
Ki a vak és ki a nyomorék?
A vak az elméd, a nyomorék a szíved. És mi a tűz? A tűz a szenvedés. Az elméd az eszköz, amivel mozogsz, cselekszel, de az elme vak, és nem tudja, merre menjen. Állandóan vitázik, mérlegeli az érveket, azon goldolkodik, hogy mit nyerhet vagy veszíthet, hogy megtegyen-e vagy ne tegyen meg valamit.
A szív viszont világosan látja a helyes megoldást, de nincs módja arra, hogy cselekdejen. Ezért szükségük van egymásra. De, ami még fontosabb, a szívnek az elme fölött kell elhelyezkednie, ahogy a nyomorék a vak ember vállán. Míg a szív mutatja az utat, az elme intelligenssé válik. Adjuk meg a szívnek az elsőbbségét, és akkor bölcsesség vezet majd biztonságosan a szenvedésből kivezető úton.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Tanulságos történetek |
|
|
|
|
|
Offline
