Belépés
vg999.blog.xfree.hu
Az ÉLET a lényeg! xxx xxx
1901.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 9 
Autómodellek
  2012-10-31 20:59:11, szerda
 
 














Alfa Romeo 8C 2300 Le Mans


 
 
0 komment , kategória:  Modellek, makettek  
Erotikus fotók
  2012-10-28 14:13:18, vasárnap
 
 
















 
 
0 komment , kategória:  Fotók  
STEPHEN KING - Rémület a sivatagban 1.rész 5.fejezet
  2012-10-26 07:22:03, péntek
 
  5. FEJEZET

1

David Carver végignézte, amint a kék inges, kifakult farmeres nő föladja a küzdelmet, neki-roskad a piáscella rácsának, karjait védekezőn összefonja a melle előtt, miközben a zsaru félrerántja az asztalt, hogy hozzáférjen.
Ne nyúlj hozzá, mondta az ősz férfi, amikor a nő eldobta a puskát, és a fegyver zörögve vé-gigszánkázott a padlón, mielőtt nekivágódott volna Davidék cellarácsainak. Ne nyúlj hozzá, üres, hagyd békén!
A fiú úgy tett, ahogy az öreg mondta, de még valami mást is észrevett a padlón, amikor lete-kintett a puskára: az asztalról lehullott egyik töltényt. Az oldalán hevert, a rács bal szélső rúdjánál. Kövér, zöld töltény, egyike a tucatnak, amelyek mindenfelé szétgurultak, amikor az őrült rendőr el-kezdte püfölni a nőt, Maryt, az asztallal és a székkel, hogy dobja el a puskát.
Az öregnek igaza volt, semmi értelme megragadni a puskát. Még ha meg tudná szerezni a töltényt, akkor sem lenne értelme. A rendőr hatalmas volt, magas, mint egy profi kosárlabdázó, szé-les, mint egy profi futballista, és gyorsan is mozgott. Rárohanna Davidre, aki még sohasem tartott a kezében igazi puskát, mielőtt rájöhetne, melyik lyukba kell belenyomni a töltényt. De ha fölvehetné a töltényt... talán... ki tudja?
- Tudsz járni? - kérdezte a zsaru a Mary nevű nőtől groteszk aggodalmaskodással. - Nem tört csontod?
- Mit számít az? - A nő hangja remegett, ám David úgy gondolta, inkább a dühtől, mint fé-lelmében. - Ölj meg, ha akarsz, essünk túl rajta!
David az öreg szivarra sandított, akivel egy cellába zárták, látni akarta, hogy ő is észrevette-e a töltényt. Amennyire meg tudta állapítani, nem, bár fölállt a priccsről, és odajött a cella rácsához.
A zsaru nem ordítozott, nem is esett neki a nőnek, aki legjobb igyekezete szerint próbálta szétlőni a fejét, inkább átnyalábolta egy pillanatra! Akár egy jó cimbora! A fiú valamiért még a ko-rábbi erőszaknál is nyugtalanítóbbnak találta ezt a szemmel láthatóan őszinte, együttérző mozdula-tot. - Dehogy öllek meg, Mare!
Körülnézett, mintha a három megmaradt Carvertől meg az ősz férfitól kérdezné, mit szólnak ehhez az őrült tyúkhoz. Ragyogó szürke szeme összeakadt David kék szemével, és a fiú akaratlanul hátrált egy lépést a rácstól. Hirtelen elgyöngült a rémülettől. Sebezhetőnek érezte magát. Hogy ho-gyan lehetett még az eddiginél is sebezhetőbb, azt nem tudta, de így volt.
A rendőr pillantása üres volt, olyan üres, mint azé, aki nincs magánál, holott nyitva a szeme. Erről Davidnek Brian barátjára kellett gondolnia, és egy emlékezetes látogatásra a kórházban Briannél múlt novemberben. De ez nem ugyanaz, mert a rendőr tekintete üres volt, ugyanakkor nem volt üres. Volt benne valami, igen, valami, és David nem tudta, mi az, vagy azt, hogyan lehet egy-szerre valami és semmi. Csak abban volt biztos, ilyet még sohasem látott.
A rendőr eltúlzott hüledezéssel fordult vissza a Mary nevű nőhöz. - A mindenit, dehogy! - mondta. - Dehogy, mikor pont most kezd érdekes lenni a dolog! - Belenyúlt a jobb mellzsebébe, elővett egy kulcskarikát, kiválasztott egyet, amely szinte nem is látszott kulcsnak: szögletes volt, a fém közepébe fekete csíkot ágyaztak. Davidet egy kicsit a szállodai kulcskártyákra emlékeztette. Beillesztette a nagy cella zárjába és kinyitotta. - Ugrás befelé, Mare! - mondta. - Olyan kényelmesen leszel, mint a tetű a fejben.
A nő ügyet se vetett rá. David szüleit nézte. Egymás mellett álltak a szűk cella rácsánál, pon-tosan szemközt azzal, amelyen David osztozott az ősz Mr. Csöndessel. - Ez az ember - ez az őrült - megölte a férjemet. Át... - Nagyot nyelt, az arca eltorzult; a drabális rendőr jóindulatúan nézett rá, épphogy csak el nem mosolyodott bátorítón: Nyögd csak ki, Mary, bökd ki, jobban fogod érezni magad, ha megteszed. - Átfogta a vállát, úgy, ahogy most nekem, és négyszer belelőtt.
- Nekünk a kislányunkat ölte meg - válaszolta Ellen Carver, és volt valami a hangjában, ami egy pillanatra átlökte Davidet az álomszerű irrealitás birodalmába. Mintha ezek túl akarták volna licitálni egymást. A Mary nevű nő most azt fogja mondani, hogy beee, de nekünk megölte a ku-tyánkat, mire az anyja azt válaszolja...
- Ezt nem tudjuk - mondta David apja. Borzalmasan festett, az arca dagadt és véres, akár egy nehézsúlyú ökölvívóé, aki büntetésből tizenkét menetet csinált végig. - Nem tudjuk biztosan. - A rendőrre nézett, iszonyú volt látni püffedt arcán azt a reménykedést, de a rendőr nem törődött vele. Őt Mary érdekelte.
- Elég a locsifecsiből - mondta. Úgy hangzott, mintha a világ legkedvesebb nagypapája szólt volna. - Ugri a szobádba, Marykém! Be aranyozott kalitkádba, kis, kék szemű papagájom.
- Mert különben? Megölsz?
- Már mondtam, hogy nem teszek ilyet - felelte a rendőr ugyanazon a Drága Öreg Nagypapa-hangon -, de nem szeretném, ha elfelejtenéd, hogy a világhírű végzet lehet rosszabb a halálnál is. - A hangja nem változott, a nő mégis olyan révülten bámult rá, mint cölöphöz kötözött kecskegida a közeledő óriáskígyóra. - Tudlak bántani, Mary - folytatta. - Annyira tudnálak bántani, hogy azt kí-vánnád, bárcsak megölnélek. Most már elhiszed, ugye?
Mary még egy pillanatig rámeredt, azután eltépte róla a tekintetét - a hat méterre álló David-nek pontosan olyan érzése volt, hogy a nő úgy szakad el a rendőrtől, mint mikor borítékról vagy csomagról tépünk le egy csíkot -, és belépett a cellába. A rendőr bevágta mögötte a rácsos ajtót. Mary arca megvonaglott, szétesett. Rávetette magát a hátsó négy priccs egyikére, az arcát a karjai közé rejtette, és zokogni kezdett. A rendőr egy pillanatig állt, leeresztett fejjel figyelte. Davidnek ismét maradt ideje, hogy lenézzen a puskatöltényre, és már fontolgatta, hogy fölszedi. Aztán a nagydarab rendőr összerezzent, szinte fölrázta magát, mint amikor valaki szundikálásból ébred, el-fordult a zokogó asszony cellájától, és átvágott a szobán David felé.
Közeledtére az ősz férfi gyorsan elhátrált a rácstól, addig, amíg lábikrája bele nem ütközött a priccs peremébe. Lezöttyent rá és megint eltakarta a szemét. David korábban azt hitte, kétségbe-esésében teszi, de most inkább a rettenet visszaverődésének rémlett, amely őt is eltöltötte, amikor a rendőr tekintete ráesett. Nem kétségbeesés, hanem ösztönös rejtőzködés, mint mikor valaki nem akar ránézni valamire, hacsak nem okvetlenül muszáj.
- Mi újság, Tom? - kérdezte a rendőr a priccsen roskadozó férfitól. - Hogy vagy, öregem?
Mr. Fehér Haj összerándult a hangra, de nem vette el a kezét az arca elől. A rendőr még egy pillanatig bámulta, majd ismét Davidre nézett, és a fiú rádöbbent, hogy képtelen elfordítani a sze-mét: most az ő tekintete esett fogságba. És még valamit érzett. Azt, hogy hívják.
- Jól mulatsz, David? - kérdezte a hatalmas, szőke zsaru. Szeme mintha két fénnyel teli, ki-öntött szürke tóvá nőtt volna. - Játszod a szemet szemért közjátékot?
- Én... - Rozsdás krákogás volt a hangja. Megnyalta az ajkát, és ismét megszólalt. - Nem tu-dom, miről beszél.
- Nem-e? Csodálkoznék. Mert látom... - Kezét a szája sarkához emelte, megérintette, azután leejtette a karját. Őszintén meglepettnek látszott. - Nem tudom, hogy mit látok. Ez egy kérdés, igen, uram, az. Ki vagy te, fiam?
David gyorsan a szüleire pillantott, de nem sokáig bírta, amit az arcukon látott. Arra gondol-tak, hogy most a fiukat öli meg a zsaru, úgy, ahogy megölte Sütit és Mary férjét.
Visszanézett a rendőrre. - David Carver vagyok - felelte. - Az ohiói Wentworthben lakom, a Nyárfa utca 248-ban.
- Igen, biztos vagyok benne, hogy ez igaz, de Davidkém, ki csinált téged? Megmondanád nekem, ki készített? Tak!
Nem olvas az agyamban, gondolta David, de azt hiszem, esetleg képes lenne rá. Ha akarná.
Felnőtt ember megpirongatta volna magát az ilyen gondolatokért, azt mondta volna magá-nak, ne bolondozzon, ne engedjen a félelem fűtötte üldözési mániának. Pontosan azt akarja, hogy gondolatolvasónak hidd, vélte volna egy nagy. De David nem volt felnőtt, csak egy tizenegy éves kisfiú. Persze nem olyan, mint akármelyik tizenegy éves, múlt november óta semmiképpen. Azóta nagy változások történtek. Csak abban reménykedhetett, hogy ezeknek a változásoknak a segítségé-vel talán elviselheti a látottakat és tapasztaltakat.
A rendőr közben összehúzott szemmel, latolgatva fürkészte.
- Úgy gondolom, az anyám és az apám csinált - mondta David. - Nem így szokott lenni?
- Egy fiú, aki megérti a madarakat és a méheket! Csodálatos! És mi van a másik kérdésem-mel, Járőr? Jól mulatsz?
- Maga megölte a húgomat, úgyhogy ne tegyen föl hülye kérdéseket.
- Fiam, ne bosszantsd! - kiáltott oda az apja magas, rémült hangon. Egyáltalán nem úgy hangzott, mintha az apja hangja lett volna.
- Ó, nem vagyok én hülye - mondta a rendőr, még közelebb tolva szörnyű, szürke szemét Davidhez. A szivárványhártyái mozogni látszottak, forogtak-pörögtek, akár a fogaskerekek. Davi-det émelygés fogta el a láttukon, majdnem elhányta magát, mégsem bírt máshová nézni. - Sok min-den lehetek, de hülye, az nem. Sokat tudok, Járőr. Bizony. Sokat.
- Hagyja békén! - sikoltott David anyja. A fiú nem látta; a rendőr tömege teljesen eltakarta. - Nem ölt még meg eleget a családunkból? Ha hozzáér, megölöm!
A rendőr mintha nem is hallotta volna. Mutatóujjaival lehúzta alsó szemhéjait, amitől szem-golyói groteszkül kidülledtek.
- Sasszemem van, David, és ezek a szemek az igazságot messziről meglátják. Jobb, ha elhi-szed! Sasszem, igen, uram! - Még mindig bámult be a rácson; szinte úgy tűnt, hogy most a tizenegy éves David Carver hipnotizálja őt.
- Te vagy az egyik, ugye? - súgta a rendőr. - Csakugyan te vagy az egyik. Igen, azt gondo-lom.
Gondolj, amit akarsz, csak azt ne, hogy én a töltényre gondolok.
A rendőr szeme kissé kitágult, és David egy förtelmes pillanatig azt hitte, hogy pontosan arra gondol, hogy ráhangolódott az ő agyára, akár egy rádióadóra. Azután fölüvöltött odakint egy pré-rifarkas, hosszú, magányos vonyítás volt, és a rendőr arrafelé pillantott. A szál - talán telepátia, talán csak a félelem és az igézet szövedéke - elpattant közöttük.
A rendőr lehajolt a puskáért. David visszafojtotta a lélegzetét, folyton azt várta, hogy észre-veszi a tőle jobbra, a padlón heverő töltényt, de a zsaru még csak oda se pillantott. Fölállt, közben meghúzott egy kart a fegyver oldalán. A puska megtört, a csövek kezes állatokként hevertek a kar-ján.
- Ne menj el, David! - mondta bizalmas, mi-srácok-magunk-között hangon. - Még sokat kell erről beszélgetnünk. Hidd el, alig várom, de most van egy kis dolgom.
Lehorgasztott fejjel visszabaktatott a szoba közepére, menet közben szedegetve össze a töl-tényeket. Az első kettőt betöltötte a fegyverbe; a többit oda se nézve zsebre vágta. David nem mert tovább várni. Lehajolt, keze kisiklott két rács között a cella bal oldalán, és megragadta a kövér, zöld hengert. A farmerja zsebébe csúsztatta. A Mary nevű asszony nem látta; még mindig a priccsen he-vert, és arcát a karjai közé temetve sírt. A szülei sem látták; egymás derekát átölelve álltak cellájuk rácsánál, rémült bűvöletben figyelték a khaki egyenruhás óriást. Megfordult és látta, hogy az öreg Mr. Fehér Haj - Tom - még mindig a tenyerébe temeti az arcát, így talán ez is rendben volt. Csak-hogy az öreg Tom vizenyős szeme nyitva volt az ujjai mögött, David észrevette, így talán mégse volt rendben. De akárhogy is, túl késő volt már visszacsinálni. Szembenézett az illetővel, akit a rendőr Tomnak nevezett, és csöndre intve emelte egyik ujját a szájához. Az öreg Tom nem adta jelét, hogy érzékelné; szeme révedten bámult kifelé saját külön börtönéből, az ujjak rácsa között.
A rendőr, aki megölte Sütit, fölszedte az utolsó töltényt is a padlóról, futó pillantást vetett az asztalra, majd kiegyenesedett, és csuklója egyetlen rándításával összecsukta a fegyvert. David leste töltényszedegetés közben, igyekezett kitalálni, számolja-e a lőszert vagy sem. Úgy vélte, nem... egész mostanáig. A zsaru egy darabig állt, háttal, lehorgasztott fejjel, majd sarkon fordult, vissza-rúgtatott David cellájához, és a kisfiú érezte, hogy a gyomra felkeveredik.
A rendőr egy pillanatig bámulta. Látszott rajta, hogy fürkészi, és David arra gondolt: Fel akarja törni az agyamat, ahogy a tolvaj a zárat.
- Istenre gondolsz? - kérdezte a zsaru. - Ne izgasd magad miatta. Errefelé Isten országa megáll Indian Springsnél, de még Sátán úr sem teszi be hasított patáját Tonopahnál északabbra. Desperationben nincs Isten, David fiam. Itt kint csak can de lach van.
Úgy látszik, ezzel befejezte. Kiment a szobából, hóna alatt a puskával. A fogdában mintegy öt másodpercre csönd lett, amelyben csupán a Mary nevű nő zokogott fojtottan. David a szüleire nézett, azok meg visszanéztek. Ahogy ott álltak egymást átölelve, el tudta képzelni, milyenek lehet-tek kisgyerekként, réges-régen, jóval előbb, mint hogy megismerkedtek az ohiói metodista gyüleke-zetben, és ettől iszonyatosan megrémült. Inkább látta volna őket meztelenül, kefélés közben! Sze-rette volna megtörni a csendet, csak nem tudta, hogyan.
Azután a rendőr hirtelen visszaszökkent a szobába. Lehajtotta a fejét, hogy be ne verje az aj-tófélfába. Eszelősen vigyorgott, Davidnek Garfieldre, a képregénymacskára kellett gondolnia, va-lamelyik ordenáré kabarétréfája közben. Ez is annak tűnt. Egy ócska telefon lógott a falon, bézs szí-nű műanyag doboza repedezett, piszkos volt. A rendőr lekapta a horogról a kagylót, a füléhez emel-te és beleüvöltött: - Szobapincér! Egy szoba rendel! - Levágta a kagylót, és őrült Garfield-vigyorával a foglyaira nézett. - Ez az öreg Jerry Lewis poénja - közölte. - Az amerikai kritikusok nem értik Jerry Lewist, de Franciaországban nagyon bika! Hatlövetű!
Davidhez fordult.
- Franciaországban sincs Isten, Járőr. Hidd el nekem. Csak Cinzano meg csiga és nők, akik nem borotválják a hónaljukat.
A többiekre villantotta a tekintetét, és elhalványult a mosolya.
- Maradjatok, ahol vagytok, emberek - mondta. - Tudom, hogy rettegtek tőlem, és talán ok-kal rettegtek, de higgyétek el, annak is megvan a miértje, hogy bezártalak titeket. Sok mérföldnyire ez az egyetlen biztonságos hely. Olyan erők vannak odakint, amelyekre ne akarjatok még gondolni se! És amikor eljön az este... - csak nézett és komoran csóválta a fejét, mintha a többi túlságosan félelmetes lenne ahhoz, hogy hangosan kimondja.
Nem mondasz igazat, te hazug, gondolta David... ám ekkor újabb üvöltés sodródott át a lép-csőház nyitott ablakán, és őt elfogta a kétely.
- Mindenesetre - folytatta a rendőr -, jó zárak és jó cellák vannak itt. Tökös gyerekek építet-ték őket vastag nyakú bányászoknak, a menekülésre tehát kevés az esély. Ha ez járna a fejetekben, küldjétek haza a gondolatot a mamájához. Higgyetek nekem. Ez a legjobb, amit tehettek. Higgyétek el, így van. - Azután elment, ez alkalommal csakugyan - David hallotta, amint bakancsos lába ledü-börög a lépcsőn, megreszkettetve az egész épületet.
Állt még egy pillanatig, tudta, mit kell most tennie - muszáj megtennie -, bár nem szívesen tette volna meg a szülei előtt. De nem volt választása. A rendőrt illetőleg igaza volt. A nagy bivaly ha nem is úgy olvas a gondolataiban, mint az újságban, de azért megérzett valamit - az Istennel kapcsolatos dolgot. Talán jobb is így. Jobb, ha Istent látja, mint a töltényt.
Megfordult, két lassú lépéssel visszament a priccshez. Húzta a zsebét a töltény. Nagyon egyértelmű, nagyon érzékelhető súlya volt. Mintha aranyrögöt rejtett volna oda.
Nem, ez sokkal veszedelmesebb az aranynál. Talán egy radioaktív röghöz hasonlít.
Állt egy darabig, háttal a szobának, azután nagyon vontatottan térdre ereszkedett. Mélyet lé-legzett, addig szívta a levegőt, amíg egy cseppel se fért több a tüdejébe, majd kifújta, hosszú és csendes szusszanással. Összekulcsolta kezét a durva gyapjútakarón, lágyan ráhajtotta a homlokát.
- David, mi a bajod? - kérdezte az anyja. - David!
- Semmi baja - mondta az apja, mire David halványan elmosolyodott, miközben lehunyta a szemét.
- Hogyhogy semmi baja? - sikoltotta Ellie. - Nézz rá, összeesett, elájult! David!
Már távolodóban halkult a hangjuk, de mielőtt teljesen elenyészett volna, még hallhatta az apja válaszát:
- Nem ájult el. Imádkozik.
Nincs Isten Desperationben? No, majd meglátjuk.
Aztán elment, már nem törődött azzal, mit gondolhatnak a szülei, többé nem érdekelte, hogy az öreg Mr. Fehér Haj észrevehette, amikor ő elmarta a töltényt, és befújhatja a szörnyeteg rendőr-nek, többé nem gyászolta az édes kicsi Sütit, aki soha életében nem ártott senkinek, nem érdemelte meg, hogy így haljon meg. Egészen precízen szólva kifordult önmagából is. A sötétben tartózkodott, vakon, de nem süketen, és hallgatta a feketeségben Istenét.

2

A legtöbb megtéréshez hasonlóan David Carveré is csak kívülről látszott drámainak; belülről nyugodt, csaknem hétköznapi volt. Talán nélkülözte az ésszerűséget - a lélek dolgai sohasem lehetnek szigorúan racionálisak -, de megvolt a maga világossága és logikája. Valódisága sem volt kétséges, legalábbis Davidnek. Megtalálta Istent, kész. És (amit talán még fontosabbnak tartott) Is-ten megtalálta őt.
Tavaly novemberben David legjobb barátját, miközben az iskola felé biciklizett, elgázolta egy autó. Brian Ross hat métert repült, neki egy ház oldalának. Minden más reggelen David vele lett volna, de ezen a napon beteget jelentve otthon maradt, egy nem túl veszedelmes vírust kúrálgatva. A telefon fél kilenckor csöngött, az anyja tíz perccel később lépett be a nappaliba, sápadtan és remegve. - David, valami történt Briannel. Kérlek, próbáld nem fölizgatni magad. - Ettől fogva nem sokra emlékezett a beszélgetésből, csak annyira: nem valószínű, hogy életben marad.
Az ő ötlete volt, hogy másnap elmegy és meglátogatja Briant a kórházban, miután este föl-hívta a kórházat, és megbizonyosodott róla, hogy barátja még életben van.
- Mézem, megértem, mit érzel, de ez igazán rossz ötlet - mondta az apja. Hogy a ,,mézem" szót használta, amely David plüssállataival együtt vonult ki a divatból, ez eléggé bizonyította, mennyire föl van dúlva Ralph Carver. Ellenre nézett, de ő csak állt a mosogatónál, és idegesen gyürkélte a konyharuhát. Innen nyilvánvalóan nem várhatott segítséget. Isten tudja, Ralph sem ér-zett magában nagy segítőkészséget, de mit lehet várni egy ilyen beszélgetésnél? Istenem, ez a gyerek még csak tizenegy éves, Ralph meg sem próbálta elmagyarázni neki az élet tényeit, a halálról nem is beszélve. Hál' istennek Kirstie a másik szobában volt, valami rajzfilmet nézett a tévében.
- Nem - felelte David. - Ez jó ötlet. Sőt ez az egyetlen jó ötlet. - Gondolt rá, hogy így folytat-ja hősi szerénységgel: Mellesleg Brian is megtenné értem, aztán másképp döntött. Tulajdonképpen nem hitte, hogy Brian csakugyan megtenné. Ez azonban semmin sem változtat. Bizonytalanul már akkor megértette, mielőtt bármi történt volna a Medve utcai ligetben, hogy nem Brianért, magáért teszi.
Az anyja néhány tétova lépéssel eltávolodott a mosogató védőbástyájától.
- David, te vagy a világ legjobb szívű gyermeke... a legkedvesebb az egész világon... de Brian... őt... izé... odavágták...
- A mama azt akarja mondani, hogy Brian fejjel nekicsapódott egy téglafalnak - mondta az apja. Átnyúlt az asztal fölött, és megfogta a fia kezét. - Súlyos agysérüléseket szenvedett. Öntudat-lan, semmiféle életjelet nem mutat. Tudod, hogy ez mit jelent?
- Azt hiszik, hogy káposzta lett az agyából.
Ralph összerezzent és bólintott. - Olyan állapotban van, amikor a legjobb, ami történhet, a gyors vég. Ha elmész meglátogatni, nem a barátodat fogod látni, akivel átjártatok egymáshoz alud-ni...
Az anyja ekkor beszaladt a nappaliba, ölbe kapta az értetlenkedő Sütit, és ismét elsírta ma-gát.
Ralph úgy nézett utána, mintha követni szeretné, azután visszafordult a fiához.
- A legjobb, ha úgy emlékszel rá, ahogy utoljára láttad. Megértetted?
- Igen, de nem bírom ezt tenni. Látnom kell. Az se baj, ha nem akarsz odavinni. Majd busszal megyek iskola után.
Ralph nagyot sóhajtott. - A francba, fiam, persze hogy elviszlek. Nem kell tanítás végéig várnod. De az istenért, egy szót se róla... - Fölszegett állával a nappali felé bökött.
- Sütinek? Dehogy. - Nem tette hozzá, hogy Süti már járt a szobájában, és azt firtatta, mi tör-tént Briannel, fájt-e neki, és David mit gondol, milyen dolog meghalni, elmegy-e olyankor az ember valahová, és kérdezett még vagy száz effélét. Olyan ünnepélyes, annyira figyelmes volt az arca. Olyan... olyan abszolút Süti-szemei voltak. De gyakran az a legjobb, ha az ember nem mond el mindent a szüleinek. Öregek, nem bírják idegekkel.
- Úgyse fognak beengedni Brian szülei - mondta Ellie, amikor visszajött. - Sok éve ismerem Market és Debbie-t. Egész biztosan összetörte őket a gyász, ha veled történik, én megtébolyodtam volna, de akkor is több eszük van annál, hogy odaengedjenek egy kisfiút egy... egy másik kisfiúhoz, aki haldoklik.
- Miután beszéltem a kórházzal, felhívtam őket és megkérdeztem, meglátogathatom-e Briant - mondta nyugodtan David. - Ross néni azt mondta, oké. - Papa még mindig fogta a kezét. Ez jó volt. Nagyon szerette a szüleit, nagyon sajnálta, hogy csalódást okoz nekik, de egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy mit kell tennie. Mintha már akkor egy másik erő, egy rajta kívül álló hata-lom vezette volna, úgy, ahogy egy idősebb, okosabb személy vezetheti a kisgyerek kezét, hogy le tudja rajzolni a kutyát, a csirkét vagy a hóembert.
- Mi lelte ezt a Debbie-t? - hökkent meg Ellen Carver. - Mi a halál történt vele, csak azt az egyet szeretném tudni!
- Azt mondta, örül, hogy be tudok menni elbúcsúzni. Azt mondta, a hét végén lekapcsolják Brianről az életfenntartó berendezéseket, miután a nagyszülei is eljönnek búcsút venni tőle, és örült, hogy én jöhetek elsőnek.
Másnap Ralph elkérte magát délutánra, és fölvette a fiát az iskolánál. David a járdán állt, ingzsebéből kikandikált a kék ELTÁVOZÁSI ENGEDÉLY. Megérkeztek a kórházba, és a világ leglassúbb liftje fölvitte őket az ötödik emeleti intenzív osztályra. Útközben David igyekezett felké-szíteni magát arra, amit látni fog. Ne döbbenj meg, David, mondta Ross néni a telefonba. Nem néz ki valami szépen. Biztosan nem fáj semmije - ahhoz túlságosan mélyen van -, de nem néz ki valami szépen.
- Akarod, hogy veled menjek? - kérdezte az apja, a Brian szobájába nyíló ajtó előtt. David megrázta a fejét. Még mindig az az érzés tartotta a hatalmában, amely többé-kevésbé elnyelte, ami-kor sápadt anyja meghozta a baleset hírét: az az érzés, hogy valaki nála tapasztaltabb vezeti, valaki, aki helyette is bátor lesz, ha a saját kurázsija elfogyna.
Belépett a kórterembe. Mr. és Mrs. Ross ott voltak, vörös műanyag széken ültek. Könyv volt a kezükben, de nem olvastak. Brian az ablaknál levő ágyban feküdt, mindenféle berendezés között, amelyek csipogtak és zöld fodrokat küldtek végig a képernyőkön. Derékig betakarták egy könnyű pléddel. Mellén nyitva volt a vékony fehér kórházi ing, kétfelé hajtva úgy pihent mellette, mint kó-kadt angyalszárnyak egy iskolai színielőadásból. Mindenféle gumikorongokat tapasztottak rá, még annál is több volt a fején, a kötés hatalmas fehér turbánja alatt. A géz alól egy hosszú vágás eresz-kedett le Brian bal arcára, a szája sarkáig, ahol horog formán kunkorodott föl. A vágást fekete fo-nállal varrták össze. Mintha egy Frankenstein-filmből került volna oda, valamelyik ócska Boris Karloff-ból, amilyeneket szombat éjszakánként vetítenek. Néha, amikor Brianéknál aludt, ők ketten fönnmaradtak, pattogatott kukoricát szemezgettek, és ilyen filmeket néztek. Szerették ezeket a fekete-fehér szörnyeket. Egyszer, a Múmia alatt, Brian odafordult Davidhez és azt mondta: - A francba, sarkunkban a múmia, siessünk egy kicsit! - Hülyeség volt, de tizenegy éves kölykök hajnali háromnegyed egykor bármit viccesnek találnak. Vihogtak, mint a bolondok.
Brian ránézett a kórházi ágyból. Átnézett rajta. Szeme nyitva volt, és olyan üres, akár az osz-tályok augusztusban.
David belépett a masinák varázskörébe. Még sohasem érezte ennyire, hogy nem mozog, ha-nem mozgatják. Látta a Brian mellére és homlokára tapasztott gumikorongokat. Látta a korongokból kiinduló huzalokat. Látta, hogy a sisak nagyságú kötés baloldalt furcsán torz, mintha a forma gyökeres változáson esett volna át a géz alatt. Nyilván így is van. Ha nekimész egy téglaépületnek, valakinek engednie kell. Egy cső volt Brian jobb karjában, egy másik a melléből állt ki. A csövek állványról lógó, folyadékkal töltött tasakokhoz vezettek. Volt egy műanyag ketyere Brian orrában és egy szalag a csuklóján.
Ezek a masinák tartják életben, gondolta David. Amikor lekapcsolják őket, amikor kihúzzák a tűket...
Hitetlenség töltötte el a gondolattól, az ámulat rügyeinek kinyílását csupán a bánat akadá-lyozta meg. Lefröcskölték egymást Briannel az osztályuk melletti ivókútból, valahányszor úgy gon-dolták, hogy büntetlenül megúszhatják. Végigtekertek a mesés Medve utcai ligeten, játszották, hogy kommandósok. Könyveket, képregényeket, baseballkártyákat csereberéltek, vagy néha csak ültek Davidék hátsó verandáján, és játszottak Brian társasjátékaival, vagy olvasgattak és iszogatták David mamájának limonádéját. Pofozkodtak és ,,rossz fiúnak" (néha, négyszemközt ,,pöcsnek" vagy ,,fasz-fejnek") szólították egymást. Másodikban megszúrták egy gombostűvel az ujjukat, összekeverték a vérüket és vértestvérséget esküdtek. Idén augusztusban Mark Ross segítségével söröskupakokból barkácsoltak Parthenont, amihez könyvillusztrációt használtak modellnek. Olyan jól sikerült, hogy Mark a földszinti hallban tartotta és a vendégeinek mutogatta. Úgy tervezték, hogy január elsején a kupak-Parthenon átvándorol másfél háztömbnyire a Carver-házba.
Leginkább ez a Parthenon töltötte be a gondolatait, amikor ott állt öntudatlan barátja ágya mellett. Odakint építették - ő, Brian és Brian papája - Rossék garázsában, miközben a mögöttük levő polcon a magnó a Recsegés és zümmögés-t játszotta végeérhetetlenül. Hülye dolog volt, hiszen kupakokból készült, és klassz volt, mert úgy nézett ki, ahogy kellett, meg lehetett mondani, hogy micsoda. Azért is klassz volt, mert a saját kezükkel csinálták. Brian kezét majd hamarosan fölemeli és lekeféli egy temetkezési vállalkozó, aki különleges kefét használ, és nagy figyelmet szentel a körmöknek. Senki sem szeret olyan halottat nézni, amelyiknek piszkos a körme, gondolta David. Amint Bri keze megtisztul, és beleteszik a koporsóba, amelyet a szülei választottak, a temetkezési vállalkozó összefűzi az ujjait, mint egy pár surranót. És így is maradnak, még a földben is. Csinosan összefűzve, ahogy a másodikban kellett volna összekulcsolniuk a kezüket a pad tetején. Ezek a ke-zek többé nem emelnek kupakházakat. Ezek az ujjak nem spriccelnek többé a falikútnál. Le velük a sötétségbe.
Ettől a gondolattól nem a rettegés fogta el szívét és agyát, hanem a kétségbeesés, mintha Brian összekulcsolt ujjainak képe a koporsóban azt bizonyítaná, hogy minden értelmetlen, hogy a cselekvés sohasem állítja meg a halált, hogy még gyerekkel sem kivételeznek a rémdrámában, amely egyre zajlik a vígjáték mögött, amelynek cukormázában a szüleid hisznek, és azt szeretnék, ha te is hinnél.
Se Mr. Ross, se a felesége nem szólt hozzá, miközben ott állt az ágy mellett, és a gyerekek leegyszerűsített módján elmélkedett ezeken a dolgokon. Hallgatásuk tetszett Davidnek; kedvelte őket, főleg Mr. Rosst, akiben volt valami érdekes habókosság, de nem azért jött ide, hogy velük ta-lálkozzék. Nem rajtuk lógtak a tápcsövek és lélegeztető berendezések, amelyeket el fognak távolí-tani, miután a nagyszülők is megkapták a lehetőséget az istenhozzádra.
Ő Brianhez jött.
David megfogta barátja kezét. Megdöbbentően hideg és viaszos volt, de azért még élt. Érez-ni lehetett benne az életet, járt, mint a motor. Szelíden megszorította, és odasúgta: - Hogy vagy, rossz fiú?
Nem jött válasz, csupán a gép neszezett, amely lélegeztette Briant, amióta az agyában kiment a legtöbb biztosíték. A gépezet az ágy fejénél állt, ez volt a legnagyobb. Egyik oldaláról átlátszó műanyag cső lógott. Ebben a csőben volt valami, ami úgy festett, mint egy fehér tangóharmonika. Nem csapott zajt - minden szerkezet halkan működött -, mégis volt benne valami nyugtalanító. Ahányszor kitágult, mindig valami halk, jelentőségteljes neszt hallatott. Zihált. Mintha Brian egyik része nem süllyedt volna odáig, ahol nincs fájdalom; ehelyett kivették a testéből és bezárták ebbe a műanyag csőbe, ahol még jobban szenved. Halálra szorítja az a fehér harmonika.
Azután ott volt a szeme.
David érezte, hogy az ő szeme mindegyre odatéved. Senki sem mondta neki, hogy Brian szeme nyitva lesz; mostanáig nem is tudta, hogy öntudatlan embernek nyitva lehet a szeme. Debbie Ross azt mondta, mikor felkészítette a megrázkódtatásra, hogy Brian nem néz ki valami szépen, de azt nem mondta, hogy úgy bámul, mint egy kitömött jávorszarvas. Talán ennek ez a rendje: lehet, hogy az igazán félelmetes dolgokra soha, semmilyen korban sem vagy képes fölkészülni.
Brian egyik szeme véres volt, a hatalmas, fekete pupilla egy hajszálnyi barnát leszámítva el-nyelte a szivárványhártyát. A másik tiszta volt, a szembogár normálisnak tetszett, de ez volt benne az egyetlen normális, mert barátja szemében nem látszott semmiféle jel. A srác, aki úgy megnevet-tette, mikor azt mondta, A francba, sarkunkban a múmia, siessünk egy kicsit!, egyáltalán nem volt itt... hacsak nem abban a műanyag csőben, a fehér harmonika kegyére bízva.
David odafordította a tekintetét az összevarrt, horog alakú vágásra, a kötésre, az alóla kilát-szó viaszos fülre, azután pillantása visszavándorolt Brian nyitott, bámész, felemás pupillájú szemé-hez. A semmi vonzotta oda, a nemlét, a kiürültség, ami abban a szempárban ült. Ez több volt a rossznál. Ez olyan... olyan....
Gonosz, suttogta mélyen a fejében egy hang. Még sose hallott ilyen hangot a gondolataiban, vadidegen volt, és amikor Debbie Ross a vállára ejtette a kezét, Davidnek össze kellett szorítania az ajkát, hogy föl ne sikoltson.
- Aki elgázolta, részeg volt - mondta kásás, könnyáztatta hangon Mrs. Ross. Friss könnyek peregtek alá az arcán. - Azt mondja, nem emlékszik semmire sem, annyira kiütötte magát, és tudod, mi a legszörnyűbb, Davey? Hogy el is hiszem neki.
- Deb... - kezdte Mr. Ross, de Brian mamája rá se hederített.
- Hogy engedheti Isten, hogy ez az ember még csak ne is emlékezzék arra, ahogy elütötte a kisfiamat? - A hangja emelkedni kezdett. Ralph Carver meglepetten dugta be a fejét a nyitott ajtón, egy nővér pedig, aki kocsit tolt a folyosón, földbe gyökerezett lábbal megállt, és nagy, ibolyakék, ó-édes-istenkém szemekkel nézett be az 508-as szobába. - Hogyan lehet Isten ilyen kegyelmes valaki-hez, aki azt érdemelné, hogy sikoltva ébredjen egész hátralevő életében minden éjszaka, mert az én szegény kisfiam vérző fejével álmodott?
Mr. Ross átölelte a vállát. Ralph Carver visszahúzta a fejét, akár egy teknős a páncéljába. David látta ezt, és lehet, hogy egy kicsit meg is gyűlölte érte az apját. Nem emlékezett rá pontosan, hogy így volt-e, csak arra emlékezett, hogy lenézett a torz turbán övezte összetöpörödött, sápadt, nyugodt arcra, a viaszos fülre, a fekete cérnával piros csíkká összevarrott vágásra és a szempárra. Mindenekelőtt a szemekre emlékezett. Brian anyja ott sírt, jajveszékelt, és a szemeknek pillája sem rebbent.
De hát ő odabent van, gondolta hirtelen David, és úgy érezte, ez a gondolat is, mint oly sok más, ami azóta történt, hogy az anyja elmondta Brian balesetét, nem tőle származik, csak mintha átjönne rajta... mintha teste és lelke átváltozott volna valamilyen vezetékké.
Odabent van, tudom, hogy így igaz! Még odabent van, mint akit foglyul ejtett egy földcsu-szamlás... vagy egy barlangomlás...
Debbie Ross végképp kifogyott az önuralomból. Szinte vonítva vergődött, úgy próbálta le-rázni magáról a férje kezét. Mr. Ross visszafelé húzta a vörös székekhez, de nem volt könnyű dolga. Az ápolónő berohant és átkarolta az asszony derekát. - Mrs. Ross, üljön le! Jobban fogja érezni ma-gát, ha megteszi.
- Miféle Isten engedi meg egy embernek, hogy elfelejtse, ha megölt egy kisfiút? - sikoltotta Brian mamája. - Olyan Isten, aki azt akarja, hogy az az ember rúgjon be ismét és kövesse el újra! Olyan Isten, aki szereti a részegeket, és gyűlöli a kisfiúkat!
Brian fölfelé bámul üres szemével. Hallgatja anyja kirohanását viaszos fülével. Nem észleli. Itt nem. Pedig...
Igen, suttogta valami. Igen, ő létezik. Létezik. Valahol.
- Nővér, nem hozna neki egy nyugtatót? - kérdezte Mr. Ross. Már alig tudta visszatartani a feleségét, hogy oda ne rohanjon, meg ne ragadja Davidet, a fiát, vagy mindkettőt. Valami elszaba-dult Debbie fejében. Valami, ami nagyon sokat akart mondani.
- Küldöm dr. Burgoyne-t, itt van az előtérben! - Az ápolónő elszaladt.
Brian apja kínosan rámosolygott Davidre. Izzadság gyöngyözött az arcán, homlokán is ki-ütött a finom csöppek csillaghalmaza. A szeme vörös volt, és Davidnek úgy rémlett, hogy máris fo-gyott. Nem hitte, hogy ilyesmi lehetséges, de akkor is így látszott. Mr. Ross egyik kezével a felesége derekát szorította, másik kezével a vállát markolta.
- Most menjél szépen, David - mondta Mr. Ross. Igyekezett nem lihegni, de azért egy kicsit szaporán szedte a levegőt. - Mi... nem sokat tudunk itt tenni.
De még el se búcsúztam tőle!, akart tiltakozni David, aztán rájött, hogy nem az izzadság pe-reg Mr. Ross arcán, hanem a könnyek. Ez nyomban beindította. Csak az ajtóban jött rá, ahonnan még egyszer visszanézett az egyetlen szülőtömeggé összemosódott házaspárra, hogy mindjárt ő is sírni fog.
- Visszajöhetek még, Mr. Ross? - kérdezte érdes, reszkető hangon, amelyet maga is alig is-mert meg. - Esetleg holnap?
Mrs. Ross már nem kapálózott. Mr. Ross két keze összekulcsolódott a felesége melle alatt. Mrs. Ross annyira lehorgasztotta a fejét, hogy a haja az arcába hullott. Davidnek a fogd-ahol-éred világbajnoki mérkőzéseikre kellett gondolnia, ott szorongatták így egymást a pasasok. A francba, sarkunkban a múmia, siessünk egy kicsit, gondolta minden ok nélkül.
Mr. Ross megrázta a fejét. - Inkább ne, Davey.
- De hát...
- Inkább ne. Tudod, az orvosok azt mondják, hogy Briannek egyáltalán semmi esélye, hogy... h-h-hogy... - Az arca megváltozott, David még sohasem látott ilyen változást felnőttarcon. Mintha belülről akarna kettészakadni. Csak később, a Medve utcai ligetben fogta fel, mit látott. Azt látta, ami történik, ha valaki, aki sokáig - talán évekig - nem sírt, végül nem bírja magát visszatartani. Ilyen az, ha átszakad egy gát.
- Fiam! - ordította Mr. Ross. - Fiam! - Elengedte a feleségét, és a falnak dőlt a két piros mű-anyag szék között. Állt egy pillanatig előredőlve, azután összecsuklott a térde. Addig csúszott le a fal mentén, amíg le nem ült, kezét az ágy felé nyújtotta, az arca nedves volt, takony lógott az orrá-ból, a haja égnek állt a tarkóján, az inge kicsúszott a nadrágjából, a nadrágszára fölhúzódott, kilát-szott a zoknija szára. Így ült ott és jajgatott. A felesége melléje térdelt, ügyetlenül átkarolta, ekkor a nővérrel a sarkában befutott az orvos, mire David kisurrant a szobából. Patakzottak a könnyei, de igyekezett nem zokogni. Végül is kórházban volt, ahol egyesek gyógyulni próbálnak.
Amikor elmondta, mi történt Briannel, az apja éppen úgy elsápadt, mint az anyja, és amikor megfogta David kezét, a bőre sokkal hidegebb volt Brianénál.
- Sajnálom, hogy ezt kellett látnod - mondta, miközben a világ leglassúbb liftjére várakoztak. Davidnek volt egy olyan sejtelme, hogy ez volt minden, amit ki tudott nyögni. Hazafelé Ralph Carver kétszer is beszélni kezdett, azután elhallgatott. Bekapcsolta a rádiót, talált egy slágermúze-umot játszó állomást, azután kikapcsolta, hogy megkérdezze a fiát, nem akarna szódás fagylaltot vagy ilyesmit. David megrázta a fejét, mire az apja ismét bekapcsolta a rádiót, és hangosabbra állí-totta, mint valaha.
Hazaérve David azt mondta az apjának, hogy ütögetne néhány kosarat a felhajtón. Az apja azt válaszolta, az remek, azután besietett. Az oldalvonalnak használt aszfaltrepedésnél állva hallotta szüleit a konyhából: hangjuk kiszűrődött a mosogató fölötti nyitott ablakon. A mama tudni akarta, mi történt, hogyan viselte David az eseményeket. - Hát szép kis jelenet volt - mondta az apja, mint-ha Brian eszméletlensége és közelgő halála valamilyen színdarabhoz tartozna.
David kikapcsolt. Ismét megszállta a különbözőség érzése; ez egy olyan érzés volt, hogy ki-csi, egy részecske, nem is egész, valaki más ügyének a része. Hirtelen nagyon erősen elfogta a vágy, hogy elmenjen a Medve utcai ligetbe a kis tisztásra. Ösvény vezetett oda, elég keskeny, de azért végig lehetett bringázni rajta libasorban. Ez volt az a hely, fönt a Vietkong Kilátóban, ahol egy éve megpróbálták elszívni Debbie Ross egyik cigarettáját, de borzalmasnak találták, itt néztek először Penthouse-t (Brian találta egy kukán az E-Z Stop 24 bolt mögött, a házuktól lefelé, a domb tö-vében), itt lóbálták a lábukat, itt folytatták hosszú csevegéseiket, itt álmodták álmaikat... főképpen arról, hogyan lesznek kilencedikre a West Wentworth középiskola királyai. Itt, a Ho Si Minh ösvé-nyen megközelíthető tisztáson élvezték leginkább barátságukat, és ez volt az a hely, ahova David hirtelen el akart menni.
Még egyet ütött a labdával, amellyel egymilliószor játszottak, rugózott és dobott. Huss! Csak a hálót találta. Amikor a labda visszapattant, a fűbe hajította. A család még mindig a konyhában volt, hangjuk még mindig kiszűrődött a nyitott ablakon, de Davidnek eszébe se jutott, hogy bedugja a fejét és elmondja, hová indul. Lehet, hogy megtiltanák.
Meg se fordult a fejében, hogy biciklire pattanjon. Gyalogolt, fejét lehajtva, zsebében még mindig ott kéklett az ELTÁVOZÁSI ENGEDÉLY, noha aznapra véget ért a tanítás. A nagy sárga buszok megindultak a hazafelé vezető úton; kisgyerekek csicsergő nyájai robogtak el mellette, újsá-gokkal és uzsonnásdobozokkal hadonászva. David észre sem vette őket. Esze másutt járt. Később Martin tiszteletes mesélt neki Isten ,,csendes kis hangjáról", és David érezte a felismerés rándulását, de akkor egyáltalán nem tűnt hangnak vagy gondolatnak, vagy akár sejtelemnek. Folyton az járt a fejében, hogy ilyen érzés, amikor szomjas vagy, az egész tested vízért kiált, úgy, hogy végül leha-salsz és egy pocsolyából iszol, ha nincs más.
Végigment a Medve utcán, azután a Ho Si Minh ösvényen. Lassan haladt, fejét még mindig lehorgasztotta, akár egy tudós, aki valami rettentő problémán rágódik. Ez az ösvény nem az ő kizá-rólagos tulajdonuk volt, sok gyerek használta rendszeresen iskolába menet vagy onnan jövet, ám azon a meleg, őszi délutánon senki sem járt arra; úgy tűnt, külön az ő számára ürítették ki. Félúton a tisztás felé észrevette egy Három Testőr nevű édesség csomagolópapírját, és fölvette. Ez volt az egyetlen fajta praliné, amit Brian szeretett - Három Tesinek hívta -, és David nem kételkedett benne, hogy barátja ejtette le az ösvény mellé, egy-két nappal a baleset előtt. Nem mintha Brian szemetelne; rendes körülmények között a zsebébe gyömöszölte a csomagolópapírt, de...
De talán valami rávette, hogy dobja el. Valami, ami tudta, hogy erre fogok jönni azután, hogy Briant elgázolja és a falnak vágja az autó, hogy összetörjön a téglán a feje, valami, ami tudta, hogy én megtalálom és Brianre emlékezem.
Dilinyós dolog, mondta magának, kész őrültség, de talán az volt benne a legőrültebb, hogy nem tartotta annak. Lehet, hogy hülyén sül el, ha fennhangon kimondja, de a fejében tökéletesen logikusnak tetszett.
Meg se gondolva, mit tesz, a szájába dugta a pirosezüst csomagolópapírt, lenyalogatta a rá-ragadt édes csokoládémaradékot. Közben behunyta a szemét, és friss könnycseppek peregtek a szemhéja alól. Amikor a csokoládé elfogyott, s már csak az ázott papírt érezte, kiköpte és tovább-ment.
A tisztás keleti peremén egy tölgyfa nőtt, két vastag ág meredt ki belőle V alakban úgy hat méter magasan. A srácok odáig nem mentek, hogy házikót merjenek építeni a hívogató elágazásba - valaki észrevehette és lebontathatta volna velük -, ám tavaly egy nyári napon deszkát, kalapácsot, szögeket hoztak magukkal, és magaslest barkácsoltak, amely ma is megvolt. David és Brian tudta, hogy a magaslest a gimnazista srácok is igénybe veszik néha (hébe-hóba csikkeket, sörösdobozokat, egyszer még egy harisnyanadrágot is leltek az időjárástól megsötétedett ócska deszkákon), de min-dig csak sötétedés után, azt pedig hízelgőnek találták, hogy az idősebb fiúk olyasmit használnak, amit ők csináltak. Továbbá az első fogózkodó elég magasan volt ahhoz, hogy a töpörtyűk kedvét elvegye a felmászástól.
David fölkapaszkodott, könnyes arccal, bedagadt szemmel, még mindig érezte a szájában a csokoládé és a nedves papír ízét, fülében még mindig zihált a harmonikaszerű tárgy. Úgy érezte, odafent talál még valami jelet Briantől, olyasmit, mint a Három Tesi csomagolópapírja az ösvényen, de nem volt ott semmi, csak a fára szögezett tábla, hogy VIETKONG KILÁTÓ, ezt néhány héttel azután helyezték el, hogy kész lett a magasles. A kilátót (meg az ösvényt) egy régi Arnold Schwarzenegger-film ihletésére keresztelték el, amelynek a címére már nem emlékezett. Folyton várta, hogy egy nap arra jön fel, hogy a nagyfiúk letépték a föliratot, vagy festékszóróval valami olyat írtak rá, hogy SZÍVD MEG A FASZOM, de semmi ilyen nem történt. Nyilván nekik is tet-szett a név.
Szellő susogott a fák között, lehűtve forró bőrét. Minden más napon Brian osztozott volna vele ebben a szellőben. A lábukat lógázták volna, beszélgetve, nevetgélve. David megint elsírta magát.
Miért vagyok itt?
Semmi válasz.
Miért jöttem? Valami idehozott?
Semmi válasz.
Ha van itt valaki, kérem, válaszoljon!
Sokáig semmi... azután valamilyen válasz érkezett, ő pedig nem hitte, hogy önmagával be-szélget magában, önmagát bolondítja egy kis vigasztalásért. És most se az övének tűnt a gondolat, ugyanúgy, mint mikor ott állt Brian fölött.
Igen, mondta a hang, itt vagyok.
Ki vagy?
Vagyok, aki vagyok, válaszolta a hang, azután elhallgatott, mintha ezzel megmagyarázott volna valamit.
David keresztbe tette a lábát, törökülésben trónolt a deszka közepén, és lehunyta a szemét. Megfogta a térdét, elméjét kitárta, amennyire csak bírta. Fogalma sem volt róla, hogy még mit csi-nálhatna. Így várakozott, hallgatta a hazafelé tartó gyerekek távoli zsinatolását. Szemhéja belsejében vörös és fekete alakok siklottak, ahogy a szellő megmozdította fölötte az ágakat, és napfényfoltok szaladgáltak ide-oda az arcán.
Mondd meg, mit akarsz, kérte a hangot.
Semmi válasz. A hang nyilvánvalóan nem akart semmit.
Akkor mondd meg, mit tegyek.
A hang nem felelt.
Nagyon messziről hallotta a tűzoltóállomás sípját a Columbus mezőről. Öt óra volt. Legalább egy, de inkább két órája ült a magaslesen lehunyt szemmel. Mama és papa már észrevehették, hogy nincs a kocsifelhajtón, láthatták a fűben heverő labdát, aggódhattak. Szerette őket, nem akarta, hogy nyugtalankodjanak - bizonyos mértékig felfogta, hogy Brian közelgő halála éppannyira meg-rázta őket, mint őt -, de még nem mehetett haza. Mert itt még nem végzett.
Akarod, hogy imádkozzak?, kérdezte a hangot. Megpróbálom, ha ezt akarod, de nem tudom, hogy kell, nem járunk templomba, és...
A hang leintette, nem dühösen, nem mulatva, nem türelmetlenül, nem akárhogy, amit meg-értett volna. Máris imádkozol, mondta.
Mit kell imádkozni?
A francba, sarkunkban a múmia!, mondta a hang. Siessünk egy kicsit!
Nem tudom, hogy ez mit jelent.
Dehogynem.
Nem!
- De igen - mondta szinte nyöszörögve. - Igen, tudom, ez azt jelenti, hogy olyasmit kérek, amit senki sem mer, olyasmiért imádkozom, amiért senki sem mer. Így van?
A hang nem válaszolt.
David kinyitotta a szemét, és a délután bombázni kezdte kései fényével, a november vörös-arany izzásával. Lába térdtől lefelé elzsibbadt, úgy érezte, mintha ebben a pillanatban ébredt volna mély álomból. Megrendítette a nap egyszerű szépsége, egy pillanatig égetően érezte, hogy valami egészhez tartozik: egy sejt a világ élő bőrén. Fölemelte kezét a térdéről, megfordította és föltartotta a tenyerét.
- Gyógyítsd meg - mondta. - Isten, gyógyítsd meg. Ha megteszed, én is megteszek neked valamit. Meghallgatom, hogy mit akarsz, azután megteszem. Megígérem.
Nem hunyta le a szemét, de figyelmesen hallgatózott, hogy észreveszi-e, ha a hang mond még valamit. Először úgy tűnt, semmit. Leengedte a kezét, tápászkodni kezdett, aztán fölszisszent, olyan zsibbasztó szurkálás rohant végig a lábujjaiból a lábszárán. Egy kicsit el is nevette magát. Megragadott egy ágat, nehogy leessen, és ekkor a hang ismét megszólalt.
David félrehajtott fejjel, még mindig az ágat markolva figyelt; erei veszettül zsibogtak, ahogy visszaáramlott beléjük a vér. Azután biccentett. Három szöggel erősítették föl a VIETKONG KILÁTÓ feliratot. Mostanra a fa összehúzódott és megvetemedett, a szögek rozsdás feje kiállt. Da-vid előhúzta zsebéből az ELTÁVOZÁSI ENGEDÉLY feliratú kék igazolást, és felszúrta az egyik szögfejre. Amikor ezzel végzett, helyben menetelt, amíg a zsibogás enyhülni kezdett a lábában, és már bízhatott benne, hogy le tud mászni a fáról.
Hazament. Még oda sem ért a kocsifelhajtóhoz, de szülei már kívül voltak a konyhaajtón. Ellen Carver megállt a lejtőn, fölemelt alsókarjával árnyékolta be a szemét, Ralph pedig csaknem lerohant a járdára a fia elé, és megragadta David vállát.
- Hol voltál? Hol a pokolban voltál, David?
- Sétáltam egyet. Elmentem a Medve utcai ligetbe. Brianről gondolkodtam.
- Halálra rémítettél minket! - mondta a mama. Kirsten kijött utána. Zselét evett egy tálkából, hóna alatt kedvenc babáját, Édes Melissát lógatta. - Még Kirstie is aggódott miattad, ugye?
- Nem is - mondta Süti, és tovább ette a zselét.
- Jól vagy? - kérdezte az apja.
- Igen.
- Biztos?
- Igen.
Bement a házba, közben megcibálta Süti copfját. Süti fintorgott, aztán rámosolygott.
- A vacsora mindjárt kész, eriggy, mossál kezet - mondta Ellen.
Csengett a telefon. Ellen ment, hogy fölvegye, azután élesen David után kiáltott, aki a föld-szinti fürdőszoba felé tartott kezet mosni, mivel csakugyan mocskos volt a keze: ragadós, nyirkos, és tele fapiszokkal. Megfordult és látta, hogy anyja egyik kezével a kagylót nyújtja felé, miközben a másikkal szüntelenül a kötényét gyűrögeti. Beszélni próbált, de először nem jött hang a száján, csak az ajka mozgott. Nagyot nyelt, ismét próbálkozott. - Debbie Ross az, téged keres. Sír. Azt hiszem, vége. Az isten szerelmére, légy tapintatos.
David keresztülvágott a szobán, és átvette a kagylót. A másféleség érzése ismét végigsöpört rajta. Biztos volt benne, hogy a mamájának legalábbis félig igaza van: valami véget ért.
- Tessék! - szólt bele. - Ross néni?
Debbie Ross annyira sírt, hogy először meg se bírt szólalni. Próbálkozott, de a zokogástól csak annyi hallatszott, hogy brühh-brühh-brühh... David hallotta, hogy a közelben megszólal Mr. Ross: - Hadd beszéljek én - mire Mrs. Ross azt feleli: - Nem, jól vagyok. - Harsány csuklás hasított David fülébe, úgy hangzott, mint egy éhes liba gágogása, majd Mrs. Ross azt mondta: - Brian ma-gához tért.
- Igen? - kérdezte David. Még soha, semmitől se volt ilyen boldog, mint attól, amit most hal-lott... és mégsem lepte meg, a legkisebb mértékben sem.
Meghalt?, olvasta le anyja szájáról. Ellie még mindig a kötényét gyűrögette, csavargatta.
- Nem - mondta David, egyik kezével eltakarva a mikrofont, hogy beszélhessen a szüleivel. Nyugodtan megtehette, mert Debbie Ross megint zokogott. Nyilván ezt fogja csinálni, ahányszor beszél valakivel, legalábbis egy darabig. Nem tehet róla. A szíve mélyén már lemondott a fiáról.
Halott?, olvasta le ismét Ellie szájáról.
- Nem! - válaszolta kissé ingerülten. Megsüketült az anyja? - Nem halt meg, él. Azt mondja, magához tért.
Szülei eltátották a szájukat, mint a halak az akváriumban. Süti, még mindig a zselét maj-szolva, elment mellettük és közben a babáját nézte, amely mereven állt ki könyöke hajlatából. - Mondtam, hogy ez fog történni - közölte Édes Melissával szigorú, vitát lezáró hangon. - Hát nem megmondtam?
- Magához tért - szólt döbbent, tűnődő hangon David anyja. - Él.
- David, ott vagy még? - kérdezte Mrs. Ross.
- Igen - válaszolta. - Itt vagyok.
- Húsz perccel azután, hogy elmentél, hullámok jelentek meg az EEG-képernyőn. Elsőnek én vettem észre, Mark lent volt a büfében egy kis üdítőért, és odamentem a nővérszobához. Nem hittek nekem. - Könnyein át nevetett. - Hát persze, ki hitt volna? És mikor végre sikerült rábeszélnem valakit, hogy megnézze, akkor a karbantartónak szóltak az orvos helyet, annyira biztosak voltak benne, hogy ez nem történhet meg. Végül kicserélték a kijelzőt, hát nem ez a legmegdöbbentőbb dolog, amit valaha hallottál?
- De igen - felelte David. - Fura.
Most már mindkét szülő néma szájmozgással társalgott vele, az apja még széles mozdula-tokkal hadonászott is. Mint egy diliházi bentlakó, aki azt képzeli, hogy tévés szerencsejátékban sze-repel. Ettől majdnem elnevette magát. Nem akart nevetni telefonálás közben, Ross néni nem értette volna meg, így a fal felé fordította az arcát.
- Amikor meglátták ugyanazokat a magas hullámokat az új kijelzőn, csak közben még erő-sebbek lettek, akkor az egyik nővér szólt dr. Waslewskinek. Ő a neurológus. Még mielőtt odaért volna, Brian kinyitotta a szemét és ránk nézett. Megkérdezte, megetettem-e ma az aranyhalakat. Azt válaszoltam, igen, a halak rendben vannak. Nem sírtam vagy ilyesmi. Túlságosan döbbent voltam ahhoz, hogy sírjak. Azután azt mondta, hogy fáj a feje, és ismét lehunyta a szemét. Amikor dr. Waslewski belépett, Brian úgy festett, mintha még mindig öntudatlan lenne, és láttam, ahogy a dok-tor ránézett az ápolónőre: valahogy úgy, hogy ,,Emiatt hívott ide?". Érted?
- Hát persze - mondta David.
- De amikor a doktor összecsapta a kezét Brian füle mellett, ismét azonnal kinyitotta a sze-mét. Látnod kellett volna az öreg polyák arcát, Davey! - Elnevette magát, egy őrült nő recsegős, kotkodáló nevetésével. - Azután... akkor Brian a-ha-hazt mondta, hogy szomjas, és megkérdezte-he-he, ihat-e egy ki-hi-his vizet.
Ekkor teljesen összeomlott, olyan hangosan zokogott, hogy David füle szinte belefájdult, majd elhalkult a sírás, és megszólalt Bri apja: - David? Ott vagy még? - Az ő hangja sem volt valami szilárd, de legalább nem zokogott, és már ez is megkönnyebbülés.
- Hát persze.
- Brian nem emlékszik a balesetre, semmire sem emlékszik attól fogva, hogy előző este a szobájában megírta a házi feladatot, de emlékszik a saját nevére, a címére és a mi nevünkre. Tudja, ki az elnök, és egyszerűbb számtanpéldákat is meg tud oldani. Dr. Waslewski azt mondja, hogy már hallott hasonló esetekről, de sohasem látott még ilyet. Azt mondta, ez ,,orvosi csoda". Nem tudom, hogy ez jelent-e valamit, vagy csak olyasmi, amit mindig is szeretett volna elmondani, de nem is érdekel. Csak szeretném megköszönni neked, David. Debbie is. Szívünk mélyéből.
- Nekem? - kérdezte David. Egy kéz rángatta a vállát, meg akarta fordítani. Ellenállt. - Mit tetszenek köszönni nekem?
- Hogy visszahoztad Briant. Beszéltél hozzá; a hullámok azután jelentek meg, hogy elmentél. Hallott téged, Davey. Hallott és visszajött.
- Nem én - mondta David. Megfordult. A család ott állt körülötte, az arcukon egymást ker-gette a remény, a döbbenet, a zavar. Az anyja sírt. Micsoda könnyes nap volt ez! Egyedül Süti pö-kött az egészre, aki rendszerint minden huszonnégy órából hatot végigbömbölt.
- Tudom, amit tudok - felelte Mr. Ross. - Tudom, amit tudok, David.
Beszélnie kellett a szüleivel, még mielőtt a merev bámulástól tüzet fogna az inge... de előbb még valamit meg kellett tudnia.
- Mikor tért magához, és mikor kérdezősködött az aranyhalairól? Mennyivel azután, hogy megjelentek az agyhullámok?
- Hát, kicserélték a műszert... ezt Debbie már mondta... azután... nem is tudom... - Egy pilla-natra elnémult, azután folytatta: - Igen. Emlékszem, a Columbus mezőről behallatszott a tűzoltó-csengő, mielőtt történt. Így hát néhány perccel öt után lehetett.
David bólintott; nem lepődött meg. Pontosan abban az időben, amikor a hang a fejében azt mondta: máris imádkozol. - Bemehetek hozzá holnap?
Ekkor Mr. Ross nevette el magát. - David, te akár éjfélkor is bejöhetsz, ha úgy tetszik. Miért ne? Dr. Waslewski azt mondja, mindenképpen ébren kell tartanunk és hülyeségeket kell kérdeznünk tőle. Tudom, mitől fél - hogy Brian visszacsúszik az öntudatlanságba, de nem hiszem, hogy ez be-következne, ugye?, igaz?
- Kizárt - válaszolta David. - Viszontlátásra, Ross bácsi.
Letette a kagylót, mire a szülei valósággal lecsaptak rá. Hogyan történt?, ezt akarták tudni. Hogyan történt, és miért gondolják, hogy te vagy az oka?
David ekkor arra vágyott - méghozzá meglepő mohósággal -, hogy szerényen lesüsse a sze-mét és azt mondja, Hát, annyit tudok, hogy magához tért. Kivéve persze... izé... Itt látványos feszen-géssel szünetet tart, majd így folytatja: Ross néniék úgy gondolják, hogy talán hallotta a hangomat, erre reagált, de tudjátok, mennyire ki voltak borulva. Ennyi elég ahhoz, hogy meginduljon a legenda; egyik fele tudta. És akarta is.
Egyik fele igazán, nagyon akarta.
Nem az a különös belülről-kifelé hang állította meg, hanem saját gondolata, amely sokkal inkább ösztönös, mint ésszerű volt: Ha magadnak tulajdonítod az érdemét, abbamarad.
Mi?
Minden, ami számít, válaszolta az ösztön. Minden, ami számít.
- Gyerünk David! - nógatta az apja, és kicsit megrázta a vállát. - Meghalunk a kíváncsiságtól!
- Brian magához tért - válogatta meg óvatosan a szavakat. - Képes beszélni, emlékezni. Az agydoki azt mondja, csoda. Ross néniék szerint én csináltam vele valamit, hogy hallotta, amint be-szélek hozzá, és ettől visszajött, de semmi ilyesmi nem történt. Fogtam a kezét, nem volt ott. Még senkit se' láttam, aki ennyire ne lett volna magánál. Ezért sírtam - nem azért, mert a családja rohamot kapott, hanem mert ő elment. Nem tudom, mi történt, nem is érdekel. Magához tért, nekem ennyi elég.
- Téged ennyi is kell, hogy érdekeljen, drágám - mondta az anyja, és egy pillanatra erősen magához ölelte.
- Éhes vagyok - felelte David. - Mi van vacsorára?

3

Most ott lebegett a sötétben, vakon, de nem süketen, a hangot keresve, amelyet Gene Martin tiszteletes Isten csendes kis hangjának mondott. A tiszteletes figyelmesen végighallgatta David tör-ténetét, nem egyszer, de sokszor az utóbbi hét hónapban és főleg mintha az a rész tetszett volna ne-ki, amikor a fiú elmesélte, mit szeretett volna mondani a szüleinek, miután beszélt Mr. Ross-szal.
- Tökéletesen igazad volt - dicsérte Martin tiszteletes. - Nem egy másik hang volt, amit a vé-gén hallottál, főleg nem Istené... kivéve persze abban az értelemben, hogy Isten mindig szól hozzánk a lelkiismereten át. A világiak, David, azt hiszik, hogy a lelkiismeret valamilyen cenzor, olyan hely, ahol a társadalom megtorlásait tárolják; igazából azonban kívülálló, ami gyakran vezet el a jó megoldásokhoz, még az értelmünket messze meghaladó helyzetekben is. Tudsz követni?
- Gondolom.
- Nem tudtad, miért lett volna rossz magadnak tulajdonítani a barátod eszméletre térésének érdemét, de nem is kell tudnod. A Sátán ugyanúgy megkísértett téged, ahogy Mózest, de ebben az esetben te megtetted azt, amit Mózes nem akart vagy nem tudott megtenni: először megértetted, az-után egyetértettél.
- Mi van Mózessel? Mit csinált?
Martin tiszteletes elmesélte, hogy mikor az izraeliták, akiket ő vezetett ki Egyiptomból, megszomjaztak, Mózes megütötte a sziklát Áron vesszejével, és vizet fakasztott belőle. Amikor megkérdezték tőle, kinek köszönhetik mindezt, azt válaszolta, hogy őneki. Martin tiszteletes mesélés közben egy BOLDOG, ÖRÖMTELI ÉS SZABAD feliratú teásbögréből kortyolgatott, de ami a bögrében volt, annak a szaga nem teáéra emlékeztette Davidet, sokkal inkább a whiskyére, amit a papa is megivott néha, miközben az éjszakai híradót nézte.
- Elég volt egyetlen kis félrelépés, egy Isten szolgálatában kemény munkával eltöltött, hosszú élet során - mondta derűsen Martin tiszteletes -, és Isten máris kizárta az Ígéret Földjéről. Józsua vezette át őket a folyón, az egész ronda, hálátlan bagázst.
Ez a beszélgetés egy júniusi vasárnap délutánon zajlott le. Akkor már jó ideje ismerték egy-mást, és egyre kellemesebben érezték magukat egymás társaságában. David rászokott, hogy regge-lenként elmegy a templomba, azután vasárnap délutánként átballag a metodista lelkészlakba, és - úgy egy órán át beszélget Martin tiszteletessel a dolgozószobájában. David várta ezeket a látogatá-sokat, és így volt ezzel Gene Martin is. Mélységesen lenyűgözte a gyerek, aki az egyik pillanatban közönséges kisfiúnak látszott, a másikban sokkal idősebbnek a koránál. Azonkívül a tiszteletes hite szerint David Carvert megérintette Isten, és ez az érintés talán még nem múlt el róla.
Lebilincselte Brian Ross története, és hogy épp őmiatta kezdett David, a huszadik század végének tökéletes vallási analfabétája válaszokat keresni... Istent keresni. Elmondta a feleségének, hogy David az egyetlen őszinte megtért, akit valaha látott, ami meg David barátjával történt, az az egyetlen modern és hihető csoda, amiről hallott. Brian fölépült, károsodás nélkül helyrejött némi sántítást leszámítva, de az orvosok biztatják, hogy egy év alatt abból is kigyógyul.
- Csodálatos! - válaszolta Stella Martin. - Nagy megnyugvás lesz nekem és a babának, ha ifjú barátod nem a megfelelőképpen mesél a hitoktatásáról, és te bíróság elé kerülsz gyerekmegrontás miatt. Óvatosnak kell lenned, Gene! Ráadásul vagy olyan őrült, és iszol a társaságában!
- Nem iszom a társaságában! - tiltakozott Martin tiszteletes, és hirtelen úgy találta, hogy ér-dekes bámulnivaló van az ablakon túl. Végül visszanézett a feleségére. - Ami a másikat illeti, nekem is az Úr a pásztorom.
Továbbra is beszélgetett Daviddel délutánonként. A tiszteletes innen volt még harmincon, és most először érezte annak az örömét, hogy egy tökéletesen üres palatáblára írhat. Továbbra is kevert whiskyt a teájába, ez régi vasárnap délutáni szokása volt, de mindig nyitva hagyta a dolgozószoba ajtaját, valahányszor David átjött. A tévé mindig be volt kapcsolva beszélgetéseik alatt, a hang min-dig le volt véve, és mindig valamelyik vasárnap délutáni sportversenyre volt beállítva: néma futball-ra, David első látogatásakor, azután néma kosárlabdára, néma baseballra.
Éppen egy néma baseballmeccs zajlott, amikor David eltűnődött Mózes és a vízfakasztás problémáján. Egy idő múlva fölnézett a tévé képernyőjéről, és azt kérdezte: - Isten nem valami megbocsátó, igaz?
- De igenis az - mondta Martin tiszteletes kissé meglepett hangon. - Annak kell lennie, mert olyan követelő.
- De kegyetlen is, ugye?
- Igen - vágta rá habozás nélkül Gene Martin. - Isten kegyetlen. Van pattogatni való kukori-cám, David. Csináljak egy kicsit?
Most itt lebegett a feketeségben, fülelve Martin tiszteletes kegyetlen Istenére, aki megtagad-ta Mózestől a belépést a Kánaánba, mert egyetlenegyszer magának tulajdonította Isten dicsőségét, aki valahogyan felhasználta őt Brian Ross megmentésére, és aki aztán megölte az ő kedves kishúgát, és a többieket egy kómásan üres szemű, őrült óriás kezébe adta.
Más hangok is szóltak a sötétben, ahová akkor jutott el, ha imádkozott; ilyenkor gyakran hallotta őket, rendszerint távolról, mint azokat az elmosódott hangokat, amelyek néha beleszólnak az interurbán beszélgetésbe, máskor viszont tisztábban. Ma az egyik igazán érthetően fejezte ki ma-gát.
Ha imádkozni akarsz, hozzám imádkozz, mondta. Miért imádkoznál egy olyan Istenhez, aki megölte a kishúgodat? Soha többé nem fogsz azon nevetni, milyen furi, nem fogod addig csiklan-dozni, míg visítani nem kezd, nem húzod meg a varkocsát. Ő halott, te és a családod pedig fogdában vagytok. Ha visszajön az őrült rendőr, nyilván mindhármótokat megöl. A többieket is. Ezt művelte a te Istened, de mi mást lehetne várni egy olyan Istentől, aki kishúgokat öl? Ha úgy vesszük, éppen olyan őrült, mint a zsaru. Te mégis őelőtte térdepelsz. Ugyan, Davey, térj magadhoz. Szedd össze magad. Imádkozz hozzám. Én legalább nem vagyok őrült.
Nem ingatta meg a hang, legalábbis nem nagyon. Korábban is hallotta, először talán abban a mohó vágyban szólt hozzá, mikor azt a benyomást akarta kelteni a szüleiben, hogy ő hívta vissza Briant az öntudatlanság mélyéből. Még világosabban, még személyesebben hallotta napi imái köz-ben. Ez megzavarta, de amikor elmondta Martin tiszteletesnek, hogyan szól bele néha ez a hang, mint egy telefon melléke, a pap csak nevetett. - Istenhez hasonlóan a Sátán is hajlamos akkor szólni a legérthetőbben, amikor imádkozunk vagy elmélkedünk - magyarázta. - Akkor vagyunk a legnyi-tottabbak, akkor érinthető meg leginkább a pneumánk.
- Pneuma? Mi az?
- Lélek. Szellem. Az a részed, amely arra vágyik, hogy kiteljesítse Isten-alkotta képességeit, és örökkévaló legyen. Az a rész, amelyen Isten és a Sátán most is huzakodik.
Megtanított Davidnek egy ilyen alkalmakra használatos kis mantrát, amelyhez a fiú most is folyamodott. Légy velem, légy bennem, gondolta újra és újra. Várta, hogy a másik hangja elhalkul-jon, ugyanakkor ismét túl kellett tennie magát a mindegyre visszatérő görcsös fájdalmon. Olyan na-gyon fájt arra gondolni, mi történt Sütivel, és igen, neheztelt Istenre, amiért hagyta, hogy ez a rend-őr lelökje a lépcsőn! Egy fenét neheztelt, gyűlölte!
Légy velem, Isten. Légy bennem, Isten. Légy velem, légy bennem.
Sátán hangja (ha csakugyan ő volt; ezt nem tudta biztosan) elhalkult, és egy ideig nem volt más, csak a sötétség.
Mondd meg, mit tegyek, Isten!... Mondd meg, mit akarsz! És ha az az akaratod, hogy meg-haljunk itt, akkor segíts, hogy ne pocsékoljam az időt arra, hogy megbolondulok és rettegek, vagy magyarázat után üvöltök!
Csak egy kojot távoli vonítása. Azután semmi.
Várt, igyekezett nyitva maradni, és még mindig nem történt semmi. Végül feladta, és el-mondta a befejező szavakat, amelyekre Martin tiszteletes tanította, belemotyogta összekulcsolt két kezébe:
- Uram, tégy hasznossá a magam számára, és segíts emlékeznem, hogy amíg az vagyok, nem lehetek hasznos mások számára. Segíts emlékeznem, hogy te vagy a teremtőm. Az vagyok, amivé tettél, néha hüvelykujj a kezeden, néha nyelv a szádban. Tégy eszközzé, amely teljesen csak a te szolgálatodra áll. Köszönöm. Ámen.
Kinyitotta a szemét, és mint mindig, először az összekulcsolt ujjai között levő sötétségbe bámult, amely, mint mindig, most is egy szemre emlékeztette. Egy lyuk, amely olyan, mint egy szem. De kié? Istené? Az ördögé? Talán a sajátja?
Fölállt, lassan megfordult, és a szüleire nézett. Ők visszanéztek, Ellie döbbenten, Ralph ko-moran.
- Hála az égnek! - mondta az anyja. Elhallgatott, hogy fia válaszolhasson, és mikor David nem tette meg, azt kérdezte: - Imádkoztál? Csaknem fél órán át térdeltél, már azt hittem, elaludtál, te meg imádkoztál?
- Igen.
- Mindig csinálod, vagy ez különleges eset?
- Naponta háromszor csinálom. Reggel, este és egyszer valamikor középtájt. Középtájt szok-tam hálát adni a jó dolgokért, és segítséget kérek az olyasmikhez, amiket nem értek. - Elnevette magát, halk, ideges hangon. - Abból mindig sok van.
- Ez valami új fejlemény, vagy azóta csinálod, hogy elkezdtél járni abba a templomba? - Még mindig értetlenül bámult rá, amitől David kínosan érezte magát. Részint a monokli okozta - állatira befeketedett ott, ahol a rendőr megütötte -, de nemcsak az, és nem elsősorban. Ellie úgy nézett rá, mintha még sose látta volna.
- Brian balesete óta csinálja - mondta Ralph. Megérintette a duzzanatot a bal szeme fölött, felszisszent, visszaejtette a kezét. Nézte Davidet a rács mögött, pont olyan feszélyezettnek látszott, mint amilyennek a fia érezte magát. - Egy este fölmentem jóéjt-puszit adni - pár nappal azután volt, hogy Briant hazaengedték -, és akkor láttalak, hogy az ágy lábánál térdelsz. Először arra gondoltam, talán... szóval izé, hogy is mondjam, valami mást csinálsz... azután hallottam valamit abból, amit mondasz, és megértettem.
David mosolygott és elpirult. Elég képtelenség volt az adott körülmények között, de nem te-hetett ellene. - Most már a fejemben csinálom. Még csak meg sem mozdítom a szám. Egyszer pár srác meghallotta, hogy magamban motyogok az osztályban, és azt gondolták, megbolondultam.
- Lehet, hogy az apád megérti, de én nem - mondta Ellen.
- Istenhez beszélek - felelte a fiú. Kínos volt, de talán ha egyszer kimondja, becsületesen és közérthetően, akkor nem kell többet emlegetni. - Ez az imádság: beszéd Istenhez. Először úgy érzed, magadban beszélsz, de aztán megváltozik.
- Ezt magadtól tudod, David, vagy az új, vasárnapi haverod mondta?
- Magamtól tudom.
- És Isten válaszol?
- Néha azt hiszem, hogy hallom - mondta David. Benyúlt a zsebébe, és ujjai hegyével meg-érintette a töltényt. - Egyszer biztos, hogy hallottam. Arra kértem, engedje, hogy Briannek ne legyen semmi baja. Miután a papa elhozott a kórházból, azután elmentem a Medve utcai ligetbe, és fölmásztam a magaslesre, amit Briannel csináltunk ott egy fára, és akkor arra kértem Istent, hogy Brian gyógyuljon meg. Azt mondtam, ha megteszi, adok neki egy váltót. Tudod, mi az?
- Igen, David, tudom. És beváltotta? Ez a te Istened?
- Még nem. De amikor fölálltam, hogy lemásszak a fáról, Isten azt mondta, hogy az ELTÁ-VOZÁSI ENGEDÉLY-t szúrjam föl az egyik kiálló szögre. Olyan volt, mintha azt akarta volna, hogy neki adjam és ne Mrs. Hardynak az irodában. És volt még valami más is. Azt akarta, hogy tudjak meg róla annyit, amennyit lehetséges, hogy mi ő, mit akar, mit tesz, mit nem tesz. Nem így, nem ezekkel a szavakkal mondta, de megértettem annak az embernek a nevét, akihez el akart kül-deni, Martin tiszteletesét. Ezért mentem a metodista templomba. Ezzel együtt nem hiszem, hogy Istennek sokat számítana a név. Csak annyit mondott, hogy szívemet és lelkemet vigyem a temp-lomba, az eszemet pedig Martin tiszteleteshez. Először azt sem tudtam, ki az a Martin tiszteletes.
- Dehogynem - mondta Ellie Carver olyan szelíd, vigasztaló hangon, mint aki most döbbent rá, hogy a beszélgetőtársának mentális problémái vannak. - Gene Martin két-három évig járt hoz-zánk, hogy pénzt gyűjtsön az Afrikai Segélynek.
- Igen? Nem találkoztam vele. Biztos iskolában voltam, amikor jött.
- Butaság! - vágta rá az anyja megfellebbezhetetlenül. - Karácsony táján volt, nem lehettél az iskolában. Most pedig ide figyelj, David! De nagyon figyelj! Amikor Briannel megtörtént az a dolog, nyilván... hogy is mondjam... azt gondoltad, külső segítségre van szükséged. A tudatalattid előásta az egyetlen nevet, amelyet ismert. Az Isten, akit a kétségbeesés pillanatában hallottál, a te válaszokat kereső tudatalattid volt. - Széttárt kezekkel fordult Ralph felé. - Már a mániákus biblia-olvasás is elég baj, de ez!... Nekem miért nem szóltál erről az imádkozásról?
- Mert magánügynek tűnt. - Ralph vállat vont, kerülte a felesége tekintetét. - És senkinek sem ártott vele.
- Ó, nem, az imádkozás pazar dolog, nélküle valószínűleg sose találták volna fel a hüvelyk-szorítót és a vasszűzet! - Ezt már korábban is hallotta David, ezt az ingerlékeny, ellentmondást nem tűrő hangot, amelyet az anyja akkor használt, ha a teljes összeomlást igyekezett elkerülni. Ugyanígy beszélt vele és az apjával, amikor Brian a kórházban volt, sőt még egy-két hétig azután is, hogy Brian hazatért.
Ralph elfordult a feleségétől, zsebre vágta a kezét, és idegesen nézte a padlót. Az asszony et-től mintha még nagyobb dühbe gurult volna. Megperdült a sarkán, vissza a fiához, rángatózó szájjal, friss könnyektől ragyogó szemmel.
- Miféle alkut kötött veled ez a csodálatos Isten? Mint amikor baseballkártyákat cserélsz a haverjaiddal? Azt mondta: ,,Hé, odaadom neked ezt a klassz nyolcvannégyes Brian Rosst egy nyolcvannyolcas Kirstie Carverért?" Ilyesmi volt? Vagy inkább...
- Asszonyom, ez a maga fia, és nem akarok beleavatkozni, de miért nem marad már nyugton? Maga a kislányát veszítette el, én a férjemet. Mindnyájunknak nehéz napunk volt ma.
Az a nő szólalt meg, aki rálőtt a rendőrre. A priccs végében ült, fekete haja béna szárnyként hullott előre, de nem takarta az arcát; látszott, milyen megrendült, sebzett és fáradt. Főleg fáradt. David nem emlékezett rá, hogy látott-e valaha is ilyen fáradt szempárt.
Egy pillanatig azt hitte, hogy az anyja minden haragját rázúdítja a sötét hajú asszonyra. Nem lepte volna meg; néha vadidegenekre is rádörrent. Emlékezett, hogy egyszer, amikor ő hatéves lehe-tett, egy politikusjelöltre fújt tüzet, aki szavazatokat gyűjtött a szomszédos áruházban. A fickó el-követte azt a taktikai hibát, hogy röplapot akart az élelmiszerekkel megrakott Ellie Carver kezébe nyomni, aki amúgy is lekésett egy találkozót. Úgy ugrott neki az illetőnek, akár egy harapós kis állat, megkérdezte, egyáltalán hogy képzeli, miért állja el az útját, mi a véleménye a kereskedelmi de-ficitről, szívott-e valaha füvet, támogatja-e a nők választójogát. Hogyne, lelkesedett a pasas, de mennyire hogy támogatja a nők választójogát, mondta büszkén Ellen Carvernek. ,,Akkor pazar, mert én most itt helyben gyakorlom ezt a jogot és azt mondom: HÚZZON ELŐLEM A JÓ FRANCBA!", sivította a mama, és ez volt az a pillanat, amikor a fószer egyszerűen hátat fordított és eliszkolt. David nem is hibáztatta érte. De volt valami a sötét hajú nő arcában (Mary, gondolta, Mary a neve), amitől az anyja meggondolta magát, amennyiben csakugyan rá akart dörrenni.
Ehelyett ismét nekiesett Davidnek.
- No és nem közölte a nagy ,,I", hogyan úszhatjuk meg ezt? Elég sokáig térdeltél, valamilyen üzenete csak volt.
Ralph visszafordult. - Ne piszkáld! - mordult rá a feleségére. - Azonnal hagyd abba! Gondo-lod, hogy te vagy az egyetlen, akit baj ért?
Ellie olyan pillantást vetett rá, amely veszedelmesen közel állt a megvetéshez. - No? - nézett újból a fiára.
- Nem - felelte David. - Nincs üzenet.
- Valaki jön! - szólalt meg élesen Mary. A priccse mögött volt egy ablak. A priccsén állt, megpróbált kinézni. - Francba! Rácsok és hálós tejüveg! De hallom!
David is hallotta. Motorzúgás hallatszott. Hirtelen felpörgött, teljes fordulatszámmal bőgött. Kerék visított mellé. Az öregemberre nézett. Az vállat vont, és fölemelte kifordított tenyerét.
David valami olyasmit hallott, ami fájdalomüvöltés is lehetett, azután újabb sivítást. Ezúttal emberi hangon. Jobb lett volna azt hinni, hogy talán a szél dudál egy ereszen vagy esőcsatornán, de csaknem biztos volt benne, hogy ember hangja.
- Mi az ördög ez? - szólalt meg Ralph. - Jézusom! Valaki kiordítja a torkát! Gondoljátok, hogy a zsaru az?
- Istenem, remélem is, hogy ő! - kiáltotta vadul Mary, aki még mindig a priccsen állva bá-multa az átláthatatlan ablakot. - Remélem, most tépik ki a belét a kurafinak! - körülnézett. A szeme még mindig fáradt volt, de most eszelősnek is látszott. - Az segítene. Gondoltak erre? Az segítene!
A motorzúgás erősödött, nem túl közel, de nem is messze. Kerék sivított megint, éppúgy, ahogy a filmekben, a való életben viszont nagyon ritkán. Majd csikorgás hallatszott. Fa, fém, talán mindkettő. Kurta tülkölés, mint mikor valaki véletlenül rátenyerel a dudára. Prérifarkas vonyított, reszketve, élettelenül. Csatlakozott hozzá egy másik, majd még egy és még egy. Mintha a fekete hajú nővel gúnyolódnának, aki segítségről álmodott. A zúgás közeledett, de sokkal csendesebben, szinte alapjáratban zümmögött a motor.
Az ősz férfi a priccs lábánál ült, két tenyerét a combjai között összeszorítva. Megszólalt, de beszéd közben is egyfolytában a kezét nézte.
- Ne reménykedjenek. - A hangja recsegős, csikorgó volt, akár a nyugati és északi sós síksá-gok. - Ez nem lehet más, mint ő. Ráösmerek a motor hangjára.
- Én pedig nem hiszem el - mondta színtelenül Ellie Carver.
- Azt hisz, amit akar - válaszolta az öregember. - Az nem számít. Benne voltam a bizottság-ban, amelyik jóváhagyta az új járőrkocsira a pénzt. Ez éppen akkor volt, amikor befejeztem a pálya-futásomat és visszavonultam a politikától. Múlt novemberben átmentem Collie-val meg Dickkel Carson Citybe, ott vettük a DEA kiárusításán. Ez ugyanaz a kocsi. Bedugtam a fejem a motorház-ba, mielőtt ajánlatot tettünk volna, és félútig hazafelé különböző sebességgel mentünk, hatvanöttől száztízig. Biztosan megösmerem. Ez a mi kocsink.
Amikor David megfordult, hogy ránézzen az öregemberre, ismét szólt hozzá a csendes kis hang, amelyet Brian kórházi szobájában hallott először. Most is váratlanul, mint általában, és a fiú most sem értette elsőre a két szót.
A szappan.
Éppen olyan világosan hallotta, mint amikor azt mondta, hogy ,,Máris imádkozol", miközben ő lehunyt szemmel ült a Vietkong Kilátóban.
A szappan.
Odanézett Mr. Fehér Hajjal közös cellájának bal hátsó sarkába. Volt ott egy ülőke nélküli vécé. Mellette egy ódon, rozsdafoltos porcelánmosdó. A jobb oldali csap mellett zöld szappandarab hevert, ami nem lehetett más, mint Ír Tavasz.
Odakint erősödött a desperationi járőrkocsi motorjának zúgása. Közeledett. Odább prérifar-kasok üvöltöttek. A bolondok hahotázhatnak így, gondolta David, ha az ápolók lelépnek a diliház-ból.

4

A Carver család túlságosan összezavarodott, túlságosan csak a foglyulejtőjével törődött ah-hoz, hogy észrevegye a várost jelző táblán lógó döglött kutyát, John Marinville viszont edzett meg-figyelő volt. Egyébként most már nehéz is lett volna nem észrevenni. Carverék errejárta óta a kese-lyűk is megtalálták. Ott ültek a földön a dög alatt a legocsmányabb madarak, amelyeket Johnny va-laha látott, az egyik a kutya farkát rángatta, a másik a lelógó lábát tépte. A tetem ide-oda lengett a nyakára hurkolt kötélen. Johnny felnyögött undorában.
- Keselyűk! - mondta a zsaru. - A mindenit, ez már valami! - Kásás volt a hangja. A város felé jövet még kétszer tüsszentett, másodszor fogakat is köpött a vérrel együtt. Johnny nem tudta, mi történik vele, nem is érdekelte, ő csak azt kívánta, hogy minél sebesebben történjék. - Elárulok neked valamit a keselyűkről - folytatta a rendőr. - Álomra ébrednek és lassan kelnek fel. Mentükben tanulják, hogy hová, merre kell. Nem értesz egyet, mon capitaine?
Egy őrült zsaru, aki verset idéz! Tisztára Sartre!
- Minden szavával, biztos úr. - Nem állt szándékában ismét vitatkozni vele, ha lehetséges; úgy rémlik, a fickó önmagát pusztítja, és Johnny ott akart lenni a folyamat végénél.
Elgurultak a döglött kutya meg a rajta lakmározó förtelmes, csupasz nyakú lények mellett.
És a kojotok, Johnny? Azokkal mi van?
De nem engedi meg magának, hogy rájuk gondoljon, amint felsorakoznak az út két oldalán egymástól szabályos távolságra, akár egy díszőrség, amint eszeveszetten megfutamodnak a járőrkocsi elhaladta után, vissza a sivatagba, mintha tüzet fogott volna a fejük, a seggük pedig...
- Tudod, finganak - mondta a zsaru vértől szortyogó hangon. - A keselyűk finganak.
- Ezt nem tudtam.
- De igenis, az egyetlen madárfajta, amely képes rá. Azért mondom, hogy fel tudd használni a könyvedben. A Csatangolások Harleyval 16. fejezetében.
Johnny úgy érezte, hogy könyvének munkacíme még sohasem hangzott ilyen tömény ba-romságnak. Most egy lakókocsipark mellett haladtak. Johnny felfigyelt egy táblára; rozsdás, rogy-gyant tetejű, dupla széles járgány előtt terpeszkedett. Ez állt rajta:

PUSKÁT HORDÓ, GUGYINYAKALÓ
BIBLIA-OLVASÓ, CLINTON-POFOZÓ
KURAFI VAGYOK!
NE TÖRŐDJ A KU'IYÁVAL,
A GAZDA HARAP!

Isten hozott a countryzenés pokolban, gondolta Johnny.
Elrobogtak egy bányairoda mellett. Elég sok személyautó és kisteher állt a parkolóban, amit Johnny különösnek talált. Bőven túl voltak a fájronton. Miért nem a házak felhajtóján vagy a helyi kocsmahivatalok előtt posztolnak ezek a verdák?
- Ja, ja - mondta a zsaru. Egyik kezét fölemelte, mintha képet keretezne be. - Szinte látom. 16. fejezet: Desperation fingó keselyűi. Úgy hangzik, mint egy ócska Edgar Rice Burroughs-regény, nem? Persze Burroughs jobb író nálad, és tudod, hogy miért? Mert minden beképzeltség nélkül kí-sérletezett. Megvolt a fontossági sorrendje. Mondd el a sztorit, végezd el a munkát, adj az embe-reknek valamit, amit élvezhetnek, anélkül hogy túlságosan hülyének éreznék magukat, és tartsd magad távol a pletykalapoktól.
- Hová visz? - kérdezte Johnny erőltetett egykedvűséggel.
- A sitibe - szörcsögte nyálkásan a nagydarab zsaru. - Ahol akármit ordítasz, az egy bizonyos károgás formájában fordítható ellened.
Marinville előrehajolt és megrándult, mert a hátába belenyilallt a fájdalom, ahol a rendőr be-lérúgott.
- Magának segítségre van szüksége - mondta. Igyekezett, hogy ne vádló, hanem együttérző legyen a hangja. - Tud róla, biztos úr?
- Te vagy az, akinek segítségre van szüksége - oktatta a rendőr. - Szellemire, testire és ki-adóira. Tak! De segítség nem érkezik, Big John. Megetted az utolsó irodalmi ebédedet, megkúrtad az utolsó kultúrpicsát. A magad útját járod a vadonban, és ez lesz egész haszontalan életed leghosz-szabb negyven napja és éjszakája.
A szavak undorító harangként kolompoltak Johnny fejében. Behunyta a szemét egy pillanat-ra, azután ismét kinyitotta. Most már bent jártak a városban, elhagyták Gail Szépségszalonját az egyik oldalon és az Igazán Frankó Vaskereskedést a másikon. A járdákon senki, egy lélek se. Még sohase látott nyugati városkát, amelyben igazán nyüzsögtek volna az emberek, de ez azért túlzás. Hát senki sincs itt? A Conoco benzinkút mellett mintha látott volna egy pasit az irodában, székén hátradőlve, asztalra pakolt lábbal, de rajta kívül senkit, hacsak... ott elöl...
Azon a helyen, ami a városka egyetlen kereszteződésének tűnt, két állat ügetett lustán, ré-zsútos irányban a villogó fények alatt. Johnny megpróbálta bemagyarázni magának, hogy kutyák, pedig nem azok voltak, hanem prérifarkasok.
Nem a zsaru ám itt a minden, Johnny, nehogy azt gondold! Itt valami abnormális dolog tör-ténik! Valami nagyon abnormális dolog.
A kereszteződésnél a rendőr rálépett a fékre. Johnny, aki nem számított erre, előrevágódott, neki az ülések közötti hálónak. Beverte az orrát, és felordított fájdalmában.
A zsaru ügyet se vetett rá. - Billy Rancourt! - kurjantotta örömmel. - A fenébe, ez Billy Rancourt! Már csodálkoztam is, hová lett! Lefogadom, hogy a Törött Dob pincéjében vedelt, ott bi-zony! Egy dollárt egy fánk ellenében! Kutya legyek, ha nem Tökös Billy az!
- Az orrob! - sivította Johnny. Ismét eleredt a vére, és újra olyan volt a hangja, mint egy ködkürté. - Krisztusom, nagyon fáj!
- Pofa be, kicsim! - felelte a rendőr. - A mindenit, hát mit nyűgösködsz?
Tolatott egy keveset, azután befordult, így most nyugat felé tartott a keresztutcán. Letekerte az ablakot, és kidugta a fejét. Időtől megsötétedett tégla színében játszó, csúnyán felhólyagzott tar-kóját átszőtték a repedések, némelyikben világospirosan csillogott a vér.
- Billy! - bömbölte. - Hé, te, Billy Rancourt! Hé, vén marha!
Desperationben a nyugati alvég lehetett az úri negyed: poros és csüggedt volt, de egy-két fokkal magasabb szintet képviselt a lakókocsiparknál. Johnny a könnyfátyolon át egy farmeres-cowboykalapos embert pillantott meg az út közepén. Két biciklit bámult, amelyek felfordítva me-resztették kerekeiket az égnek. Eredetileg három volt, de a harmadikat, a legkisebbet, egy cukorró-zsaszín kislánybringát felborította az erőre kapó szél. A másik kettőn veszettül pörögtek a kerekek. Az alak fölpillantott, észrevette a terepjárót, tétován intett, és elindult feléjük.
A zsaru visszahúzta nagy, szögletes fejét. Hátrafordult és ránézett Johnnyra, aki nyomban megértette, hogy az a kinti ember nem láthatta jól a törvénynek ezt a szolgáját, mert ha igen, már rohanna is az ellenkező irányba. A rendőr szája besüppedt, mert nem volt mögötte fog, ami megtá-massza, sarkaiból vékony sugárban csurgott a vér. Egyik szemürege megtelt alvadt vérrel, azt lehe-tett volna hinni, hogy kivájták a szemét, ha a folyós mélységekben időnként meg nem villan valami szürkeség. Khakiingének mellrésze véresen csillogott.
- Ez Billy Rancourt! - közölte boldogan. - Ő vágja a hajam. Már kerestem! - Bizalmasan pletykálkodóra halkított hangon hozzáfűzte: - Egy kicsit iszákos. - Azután előrenézett, sebességbe tette a kocsit, és beletaposott a gázba. A mormogó motor felüvöltött; a kerekek csikorogtak; Marinville hátravágódott, rikoltva a megdöbbenéstől. A terepjáró kilőtt.
Johnny kinyújtotta a kezét, ujjait beakasztotta a hálóba, visszarántotta magát ülő helyzetbe. Látta, hogy a farmeres, cowboykalapos férfi - Tökös Billy Rancourt - csak áll az út közepén, három méterre a biciklik előtt, és sóbálványként figyeli közeledésüket. Alakja úgy dagadt a rárontó terep-járó szélvédője előtt, mint egy őrült film trükkfelvételén.
- Ne! - sikoltotta Johnny, bal kezével a hálót csapkodva a zsaru feje mögött. - Ne, ne tegye! Ne! URAM, NÉZZEN FÖL!
Billy Rancourt az utolsó pillanatban kapcsolt, és megpróbált elfutni. Kitört jobbra, egy léc-kerítés mögött kuporgó, roskatag házikó felé, de túl kicsit ugrott és túl későn. Felordított, majd recs-csenés hallatszott. A terepjáró telibe trafálta; akkora erővel, hogy a karosszéria beleremegett. Vér spriccelt a kerítésre, két huppanás zöttyentette meg a kocsit, ahogy a kerekek átgázoltak a fekvő emberen, azután a terepjáró nekiment a kerítésnek és kidöntötte. A zsaru a fékre lépett, megállította a járművet a kalyiba csupasz, poros udvarán. Johnny ismét a háló felé lódult, ám ezúttal megtartotta magát a karjával, a fejét pedig lehajtotta, hogy védje az orrát.
- Billy, te szarházi! - kiáltotta a zsaru boldogan. - Tak an lah!
Billy Rancourt sikoltott. Johnny megfordult a kocsi hátsó ülésén és látta, hogy olyan gyorsan kúszik az út északi oldala felé, ahogy csak bír. Nem haladt valami sebesen; egyik lábát törötten vonszolta maga után. Inge hátán és farmerján keréknyomok sötétlettek. Cowboykalapja a kövezeten hevert, fölfelé fordulva, mint a biciklik. Billy Rancourt meglökte a térdével, mire oldalra borult, és a peremén vér ömlött ki. Rancourt megrepedt koponyája, összezúzott arca nagyon erősen vérzett. Csúnyán megsebesült, mégse tűnt úgy, hogy halálán lenne, noha telibe találták, majd áthajtottak raj-ta. Johnny nemigen csodálkozott. Az embert általában elég nehéz megölni - ezt többször is látta Vi-etnamban: látott fickókat, akik éltek, holott a fél fejüket szétlőtték, másoknak ott dongtak a legyek az ölükbe ömlött beleik körül, megint másoknak a nyaki erükből spriccelt a vér piszkos ujjaik közül. Az ember általában nehezen hal meg. Épp ez benne a borzalmas.
- JiiiHÚÚÚ! - süvöltötte a zsaru, és hátramenetbe kapcsolt. A kerekek sivítva keresztülfüs-töltek a járdán, visszaugrottak az úttestre, át Billy Rancourt cowboykalapján. A kocsi hátsó része eltalálta az egyik bringát (hatalmasat koppant, megrepesztette a hátsó ablakot, egy pillanatra kirepült a látótérből, mielőtt elöl landolt volna). Johnny még láthatta, amint Billy Rancourt abbahagyja a kúszást, hátranéz rájuk, vércsíkos, törött orrú arcán olyan belenyugvással, amelyre nincs szó. Még harminc sem lehet, gondolta Johnny, aztán a férfit ledöngölte a tolató terepjáró. Átzöttyent rajta, és alapjáratban duruzsoló motorral megállt a túlsó járdánál. A zsaru könyöke beleütközött a dudába, mikor ismét előrefordult. A kürt kurtán felvinnyogott. Billy Rancourt a kocsi orra előtt hevert arccal lefelé egy hatalmas vértócsában. Egyik lába megrándult, azután nem mozdult többé.
- Tyű! - mondta a rendőr. - Micsoda egy mocsok, mi?
- Ja, ha egyszer megölte - felelte Johnny. Hirtelen nem érdekelte többé, hogy a túlélés érde-kében tovább gazsuláljon ennek az alaknak. Nem érdekelte a könyve, a Harley, vagy hogy hol lehet Steve Ames. Talán később - ha lesz később - ismét érdekelni fogják ezek a dolgok, de most nem. A megrendülés és az iszonyat előugrasztotta valahonnan bentről énjének egy korábbi vázlatát, Johnny Marinville-nek azt a kiadatlan változatát, aki szarik a Pulitzer-díjra, a Nemzeti Írói Nagydíjra, vagy arra, hogy smaragddal vagy anélkül basszon színésznőket. - Keresztülment rajta az utcán, mint egy rühes nyúlon. Bátor ember!
A rendőr megfordult, fürkésző pillantást vetett rá az ép szemével, majd visszafordult a szél-védő felé. - ,,A bölcsesség útján vezetlek - mondta -, a jó ösvényre irányítalak. Ha végigmenéndesz rajta, a te lépéseidet nem kell egyengetni; és amikor futásnak eredsz, nem fogsz megbotlani." Ez a Példabeszédek Könyvéből való, John. De az öreg Billy megbotlott. Igen. Mindig is lomha volt. Azt hiszem, ez volt a fő problémája.
Johnny kinyitotta a száját. Semmi se jött ki rajta, ami igen ritkán fordult elő vele. De talán így volt jó.
- ,,Ragadd meg a tanítást; ne hagyd eltávozni; tartsd meg; az életed érette vagyon." E kisded tanácsot önnek is érdemes megfogadnia, Marinville uraság. Bocsásson meg egy percre.
Kiszállt, odament az utcán heverő halotthoz, bakancsa mintha rezgett volna a szélkavarta homokban. Most már nadrágjának ülepe is átvérzett egy nagy folton, és mikor lehajolt, hogy föl-emelje a néhai Billy Rancourtot, Johnny látta, a fölfeslett hónaljvarráson átüt a vér. Mintha szó sze-rint vért izzadna.
Talán így is van. Valószínűleg így van. Szerintem nemsokára szétreped és kivérzik, ahogy az megtörténik néha vérzékenyekkel. Ha nem lenne ekkora benga állat, mostanára biztos meghalt volna. Tudod, mit kell tenned, ugye?
Igen, természetesen. Rettentően dühös volt, pokolian dühös, úgy látszik, ezen még az se vál-toztathat, ha egy mániákus gyilkos még a szart is kirugdossa belőle. Most az a dolga, hogy megfé-kezze ezt az indulatot. Nincs több olyan kitörés, mint mikor az előbb bátor embernek nevezte a rendőrt. Olyan pillantást kapott érte, ami egyáltalán nem tetszett neki. Veszedelmes pillantást.
A zsaru keresztülhurcolta Billy Rancourt testét az úton, átlépett a két eldőlt bicikli között, elment amellett, amelynek a kerekei még mindig forogtak, küllői ragyogtak az alkonyi fényben. Át-gázolt a kidöntött deszkakerítés roncsain, fölbaktatott a mögötte levő ház lépcsőjén, majd arrébb lódította terhét, hogy megnyithassa az ajtót. Simán kinyílt. Johnny nem csodálkozott. Errefelé nyil-ván nem szokás bezárni az ajtót.
Meg kell ölnie a bentieket, gondolta. Nála ez automatikus.
De a zsaru csak megrogyasztotta a vállát, bedobta terhét, majd visszahátrált a kis tornácra. Becsukta az ajtót, és hozzádörgölte a kezét, véres nyomokat hagyva a szemöldökfán. Olyan magas volt, hogy még csak nyújtózkodnia se kellett hozzá. Johnnynak a csontja is megborzongott a moz-dulattól. Mintha az Exodus kelt volna életre, jelzés a Halál Angyalának, hogy menjen odébb... bár persze itt ez az ember volt a Halál Angyala. A pusztító.
A zsaru visszatrappolt a terepjáróhoz, beszállt, és lassan visszagurult a kereszteződéshez.
- Miért vitte be? - kérdezte Johnny.
- Mit vártál, mit tegyek? - kérdezett vissza a rendőr. A hangja szalonnásabb volt, mint valaha; szinte gurgulázva ejtette a szavakat. - Hagyjam ott a keselyűknek? Szégyellem magam miattad, mon capitaine! Olyan sokáig éltél úgynevezett civilizált emberek között, hogy kezdesz úgy gondolkodni, akárcsak ők!
- A kutya...
- Az ember nem kutya! - közölte a rendőr pedáns, kioktató hangon. Jobbra kanyarodott a ke-reszteződésben, majd szinte azonnal balra, be a városháza melletti parkolóba. Leállította a motort, kiszállt, kinyitotta a jobb hátsó ajtót. Johnnynak legalább a hátratolt vezetőülés mögött nem kellett keresztülkínlódnia összevert testét. - A csirke nem sült csirke, az ember pedig nem kutya, Johnny. Még az olyan ember sem, mint te. Gyerünk. Szállj ki. Allé-hopp.
Johnny kiszállt. Rettentő csend volt; a hangok, amelyeket hallott - a szél, a városháza tégla-falának csapódó szikes por percegése, egyhangú nyikorgás valahonnan a közelből -, csak még nyo-masztóbbá tették ezt a csöndet, akár egy székesegyházban. Nyújtózott, összerándult a hátába és a lábába hasító fájdalomtól, de muszáj volt tennie valamit az izmait csúnyán összehúzó görcs ellen. Azután kényszerítette magát, hogy fölnézzen a zsaru arcának romjaiba. Ijesztően, zavarba ejtően magasan volt. Nemcsak azért, mert a száznyolcvan centiméteres Johnny megszokta, hogy lefelé nézzen az emberekre és nem fölfelé; a szintkülönbség nagysága zavarta meg. Nem két vagy négy centi volt, hanem legalább tíz. És a szélessége! A puszta szélessége. Nem állt, hanem tornyosult.
- Miért nem öl meg, mint azt az embert? Azt a Billyt? Van egyáltalán értelme megkérdezni? Vagy maga túl van a miérteken?
- A francba, mindnyájan túl vagyunk a miérteken, te aztán tudod! - válaszolta a rendőr, fel-tárva véres foghíjait egy olyan mosolyban, amelyről Johnny szívesen lemondott volna. - Ami a lé-nyeg... jól figyelj!... szabadon engedhetlek. Szeretnéd? Legalább még két ostoba, értelmetlen könyv maradt a fejedben, de lehet az fél tucat is. Megírhatsz még néhányat, mielőtt elvinne az út végén várakozó koszorúér-trombózis. Idővel bizonyára túlteszed magad e kis közjátékon, és újra meggyő-zöd magad, hogy amit csinálsz, az igazolja létezésedet. Szeretnéd, Johnny? Szeretnéd, ha szabadon engednélek?
Erin go bragh - örökké éljen Írország, jutott Johnny eszébe minden ok nélkül, egy lidérc-nyomásos pillanatig úgy érezve, mindjárt elneveti magát. Azután elmúlt a kényszer, és ő bólintott.
- Igen, nagyon szeretném.
- Szabadon! Ahogy a madár röppen ki a kalitkából. - A zsaru szemléltetően csapkodott a karjával, és Johnny látta, hogy hóna alatt megnőttek a véres foltok. Az ing a varrás mentén csaknem az övig bíborra színeződött.
- Igen. - Nem mintha elhitte volna, hogy új játszótársának a legkevésbé is szándékában állana szabadon engedni őt, na nem. De a nevezett játszótársból hamarosan csak egy khakiszövetbe töltött véres hurka marad, míg ha ő megőrizhetné magát egésznek és működőképesnek...
- Rendben. Ajánlatom a következő, nagy ember: leszopod a pöcsöm. Ha megteszed, elen-gedlek. Tiszta ügy.
Lehúzta sliccén a cipzárat, letolta alsónadrágja gumírozott elejét. Valami döglött fehér kí-gyószerűség bukott ki mögüle. Johnny meglepetés nélkül figyelte a belőle szivárgó vékony vérpata-kot. Persze, minden testnyílásán vérzik.
- Irodalmi berkekben maradva - vigyorgott a zsaru -, ez a speciális szopás kicsit jobban illene Anne Ricehoz, mint Armistead Maupinhoz. Javaslom, kövesd Viktória királynő tanácsát: hunyd be a szemed, és gondold azt, hogy epertorta.
Johnny Marinville ránézett az őrült hímvesszőjére, fölnézett a vigyorgó arcára, majd ismét le. Nem tudta, mit várt tőle a rendőr - kiabálást, öklendezést, könnyeket, könyörgést -, de abban bi-zonyos volt, hogy nem érzi azt, amit a zsaru szerint éreznie illene, amit éreznie kell.
Látom, nem érted, hogy én vértől csöpögő faszoknál pocsékabb dolgokat is láttam életemben. És nem csak Vietnamban.
Rádöbbent, hogy kitöréssel fenyegetve ismét fölfelé kúszik benne a düh. A francba, még szép! Mindig is a düh volt az ő igazi serkentője, nem a whisky, vagy a kokó, vagy a dugás. Az egy-szerű, jó öreg düh. Semmi köze nem volt a gatyából előcsomagolt valamihez, lehet, hogy épp ez az, amit nem ért meg a rendőr. Ez nem szexualitás. Mindössze arról van szó, hogy Johnny Marinville sohasem szerette, ha bármit is az arcába dugtak.
- Letérdelek eléd, ha akarod - mondta, és jóllehet szelíd volt a hangja, a zsaru arcán mégis megváltozott valami - most először igazán megváltozott. Valahogy kiürült, leszámítva a gyanakodva összeszűkülő ép szemet.
- Miért nézel így rám? Mi az ördög ad neked jogot, hogy így nézz rám? Tak!
- Rá se ránts, hogy nézek rád. Csak jól figyelj, szemétláda: három másodperccel azután, hogy a számba vettem, az anyaszomorítód ott fog heverni a földön. Megértetted? Tak!
Ezt az utolsó szót valósággal beleköpte a zsaru arcába. Lábujjhegyre állt, hogy megtehesse, és az emberhegy egy pillanatra nemhogy meghökkent, de megrendült tőle. Azután arca görcsösen eltorzult a dühtől, és akkora erővel lökte el Johnnyt, hogy ő egy másodpercig azt képzelte, repül. Nekivágódott az épület oldalának, csillagokat látott, mikor a tarkója nekicsapódott a durva téglának, visszapattant, elhasalt, mert a lábai összegabalyodtak. Újabb fájdalmak hasogattak, régi kínok üvöl-töttek, de megérte, ha ilyennek láthatta a rendőr arcát. Fölsandított, hogy ott van-e még, megint bele akart kóstolni, mint méh a nektárba, és megállt a szívverése.
A zsaru arca megfeszült. A bőre olyan lett, mintha bekente volna alapozóval vagy vékonyan lefestette volna. Valószerűtlen volt. Még a véres szeme is valószerűtlen volt. Mintha egy másik arc lenne a látható alatt, amely a fölötte levő húst feszegetve türemkedik kifelé.
Az ép szem egy pillanatra rámeredt Marinville-re, azután a rendőr fölemelte a fejét, és az ég-re mutatott bal keze öt ujjával. - Tak ah lah - mondta gurgulázó torokhangon. - Timoh. Can de lach! On! On!
Suhogás hallatszott, mintha kiteregetett ruha csattogna a kötélen, és árnyék hullott Johnny arcára. Valami károgva, fülsértőn vijjogott, durva szárnyakkal verdesett, görbe karmokkal markolta Johnny vállát, beletépett a vászoningbe, csőre belevájt Marinville fejbőrébe, miközben ismét hallatta embertelen rikoltását.
A szagból jött rá, mi az, a rothadástól fortyogó húséra emlékeztető bűzből. A dögevő bizto-sabb fogást keresve csapkodott hatalmas, borzas szárnyával, és belehajtotta, valósággal beletömte az öklendeztető szagot Marinville szájába, orrába. Látta a kötelén lengő juhászkutyát, amint a kopaszra nyúzott kreatúrák a farkát-lábát tépázzák. Most őrá ereszkedett le az egyik, amelyik nyilvánvalóan nem hallotta, hogy a keselyű gyáva jószág, csak dögre támad, és a csőre véres barázdákat szántott Johnny fejbőrébe.
- Szedd le! - sikoltotta teljesen összeroppanva. Próbálta elkapni a hatalmas, verdeső szárnya-kat, de csak két marék toll maradt a kezében. Nem is látott; attól félt, ha odanéz, a keselyű arrébb mozdul és kivájja a szemét. - Jézus, kérlek, kérlek, szedd le rólam!
- Ha megteszem, illő módon nézel rám? - kérdezte a rendőr. - Semmi szemtelenség? Semmi tiszteletlenség?
- Nem! Soha többé! - Bármit megígért volna. Akármi volt is az, ami előugrott belőle, hogy a rendőrrel feleseljen, annak nyoma veszett; a madár úgy kitépte, mint kukacot a kukoricacsőből.
- Megígéred?
A madár verdesett, vijjogott, tépázott. Megzöldült hús és szétdurrant belek bűzét árasztotta. Őrajta. És közben ette őt. Elevenen.
- Igen! Igen! Megígérem!
- Bazd meg - válaszolta nyugodtan a rendőr. - Bazd meg, os pa, és bazd meg az ígéretedet. Intézd el magad vagy halj meg.
Johnny résnyire összehúzott szemmel, térden állva, lehorgasztott fejjel, vakon kapkodott a madár felé, megragadta a szárnyát, éppen ott, ahol a testhez ízesül, és letépte a fejéről. A keselyű vadul vonaglott a feje fölött a levegőben, fehér patakokat fosott, amelyeket pászmákban vitt el a szél, érdesen (csak most már fájdalmasan) rikácsolt, a fejével ide-oda csapkodott. Johnny az undor-tól zokogva leszakította a fél szárnyát, és a falhoz vágta a keselyűt. Az állat kátrányfekete szemmel bámult vissza rá, kitátotta, majd halk, nyálkás kattanással összecsukta véres csőrét.
Az én vérem, te rohadék, gondolta Johnny. Eldobta a letépett szárnyat és feltápászkodott. A dögmadár igyekezett távolabb húzódni, evezőként csapkodó fél szárnya port és tollakat kavart. A ,,Desperation" feliratú terepjáró felé igyekezett, de még másfél métert se tett meg, amikor Johnny letaposta motoroscsizmájával. A pikkelyes lábak kétfelé szaladtak, mintha a keselyű spárgázni akarna. Johnny a szeméhez emelte a kezét, egy pillanatig szentül hitte, hogy az elméje is meg fog roppanni, mint a madár háta.
- Nem rossz! - jegyezte meg a rendőr. - Elkaptad, haver. Most pedig fordulj meg!
- Nem. - Csak állt, remegett, tenyerébe rejtett arccal.
- Fordulj meg!
Nem feleselhetett ezzel a hanggal. Megfordult és látta, hogy a rendőr ismét fölfelé mutat öt szétterpesztett ujjával. Johnny fölnézett. Újabb keselyűk legalább két tucat - ültek a parkoló északi oldala fölötti tetőn, és őket bámulták.
- Akarod, hogy hívjam őket? - kérdezte a zsaru megtévesztően szelíd hangon. - Tudod, hogy képes vagyok rá! A madarak a hobbim. Elevenen esznek meg, ha azt akarom.
- N-n-nem. - Visszanézett a rendőrre, és megkönnyebbülve látta, hogy ismét be van cipzá-razva a slicce. Nadrágja elején vérfolt terjengett. - Nem, n-ne tedd!
- Mi a varázsszó, Johnny?
Egy pillanatig - egy szörnyű pillanatig - fogalma sem volt róla, mit akar kimondatni vele. Azután kapcsolt.
- Kérlek.
- Hajlandó vagy ésszerűen viselkedni?
- I-igen.
- Na, erre kíváncsi vagyok - mondta a rendőr mintegy magának. - Igen csak kíváncsi.
Johnny csak állt, bámult, nem szólt semmit. A haragja elpárolgott. Úgy érezte, minden érzése elpárolgott, mélységes zsibbadtságnak adva át a helyet.
- Az a fiú... - méregette a rendőr a városháza emeletén a berácsozott, tejüveges ablakokat. - Az a fiú terhemre van. Nem is tudom, ne beszéljük-e meg. Talán tudnál tanácsot adni.
Összefonta a karját, fölemelte a kezét, és könnyedén ütögetni kezdte a kulcscsontját, éppen úgy, ahogy korábban a volánt. Közben Johnnyt bámulta.
- Vagy meg kellene öljelek, Johnny. Talán az lenne a leghelyesebb. Ha egyszer meghaltál, neked ítélhetik a Nobel-díjat, amelyre úgy ácsingóztál. Mi a véleményed?
Fölnézett a városháza keselyű szegélyezte ereszére, és nevetni kezdett. A madarak harsányan vijjogó károgással válaszoltak, és Johnny nem volt képes elfojtani az agyában felvillanó gondolatot. Iszonyú volt, mert meggyőző volt.
Vele nevetnek. Mert ez nem az ő tréfája; ez a keselyűk tréfája.
Megtántorodott, mert szélroham söpört keresztül a parkolón, tollseprűként hömbörgette a keselyű letépett szárnyát. Fakult a nappal fénye - túlságosan is gyorsan. Nyugat felé nézett és látta, hogy a fölkavart porban elmosódnak és hamarosan talán el is tűnnek a hegyek vonalai. A nap még a porfelhő fölött lebegett, de már nem sokáig. Kitört a homokvihar, és feléjük tartott.

5

Az öt rab - Carverék, Mary Jackson és az öreg Mr. Fehér Haj - a fogdából hallgatta a férfi jajveszékelését és az azt követő hangokat, az éles vijjogást, szárnycsapkodást. Végül csönd lett. Da-vid remélte, hogy az a valaki nem halt meg odakint, bár, ha jól meggondoljuk, mi más esélye lehet?
- Mit mondott, mi a neve? - kérdezte Mary.
- Collie Entragian - felelte az öregember. Olyan volt a hangja, mint akit agyongyötört a jaj-gatás. - A Collie a Collier rövidítése. Valamelyik wyomingi bányászvárosból jött ide, úgy tizenöt-tizenhat évvel ezelőtt. Alig volt több kamasznál. Rendőr szeretett volna lenni, de nem vették fel, ehelyett elment dolgozni a Diablo Companyhoz, föl, a gödörbe. Ez akkortájt volt, amikor a Diablo éppen csomagolt, hogy hazamenjen. Collie, ha jól emlékszem, már az utolsó csapathoz tartozott.
- Peternek és nekem azt mondta, hogy a bánya működik - jegyezte meg Mary.
Az öregember megrázta a fejét, ami egyformán lehetett a fáradtság vagy a felindulás jele.
- Vannak, akik úgy gondolják, hogy az öreg Kína még nem merült ki, de ezek tévednek. Igaz, megint ott sertepertélnek körülötte, de bakfittyot sem fognak találni - csak elpocsékolják a be-fektetők pénzét; azután bezárják. Senki sem lesz boldogabb Jim Reednél. Belefáradt a kocsmai ve-rekedésekbe. Mi csak örülni fogunk, ha megint békén hagyják az öreg Kínát. Errefelé a tudatlan emberek úgy hiszik, hogy kísértetjárta hely. - Pillanatra elhallgatott. - Én is közéjük tartozom.
- Ki az a Jim Reed? - kérdezte Ralph.
- A városi megbízott. Nagyobb helyen rendőrfelügyelőnek hívnák, de Desperationben ma-napság összesen ha kétszáz ember lakik. Jimnek két teljes munkaidős helyettese volt: Dave Pearson és Collie. Senki se számított rá, hogy Collie itt marad, miután a Diablo bezárt; mégis így történt. Nőtlen volt, annyit keresett, mint egy melós. Egy darabig tengett-lengett, napszámoskodott, végül Jim kezdett neki munkákat adni. Elég jó volt, így az elöljáróság kilencvenegyben elfogadta Jim ajánlását, és fölvette teljes munkaidőre.
- Három szivar kicsit túl sok rendőrnek egy ilyen kicsi városban - mondta Ralph.
- Szerintem is. De kaptunk némi washingtoni pénzt a vidéki közbiztonsági törvény folytán, aztán szerződést kötöttünk Sedalia megyével, hogy rendet tartunk a környéken, ahol nincs önkor-mányzat. Elcsípjük a gyorshajtókat, lecsukjuk a piásokat, ilyesmi.
Újabb prérifarkasok vonítottak odakint, s a hangjuk reszketett a feltámadó szélben.
- És miért kapott melósfizetést? - kérdezte Mary. - Valami agyi problémája volt?
- Nem, hölgyem. A kisteher, améket vezetett, fejre állt lefelé menet a gödörben. A Kínában. Éppen mielőtt a Diablo bedobta volna a törülközőt. Kiment a térde. Elég egészséges volt utána is, de sántított, ez nem vitás.
- Ez nem ő - mondta színtelenül Mary.
Az öregember ránézett, felvonta bokros szemöldökét.
- Az az ember, aki megölte a férjemet, nem sántított.
- Nem - helyeselt az öregember valami hátborzongató derűvel. - Nem, az nem. Mégis Collie az. Tizenöt éven át láttam mindennap, italokat fizettem neki a Törött Dobban, ő is viszonozta Bud Bicskanyitogatójában. Ő jött el a klinikára, képeket készített és ujjlenyomatokat vett le, amikor azok a pasasok betörtek. Sohasem kapták el őket.
- A bácsi orvos? - kérdezte David.
- Állatorvos - válaszolta az öregember. - A nevem Tom Billingsley. - Kinyújtotta enyhén reszkető, nagy, kidolgozott kezét. David óvatosan megszorította.
Odalent kivágódott egy ajtó. - Itt vagyunk, Big John! - harsogta a zsaru. Hangja kedélyes hullámokban görgött felfelé a lépcsőn. - Vár a szobád! Szoba? A fenébe, valóságos lakosztály! Csak fölfelé! A szövegszerkesztőről megfeledkeztünk, de hagytunk neked néhány nagy falat és pár kis szerelmetes üzenetet, úgymint SZÍVD MEG A PÖCSÖM és MEGBASZTAM A NŐVÉREDET!
Tom Billingsley az ajtó felé nézett, amely mögött a lépcsők kezdődtek, azután visszapillan-tott Davidre. Elég hangosan beszélt, hogy a többiek is hallják, de Davidre nézett, láthatólag neki címezte a szavakat.
- Mondok valami mást is - szólalt meg. - Nagyobb.
- Hogy tetszik érteni? - kérdezte David, bár úgy gondolta, hogy tudja.
- Ahogy mondtam. Collie sohasem volt törpe. Úgy saccolom, megvolt százkilencven, és nyomhatott vagy száztizenöt kilót. De most...
Megint az ajtó és a lépcső felé sandított, a közeledő hangok, a lábdobogás - kétféle láb do-bogása - irányába, majd visszanézett Davidre.
- Most meg legalább nyolc centivel magasabb, nem igaz? És talán harminc kilóval nehezebb.
- Ez őrültség! - kiáltotta Ellen. - Abszolút őrültség!
- Aha - helyeselt a fehér hajú állatorvos. - De így van.
A lépcsőházi ajtó teljes szélességében kivágódott, és egy véres arcú, vértől csíkos-csatakos, vállig érő deres hajú férfi repült be a szobába. Nem Mary Jackson táncos kecsességével. Félúton megbotlott, térdre hullott, kezét maga elé nyújtotta, hogy ne hasaljon el. Az alak, aki belépett mö-götte az ajtón, ugyanaz az ember volt, aki idehozta őket, és mégsem az, hanem egy vérbe köpült Gorgó-fő, amely a szemük láttára készült szétmállani.
Végignézett rajtuk arcának rohadó sáncai mögül, és repedő szájjal vigyorgott. - Hát ezt néz-zétek! - mondta vastag, érzelgős hangon. - Ezt nézzétek! A mindenit! Hát nem mint egy nagy, bol-dog család?

 
 
0 komment , kategória:  Könyvek  
STEPHEN KING - Rémület a sivatagban 1.rész 4.fejezet
  2012-10-26 07:20:54, péntek
 
  4. FEJEZET

1

Steve Ames megszegte az Ötparancsolat egyik pontját, egész pontosan az utolsót.
Az Ötparancsolatot egy hónapja kapta, nem Istentől, hanem Bill Harristől, amikor Jack Appleton irodájában ültek. Appleton egy évtizede volt Johnny Marinville kiadója. Eljött a parancso-latok átadására, de magába a beszélgetésbe csupán a végső fázisban avatkozott bele: addig csak ült az íróasztalánál, gyönyörűen manikűrözött ujjait zakójának hajtókáján nyugtatva. Maga a nagy em-ber tizenöt perce távozott, fölvetett fejjel, lobogó szürke sörénnyel, mondván, hogy találkozója van egy SoHo-i galériában.
- Minden parancsolat a ,,Ne" szóval kezdődik, és felszólító igemódban folytatódik, így, gon-dolom, különösebb nehézség nélkül meg tudod jegyezni őket - mondta Harris. Pókhasú emberke volt, nem sok vizet zavarhatott, de minden szava úgy hangzott, mint egy fáradt király rendelete. - Figyelsz?
- Figyelek - bólintott Steve.
- Először is, ne igyál vele. Egy ideje abbahagyta az ivást - ő azt állítja, öt éve -, de nem jár már az Anonim Alkoholistákhoz, és ez rossz jel. Továbbá Johnnynál az önmegtartóztatás ingatag dolog, még az AA-val együtt is. De nem szeret egyedül inni, így ha egy különösen kemény motoros nap után meghív néhány körre, mondj nemet. Ha erőszakoskodik, közlöd vele, hogy ez a munkád része, és továbbra is mondj nemet.
- Nem gond - mondta Steve.
Harris oda se figyelt. Ő megfogalmazta a beszédét, és el is akarta mondani.
- Másodszor, ne szerezz neki kábítószert. Egyetlen grammot se.
- Harmadszor, ne szerezz neki nőt... mert hajlamos lesz ilyet kérni, főleg, ha valami jóképű maca adódik elő a fogadásokon, amelyeket az útra szervezek neki. Ugyanaz a szabály, mint a piánál és a koksznál. Ha újít magának, az az ő dolga. Te ne segíts neki.
Steve már meg akarta mondani Harrisnek, hogy ő nem strici, bizonyára összekeveri őt a saját faterjával, aztán belátta, ez nem lenne túl diplomatikus, és úgy döntött, inkább hallgat.
- Negyedszer, ne falazz neki. Ha elkezd piálni vagy narkózni - főleg, ha van okod kokóra gyanakodni -, azonnal lépj velem érintkezésbe. Megértetted? Azonnal.
- Megértettem - felelte Steve, és meg is értette, de ez nem jelentette szükségszerűen azt, hogy engedelmeskedni is fog. Úgy döntött, hogy neki kell ez a meló, akármennyi zűrrel járjon is - részben éppen a zűrök miatt, mert az élet zűrök nélkül elég érdektelen vállalkozás -, de ez nem jelenti azt, hogy a lelkét is eladja érte, főleg nem egy ilyen pókhasú, túlkoros kölyök-hangú nyalizónak, aki felnőtt életének java részében az általános iskolai játszótéren elszenvedett vélt vagy valós sérelmekért akar elégtételt venni. Bár John Marinville tényleg egy kicsit vadmarha, Steve nem hi-báztatta érte. De Harris... ő egészen más káposzta.
Ennél a pontnál Appleton előrehajolt, hogy most az egyszer beavatkozzon a társalgásba, még mielőtt Marinville ügynöke rátérhetett volna az utolsó parancsolatra.
- Mi a benyomása Johnnyról? - kérdezte Steve-et. - Tudja, ötvenhat éves, és rendesen haza-vágta a szervezetét. Különösen a nyolcvanas években. Háromszor landolt a baleseti osztályon: két-szer Connecticutban, egyszer pedig itt. Az első kettő kábítószeres ügy volt. Ezzel nem pletykálko-dom, mert megírta - kimerítően - a sajtó is. A legutolsó eset öngyilkossági kísérlet is lehetett, de ez nem hivatalos közlés. Megkérem, tartsa meg magának.
Steve bólintott.
- Tehát mi a véleménye? - kérdezte Appleton. - Képes lesz Johnny végighajtani az országon egy féltonnás motoron Connecticuttól Kaliforniáig, és közben részt venni vagy húsz felolvasáson és fogadáson? Tudni akarom, hogy mit szól hozzá, Mr. Ames, mert őszintén szólva én kételkedem.
Steve azt várta, hogy Harris közbevág, eldicsekszik ügyfele legendás erejével, tökösségével - ismerte a nyalizókat, ismerte az ügynököket is, Harris pedig mindkettő volt -, ám a pasas hallgatott, csak nézett rá. Talán mégse olyan hülye, gondolta. Lehet, hogy tényleg törődik ezzel a speciális ügyféllel.
- Maguk jobban ismerik nálam -, felelte. - A fenébe is, én két hete láttam először, és sohasem olvastam egyetlen könyvét sem.
Harris arcán látni lehetett, hogy ezen egyáltalán nincs meglepődve.
- Pontosan ezért kérdezem - válaszolta Appletone. - Mi régen ismerjük. Én 1985 óta, amikor nagymenőkkel bratyizott, Bill pedig 1965 óta. Bill az irodalmi világ Jerry Garciája.
- Ez nem tisztességes - mondta Harris mereven.
Appleton vállat vont. - Új szem tisztán lát, szokta volt mondani a nagyanyám. Tehát közölje, Mr. Ames, maga szerint meg tudja csinálni Johnny?
Steve felfogta, hogy ez komoly, talán életbevágó kérdés, ezért csaknem egy percig gondol-kodott. A másik két ember ült és várt.
- Nos - szólalt meg végül Steve - nem tudom, képes lesz-e rá, hogy a fogadásokon csak a sajtot egye, de a bortól tartózkodjék, ami viszont azt illeti, hogy elmotorozzon Kaliforniába? Igen, valószínűleg képes rá. Elég keménynek látszik. Sokkal inkább, mint Jerry Garcia a vége felé, annyit mondhatok. Dolgoztam feleennyi idős rockerekkel, nem is eggyel, akik egyáltalán nem voltak ilyen jó állapotban.
Appleton kételkedni látszott.
- Főleg a nézése miatt gondolom. Meg akarja csinálni. Ki akar menni az útra, arénázni, vil-logni akar. És... - Hirtelen rájött, hogy kedvenc filmjére gondol, amelyet úgy évente megnézett vi-deón: az Hombré-ra, Paul Newmannel és Richard Boone-nal. Egy kicsit elmosolyodott. - Olyan embernek látszik, akin még mindig elég kemény a kéreg.
- Aha. - Appleton meglehetősen zavart arcot vágott. Steve nem csodálkozott. Ha Appletonnak valaha is volt kemény kérge, az valószínűleg teljesen lecsiszolódott róla még mikor másodéves volt az Exeteren, a Choate-n, vagy hol a fenében hordják azokat a blézereket és ripsz nyakkendőket.
Harris megköszörülte a torkát. - Ha ezzel végeztünk, akkor következik az utolsó parancso-lat...
Appleton felnyögött. Harris úgy tett, mintha nem hallotta volna, és Steve-re nézve folytatta.
- Az ötödik és utolsó parancsolat - ismételte: - Ne vegyél föl stoposokat a furgonba. Se hím-, se nőneműt, de különösen nőneműt ne.
Valószínűleg ez volt az oka, hogy Steve Ames pillanatig sem habozott, amikor Ely határában meglátta az út mellett a ferde orrú, kétszínűre festett hajú, girhes lányt. Az út szélére kanyarodott és megállt.

2

A lány kinyitotta az ajtót, de először nem szállt be, csak meresztette rá nagy, kék szemét a térképekkel teleszórt ülés fölött.
- Tisztességes alak vagy? - kérdezte. Steve belegondolt, azután bólintott.
- Ja, az vagyok - felelte. - Naponta elszívok két-három szivart, de sohasem rúgok bele egy kutyába, ha nagyobb nálam, és minden hat hétben küldök pénzt a mamámnak.
- Nem akarsz majd lerohanni vagy ilyesmi?
- Szó sincs róla - válaszolta derűsen Steve. Tetszett neki, ahogy a nagy kék szem továbbra is rátapadt az arcára. A lány úgy nézte, akár a képregényt böngésző kisgyerek. - Ezt illetőleg elég jól meg tudom fékezni magam.
- És nem vagy valami őrült sorozatgyilkos vagy ilyesmi?
- Nem én, de a Krisztusát, gondolod, hogy elmondanám, ha az lennék?
- Nyilván meglátnám a szemedben - felelte a kétszínűre festett, girhes lány, és noha elég zord volt a hangja, azért mosolygott egy kicsit. - Van okkult erőm. Nem valami sok, de azért van, haver. Bizony-bizony van ám.
Egy hűtőkocsi száguldott el mellettük, a pasas egész idő alatt a dudán hasalt, noha Steve eléggé lehúzódott a zömök Ryderrel az útpadkára, maga az út pedig üres volt mindkét irányban. Azért nem nagyon csodálkozott. Tapasztalatai szerint némelyik ürge egyszerűen nem bírja levenni a kezét a dudájáról vagy a pöcséről. Valamelyiket mindig nyomogatja.
- Elég volt a kérdezősködésből, hölgyem. Beszállsz vagy sem? Nekem tovább kell mennem. - Igazság szerint sokkal közelebb járt a főnökhöz, mint aminek Marinville örült volna. Neki tetszett az ötlet, hogy magában járja Amerikát, szabad madárként, aki útközben is jól forgatja a tollat; Steve szerint nyilván így írja majd a könyvét is. Ez jó is volt - remek, kiváló. De neki, a lubbocki Steven Andrew Amesnek is megvolt a maga dolga; neki kellett vigyáznia, hogy Marinville a szövegszer-kesztőjével írja meg a könyvét, ne pedig egy uidzsa-deszka segítségével. Ezt pedig pofonegyszerűen kell csinálni: maradj közel, és csak a legvégső esetben engedd ki a kezedből a dolgok irányítását. Úgy hetven mérfölddel maradt le, nem százötvennel, de amiről a főnök nem tud, amiatt nem fáj a feje.
- Sejtem - biccentett a lány, és felszökkent az utasfülkébe, bevágva maga mögött az ajtót.
- Köszi, husi - mondta Steve. - Meghatott a bizalmad. - Belenézett a visszapillantó tükörbe, de semmit sem látott, csak Ely alfelét, így visszagördült az útra.
- Ne hívjál ekként! - dorgálta a lány. - Szexista.
- A husi szexista? Na ne!
- Ne hívj husinak, és nem hívlak fosinak - szólt pedánsan kioktató hangon a lány.
Steve-ből kipukkadt a nevetés. A lánynak valószínűleg nem tetszik, de akkor sem tehet róla. Olyasféle nevetés volt, mint a szellentés, néha vissza lehet tartani, sokszor meg nem.
Ránézett a lányra és látta, hogy az is nevetgél akkor csúsztatta le magáról a hátizsákját -, így talán még sincs baj. Legföljebb százhatvanöt centi magas volt, és vékony, mint egy sínszál; maxi-mum ötven kilót nyomott, de inkább csak negyvenhetet. Ahhoz képest, hogy annyira félt az Or-szágút Rémével találkozni egy Ryder furgonban, kivágott nyakú, ujjatlan pólója elképesztően bősé-ges belátást engedett a mellére. Nem mintha sok aggódnivalója lett volna; Steve sejtette, hogy még mindig a gyerekosztályon vehet magának melltartót, ha arra támad gusztusa. A trikó elején rasztafrizurás fekete fickó vigyorgott kékeszöld pszichedelikus napkitörés közepette, fejét dicsfény-ként övezte a NEM BÍROM FELADNI! felirat.
- Nyilván szereted Peter Tosht - mondta a lány. - Mert fix, hogy nem a mellemet nézed.
- Egyszer dolgoztam vele - válaszolta Steve.
- Nehogy már!
- Dehogynem! - erősítette meg. A visszapillantó tükörbe nézett és látta, hogy Ely már eltűnt. Kísérteties, milyen gyorsan történnek itt a dolgok! Ha ő lenne fiatal, nőnemű stopos, nyilván ő is föltenne néhány kérdést, mielőtt kénytelen-kelletlen beugrana valakinek a kocsijába vagy teherautó-jába. Lehet, hogy nem segít, de biztosan nem árthat. Mert ha egyszer kint vagy a sivatagban, bármi megtörténhet.
- Mikor dolgoztál Peter Toshsal?
- 1980-ban vagy '81-ben - válaszolta Steve. - Nem emlékszem pontosan. A Madison Square Gardenben, azután Forest Hillsben. Forest Hillsben Dylan játszotta vele a ráadást. Akár hiszed, akár nem, a ,,Blowin in the Wind"-et.
A lány őszinte megdöbbenéssel bámult rá, amibe amennyire Steve meg tudta ítélni - nem keveredett kétkedés.
- Tyű, de kassi! Roadie voltál?
- Akkor igen. Később gitártechnikus lettem. Most pedig... - Hát igen, az indulás jó volt, de kicsoda most? Az biztos, hogy nem gitártechnikus. Hogy úgy mondjam, visszaminősült roadie-vá. Ugyanakkor részidős pszichológus, meg amolyan Mary Poppins, csak hosszú, barna hippihajjal, amelynek közepe táján mostanában mutatkoznak az első szürke szálak. - Hát most valami mással foglalkozom. Hogy hívnak?
- Cynthia Smith - válaszolta a lány, kezet nyújtott. Steve megrázta. Cynthiának hosszú, hihe-tetlenül finom csontú, pihekönnyű keze volt. Mintha egy madárral parolázott volna.
- Az én nevem Steve Ames.
- Texasból.
- Ja, Lubboekból. Nyilván hallottad már ezt a kiejtést, mi?
- Egyszer-kétszer. - Arca fölragyogott a csibészes mosolytól. - Kimentheted a fiút Texasból, de...
Steve befejezte helyette a mondatot, és máris barátként vigyorogtak egymásra - ahogy ma-gányos amerikai vidékek mellékútjain tudnak összebarátkozni, legalábbis kis időre, az emberek.

3

Cynthia Smith nyilvánvalóan habókos volt, azonban Steve maga is ebben a műfajban lett ve-terán. Az ember nem töltheti felnőtt életének java részét a zeneüzletben anélkül, hogy föl ne szedne némi lököttséget. Nem is zavarta. A lány elmondása szerint minden oka megvolt rá, hogy óvatos legyen a pasikkal; az egyik majdnem letépte a bal fülét, egy másik pedig, nem is olyan régen, betörte az orrát. - És azt, aki majdnem letépte a fülemet, én még csíptem! - tette hozzá. - Kényes vagyok a fülemre. Azt hiszem, az orr szabja meg a karaktert, de én, Isten tudja, miért, a fülemre vagyok ké-nyes.
Steve ránézett a lány bal fülére. - Na, hát egy kicsit lapos a hegyénél, és akkor mi van? Ha csakugyan kényes vagy rá, növeszd meg a hajadat, hogy eltakarhasd vele.
- Nem megy - válaszolta Cynthia. Meggereblyézte a frizuráját, és egy pillanatra jobbra dőlt, hogy lássa magát az ajtó visszapillantó tükrében. Hajának Steve felé eső része zöld volt, a másik része narancsszín. - Gert barátnőm szerint úgy nézek ki, mint Árva Annuska a pokolból. Ez túl frankó ahhoz, hogy megváltoztassam.
- Nem adod a fürtjeidet, mi?
A lány elmosolyodott, megveregette trikója elejét. - Én, testvér - utánozta tűrhetően a jamai-cai kiejtést -, a magam útját járom!
Cynthia Smith a tizenhét évesek többé-kevésbé állandó helytelenítése miatt hagyta el az ott-honát és a szüleit. Egy kis időt a keleti parton töltött (,,Otthagytam, amikor rájöttem, hogy kezd mindenki ingyen lukra futni nálam", mondta tárgyilagosan), azután visszasodródott a középnyugatra, ahol ,,valahogy megtisztult", és egy AA-összejövetelen találkozott egy jóképű pasi-val. A jóképű pasi azt állította, hogy teljesen tiszta, de hazudott. Öregem, de hazudott ám. Mindegy, Cynthia vele ment, ami hiba volt (,,Sose értettem valami ragyogóan a férfiakhoz", mondta ugyan-azon a tárgyilagos hangon). A jóképű pasi egy éjjel komplett kristályos methadon-gőzben jött haza, és úgy határozott, hogy Cynthia bal fülét akarja könyvjelzőnek. A lány egy menedékhelyre futott előle, ahol nem csupán megtisztult, hanem egy darabig még tanácsadóként is dolgozott, míg meg nem gyilkolták az otthon vezetőnőjét, ami után úgy festett, hogy be is zárják a boltot. - A pasi, aki megölte Annát, ugyanaz, aki eltörte az orromat - mondta. - Gonosz volt. Richie-nek - az az a pasi, aki a fülemet akarta könyvjelzőnek használni - csupán a vérmérséklete szörnyű. Norman viszont gonosz. Meg bolond is.
- Elkapták?
Cynthia ünnepélyesen megrázta a fejét. - Mindenesetre nem hagyhattuk, hogy az A&N tönk-remenjen, csak azért, mert egy pasi megőrült, amikor a felesége elhagyta, így mindnyájan belehúz-tunk, hogy megmentsük. Sikerült is.
- A&N?
- Az Anyák és Nővérek menedék. Egy csomó barátnőm volt, amíg ott laktam. - Kinézett az ablakon az elsuhanó sivatagra, és hüvelykujjával elgondolkodva dörzsölgette elferdült orrnyergét. - Bizonyos értelemben még az a pasas is a segítségemre volt.
- Norman.
- Ja, Norman Daniels, így hívták. De legalább én és Gert - ő az a barátnőm, aki azt mondta, hogy úgy nézek ki, mint Árva Annuska - szembeszálltunk vele.
- Aha.
- Így aztán múlt hónapban végül írtam az enyéimnek. A feladót is ráírtam. Azt hittem, hogy válaszukban, már ha egyáltalán válaszolnak, erényesen pipásak lesznek, különösen a papám, aki lelkész volt. Most már nyugdíjas, de...
- Kimentheted a fiút a pokol tüzéből, de nem olthatod ki a pokol tüzét a fiúban - mondta Steve.
A lány elmosolyodott. - Ja, valami ilyesmit vártam, de igazán frankó levelet kaptam. Fölhív-tam őket. Beszélgettünk. A papám sírt. - Ezt árnyalatnyi csodálkozással mondta. - Úgy értem, iga-ziból sírt. Hitted volna?
- Hé, nyolc hónapos turnén voltam a Black Sabbathtal - válaszolta Steve. - Én bármit elhi-szek. Szóval hazafelé tartasz, mi? A Tékozló Husi visszatérése? - A lány szúrósan nézett rá. Steve visszavigyorgott. - Bocs.
- Na persze. Mindenesetre közel jársz a valósághoz.
- Hol van ez az otthon?
- Bakersfieldben. Erről jut eszembe, te merre tartasz?
- San Franciscóba, de...
- Viccelsz? - A lány elvigyorodott. - Tök jó!
- De nem ígérhetem, hogy odáig elviszlek. Egyáltalán nem ígérhetem, hogy Austinnál mesz-szebb viszlek. A nevadainál, nem a texasinál.
- Tudom, hol van Austin, van térképem - felelte Cynthia a buta bátyónak szóló pillantással, ami Steve-nek még a Pedáns Kisasszony-félénél is jobban tetszett. Olyan aranyos... tényleg nem örülne, ha Steve meg is mondaná?
- Addig viszlek, amíg vihetlek, de ez egy elég fura meló. Úgy értem, minden meló fura, a szórakoztatóipar eleve az, és ez is az... mármint végső soron... de... úgy értem...
Elhallgatott. Mit akart mondani? Vége felé járt az író roadie-jaként (nem volt nagyon találó kifejezés, nem kellett írónak lennie, hogy rájöjjön, de csak ez jutott az eszébe) töltött kis idő, és még mindig nem tudta, mit gondoljon róla vagy Johnny Marinville-ről. Csak azt tudta, hogy a nagy em-ber egyszer sem kérte, hogy szerezzen neki narkót vagy nőt, és a hotelben egyszer sem nyitott ajtót whiskygőzös lehelettel. Steve-nek egyelőre elég volt ennyi. Elgondolhatta, hogyan fogja ezt leírni később az összefoglalójában.
- Mi a melód? - kérdezte a lány. - Mert ez itt nem látszik elég nagynak ahhoz, hogy egy ban-da kisteherje legyen. Most népzenészekkel túrázol? Olyasvalakivel, mint Gordon Lightfoot?
Steve elvigyorodott. - Asszem, az én emberem is ilyesmi bizonyos értelemben, csak ő a szá-jával játszik, nem pedig gitáron vagy harmonikán. Ő...
Ez volt az a pillanat, amikor a mobiltelefon felsipított a műszerfalon a maga furcsa orrhang-ján: Bíp! Bíp! Steve lekapta, de nem nyitotta szét azonnal, hanem a lányra nézett. - Egy szót se! - figyelmeztette, miközben a telefon harmadszor bípegett a kezében. - Nekem okozol zűrt, ha meg-szólalsz. Rendicsek?
Bíp! Bíp!
A lány bólintott. Steve kihajtotta a mikrofont, azután megnyomta az ADÁS gombot, hogy fogadja a hívást. Az első, ami feltűnt neki, amikor a füléhez emelte a telefont, hogy milyen erős az elektrosztatikus zaj; csoda, hogy egyáltalán elért idáig a hívás.
- Halló, te vagy az, főnök?
Mélyebb, simább bömbölés hallatszott az alapzajon túl - egy elhaladó kamion hangja, gon-dolta Steve -, azután megszólalt Marinville. Steve még a sercegésen át is érzékelte a pánikot. A szíve nagyobb sebességre kapcsolt. Hallott már embereket így beszélni (minden rockturnén előfordult legalább egyszer), ezért rögtön fölismerte. A vonalnak azon a végén, ahol Johnny Marinville van, felrobbanhatott egy szarbomba.
- Steve! Steve, én... baj... nagy...!
Steve kibámult az útra, amely nyílegyenesen suhant át a sivatagon, és érezte, hogy apró iz-zadsággyöngyök ütnek ki a homlokán. A főnök pohos kis ügynökére, a parancsolataira, erőszakos hangjára gondolt, azután az egészet félresöpörte. Pillanatnyilag Bill Harrisre van a legkevésbé szük-sége a fejében kavargó zűrzavarhoz.
- Baleseted volt? Erről van szó? Mi van, főnök? Ismételd meg!
Recsegés, sípolás, recsegés.
- Johnny... allasz?
- Igen, hallak! - üvöltötte a telefonba. Tudta, hogy milyen tökéletesen értelmetlen, de azért megtette. A szeme sarkából látta, hogy a lány egyre növekvő aggodalommal bámul rá. - Mi történt veled?
Olyan sokáig nem érkezett válasz, hogy már azt hitte, megszakadt a kapcsolata Marinville-lel. Már vette volna le a telefont a füléről, amikor ismét meghallotta főnöke hangját, képtelen mesz-szeségből, mintha egy másik világegyetemből érkezne: - ...nyugat... Ely... kötve.
Nem, nem kötve, gondolta Steve, nem kötve, hanem ötven. ,,Elytől nyugatra vagyok az 50-es úton." Erről lehet szó. Talán ezt mondta. Baleset. Annak kell lennie. Lehajtott a motorral az útról, és most ott ül törött lábbal, talán csurog az arcán a vér, és ha visszamegyek New Yorkba, az emberei megnyúznak, ha másért nem, hát azért, mert vele nem tehetik meg...
- ...em egészen tudom, mennyire... legalább, valószínűleg több... icsivel arrébb... lakókocsi az út mellett...
A legrecsegőbb zajkitörés, azután valami a zsarukról. Állami és városi zsarukról.
- Mi... - kezdte volna a lány az utasülésen.
- Csitt! Ne most!
A telefon folytatta: - ...a mocimat... a sivatagba... szél... mérfölddel keletre a lakókocsitól...
Ez volt minden. Steve tucatszor ordította Johnny nevét a telefonba, de csak a csönd vála-szolt. Megszakadt a kapcsolat. A NÉV/MENÜ gombbal behozta a kijelzőre a J. M.-t, majd meg-nyomta az ADÁS gombot. Géphang üdvözölte a Nyugati Roaming hálózatba való belépése alkal-mából, szünet következett, egy másik hang felvilágosította, hogy ez alkalommal nem tudják létre-hozni az összeköttetést, s azután sorolni kezdte az okokat, hogy miért nem megy. Steve megnyomta a VÉGE gombot, és bekattintotta a mikrofont. - Hogy a nyavalya!
- Baj van, ugye? - kérdezte Cynthia. A szeme ismét nagyon nagyra nyílt, de most nem volt benne semmi aranyos. - Látom az arcodon.
- Talán - válaszolta Steve, azután önmagára haragosan megrázta a fejét. - Valószínűleg. A főnököm volt. Valahol erre van. Sejtelmem szerint úgy hetven mérföldnyire, de lehet akár száz is. Harleyn megy. Ő...
- Nagy, vörös és krémszínű? - kérdezte a lány hirtelen izgalommal. - Hosszú, ősz haja van, olyan, mint Jerry Garciának?
Steve bólintott.
- Ma reggel láttam, kelet felé! - mondta a lány. - Egy benzinkútnál tankolt, egy Pretty Nice nevű hely kávézójánál. Ismered Pretty Nice-t?
A férfi biccentett.
- Reggeliztem épp, és kiszúrtam az ablakon át. Arra gondoltam, milyen ismerős külseje van. Mintha láttam volna az Oprah-ban vagy a Ricki Lake-ben.
- Író. - Steve a sebességmérőre nézett, látta, hogy már hetven mérföldre gyorsított, és úgy döntött, ad még rá egy kis kakaót. A tű a hetvenötös felé kúszott. Az ablak mögött valamivel gyor-sabban száguldott visszafelé a sivatag. - Keresztülutazik az országon, egy könyvhöz gyűjt anyagot. Mond pár beszédet is, de főképpen csak elmegy mindenféle helyre, beszél az emberekkel, s feljegy-zéseket készít. Mindenesetre balesetet szenvedett. Legalábbis azt hiszem, hogy ez történt.
- A kapcsolatnak annyi, igaz?
- Aha.
- Leállsz? Szálljak ki? Mert nem probléma, ha ez a szándékod.
Steve alaposan végiggondolta a dolgot. Most, hogy a kezdeti sokk enyhült, agya hidegen, pontosan kezdett ketyegni, mint mindig, ha ilyen helyzettel találkozott. Nem, döntött, nem akarja, hogy a lány kiszálljon, egyáltalán nem. Vészhelyzetben van, amelyet rögtön meg kell oldania, de ez nem azt jelenti, hogy megfeledkezhet a jövőről. Appletonnal nem lesz gond, még akkor sem, ha Johnny Marinville fejre áll a Harleyjával és alaposan összetöri magát, olyasfajta embernek nézett ki, aki (blézer és ripsz nyakkendő ide vagy oda) képes elfogadni, ha néha gajra mennek a dolgok. Bill Harris viszont annak a fajtának tűnt, aki ilyenkor bűnbakot keres... és addig pufálja a bűnbak seggét, amíg a karja bírja.
Potenciális bűnbakként Steve úgy döntött, nem árt egy tanú. Olyan, aki azelőtt sohasem látta őt.
- Nem, tovább viszlek. De őszinte leszek hozzád: nem tudom, mit találunk. Lehet, hogy vér is lesz.
- Bírom a vért - válaszolta a lány.

4

Nem tett megjegyzést, milyen gyorsan mennek, de amikor a bérelt furgon elérte a nyolcvanöt mérföldet, és a karosszéria rezegni kezdett, szorosabban markolta a biztonsági övet. Steve kicsit erélyesebben nyomta a gázt, és amikor felmentek kilencvenre, a rezgés enyhült. Azért két kézzel fogta a volánt; a szél erősödött, és ennél a sebességnél egy erősebb lökés az útpadkára taszíthatta őket. Akkor pedig, ha a kerekek besüllyednek, kész az igazi baj. Rohadt nagy baj. A főnök a bringá-ján még inkább ki lehetett szolgáltatva a széllökéseknek, gondolta Steve. Talán éppen ez történt.
Mostanára elmesélte Cynthiának munkája lényegét: ő intézi a szobafoglalásokat, ellenőrzi az útvonalakat, a hangosítást azokon a helyeken, ahol a főnök beszélni kíván, félreáll, hogy ne legyen folt a képen, amelyet a főnök fest magáról, Johnny Marinville-ről, a gondolkodóról, a magányos farkasról, a politikailag korrekt Sam Peckinpah-hősről, az íróról, aki még nem felejtette el, hogy kell keményen élni és lazán megpihenni.
A furgon, magyarázta Steve, üres, csupán néhány extra van benne, meg egy hosszú deszka-rámpa, amelyen Johnny fel tud hajtani a kocsiba, ha az időjárás túl pocsék ahhoz, hogy tovább mo-torozzon. Mivel nyár derekán járunk, ennek csekély a valószínűsége, de volt egy másik oka is ennek a rámpának meg a rögzítéseknek, amelyeket Steve szerelt a padlóra elindulás előtt. Erről egyikük sem beszélt, de mindketten tudták, hogy létezik, a westporti indulás óta. Johnny Marinville ébredhet egy reggelen úgy, hogy nem akar tovább motorozni a Harleyn.
Vagy nem bír.
- Hallottam róla - mondta Cynthia -, de sohasem olvastam tőle semmit. Leginkább Dean Koontzot meg Danielle Steelt szeretem. Csak szórakozásból olvasok. Viszont csinos a mocija. És remek haja van a szivarnak. Olyan rockos, tudod?
Steve bólintott. Tudta. Marinville is.
- Te tényleg aggódsz miatta, vagy csak az izgat, hogy mi történhet veled?
Steve valószínűleg megharagszik, ha valaki más teszi föl a kérdést, de érezte, hogy Cynthia nem gáncsoskodni akar, csak kíváncsi.
- Mindkettő miatt - válaszolta.
A lány bólintott. - Mennyit jöttünk?
A fiú a távolságmérőre pillantott.
- Negyvenöt mérföldet, amióta elveszett a kapcsolat.
- De nem tudod pontosan, honnan hívott.
- Nem.
- Hogy gondolod, magát csinálta ki, vagy valaki mást is?
Steve meghökkenten nézett rá. Pontosan attól félt, hogy a főnök valaki mást is összetört, de ezt sohase mondta volna ki, ha Cynthia nem hozza szóba a lehetőséget.
- Valaki más is belekeveredhetett - válaszolta kelletlenül. - Valamit mondott a városi és ál-lami zsarukról. Lehet, hogy azt: ,,Ne szólj az állami zsaruknak, csak a városiaknak." Nem tudom biztosra.
A lány a telefonra mutatott, amely megint a műszerfalon lógott.
- Kizárt - mondta Steve. - Semmilyen rendőrt nem hívok, amíg nem látom, mibe keveredett.
- Megígérem, hogy ez nem lesz benne a vallomásomban, ha megígéred, hogy többé nem szólítasz husinak.
A fiú halványan elmosolyodott, noha nem sok kedve volt mosolyogni.
- Jó ötlet. Még mindig mondhatod...
- ...hogy a telefonod bedöglött - fejezte be a lány. - Mindenki tudja, milyen vacakok ezek.
- Klassz vagy, Cynthia.
- Te se vagy rossz.
Alig kilencven alatt tavaszi hóesésként olvadtak a mérföldek. Amikor nyugati irányban hat-van mérföldre távolodtak attól a ponttól, ahol megszakadt a kapcsolat Marinville-lel, Steve minden mérföldnél lejjebb vette a sebességet. Egyetlen rendőrautó sem haladt el mellettük semelyik irány-ban, ami, úgy gondolta, jó jel. Meg is mondta Cynthiának, aki kétkedve csóválta a fejét.
- Inkább különös. Ha baleset történt, és a főnököd vagy valaki más megsebesült, nem gondo-lod, hogy eddigre már néhány rendőrautónak el kellett volna hagynia bennünket? Vagy legalább egy mentőautónak?
- Hát, amennyiben a másik irányból, nyugatról jönnek...
- Térképem szerint a következő város arrafelé Austin, és az sokkal távolabb van előttünk, mint Ely mögöttünk. Bármilyen hivatalos járműnek - úgy értem, bárminek, ami szirénázik - keletről nyugatra kell haladnia. Így utol kell érnie minket. Világos?
- Ja.
- Akkor hát hol vannak?
- Nem tudom.
- Én sem.
- Akkor keressük tovább... mi a fészkes fenét? Bármit, ami eltér a szokásostól.
- Keresek. Lassíts még egy kicsit.
Steve a karórájára nézett. Háromnegyed hat volt. Hosszú árnyak húzódtak keresztben a siva-tagon, de a nap még forrón ragyogott odafönt. Ha Marinville itt van, akkor látniuk kell.
Naná, hogy látni fogjuk, gondolta. Az út szélén fog ülni bevert fejjel, a nadrágja fele leszakadt, amikor leesett és végiggurult a földön. És valószínűleg arról jegyzetel, hogy érzi magát. Hála istennek, hogy legalább sisakot visel. Ha nem...
- Látok valamit! Amott! - Cynthia hangja izgatott volt, de fegyelmezett. Baljával elárnyékol-ta szemét a nyugati nap elől, jobbjával előremutatott. - Látod? Lehet az... ó, a fene, ez nem az. Ez túl nagy ahhoz, hogy motorbicikli legyen. Úgy néz ki, mint egy lakókocsi.
- Azt hiszem, mégis innen telefonált. Mindenesetre valahonnan a közelből.
- Miből gondolod?
- Azt mondta, hogy van egy lakókocsi az út mentén, valamivel följebb - ezt a részt meglehe-tős tisztán hallottam. Azt mondta, tőle egymérföldnyire keletre, most pedig nagyjából ott vagyunk, így...
- Ja, ne is mondd. Nézelődöm, nézelődöm.
Steve harminc mérföldre lassította a Rydert, azután sétatempóra, ahogy közeledtek a lakó-kocsihoz. Cynthia kihajolt az utasülés ablakán, sőt félig ki is bújt, apró fenekének töve, gerincosz-lopának völgye kilátszott felgyűrődő trikója alól,
- Van valami? - kérdezte Steve. - Akármi?
- Semmi. Láttam valami csillanást, de az odakint volt a sivatagban, sokkal messzebb, mint ameddig elgurult volna, ha felborul. Vagy ha lefújja az útról a szél.
- Nyilván valami csillámkő verte vissza a napot.
- Aha, az lehet.
- Leány, ki ne ess az ablakon.
- Semmi gáz - válaszolta Cynthia, aztán behunyta a szemét, mert az egyre barátságtalanabb szél homokot vágott az arcába.
- Ha ez az a lakókocsi, akkor már elhagytuk azt a helyet, ahonnan telefonált.
- Igen - bólintott a lány -, de azért menj tovább. Mit tudhassuk, esetleg látta valaki, ha itthon volt.
- Tudhassuk? - horkantott Steve. - Ezt is Dean Koontztól és Danielle Steeltől tanultad?
Cynthia visszahúzódott annyira, hogy egy dölyfös pillantást lövellhessen rá... de Steve látta mögötte, hogy megbántotta.
- Bocs - mondta. - Csak ugrattalak.
- Ó? - vágott vissza a lány hidegen. - Árulj el nekem valamit, Mr. Nagy Texasi Roadie! Te olvastál bármit is abból, amit a főnököd írt?
- Hát, adott egy példányt abból a Harper's magazinból, amelyikben volt egy sztorija. Az a címe, hogy ,,Istenadta időjárás". Azt fixen olvastam. Minden szavát.
- És meg is értetted minden szavát?
- Á, dehogy. Nézd, piszokság volt, amit mondtam. Bocsánatot kérek. Őszintén.
- Rendben - mondta Cynthia, de a hangja arról árulkodott, hogy ez csak próbaidő, legalábbis ideiglenesen.
Steve kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, ami, ha szerencséje van, viccesen sül el és megmosolyogtatja Cynthiát (igazán szép a mosolya), ám ekkor alaposabban megnézte a lakókocsit.
- Hé, mi ez? - kérdezte inkább magától, mint a lánytól.
- Mi micsoda? - A lány odafordult, hogy kinézzen a szélvédőn. Steve közben annyira lelassí-totta a Rydert, hogy megállt az útpadkán, pontosan a lakókocsi mögött. Olyan közepes méretű volt, Lassie házánál nagyobb, de kisebb, mint a Colorado óta látott behemótok.
- Az ürge szögekbe vagy micsodákba szaladhatott az úton - állapította meg Steve. - Úgy lá-tom, minden kereke lapos.
- Ja. És hogyhogy te nem szaladtál beléjük?
Mire a fiúnak eszébe jutott, hogy talán a lakókocsi utasaiba elég közösségi érzés szorult ah-hoz, hogy összeszedjék a szögeket, a punk külsejű, kétszínűre festett hajú lány már ki is ugrott a furgonból, és hallózva közeledett a lakókocsihoz.
Azt meg kell adni, jól végszavaz, ha gáz van, gondolta, és ő is kiszállt. A szél olyan erővel vágott az arcába, hogy hátradőlt. Ráadásul olyan forró volt, akár a kemence nyílásán távozó levegő.
- Steve! - A lány hangja megváltozott. Eltűnt belőle a csiklandós szemtelenség, amelyet Ste-ve a magakelletés egyéni változatának hitt. - Gyere csak ide! Nekem ez nem tetszik.
A lakókocsi oldalajtajánál állt. A bezáratlan ajtó csapkodott egy kicsit, noha a szélcsendes oldalon volt, a lépcsőt leeresztették. Mégsem a lépcső vagy az ajtó vonta magára a lány figyelmét. A lépcső alján, félig eltemetve a homokban, amelyet a szél fújt be a lakókocsi alá, égszínkék ruhás, szőke hajú baba hevert arccal lefelé, elhagyatottan. Steve-et sem a külleme érdekelte. Játék babák kislányok nélkül valahogy minden körülmények között hátborzongatóak; legalábbis neki ez volt a véleménye, és ha egy ilyen baba elhagyatottan, félig homokba temetve hever az útpadkán...
Kinyitotta az ajtót és bedugta a fejét a lakókocsiba. Borzalmas meleg volt odabent, legalább negyvennégy fok.
- Hé! Van itt valaki?
A választ persze tudta. Ha lett volna, a lakókocsi tulajdonosai járatták volna a motort, hogy menjen a légkondicionálás.
- Ne fáradj - szólt oda Cynthia. Fölvette a babát, kiporolta a homokot a hajából és ruhájának fodraiból. - Ez nem filléres baba. Nem egy nagy dohány, de azért nem olcsó. És valaki szerette. Nézd! - Fölemelte a szoknyát; hogy Steve láthassa a szakadásra varrott pici, takaros foltot. Majd-nem tökéletesen olyan árnyalatú volt, mint a ruha. - A nyakamat teszem rá, hogy ha a kislány, akié ez a baba, itt lenne a közelben, akkor nem hagyná a porban heverni. A kérdés az, miért nem vitte magával, amikor elmentek? Vagy legalább miért nem tette be a kocsiba? - Kinyitotta az ajtót, habo-zott, fölment a két lépcsőfokon, ismét habozott, visszanézett a fiúra. - Gyere!
- Nem tehetem. Meg kell keresnem a főnököt.
- Csak egy perc, oké? Nem akarok egyedül bemenni. Olyan, mint az Andrea Doria vagy mi.
- Az a Mary Celeste. Az Andrea Doria elsüllyedt.
- Jól van, észkombájn, ahogy akarod... Gyerünk, nem tart sokáig. Mellesleg... - Tétovázott.
- Mellesleg lehet odabent valami, ami a főnökömre utal? Erre gondoltál?
Cynthia bólintott. - Nem nagy ügy. Végül is mind eltűntek, nem?
Steve azonban nem akarta tudomásul venni: meg nem érdemelt bonyodalomnak érezte. A lány láthatott valamit az arcán (talán mindent; az biztos, hogy nem volt buta liba), és legyintett. - Jó, a fenébe, akkor magam nézek körül!
Bement, még mindig a babát szorongatva. Steve elgondolkodva nézett utána egy pillanatig, azután követte. Cynthia hátrapillantott, bólintott, letette a babát az egyik székre. Legyezni kezdte magát a pólója nyakával.
- Hőség van - állapította meg. - Úgy értem, piszkosul.
Belépett az utastérbe. Steve az ellenkező irányba ment, a vezetőüléshez, behúzva a fejét, ne-hogy beverje. A műszerfalon az utasülés előtt három pakli baseballkártya, szépen szétosztva csapa-tokra: Clevelandi Indiánokra, Cincinnati Vörösökre, Pittsburghi Kalózokra. Végigpergette a lapokat és látta, hogy nagyjából a fele autogramos és ezeknek is a fele személyre szólóan. Albert Belle kár-tyájának aljára ezt írták: ,,Davidnek. Ütögess tovább! Albert Belle." Vagy a pittsburghiek kupacá-ban: ,,Nézd meg a labdát, mielőtt ütnél, Dave. Barátod, Andy Van Slyke."
- Volt itt egy fiú is! - kiáltotta Cynthia. - Hacsak a kislány nem csípte ugyanúgy a katonákat, Dredd bírót meg a Motozsarukat, mint a kék ruhás babákat. Az egyik oldalzseb tele van képregé-nyekkel.
- Igen, van egy fiú is - helyeselt Steve, miközben visszatette Albert Belle-t és Andy Van Slyke-t a megfelelő helyre. Csak azokat hozta magával, amelyek igazán fontosak, gondolta, és kissé elmosolyodott. Azokat, amelyeket lehetetlen otthon hagyni. - Davidnek hívják.
- Hát ezt honnan az ördögből tudod? - lepődött meg a lány.
- Nézem az X-aktákat, s onnan. - Előhúzott egy benzincsekket a műszerfal térképtartójába gyömöszölt papírkupacból, és kisimította. Ralph Carver neve volt rajta, valahonnan Ohióból. A má-solaton elmaszatolódott a város neve, de valószínűleg Wentworth lehetett.
- Mást, gondolom, nem is tudsz róla? - kérdezte a lány. - Mi a családneve? Honnan jött?
- David Carvernek hívják - válaszolta Steve, és mosolya vigyorrá szélesedett. - Az apja neve Ralph Carver. Az ohiói Wentworthből jöttek. Szép kis város. Ott van Columbus mellett. Én is jár-tam ott Southside Johnnyval '86-ban.
Cynthia odajött, a babát szúnyogcsípésnyi melléhez szorítva. Kint ismét rákezdett a szél, vágta a homokot a kocsi oldalához. Mintha zápor esne.
- Ezt csak kitaláltad!
- Dehogy - tiltakozott a fiú, és odanyújtotta a benzincsekket. - Itt a Carver név. A Davidet pedig a baseballkártyáról olvastam le. Jó drága tintája van, annyit mondhatok.
Cynthia fölvette a kártyákat, megnézte őket, visszatette, lassan megfordult. Ünnepélyes arca ragyogott az izzadságtól. Steve-ről is dőlt a verejték, literszámra. Úgy csurgott rajta, mint valami híg, ragacsos olaj.
- Hová mentek?
- A legközelebbi városba, segítségért - vágta rá a fiú. - Valószínűleg bevitte őket valaki. Nem emlékszel a térképedről, mi van itt a környéken?
- Nem. Rémlik, hogy van itt egy város, de nem emlékszem a nevére. De ha ezt tették, miért nem zárták be a lakókocsit? Az összes cuccuk itt van. - Körbeintett a fülkében. - Tudod, mi van az ágyneműtartóban?
- Nem én.
- A feleség ékszeresdoboza. Egy kerámiabéka. A szájába kell dugdosni a gyűrűket és a fül-bevalókat.
- Ügyes. - Ki akart kerülni innen, és nem csak azért, mert piszok meleg volt, vagy mert meg akarta keresni a főnökét. Azért akart kijutni, meri ez a lakókocsi olyan volt, mint az a rohadt Mary Celeste. Túlságosan könnyű volt elképzelni, hogy vámpírok bujkálnak a szekrényekben, bermudagatyás vámpírok, pólójukon olyan feliratokkal, hogy ÉN TÚLÉLTEM AZ ÖTVENEST, AMERIKA LEGMAGÁNYOSABB MŰÚTJÁT!
- Csakugyan ügyes - helyeselt a lány -, de nem az az érdekes. Két pár fülbevaló és egy gyűrű van benne. Nem igazán drága, de nem is gagyi. A gyűrű köve turmalin, azt hiszem. Akkor miért nem...
Meglátott valamit a térképtartóban, ami akkor bukkant föl, amikor Steve megbolygatta a be-gyömöszölt papírokat. Dollár formájú pénzcsíptető volt, valódi ezüstnek látszott. Bankjegyek is voltak benne. Cynthia gyorsan végigpergette őket az ujja hegyével, azután úgy lökte vissza a csípte-tőt a térképtartóba, mintha sütne.
- Mennyi? - kérdezte a fiú.
- Negyven körül - válaszolta Cynthia. - A csíptető egymagában háromszor-négyszer annyit ér. Tudod, mit mondok én neked, zarándok? Ez nekem bűzlik.
Újabb szélroham csapta a homokot a kocsi északi oldalának, ezúttal olyan erősen, hogy a jármű aprót hintázott lapos kerekein. Összenéztek. Arcuk fénylett a verejtéktől. Steve pillantása ta-lálkozott a baba üres kék tekintetével. Mi történt itt, tündér? Te mit láttál?
Az ajtó felé fordult.
- Itt az ideje a zsaruknak? - kérdezte Cynthia.
- Mindjárt. Először szeretnék visszamenni, hogy lássam, van-e nyoma a főnökömnek.
- Ebben a szélben? Öreg, te igazán hülye vagy!
Steve egy pillanatra ránézett, és nem szólt semmit. Azután félretolta és lement a lépcsőn.
A lány odalent érte utol. - Hé, mondjuk ki, hogy egy-egy, rendben? Te cikiztél a nyelvtan miatt, én cikiztelek akármi miatt.
- Intuíció.
- Intuíciónak hívják? Akkor jó. Egy-egy? Mondd, hogy igen! Kérlek! Túlságosan meg va-gyok ijedve ahhoz, hogy összeakasszuk a bajuszunkat.
Steve rámosolygott, kicsit meghatotta a lány szorongó arca.
- Na jó, rendben - mondta. - Lehet egy-egy.
- Akarod, hogy én vezessek visszafelé? Megyek pontosan egy mérföldet, hogy te még egy-szer körülnézhess.
- Meg tudsz fordulni vele anélkül... - PAPÍR ZSEBKENDŐVEL ÖRÖM AZ ORRFÚJÁS! feliratú kamion száguldott kelet felé vagy hetven mérfölddel. Cynthia hátraugrott, vékony karjával eltakarta a szemét a felcsapó homok elől. Steve egy-két pillanatra átölelte keskeny vállát. - ...hogy elakadnál? - fejezte be a kérdést.
A lány bosszúsan nézett rá, és kibújt a karjából. - Naná.
- Akkor... másfél mérföld, rendben? Csak maradj a biztonságos oldalon.
- Jól van. - Elindult a Ryder furgon felé, azután visszafordult. - Most jutott eszembe annak a kisvárosnak a neve, amelyik itt van a közelben - mutatott kelet felé. - Arra van, délre az országúttól. Príma név. Imádni fogod, lubbocki.
- Mert?
- Desperation. - Cynthia elvigyorodott, és bemászott a vezetőfülkébe.

5

Lassan ballagott kelet felé a nyugati sáv útpadkáján, föl se nézve integetett, amikor a Ryder lassan eldübörgött mellette Cynthiával.
- A leghalványabb fogalmam sincs róla, hogy mit keresel! - kiáltott ki a lány.
Tovagurult, mielőtt Steve válaszolhatott volna, ami szerencse, ugyanis neki sem volt a leg-halványabb fogalma sem. Nyomokat? Nevetséges, ilyen szélben. Vért? Krómszemcséket, a hátsó lámpa burájának cserepeit? Még az a legvalószínűbb. Csak kettőt tudott biztosan: hogy az ösztönei nem egyszerűen kérik, de követelik, hogy ezt tegye, és hogy képtelen kiverni a fejéből a baba kék szemének üveges pillantását. Egy kislány kedvenc babája... csakhogy a kislány otthagyja Kékruhás Alice-t arccal lefelé az út menti porban. A mama otthagyja az ékszereit, a papa a pénzcsíptetőjét, a David gyerek pedig az autogramos baseballkártyáit.
Miért?
Elöl Cynthia széles kanyart leírva megfordította a rikítósárga furgont, amely most ismét nyugat felé nézett. Mindezt olyan takarosan, hogy Steve nem volt biztos benne, vajon ő képes len-ne-e rá így, egyszerre tolatni és kanyarodni. Kiugrott, szinte a lába alá se nézett, úgy igyekezett pat-togós léptekkel Steve felé, akit enyhén dühített a gondolat, hogy a lány találhatja meg, amit vele ke-restet a megérzése.
- Hé! - rikkantott Cynthia. Lehajolt, fölvett valamit, lerázta róla a homokot.
Steve odakocogott. - Mi van? Mi az?
- Egy kis notesz - felelte a lány, és odanyújtotta. - Asszem csakugyan itt járhatott. J. Marinville, ez van az elejére nyomva. Látod?
Steve elvette a spirálgerincű, meggörbült fedelű kis noteszt, és gyorsan átlapozta. Címek, térképek, amelyeket ő rajzolt, odafirkantott feljegyzések a főnök miniszteriális macskakaparásával, leginkább a tervezett fogadásokkal kapcsolatban. A St. Louis felcím alá azt körmölte: Patricia Franklin. Vörös, nagy dudákkal. Ne szólítsd PATNEK VAGY PATT'YNEK! Szerv. neve NYITOTT LIBSIK BARÁTI KÖRE. Bill mongya, hogy P. F. ugyancsak tevékenyen védi állatok jogait. Vegi. Az utolsó oldalra egyetlen szót kanyarított, írásának még barokkosabb változatában: Joh...
És kész. Mintha elkezdett volna autogramot írni valakinek, azután sohasem fejezte be.
Fölnézett Cynthiára. A lány keresztbe fonta karjait apró melle alatt, és a könyökét masszí-rozta.
- Tyű! - mondta. - Lehetetlen, hogy itt hideg legyen, mégis megborzongtam. Ez egyre kísér-tetiesebb.
- Hogyhogy nem vitte magával a szél?
- Puszta véletlen. Nekifújta egy nagy sziklának, azután félig beterítette a homok. Akár a ba-bát. Ha arasznyival arrébb ejti le bármelyik irányban, akkor mostanra valószínűleg félúton lenne Mexikó felé.
- Miből gondolod, hogy leejtette?
- Te nem így gondolod?
Steve kinyitotta a száját, mert azt akarta mondani, hogy semmit sem gondol, legalábbis egy-előre nem, aztán megfeledkezett az egészről. Valami villogást vett észre a sivatagban, valószínűleg ugyanaz lehetett, amelyet Cynthia látott meg útban a lakókocsi felé, csak most nem mozogtak, így a csillogás is megállt egy helyben. És fix, hogy nem kőbe ágyazott csillám volt. Most először rémült meg igazán, de nagyon. Kirohant a sivatagba, a csillogás irányába, bele se gondolva, mit tesz.
- Hé, ne olyan gyorsan! - rikoltotta meghökkenten a lány. - Várj meg!
- Nem, maradj csak itt! - kiáltott vissza Steve.
Száz métert futott, úgy, hogy mindig előtte legyen a csillogó pont (vagyis a pont kezdett nö-vekedni, és ijesztően ismerős alakot öltött), azután úgy elkezdett szédülni, hogy meg kellett állnia. Előregörnyedt, a térdére támaszkodott, szentül meggyőződve, hogy most jött vissza kísérteni min-den szivar, amelyet az utóbbi tizennyolc évben elszívott.
Amikor a szédülés enyhült egy kissé, szívverésének tompa kalapácsütései is kezdtek halkulni a fülében, hangos, de határozottan nőies lábdobogást hallott a háta mögül. Megfordult és látta, hogy Cynthia közeledik kocogva, verejtékben fürödve, de máskülönben pompás állapotban. Csak rikító tincsei lapultak le kissé.
- Úgy ragadsz rám... mint a fika... az ujjhegyre - zihálta, ahogy a lány beérte.
- Ez a legédesebb, amit valaha hallottam pasitól. Írd föl az emlékkönyvedbe, jó? És ne kapj szívrohamot. Egyáltalán hány éves vagy te?
Steve nagy erőfeszítéssel kiegyenesedett. - Túl öreg ahhoz, hogy érdeklődjem az aprólékod iránt, kiscsibém, amúgy meg jól vagyok. Köszönöm aggodalmadat. - Az országúton lassítás nélkül robogott el egy autó. Odanéztek. Idekint minden elhaladó jármű esemény volt.
- Akkor javasolhatom, hogy a hátralevő távolságot lépésben tegyük meg? Akármi van is ott, nem szalad el sehová.
- Tudom, mi az - felelte a fiú. Lépésben tették meg a hátralevő húsz métert. Steve letérdelt, mint vadember a bálvány előtt. A főnök Harleyját kutyafuttában és közömbösen ásták el. A szél már kiszabadította az egyik kormányvéget és részben a másikat is.
Ráesett a lány árnyéka. Steve fölnézett, szeretett volna mondani valamit, amitől Cynthia el-hiszi, hogy nem borult ki teljesen, de semmi sem jött ki a torkán. Egyébként se tudta, hogy Cynthia egyáltalán meghallaná-e. A lány le se tudta venni rémült, kitágult szemét a motorról. Térdre hullott Steve mellett, méricskélőn kinyújtotta a kezét, majd a kormánytól kissé jobbra ásni kezdett. Az első, amit megtalált, a főnök sisakja volt. Kicibálta, kiöntötte belőle a homokot, és félretette. Azután óvatosan tovább lapátolt a sisak helyén. Steve figyelte. Nem tudta, megtartaná-e a lába, ha föl akar-na állni. Egyre azokra a sztorikra gondolt, amiket az újságban lehet olvasni időről időre, mindenféle kavicsgödörben talált és okvetlenül sekély sírból kirángatott hullákról.
Az üregből, amelyet Cynthia vájt, előtarkállott a festett fém a szürkésbarna homokból. Vörös és krémszín. És betűk. HARL.
- Ez az - mondta a lány. Alig lehetett érteni, mert kényszeresen dörgölte a száját. - Tényleg ezt láttam.
Steve megmarkolta a kormányt és megrántotta.
Semmi. Nem csoda, elég gyenge rántás volt. Hirtelen rádöbbent valamire, ami még érdekes is volt a maga szörnyű módján. Már egyáltalán nem csak a főnöke miatt aggódott. De nem ám. Ag-gályai átfogóbbak lettek. És az az érzése volt, az a furcsa érzése, mintha...
- Steve, szép új barátom - mondta Cynthia halkan, fölnézve az épp most kihantolt motorbur-kolat-darabkáról -, valószínűleg azt fogod gondolni, hogy ez eleve olyan baromság, amit hülye bög-rék szoktak mondani mocsok filmekben, de nekem az az érzésem, hogy figyelnek minket.
- Nem gondolom, hogy ez baromság - válaszolta Steve, és még egy kis homokot lapátolt le a karosszériáról. Vér nem volt rajta, hála Istennek! Ami nem azt jelenti, hogy másutt nem lehet véres a rohadék. És hogy nem lehet alatta egy hulla. - Magam is így érzem.
- Nem mehetnénk innen? - kérdezte a lány, majdnem könyörögve. Egyik karjával letörölte az izzadságot a homlokáról. - Kérlek!
Steve fölállt, és elindultak visszafelé. Örült neki, hogy foghatja a lány kezét.
- Istenem, egész erősen érzem - mondta Cynthia. - Te is?
- Aha. Szerintem csak attól van, hogy nagyon beijedtünk, de igen, erősen érzem. Olyan, mint...
Reszketeg üvöltés csapott föl a távolban. Cynthia olyan erővel markolta a kezét, hogy Steve hálás volt neki, amiért rágja a körmét.
- Mi volt ez? - nyöszörögte a lány. - Istenem, mi ez?
- Prérifarkas - válaszolta. - Mint a westernfilmekben. Nem bántanak bennünket. Lazíts egy kicsit, Cynthia, megölsz.
Cynthia lazítani kezdett, aztán ismét a fiú kezébe vájta az ujjait, amikor fölharsant a második üvöltés. Lustán fonódott bele az első hangba, ahogy egy jó, érzelmes tenor szokott tercelni.
- Valahol a közelben vannak - mondta Steve, és tevőlegesen igyekezett kiszabadítani kezét a lány markából. Cynthia sokkal erősebb volt, mint amilyennek látszott, és most már fájt a szorítása. - De igazán, gyermekem, valószínűleg a szomszéd megyében vannak. Nyugi!
A lány elengedte a kezét, verejtékesen fénylő arca azonban már-már szívfájdítóan rémült volt.
- Jó, nincsenek a közelben, valószínűleg a szomszéd megyében vannak, sőt a kaliforniai ha-tárról telefonálnak, de én nem szeretem az olyan lényeket, amik harapnak. Félek az olyasmiktől, amik harapnak. Nem mennénk vissza a kocsidhoz?
- De igen.
Cynthia annyira odahúzódott hozzá, hogy a csípőjük összeért, de a következő üvöltésnél már nem marcangolta úgy a kezét. Ez hallhatóan távolabbról szólt, és nem ismétlődött meg azonnal. El-érték a kocsit. Cynthia beszállt az anyósülésre, közben idegesen hátravigyorintott a válla fölött. Ste-ve megkerülte a motorházat, és ekkor rádöbbent, már nem érzi úgy, mintha figyelnék. Még mindig majrézott, de most ismét elsősorban a főnök miatt. Ha John Edward Marinville halott, akkor azt vi-lágszerte címlapon hozzák az újságok, és Steven Ames kétségtelenül benne lesz a sztoriban. Nem pozitívan. Steven Ames lesz az üzembiztos védelem, ami nem üzemelt, a biztonsági háló, amely nem volt ott, mikor Big Daddy végül lezuhant a trapézról.
- Az az érzés, hogy figyelnek... valószínűleg a kojotok voltak - szólalt meg a lány. - Nem gondolod?
- Talán.
- Mi jön most? - kérdezte Cynthia.
Steve mélyet lélegzett, és a mobiltelefon után nyúlt. - A zsaruk jönnek - válaszolta, és tár-csázta a 911-et.
Nagyjából azt hallotta, amit várt: az egyik magnóhang elmagyarázta, mennyire sajnálja, de ez alkalommal nincs módjában továbbítani a hívását. Hogy a főnök tudott beszélni - bár csak rövid időre -, az puszta szerencse volt. Steve egy dühös csuklómozdulattal felhajtotta a mikrofont, a tele-font visszacsapta a műszerfalra, és beindította a Ryder motorját. Riadtan állapította meg, hogy a si-vatag határozottan bíborlilásra sötétedett. A francba! Több időt töltöttek az elhagyott lakókocsinál meg a főnök félig eltemetett motorja mellett térdelve, mint gondolta.
- Nem megy, mi? - A lány együttérzően nézett rá. - Nem. Keressük meg azt a várost, amit mondtál. Mi is volt az?
- Desperation. Innen keletre.
A fiú sebességbe tette a váltót. - Irányítsál, jó?
- Jó - válaszolta a lány, és megérintette a karját. - Szerzünk segítséget. Még ekkora kisváros-ban is kell lennie legalább egy rendőrnek.
Elhajtott az elhagyatott lakókocsi mellett, mielőtt megint keletnek fordult volna, és látta, hogy az ajtó még mindig csapkod. Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy becsukja. Lefékezett, a se-bességváltót üresbe tette, és kinyitotta az ajtót.
Még csak a fél lába volt kint, amikor Cynthia megragadta a vállát.
- Hé, hova mégy? - Nem rémüldözött, de nem is ujjongott.
- Nyugi, kislány. Csak egy pillanat.
Kiszállt, becsukta a lakókocsi ajtaját, amelyet az oldalán levő krómbetűk szerint Wayfarernek hívtak. Azután visszament a járó motorú furgonhoz.
- Mi vagy te, kiscserkész? - kérdezte Cynthia.
- Általában nem. Csak nem tetszett, ahogy az ajtó csapkodott a szélben. - Elhallgatott, fél lá-bával a hágcsón tűnődve nézte a lányt. Aztán vállat vont. - Olyan volt, mint egy kísértetház redő-nye.
- Oké - válaszolta a lány, és ekkor újabb vonyítások csaptak föl a távolban, talán délre, talán keletre, a szélben nehéz volt megállapítani, de ez alkalommal úgy hangzott, mintha legalább féltu-catnyi hang szólna. Akár egy egész farkasfalka. Steve beugrott a fülkébe és bevágta az ajtót.
- Gyerünk! - mondta, és újra sebességbe tette a kocsit. - Forduljunk meg a masinával, és ke-ressük meg a törvényt.
 
 
0 komment , kategória:  Könyvek  
STEPHEN KING - Rémület a sivatagban 1.rész 3.fejezet
  2012-10-26 07:19:53, péntek
 
  3. FEJEZET

1

Az embernek, aki valamikor régen szerepelt a People, a Time és a Premiere címlapján (ez utóbbin akkor, amikor elvette a talpig smaragdos színésznőt), továbbá a The New York Times első oldalán (amikor Gyönyör című regényével elnyerte a Nemzeti Írói Nagydíjat), és az Inside View középső oldalain (amikor letartóztatták a smaragdos színésznőt megelőző harmadik feleség ellazs-nakolása miatt), vizelnie kellett.
Az 50-es országút nyugati padkájára kormányozta motorbiciklijét, merev bal lábával mód-szeresen visszakapcsolta a sebességet, s végül megállt az aszfalt szélén. Jó, hogy errefelé ilyen gyér a forgalom, mert a Nagy Medencében az ember nem parkolhatja le a mociját csak úgy az út mentén, még akkor se, ha valaha Amerika leghíresebb színésznőjét kefélte (bár igaz, a színésznő addigra el-hullatta csikófogai javát), és az irodalmi Nobel-díjjal kapcsolatban emlegették a nevét. Ha mégis megpróbálja, akkor a gép hajlamos rá, hogy először oldalra dőljön a lábtámaszon, majd azután a kormányára támaszkodva elheverjen. A padka keménynek tűnt. Ez egyébként inkább csak póz volt; ebben igen hasonlított egyesekre, akiket sokáig sorolhatott volna, beleértve azt is, akit a tükörben látott volna. És próbáljon meg valaki fölemelni egy kétszázötven kilós Harley-Davidsont, különösen, ha ötvenhat éves, és már nincs is formában. Csak próbálja meg!
Ez nem menne, gondolta. Nézte a vörös-krémszínű Harley Softailt, ami egy városi járgány, bármelyik szakértő elhúzná tőle a száját, hallgatta a csöndben a motor kattogását. Ezenkívül csak a forró szél sziszegett és a por percegett a bőrzubbonyon - kétszáz dollárt kóstált a New York-i Barneysnél. Ezt a zubbonyt akarta lefényképezni az Interview egyik buzija, feltéve, ha lesz egyálta-lán interjú. Azt hiszem, ezt a részt kihagyjuk.
- Részemről oké - mondta. Levette a sisakot, és a Harley ülésére tette. Azután lassan meg-dörgölte az arcát, amely forró volt, mint a szél és legalább kétszer olyan nappörzsölte. Arra gondolt, hogy még sohasem érezte magát ilyen fáradtnak és ennyire kizökkentnek a rendes kerékvágásból.

2

Az irodalmi arszlán merev lábbal begyalogolt a sivatagba, hosszú, szürke haja a motoroszubbony vállát verdeste, bőr lábszárvédőjét (ez is Barneys) meszkitobokrok és castillejacsomók csapkodták. Óvatosan körülnézett, de egyik irányból sem közeledett semmi. Egy-két mérfölddel nyugatabbra parkolt valami az út mentén - teherautó vagy lakókocsi -, de még ha ül-nének is benne, távcső nélkül akkor se igen leshetnék ki, amint a nagy ember vizel. És ha igen, akkor mi van? Többé-kevésbé mindenki szokott pisilni.
John Edward Marinville, ,,a művész, amilyen Norman Mailer csak szeretett volna lenni", írta valamikor a Harper's, ,,az egyetlen steinbecki kaliber a ma élő amerikai írók között", mondta egykor Shelby Foote, lehúzta a cipzárját, és előrántotta veleszületett töltőtollát. Majd' összepisilte magát, ám majdnem egy percig mégse történt semmi; csak állt ott, kezében száraz dákóval.
Azután végre előívelt a vizelet, és teltebb, fénylőbb zöldre festette a meszkitocserje kemény, poros leveleit.
- Magasztaljuk Jézust, köszönöm, Uram! - bömbölte zengzetesen tremolózó Jimmy Swaggart-hangon. Nagy sikert aratott vele a koktélpartikon; egyszer Tom Wolfe annyira nevetett, amikor elővette ezt az igehirdető hangot, hogy Johnny azt hitte, mindjárt agyvérzést kap. - Víz a sivatagban, ez ám a valami! Helló Júlia! - Néha arra gondolt, hogy a híres színésznő nem a pia, a narkó és a fiatalabb nők telhetetlen habzsolása, hanem a ,,hallelujának" e miatt a marinville-i változata miatt lökte bele azon a piás sajtóértekezleten a Bel-Air Szálló úszómedencéjébe... hogy azután elvigye a smaragdjait máshova.
A hanyatlás nem ezzel az incidenssel kezdődött, de ez volt az a pont, amelytől fogva kényte-len volt tudomást venni róla. Ezentúl nem rossz napjai, rossz évei voltak, hanem rossz élete. Az Esquire Kétes Teljesítmények különszáma leközölte azt a képet, ahogy kifelé mászik a medencéből, csöpögő fehér öltönyében, széles, részeg mosollyal, és ezután kezdett többé-kevésbé rendszeresen megjelenni a Spy magazinban. Kezdte azt hinni, hogy ez a Spy a valahai jól megérdemelt hírnevek elefánttemetője.
De legalább ezen a délutánon, amikor jobbra elnyúló árnyékkal bámult észak felé és vizelt, nem fájtak annyira ezek a gondolatok, mint néha szoktak. Ahogy mindig fájtak New Yorkban, ahol manapság minden fájt. A sivatagban nem csupán törékenynek, de lényegtelennek is tűnt a Shakes-peare-féle ,,hívságos hírnév". Ha az ember egyfajta irodalmi Elvis Presleyvé züllik - vénül, túlsúlyos, és jóval tovább marad a bulin, mint szabadna -, ez nem is olyan rossz dolog.
Még szélesebb terpeszbe állt, egy kicsit megdöntötte a csípőjét, és elengedte a vesszőjét, hogy megmasszírozhassa a keresztcsontját. Azt mondják, ettől egy kicsit tovább csorog, és szerinte így is volt, de azért tudta, hogy még egyszer meg kell majd állnia, mielőtt elérné Austint, a követke-ző kis nevadai sárfészket a hosszú kaliforniai úton. A prosztatája nem a régi. Ha mostanában rágon-dol, egy dagadt, árkolt valami jelenik meg a szeme előtt, olyan, mint a sugárzás perzselte óriás agy az ötvenes évekbeli autósmozik rémfilmjeiben. Tudta, hogy meg kellene nézetnie, méghozzá egy alapos kivizsgálás keretében. Hát persze hogy ezt kellene tennie, de a fenébe is, nem pisil vért vagy ilyesmi, és mellesleg...
Jó, rendben! A mellesleg azt jelenti, hogy fél. Az irodalmi hírnevén kívül még egy csomó más is romlásnak indult az utolsó öt év során, és attól, hogy felhagyott a pirulákkal meg a piálással, nem állt be a remélt javulás. Bizonyos értelemben még rontott is vele a dolgon. A józansággal az a baj, állapította meg Johnny, hogy az embernek eszébe jut minden, amitől rettegett. Félt, mert hátha a doktor nemcsak egy olyan prosztatát talál, amely nagyságban vetekszik az Arous bolygóról szár-mazó aggyal, hanem esetleg olyat, amely fekete, akár a rohadó tök, és olyan rákos, mint... mint Frank Zappáé volt. És ha itt nem is sündörög a rák, még sündöröghet máshol.
Ott a tüdő, miért ne? Húsz éven át szívott napi két csomag Camelt, azután újabb tíz eszten-dőn át napi három csomag Camel Lightst, mintha ez helyrehozhatna mindent, kipucolná a hörgőit, kifényesítené a légcsövét, rendbe tenné szegény kátrányos tüdejét. Hát francot. Már tíz éve felha-gyott a bagóval, legyen az könnyű vagy nehéz, de még mindig zihál, akár egy vén igásló, legalább délig, és néha arra ébred az éjszaka közepén, hogy köhög.
Vagy a gyomra! Hát persze! Puha, rózsaszín, bizakodó, tökéletes hely egy katasztrófának. Húshabzsoló családban nőtt fel, ahol a közepesen átsült azt jelentette, hogy a szakács jó erősen rá-lehelt a rostélyosra, a rendesen kisütött fogalmát pedig nem ismerték; szerette a csípős mártásokat és az erős paprikát; gyümölcsben, salátában nem hitt, hacsak nem volt erős székrekedése, az egész rohadt életében így evett, még szeretett is így enni, és valószínűleg így is fog, amíg be nem vágják egy kórházi ágyba és el nem kezdik műanyag csövön át beletölteni a helyes dolgokat.
Az agya? Lehetséges. Nagyon is lehetséges. Daganat vagy talán (és ez különösen szívvidító gondolat) az Alzheimer-kór.
Hasnyálmirigy? Hát az legalább gyors. Expressz kiszolgálás, nem kell várni.
Szívroham? Májzsugor? Szélütés?
Milyen valószínűen hangzanak! Milyen logikusan! Sok interjúban nevezte magát olyan em-bernek, akit felbőszít a halál, de ez csak az ócska tökös duma volt, amellyel egész pályafutása során házalt. Igazság szerint rettegett a haláltól, és mivel egész életét a képzelete köszörülgetésével töltöt-te, legalább négy tucat különböző irányból látta közeledni... és késő éjjel, ha nem tudott aludni, azt is képes volt látni, ahogy mind a négy tucat irányból egyszerre közelít.
Nem azért nem volt hajlandó orvoshoz menni, nem azért nem tűrte, hogy bekukkantsanak a motorházába, mintha ettől bármelyik nyavalya is megtorpant volna, vagy felhagyott volna az ő eszegetésével - ha egyáltalán elkezdődött már az eszegetés -, hanem mert ha óvakodik a doktoroktól és ördögi masináiktól, akkor nem kell tudnia. Ne kapcsold fel az éjjeliszekrényen álló lámpát, akkor nem kell megvívnod az ágy alatt vagy a sarokban bujkáló szörnnyel, ez a nagy helyzet. Azt pedig a világ egyetlen orvosa sem tudta, hogy a Johnny Marinville-féle embereknek néha jobb a félelem, mint a tudás. Főleg, ha minden betegségnek kinyitotta már az ajtót.
Az AIDS-et is beleértve, gondolta, továbbra is a sivatagot bámulva. Megpróbált óvatos lenni - hozzátartozik a fájdalmas igazsághoz, hogy semmiképpen sem izélt annyit, mint régebben -, és az utolsó nyolc-tíz hónapban óvatos is volt, mert a piával együtt megszűntek az elsötétedések is. De a leállása előtti egy évben volt négy-öt alkalom, amikor valami névtelen luvnya mellett ébredt. Minden ilyen esetben azonnal fölkelt és bement a fürdőszobába, hogy ellenőrizze a vécét. Egyszer úszkált benne egy használt koton, ez tehát valószínűleg rendben volt. De más alkalmakkor nuku. Ter-mészetesen ő vagy az ágytárs (a vágytárs, ahogy a pletykalapok írják) leöblíthette az éjszaka, de ezt sose lehet tudni. Főleg ha valaki eljutott az elsötétedésig. És az AIDS...
- Az a szar beveszi magát és vár - mondta, majd összerándult, amikor egy különösen komisz szélroham a szikes por finom fátylával terítette be az arcát, a nyakát és himbálódzó férfiasságát, mely utóbbi legalább egy perce semmi hasznosat nem művelt.
Johnny erélyesen megrázta, majd visszacsúsztatta alsónadrágjába. - Testvéreim - mondta a távolban vibráló hegyeknek a leghitbuzgóbb prédikátori hangján -, mint az az Efézus-beliekhez írott levélben (harmadik fejezet kilencedik vers) megmondatott: akárhogy rázod, akárhogy vered, az utolsó csepp a gatyádba csepeg. Így vagyon megírva és így...
Felhúzta a cipzárját és tovább povedált, de főként azért, hogy távol tartsa a migrént (mosta-nában lecsapni készülő keselyűként keringett körülötte), megfordult és rögtön abbahagyott mindent.
Egy rendőrautó állt a motorbiciklije mellett, kék villogói lustán forogtak a forró sivatagi napfényben.

3

Johnny Marinville az első feleségének köszönhette azt, ami az utolsó esélye lehetett.
Ó, nem arra, hogy kiadathassa a munkáját, egy fenét. Azt mindig megteheti, amíg képes lesz a.) szavakat írni egy papírra és b.) elküldeni az ügynökének. Ha egyszer elfogadtak mérvadó iro-dalmi arszlánnak, akkor mindig lesz valaki, aki boldogan kiadja a dumádat, még azután is, hogy önmagad paródiájává züllöttél vagy szemérmetlenül halandzsázol. Johnny néha úgy gondolta, az a legszörnyűbb az egész amerikai irodalmi életben, hogy hagynak, lengessen csak a szél, míg lassan fulladsz meg a kötélen, miközben ők körbeállnak a hülye koktélpartijaikon, és gratulálnak maguk-nak, milyen jók is voltak a szegény öreg hogyishíjákhoz.
Nem, Terry nem a publikálás utolsó esélyét adta meg neki, hanem azt a lehetőséget, hogy ta-lán utoljára alkosson valami igazán értékeset, valamit, ami ismét komolyan felhívja rá a figyelmet, ugyanakkor úgy is vehetik, mint a cukrot... márpedig a pénzt minden kétségen felül ugyancsak tudta volna használni.
Az egészben az volt a legjobb, hogy Johnny véleménye szerint Terrynek a leghalványabb fogalma sem volt róla, mit mondott, vagyis nem kell megosztani vele a sikert, már ha lesz egyáltalán. Ha nem akarja, még a ,,Köszönetnyilvánítás" szó alatt sem kell megemlítenie, bár úgy gondolta, megtenné. A kijózanodás sok tekintetben borzalmas tapasztalat, de segít, hogy az embernek eszébe jussanak a kötelességei.
Huszonöt éves korában vette el Terryt, aki akkor huszonegy volt, gólya a Vassaron, és soha-sem fejezte be a főiskolát. Csaknem húsz évig voltak házasok, közben született három gyerekük, ma már mind felnőttek. Az egyik, Bronwyn, még most is szóba áll az apjával. A másik kettő... hát, ha majd megunják a sértődött fintorgást, ott lesz a közelben. Johnny Marinville nem született bosszúál-lónak.
Úgy látszott, ezt Terry is tudja. Öt olyan év után, amikor kizárólag az ügyvédeikkel üzenget-tek egymásnak, óvatos párbeszédbe kezdtek, néha levelezés, gyakrabban telefon közvetítésével. Ez eleinte csak puhatolózás volt, mindketten féltek az aknáktól, amelyek még mindig ott lappangtak szerelmük romvárosának mélyén, de az évek során ezek a próbálkozások mind rendszeresebbé vál-tak. Terry egyfajta sztoikus, derűs érdeklődéssel kezelte híres volt férjét, amelyet Johnny valahogy bosszantónak érzett. Véleménye szerint nem így kell viselkedni egy asszonynak, aki nemzedékének várhatólag legvitatottabb írójától vált el. Terry ugyanakkor őszinte kedvességgel bánt vele, amit Johnny olyan vigasztalónak érzett, mint egy hűvös kezet a forró homlokon.
Amióta nem ivott, még sűrűbben keresték meg egymást (de még mindig csak telefonon vagy levélben; mintha szavak nélkül is tudták volna, hogy egy személyes találkozás túlságosan megviselné a közösen kikovácsolt törékeny köteléket), de ezek a józan eszmecserék valahogy még vesze-delmesebbek voltak... nem éppen agyarkodósak, de mindig ott lapított bennük a lehetőség. Az asz-szony azt akarta, hogy menjen vissza az Anonim Alkoholisták közé, kereken megmondta, ha nem teszi meg, végül ismét elkezd inni. Az ivást pedig, mondta, követi a kábítószer, ez olyan biztos, mint hogy a szürkület után a sötétség következik.
Johnny azt válaszolta, hogy nem szándékozik élete hátralévő részében egy templom alagso-rában ücsörögni egy rakás piás között, akik mind arról szövegelnek, milyen nagyszerű, hogy van az övéknél nagyobb erő... mielőtt visszaülnének öreg csotrogányaikba és hazahajtanának macskát etetni többnyire asszonytalan otthonukba. - Akik az AA-ba járnak, általában túlságosan mélyen megtörtek ahhoz, hogy észrevegyék, egy kiürült fogalomra, megbukott eszményre tették fel az életüket - mondta. - Nekem elhiheted, én voltam ott. Vagy hidd el John Cheevernek, ha így jobban tetszik. Ő különösen jól írt erről.
- John Cheever nem sokat ír mostanában - válaszolta Terry. - Azt hiszem, tudod, miért.
Terry aztán idegesítő tudott lenni, efelől semmi kétség.
Hónapokkal ezelőtt Terry adta a nagy ötletet mintegy félvállról egy közömbös beszélgetés során, amikor végigvették, mit csinálnak a gyerekek, mit csinál az asszony, és természetesen mit csinál ő. Ennek az évnek az elején semmi egyebet nem csinált, csak egy Jay Gouldról szóló törté-nelmi regény első kétszáz oldala fölött kornyadozott. Végül rájött, hogy az egész egy felmelegített Gore Vidal, és a szemétbe dobta. Illetve megsütötte. Egy sértődöttségi rohamában elhatározta, hogy tiszta helyzetet teremt, bedobta a számítógéplemezeket a tíz percre beállított mikrohullámú sütőbe. A bűz elképesztő volt, gomolyagokban áradt ki a konyhából, végül új sütőt kellett vennie.
Egyszer csak azon vette észre magát, hogy elmeséli Terrynek az egészet. Amikor befejezte, csak ült irodai székén, a kagylót a füléhez szorítva, a szemét lehunyva, úgy várta, mikor mondja az asszony, hogy ne bajlódjon tovább az AA-találkozókkal, neki egy jó lélekgyógyászra van szüksége, de tüstént.
Terry ehelyett azt mondta, sütődiszkoszba kellett volna tennie a lemezeket, aztán be vele a konvekciós tűzhely sütőjébe. Johnny tudta, hogy csak viccel - és hogy legalább részben neki szól a csúfolódás -, mégis az, ahogy tudomásul vette az ő viselkedését, olyan volt, mint hűvös kéz a lázas homlokon. Nem helyeselte, amit tett, de Johnnynak nem is helyeslésre volt szüksége.
- Persze neked sohasem lehetett valami sok hasznodat venni a konyhában - mondta az asz-szony, és a férfi hangosan fölnevetett a tárgyilagos hangra. - És most mihez fogsz kezdeni, Johnny? Van valami ötleted?
- A legcsekélyebb sem.
- Valami tényirodalmat kellene csinálnod. Egy időre hagyd a fenébe a regényt.
- Ez butaság, Terry. Sohasem írtam tényirodalmat, te is tudod.
- Nem tudom - válaszolta az asszony éles na-ne-hülyülj hangon, amilyet senki sem mert használni Johnny Marinville-lel szemben, legkevésbé az ügynöke. Minél többet vagdalkozott és esett pofára, Bill Harris annál elviselhetetlenebb alázatossággal látszott fogadni a dolgot. - Házasságunk első két évében legalább tucatnyi tanulmányt írtál. Meg is jelentek. Jó pénzért. A Life-ban, a Harper's-ben, néhány még a The New Yorker-ben is. Nem csoda, hogy megfeledkeztél róluk; nem neked kellett vásárolnod és fizetni a számlákat. Én szerettem a drágákat.
- Ja, az úgynevezett Amerikai szív-tanulmányok. Persze. Nem feledkeztem meg róluk, Terry. Kizártam őket a tudatomból. A lakbért fizettem belőlük, miután elfogyott a Guggenheim-vagyon. Alapvetően ezért csináltam. Még csak össze sem gyűjtöttem őket.
- Nem engedted, hogy összegyűjtsék - vágott vissza Terry. - Nem illettek bele a halhatatlan-ságról szőtt arany álmaidba.
Johnny erre csak hallgatott. Néha gyűlölte a felesége emlékezetét. Terry maga csipszart se tudott írni, az az anyag, amelyet megismerkedésük évében csinált az írói szemináriumra, egyszerűen borzalmas volt, és azóta se adott közre bonyolultabb fogalmazványokat a kiadóknak szóló leve-leknél, de verhetetlen az adattárolásban, azt el kell ismernie.
- Ott vagy még, Johnny?
- Itt vagyok.
- Mindig tudom, mikor beszélek olyasmiről, ami nem tetszik neked - folytatta derűsen Terry -, mert az az egyetlen alkalom, amikor befogod a pofádat. Ilyenkor elmélázol.
- Jó, itt vagyok! - ismételte Marinville nehézkesen, és ismét elhallgatott, remélve, hogy a fe-lesége témát változtat, ami természetesen nem történt meg.
- Három-négy ilyen tanulmányt írtál, mert valaki kérte tőled, már nem emlékszem, hogy ki...
Csoda, gondolta a férfi. Nem emlékszik, hogy ki.
- És itt biztosan abba is hagytad volna, de addigra más kiadók is megkerestek. Amin egy fi-karcnyit sem csodálkozom. Azok a tanulmányok ugyanis jók voltak.
Ez alkalommal Marinville nem érdektelenségből vagy helytelenítésből hallgatott, hanem visszagondolt, megpróbált emlékezni, hogy tényleg olyan jók voltak-e azok az esszék. E tárgyban Terryben nem lehetett száz százalékig megbízni, de dőreség lett volna figyelmen kívül hagyni a vé-leményét. Íróként a ,,láttam egy madárkát napfelkeltekor, és repesett a szívem" iskolát követte, de kritikusnak vaskemény volt, és nemhogy kísérteties, de már-már a telepátia határát súroló beleérző képességgel rendelkezett. Johnnyt többek között (bár az is sokat lendített a dolgon, hogy annak ide-jén leendő feleségének volt a legszebb melle Amerikában) épp az az ellentét vonzotta, amely Terry irodalmi ambíciói és valóságos képessége: pengeéles kritikusi tehetsége között feszült.
Ami az úgynevezett Amerikai szív-tanulmányokat illeti, az egyetlen, amelyikre tisztán emlé-kezett annyi év után, a ,,Halál a második sihtában" címet viselte. Egy apáról és fiáról szólt, akik együtt dolgoztak egy pittsburghi acélműben. Az apa szívrohamot kapott, és a fia karjaiban halt meg Johnny Marinville négynapos tanulmányútjának harmadik napján. Egészen más szempontból akarta bemutatni az acélmű életét, de azonnal megváltoztatta a szándékát, mégpedig minden hátsó gondo-lat nélkül. Szemérmetlenül érzelgős írásmű lett belőle - amin az se változtatott, hogy minden egyes szava igaz volt -, de ugyanakkor elképesztően népszerű. Az illető, aki elhelyezte a Life-ban, hat hét-tel később megüzente, hogy a magazin történetében csak háromszor kaptak ennél több levelet.
Más darabok is kezdtek fölmerülni az emlékezetében, főképp címek, olyanok, mint ,,Szítsad a lángot", meg ,,Csók a Saranac-tó partján". Rémes címek, de... a negyedik legnagyobb posta.
Hmmmm.
Hol lehetnek ezek a tanulmányok? A fordhami Marinville Gyűjteményben? Lehet. A fenébe, még az is elképzelhető, hogy a connecticuti kunyhó padlásán. Érdemes lenne beléjük nézni. Talán ha antedatálhatná őket... vagy... vagy...
Valami rágcsálni kezdett az agyában.
- Megvan még a mocid, Johnny?
- He? - Alig hallotta az asszonyt.
- A moci. A motorod. A motorkerékpárod.
- Biztosan - válaszolta. - Abban a westporti garázsban tartom, amelyet régebben is használ-tunk. Tudod, melyikben.
- A Gibbyben?
- Ja, Gibby. Most más a tulajdonosa, de csakugyan, továbbra is a Gibby nevet használják. - Majd' belevakult a pazarul plasztikus emlékbe: ő és Terry, teljesen felöltözve, vadul pettingelnek Gibby Garázsa mögött egy délután... hát jó régen, meg kell hagyni. Terry szűk kék sortot viselt. Johnny úgy gondolta, hogy a mama nagyon helytelenítené a Terry sortját, Jeszszuskám, de mennyi-re, ám szerinte olyan volt Terry ezekben a turkálói különlegességekben, mint a Nyugati Világ ki-rálynője. A feneke csak jó volt, de a lába... a mindenit, nemhogy az álláig ért, de az Arcturusig, meg még azon is túl. Egyáltalán hogy kerültek ide, használt kerekek és rozsdás motoralkatrészek közé, csípőig napraforgóban simulva egymáshoz? Erre nem tudott visszaemlékezni, arra viszont igen, ho-gyan fészkelt a tenyerében a lány dús melle, hogyan markolta meg az ő farmerja övét, amikor Johnny a nyaka hajlatába fojtotta a kiáltását, és mint rántotta közelebb magához, hogy a fiú odata-padhasson feszes hasához.
Egyik kezét az ölébe ejtette, és nem igazán lepődött meg azon, amit ott talált. Hogy úgy mondjuk, a bráner önálló életre kelt.
- ...új kötet, vagy talán még egy könyv is.
Határozottan visszatette a kezét a szék karfájára. - Hogy? Mi?
- Már süket is vagy, nem csak szenilis?
- Nem. Csak eszembe jutott egy epizód a Gibby Garázsa mögött. Jól elvoltunk.
- Aha. A napraforgók között, igaz?
- Igaz.
Hosszú szünet következett, amely alatt Terry kiagyalhatta, milyen megjegyzéseket fűzzön ahhoz a közjátékhoz. Johnny remélte, hogy legalább egy mondatot szán rá. Ehelyett visszatért a ko-rábbi témára, az írásra.
- Azt mondtam, talán keresztül kellene motoroznod az országon, még mielőtt annyira meg-öregednél, hogy már a sebváltót se tudod kezelni, vagy ismét inni kezdenél és széttrancsíroznád magad a Fekete Hegyek között.
- Elment az eszed? Három éve nem ültem rajta és nem is áll szándékomban, Terry! Meg-romlott a látásom...
- Csináltass erősebb szemüveget.
- A reflexeim sem a régiek. Lehet, hogy John Cheever az ivásba halt bele, az is lehet, hogy nem, de John Gardener biztosan motorkerékpárral szenvedett balesetet. Összebalhézott egy fával. S ő veszített. Egy pennsylvaniai úton történt. Magam is jártam arra.
Terry oda sem figyelt. Azon kevesek közé tartozott, akik a saját gondolataik között csa-pongva prímán tudták semmibe venni Johnny Marinville-t. A férfi feltételezése szerint többek kö-zött ezért váltak el. Orrolt érte, ha semmibe vették, főleg ha egy nő tette.
- Keresztülmotorozol az országon, és anyagot gyűjtesz egy csomó tanulmányhoz - mondta az asszony. A hangja egyszerre volt izgatott és derűs. - Ha eléteszed a korai munkáid javát - tudod, Első rész -, akkor egész pofás könyv lesz. Amerikai szív, 1966-1996, John Edward Marinville ta-nulmányai. - Kuncogott... - Ki tudja? Lehet, hogy kapsz rá egy ötöst Shelby Foote-tól. Végül is ezt szeretnéd a legjobban, nem? - Várta, hogy a férfi válaszoljon, és amikor nem érkezett felelet, meg-kérdezte, ott van-e, először hanyagul, majd némi aggodalommal.
- Ja - válaszolta Marinville. - Itt vagyok. - Hirtelen örült, hogy ül. - Figyelj, Terry, mennem kell. Találkám van.
- Új barátnő?
- Talpmasszőr - felelte, és Foote-ra gondolt. Ez a név olyan volt, mint egy bankszéf kombi-náció utolsó száma. Katt, és az ajtó kitárul.
- Hát vigyázz magadra - mondta az asszony. - És komolyan, Johnny, gondolkozz rajta, hogy visszamész az AA-ba. Mit árthat?
- Szerintem semmit - válaszolta a férfi, és közben Shelby Foote-on járt az esze, aki valaha azt írta, hogy John Edward Marinville az egyetlen élő amerikai író, aki felér John Steinbeckkel, és Terrynek igaza volt: minden dicséretmorzsa közül, amit valaha begyűjtött, ez esett a legjobban.
- Hát persze hogy semmit. - Szünet. - Johnny, jól vagy? Úgy beszélsz, mint aki alig van jelen.
- Jól vagyok. Üdvözöld nevemben a srácokat.
- Mindig megteszem. Rendszerint olyasmit válaszolnak, amit a mamám csúnya szónak mi-nősített, de azért megteszem. Szervusz.
A férfi letette a kagylót, anélkül hogy ránézett volna a telefonra, és amikor a kagyló leesett az asztal széléről a padlóra, még mindig nem nézett föl. John Steinbeck átkelt az országon a kutyá-jával, egy összetákolt lakókocsiban. Johnnynak volt egy alig használt 1340 köbcentis Harley-Davidson Softailje, amelyet Connecticutban tárolt. Semmi Amerikai szív. Ebben téved az asszony, és nem csak azért, mert néhány éve volt egy Jeff Bridges-film, amelynek ez volt a címe. Nem Ame-rikai szív, de...
Csatangolások Harleyval - dünnyögte.
Nevetséges cím, röhejes cím, mint egy paródia a Mad magazinból... de mennyivel rosszabb, mint egy ,,Halál a második sihtában" vagy ,,Szítsad a lángot" című tanulmány? Mert szerinte sem-mivel... és érezte, hogy ez a cím menni fog, túlszárnyalja szellemeskedő származását. Mindig bízott a megérzéseiben, és évek óta egy sem volt ilyen erős. Képes keresztülmotorozni az országon a krémszín-vörös Softailen, az Atlanti-óceán mosta Connecticuttól a Csendes-óceánban ázó Kalifor-niáig. Tanulmánykötet, amely arra késztetheti a műítészeket, hogy felülvizsgálják róla alkotott ké-püket, tanulmánykötet, amely akár még vissza is juttathatja a bestsellerlistákra, ha... ha...
- Ha elég nagy ívű - mondta. Szíve hevesebben dobogott, de ez egyszer nem rémült meg tő-le. - Nagy ívű, mint a Kék utak. Nagy ívű, mint... nos, mint Steinbeck.
Irodai székében ülve, miközben lábánál hangosan zúgott a telefon, Johnny Marinville nem kevesebbet látott meg, mint a megváltást. A kiutat.
Fölvette a telefonkagylót és felhívta az ügynökét, ujjai csak úgy röpködtek a gombok fölött.
- Bill - mondta -, Johnny vagyok. Csak ültem itt és néhány kölyökkori tanulmányon gondol-kodtam, amikor fantasztikus ötletem támadt. Elsőre őrültségnek hangzik, de azért hallgass meg...

4

Ahogy Johnny fölfelé baktatott a homokos lejtőn, s közben megpróbált nem túl hangosan zihálni, látta, hogy az a pasas, aki a Harleyja mellett áll és a rendszámot igyekszik fölírni, a legna-gyobb darab zsaru, akit életében látott: legalább százkilencvenöt magas, és csont nélkül megvan százharmincöt kiló.
- Jó napot, biztos úr - mondta. Lenézett, és apró, sötét foltot fedezett föl Levi's farmerjének sliccén. Akárhogy rázod, akárhogy vered, gondolta.
- Uram, tisztában van vele, hogy állami úton parkolni törvényellenes? - kérdezte föl se nézve a rendőr.
- Nem, de nem hinném...
...hogy ez túl nagy gondot jelentene egy olyan kihalt úton, mint az 50-es, akarta folytatni azon a gőgös, ,,Hogyan merészeled kétségbe vonni az ítélőképességemet?" hangon, amelyet évek óta használt alantas állású személyekkel és különböző szolgáltatókkal szemben, de azután észrevett valamit, amitől változtatott a szándékán. Vér volt a rendőr jobb ingujján és kézelőjén, méghozzá nem is kevés, mostanra gesztenyebarna bevonattá száradt vér. Talán nem olyan régen valami élette-lent cipelhetett le az országútról, például száguldó kamion elcsapta szarvast vagy jávorantilopot. Ez megmagyarázza a vért és a cudar kedvet. Az ingnek láthatólag vége; ennyi vér sohasem jön ki.
- Tessék, uram? - kérdezte a rendőr élesen. Fölírta a rendszámot, de továbbra is a motort nézte, összeszorított szájjal, szőke szemöldökét összevonva. Mintha nem akart volna a jármű tulaj-donosára nézni, mintha tudná, hogy ettől az még rohadtabbul fogja érezni magát. - Mondott vala-mit?
- Semmit, biztos úr - válaszolta Johnny. Semleges hangon beszélt, nem alázatosan, de nem is gőgösen. Nem akarta összeakasztani a bajuszát ezzel a nagydarab tahóval, amikor nyilvánvalóan rossz napja van.
- Az is törvényellenes - folytatta föl se nézve, még mindig a Harley hátsó lámpáját szemlélve, a jegyzettömböt szorongató rendőr -, hogy az állami úttól látótávolságra könnyítsen magán. Ezt tudta?
- Nem, sajnálom - válaszolta Johnny. Pokolian szeretett volna torkaszakadtából hahotázni, de visszafojtotta.
- Pedig az. Nos, ezúttal futni hagyom... - első alkalommal nézett föl Johnnyra, és a szeme tágra nyílt egy figyelmeztetéssel, de...
Hangja elhalt, a szeme most már akkorára tágult, mint egy gyereké, amikor az utcán bohócok és trombonok sokaságával dübörög végig a cirkuszi parádé. Johnny ismerte ezt a pillantást, bár azt sohasem hitte volna, hogy itt fog találkozni vele a nevadai sivatagban, egy gigászi skandináv rendőr arcán, akiből első látásra nem lehetne többet kinézni a Playboy viccrovatától a Fegyver, lőszer magazinig terjedő skálánál.
Egy olvasó, gondolta. Itt vagyok a nagy semmiben Ely és Austin között, és egy istenadta ol-vasóval találkozom.
Alig várta, hogy elmondja Steve Amesnek, amikor ma este találkoznak Austinban. A min-denit, még ma délután is fölhívhatja mobiltelefonon... már ha működik errefelé. Ha jól belegondol, biztos nem működik. Fel van töltve, egész éjszaka töltötte, de igazából egyszer se beszélt Steve-vel a nyamvadt szerkentyűn, amióta elhagyta Salt Lake Cityt. Nem mintha félt volna a mobiltelefontól. Nem hitte, hogy tényleg rákot okoz, ez valószínűleg afféle bulvárlapi kacsa, de...
- Mi a szent szar - motyogta a zsaru. Jobb kezét, amelyen vérfoltos volt az ing és a kézelő, a jobb arcához emelte. Johnnynak egy fura pillanatig úgy tűnt, mintha egy profi futballcsatár akarna egy trükköt bemutatni. - Mi a szent szar!
- Mi a probléma, biztos úr? - kérdezte Johnny, és némi nehézség árán elfojtott egy mosolyt. Egy dolgon nem változtatott a kor: szerette, ha fölismerték. Istenem, mennyire szerette!
- Maga... John Edward Marinville! - kapkodott levegő után a rendőr, összemosva a szavakat, mintha egy név lenne, mint Pelé vagy Cantinflas. A rendőr elvigyorodott, és Johnny azt gondolta, Ó, kedves rendőr bácsi, miért olyan nagy a fogad? - Mármint tényleg maga az, ugye? Maga írta a Gyönyör-t! És, a mindenit, a Kalapács dalá-t! Itt állok a pasas mellett, aki a Kalapács dalá-t írta! - Ekkor olyat tett, amit Johnny őszintén meghatónak talált: kinyújtotta a kezét, és megérintette a motoroszubbony ujját, mintha azt próbálgatná, hogy az ember, aki viseli, csakugyan létezik-e. - Mi a szent szar!
- Hát igen, Johnny Marinville vagyok - mondta az ilyen alkalmakra (és szigorúan csak ezekre az alkalmakra) tartogatott szerény hangon az író. - Bár őszintén szólva sohasem gondoltam volna, hogy olyasvalaki ismer fel, aki éppen azt figyeli, hogyan vizelek az út mentén.
- Ó, hagyja már azt! - mondta a rendőr, és megragadta Johnny kezét. Egy pillanattal előbb, hogysem a marka összezárult volna Marinville ujjain, Johnny észrevette, hogy a rendőrnek a kezére is rászáradt a vér: a tenyérvonalak barnásrőten sötétlettek. Igyekezett jatt közben megőrizni a moso-lyát, és úgy vélte, jól csinálta, bár érezte, hogy a szája sarka elnehezedik. Ez most rajta marad, gon-dolta. És Austinig sehol nem tudom lemosni.
- Öregem! - mondta a zsaru -, maga az egyik kedvenc íróm! A mindenit, a Kalapács da-la...Tudom, hogy a kritikusoknak nem tetszett, de mit tudnak azok?
- Nem sokat - helyeselt Johnny. Szerette volna, ha a rendőr elengedi a kezét, de az nyilván az a fajta volt, amelyik a kézrázást legalább annyira ellenpontozásnak és nyomatékul használja, mint üdvözlésre. Szorításában ott érzett a lappangó erő; ha energikusabb lenne, akkor kedvenc írója legalább egy-két hónapig csak bal kézzel pötyögtethetné a billentyűket.
- Marhára keveset! A Kalapács dala a legjobb könyv, amit Vietnam óta olvastam. Rá se rántson Tim O'Brienre, Robert Stone-ra...
- Hát köszönöm, nagyon köszönöm.
A rendőr végre lazított a szorításon, és Johnny elengedhette a kezét. Szerette volna megnézni a sajátját, hogy mennyire lett véres, de ez nem a megfelelő pillanat volt. A közeg visszagyömöszölte hátsó zsebébe elgyötört noteszét, majd kerekre nyitott szemmel, fürkésző és némileg nyugtalanító pillantással nézett az íróra, mintha attól félne, hogy egyetlen pislantás, és Johnny délibábként foszlik széjjel.
- Mit csinál errefelé, Mr. Marinville? A mindenit! Azt hittem, valahol keleten lakik!
- Így is van, de...
- És ez nem a megfelelő szállítóeszköz egy... egy... nos, kimondom: egy nemzeti kincs szá-mára. Egyáltalán tudatában van annak, milyen a balesetek aránya a motorosok között? Átszámítva út-óra alapon? Meg tudom mondani, mert farkas vagyok, és havonta megkapjuk a Nemzetbiztonsági Tanács körlevelét. Naponta egy baleset jut minden négyszázhatvan vezetőre. Így talán nem is hangzik rosszul, amíg össze nem hasonlítja az egyéb gépjármű-kategóriákkal. Ami egy napra le-bontva egy a huszonhatezerhez. Ez azért nagy különbség. Elgondolkodtató, nem?
- Hát igen. - Közben arra gondolt: Tényleg jól hallottam, farkasnak mondta magát? - Ezek a statisztikai adatok nagyon... nagyon... - Nagyon mik? Gyerünk, Marinville, szedd össze magad. Ha kibírtál egy órát a Ms. magazintól jött ellenséges kurvával anélkül, hogy ittál volna utána, akkor csak el tudsz bánni ezzel a fickóval. Végül is csupán azt igyekszik bizonyítani, mennyire aggódik érted. - Nagyon mély benyomást tesznek rám.
- Szóval mit csinál ideki? Méghozzá ilyen kevéssé biztonságos közlekedési eszközön?
- Anyagot gyűjtök. - Tekintete ismét lecsúszott a vértől merev jobb kézelőre, s kényszerítenie kellett magát, hogy visszanézzen a leégett arcba. Nemigen akad ember, akinek ne tudná ellátni a baját. Úgy nézett ki, mint aki szöget eszik és szögesdrótot köp, még akkor is, ha a bőre nem épp eh-hez az időjáráshoz való.
- Egy új regényhez? - kérdezte izgatottan a rendőr. Johnny a mellére pillantott, a névkártyát keresve, de nem találta.
- Hát, mindenesetre új könyvhöz készülök. Kérdezhetek valamit, biztos úr?
- Hát persze, igen, de itt nekem lennének kérdéseim önhöz, milliárdnyi. Sose gondoltam volna... itt kint a semmi közepén találkozom... mi a szent szar!
Johnny vigyorgott. Melegebb volt, mint a pokolban, és szeretett volna továbbjutni, mielőtt Steve a sarkára lép - gyűlölte, amikor a visszapillantó tükörben meglátta maga mögött a nagy, sárga furgont, valahogy elrontotta a kedvét -, de nehéz volt érzéketlennek maradnia a rendőr őszinte lel-kesedése láttán, főleg ha olyan téma került szóba, amelyhez maga Johnny is tisztelettel, csodálattal és igen, félelemmel közelített.
- Nos, mivel ön nyilvánvalóan ismeri a munkáimat, mi a véleménye egy tanulmánykötetről, amely a kortárs Amerika életéről szólna?
- És ön írná?
- Én. Amolyan laza útikönyv. A címe pedig - mély lélegzetet vett: - Csatangolások Harley-val.
Arra számított, hogy a rendőr meghökkenten néz rá, netán elröhögi magát, mintha jó viccet hallana. De semmi ilyesmit nem csinált, csak lenézett Johnny motorjának hátsó lámpájára, egyik kezével az állát dörgölte (olyan álla volt, mint Bernie Wrightson valamelyik képregényhősének, szögletes, árkolt), és a szemöldökét összevonva alaposan fontolóra vette a dolgot. Johnny felhasz-nálta az alkalmat, hogy lopva megnézze a saját kezét. Csakugyan véres lett; méghozzá nem is kicsit. Főleg a kézfeje meg a körme. Fuj!
Azután a rendőr fölpillantott, és Marinville megdöbbenésére pontosan azt mondta, amit Johnny is gondolt a két napja tartó, egyhangú sivatagi út alatt:
- Bejöhet a dolog - bólintott -, de a borítóra kellene egy fénykép magáról, amint itt ül a mo-toron. Egy komoly kép, így az emberek tudni fogják, hogy nem John Steinbecket figurázza ki... vagy esetleg önmagát.
- Hát ez az! - kiáltotta Johnny, és alig bírta megállni, hogy rá ne csapjon a nagydarab rendőr vállára. Ez a legnagyobb veszély, hogy az emberek azt hiszik, ez valami... bizarr tréfa. A borítónak sugároznia kell a cél fontosságát... talán még bizonyos elszántságot is... - mit szólna, ha csak a motor szerepelne a képen? Egy kép a motorról, talán szépia árnyalatban? Ott áll valami vidéki mellékút közepén... vagy akár idekint a sivatagban, az 50-es felezővonalán... árnyék hull az oldalára... - Fel-fogta, milyen képtelenség erről diskurálni egy torony nagyságú rendőrrel, aki meg akarta inteni, mert nem illik levizelni az ördögszekereket, de mindez nem csökkentette a lelkesedését.
És a rendőr ismét pontosan azt mondta, amit hallani akart.
- Dehogy! A mindenit, nem jó! A motor magához tartozik.
- Őszintén szólva én is így gondolom - válaszolta Johnny. - Ott ülök a motoron... a támasz talán le van csapva, lábbal a lábtartón... tudja, lazán... lazán, de azért...
- ...de azért reálisan - fejezte be a rendőr. Szigorúan pillantott fel Johnnyra, majd szürke szeme visszatért a motorhoz. - Lazán, de reálisan. Semmi mosoly! Ne is merjen mosolyogni, Mr. Marinville!
- Semmi mosoly! - helyeselt Johnny, és azt gondolta: Ez a pasas egy lángész.
- És egy kis távolságtartással - folytatta a rendőr. - Ne nézzen a lencsébe. Mint aki azokra a mérföldekre gondol, amelyeket...
- Igen, mindazokra a mérföldekre, amelyeket megtettem. - A látóhatárra vetette a szemét, ér-zése szerint a megfelelő pillantással, az öreg harcoséval, aki Cormac McCarthy módjára tekint nyu-gat felé, és megint fölfigyelt a járműre, amely egy-két mérfölddel odébb parkolt az út mellett. Tá-volba még elég jól látott, és a nap sem vakított már a szemébe, így csaknem biztosan megállapíthat-ta, hogy lakókocsi. - Az irodalmi és metaforikus mérföldekre.
- Igen, mindkettőre - mondta a fantasztikus rendőr. - Csatangolások Harleyval. Ez tetszik. Tökös. Természetesen mindent olvastam, amit csak írt, Mr. Marinville. Regényeket, tanulmányokat, verseket... még a mosodai listáját is.
- Köszönöm - mondta meghatottan Johnny. - Méltányolom. Fel sem tudja fogni, mennyire. Az utóbbi években voltak bizonyos nehézségeim... Egy csomó kétség gyötört. Kérdésessé tették önazonosságomat és feladatomat.
- Magam is mesélhetnék erről egyet-mást - mondta a rendőr. - Lehet, hogy nem tételezi föl egy magamfajta alakról, pedig így van. Nahát, ha tudná, hogy máris milyen napom volt... Mr. Marinville, kérhetnék öntől egy autogramot?
- Természetesen, örömömre szolgál - mondta Johnny, és elővette a saját noteszét a farzsebé-ből. Kinyitotta, végiglapozta a legutóbbi följegyzéseket, az útirányokat, az utak számát, a puha ce-ruzával odamaszatolt térképtöredékeket (ezeket Steve Ames rajzolta, aki hamar rájött, hogy híres ügyfele, noha még mindig meglehetős biztonsággal üli meg motorbiciklijét, a legkisebb városban is képes eltévedni, hogy aztán tehetetlenül dühöngjön), míg végül talált egy üres lapot. - Mi a neve, biz...
Hosszú, reszketeg üvöltés szakította félbe, amelytől megfagyott a vére... nemcsak azért, mert kétségtelenül vadállat hangja volt, hanem mert olyan közel harsant. Elejtette a noteszt, és olyan gyorsan perdült meg, hogy megtántorodott. Alig ötven méterre vékony lábú, kiálló bordájú, beesett horpaszú, koszos kutyaféle állt az út déli szélén. Szürke irhája teleragadt csimbókkal, egyik mellső lábán csúnya, vörös heg éktelenkedett, ám Johnny ezt alig vette észre. Őt a dög pofája kötötte le, amely mintha vigyorgott volna, meg sárga szeme, amely egyszerre volt ostoba és ravasz.
- Istenem - motyogta. - Mi ez? Egy...
- Kojot - felelte a rendőr. Kijotnak ejtette. - Vannak errefelé, akik sivatagi farkasnak hívják.
Ezt mondta, gondolta Johnny. Hogy látott egy kojotot, egy sivatagi farkast. Csak félreértetted. Ettől megkönnyebbült, még akkor is, ha tudata egy része egyetlen szót sem hitt el belőle.
A rendőr egy lépést tett a kojot felé, majd még egyet. Megállt, megint lépett egyet. A préri-farkas állta a sarat, jóllehet egész testében remegett. Tépett horpasza alól vizelet csurrant, a széllökés permetté szórta szét a vékony sugarat.
Amikor a rendőr újabb lépést tett, a prérifarkas fölemelte vedlett képét, és ismét felüvöltött hosszú, jajveszékelő hangon, s ettől Johnny karján fölállt a szőr, heréi összehúzódtak.
- Hé, ne menjen! - mondta a rendőrnek. - Ez trés hátborzongató!
A zsaru ügyet se vetett rá. A kojotot nézte, amely sárga szemével mereven visszabámult rá.
- Tak - mondta a rendőr. - Tak ah lah.
A farkas úgy meredt rá, mintha értené ezt az indiános hangzású halandzsát. Johnny karjáról csak nem akart elmúlni a libabőr. A szél továbbra is fújt; átfújta az útpadkán a leejtett noteszt, neki egy kiálló sziklának. Johnny észre sem vette. A notesz és a rendőrnek szánt autogram pillanatnyilag az utolsó helyet foglalták el a fontossági sorrendben.
Ez benne lesz a könyvben, gondolta. Amit eddig láttam, az még mind függőben van, de ez benne lesz. Ez teljesen biztos. Holtbiztos.
- Tak - mondta ismét a rendőr, és éles csattanással tapsolt egyet. A prérifarkas megfordult és elügetett, olyan sebesen kapkodva vékony lábait, amit Johnny sohasem feltételezett volna róla. A nagydarab, khaki egyenruhás ember addig nézett utána, amíg a kojot szürke irhája bele nem olvadt a sivatag általános piszkosszürkéjébe. Nem tartott sokáig.
- A mindenit, csúnya, mi? - kérdezte a rendőr. - És mostanában annyi van belőle, mint bolhák a lepedőn. Reggel vagy kora délután egyet sem látni, de késő délután... estefelé... sötétedés táján... - Megcsóválta a fejét, mintha azt mondaná: látod.
- Mit mondott? - kérdezte Johnny. - Megdöbbentő volt. Indiánul mondta? Valami nyelvjá-rásban?
Az óriási rendőr fölnevetett. - Semmilyen indián nyelvjárást nem ismerek - válaszolta. - A fenébe, még indiánt se ismerek. Ez csak afféle babanyelv, mint az ugi-vugi, csubi-bubi.
- De hát hallgatott magára!
- Nem, nézett engem - felelte a rendőr, és olyan homlokráncoló szigorúsággal pillantott Johnnyra, mintha azt kérdezné, hogy merészel vitatkozni vele. Csak elkaptam a szemét, ez minden. A szeme lyukát. Szerintem ez az állatszelídítő rizsa leginkább madarakra érvényes, de amikor ilye-nek ólálkodnak errefelé, mint a sivatagi farkasok... hát, amikor ellopod a szemét, már nem számít, hogy mit mondasz. Csak nem szabad, hogy megszimatolja a félelmet. Vagy a vért.
Johnny megint a nagydarab rendőr jobb ingujjára pillantott, és azon tűnődött, nem a vér vonzotta-e ide a prérifarkast.
- És soha, soha nem szabad szembeszállni velük, amikor falkában járnak. Különösen, ha erős vezetőjük van. Akkor semmitől sem félnek. Nekimennek a jávorszarvasnak, és addig hajtják, amíg a szíve megszakad. Néha csak a vicc kedvéért. - Szünetet tartott. - Vagy például az embert.
- Tényleg? - mondta Johnny. - Ez... - Nem akarta azt mondani, hogy trés hátborzongató, mert ezt a kifejezést már használta. - ...elképesztő.
- Az, ugye? - mosolyodott el a nagydarab rendőr. - Sivatagismeret. Szentírás a pusztában. A magányos helyek visszhangja.
Johnny rámeredt, a szája kicsit tátva maradt. Barátja, a rendőr hirtelen úgy beszélt, mint Paul Bowles egy rossz napján.
Csak igyekszik jó benyomást kelteni. Koktélfecsej, koktélparti nélkül. Már ezerszer hallottál és láttál ilyet.
Lehet. Ilyen felállásnál mégis meglett volna nélküle. Valahonnan messziről újabb üvöltés hallatszott, a levegő remegett, mint egy átfűlt előadóteremben. Johnny bizonyosan tudta, hogy ez nem az a prérifarkas, amelyik elszaladt. Ez az üvöltés messzebbről érkezett, talán az elsőre válaszolt.
- Huhú, hogy megy az idő! - rikkantotta a rendőr. - Jobb lesz, ha azt elpakolja, Mr. Marinville!
- He? - Egy végeérhetetlen pillanatig azt hitte, a rendőr a gondolatairól beszél, mintha a ho-mályos hatásvadászat mellett a gondolatolvasást is gyakorolná, de a nagydarab hekus ismét a mo-torbicikli felé fordult, és a bal oldali nyeregtáskára mutatott. Johnny látta, hogy nyelvként leffen ki belőle az egyik új - a biztonság kedvéért, rossz időre való tekintettel vett - rikító narancsszín poncsójának a széle.
Hogy a fenébe nem vettem észre, amikor megálltam brunzolni?, tűnődött. Hogy nem láttam meg? De volt még valami más is. Pretty Nice-ben megállt tankolni, és miután visszacsavarta a Har-ley benzintankjára a kupakot, ezt a nyeregtáskát csatolta ki, hogy elővegye Nevada térképét. Meg-nézte a távolságot Austinig, majd összehajtotta, visszatette, és megint becsatolta a táskát. Egészen biztos, hogy ezt tette, most viszont ki volt csatolva.
Egész életében hajlamos volt a megérzésekre; legjobb írói munkáit is a megérzésnek, nem pedig a tervezésnek köszönhette. Az ivás és a kábítószerek tompították a képességét, de azért nem pusztították el, és vissza is jött - nem teljesen, legalábbis még nem, de részben igen -, amióta józan életet él. Bámulta a kicsatolt nyeregtáskából nyelvként lógó poncsót, és hallotta, amint fejében megszólalnak a riasztócsengők.
A rendőr tette.
Bár tökéletesen értelmetlen volt, a megérzés mindazonáltal azt súgta, hogy ez az igazság. A rendőr kicsatolta a nyeregtáskát, és kihúzta belőle a poncsó csücskét, miközben Johnny észak felé bámulva, hátat fordítva vizelt. Beszélgetésük közben szándékosan úgy állt, hogy Johnny ne vehesse észre. A látszat ellenére egyáltalán nem az a csillogó szemű olvasó, aki kedvenc írójával találkozik. Lehet, hogy nem is olvasta őt. Valamilyen elképzelés szerint cselekszik.
Miféle elképzelés szerint? Megmondanád? Miféle elképzelés szerint?
Nem tudta, de nem tetszett neki a dolog. Az a furcsa hókuszpókusz a prérifarkasokkal még annyira sem tetszett.
- No? - kérdezte a rendőr. Mosolygott, és ez megint egy újabb dolog volt, ami nem tetszett Johnnynak. Már nem az a hülye én-csak-egy-rajongó-vagyok mosoly volt, ha ugyan az volt valaha. Volt benne valami hideg. Talán megvetés.
- No mi?
- Elrakja vagy sem? Tak!
Nagyot ugrott a szíve. - Mi az, hogy tak?
- Nem én mondtam, hogy tak. Maga mondta.
Keresztbe fonta a karját, és Marinville-re mosolygott.
Le kell lépnem, gondolta ő.
Igen, erről van itt szó. És ha ehhez utasításoknak kell engedelmeskedni, ám legyen. Ez a viccesen kezdődő kis közjáték hirtelen nem is volt már olyan vicces... mint amikor felhő takarja el a napot, és baljós ború jön a derűre.
És ha bántani akar? Láthatólag hiányzik egy-két kereke.
Na, felelte magának, és ha megteszi? Akkor mit csinálsz? Panaszt teszel a helyi kijotoknál?
Túlcsiszolt képzelete máris rendkívül csúnya képpel szolgált: a zsaru gödröt ás a sivatagban, miközben terepjárója árnyékában ott hever egy ember hullája, aki valaha megnyerte a Nemzeti Írói Nagydíjat és megkefélte Amerika leghíresebb színésznőjét. Elhessegette a képet, amikor egy kicsit több volt már vázlatnál, nem annyira féltében, inkább valami különös, védelmező arroganciából. Végül is a magafajtákat nem szokták meggyilkolni. Néha eldobják az életüket, de nem szokták meggyilkolni őket, főleg nem elmebeteg rajongók. Ez csak a mocsok ponyvákban szokott megtör-ténni.
Persze ott van John Lennon, de...
Odament a nyeregtáskához, és közben, míg elhaladt mellette, egy pillanatra megcsapta a rendőr szaga. Vakító, mégis elmosódó képben villant föl benne részeges, és goromba, az őrületig bogaras apja, aki mintha mindig olyan szagot árasztott volna, mint ez a rendőr: a tetején Old Spice, a borotvavíz alatt izzadság és legalul a szimpla aljasság, fekete, mint egy vén pince földpadlója.
Mindkét nyeregtáskát kinyitották. Johnny fölemelte a rojtos táskatetőt. Még mindig érezte az izzadságot és az Old Spice-ot. A rendőr ott állt a vállánál. Johnny a poncsó kilógó csücskéért nyúlt, azután megtorpant, mert meglátta, mi hever a Triple-A térképeken. Félig-meddig fölháborodott, ám tudatának nagyobbik része még csak nem is csodálkozott. A rendőrre nézett. Az pedig a nyeregtáskába.
- Nahát, Johnny! - mondta sajnálkozva. - Ez zavarba ejtő. Nagyon zavarba ejtő!
Lenyúlt és kiemelte a térképek tetejéről a kb. négyliteres nejlonzsákot. Johnnynak nem kellett megszimatolnia, hogy tudja, ez az anyag nem pipadohány. A zsák elejére kerek, sárga vigyori öntapadóst ragasztottak, mintha nagyon a humoránál lett volna valaki.
- Ez nem az enyém - mondta Johnny Marinville. A hangja fáradtnak és távolinak tűnt, mint nagyon ócska üzenetrögzítő szalagján az üzenet. - Ez nem az enyém, ezt maga is tudja, igaz? Mivel maga rakta ide.
- Hát igen, a rendőr a hibás - mondta a nagydarab ember -, akár a liberbolsi könyveidben, igaz? Ember, én megszimatolom a füvet abban a pillanatban, ahogy a közelembe kerül. Bűzlesz tőle! Tak!
- Nézze... - kezdte Johnny.
- Be a kocsiba, rózsi! Mozgás, buzi! - mondta erényes felháborodással, kacagó szürke szemmel.
Ez csak egy vicc, gondolta Johnny. Valamily őrült rossz vicc.
Ekkor valahonnan délnyugatról újabb üvöltések hallatszottak - ezúttal egész kórus -, és mikor a rendőr szeme abba az irányba fordult, és elvigyorodott, Johnny érezte, hogy emelkedik a torkában a sikoly, úgy kellett összepréselnie a száját, nehogy kitörjön. A közeg arcán nyoma sem volt tréfálkozásnak, ez egy komplett őrült tekintete volt. Jézusom, és olyan rohadt nagy!
- Sivatagi gyermekeim! - mondta. - A can toi! Hogy tudnak muzsikálni!
Elnevette magát, lenézett a nagy mancsában szorongatott zsáknyi fűre, megcsóválta a fejét, és még harsányabban kacagott. Johnny csak állt és figyelte. Hirtelen elpárolgott belőle a bizonyos-ság, hogy a magafajta embereket nem szokták meggyilkolni.
- Csavargások Harleyvel! - mondta a rendőr. - Tudod, milyen hülye cím ez egy könyvnek? Hogy milyen hülye az egész elképzelés? És hogy John Steinbeck irodalmi hagyatékát fosztogasd!... egy olyan íróét, akinek a cipőtalpát sem vagy méltó megnyalni!... ettől én pipás leszek!
És mielőtt Johnny észbe kapott volna, a kín hatalmas ezüstös lángja lobbant föl a fejében. Érezte, hogy arcához kapott kézzel hátratántorodik, forró vér csurog az ujjai között, karjával csap-kodva azt gondolja, Jól vagyok, nem fogok összeesni, jól vagyok, azután az oldalán hevert az út mel-lett, és beleüvöltött az égbolt kék üregébe. Az orr az ujjai alatt mintha már nem lett volna egyenes; mintha lefeküdt volna a bal arcára. Az orrsövénye elferdült a nyolcvanas években felszívott kokótól, emlékezett is, hogy a doktor figyelmeztette, rendbe kéne hozatnia, még mielőtt nekimegy egy utcatáblának, lengőajtónak vagy ilyesminek, mert egyszerűen szét fog robbanni. Hát ez nem ajtó volt, nem jelzőtábla, és ha nem is robbant éppen, de az biztos, hogy gyors és gyökeres változáson ment keresztül. Ezt gondolta világosan, tökéletesen összeszedetten végig, miközben a szája si-koltott.
- Valósággal feldühít! - mondta a rendőr, és belerúgott Johnny bal combjába, jó magasan. Hullámban jött a fájdalom, savként mart, kővé változtatta a nagy combizmokat. Johnny ide-oda hentergőzött, most a lábát markolta az orra helyett, arcát beledörgölte az 50-es út aszfaltjába, sikol-tott, levegő után kapkodott, homokot lélegzett be és hörögve köhögte fel, amikor az újabb sikoly kitörni készült.
- Őszintén szólva, belebetegszem a haragba! - folytatta a rendőr, és farba rúgta Johnnyt, fönt a veséje táján. A fájdalom most már túl nagy volt ahhoz, hogy elviselhető legyen; biztosra vette, hogy el fog ájulni. De nem ájult el, csak vonaglott kidülledt szemmel a szaggatott fehér vonalon, sikoltott, törött orrából folyt a vér, homokot harákolt, miközben a messzeségben prérifarkasok üvöl-töttek a távoli hegyek sötétedő árnyai felé.
- Felállni! - mondta a rendőr. - Talpra, Lord Jim!
- Nem bírok! - zokogta Johnny Marinville. Lábát felhúzta a mellkasához, kezét keresztbe tette a hasa előtt, erre a védekező testtartásra homályosan emlékezett a hatvannyolcas chicagói de-mokrata konvenció idejéből, meg még korábbról, amikor Philadelphiában készültek az első missis-sippi szabadságmenetre. Részt akart venni valamelyik menetben - nemcsak az ügy nagyszerűsége, hanem a nagyszerű téma miatt -, de végül közbejött valami. Talán a pöcse egy libbenő szoknya lát-tán.
- Talpra, te szarcsimbók! Most az én házamban vagy, a farkas és skorpió házában, és oko-sabban teszed, ha ezt észben tartod!
- Nem tudok, eltört a lábam! Jézus, úgy elbánt velem...
- Nem tört el a lábad, és még nem is tudod, milyen az, ha valakivel elbánnak. Na, fölállni!
- Nem tudok! Igazán...
A lövés fülsiketítően szólt, a lövedék szörnydarázsként dongva pattant föl az útról, Johnny talpon volt, pedig még azt se tudta száz százalékig, hogy él-e egyáltalán. Egyik lábával a keleti sá-von állt, a másikkal a nyugatin, részegen ingadozva előre-hátra. Arcának alsó felét elborította a vér. A beleragadt homok apró kunkorokat, vesszőket írt az ajkára, arcára, és az állára.
- Hé, nagymenő, levizelted a gatyádat! - közölte a zsaru.
Johnny lenézett és látta, hogy igaz. Akárhogy rázod, akárhogy vered, gondolta. Bal lába gyulladt fogként lüktetett. A feneke nagyjából érzéketlen volt, mintha fagyott cubák lenne a helyén. Mindent összevéve ezért akár hálás is lehet. Ha a zsernyák kicsit magasabbra rúg másodszor, meg is béníthatta volna.
- Siralmas vagy írónak, siralmas vagy férfinak - mondta a zsaru. Egyik kezében hatalmas pisztolyával ránézett a másik markában lógatott, fűvel tömött zsákra, és undorodva csóválta a fejét. - Tudom, hogy mit akarsz mondani, még mielőtt kiejtenéd a szádon. Igazán, ha túl sokáig nézném azt a lefittyedő, öntelt szádat, itt helyben megölnélek! Nem bírnék magammal!
A távolban üvöltöttek a kojotok, hu-hu-HÚÚÚÚ, mintha valami ócska John Wayne-filmből másolták volna ide őket.
- Már így is éppen eleget tett - mondta Johnny fátyolos, náthás hangon.
- Még nem - mosolyodott el a rendőr. - Az orr csak a kezdet. Valójában javított a külsődön. Nem sokat, de egy kicsit igen. - Kinyitotta terepjárója hátsó ajtaját. Johnny azon tűnődött, mennyi ideig tart még ez a kis rémdráma. Halvány fogalma sem volt róla, de egész idő alatt egyetlen autó vagy teherautó sem haladt el mellettük. Senki. - Befelé, nagymenő!
- Hová visz?
- Mit gondolsz, hová vihetek egy ilyen beképzelt, rózsaszín, kábítózó seggfejet? A jó öreg sitire. Most pedig befelé!
Johnny beszállt. Közben megérintette motoroszubbonyának jobb oldali mellzsebét.
A mobiltelefon még megvolt.

5

Nem bírt a fenekén ülni, mert túlságosan fájt, így a jobb combjára támaszkodott, fél kézzel gyengéden fogva lüktető orrát. Az orra olyan volt, akár egy rosszindulatú élőlény, amely hosszú, mérges fullánkokat döfköd a húsába, de Johnny egyelőre ki tudta rekeszteni tudatából a fájdalmat. Csak működjön a mobiltelefon, imádkozott, egy olyan Istenhez intézve fohászát, akiből alkotói pá-lyája során többnyire csúfot űzött, legutóbb egy ,,Istenadta időjárás" című sztoriban amelyet a Harper's magazin közölt, s általános tetszést aratott. Kérlek, add, hogy működjön ez a rohadt telefon, Istenem, és kérlek, add, hogy Steve is hallja meg! Azután rájött, hogy a kocsit a lovak elé fogta, és megeresztett egy harmadik kérést is: Kérlek, először is adj lehetőséget, hogy használhassam a telefont, jó?
Mintegy erre válaszul, a nagydarab rendőr oda se nézve becsukta a terepjáró ajtaját, majd odament Johnny motorbiciklijéhez. A fejébe csapta Johnny sisakját, egyik lábát átvetette az ülésen - olyan magasra nőtt, hogy inkább csak lépnie kellett; egy pillanattal később a Harley motorja bőgve életre kelt. A zsaru terpeszben állt az ülés fölött, a sisakról lógtak a becsatolatlan szíjak, a Harley eltörpült visszataszítóan ormótlan tömege mellett. Négyszer-ötször gázt adott, fel-felbőgette, úgy látszott tetszett neki a hangja. Azután egyenesbe hozta a motort, visszarúgta a lábtámaszt, egyesbe tette a sebességváltót. Ahogy óvatosan elindult, az egy kicsit önmagára emlékeztette Johnnyt, ami-kor kihozta a járgányt a garázsból, és három év kihagyás után bemerészkedett a forgalomba. A rendőr átgázolt az útpadkán, a kéziféket használta a homokban, s feszülten figyelt a rázós helyekre és az akadályokra. Leért az útról a sivatagba, gyorsított, serényen váltogatta fölfelé a sebességet, majd elcikázott a gazcsomók és zsályabokrok között.
Bukj fel egy vakondtúrásban, te szadista fasz, gondolta Johnny, miközben óvatosan szipo-gott dagadt, lüktető orrán át. Menj neki valami keménynek! Törd össze magad és égj el!
- Ne pocsékold rá az idődet - motyogta, és a hüvelykujjával felpöccintette jobb mellzsebének hajtókáját. Kivette Motorola mobiltelefonját (ez Bill Harris ötlete volt, talán az egyetlen jó ötlete az utóbbi négy év alatt), és szétnyitotta. Visszafojtott lélegzettel nézte a kijelzőt, imádkozott, hogy jelenjen meg rajta az S és a két vonal, Istenem, segíts, gyerünk már!, fohászkodott. Arcán csurgott az izzadság, feldagadt, csáléra álló orrából még mindig szivárgott a vér. Csak legyen rajta egy S meg a két vonal, mert ha nem, akkor legföljebb végbélkúpnak használhatom ezt a vacakot.
A telefon csipogott. A kijelző bal oldalán levő ablakocskában megjelent az üzemképességet jelző S meg egy vonal.
Csak egy.
- Ne, kérlek! - nyögött fel Johnny. - Kérlek, ne tedd ezt velem, csak egyet, csak még egyet, kérlek!
Kétségbeesésében megrázta a telefont... és akkor kapott észbe, hogy elfelejtette kihúzni az antennát. Kihúzta, mire egy második vonal is megjelent az első mellett.
- Igen! - suttogta Johnny. - Iggggen! - Vadul fölvetette a fejét és kibámult az ablakon. Úgy leselkedett vértől csapzott hosszú, ősz hajának gubanca mögül, mint egy meghajszolt állat a vacká-ból. A rendőr háromszáz méternyire, a kavicsmezőn állt meg a Softaillel. Leszállt, hátralépett, hagy-ta, hogy a járgány fölboruljon. A motor elnémult. Johnnyba még ebben az állapotában is belehasított a felháborodás. Az a Harley áthozta őt az egész országon, egy apró meghibásodás nem sok, annyi sem történt jófajta amerikai vasparipájával. Fájt nézni, hogy ilyen galádul, ilyen megvetéssel bánnak vele.
- Te őrült szarzsák! - suttogta. Felkrákogott egy félig megalvadt vércsomót, kiköpte a terep-járó papírokkal teleszórt padlójára, és visszafordult a telefonhoz. A legalsó gombsorban jobbról a második volt a NÉV/MENÜ. Ezt a funkciót Steve programozta be indulás előtt. Johnny megnyomta a gombot, és a kijelző ablakában megjelent ügynökének keresztneve: BILL. Ismét megnyomta, ek-kor a gép kiírta, hogy TERRY. Ismét megnyomta, mire beugrott a JACK - ez Jack Appleton, a ki-adója a FS&G-nél. Édes Istenem, miért tette ezeket Steve Ames elé, amikor Steve jelenti az életét?
Háromszáz méterrel arrébb a sivatagban az őrült rendőr levette a sisakot, és homokot rugdo-sott Johnny '86-os Harleyjára. Ilyen messziről úgy tűnt, mintha egy gyerek toporzékolna hisztizve. Pazar. Ha az egészet be akarja temetni, akkor Johnnynak rengeteg ideje lesz, hogy telefonáljon... már ha a telefon hajlandó működni. Villogni kezdett a KERESÉS lámpa, ami jó jel, de az adásjelző második csík csak reszketett.
- Gyerünk, gyerünk! - sürgette Johnny vértől ragacsos, reszkető markában a mobiltelefont. - Kérlek, drágám, jó? Kérlek! - Ismét megnyomta a NÉV/MENÜ gombot, mire megjelent a STEVE név. Ráejtette hüvelykujját az ADÁS gombra és megnyomta. Azután a füléhez tartotta a telefont, és közben jobbra hajolva kilesett az ablak alsó pereme fölött. A zsaru még mindig homokot rugdosott a Harley motorblokkjára.
Füle mellett csöngeni kezdett a telefon, de Johnny tudta, hogy még nincs vonalban, csupán a Roamer hálózatba kapcsolódott be. Még mindig egy lépésre van Steve Amestől. Egy hosszú lépésre.
- Gyerünk, gyerünk... - Izzadságcsepp hullott a szemébe, letörölte az öklével.
A csengetés elhallgatott, kattanás hallatszott. - Isten hozta a Nyugati Roamer hálózatban! - csicseregte egy vidám géphang. - Hívása útnak indult! Köszönjük türelmét, kellemes napot kívá-nunk!
- Kuss legyen már és pattogj, mint a ruhatetű! - suttogta Johnny.
A telefon hallgatott. A sivatagban a zsernyák hátralépett és úgy méregette a motort, mintha azt latolgatná, kellő mértékben álcázta-e. A terepjáró papírokkal borított, piszkos hátsó ülésén Johnny Marinville sírva fakadt. Nem tehetett róla. Valami bizarr módon úgy érezte, mintha ismét becsinált volna, csak most fölülről. - Nem - suttogta. - Nem, még nem, még nem végeztél, ha a szél így fúj, akkor jobb, ha ráteszel egy kicsit, kérlek, tégy rá még egy kicsit!
A zsaru csak állt, a motort bámulta, árnyéka mintha legalább fél mérfölre nyúlt volna el a si-vatagban, Johnny pedig szemébe lógó csapzott hajjal, telefonját a jobb fülére szorítva leste az ablak alsó pereme fölött, és hosszú, reszketeg sóhajtás szakadt ki belőle a megkönnyebbüléstől, amikor a rendőr előrelépett, és megint rugdosni kezdte a homokot, most az égnek meredő kormányra.
Füle mellett csöngött a telefon, ezúttal karcos, távoli hangon. Ha a hívás átment - és a csön-gés ezt sejtette -, akkor most egy Ryder furgon műszerfalán, egy másik Motorola sipít, valahol az ötven és kétszáz mérföld közötti sávban, John Edward Marinville pillanatnyi helyzetétől keletre.
A sivatagban a rendőr csak rugdosott és rugdosott, eltemetve Johnny motorjának kormányát.
Két kicsöngés... három... négy...
Még egy, legjobb esetben két kicsengés, aztán újabb robothang szól bele és közli, hogy a hí-vott fél vagy nincs hallótávolban, vagy elhagyta a járművet. Johnny, aki még mindig sírt, behunyta a szemét. Szemhéja vörös, lüktető sötétségében látta, ahogy a Ryder ott parkol egy útszéli kócerájjal kombinált benzinkútnál, valahol nyugatra az Utah Nevada határtól. Steve odabent van a boltban, egy csomag rohadt szivart vásárol, közben az eladólánnyal jópofizik, ezalatt odakint a Ryder üres vezetőfülkéjében a műszerfalon csiripel a mobiltelefon.
Öt csengés...
Ekkor a távolban, csaknem elveszve a légköri zajok sűrűjében, akárha angyal szólna le az égből, meghallotta Steve színtelen nyugat-texasi orrhangját: - Halló... te vagy... főnök?
Keletnek tartó kamion zúgott el mellette, szele megrázta a terepjárót. Johnny alig vette észre, és meg se próbált integetni neki. Valószínűleg akkor sem teszi meg, ha nem a telefonra és Steve fakó hangjára összpontosít minden erejével. A kamion legalább hetvennel repesztett. Mi a francot láthatott volna a vezető az alatt a kéttized másodperc alatt, amíg elrobogott az álló terepjáró mellett, főleg hogy a vastag por elhomályosította az ablakot?
Az orrán át vett lélegzetet, azután felköhögte a vért, nem törődve a fájdalommal, mert azt akarta, hogy a hangja olyan tiszta legyen, amennyire lehetséges.
- Steve! Steve, bajban vagyok! Nagy bajban!
Erős, szaggatott recsegés következett, Johnny biztos volt benne, hogy megszakadt a kapcso-lat, de amikor elült a zaj, meghallotta Steve hangját: - ...van, főnök? Ismételd meg!
- Steve, Johnny vagyok! Hallasz?
- ...hallak... mi... - újabb recsegés, csaknem teljesen elnyelte a következő szót, de Johnny úgy vélte, a ,,baj" lehetett. Hallak, mi a baj?
Isten, tedd, hogy ne csak vágyálom legyen! Kérlek, Istenem!
A rendőr megint abbahagyta a homok rugdosását. Hátralépett, újabb bíráló pillantást vetett művére, azután megfordult és ballagni kezdett az út felé. Fejét lehorgasztotta, kalapja karimája elta-karta az arcát, öklét a zsebébe süllyesztette. Johnny ekkor növekvő iszonyattal döbbent rá, hogy fo-galma sincs, mit is mondjon Steve-nek. Kizárólag arra összpontosított, hogy létrehozza a kapcsola-tot, akár puszta akaraterővel, ha kell.
Most mi lesz?
Fogalma sem volt róla, hol lehet, csak annyi...
- Elytől nyugatra vagyok az 50-es úton - mondta. Újabb csípős verejtékpatak folyt a szemé-be. - Nem egészen tudom, mennyire, legalább negyven mérföld, de valószínűleg több. Tőlem kicsit arrébb egy lakókocsi áll az út mellett. Van egy zsaru... nem állami, azt hiszem, városi, de nem tu-dom, melyik városé... Nem láttam az ajtón... még a nevét se tudom... - Egyre gyorsabban és gyor-sabban beszélt, ahogy a rendőr közeledett; hamarosan hadarni fog.
Nyugi, még száz méterre van, elég az idő! Az isten szerelmére, csak tedd, ami a természeted, amiért fizetnek, és tedd, amit egész életedben tettél. Kommunikálj, a Krisztusát!
De az életéért még sohasem tette... Hogy pénzt keressen, hogy a megfelelő körökben is is-merjék, hogy időnként megeressze a derék öreg oroszlán bömbölését, azokért igen, de a szó szoros értelmében véve az életéért még soha. És ha a fejlehorgasztva baktató közeg fölnéz és észreveszi... ő lekuporodott, de persze az antenna fölmered, annak föl kell merednie...
- Elvette a mocimat, Steve. Elvette és kiment vele a sivatagba. Eltemette a homokba, de a szél ki fogja fújni... kint van a sivatagban, úgy egy mérfölddel keletre a lakókocsitól, amelyet már említettem, az úttól északra. Látni fogod, ha a nap még fönt lesz.
Nyelt egyet.
- Hívd a zsarukat. Az államiakat. Mondd meg nekik, hogy elrabolt egy rendőr, aki szőke és hatalmas. Egy marha nagy óriás. Hallottad?
A telefonban semmi, csak zúgó csend, amelyet alkalmanként elektrosztatikus reccenés hasí-tott keresztül.
- Steve! Steve, ott vagy?
Nem. Nem volt ott.
Csak az adást jelző vonal látszott a telefon kijelzőjén, a másik eltűnt. Elvesztette a kapcsola-tot, de annyira csak a mondanivalójával törődött, hogy fogalma sem volt, mikor történt, vagy Steve mennyit hallhatott.
Johnny, biztos vagy benne, hogy egyáltalán hallott valamit?
Ez Terry hangja volt, az a hang, amelyet néha szeretett, néha pedig gyűlölt. Most gyűlölte. Úgy gyűlölte, mint még soha, egyetlen hangot sem. Annál inkább, mert kihallotta belőle a részvétet.
Biztos vagy benne, hogy nem csak képzelted az egészet?
- Nem, ott volt, ott volt, a kurva életbe, ott volt! - mondta Johnny. Kihallotta a könyörgést saját hangjából, és ezt is gyűlölte. - Ott volt, te kurva! Legalábbis néhány másodpercig.
A rendőr már csak ötven méterre járt. Johnny bal tenyere élével betolta az antennát, össze-csukta a készüléket és vissza akarta csúsztatni a zsebébe, ám a zseb hajtókája lecsukódott. A telefon az ölébe pottyant, onnan a földre hullott. Őrjöngve tapogatódzott utána, először semmit sem talált, csak gyűrött papírokat, főként narkóellenes röpcédulákat meg avas zsírtól kérges hamburgerzacskó-kat. Valami keskenyet tapintott, nem az volt, amit keresett, de még attól a futó pillantástól is meg-borzongott, amelyet azelőtt vetett rá, hogy visszalökte volna a szemétbe. Egy kislány műanyag haj-csatja volt.
Ne törődj vele, most nincs időd azon gondolkodni, mit kereshetett egy kislány ennek a kocsi-jában, a hátsó ülésen. Találd meg azt a rohadt telefont, mindjárt itt lesz...
Igen. Mindjárt. Hallotta a nagydarab rendőr bakancsának csoszogását-csikorgását, még a zúgó szélben is, amely mostanára annyira fölerősödött, hogy lökései meghintáztatták a terepjárót.
Talált egy rakás műanyag kávéspoharat, és közöttük ott volt a telefonja. Megragadta, bedob-ta a zubbonya zsebébe, rácsukta a hajtókát. Amikor fölegyenesedett, a rendőr éppen megkerülte a kocsi elejét, derékban meggörnyedve, hogy beleshessen a szélvédőn. Az arcát még jobban lekapta a nap, néhány helyen szinte felhólyagzott. Sőt valóban felhólyagzott az alsó ajka, és hólyagos volt a jobb halántéka is.
Jól van. A legkisebb dolog sem kerüli el a figyelmemet.
A rendőr kinyitotta a vezetőülés ajtaját, behajolt, és átbámult az első és hátsó ülés közötti há-lón. Feszülő orrcimpákkal szaglászott. Johnny akkorának látta az orrlikait, mint két tekepályát.
- Összehánytad a kocsim hátulját, Lord Jim? Mert ha igen, a városba érve az lesz az első, hogy kikanalazod.
- Nem! - felelte Johnny. Friss vér csörgedezett a torkában, megint elkásásodott a hangja. - Öklendeztem, de nem hánytam. - Valósággal megkönnyebbült attól, amit a zsaru mondott. A város-ba érve az lesz az első, ez azt jelenti, hogy nem szándékozik kirángatni a kocsiból, szétlőni az agyát és elásni a motorja mellé.
Hacsak nem ámítani akar. Ha megnyugtat, azzal megkönnyíti a saját dolgát... akármi legyen is az.
- Megijedtél? - kérdezte a rendőr, még mindig odahajolva a hálóhoz. - Igazat mondj, Lord Jimmy, tudom, mikor hazudsz. Tak!
- Persze hogy megijedtem. - A ,,megijedtem" ,,begijedteb"-re sikeredett, mintha súlyos nát-hája lenne. - Akkor jó. - Bezöttyent a volán mögé, levette a kalapját, megszemlélte. - Nem passzol - mondta. - A népdalos kurva tönkretette a dolgot. Sose énekelte, hogy ,,Kibaszott lökössel távozom".
- Az bizony baj - mondta Johnny, bár a leghalványabb fogalma sem volt róla, hogy a másik miről beszél.
- A hazug száj inkább hallgasson - közölte a zsaru, az utasülésre hajítva a kalapját, rá egy szögekkel spékelt, gubancos hálóféleségre. Az ülés fáradtan dudorodva fogadta magába a rendőr súlyát, és összepréselte Johnny bal térdét.
- Húzódjon előbbre! - ordította. - Eltöri a lábamat! Üljön már arrébb, hadd húzzam ki! Jézu-som, megöl!
A rendőr nem válaszolt, Johnny lábán erősödött a nyomás. Mindkét kezével megragadta és kirántotta a beroggyanó üléstámla mögül, akkora erőfeszítéssel, hogy torkában ismét megindult a vér, és csakugyan öklendezni kezdett.
- Fattyú! - ordította vörös párás köhögőrohamban, mielőtt visszaszívhatta volna. A rendőr mintha meg se hallotta volna. Lehorgasztott fejjel, könnyedén dobolt a volánon, és zihálva lélegzett. Johnny egy pillanatig azt hitte, őt gúnyolja, de nem látszott valószínűnek. Remélem, asztma, gon-dolta. És remélem, megfojt.
- Figyeljen! - mondta, minden érzelmet kitiltva a hangjából. - Szükségeb... szükségem van valamire az orrom miatt. Belepusztulok. Egy aszpirin is megteszi. Nincs egy aszpirinje?
A rendőr hallgatott, és lehajtott fejjel dobolt a volánon.
Johnny kinyitotta a száját, hogy mondjon még valamit, azután becsukta. Csakugyan szörnyű fájdalom kínozta, a legcudarabb, amire emlékezett, cudarabb még a nyolcvankilences epekövénél is, de így sem akart még meghalni. Volt valami a rendőr testtartásában - mintha gondolatban messze járna, éppen valami fontos dologban döntene -, ami azt sugallta, hogy a halál közel lehet.
Így hát Marinville hallgatott és várakozott.
Az idő egyre nyúlt. A hegyek árnyéka kicsit sötétedett és kicsit közeledett, a prérifarkasok viszont elhallgattak. A zsaru csak ült lehajtott fejjel, ujjaival a volán oldalát ütögetve; mintha medi-tált volna, arra sem nézett föl, amikor újabb kamion száguldott el keleti irányba, személykocsi húzott nyugat felé, kerülve egyet, hogy elég helyet hagyjon a villogó lámpákkal álló rendőrautónak.
Azután a közeg fölvett valamit, ami mellette hevert az elülső ülésen: kettős ravaszú, régimódi puska volt. A rendőr mereven nézte a fegyvert.
- Szerintem az a nő nem is valódi népdalénekes - mondta -, de mindent elkövetett, hogy megöljön, efelől semmi kétség. Ezzel.
Johnny nem szólt, csak várt. A szíve lassan, de nagyon erősen vert.
- Te sohasem írtál igazán spirituális regényt - folytatta a rendőr. Lassan beszélt, gondosan formált minden szót. - Ez a te föl nem ismert nagy bukásod, ebből ered minden nyűgös önteltséged. Nem érdekel a spirituális természeted. Gúnyolod Istent, aki teremtett, és így cselekedvén sanyarga-tod önnön pneumádat és dicsőíted a sarat, amely a te sarxod. Megértettél?
Johnny kinyitotta a száját, azután ismét becsukta. Szólni vagy nem szólni, az itt a kérdés.
A rendőr megoldotta dilemmáját. Anélkül hogy fölnézett volna a volánról, vagy akár bele-bandzsított volna a visszapillantó tükörbe, jobb vállára fektette a puska dupla csövét, hogy a dróthá-lóra mutasson. Johnny ösztönszerűen balra csúszott, hogy kikerüljön azoknak a hatalmas, sötét üre-geknek a hatóköréből.
És noha a zsaru továbbra sem nézett föl, a fegyver csöve olyan pontosan követte Marinville-t, mintha radar vezérelné.
Egy tükör lehet az ölében, gondolta Johnny, azután azt: Bár mit érne vele? Azzal nem látna mást, mint ennek a kurva kocsinak a tetejét. Mi az ördög folyik itt?
- Válaszolj - mondta a rendőr sötét, borongós hangon, még mindig lehorgasztott fejjel. Az a keze, mellyel nem a puskát fogta, egyfolytában a volánon kopogott. Újabb szélroham rontott neki a terepjárónak, apró szemű szikes homokkal terítette be az ablakot. - Válaszolj most rögtön. Nem akarok várni. Nem kell várnom. Mindig jön újabb. Szóval... megértetted, amit most mondtam?
- Igen - felelte Johnny remegő hangon. - Pneumának hívták a régi gnosztikusok a lelket. A sarx a test. Azt mondta, igazítson ki, ha tévednék (Csak ne a puskával, kérlek, ne a puskával igazíts ki!), hogy nem törődöm a lelkemmel, csak a testemmel. Igaza lehet. Nagyon is.
Ismét jobbra csusszant. A puskacső híven követte a mozgását, noha megesküdött volna rá, hogy nem nyikorgott alatta a rugó, és a közeg nem láthatta, hacsak nem használ tévékamerát vagy ilyesmit.
- Ne nyald a talpam - mondta fáradtan a rendőr. - Ez csak ront a sorsodon.
- Én... - Johnny megnyalta az ajkát. - Sajnálom. Nem akartam...
- A sarx nem a test; a test, az a szóma. A sarx a test húsa. A test húsból van - ahogy állítólag Jézus Krisztus születésekor is hússá vált az Ige -, de a test több, mint a hús, amely fölépíti. Az ösz-szeg nagyobb, mint összetevői. Olyan nehéz ezt felfogni egy hozzád hasonló értelmi képességű em-bernek?
A fegyvercső egyre mozgott. Követte minden mozdulatát.
- Én... én sohasem...
- Gondoltál rá ilyen módon? Ugyan már! Még egy olyan szellemileg hozzád foghatóan naiv ember is megértheti, hogy a sült csirke nem azonos a csirkével. Pneuma... szóma... és s-s-s...
A hangja mélyebb lett, gyorsabban kapkodta a levegőt, az szokott így beszélni, aki még tüsszentés előtt be akarja fejezni a gondolatot. Váratlanul visszaejtette az ölébe a puskát, mélyet lé-legzett (az elgyötört ülés nyikorogva lódult hátra, és majdnem satuba fogta megint Johnny bal tér-dét), aztán kifújta a levegőt. Ami a száján-orrán kijött, az nem nyálka volt, hanem vér és nejlon szi-taszövetre emlékeztető, vörös hártyaszerűség. A massza - a nagydarab rendőr torkának és arcürege-inek nyers szövete - eltalálta a szélvédőt, a volánt, a műszerfalat. A bűz förtelmes volt, rothadó hús-ra emlékeztetett.
Johnny az arca elé kapta a kezét és felsikoltott. Egyszerűen nem tudott nem sikoltani. Érezte, hogy a szeme lüktet az üregében, az adrenalin végigvágtat a szervezetén a sokktól.
- A mindenit, nincs rosszabb egy nyári náthánál, nem igaz? - kérdezte a rendőr sötéten mélá-zó hangon. Krákogott, és vadalma nagyságú vérrögöt köpött a műszerfalra. Az ott lógott egy pilla-natig, aztán iszonytató csigaként, véres nyomot húzva lecsurgott a rádión. Az alján megállapodott egy pillanatra, majd a lábszőnyegre plottyant.
Johnny behunyta a szemét a tenyere mögött, és felnyögött.
- Ez volt a sarx - közölte a rendőr, és beindította a motort. - Jobb, ha észben tartod. Monda-nám, hogy jó lesz a ,,következő könyvedbe", de nem hinném, hogy lesz következő könyv, igaz, Mr. Marinville?
Johnny nem válaszolt. Továbbra is eltakarta az arcát és lehunyta a szemét. Átvillant az agyán, hogy ez egészen biztosan nem is történik meg, egy bolondokházában van valahol, és a világ legocsmányabb látomásai kápráztatják. De az okosabb, mélyebb tudata tisztában volt vele, hogy ez nem igaz. Annak a bűze, amit ez az ember kitüsszentett...
Haldoklik, meg fog halni, ez fertőzés és belső vérzés, beteg, az őrültség csupán egyik tünete valami másnak, valami sugárzásnak..., vagy talán veszettségnek, vagy... vagy...
A rendőr megfordult és kelet felé tartott a Caprice-szal. Johnny még egy darabig eltakarta az arcát, igyekezett összeszedni magát, azután leeresztette a kezét, kinyitotta a szemét. Attól, amit jobbra látott, rögtön le is esett az álla.
Prérifarkasok ültek az út szélén, egymástól ötven méterre, akár egy díszőrség: némán, sárga szemmel, kilógó nyelvvel, és mintha vigyorogtak volna.
Megfordult, kinézett a másik ablakon. Ott még többen voltak. Ültek a porban, a késő délutá-ni lángoló napfényben, figyelték az elhaladó terepjárót. Ez is egy tünet?, kérdezte magától. Amit most látsz odakint, az is egy tünet? Ha igen, akkor én hogy láthatom?
Kibámult a hátsó ablakon. Mihelyt ők elhúztak, a kojotok megfordultak és beügettek a siva-tagba.
- Majd megtanulod, Lord Jim - mondta a rendőr. Johnny visszafordult és látta, hogy a szürke szempár őt nézi a visszapillantó tükörben. Az egyik szem vérben forgott. - Mielőtt eljön az időd, sokkal többet fogsz érteni, mint most.
Előttük tábla állt az út mellett, nyíl mutatott valamilyen környékbeli kisváros felé. A rendőr bekapcsolta az irányjelzőt, noha senki sem volt, aki láthatta volna.
- Viszlek az osztályba - mondta a nagydarab rendőr. - Hamarosan kezdődik az iskola.
Jobbra fordult, a kocsi két kerékre emelkedett, majd visszazöttyent. Dél felé robogott, a nyílt színi fejtés repedezett földhányása és a tövében kuporgó városka felé.

 
 
0 komment , kategória:  Könyvek  
STEPHEN KING - Rémület a sivatagban 1.rész 2.fejezet
  2012-10-26 07:18:23, péntek
 
  2. FEJEZET

1

Ralph Carver lent volt valahol a sötétség mélyén, és nem is akart feljönni. Érezte, hogy a testi fájdalom várakozik rá - talán macskajaj, de ugyancsak fejlett lehet, ha még álmában is hasogat tőle a feje -, de nem csak az. Valami más. Valami, aminek
(Kirstenhez)
a délelőtthöz van köze. Valami, aminek
(Kirstenhez)
a vakációjukhoz van köze. Biztos berúgott, istentelen cirkuszt rendezett, Ellie meg berágott, de még ez sem látszott elegendő oknak ahhoz, hogy ilyen iszonyúan érezze magát...
Sikoltás. Valaki sikoltott. De messze.
Igyekezett mélyebbre fúrni magát a feketeségbe, de most kezek ragadták meg a vállát, és rázni kezdték. Minden rázástól rémes fájdalomvillám hasított szegény másnapos agyába.
- Ralph! Ralph, ébredj! Föl kell ébredned!
Ellie rázza. Elkésik a munkából? Hogyan késhetne el? Szabadságon vannak.
Ekkor fegyver dörren, pokoli hangosan, éles fénycsóvaként hatol át a feketeségen. Három lövés, azután szünet, majd egy negyedik.
Felpattant a szemhéja, vigyázzülésbe vágta magát, egy pillanatig fogalma sem volt róla, hogy hol van, vagy hogy mi történik, csak azt tudta, hogy a feje borzalmasan fáj, és akkora, mint egy kerekeken húzott dobogó a Macy's hálaadásnapi felvonulásán. Az arcán oldalt végig valami lekvár- vagy juharszirupszerű ragacs. Ellen néz rá, az egyik szeme kerek és lázas, a másik majdnem eltűnik a feketével kombinált kék püffedtségben.
Sikoltás. Valahol. Egy nő. Lentről. Talán...
Megpróbált felállni, de a térde nem engedelmeskedett. Leesett az ágyról, amelyen ült (illetve nem is ágyról, hanem priccsről), rá a térdére meg a tenyerére. Friss fájdalomnyíl hasított a fejébe, egy pillanatig azt hitte, tojáshéjként reped végig a koponyája. Majd lenézett a kézére a csapzott haj-csomókon át. Mindkét kezén véres csíkok, a balon feltűnően pirosabbak, mint a jobbon. Ahogy rá-juk nézett, hirtelen az emlék
(Kirsten ó Jézusom Ellie kapd el)
mérgezett tűzijátékja robbant fel az agyában, és ő is felsikoltott, miközben véres kezét bá-multa, mert az, ami elől be akarta ásni magát, úgy csobbant a tudatába, mint mikor követ vágnak a halastóba. Kirsten lezuhanr a lépcsőn...
Nem. Lelökték.
Az az őrült mocsok, aki idehozta őket, lelökte Ralph hétéves lányát a lépcsőn. Ellie utánaka-pott, az őrült mocsok pedig szemen vágta Ralph feleségét és leütötte. De Ellie rázuhant a lépcsőre, Kirsten pedig végiggurult rajta, a hüledező meglepetéstől tágra nyílt szemmel. Ralph nem hitte, hogy eljutott volna a tudatáig, mi történik vele, és ha kapaszkodhat még egyáltalán valamibe, ebbe fog kapaszkodni körömszakadtáig, hogy túl gyorsan történt, Kirsten föl se foghatta, aztán becsapódott, felbukfencezett, a lába először az égnek állt, majd visszahullott, azután jött az a hang, az a rettenetes hang, mikor az ág letörik a hó súlya alatt, hirtelen minden megváltozott a gyerek körül, Ralph látta ezt a változást; még mielőtt Kirsten teste megállapodott volna a lépcső aljában. Mintha nem egy kislány heverne odalent, hanem egy szalmával tömött fejű rongybaba.
Ne gondolj rá, ne gondolj rá, ne merészelj rágondolni!
De muszáj volt. Ahogy földet ért... ahogy ott hevert a lépcső aljában, féloldalra nyaklott fej-jel...
Friss vér csöpörészett a bal kezére. Valami baj lehetett a koponyájának azzal a részével. Mi történt? Talán a zsaru őt is megütötte, mondjuk, annak az oldalán hordott szörnyeteg pisztolynak a markolatával? Lehet, de ez nagyrészt kiment a fejéből. A szörnyű szaltóra emlékezett, meg ahogy a kislánya lecsúszott a lépcső aljába, de ezenkívül semmire. Krisztusom, hát nem elég ez?
- Ralph! - rángatta rekedten zihálva Ellie. - Ralph, kelj föl! Kérlek, kelj föl!
- Papa! Mozogj már, papa! - Ez David volt, valahonnan távolabbról. - Jól van, mama? Ugye megint vérzik?
- Nem, nem, ő...
- De igen, látom innen is! Papa, jól vagy?
- Igen - felelte. Egyik lábát maga alá húzta, belekapaszkodott a priccsbe és talpra kecmergett. A bal szemét elborította a vér. A szemhéját mintha gipsszel öntötték volna le. Megdörgölte a tenyere élével, és összerándult, ahogy megint belészúrt a kín. A bal szeme környéke, akár a frissen klopfolt hús. Igyekezett a fia hangja felé fordulni, de megtántorodott. Mintha csónakban állna. Az egyensúlyérzékének lőttek. Már félbehagyta a fordulatot, de a fejében még mindig forgott valami, kerengett és himbálózott körbe-körbe. Ellie megragadta, támogatta, előresegítette.
- Halott, ugye? - kérdezte Ralph, alvadt vértől iszamos torokból kipréselt, fojtott hangon. Nem hitte el, amit ez a hang mondott, de idővel nyilván elhiszi. Ez volt a legrosszabb. Hogy idővel elhiszi. - Kirsten halott.
- Igen. - Most Ellie tántorodott meg. - Fogd meg a rácsot, Ralph, jó? Fel fogsz lökni.
Egy fogdacellában voltak. Előttük kéznyújtásnyira a rácsos ajtó. A vasrudak fehérre voltak festve, néhány helyütt vastag sugárban keményedett rá a festék. Ralph előrelendült egy lépést, és elkapta a rudakat. Asztalt látott egy négyszögletű padló közepén. Akár egy minimalista stílusú játék díszlete. Az asztalon papírok, egy dupla csövű puska, meg egy marék kövér, zöld, sörétes vadász-töltény. Az asztal alá régimódi, kerekes, irodai deszkaszék tolva, az ülésen kifakult kék párna. A fejük fölött lámpa dróthálóban. A döglött legyek hatalmas, groteszk árnyékokat vetettek a burából.
A szoba három oldalán cellák. Az egyik, a középső, valószínűleg a piásoké, nagy és üres. Ralph és Ellie Carvert egy kisebbe zárták. Tőlük jobbra egy másik kis cella üresen állt. Velük szemközt még két ruhásszekrény méretű cella. Az egyikben az ő tizenegy éves David fiuk és egy ősz hajú férfi. Ralph semmit sem láthatott ebből az emberből, mert a tenyerébe ejtett arccal ült a priccsén. Amikor odalent megint sikoltott a nő, David odafordult az ajtóhoz,
(Kirsten, Kirsten zuhan, nyaka roppanva kitörik)
amely a földszintre vezető lépcsőre nyílt, az ősz hajú ember viszont egy fikarcnyit sem vál-toztatott a testhelyzetén.
Ellie odaállt a férje mellé, fél karral átölelte a derekát. Ralph megkockáztatta, hogy egyik kezével elengedje a rácsot, így ő is átölelhette az asszonyt.
Puffanások hallatszottak a lépcső felől és közeledő csoszogás. Valakit hoztak, hogy csatla-kozzon hozzájuk, de az illető ugyancsak kérette magát.
- Segítenünk kell neki! - sikoltotta a női hang. - Segítenünk kell Peternek! Mi...
Hangja elhalt, amikor belökték a szobába. Balerinához illett volna az a hátborzongató ke-csesség, ahogyan spiccelve aprózott a padlón fehér tornacipőjében. Kitárt karok, lobogó haj, farmer, kifakult kék ing. Nekiesett az asztalnak, olyan erővel, hogy hátrataszította, és ekkor a szoba túlsó végében a rácsnál álló David madárhangon rávijjogott; föl-alá szökdécselt és vijjogott azon a vad, halálosan rémült hangon, amit Ralph még sohasem hallott tőle, nem is gyanította, hogy ilyesmire képes.
- Asszonyom, a puska! - sikoltotta. - Fogja a puskát, lője le, lője le, asszonyom, lője le!
Az ősz hajú férfi végre fölnézett. Az arca öreg volt, sötét a sivatagi naptól, vérebre hasonlí-tott, vizenyős, alkoholista szeme alatt a zacskókkal.
- Rajta! - recsegte az öreg. - Rajta, asszony, a Krisztus szerelmére!
A farmernadrágos-zsávolyinges nő odanézett a fiú kiáltására, azután a válla fölött vissza a lépcsőkre, ahonnan dübörögve közeledő lépések hallatszottak.
- Csinálja! - sikoltott föl Ralph mellett Ellie: - Megölte a lányunkat, mindnyájunkat megöl, csinálja már!
A farmernadrágos-zsávolyinges nő a puska után kapott.

2

Nevadáig minden rendben volt.
Úgy indultak, mint négy boldog vándor Ohióból, úti céljuk a Tahoe-tó volt. Ott Ellie Carver és a gyerekek úsznak, kirándulnak, várost néznek tíz napig, Ralph Carver pedig játszik, lassan, él-vezettel, rendkívüli összpontosítással. Ez lett volna a negyedik útjuk Nevadába, a második látogatás a Tahoe-tónál, és Ralph továbbra is be akarta tartani a játékos kőbe vésett alaptörvényét: abbahagy-ja, amikor a.) ezer dollárt veszít, vagy b.) tízezret nyer. A három korábbi úton egyik határt sem érte el. Egyszer ötszáz dollárral tért haza Columbusba, egyszer kétszázzal, tavaly több mint háromezer dollár lapult szerencsehozó szafarizakója zsebében. Akkor a Hiltonban és a Sheratonban szálltak meg, ahelyett hogy beállították volna a lakókocsit a kempingbe, és a Carver szülők minden éjszaka szeretkeztek, ami Ralph szerint negyven felé közelítő emberektől igazán szédületes teljesítmény.
- Nyilván belefáradtatok már a kaszinókba - mondta februárban, amikor a nyaralás szóba ke-rült. - Talán Kaliforniába menjünk az idén? Vagy Mexikóba?
- Persze, hogy mindnyájan vérhast kapjunk! - válaszolta Ellie. - És nézzük a Csendes-óceánt két rohanás között a poopoora, vagy hogy hívják arrafelé.
- Na és mit szólnál Texashoz? Elvihetnénk a gyerekeket Alamóba.
- Túl forró, túl történelmi. A Tahoe még júliusban is hűvös. A gyerekek szeretik. Én is. És amíg nem jössz tőlem pénzt kunyerálni, ha a tiédet elpacsiztad...
- Tudod, hogy sohasem teszek ilyet! - botránkozott meg a férfi. Tényleg megbotránkozott egy kicsit. A Columbus melletti Wentworthben, elővárosi otthonuk konyhájában ültek a mágneses százszorszépekkel teleszórt, bronzvörös hűtőszekrény mellett, előttük utazási prospektusok hevertek a konyhaasztalon, és egyikük sem volt tudatában, hogy a játszma már megkezdődött, és elsőre a lá-nyukat fogják elveszíteni. - Tudod, mit mondtam neked...
- Ha a kényszeres viselkedés beindul, a szerencsejáték abbamarad - válaszolta a felesége. - Tudom, emlékszem, elhiszem. Te szereted a Tahoe-t, én is, a gyerekek is, a Tahoe megfelel.
Így hát lefoglalták a szobákat, és ma - ha még ma volt - az 50-es úton haladtak, Amerika úgynevezett legmagányosabb országútján, nyugat felé Nevadán át a Magas-Sierra irányába. Kirsten Édes Melissával, a kedvenc babájával játszott, Ellie szundikált, David Ralph mellett ült, és állát a tenyerébe támasztva kibámult az ablakon. Korábban a Bibliát olvasta, amelyet új haverjától, a Tiszitől kapott (Ralph remélte, hogy ez a Martin nem meleg; ugyan házasember, ami jó, de azért sohase tudni), de most eltette a kesztyűtartóba, miután megjegyezte, hol tart. Ralphnak megint az járt az eszében, hogy megkérdezi a kölyköt, mit akar ezzel, mire való az egész Biblia-dolog, de ek-kora erővel egy oszlop véleményét is kérdezhette volna. David (a Daveyt elviselte, de azt gyűlölte, ha Davenek szólítják) olyan különös gyerek volt, egyik szülőjére sem hasonlított. Ami azt illeti, a húgára sem. Hirtelen érdeklődése a vallás iránt - Ellen ,,David Isten-túrájának" hívta - csak egyike volt számos bogarának. Valószínűleg elmúlik majd, és David addig se idézett verseket az apjának a szerencsejátékról, a káromkodásról, vagy hogy hétvégén nem szabad borotválkozni, Ralphnak pedig ez így tökéletesen megfelelt. Végül is szerette a fiát, és a szeretet sok bogarat elvisel. Az volt a véleménye, hogy többek között ezért van a szeretet.
Éppen nyitotta a száját, hogy megkérdezze a fiát, nem akar-e barkochbázni - amióta elhagy-ták Elyt, nem sok látnivaló akadt, majd' megveszett az unalomtól -, amikor érezte, hogy a Wayfarer volánja hirtelen ellazul a markában, a kerekek zsongása flappogássá változik.
- Papa! - szólalt meg David. Aggodalmas volt, de nem pánikolt. Ez jó. - Minden rendben?
- Nyugi! - mondta Ralph, és a féket kezdte pumpálni. - Lehet, hogy egy kicsit kemény lesz.
Most, a rácsnál állva, miközben a kába nőt figyelte, aki egyetlen reményük, hogy túlélik ezt a lidércnyomást, arra gondolt: Nem is volt fogalmam róla, milyen kemény lesz.
A kiáltástól megfájdult a feje, mégis kiáltott, nem is tudva, mennyire hasonlít a hangja a fiá-éhoz:
- Lője le, asszonyom, lője le!

3

Ami Mary Jacksonnak eszébe jutott, és amiért a puska után kapott, bár soha életében nem fogott lőfegyvert - se puskát, se pisztolyt -, az a pillanat volt, amikor a nagydarab rendőr belekeverte a jogaik ismertetésébe, hogy Meg foglak ölni benneteket.
És komolyan gondolta. Uramisten, de még mennyire!
Megpördült a puskával. A nagy, szőke zsaru az ajtóban állt, és rámeredt ragyogó, szürke, üres szemével.
- Lője le, asszonyom, lője le! - sivította egy férfi. A Marytől jobbra eső cellában állt, egy asz-szony mellett, akinek a fél szemét olyan feketére verték, hogy a véraláfutás kacsokat növesztett le-felé az arcába, mintha tintát fecskendeztek volna a bőre alá. A férfi még rosszabb állapotban volt: végig a bal arcára rákérgesedett az alvadó vér.
A rendőr feléje rohant, bakancsa döngött a deszkapadlón. Mary a nagy, üres cella irányába, a szoba túlsó vége felé hátrált, és közben felhúzta a puska mindkét kakasát a hüvelykujja oldalával. Azután a vállához emelte a fegyvert. Nem állt szándékában figyelmeztetni a rendőrt. Éppen most gyilkolta meg hidegvérrel a férjét. Esze ágában sincs figyelmeztetni.

4

Ralph a fékre lépett, rákönyökölt a volánra, hagyta, hogy egy kis játéka legyen, de csak mér-sékelten. A kocsi hirtelen farolni kezdett. Nagy sebességnél bekövetkező durrdefekt esetén a moto-ros lakókocsinak az a titka, hogy hagyni kell farolni, legalábbis kicsit. Jóllehet - emberek, ez rossz hír - úgy érezte, nem egyetlen durrdefektről van szó.
Ránézett a visszapillantó tükörben Kirstenre, aki félbeszakította a játékot, és a melléhez szo-rította Édes Melissát. Kirstie tudja, hogy baj van, csak azt nem, hogy mi.
- Ülj le, Kirsten! - szólt rá. - Kapcsold be az övet!
De már elkésett. Leküzdötte a Wayfarert az útról, leállította a motort, keze fejével letörölte homlokáról az izzadságot. Mindent összevéve nem is volt olyan rossz. Még hátul az asztalon álló váza sem borult fel, benne a sivatagi virágok, amelyeket Ellie és Kirstie szedett ma reggel Elyben a motel mögött, miközben ő meg David fölpakolt, majd kijelentkezett.
- Ez szép munka volt, papa - jelentette ki David tárgyilagosan.
Ellie fölült, és zavaros szemmel körülnézett.
- Locsolószünet? - kérdezte. - Miért dőlünk így meg, Ralph?
- Van egy...
Belenézett a visszapillantóba, és elhallgatott. Hátulról, villogó kék lámpákkal, rendőrautó száguldott feléjük. Százméternyire csikorogva lefékezett, és a szó szoros értelmében kivágódott be-lőle a legnagyobb darab rendőr, akit Ralph valaha is látott. Azt is látta, hogy a zsaru fegyvert ránt, érezte, amint az adrenalin felizzítja az idegeit.
A rendőr jobbra-balra tekintett, a pisztolyt vállmagasságba emelve, a cső a felhőtlen reggeli égre meredt. Azután leírt egy teljes kört. Amikor ismét a kocsijuk felé fordult, egyenesen belenézett a külső visszapillantó tükörbe, és tekintete mintha találkozott volna a Ralphéval. Mindkét kezét a feje fölé emelte, hirtelen lerántotta, azután megint fölemelte, lerántotta. A pantomimet nem lehetett félreérteni - Maradjatok odabent, maradjatok, ahol vagytok!
- Ellie, zárd be a hátsó ajtót! - Beszéd közben megnyomta maga mellett az ajtó zárógombját. David, aki figyelte apját, minden kérdezősködés nélkül ugyanezt tette a másik oldalon.
- Mi van? - kérdezte az asszony bizonytalanul. - Mi folyik itt?
- Nem tudom, de van egy zsaru mögöttünk, és izgatottnak látszik. - Hátul, ahol a durrdefek-tet kaptam, gondolta, azután módosított. Durrdefekteket.
A rendőr lehajolt és valamit fölemelt az úttestről. Likacsos csík volt, úgy szórta az apró fénycsillámokat, mint egy flitteres estélyi ruha. A rendőr, egyik végét a vállára vetve, odavitte a ko-csijához, másik kezében még mindig a pisztolyt emelte, és mintha egyszerre minden irányba próbált volna figyelni.
Ellie bezárta a hátsó ajtót meg az oldalajtót, azután ismét előrejött.
- Mi az ördög történik itt?
- Mondtam, hogy nem tudom! De nem tűnik valami bátorítónak - mutatott a sofőrülés mel-letti visszapillantó tükörre.
Ellie lehajolt, kezével a térdére támaszkodott, és férjével együtt figyelte, ahogy a rendőr be-dobja a szövetszerű valamit az utasülésre, azután, pisztolyát két marokra fogva, körbekerül a veze-tőüléshez. Ralphnak csak később jutott eszébe, milyen gondosan ki volt dolgozva ez a némafilm.
Kirstie hátulról odament az anyjához, és szelíden ütögetni kezdte Édes Melissával anyja ki-domborodó fenekét. - Pops, pops, pops - énekelte. - Szeretünk, szép nagy mamapops.
- Ne csináld, Kirstie!
A gyereket általában kétszer-háromszor kellett figyelmeztetni, de most volt valami az anyja hangjában, amitől azonnal abbahagyta. A bátyjára nézett, aki éppen olyan feszülten figyelte a saját tükrét, mint a felnőttek a papáét. Odament hozzá, s megpróbált felmászni az ölébe. David szelíden, de határozottan leállította a talpára.
- Most ne, Süti!
- De hát mi van? Mi olyan fontos?
- Semmi, nincs semmi fontos - válaszolta David, egy pillanatra sem véve le a tekintetét a tü-körről.
A rendőr beszállt a terepjárójába, és a Wayfarer mellé hajtott. Ismét kiszállt, még mindig fegyveresen, noha ez alkalommal az útra mutatott a lábszárához simuló fegyvercső. Ismét jobbra-balra nézett, azután odament Ralph ablakához. A Wayfarer vezetőülése sokkal magasabban volt egy közönséges autóénál, de a rendőr olyan nagyra nőtt - legalább két méterre -, hogy még így is le tu-dott nézni a volán mögött a kapitányi székében ülő Ralphra.
Tekerő mozdulatot tett az üres kezével. Ralph félig leeresztette az ablakot.
- Mi a gond, biztos úr?
- Hányan vannak? - kérdezte a rendőr.
- Mi a b...
- Hányan vannak, uram?
- Négyen - válaszolta Ralph, és most kezdett igazán megijedni. - A feleségem, két gyerek meg én. Van pár durr...
- Nem uram, valamennyi kerekük durrdefektes. Országúti szőnyegre futottak.
- Én nem...
- Ez egy hálószövet, amelybe sok száz apró szöget ütöttek - magyarázta a rendőr. - Kimerítő versenyfutás helyett ezt használjuk, hogy ott állítsuk meg a gyorshajtókat, ahol tudjuk.
- Micsoda dolog ilyet tenni az útra? - kérdezte felháborodva Ellie.
- Kinyitom a kocsim hátsó ajtaját, amelyik közelebb van az autójukhoz - mondta a rendőr. - Amikor meglátják, szálljanak ki a járműből, be az enyémbe. Gyorsan!
Előrehajolt, észrevette Kirstent, aki az anyja lábába kapaszkodva, óvatosan bámészkodott a fedezékből, és rámosolygott. - Szia, kislány!
Kirstie visszamosolygott.
A közeg most egy kurta pillantást vetett Davidre. Bólintott, David pedig diplomatikusan vi-szonozta üdvözlését.
- Mi a baj, uram? - kérdezte.
- Egy rossz ember - felelte a rendőr. - Most elég, ha ennyit tudsz, fiam. Nagyon rossz ember. Tak!
- Biztos úr... - kezdte Ralph.
- Uram, tisztelettel, úgy érzem magam, mint egy agyaggalamb a lőtéren. Van itt egy veszé-lyes ember, aki igen jól bánik a puskával, és ez az országúti szőnyeg azt sugallja, hogy nincs messze. A helyzet további elemzését el kell halasztania, amíg a helyzetünk jobbra nem fordul, megértette?
Tak?, csodálkozott Ralph. Talán ez a rossz fiú neve?
- Igen, de...
- Maga az első, uram. Hozza a kislányt. Azután a fiú. A felesége az utolsó. Szorosan lesznek, de azért mind beférnek.
Ralph kicsatolta a biztonsági övet.
- Hová megyünk? - kérdezte.
- Desperationbe. Bányaváros. Úgy nyolc mérföldre innen.
Ralph biccentett, fölhúzta az ablakot, azután fölkapta Kirstent. A kislány ködös szemmel né-zett rá, látszott, hogy már gyűlnek a könnyek.
- Papa, ez itt a Nagy Mumus? - kérdezte. Ez a Nagy Mumus egy szörnyeteg volt, akit egy nap az iskolából hozott haza. Ralph nem tudta, melyik gyerek mesélt erről a sötét szekrénylakóról az ő szelíd hétéves lányának, de úgy gondolta, hogy ha megtalálná (feltételezte, hogy fiú, úgy tűnik, az amerikai iskolaudvarokon mindig a fiúknak jut a szörnyek tartásának és etetésének szerepe), bol-dogan megfojtaná a csirkefogót. Két hónapba került, amíg többé-kevésbé el tudták oszlatni Kirstie félelmét a Nagy Mumustól. Erre itt van ez.
- Nem, nem a Nagy Mumus - válaszolta Ralph. - Valószínűleg csak egy postás, akinek rossz napja volt.
- De papa, te dolgozol a postán! - válaszolta a kislány, miközben az apja hátravitte a Wayfarer kabinjának közepén nyíló ajtóig.
- Aha - válaszolta Ralph. Mögötte Ellie a vállánál fogva terelte Davidet. - Tudod, ez egy vicc volt.
- Mint a kopp-kopp kopogtatás nélkül?
- Aha - felelte ismét. Kinézett a kabin ablakán és látta, hogy a rendőr kinyitja a terepjáró hát-só ajtaját. A Wayfarer ajtaját kitárva azt is látta, hogy a két ajtó átfödi egymást, mintegy védőfalat alkotva. Ez jó.
Hát persze. Hacsak az a sivatagi patkány, akit ez keres, nincs mögöttünk. Magasságos Isten, miért nem mentünk inkább Atlantic Citybe?
- Papa! - Ez David volt, az ő intelligens, bár különös fia, aki tavaly ősszel kezdett templomba járni, az után a dolog után, ami Briannel, a barátjával történt. Semmi vasárnapi iskola, semmi csütörtöki ifjúsági összejövetel, csak templom. És vasárnap délutáni beszélgetések a parókián új ba-rátjával, a Tiszivel. Aki mellesleg lassan fog meghalni, ha bármi mást is megoszt Daviddel a gondo-latain kívül. David szerint csak beszélgettek, és a Briannel történtek után Ralph úgy gondolta, a gyereknek muszáj valakivel beszélgetnie. Csak azt szerette volna, ha David az apjához vagy az any-jához tudott volna fordulni a kérdéseivel, e helyett az idegen templomegér helyett, aki ugyan házas-ember, de mégis...
- Papa! Jól vagy?
- Persze. Jól vagyok. - Nem tudta, így van-e, azt se tudta, mi történik velük, de az ember így válaszol a gyerekének, ugyebár. Igen, jól, minden rendben. Arra gondolt, ha repülőgépen ülne Da-viddel, és a motorok leállnának, egész úton lefelé átölelné a fiát, és azt mondogatná, minden rend-ben.
Kinyitotta az ajtót, nekivágta a terepjáró ajtajának.
- Gyorsan, gyerünk, siessen! - mondta a rendőr idegesen körbesandítva.
Ralph lement a lépcsőn. Kirstie a bal karján ült. Amint lelépett, a gyerek elejtette a babáját.
- Melissa! - sikoltotta. - Leejtettem Édes Melissát, vedd föl, papa!
- Ne, szálljon be a kocsiba, szálljon be a kocsiba! - kiáltott rá a rendőr. - Majd én fölveszem a babát!
Ralph beszállt, kezét Kirstie fejére téve segített a kislánynak lehajolni. Utána David jött, s végül Ellie. A kocsi hátsó ülése tele volt papírokkal, az elülső ülés harangformán kihasasodott a rendőr súlyától. Abban a pillanatban, hogy Ellie behúzta a jobb lábát, a rendőr bevágta az ajtót, és futva megkerülte a terepjárót.
- Lissa! - kiáltotta Kirstie őszinte fájdalommal. - Elfelejtette Lissát!
Ellie a kilincsért nyúlt, gondolván, hogy kihajol és fölszedi Édes Melissát - biztos, hogy egyetlen pszichopata sem képes célba venni annyi idő alatt, amíg fölkapja a kislány babáját -, azután Ralphra nézett. - Hol a kilincs? - kérdezte.
A vezetőülés ajtaja kinyílt, a rendőr bombaként vágódott be. Az ülés hátrabillent, neki Ralph térdének, a férfi megrándult. Szerencsére Kirstie így is szabadon kalimpálhatott a lábával. Nem mintha a kislány nyugton maradt volna. Vonaglott, tekergett Ralph ölében, kezét az anyja felé nyúj-totta.
- A babám, mami, a babám! Melissa!
- Biztos úr! - kezdte Ellie.
- Nincs idő! - mondta a rendőr. - Nem lehet. Tak! - Hajtűkanyart csinált, és egy porfelhő kö-zepén elindult keletnek. A kocsi hátulja egy pillanatra megfarolt. Amikor ismét egyenesbe jöttek, Ralphnak az jutott eszébe, milyen gyorsan történt mindez; még tíz perce sincs, hogy a lakókocsijá-ban ülve robogott az úton. Éppen meg akarta kérdezni Davidet, nincs-e kedve barkochbázni, nem azért, mintha annyira kívánta volna, hanem mert unatkozott.
Az biztos, hogy ez nem jelent többé gondot.
- Éééédes Melissa! - sivított Kirstie, és sírva fakadt.
- Nyugi, Süti! - mondta David. Pici kora óta így becézte a húgát. Szülei, mint David annyi más dolgáról, erről sem tudták, mit jelent vagy honnan ered. Ellie úgy vélte, talán a süteményből, de amikor egy este megkérdezte, a fiú csak megvonta a vállát, és bájosan ferde vigyorával annyit vála-szolt: - Dehogy, ő csak Süti - mondta. - Csak Süti és kész.
- De Lissa ott fekszik a csúnya porban! - válaszolta Kirstie, könnyben úszó szemmel nézve a bátyjára.
- Majd visszajövünk érte, és megtisztogatjuk - mondta David.
- Megígéred?
- Aha. Még a haját is segítek megmosni.
- Prellel?
- Aha. - Megpuszilta a kislány arcát.
- Mi lesz, ha jön a rossz ember? - kérdezte Kirstie. - Aki olyan, mint a Nagy Mumus? Mi lesz, ha elrabolja Édes Melissát?
David eltakarta a száját, hogy elrejtse a vigyorát.
- Nem fogja. - Belenézett a visszapillantóba, megpróbálta elkapni a rendőr pillantását. - Ugye?
- Nem - felelte a rendőr. - Az az ember, akit keresünk, nem babarabló. - Ralph a humor szik-ráját sem tudta fölfedezni a hangjában. Úgy hangzott, mint Piszkos Harry. Csak a tényeket, asszo-nyom.
Kicsit lassított, amikor elhagyták a DESPERATION feliratú táblát, azután befordult jobbra, és felgyorsított. Ralph kapaszkodott, abban reménykedve, hogy a szivar tudja, mit csinál, és nem borítja föl őket. A kocsi kissé megemelkedett, majd visszazöttyent. A látóhatáron hatalmas földhá-nyás meredt az égnek, sárga oldalát repedések és cikcakkos árkok fekete sebhelyei szabdalták.
- Akkor micsoda? - kérdezte Ellie. - Mi ez az alak? És honnan szerezte azt a dolgot, amivel a gyorshajtókat megállítják? Ezt a hogyishíjákot?
- Országúti szőnyeg, mama - mondta David. Föl-le húzgálta az ujját az üléseket elválasztó dróthálón. Feszült, elgondolkodó és borús volt az arca, a mosolynak az árnyéka sem látszott rajta.
- Ugyanúgy, ahogy a fegyvert, amelyet visel, és a kocsit, amelyben ül - válaszolta a volánnál ülő ember. Most haladtak el a Csörgőkígyó lakókocsipark mellett, amely után a Desperation Bányá-szati Rt. következett. Elöl üzletek bújtak össze. Forgalmi lámpa villogott sárgán a sok százezer mér-földnyi farmerkék ég alatt. - Rendőr. És egyet mondok maguknak, Carverék: ha egy dilis rendőrrel találkoznak, akkor bizony komoly a helyzet.
- Honnan tudja a nevünket? - kérdezte David. - Nem kérte el a papám jogosítványát, honnan tudja akkor a nevünket?
- Láttam, mikor a papád kinyitotta az ajtót - mondta a rendőr, belenézve a visszapillantó tü-körbe. - Egy kis tábla van az asztal fölött. ISTEN ÓVJA GÖRDÜLŐ HÁZUNKAT. CARVERÉK. Ügyes.
Ralph ebben talált valami aggasztót, de mostanáig nem törődött vele. Szorongása olyan erős és mégis bizonytalan balsejtelemmé erősödött, hogy egy kicsit úgy érezte, mintha valami mérgezet-tet rágna. Arra gondolt, ha fölemelné a kezét, nem remegne, ám ez sem változtat a tényen, hogy nem kevésbé, hanem még jobban fél, amióta a rendőr olyan kísérteties könnyedséggel elrepítette őket tönkrement gördülő házuktól. Ez nyilván nem olyasfajta félelem, amitől az embernek remeg a keze (száraz félelem, gondolta, rá nem nagyon jellemző, szikrányi humorral), de azért épp elég valós.
- Egy rendőr - tűnődött, egy filmre gondolva, amelyet nem is olyan rég vett ki az utcájukban működő videokölcsönzőből egy szombat estére. Őrült rendőr volt a címe. JOGA VAN AZ ÖRÖ-KÖS HALLGATÁSRA, hirdette a cím alatt a reklám. Mulatságos, hogy néha mennyire megmarad-nak az ember fejében az ilyen ostobaságok. Bár pillanatnyilag nincs benne semmi mulatságos.
- Igen, egy rendőr - felelte az ő rendőrük, és mintha mosoly bujkált volna a hangjában.
Igazán?, kérdezte magában Ralph. És milyen az, amikor mosoly bujkál egy hangban?
Érezte, hogy Ellie feszült kíváncsisággal nézi, de okosabbnak tartotta nem viszonozni a pil-lantását. Nem tudta, mit olvasnának ki egymás szeméből, és nem volt biztos benne, hogy akarja tudni.
Pedig a zsaru mosolygott. Ebben valahogy biztos volt.
Miért tenné? Mi a mulatságos egy futóbolond rendőrben, vagy hat lapos kerékben, vagy hogy egy négyfős családot begyömöszölnek egy átfűlt járőrkocsiba, amelyben nincs kilincs a hátsó ajtón, vagy hogy nyolc mérfölddel a hátunk mögött a porban hasal a lányom kedvenc babája? Mi lehet ebben olyan mulattató?
Nem tudta. Márpedig a rendőr hangja olyan volt, mintha mosolyogna.
- Azt mondta, állami rendőr? - kérdezte Ralph, miközben elhaladtak a villogó forgalmi lámpa alatt.
- Nézd, mama! - ragyogott Kirsten, legalább ideiglenesen megfeledkezve Édes Melissáról. - Bringák! Bringák állnak az úton a fejükön! Látod? Hát nem vicces?
- De igen, drágám, látom - felelte Ellie. Egyáltalán nem olyan volt a hangja, mintha megkö-zelítőleg annyira szórakoztatónak találná, mint a lánya, hogy bárhol is fejre állított biciklik legyenek az utcán.
- Állami? Nem mondtam ilyet. - A volánnál ülő nagydarab ember hangja még mindig olyan volt, mintha mosolyogna. - Nem állami, városi rendőr.
- Nahát - mondta Ralph. - Tyű. Hány rendőr van egy ilyen kis helyen, biztos úr?
- Hát, volt még kettő - válaszolta a rendőr, és a hangjában nyilvánvalóbb volt a mosoly, mint bármikor -, de megöltem őket.
Hátrafordult, és egyáltalán nem mosolygott. Vigyorgott. A fogai akkorák voltak, hogy in-kább agyarnak rémlettek, mint fognak. Mind egy szálig kilátszottak a rózsaszín íny karéjából.
- Most én vagyok a törvény a Pecostól nyugatra!
Ralph tátott szájjal meredt rá. A zsaru vigyorogva, hátrafordulva vezetett, majd elegánsan bekanyarodott Desperation elöljáróságának épülete elé, anélkül hogy egyszer is körülnézett volna, merre jár.
- Carverék - mondta ünnepélyesen vigyorogva -, Isten hozott benneteket Desperationben.

5

Egy órával később a zsaru kinyújtott kézzel rárohant a farmert és zsávolyinget viselő asz-szonyra, cowboycsizmája döngött a deszkapadlón, de már nem vigyorgott. Ralph torkán úgy rohant fel a vad diadalmámor, ahogy a rugó vágja ki a ronda ördögpofát. A rendőr közeledett, de a farme-res nő úgy helyezkedett - valószínűleg sokkal inkább véletlen szerencséből, mint tudatos elhatáro-zásból, hogy az asztal közéjük került, és ez megváltoztatta a dolgok állását. Ralph látta, amint a nő felhúzza az asztalon heverő puska kakasait, a vállához emeli, háta nekinyomódik a legnagyobb cel-lának, látta, hogy görbülnek az ujjai a dupla ravaszra.
A nagy rendőr jött, mint a meszes, de ez fikarcnyit se javított a helyzetén.
Lődd le, asszony!, gondolta Ralph. Nem azért, hogy minket megmentsél, hanem azért, mert meggyilkolta a lányomat. Lődd szét azt a kibaszott fejét!
Egy pillanattal azelőtt, hogy Mary meghúzta volna a ravaszt, a rendőr térdre esett az asztal túloldalán, a fejét úgy horgasztotta le, mintha imádkozáshoz térdepelne. A fegyver kettős dörrenése iszonyú erővel szólt a zárt térben. Lángok csaptak ki a csövekből. Ralph hallotta a felesége síkolyát. Győzelmi kiáltás, gondolta. Ha így volt, Ellie elsiette a dolgot. A Maci Laci-kalap lerepült a rendőr fejéről, de a lövések túl magasak voltak. Eltalálták a szoba hátsó falát, a lépcsőház vakolatába csa-pódó lövedék olyan hangot adott, mint szélhajtotta hódara a zsalugáteren. Az ajtótól jobbra faliújság lógott, Ralph látta, hogyan szóródnak szét a rárajzszögezett papírokon a kerek, fekete lyukak. A rendőr kalapjából cafatok maradtak, amelyeket csak a keskeny bőrszalag tartott össze. A puskában őzsörét volt, nem madársörét. Ha derékon találja, kettétépi a rendőrt. Ettől a tudattól Ralph még rosszabbul érezte magát.
A nagydarab rendőr nekidöntötte a súlyát az asztalnak, keresztüllökte a szobán a cella felé, amely Ralph szerint a piásoké lehetett, és odavágta a nőt a rácshoz. A szék beleakadt az asztal lábá-ba, előre-hátra billent nyikorgó kerekein. A nő megpróbálta feltartóztatni a fegyverrel, mielőtt elta-lálta volna, de nem volt elég gyors. A támla nekicsapódott a csípőjének, a szeméremcsontjának, a gyomrának, és a rácsnak lökte. A nő felüvöltött fájdalmában és megdöbbenésében.
Az órási rendőr széttárta karjait, mint Sámson, aki épp össze akarja dönteni a templomot, és megragadta az asztal két szélét. Ralph, noha a füle még mindig csengett a lövéstől, azon át is hallot-ta, hogyan reccsen az őrült rendőr szétfeslő khaki egyeningében a cérna. Hátrébb rántotta az asztalt.
- Dobd el! - ordította. - Dobd el a puskát, Mary!
A nő ellökte magától a széket, fölemelte a fegyvert, majd a fájdalomtól és az erőlködéstől zokogva megint fölhúzta a kakast. Ralph a szeme sarkából látta, hogy Ellie a fülére tapasztja a kezét, amikor a sötét hajú nő megint rágörbíti az ujját a ravaszra, ám ez alkalommal csupán száraz kattanás hallatszott, miután a kakasok lecsaptak. Ralph torkát epekeserűen marta a csalódás. Már a puska külsejéből tudnia kellett volna, hogy nem táras, nem is automata, mégis valahogy úgy képzelte, el fog sülni, elvárta, hogy elsüljön, mintha maga Isten töltötte volna meg a töltényűröket és csodát téve Winchesterré változtatta volna a fegyvert.
A rendőr másodszor is előrelökte az asztalt. Ha nincs ott a szék, a nő biztonságban lett volna a lábnyílás miatt. De hát ott volt, újra nekivágódott a derekának. Az asszony meggörnyedt és han-gosan öklendezett.
- Dobd el, Mary, dobd el! - ordította a rendőr.
De Mary nem dobta el. Ahogy a közeg megint hátrarántotta az asztalt (Miért nem rohan rá egyenesen a nőre?, gondolta Ralph. Hát nem tudja, hogy üres az a kurva puska?), a lapjáról min-denfelé szétgurultak a töltények. A nő megfordította a fegyvert, hogy megragadhassa a dupla csö-vet, azután előrehajolt, és a tussal bunkóként csapott át az asztal fölött. A rendőr megpróbálta leen-gedni a jobb vállát, de az erezett diófa tus így is eltalálta a kulcscsontját. Felmordult, Ralphnak fo-galma sem volt róla, meglepetésében-e, fájdalmában, vagy egyszerűen az izgalomtól, de a hang nyomán helyeslő rikkantás kelt a szoba túloldalán, ahol David még mindig a cella vasrácsát markol-ta. Sápadt volt, izzadt, a szeme égett. Mellette ott állt az ősz hajú öregember.
A rendőr újra megtaszította az asztalt - láthatólag nem zavarta a vállára kapott ütés -, az is-mét előrevágódott, a szék eltalálta a nőt és nekivágta a rácsnak. A nő újra felsikoltott.
- Tedd le! - ordította a rendőr. Furcsa ordítás volt, Ralph egy pillanatig abban reménykedett, hogy végül mégis megsebesült a fattyú. Azután rádöbbent, hogy csak nevet. - Tedd le, vagy péppé verlek, de tényleg!
A sötét hajú nő - Mary - újból fölemelte a fegyvert, de most már minden meggyőződés nél-kül. Inge féloldalt kicsúszott a farmerjéből, Ralph látta a csípőjén és a hasán a tűzpiros foltokat. Tudta, hogy ha Mary levenné az ingét, egészen a melltartó kosaráig ott lenne rajta a széktámla nyoma.
Egy pillanatig még tartotta a puskát, a szépen erezett tus remegett, azután félredobta. A fegyver csattogva odakorcsolyázott a cellához, amelybe Davidet és az ősz férfit zárták. David lené-zett a puskára.
- Ne nyúlj hozzá, fiam! - szólt rá a ősz hajú öreg. - Üres, hagyd békén.
A rendőr odasandított Davidre meg az öregre, majd ragyogó mosollyal ránézett a piáscella rácsának szorított nőre. Félrehúzta az asztalt, megkerülte, belerúgott a székbe. Az nyikorgó kere-kekkel végiggurult a deszkapadlón, és koppanva megállt a Ralphéékkal szomszédos üres cellánál. A rendőr átkarolta a sötét hajú nő vállát, és már-már gyengéden nézett rá. Az asszony olyan gyilkos pillantással válaszolt, amelyhez foghatót Ralph még életében nem látott.
- Tudsz járni? - kérdezte a rendőr. - Nem tört csontod?
- Nem mindegy? - köpte Mary. - Ölj meg, ha akarsz, essünk túl rajta!
- Megölni? Téged? - A rendőr hüledezve nézett rá, mint aki még sohasem ölt meg darázsnál nagyobb élőlényt. - Dehogy öllek meg, Mare! - Egy pillanatra még magához is szorította, majd kör-bejártatta tekintetét Ralphon, Ellie-n, Daviden és az ősz férfin. - A mindenit, dehogy! - mondta. - Csak nem teszek ilyet, pont most, amikor kezd érdekes lenni a dolog!
 
 
0 komment , kategória:  Könyvek  
Retro fotók
  2012-10-14 19:42:59, vasárnap
 
 
















 
 
0 komment , kategória:  Fotók  
Homokszobrok
  2012-10-09 12:52:49, kedd
 
 










 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Oktoberfest lányok
  2012-10-09 12:12:13, kedd
 
 
















 
 
0 komment , kategória:  Fotók  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 9 
2012.09 2012. Október 2012.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 9 db bejegyzés
e év: 85 db bejegyzés
Összes: 1806 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 309
  • e Hét: 677
  • e Hónap: 5865
  • e Év: 182291
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.