Regisztráció  Belépés
szabomihalyf.blog.xfree.hu
"Minden ember élete egy regény, de erre csak akkor döbbenünk rá, amikor életünk eseményei már múlttá, emlékké váltak. S ezek a regények mindig tanulságosa... Szabó Mihály
1928.12.27
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
F. Szabó Mihály: Négy évszak...
  2012-11-28 21:12:03, szerda
 
  F. Szabó Mihály:

Négy évszak

Tavasz

Mély téli álmából ébred a természet,
Didergő kismadár rakja már a fészket.
Tél elől menekült sok-sok vándormadár
Fárasztó út után végre hazatalál,

Égen, játszadozva könnyű felhő szalad,
Vastag hótakaró dús patakká olvad.
Milliónyi bogár nekibátorodik,
Erdő, mező vadja vígan iramodik.

Új selyemruhát kap a zöldülő mező,
S újban tetszeleg a lombosodó erdő.
Sok feslő virága pompázó kerteknek
Kínálja szerelmét döngicsélő méhnek.

Kicsiny,gyönge gyermek víg játékra csábul,
S mint mikor a szellő kemény szélbe fordul,
Nem érzi határát szíve örömének,
S nem a nagy játékhoz kicsi erejének.

Serdült ifjú leány szerelemre vágyik,
Öröm és boldogság, miről álmodozik.
Színes álmokat sző határtalan kedvvel,
Az egész világot ölelő kebellel.

Eget ostromolva terveznek a bátrak,
És nekifeszülnek sok nagy alkotásnak.
Vágynak, akarásnak, tán határa sincsen,
Tavasz erejével élni akar minden.

Nyár

Lágy eső utáni szivárvány az égen,
Arany napsütésben fürdik szinte minden.
Falevél ringatja esőcseppek gyöngyét,
Madár pár vigyázza fiókái röptét.

Zöldlombú erdőben csörgedező patak
Párjával kószáló szomjas vadat itat,
S csillogó köveken bukdácsolva siet
Csendes nagy folyóba, melyben megpihenhet.

Tavaszi szorgalmak megszolgált béréül
Az egész természet adakozni készül.
Dús kalásztenger hív aratásra várva,
A bőven termő kert gyümölcsét kínálja.

Gondos szülők őrzik gyermekeik léptét,
Lesik óhajtását és minden kérését,
S látva gyermekszemek gyémánt csillogását,
Úgy érzik, elérték életüknek célját.

Erős karú férfi izmai feszülnek,
S hogy kiérdemelje áldását az égnek,
Óhaját, kérését munkájával toldja,
S annak fáradtságát szívesen vállalja.

Örül a jólesőn fárasztó munkának,
Érett szerelemnek, igaz boldogságnak.
Gyermekkori álmok, ifjúkori tervek
Most válnak valóra. Nyár van. Szép az élet.


Ősz

A nagy természet még csalókán pompázik,
A kies pusztán még szép délibáb játszik.
Szép még a nagy mező dús vadvirág-csokra,
Szép az őszi erdő tarka barnasága.

Patak, s folyó vízén arany-csillám táncol,
Nem fél már egyik sem szörnyű áradástól.
Erdők, mezők vadja önfeledten bámul,
S vígan lakmározik az ősz asztaláról.

Nektárt termő szőlők, s sok kert lusta fája
Késő termését bőven osztogatja.
De készülnek már a vándormadarak,
Hogy a téltől félve útra induljanak.

Napsütötte tarlón verejtékét törli
Szorgalmas emberpár és az eget nézi,
Jön-e nem várt vihar, s elsöpör-e mindent,
Amit a szív álmodott és a kar megteremtett?

A tavasz és nyár minden ajándékát,
Amit eddig kaptak, féltik, őrzik, óvják,
S belőlük boldogan, bőven raknak félre,
Mert bölcsen gondolnak a közelgő télre.

Igaz boldogsága az is a szívüknek,
Ha unokáiknak örömet szereznek,
Ehhez kérik meg ők az Ég segítségét,
S munkával töltik az Ősz enyhe melegét.

Tél

Varjúsereg károg fagyos mező felett
Hideg szél kergeti az ördögszekeret.
A fázó, riadt vad vastag avaron jár,
Lombvesztett erdőkben nem szól már a madár.

Nemrég szilaj patak a jég alá bújik,
S bár konok szél még hóból gátat épít,
Fogytán az ereje az egész világnak,
Tavasz, nyár, ősz után minden gyengül, fárad.

Lám a természet is pihenésre készül.
Lecsendesedik. Már nem kér. Nem ad. S végül,
Hogy nyugton alhassa pihentető álmát,
Magára húzza nagy fehér takaróját.

Munkában elfáradt ősz öregember
Este korán fekszik, reggel meg későn kel.
Gyakran néz már hátra és ritkán előre,
Kevés már a terve és sok az emléke.

Szívesen keresi a tűzhely melegét,
Dédunokáknak mond színes, igaz mesét.
Vagy a múltat inkább magának idézi?
Sok kedves emlékét magának keresi?

Nem kíván már mást, csak nyugodtan pihenni,
Ezért ágyát gonddal melegebbre veti. Nem tervez.
Nem félti jövő gondját, baját.
Elégnek érzi a Tél csendjét, nyugalmát.



Epilógus

Dermedt szorítása véget ér a télnek,
És a halott világ lassan újraéled.
Kienged a föld és megmozdul sok bogár,
Megenyhül a lég és felröppen sok madár.

S mikor a bágyadt nap ad egy kis meleget,
Pattan, nyílik a rügy, s a fű zöldülni kezd.
Nagyot nyújtózkodik a lusta természet,
Félig alszik még, de érzi, hogy felébredt.

Csobban a patak, már vízét issza a vad,
Megjönnek útjukról a vándormadarak.
Lombot kap az erdő, virág nő a réten,
Örök körforgásban újraéled minden.

De amikor takaród fehér szemfedél lesz,
Az alól életre nem kelhetsz fel többet.
Bezárul előtted az élet ajtaja,
Tavasz, nyár ősz és tél nem vár már rád soha.

Nem vár bája szépnek, kedvessége jónak,
Reménye terveknek, öröme munkának.
Nem vár szenvedélye nagyot akarásnak,
És boldog érzése a kész alkotásnak.

Nem vár baja mának, s gondja a holnapnak,
Nem vár lélek búja, s könnye fájdalomnak.
De vár életednek célja és jutalma.
Hidd és felébredsz az ÖRÖK TAVASZ-ra!

 
 
0 komment , kategória:  Általános  
F. Szabó Mihály: Emlék-Morzsák ..
  2012-11-26 18:50:52, hétfő
 
  F. Szabó Mihály:

Emlék-Morzsák

Emlékmorzsákat keresek, mikor
Régmúltat idézve barangolok
Emlékeimnek rengetegében.
Minden emlékben benne van egy élmény,
Visszanézve ezeket keresem.
Vagy a gyermeklélek tisztaságát?
S a gyermekkor igaz boldogságát?
Sok emlékem mellett csak elmegyek,
De sokkal több, amit újra élek.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
F.Szabó Mihály: A magány 33 sora...
  2012-11-25 18:32:42, vasárnap
 
  F.Szabó Mihály:

AJÁNLÁS:
A verset, és a verseskötetet, felejthetetlen, drága Feleségem emlékére, ajánlom.

A magány 33 sora

Éltemnek felét elvesztettem,
Szörnyű magány ül beteg szívemen,
Amitől szabadulni nem tudok.
Hiába minden, ebből nincs kiút.

Nekem a hajnal hiába pirkad.
Hiába süt rám melegen a nap.
Hiába ragyog mély-kéken az ég.
Hiába borul virágba a rét.

Hiába hív a zöldellő mező.
Hiába simogat lágyan a szellő.
Hiába zúg a fák között a szél.
Vihar után a csend hiába kél.

Hiába dalol madár az ágon
Hiába csillog harmat a virágon.
Hiába döngicsél szorgos méh-csapat.
Hiába csobog a szilaj patak.

Hiába ragyog csillag az égen.
Hiába hull hó a hideg télben.
Hiába duruzsol meleg kályha.
Beteg szívemnek nincs orvossága.

Engem örökre gyötör a magány.
Nekem oly gyógyíthatatlanul fáj.
Hogy kit mindennél jobban szerettem,
Hiába várom, hiába keresem.

Nem láthatom már többé mosolyát,
Nem hallhatom vigasztaló szavát.
Nem bírál, int, nem dicsér már soha.
Nekem már minden, minden hiába.

De mégsem! Vígasztalnak, s éltetnek
Csodás múltunkat őrző emlékek.
Mikben gyógyírt keresve, s találva,
Úgy érzem, mégsem minden hiába.

Élhetek még az emlékeimből.

 
 
0 komment , kategória:  Általános  
F. Szabó Mihály: Szívbe vésett sírfelirat...
  2012-11-24 19:40:22, szombat
 
 
F.Szabó Mihály:

AJÁNLÁS:

A verset, és a verseskötetet, felejthetetlen, drága Feleségem emlékére, ajánlom.

Szívbe vésett sírfelirat

A fájdalmam olyan, mint a zúgó orkán,
De én csendben sírok csak, szótlanul, némán,
Botladozik a nyelv és a szó elakad,
Lezárt koporsódnál kiáltó csend mond jajt.

Sírok, fáj a szívem és a lelkem reszket,
Talán ki sem bírom a kínt, amit érzek,
Nem akarom hinni, hogy nincs már tovább:
Nem láthatom többé arcod víg mosolyát,
Nem foghatom meg a simogató kezed,
Erős karod többé már meg nem ölelhet.
Hiába szeretném megcsókolni arcod,
Csókomra várva azt felém már nem tartod.
Lágyan búgó hangod soha nem hallhatom,
Nem csünghetek többé kedves szavaidon.
Hiába keresem vidám tekinteted,
Mert egy hatalmas kéz lezárta a szemed.
Hiába kiáltom kétségbe esetten:
Hol vagy? Hát nem hallod? Mért nem felelsz nekem?
M4rre, hová menjek, hogy megtaláljalak,
Hogy legalább csak még egyszer láthassalak?
Hiába kereslek, nem talállak sehol,
Pedig tudom, érzem, hogy itt vagy valahol.

Persze, hogy itt vagyok, csak hunyd be a szemed,
Ugye máris érzed, hogy itt vagyok Veled?
Érzed azt is, hogy átkarollak lágyan,
És vágytól piruló arcod éri ajkam.
Összevillan szemünk ugyanúgy, mint régen,
Csak keresd csillagom odafenn az égen.
Az örök mezőkön, mert én már ott élek,
Örök boldogságra érdemesült lélek.
De azért Te hidd és érezd is magadban:
Hívtál, hát itt vagyok, gondolataidban.
És itt is maradok, míg értem fáj a szíved,
Ameddig lesz értem egyetlen csepp könnyed.
Mindig Veled leszek, amikor gondolsz rám,
Hosszú nappalon, vagy még hosszabb éjszakán.
S álmaidban, amíg egyszer hozzám ébredsz,
És azután mindig velem együtt lehetsz.
Mert erősen hittük, megadja ezt nekünk,
A mi irgalmas és jóságos Istenünk.
Hogy amíg élsz, gyakran jussak az eszedbe,
Sírfeliratomként ezt vésd a szívedbe:
"Ha el is megy tőlünk, kit nagyon szerettünk,
Gondolatainkban itt marad közöttünk."

 
 
0 komment , kategória:  Általános  
F.Szabó Mihály: Naplemente..
  2012-11-22 22:24:22, csütörtök
 
 
F.Szabó Mihály:
Naplemente


Hajnalodik.

Felébred és felkel a nap,
Sugara ragyogva indul.
Harmat gyémántcseppjén csillan,
S víz fodrán remegve táncol.
Fényes csíkján fürge gyík szalad,
Melegében madár fürdik,
És vidáman dalolni kezd,
Hívására minden mozdul.

Magasról sütő nap alatt,
Árnyéka sincsen már annak,
Ki verejtékét törölve
Magának árnyékot keres:
Ne kelljen neki szenvedni,
A perzselő forróságtól,
Míg langymeleggé szelídül
Ezüstszínű ökörnyálon.

A nap fényét még keresem,
De melegét nem kívánom.
Én már árnyékba húzódva
Kerülöm a verejtéket.
És talán észre sem veszem:
Az árnyékok mind megnyúlnak,
Majd lassan el is mosódnak,
Mert gyengül fénye a napnak.

Alkonyodik.
Lemegy és lepihen a nap.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
F.Szabó Mihály: DIÁKKORI EMLÉKEK. MOSOLYGÓ VAGYOK ÉS NEM
  2012-11-10 22:53:31, szombat
 
  DIÁKKORI EMLÉKEK:

MOSOLYGÓ VAGYOK ÉS NEM RÖHÖGÖK...

A nyári iskolaszünetben 1945 nyarán, az előző években megszokott paraszti munkákat végeztem. Amikor és amit lehetett, többnyire fürdőnadrágban csináltam. Őszre, szép egyenletesen, irigylésreméltóan lebarnultam.
Intrista osztálytársaimmal megállapodott ellenszolgáltatásért, 0-s géppel levágattam a hajam.
Elég furcsán néztem ki a lebarnult arcom felett fehéren, fényesen virító kopasz fejemmel.
Ezzel, könnyű volt feltűnést kelteni.

Új igazgatónk, Dr Bálint Béla első, bemutatkozó óráján történt meg a főpróba. Óra előtt sapkában ültem középen, a katedrával szemben, a második sorban. Városi osztálytársaim nem tudták, hogy lebarnult arcom feletti sapkám alatt kopasz, borotvált, világító koponya lapul.
Bejött a megelőző hírekből nagy tudású pedáns úriemberként várt új igazgató.
Valóban tekintélyt követelő jelenség volt.
Komoly arccal állt meg a katedra előtt, hogy majd ott bemutatkozzon.
Hangos nevetés töltötte be az egész tantermet. Ez, nagyon meglepte. Azt hitte, neki szól az egyre erősödő nevetés. Ijedten nézett végig saját magán. Hátha az öltözetén akad valami kifogásolni, illetve nevetni való. De nem talált semmi ilyet. Honnan tudhatta volna, hogy az én sapkámtól megszabadított, torzító grimaszommal még nevetségesebbé tett fejem látványa gerjesztette a furcsa fogadtatást. Mikor felém nézett megismételtem a grimaszos mozgást.
- Mi van magukkal?
Odalépett a harmadik sor szélén álló fiúhoz, és ijedtségét leplező szigorral kérdezte:
- Magát hogy hívják, és mit röhög?
- Tanár úrral tisztelettel közlöm, én Mosolygó Marcell vagyok, és nem röhögök.
- Akkor mondja meg, hogy mégis mit nevet, mi olyan nevetséges?
- A Szabó Miska feje. Azt nevetjük mindannyian.
- Maga az?- - fordult felém
- Igen. A többiek pedig csak azért most nevettek, mert csak a Tanár úr belépésekor vettem le a
Sapkámat.
( A grimaszokról nem szóltam. Ő sem.)
- Ez, valóban véletlen egybeesés. De a jövőben fegyelmezzék magukat, nehogy sokszor kelljen fegyelmezni magukat.
Jól végignézett rajtam. Megjegyzett magának.
( Későbbi történelem órákon kialakult vitáink alkalmával éreztem, hogy soha nem bocsátotta meg nekem a különös fogadtatást. )

- Üljenek le. Dr Bálint Béla vagyok. A gimnázium most kinevezett új igazgatója. Az Önök osztályában történelmet fogok tanítani. Most egyenként mutatkozzanak be, s egyúttal mondják meg, milyen jegyük volt történelemből az előző évben.
Lapozgatta az osztálykönyvet. Letette.
- Nem névsor szerint, hanem padsoronként kérem a bemutatkozást.
Elmondta még, hogy a történelem a legszebb tantárgy, de csak akkor, ha nem bebiflázzuk, nem az események sorrendjét, hanem azok kiváltóm okait és összefüggéseit igyekszünk megérteni.
Bölcs bevezetőjének a megszólaló csengő vetett véget.

 
 
0 komment , kategória:  Általános  
F.Szabó M.: Emlékek nyomán, a Don-kanyarban,Swiety Joseph-ig
  2012-11-07 21:34:13, szerda
 
  F. Szabó M.:
Emlékek nyomán a Don-kanyarban, Swiety Joseph-ig

CSALÁDUNK NAGY TRAGÉDIÁJA

Mottó:
Minden ember élete egy regény, de erre csak akkor döbbenünk rá, amikor éIetünk eseményei, élményeink már múlttá, emlékké váltak. Ezek a regények mindig tanulságosak, a másoké nekünk, a sajátunk másoknak.

BEVEZETÉS

Hosszú és változatos életem nagyon sok emIékébőI a családomnak, s így nekem is a Iegfájóbb élményt, a fiatalabbik bátyám hősi halálával kapcsolatos történetet választottam.

ELŐZMÉNYEK

Hatfős parasztcsaládban, békésen, megelégedetten, még talán azt is mondhatnám, hogy boldogan éltünk egy a Hajdúság és a Nyírség határán fekvő kicsi falu, Kálmánháza faluszéli tanyáján.
A háború alatt a nálam 10 és 8 évvel idősebb bátyáim, Pista és Jani hamarosan a keleti frontra kerültek. A 6 évvel idősebb nővérem, Marika, szüleimmel élt és dolgozott. Én, a ,,vakarék“, előbb Ungváron majd Nyíregyházán jártam gimnáziumba.

Bátyáimtól rendszeresen jöttek a tábori levelezőlapok.
A tábori posta tökéletesen meg volt szervezve. Idősebbik bátyám tintaceruzával írt sorai 4-5 nap alatt megérkeztek Ukrajnából. De a fiatalabbik bátyám Voronyezs térségböI küldött tábori Iapjain is csak 5-6 nappal korábbi dátumok voltak, mint amikor az aggódó szülei és sóvárgó menyasszonya olvasták azokat.
Idősebbik bátyám írta még a háború közepén:
- Mint megszáIlónak, elég sok időm van arra, hogy elgondolkodjak azon, miért is vagyunk mi, miért is vagyok én itt?
Ezt kérdezte saját magától az akkor már szakaszvezető, gondolkodó parasztlegény. Fiatalabbik bátyám meg azt írta 1942 karácsonyán:
- Nagyon kemény tél van. Szerencsénkre többet vagyunk pihenésben, mint harcban. Ügy Iátszik, az oroszok is nehezen szánják rá magukat egy komoly nagy támadásra ebben a borzasztóan hideg télben. Csak piszkálódnak néha-néha.
Aztán elmaradtak Jani lapjai.

1943 január közepétől viszont egyre rosszabb híreket hallottunk Voronyezs és Uriv térségéből. Előbb szóbeszédből, később már rádióból és a mozi híradókból is. Lassan kialakult egy nagy nemzeti tragédia képe.
,,A doni harcokban megsemmisült a második magyar hadsereg. A mintegy 150 ezer magyar katona fele elesett a harcokban. A megmaradt másik fele menekült. De a menekülők egy fele pedig ,,téI tábornok“ áldozata lett. Fogságba csak kevesen estek, de azok is csak az időszak elején. Az oroszok nem bajlódtak a legyengült, roncs hadifoglyokkal. Egyet jól tudtak: a halottakkal nincs gondjuk. Egyébként nekik is nehéz volt megküzdeni a rendkívül hideg téllel.‘

Az utásztizedes Jani átélte a Don-kanyar poklát, rövid kórházi kezelés után leszerelt, ügy gondolta, hogy a doni harcokat és menekülést túlélőket, így őt sem fogják újra behívni. Ezért röviddel leszerelése után eljegyezte csodálatosan szép és kedvessége miatt családunk minden tagja által megkedvelt Zsuzsikát. Boldogan tervezgettek, készültek az esküvőjükre.
Ám a különlegesen kiképzett tartalékosokra szükség volt: a műszakiakra, így az utászokra is. Ezért újra behívták a doni katasztrófában megsemmisült II. magyar hadsereg maradékából leszerelt műszaki kiképzésű katonákat. Janit is. Ráadásul ő az utászoknál aknász, ma úgy mondanánk tűzszerész volt.

A doni pokolból történt megmenekülés(ének) a csoda mellett szükséges emberfeletti küzdelem érzékeltetésére idézem itt a kórházból hazatért Janival folytatott beszélgetésünk egy részét.

- A ,,Doni Magyar Nemzeti Tragédia“ sok apró részletéről, a pokolból csodálatos módon megmenekült, ezüst vitézségi éremre felterjesztett utász (aknász) tizedes bátyámtól halottam a következőket. Elhallgathatatlan az áItaIa hihetetlen egyszerűséggel, de tökéletesen megfogalmazott, mindent magába foglaló Iényeg: ,,A harctéren sok mindenre nem gondol az ember. Sok mindent nem is tudatosan csinál. ám a túlélés küzdelmében mindenre gondol, de mégis csak egyre: életben maradni, azért a mindenért, amire máskor gondol. Aki egy percre is feladta a küzdelmet, az nem élte túl. A túlélésért ott folytatott küzdelem szörnyűsége, az ember erején túli ereje, a lélek erőssége, a végkimerülés előtt áIIó ember szívóssága minden elképzelhetőnél nagyobb volt. A legtöbb esetben érthetetlen csoda.“

SÚLYOSBODOTT A HELYZET

1944 tavaszán a bátyáimtól kapott tábori levelezőlapokon már tragikus hangvételű szövegeket olvastunk. Talán április utolsó napján egyszerre érkezett kettő.
- ,,Igen nehéz, kemény napokat éltünk mostanában. Egyre gyakoribbak és erősebbek a támadások, egyre nehezebb a védekezés, egyre kevesebb az utánpótlás. Csak bírjuk ki valahogy! Engem különben egy vigasztal, a századparancsnokom szavát adta, hogy májusban bármi módon, de szabadságot kapok, hogy az esküvőnket megtarthassuk. Ha nem tudtuk megtartani ősszel, szüret után, megtartjuk májusban. Az is szép és biztosan maradt még a szüretről annyi, amennyi elég lesz a lakodalmunkra.“ — írta Jani.
Pista meg azt írta meg, hogy leváltották őket, mert mint elit egységet a magyar határon kiépített Árpád-vonalra helyezték az ö csoportjukat. Azt Ő nem írta, de én úgy gondoltam, hogy Ő a kiváló híradós egységgel került az új helyszínre.
Röviddel később pedig azt olvastuk újabb tábori levelezőlapján:
- ,,Ezeket a sorokat már az Árpád-vonal egyik bunkeréből írom. Most már tudom, hogy miért vagyunk itt. Itt már a hazánkat, annak határát védjük. Nem is fogjuk megengedni, hogy az ellenség átlépje azt. Nem, inkább meghalunk.“
Megemlítem itt, hogy az Árpád-vonalat nem is tudta megtörni a IV. ukrán hadsereg. Védői, közöttük a bátyám, Pista is csak akkor adták fel a küzdelmet, amikor a román átállás után harapófogóba kerültek, és már menekülési útjuk is alig maradt.

A II. világháborúit és annak borzalmait is átfedő korszak jellemzésére idézem
itt az öregkoromban irt ,,Emlékezés“ című versemet.

EMLÉKEZÉS

Poros országúton, est időben
Őszült öregember ballag csendben.
Útitársa csak az emlékezés.
Meg-megáll, nézi a naplementét,
És azt most is ugyanúgy csodálja,
Mint mikor még kisgyermekként látta.

A lángtenger az égnek alján,
Kisgyermeknek félelmetes látvány.
Más a sokat látott öreg szemnek:
Máglya, amin emléki égnek.
Emlékei egy hosszú életnek,
Jónk, rossznak, csúnyának és szépnek.

Nekünk is sok emlékünk kerülhet,
Máglyájára a naplementéknek
Szíves szőttes az ember élete,
Sok esemény szálából van szőve.
Vannak köztük szépek, színesek,
És sötétek, de emlékezetesek.

Én most ezek között barangolok,
Szándékkal csak ezekre gondolok.
Életünkben oly sok volt belőlük,
Nehéz lenne szabadulni tőlük.
Történelmi nagy időket éltünk,
Sok a sötét keserű emlékünk.

Gyermekkorunk első élményei,
Apáinknak különös meséi
Számunkra még idegenek voltak,
Háborúról, szenvedésről szóltak.
Lemberg mezejének pokláról,
Doberdóról, véres Isonzóról.

Nem értettük meg szüleinket
Amikor könnyes szemmel beszéltek
Nagy csatákról, vesztes háborúról,
Nemzetgyilkos galád árulásról,
Dicsőnek mondott köztársaságról,
Lenin-fiúk gyilkosságairól.

Nem értettük meg Trianon átkát,
De értettük tanítóink szavát.
Meggyalázott széttépett országról,
Az elrabolt bércekről, rónákról,
Otthonról űzött vagonlakókról,
Hazájukban is földönfutókról.

Egekig felsíró gyötrelmekről,
Könnytől ázott keserű kenyérről.
Gyerekszívvel mindezt csak sejtettük,
Mégis mélyen a lelkünkbe véstük,
S mondtuk lelkesen a legszebb verset,
Imánkat, a Magyar Hiszekegyet.

Jött idő, mikor már gondolhattuk,
Hogy imánkat nem hiába mondtuk,
Vigaszául sok bánatos szívnek.
Szikrája gyúlt az igaz reménynek.
Örömének zengett sok-sok szájon,
Újvidéken, Kassán, Kolozsváron.

De hamar vége lett az örömnek
És szomorú lett újból az ének.
Nagy ára volt a rövid ünnepnek,
Amit egész népünk fizetett meg.
Áldozattal, kínnal, gyötrelemmel,
Háborúval, vérrel, szenvedéssel.

Besodródtunk teljesen hiába
Két gonosz eszme ádáz harcába.
Néha még lelkesedni is tudtunk,
Amíg fájón meg nem tapasztaltuk,
Hogy az eszmét hirdető próféták
Apáink, bátyáink sírját ássák.

Titkon sirattuk a százezreket,
S még ma is gyászoljuk a hősöket,
Akik a Don-kanyarnál örökre
Beledermedtek az orosz télbe.
Jeltelenül, szétszórva csontjaik,
S fölöttük ma is jeges szél süvít.

Együtt néztük azok vonulását,
Kiket halálra szánt a gonoszság.
Nem értettük, csak némán hallgattunk,
Mert talán csak magunkra gondoltunk.
De nem is sejthettük, mi vár rájuk,
Hogy a gázkamra lesz megváltásuk.

Nem hallottuk utolsó sikolyát,
Nem láttuk a rémült könnyes arcát
A Dunába lőtt áldozatoknak.
S ördög-vigyorát gaz gyilkosoknak.
És ma sincs válaszunk a kérdésre:
Ember képes ilyen gaztettekre?

Elvesztettük a hamis háborút,
S megéltünk egy szörnyű hazugságot,
Mert akik a rabláncot ránk rakták,
Rabságunkat szabadságnak mondták.
És mert mindig, jaj a legyőzöttnek,
Jajjal teli idők következtek.

A győzők új eszmét, vallást hoztak,
Irigység, gyűlölet, bosszú, harag
Volt ennek a vallásnak az alapja
És lett a sok jajnak bő forrása.
Akik az új eszmét terjesztették,
Nemzetünk legjavát meggyötörték.

Gaztetteket gaztettek követték,
S akik szabadságunkat hirdették,
Sokaknak a kezét fűzték láncra,
S vitték őket fogságba, Gulágra.
Azok is ártatlanul szenvedtek,
Kik megjárták Hortobágyot, Recsket.

De a szabadságtól megfosztott nép
Visszavágyta elveszített kincsét.
Egyszer elindult egy csodajelre,
Hogy a szabadságot visszanyerje,
Ám zsarnoki szolgák elárulták,
Megölték a szabadság mámorát.

Aztán furcsa idők következtek,
Mert az árulók megtévesztettek
Sok hiszékeny embert, s még több balgát
Akik a valóságot nem látták,
S hogy elfeledjük a szabadságot,
Mindnyájunknak dobtak egy kis koncot.

És mi elfogadtuk mindnyájan ezt,
S adtunk érte sok igaz értéket.
Tisztes méltóság, tartás és önérzet
Fogalma lassan ismeretlen lett.
Mások meg eszünkbe sem juthattak,
Kevesekben van már nemzettudat.

Tompult, kopott Trianon fájdalma.
De pislákolt még a remény lángja,
Hogy lazulhat az átok bilincse,
S rátalálhat testvér a testvérre.
És a sors is megengedte volna,
Magyar magyart testvérének vallja.

Be tudtuk volna bizonyítani,
Egy nemzetnek vagyunk fiai.
Bárhol is kel és nyugszik a napunk,
Határok felett egy nemzet vagyunk.
De az áruló bérencek szolgák
Még ezt a szent érzést is szétzúzták.

Amivel a legtöbbet ártották,
Nemzetünket végleg megosztották.
Úgy, hogy eszmék feszülnek egymásnak,
Ki-ki magáét tartja igaznak.
A megosztásra sokan ügyelnek.
És rakják tüzét gyűlölködésnek.

De gyűlölet sosem vezet jóra
Ha van, hát működjön szívünk haragja.
S ha olykor nem is egyetértésben,
Éljünk mindig békességben.
Csak így lehet, hogy mindnyájan nyugton
Menjünk a még hátra lévő úton.

Poros országúton, esti fényben
Öregember megáll az útszélen.
Nézi, csodálja a naplementét,
Lángvörösből halványodó fényét.
S mire teljesen bealkonyodik,
Emlékeitől is elbúcsúzik.

Ezt írtam versem utolsó két sorában, de vannak emlékek, amelyektől
képtelenség, nem lehet elbúcsúzna. Ilyen emlék az én életemben a következőkben ismertetett tragédia.

A NAGY TRAGÉDIA

Akkortájt nagyon gyakran kaptam engedélyt, hogy hazamenjek Kálmánházára. A jó idő beálItávaI olyan is volt, hogy a kis Csepel motorral jártam be. Perger Frici osztálytársam el is nevezett a ,,motoros bejáró“-nak. Később meg egyszerűen, röviden ,,motor“-nak.

A LEVÉL

Akkor is otthon voltam, amikor Jani bátyám menyasszonya egy szombati napon nem IeszálIt a bicikliről, hanem repült az anyám felé (akit már ő is mamának szólított!).

- Mama! Mama! Irt Jani. Méghozzá nem lapot, hanem levelet. Biztosan azért, mert nemcsak azt írta meg, hogy mikor jön szabadságra, hanem azt is, hogy mivel készüljünk az esküvőre, a lakodalomra.

Olyan nagyon boldog vagyok!
Mama átvette a levelet Zsuzsikától. De értetlenül nézett hol a levélre, hol Zsuzsikára. Közben Apa is odajött a jószágoktól.
- Nem bontottad fel?
- Nem.
- Mi lehet ez? Ez nem Janitól jött.
- Add ide, majd én megnézem.
- Tessék. Úgyis neked van címezve.
Apa átvette és bicskájával kinyitotta, majd olvasni kezdte. Amit még soha nem láttam, hangosan zokogni kezdett, reszkető kezével adta oda Mamának. Neki csak annyi ereje maradt, hogy odaadja Zsuzsikának. Éktelen fájdalom szakadt ki belőle, inkább valami ordítás, mint hangos sírás.
- Ez nem lehet!?! Istenem! Istenem! Ugye nem igaz! Nem lehet igaz. Nem. Neem. Neeem. Én már csak azt láttam, hogy Apám elfehéredve veszi fel az ájulásában elhallgatott Anyámat, s most Zsuzsika esik rájuk hangos, keserves zokogással.
- Jani! Janikám! Ugye nem hagytál itt? Ugye nem?!

Döbbenten álltam. Aztán felvettem a lágy májusi széltől lassan tovamozduló levelet. De a könnyeimtől nem tudtam végigolvasni.

- Hősi halált halt??? Mi az hogy halt? Élni akart! Nagyon! Vidáman! Szépen! Nem lehet, hogy nem látjuk soha többé.
Nem tudtam megszólalni, nem is akartam. Nem is hallotta volna meg senki. Csak szorítottam a levelet. Szorítottam erősen, mintha a mindig mosolygó bátyám erős kezébe kapaszkodtam volna.
Így szólt a levél:

,,Szabó István. Kálmánháza.
Mélységes fájdalommal értesítjük, hogy Szabó János 12/l. zIj. áIIományába tartozó tiz., aki az 1920. évben Kálmánházán született, szülőanyja neve: Lippai Mária, a szovjet ellen vívott keresztes hadjárat alkalmával, Hazája védelmezésében 1944. évi április hó 28-án a Swiety Joseph-i harcokban hősi halált halt, és bajtársai a hősöket megillető kegyelettel a Swiety Joseph-i hősi temetőben helyezték nyugalomra.
A súlyos veszteség feletti fájdalmukban hazafias szívünk egész melegével osztozunk, és amidőn a gyászba borult családnak őszintén átérezett részvétünket nyilvánítjuk, kérjük a Magyarok Istenét, adjon Önöknek erőt és megnyugvást, mert Hősi Halottunk a legszentebbért: Hazánkért adta drága életét.
Legyen áldott hősi emléke!
Budapest, 1944. év május hó 11-n.“

A borítékot otthagytuk. Később már nem találtuk meg. Elfújta a májusi szél és valahol elmosta az eső.
De az életerős, mindig életvidám, éIni akaró bátyám emlékét soha semmilyen vihar nem fújta, nem mosta ei.

Érthetetlen, miért nem vette észre Zsuzsika, hogy a Ievél feladója nem Szabó János volt? Vagy oda volt írva az ö neve is, vagy nem is volt felírva a feladó. Ezt már soha nem fogjuk megtudni. Mint ahogy azt sem, hova lett a boríték.
Érthető viszont, hogy Jani bátyám hősi halának hivatalos híre szinte megbénította az egész családot. Nem tudom, hogyan terjedt a szomorú hir? Lehet, hogy szomszédasszonyunk, Ráczné Juli néni látta a levéllel hozzánk bicikliző Zsuzsikát, és ő kérdezte meg Apámékat, milyen hírt kaptunk.

A szomorú hír nagyon gyorsan terjedt, azért is, mert Jani hivatalos halálhíre volt az első a faluban. Addig csak olyasmiről hallottunk, hogy valakiről már régen nem tudnak, vagy másvalakiről meg azt, hogy eltűnt. Sajnos, a háború után az is kiderült, hogy bizony ők is hősi halottak.
A kis falu hősi emlékművén nagy a márványtábla, amire a falu II. világháborúban elesett fiainak hosszú névsora van aranyozott betűkkel felírva.
Valóságos búcsújáró hely lett a falu szélén Iévő tanyánk. Szoknyájukba kapaszkodó, kíváncsiskodó gyerekekkel jöttek a könnyes szemű asszonyok, és a csöndben maguk elé néző férfiak, hogy legalább egy néma kézfogással fejezzék ki együttérzésüket. Másnap a vasárnapi misén a szokottnál is többen voltak. Biztosan azért, hogy mise után találkozhassanak a szomorú szülőkkel. A protestánsok templomából meg istentisztelet után, mintegy processzió jöttek a katolikus templom elé, akik nem egyenesen odajöttek már a misére.

A JELKÉPES TEMETÉS

Következő vasárnap a temetési szertartáson résztvevők nem fértek be a templomba. A templomudvar is tele volt. Nem csoda, mert nyugodtan állíthatom, hogy a falu lakói közül senki nem cáfolná állításomat, hogy Jani bátyám talán a legkedveltebb legény volt Kálmánházán. Társai is elismerték, nem féltékenykedtek, nem irigykedtek, sőt szívesen választották bandériumvezetőnek, bálkirálynak, és különböző, legtöbbször a Iegények virtuskodására épülő versenyek szervezőjének, söt kisebb szervezetek vezetőjének is. Szerette a falu apraja, nagyja, fiatalja, öregje.
A papok maguktól döntöttek ügy, hogy a szertartást a templomudvaron folytatják. Kifejező gyászünnep lett, a templomudvar naposabb részén, az I. világháborús hősi emlékmű körül.
Egy egész falu, sőt messzebbről is ott lévők sokasága búcsúzott egy mindenkinek és mindenkihez kedves, életvidám legénytől, akinek életét ifjúisága teljében törte el az értelmetlen háború vihara. Vajon mi mindenre gondoltak a gyászolók? Vajon mit vártak még a háború erősödő viharától? Vajon csak az örökre elment legényt gyászolták?

DE HOGYAN IS TÖRTÉNT?

Az éktelen nagy gyászban a fájdalmas szívekben a miért kérdés mellett megszületett a hogyan történt kérdése is. A választ a viIágégés végén hazakerült szemtanú adta meg. Szomszédunk, Skolnyik Jóska, aki a véletlen folytán a fronton katonatársa, bajtársa lett itthoni cimborájának, Janinak. Az is a véletlen műve, hogy együtt volt az aknaszedő járőrben a bátyámmal, amikor a mi családunkat ért legnagyobb tragédia történt.

Idősebbik bátyám, Pista kimondottan a hogyan is történt kérdéssel kereste meg a hadifogságból nemrégen hazatért Skolnyik Jóskät.
— Jóska, megérted mennyire nehéz nekem Jani haláláról beszélni, ezért arra kérlek, nagyon őszintén és nagyon röviden mondd ei, hogyan halt meg.
— Persze, hogy megértelek. Te meg azt hidd el, nekem is nehéz erről beszélni. Jani itthon jó barátom, a fronton meg a véletlen folytán bajtársam volt.
— Ezt tudom...
— Nemigen lehet az ő tragédiáját röviden elmondani, de megpróbálom. Nem is járőrben, hanem egy ellentámadásunk előkészítéséhez tartozó aknaszedéshez ment ki — fedezet mellett — több kis egység. Szinte titokban, nehogy az oroszok észrevegyék, és azt higgyék, hogy kezdjük a támadást. Mi is csak hárman voltunk. A harmadik (ott én) csak figyelt. A talált aknákat nem is kellett hatástalanítani, csak jól megjelölt helyre tenni, hogy támadáskor a mieink tudva és ismerve a jelet, elkerüljék azokat, máshol meg ,,tiszta legyen az út“, ahogy mi, aknaszedők mondani szoktuk.
-
Könnyen és biztosan megy ez a munka, hiszen ismerjük, ismerem ezt a típust. De vagy másféle volt, vagy nem ismerte fel, vagy nagyon ideges volt, mert az egyik akna felrobbant a kezében.
- és ti hogy nem sérültetek meg?
- Úgy, hogy mivel a kezében robbant, minket még szilánk sem ért, de neki szinte az egész hasát szétszakította.
- Semmiféle kötés nem segített volna?
- Rajta már nem! Én vittem a hátamon a segélyhelyre, de csak a roncsaival estem össze a szolgálatos orvos előtt. Addig már elvérzett.
Másnap Swiety Joseph faluban kialakított kis magyar temetőben temették el két, a segélyhelyen meghalt barátunkkal, már több ott lévő magyar hősi halott mellé. Én nem tudtam részt venni a temetésen, nem volt hozzá sem lelki, sem fizikai erőm.

Pista elmondta, hogy Skolnyik Jóska hamarabb kezdett zokogni, mint ö. Talán csak egy erőtlen kézfogással váltak el a kapuban. A máskor vadul támadó kutyák sem ugattak.

Hát nem több mint érdekes?! Az istent, vaIIást, szabadságot nem igen szolgáló Szovjetunióban értelmetlen hősi halált halt magyar fiú egy Szent József nevű ukrán falu temetőjében lett örök nyugovóra téve. Vajon a kis ukrán falu lakói hogyan vélekednek a számukra is értelmetlen háborúról, és mit gondolnak, ha véletlenül észreveszik az idegen katonák sírjai fölött korhadó fakereszteket. Ha még egyáltalán megvannak...

KIEGÉSZÍTŐ BESZÉLGETÉSEK

CSODÁLATOS ÁLLATI ÖSZTÖN

Valamennyien hallottunk már az állatok csodálatot keltő viselkedéséről. A repülővel elszállított postagalamb hazatér, a zsákban távolra vitt macska megszökik új gazdájától, és hazatalál a régihez, a kutya eléje megy a hazatérő gazdájának.
Én is egy ilyen megmagyarázhatatlan állattörténetről számolok be, úgy ahogyan azt szemtanútól, Imre unokabátyámtól hallottam.
Biztosan lesz, aki ügy ítéli meg, hogy ennek a kedves kis történetnek a leírása nem illik bele ebbe a pályázati dolgozatba. Szerintem nagyon is beleillik.
A két szélső eset együtt említve még jobban érzékelteti, kidomborítja bátyámnak a lóval történt taIáIkozás helyéhez térben és időben közeli tragédiáját.
- Jani és én szomszédos ukrán faluban állomásoztunk. Ő engedélyt kért és kapott parancsnokától, hogy a szomszéd faluban engem meglátogasson. Helyzetünkről hazatérési reményeinkről beszélgetve mentünk a trének abrakoló lovai mellett, amikor észrevettük, hogy az egyik ló hirtelen nyeríteni, kapálni, rugdalózni kezdett.
- Te, ez a ló megbolondult. Mindjárt elszakítja a kötőféket.

- Dehogy szakítja.
Jani megpaskolta ló nyakát, hátát, farát, pedig még nem ismerte meg, hogy a ló az ő itthoni hátaslova, Merész volt. A ló megnyugodott, Jani meg meghallgatást kért a parancsnokomtól.
- Főhadnagy úr, ezt a lovat tőlünk rekvirálták, otthon az én hátaslovam volt. Merésznek hívtuk. Már több mint egy éve ültem rajta utoljára.Én nem tudtam, hogy
ő az, de amikor elmentem mellette, ő, mármint a Merész megismert, és azonnal megnyugodott, amikor a nevén szólítottam, és szeretettel megpaskoltam.

- Hát ez valóban érdekes eset, ha így van.

- Annyira így van, hogy én már úgy éreztem, mintha tegnap ültem volna rajta utoljára.
- Kár, hogy nincs rajta nyereg, ma is megülhetné.
- Megülöm én nyereg nélkül is.
- Hát vigye, estig Iegyen úgy, mintha otthon Iennének.

Szép napot tölthettek akkor együtt. Talán elbúcsúztak egymástól.
Sem a bátyám, sem a ló nem jöttek haza többé.
Jani bátyám kezében nem sokkal később felrobbant egy gránát, hősi halált halt.
És a szegény ló, a szegény Merész is eleshetett valahol, - de előtte kaptak egy apró ajándékot a sorsuktól. A háború szörnyű viharában találkozhattak még egyszer, utoljára.
A ló állati ösztöne szülte a kis csodát az esztelen emberi gonoszság okozta a nagy tragédiát.

EGY MÁSIK KATONATÁRS ELBESZÉLÉSE:

Évekkel a háború után, hadifogságból szabadulva, beállított hozzánk Janinak egy katonabarátja, ha jól emlékszem, Hódos János, aki kiképzési idejük alatt is többször járt nálunk Janival.
Sok minden mellett egyszer csak elkezdett beszélni a Swiety Joseph-i harcokról.
- A németek visszavonulási út biztosítása céljából kérték a II. magyar páncélos hadseregtől (vagy utasították azt) Kolomea térségének visszafoglalására. A mi 12/1-es gyalogosegységünk volt a páncélosok segítsége. Az ellentámadásunk elég sikeresen kezdődött, de éppen Swiety Joseph térségében nem lehetett megtörni az oroszok ellenáIIását, mert erősen aknásított zárral védekeztek.
Képtelenségnek tűnő fantasztikus dolgokról mesélt. Én ezekből itt csak néhányat írok le.
- Ha nem zavarok Pista bátyám, elmondok néhány nagyon emlékezetes esetet.
- Dehogy zavarsz, öcsém. Ügy hallgatlak, mintha Jani fiamat haIIgatnám.
- Talán én is azért mesélem el azokat, mert Janira emlékeztetnek.

HÁROM OROSZ T-34-es

- A mi kis páncélosaink hatótávolsága fele volt a T34-esekének. A lövedékeink pedig úgy peregtek le a T34-röl, mint a faira dobált borsó. Csak úgy lehetett harcképtelenné tenni, azokat, ha a lánctaIpat sértettük meg. Ez a három orosz tank beállt egy domb mögé.
A lánctalpakra nem lehetett tüzelni.
Az egyik tank parancsnoka a nyitott toronyban áIIt, távcsővel figyelte a mieinket, és irányította a tüzelést. S akkor történt a hihetetlen dolog. Egy honvéd becserkészte, kézigránátot dobott a nyitott toronyba. A tank felrobbant a parancsnokával együtt, erre a másik kettő megfordult, és elment.

BÖLCS BÁTORSÁG

- Másik, nagyon emlékezetes élményünk az volt, amikor a közeli erdőből körülbelül tiz, számunkra ismeretlen, alacsony építésű, hosszú ágyúcsövű tank jött elő vonalban, és szinte levadászta a mi gyalogságunkat.
A magyar vonalban már csak három löveg volt. Parancsnoka egy fiatal száados éppen tüzparancsot akart kiadni, amikor egy magasabb rangü tiszt, egy ezredes odajött.
- Állj, tüzelés megtiltva!
Egyes löveg, céIzás az első orosz tankra.
Kettes löveg, célzás a negyedikre.
Hármas löveg, célzás a tizedikre.
Tűzparancsra várni!
A százados szinte reszketve könyörgött:
- Ezredes úr, adja már ki a tűzparancsot, különben azok a tankok átgázolnak a magyar Iövészárkokon.
De az ezredes tovább várt. Csak néhány perc után adta ki a parancsot:
- Lövegek, tűz a beirányzott célpontokra!
.
A három megsérült tank lebénította mind a tízet. Mikor az ép tankok kiszabadultak a saját fogságukból, visszafordultak, és bementek az erdőbe. A sérült tankok Iegénysége pedig fogságunkba esett. A sérült tankokról lehetett megállapítani, hogy azok az oroszoknak küldött amerikai gyártású Shermanok voltak.
A szerencsénk s egyben az ő szerencsétlenségük az volt, hogy nem számoltak már tüzérségi ellenállással, és ehhez társult az ezredes úr bölcsessége, hogy három tank kilövésével állított le tízet.

BÁTYÁM HALÁLA

- És mit tudsz arról, hogyan történt Jani barátod szerencsétlensége?
Hát éppen erről akartam még beszélni, és nem mertem ezzel kezdeni, de nem hagyhatom ki.
.
Az oroszok erősen aknásították a védvonalukat. Ezeknek az aknáit kellett nekünk, aknászoknak felszednünk.
Rejtőzködve, kis hármas csoportokban végeztük ezt a munkát. Az egyik ilyen csoportban volt a maguk fia is, akinek az aknaszedés közben a kezében felrobbant egy akna. A katonatársa már csak a holttestét vitte vállán a segélyhelyre.

BÁTYÁM SÍRJÁNAK HELYÉN

Mi, Jani testvérei mindhárman éltünk még, és elterveztük, hogy együtt elmegyünk Swiety Joseph-be, és megkeressük a sírját.
Akkor olyan (jóindulatú) tanácsot kaptunk, hogy jobb, ha nem próbálkozunk elgondolásunk végrehajtásával.
Aztán a halál egyenként elvitte családom többi tagját. Egyedül maradtam.
A TV ,, Sírjaik hol domborulnak“ adásait nézve gondoltam újból arra, hogy most már Ukrajnában keresztfiam kíséretében megkeressem Jani bátyám sírját.
Elkészítettük utazási tervünket, és elindultunk.
Kárpátalján keresztül mentünk. EIső napon Kolomeán túl, úti célunkhoz már elég közel egy kis motelben szálltunk meg.

A vacsorázó vendégek és a motel dolgozói egymással versenyezve igyekeztek
tájékoztatni bennünket. Elmondták, hogy az a falu már nem létezik, mivel lakosai
körülbelül 70%-ban lengyelek, 25%-ban pedig zsidók voltak, ezért a szovjetek Lerombolták a falut, iskolástól, templomostól, kolostorostól, a temetővel együtt.

- Nehéz lesz megtalálni, ezért szívesen (és ingyen) segítek. Elküldöm magukkal az egyik pincéremet. - mondta a motel vezetője.
- Köszönjük, de nem fogadhatjuk el. Nem tudjuk, meddig bóklászunk majd ott, és nem is erre akarunk visszajönni.

Elindultunk, kétszer is eltévedtünk. A főútra visszatérve mondtam Attilának:

- Minéi öregebb embert keli megkérdezni. Az talán még emlékszik az eltüntetett falu helyére.
A főúton velünk szembe jött biciklin egy öregasszony.
- Látod azt az öregasszonyt?
- Látom, majd őt fogom megkérdezni.
- Jöjjenek utánam, megmutatom a falu helyét.

Megfordult, jó két kilométert követtük, befordult egy mellékútra, leszállt, és megmagyarázta, merre menjünk.
- Isten segítsen titeket!
- Isten áldja meg!
De a hátralévő körülbelül nyolc kilométert több mint egy óra alatt tettük meg. A valamikor szilárd burkolatú út tele volt kisebb-nagyobb gödrökkel, a gödrök pedig vízzel. Egyikünk előre ment, és bottal mérte a kátyúk mélységét, hogy el tudjuk dönteni, melyik kátyún próbáljunk átmenni.
- Keresztapa, ez már gyanús nekem, már régen ott kellene lenni. Alighanem megint eltévedtünk.
Két ember szántott egy Ióval. Kérdezősködésünk után az egyik beült mellém. Visszafordultunk, aztán fordultunk jobbra, fordultunk balra, mire végre megállított.
- Látják ott azt a kis erdőt? Ott volt régen a falu temetőbe, de a sírokat is mind eltüntették. A kiserdő mellett van a falu helye, de ott meg csak négy-öt házat hagytak összesen.
Pár száz méter után szinte felordítottam örömömben:
- Attila, nézd milyen szép sima rét! Végre vége a rossz útnak!
Gyorsítottam. Pár méter után hasra ült a kocsi a mocsaras talajon. Kiszálltunk. Hagytuk a kocsit, és elindultunk. Egyszer csak meghallottuk, hogy rádió szól valahol. Mentünk a hang után.
Egy ház keskeny tornácán egy asszony az ölében levő edénybe hámozott valamit. Nagy nehezen megmagyaráztuk, hogy nem Iengyelek, hanem magyarok vagyunk, és magyar katonasírokat keresünk. Felállt, két tenyerével lecsapkodta a kötényét.
- Én tudok egy ilyen magyar sírt, és megmutatom. Alig bírtam tartani a tempót a kitaposott ösvényen.
- Itt van a magyar katona sírja. Ott volt az iskola. Itt meg ott, a most fával benőtt
részen volt a falu két utcája. Ott volt a templom, amott meg a temető.
Megköszöntük a segítséget, akartunk neki adni 10 dollárt, de nem fogadta eI. Mosolyogva, csillogó szemmel búcsúzott. Ebben a mosolyban benne volt, az az öröm, amit azért érzett, mert segített valakinek,- nekünk.

Amikor az ukrán öregasszony elment sokáig gondolkoztam azon, mennyi őszinte segítséget kaptunk annak a népnek a fiaitól, amelyikkel nemrégen még öldöklő harcot folytattunk. Talán éppen ennek a szívesen, mosolyogva segítő asszonynak az apja vagy
testvére indított el olyan ,, ólommadárkát“, amelyik örökre itt marasztalta a katona sírok egyikben egy magyar katona otthon ölelésre, csókra várt, fáradt, kimerült testét.
Bevallom, azért írtam le ilyen részletesen, viszonylag hosszan az utunk során kapott sok segítséget, hogy másokat is hasonló gondolkodásra bírjak: miért volt az az esztelen pusztítás, öldöklés, amelynek során olyan sok katonasír keletkezett.

MIÉRT?

Az egyetlen, rozsdásodó vascsőből készült kereszttel és táblával megjelölt magyar katonasír Nazarovics József honvéd szakaszvezetőé volt. Szlávos hangzású nevéről arra következtettünk, valószínű hogy hozzátartozói a háború után Szovjetunióhoz csatolt Kárpátaljáról felkereshették a meg meglévő katonasírokat, és akkor állították azt a keresztet.

Nagy valószínűséggel mondhatom, hogy a honvédségtől kapott korabeli térképvázlatok, fényképek és légi felvételek összevetésével megtaláltuk a Swiety Joseph-i harcokban elesetteknek kialakitott kis magyar hadi temető és azon belül a bátyám sírjának a helyét. A lerombolt templom tornyának helyén a falu hajdani lengyel lakói éslvagy leszármazottai áIIitották a fenyőfákkal körülvett emlékhelyet, amit egy kissé mi is emlékhelynek tekintettünk, és ott helyeztük el mécseseinket.
A magunkkal vitt koszorúkból az ismeretien katoná(k) sírhelyére szánt koszorú került az ismert — Nazarovics - katona sírjára. A bátyám sírjára szánt koszorút pedig a csak sejtett, de ismeretlen sírok helyére tettük.

Szomorúsággal, bánattal, de mégis egy kevés megkönnyebbüléssel és megnyugvással búcsúztunk a különös gondolatokat, érzéseket ébresztő helytől, bátyám sírjának helyétől.
Jó nagy kerülővel, a Vereckei-hágón és kisdiák korom kedves emlékeit idéző Ungváron keresztül jöttünk haza.
Munkács előtt egy autós szállóban, a megálló, induló vagy eldübörgő kamionok zajától szabdalt éjszakai csöndben írtam a következő verset utazásunk Iezárására.
Talán nem tévedek, ha ezt a verset megfelelőnek ítélem jelen írásom befejezéséhez is.

BÁTYÁM SÍRJÁNAK HELYÉN

Míg téged fiatalnak őrzött meg
A kegyetlen, mégis kegyes halál,
Engem az élet megöregített,
Fáradt öregember áll sírodnál.

Látom, - könnytől fátyolos szemmel, -
Örökre belém vésődött arcod
Mosolyogni, vidáman derűsen,
És, hogy erős karod felém nyújtod.

Magasra emeled kis öcsédet,
Hogy többet láthasson a világból,
Hogy már kicsi gyermekként érezze,
Mennyi nagyon szépet láthat abból.

A világból, amit úgy szerettél,
Az életből, amire úgy vágytál,
Amire olyan nagyon készültél,
Mert Te boldogan élni akartál.

Magad voltál a derű, vidámság,
Mindig mosoly ült ifjú arcodon,
De közbeszólt az emberi gazság,
Megszűnt mosolyod oly fiatalon.

Sokan szerettünk, sokan sirattunk,
De keserű volt a búcsúztatód,
Távoli sírodnál nem állhattunk,
Idegen föld lett örök takaród.

Én most ezen az idegen földön,
Öreg kezem imára kulcsolom,
De csak emlékeimmel küszködöm,
Imádság nem kél néma ajkamon.

Kiszállsz sírodból, melyben rég pihensz,
Én bénán állok, némán, szó nélkül,
Ifjú-erősen magadhoz ölelsz,
Bús szememből egy könnycsepp legördül.

Letörlöm, s vele az ébren-álmot.
Rám tör most a keserű valóság,
Hogy csak a sírodnak helyén állok,
Mert emberi bűn szülte gonoszság.

Sírod hantját, keresztjét sem tűrte
Kegyetlenül csak azt engedte meg,
Hogy jeltelen sírban pihenj örökre,
Ott porladjon ifjan megállt szíved.

Kezemet újra összekulcsolom,
Megállok sírod jeltelen helyén,
S könnyemet rejtve imádkozom,
Istenem, könnyíts szívemnek terhén!

Neki már örök nyugalmat adtál,
Kérem, hogy azt majd nekem is add meg,
Addig szívembe ajándékozzál
Megnyugtató megbocsátó csendet.







 
 
1 komment , kategória:  Általános  
F.Szabó Mihály: Homokóra...
  2012-11-04 21:37:16, vasárnap
 
  F.Szabó Mihály:

Homokóra

Állandóan lassan pereg, pereg
Homokórája az életünknek.
Az óra egy részét szerencsénkre
Úgy fedi az Isten bölcsessége,
Gondosan úgy takarja előlünk,
Hogy ne lássuk, még csak ne is sejtsük,
Hogy az óránknak felső részében
Vajon mennyi még az év-homokszem?
Ami szép lassan még lepereghet,
Mérve hátra lévő éveinket.
Ezt az órát nem lehet tölteni
És nem lehet már megfordítani.
Ha a homokszemek leperegnek,
Vége lesz földi életünknek.
Itt hagyjuk azt, mit most úgy féltünk,
S kezdődik a másik életünk.



 
 
0 komment , kategória:  Általános  
F.Szabó Mihály: Rend és lélek.
  2012-11-03 09:49:32, szombat
 
  F.Szabó Mihály:

Rend és lélek.

A rend szülője, mindig maga a lélek.
Ahol tiszta a lélek, rend csak ott lehet.
De akinél mindig nagy a rendetlenség,
Annak már valami széttörte a lelkét.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
F. Szabó Mihály: BÁTYÁM SÍRJÁNAK HELYÉN ....
  2012-11-02 09:53:09, péntek
 
  F. Szabó Mihály:

BÁTYÁM SÍRJÁNAK HELYÉN

Míg téged fiatalnak őrzött meg
A kegyetlen, mégis kegyes halál,
Engem az élet megöregített,
Fáradt öregember állsírodnál.

Látom - könnytől fátyolos szemmel -,
Örökre belém vésődött arcod
Mosolyogni, vidáman, derűsen,
És, hogy erős karod felém nyújtod.

Magasra emeled kisöcsédet,
Hogy többet láthasson a világból,
Hogy már kicsi gyermekként érezze,
Mennyi nagyon szépet láthat abból.

A világból, amit úgy szerettél,
Az életből, amire úgy vágytál,
Amire olyan nagyon készültél,
Mert Te boldogan élni akartál.

Magad voltál a derű,vidámság,
Mindig mosoly ült ifjú arcodon,
De közbeszólt az emberi gazság,
Megszűnt mosolyod oly fiatalon.

Sokan szerettünk,sokan sirattunk,
De keserű volt a búcsúztatód,
Távoli sírodnál nem állhattunk,
Idegen föld lett örök takaród.

Én most ezen az idegen földön,
Öreg kezem imára kulcsolom,
De csak emlékeimmel küszködöm,
Imádság nem kél néma ajkamon.

Kiszállsz sírodból,melyben rég pihensz,
Én bénán állok,némán, szó nélkül,
Ifjú-erősen magadhoz ölelsz,
Bús szememből egy könnycsepp legördül.

Letörlöm, s vele az ébren-álmot.
Rám tör most a keserű valóság,
Hogy csak a sírodnak helyén állok,
Mert emberi bűn szülte gonoszság.

Sírod hantját,keresztjét sem tűrte
Kegyetlenül csak azt engedte meg,
Hogy jeltelen sírban pihenj örökre,
Ott porladjon ifjan megállt szíved.

Kezemet újra összekulcsolom,
Megállok sírod jeltelen helyén,
S könnyemet rejtve imádkozom,
Istenem, könnyíts szívemnek terhén!

Neki már örök nyugalmat adtál,
Kérem, hogy azt majd nekem is add meg,
Addig szívembe ajándékozzál
Megnyugtató, megbocsátó csendet.

 
 
3 komment , kategória:  Általános  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
2012.10 2012. November 2012.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 10 db bejegyzés
e év: 60 db bejegyzés
Összes: 306 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 29
  • e Hét: 262
  • e Hónap: 745
  • e Év: 15401
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.