|
2012-08-06 10:45:57, hétfő
|
| |
| |
Míg dolgoztam, én tartottam össze a megmaradt családot.
Még azzal sem törődtem, s el sem jutott tudatomig, hogy kihasználnak engem, s én vásároltam, sütöttem, főztem nekik állandóan, ahelyett, hogy utazgattam volna gyerekeimmel.
Utólag mindent másképp lát az ember, s mikor számadást készít, elé tárulnak hibái.
Bátyámmal soha nem volt bensőséges kapcsolatom. Nem is lehetett, mert egy hisztérikus idegbeteg anya mellett éltünk, aki sajnálta tőlünk az ennivalót, s míg mi éheztünk, a macskáinak adta a szalámikat. Anyám magyar család leszármazottjaként tejesen szív nélküli volt, nem ismerte a jóságot, a kedvességet, simogatást, gondoskodást, törődést, így csak apai örökségként ketten vittük tovább az emberséget, a becsületet. Bátyám természete egészen az anyámé: mindenkit mindig kihasználni, mindenből hasznot húzni. Meg kell tanulni, kivel lehet jótékonykodni, nem csak családon belül, hanem kívülállókkal is, akik nem élnek vissza a jósággal.
Hármunk közül én voltam egyedül jó tanuló. Én olvastam a hétfői diavetítéseken is testvéreimnek, én szerepeltem egyedül, én voltam, aki egész nap furulyázik, gitározik, énekel, vagyis én magammal foglalkoztam, ha más nem tette ezt meg.
Már másfél éves koromban szörnyülködve néztem, amikor anyám piros masnit kötött a bátyám nemi szervére és ezt nevette a szomszéd Ibollyal, közben gügyögött hozzá, a bátyám selypíteni kezdett. Később elkísértem logopédiai órákra, amikor a répa, retek, mogyoró, korán reggel ritkán rikkant a rigó és hasonló nyelvi fejesztőket tanult. Az ötvenes éveben a Kos-Bika-Vénusz együttállás alatt sok beszédhibás született, s ő éppen határeset, április 20.-án született.
Takács tanár úr gyakran mondogatta nekem az iskolában barackot nyomva a fejemre: - Kukurikú, tanítsd a bátyádat oroszra, mert megbuktatom.
Anyám cipelte bátyámat kicsi korában már pasi körútjaira, lelkére kötötte, ne szóljon apának róla. Engem is vitt, amikor apa unokatestvérének férjével kezdett ki, s egy másik helyre is,ahol primitív külsejű férfinél volt, de én ellenkeztem anyámmal, ezért lemondott rólam.
Bátyám házassága is anyámnak köszönhető. Általános iskola elvégzése után elzavarta Istvánt a temető helyére történő építkezésre segédmunkásnak. Éhen hordta a maltert a munkásoknak. Közben anyám szerelmi viszonyt folytatott a toronydarus kazincbarcikai Imrével előttünk. Már akkor évek óta éheztünk. Bele sem mertem gondolni, hogy a sovány István hogyan hordja éhen a maltert, hogy nem esik össze. Kilenc éves voltam, amióta magamról gondoskodtam, öcsém hét, bátyám tizenegy. Apai nagynéném betette ipari tanulónak bátyámat a vasútra, de anyám oda is bejárogatott a vezetőhöz, míg nagynéném ki nem tiltotta onnan. Mindenütt mindenben járatott minket.
Az ipari iskola elvégzése után Miskolcra került albérletbe. Anyám nem akarta fogadni szombatonként, ha nem hoz disznóhúst magával neki és a mostohaapámnak, mert ők csak azt ették meg. Amikor apa régebben csirkét, vagy nyulat vágott nekünk, azt kiabálta neki vékony, visítós hangján, hogy gyilkos.
Bátyám levelezett lányokkal, köztük felnőtt irású szőke hajú németekkel, szlovákokkal. Csodálkoztam a írásukon, mert az enyém még gyerekes volt.
István szeme már ekkor hidegzöld, érzelem nélküli lett, olyannak tűnt, mint a kék szemű németeké, haja hasonlított Demjén Rózsiéra.
Egyetlen egyszer éreztem a bátyámban valamilyen kötődést irányomban, amikor hosszú éhezés és kabát nélkül járás után tüdő-mellhártyagyulladásom lett. Anyám 13 éves koromban vásárolt nekem egy papagájzöld-sárga kabátot a leértékelt boltban, hozzá horgolt nagy vörös rózsás sapkát, narancsszínű kesztyűt. Még általánosban felvettem a kabátot, varrtam az aljára, ujjaira, gallérjára műszőrmét, de később szégyelltem. Apa vásárolt nekem kevés rokkantnyugdíjából egy szürke trapéz nadrágot, addig csak melegítő alsóim voltak, inkább szoknyában jártam télen is. Ott hagytam a szanatóriumi beutalót az asztalon. Anyám a gyerektartást, családit magára és mostohaapámra költötte, jártak nyaralgatni együtt, rólunk tudomást sem vettek, illetve időnként, mikor mások szóltak anyámnak, belökött egy tányér ételt az öcsémnek azzal, hogy faljál, míg Kántor meg nem látja.
Komjáthyné a radványi szanatóriumban, ahová a bátyám érdekes módon elkísért a mentővel azt kérdezte tőlem, hogy a bátyám a férjem-e. Nem értettem, látta, hogy gyerekek vagyunk. Összeszorult a szívem a gondolatra, hogy a bátyám gyalog fog hazamenni a városba Fűzérradványból miattam.
Én varrólány koromban megismerkedtem Jolival, aki szabónak tanult, arra járt haza, mint én. Nagyszájú volt, olyan, mint aki mindig kiabál. A családja minden tagja meddő volt, anyja elmeosztályon élt, mióta megszülte őt egy munkahelyén történt szexuális kalandból. Takarítónő volt a vasúton, ott találkozott össze a nyíregyházi mérnökkel. Joli az egyetlen gyerek volt a családban, a nagynénje nevelte.
Juliska néni, a nevelőanya gátlástalan természetű, nagyszájú asszonyként nagy népszerűséget szerzett magának, mint takarítónő az egészségügyben. Mindig irigykedtem kicsit az ösztönös lényekre, mennyi boldogság van bennük, szembe nevetnek az élettel.
Juliska néni meghívta a bátyámat hétvégére ebédre egyszer, majd állandósult mindaddig, míg közölte velük, hogy házasodjanak össze. Bátyám 18 esztendős volt.
Esküvőjük az én lagzim előtt egy héttel volt, már a nászajándékomra kölcsönkért tőlünk pénzt, hogy nyilvánosan átadhassa a nagymamának. Mai napig nem adták meg a kölcsönkért összeget. Házi bácsi odavette albérletbe őket azzal a kikötéssel, hogy gyerek nem lehet. Megnyugtattuk, hogy ez lehetetlen, mert meddő az egész család. Rövid idő alatt három gyerekük született, a két fiú elsőként.
Joli gyereknevelése abból állt, hogy hajnalban hat órakor felkeltek, kizárta riglis ajtó mögé a gyerekeket az udvarra és nálam rugdosták az ajtót, ott dorbézolt különösen a nagyobbik. Mindenét tönkretette a lányaimnak,a még ki sem próbált automata mosógépüket egyszerűen földhöz vágta.
Délelőtt tízkor már elindultak ebédszerző körútra. Én szégyelltem magam apa előtt, nemcsak a házasságom, hanem bátyám kihasználása miatt is. Mindenkitől pénzt kértek kölcsön, amit soha nem adtak meg.
Joli havonta vásárolta az új ruhákat, melyeket a következő hónapban eladott. Én hiába adtam neki oda kölcsön a gyerekruhákat azzal, maradjanak meg később is a gyerekeknek, eladta őket, mint mindent, ami mozgatható volt.
Egyszer elmentem fodrászhoz. Egy alkoholistát fogtam ki, aki bedauerolta a hajamat és elment órákra inni. Mirer hazaértem, a bátyám és sógornőm ott hagyta a két kicsit egyedül. A nagyobbik megszeppenve vigyázott a kicsire. Abban az időben senkire sem számíthattam és később sem, mert az apjuk sem nézett a gyerekekre, tudomást sem vett róluk.
Később elfogadtak a bátyámék egy cserépkályhás szövetkezeti lakást a Pázsiton. Éltek ott veszélyes lakók is, mindenki menekült onnan, ahogyan tudott. Tüzelőre ritkán költöttek, a gyerekek makarenkói nevelésben részesültek, amikor esténként hazamentek, hideg vízben tusoltak is. Italra költötték már ekkor a pénzt, a rezsit és a közös költséget nem fizették, nem volt bennük kötelességtudat, de a bútorokat évente cserélték. A meddő nagynénik öröksége így folyt el, végül a lakást elárverezték a fejük felől.
Apa szőlőjét közösen örököltük. Boldogan jártam ki Várhegyre a gyerekekkel ültetni. A gyümölcsfák és bokrok már megvoltak szőlő lugasokkal együtt, csak permetezni, gyomlálni kellett. Bátyám kizárt a borházból, lecserélte a zárat és kiárulta a piacon a zöldségeket, gyümölcsöket.
Az ózdi Tibi, amelyik el akart venni feleségül engem, szőlőszomszéd volt, ott látott meg engem, de nagyon sokat ivott. Bátyám ment hozzá borért, ő hívta fel magával. Tibitől egyfolytában pénzt kért a bátyám,melyet soha nem adott meg. Tibi mondta, hogy hozzam el a szőlőből a rám eső hordókat, mert István ki fogja árulni, ki fog onnan közösíteni. Ő hamarabb kiismerte őket, mert egyik szeretője a bátyám bérházában lakott, ahol hárman éltek együtt a férjjel és a feleséggel a gyerekek előtt.
Nem néztem ki ilyet a bátyámból, hihetetlennek tűnt akkor, hogy ennyire visszaéljen a testvéri szeretettel és tűréssel. El is adott mindent a pincéből és a szőlőből, még a karókat is elhordta a szőlők mellől tüzelőnek, majd kiárulta a szőlőt. Nekem a szerződés utolsó példányát juttatta el aláírásra, azt mondta, nincs nála a többi. Később az öcsém elárulta, hogy ötezer forint hallgató pénzt adott neki a bátyám, hogy ne árulja el nekem, mennyiért adta el azt a szőlőt, amit ő tett tönkre, vagyis nem járt volna neki semmi belőle.
Engem egyszer hívtak meg karácsonyra - addig mindig én voltam a vendéglátó, az vált természetessé -, s a sógornőm közölte velem este a téli hidegben, hogy most vendégei vannak, nem tudnak fogadni minket. Visszaindulni már nem tudtunk a megyeszékhelyre,ott hagytam az ajándékaikat és kerestem szállást magunknak.
Jóval később, mikor már nagyon súlyos betegségeken mentem keresztül, halál biztosítást kötött rám, amit havonta fizetett ezer forintjával. Nem tudom megérteni, felfoghatatlan, hogyan akart a biztosítási pénzhez hozzájutni. Véletlenül derült ki, amikor már a második biztosítást kötötte az asszony nevemre, még azt is elfelejtette, hogyan hívnak.
Vándoroltak egyik albérletből a másikba, de sehol sem fizették a rezsiköltségeket, eladósodtak.
Bátyám tehetség, nagyon szép hajókat készít és képeket. Már gyerekkorában is a levelezés mellett a bélyeg, szállodacimke gyűjtés volt a hobbija.
Mikor munkanélküli lettem, ideküldte nyaralni a gyerekeket, bár egy kiló kenyérre sem volt pénzem és már beteg voltam. A fiúk követelte a finom szalámikat a boltból. Anyám akkor feljött hozzám, kölcsön adott száz forintot kenyérre, melyet postán vissza kellett neki küldeni.
Szemüvegeket fejenként százezer forintból készíttettek maguknak, számomra felfoghatatlan a flancolás, a fizetések nem teljesítése mellett. - Hogy lehet webkamera nélkül internetezni? - kérdezte a bátyám. Az a legutolsó, amire költenék, ha lenne pénzem. Van fontosabb, mint a szemüveg, a vérnyomásmérő, a fog felújítás, melyekre a pénz nem akar összegyűlni, a lakás festéséről még csak nem is álmodom, sem mosógépről, új heverő vételéről.
Bátyámék kaptak egy MIK lakást, de elégedetlenek, állítólag már itt is el vannak adósodva, ennek ellenére a sógornőm felhívott engem, hogy ide akar pár hónapra költözni hozzám, nem kívánja ingyen. Még soha senkinek nem fizettek, nem tudja megérteni, hogy én a semmiből élek, egyszer egy hónapban veszek pár dolgot magamnak, ami a legfontosabb. A semmin osztozni nem lehet, a rezsi mindig az első, de előre félek a fűtésszezontól, mert akkor az egyszeri bevásárlásra sem futja majd annak ellenére, hogy csak egy szobában fűtök egy kicsikét. Nem szeretem az ordibálást sem, s ők állandóan sértegetnek azt kiabálva, hogy én lusta vagyok dolgozni. Joli minden munkahelyet ott hagy, különösen a csendesebbeket, ő a nagy hangot kedveli, maga is kiabálós hangú. Legutóbbi munkahelyét két hónapja mondta fel, s közben azt fújta, neki dolgozni kell, ő nem kap pénzt sehonnan. Még az utazási kedvezményt is sajnálta tőlem azelőtt, pedig betegségem miatt ritkán éltem vele, éveken keresztül nem utaztam. Hiába mondom neki, bár én lennék egészséges, munka nélkül élni nem lehet, szüksége van az embernek arra, hogy hasznos legyen. Éjjeleim-nappalaim nincsenek, hatalmas fájdalmak közepette élek évek óta, ezt ők nem akarják és nem tudják megérteni. Most belül vívok magammal, tegnap győzött a segíteni akarás, de felülkerekedett ma rajta a nincstelenség szava: Miből segítsek?
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Család |
|
|
|
|
|
Offline
