|
2012-10-06 14:11:50, szombat
|
| |
| |
A nyár utolsó sóhajában, halvány ködfátyol mögé rejtve, lassan vetkőznek a fák, mint párját csábító, szerelmet vágyó asszony. Tapodva rozsdás szőnyeget, merengve megyek vélt cél felé, osonva, mint éji lény fatörzsek rejtekén, tanulva indián mesét. A nyirkos lég fojt, taszít, zizzenő lelkek keltik a félszt, s merőn néz két fénypont, hogy merre iramodjék. Tőlem hiába fél, tisztelem jellemét!
Keresztúthoz érkezvén, erőm elfolyt rég. Halvány sugárban, arcomat simítva, apró angyal jelzi az út végét. Előttem öreg, faragott tábla, megfakult időben-szélben karja, lába. Magányosan strázsál, emlékezve csiszolt ifjúságra, lelkesítő fontosságra. A vágy az értelmes cél után, őszi létünk megkopott felszínén átsejlik, mint koronás társaink vedlett karjai közt az aranyló fény. Öreg cimborám int, hogy lépjek tovább, az útnak nincs vége még, hisz a nyár vége, nem a tél! |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Őszt idéző versek |
|
|
|
|
|
Offline
