|
 1/3 oldal 
|
Bejegyzések száma: 26
|
|
|
|
|
|
2012-11-11 21:41:35, vasárnap
|
| |
| |
Bárdossy László beszéde az utolsó szó jogán
Ha élek azzal a joggal, amelyet a perrend - úgy hiszem - a világ minden országában megad a vádlottnak, hogy kérdések gátja és feleletek nyaktilója nélkül mondja el a maga mondanivalóit azok előtt, akik ítélni akarnak felette, mondom, ha élek ezzel a jogommal, akkor nem a magam védelmére teszem". -kezdte beszédét az utolsó szó jogán Bárdossy László Miniszterelnök 1945. november 2-án.
Ha élek azzal a joggal, amelyet a perrend - úgy hiszem - a világ minden országában megad a vádlottnak, hogy kérdések gátja és feleletek nyaktilója nélkül mondja el a maga mondanivalóit azok előtt, akik ítélni akarnak felette, mondom, ha élek ezzel a jogommal, akkor nem a magam védelmére teszem. Az egész tárgyalás folyamán nem győztem ismételten hangsúlyozni, és meglepetéssel hallottam ennek ellenkezőjét az ügyészi oldalról, hogy én ezzel vagy azzal védekeztem, cselekményeimet ezzel vagy azzal mentegettem, vagy enyhíteni kívántam volna. Erről a tárgyalás során szó sem volt. Azt a szót, hogy védelem, enyhítés, mentegetés, pozitív értelemben sohasem használtam, hanem olyan értelemben, hogy amit elmondandó vagyok, az ne szolgáljon az én mentségemül, ne szolgáljon cselekményeim enyhítéséül.
Nem fogok védekezni az előadandók során sem. Nem pedig azért, mert valóban az a meggyőződésem, hogy abban a szörnyű tragédiában, amely a világra rászakadt, és amely rászakadt erre a szerencsétlen országra - mert annyi ember esett áldozatul -, nem fontos az, hogy egyes emberek sorsában és helyzetében mi történik. Ez jelentéktelen és kistermészetű dolog. Fontos az, ami ezután a tragédia után történik, a béke, a lelkek békéje, és ha ez a béke áldozatokat kíván, ezt az áldozatot a béke érdekében meg kell hozni.
Béke kell ezen az országon belül, ezen a szerencsétlen nemzeten belül, de ugyanígy béke kell ezen az országon kívül is. Olyan béke, amely szilárd, amely állandó, és nem olyan, amilyen az 1919-es volt. Olyan béke, amelyben magyarok ezrei és ezrei nem kergettetnek el az anyaföldről, amelyet megműveltek, ahol születtek, ahol apáik sírjai vannak, nem kergettetnek el egy határ felé, hogy innen áthajtsák őket, mint a négylábú jószágot, vagy, hogy mint a sakkfigurát, az egyik oldalról a másik oldalra tolják őket. Ilyen békére volna szükség, és ennek a békének a meghozása, a megteremtése, szilárd alapjainak megadása érdekében minden áldozat kicsiny.
De nem védekezem elvi alapon a bíróság előtt azért sem, mert amint az első tárgyalási nap során kifejtettem, az ellenem vád tárgyává tett bűncselekmények elbírálására az érvényes magyar törvényekben lefektetett közjogi rend szabályai szerint egy megszabott eljárás van. Arra hivatkozott velem szemben a népbíróság elnöke, mintha én itt valami különleges feudális bíróság eljárását kérném, va-lami különleges bíróságot a különleges személynek.
A demokráciára is történt hivatkozás. Talán nem gondolták meg az urak, hogy az a törvényhely, amelynek érvénye változatlanul fennáll, amelyet sem kifejezetten, sem hallgatólagosan a népbírósági rendelet hatályában nem érintett, mondom, hogy ez a törvény a demokrácia legtisztább elvein épül, mert azon az elven épül, hogy a miniszterekkel szemben nem mint kiváló különleges elbírálást igénylő személyekkel, hanem mint a nemzet szolgáival szemben - ami ennek a szónak; ,,minister" szótári értelme - a vádemelésre a törvényesen választott népképviselet hivatott.
Vajon elképzelhető-e ennél demokratikusabb elv? Vajon elképzelhető-e annál
demokratikusabb elv, minthogy ez a törvény megismétli azt, hogy a vádindítvány megalkotását is kizárólagos jogává teszi a törvényesen megválasztott népképviseletnek? Vajon kifogásolható-e az az elv, hogy törvény állapítsa meg a bíróságot, és nem olyan szerv, amely alkotmányos életünk elvei szerint csak kisegítő és átmeneti jogalkotásra hivatott? Hiszen a törvény ugyanezt a bíróságot bízhatta volna meg e kérdés elbírálásával és e kérdés felett való ítélkezéssel, de az alkotmányban lefektetett elvek szerint kellett volna ennek megtörténnie, főleg akkor, ha velem szemben az alkotmánysértés vádja emeltetik.
Mert micsoda kiáltó, micsoda kiegyenlíthetetlen ellentmondás van abban, hogy alkotmánysértést bírálunk el az alkotmányban előírt elvek és rendszerek ellenére?!
Nem védekezem tehát, mert ez nem az én védekezésem fóruma. Az én védekezésem fóruma a törvényesen választott magyar népképviselet által megszövegezett vádindítvány alapján, a törvényesen választott magyar népképviselet által életrehívott bíróság volna.
Azt kérdezhetné valaki tőlem, miért beszélek mégis.
Magamnak is felteszem ezt a kérdést, hogy miért beszélek mégis. Amikor felelősséget vállaltam, és nem értették meg az urak azt, hogy egyéni bűnösség és felelősség között micsoda tátongó szakadék nyílik meg, micsoda különbség van. Hiszen lehetünk felelősek valamiért, és e felelősség konzekvenciáit a legmesszemenőbben le lehet vonni, éppen úgy, amint az urak a bűnösség konzekvenciáit le akarják vonni, de a felelősség a szó erkölcsi, etikai értelmében mégsem azonos a bűnösséggel. De mit magyarázom ezt az uraknak, akik ezt nem akarják megérteni?!
Miért beszélek mégis? Azért beszélek, mert az hangzott el itt - nem kívánok polémiába bocsátkozni megállapításokkal -, hogy én egy korszak képviselője vagyok, egy korszaké, amelynek utolsó szakaszán tizenegy hónapig nehéz viszonyok között, gyötrődések, vívódások, nehéz küzdelmek között miniszterelnök voltam. Én nem tudom, mennyire vagyok képviselője ennek a korszaknak. Időben, korban, ha a születésem idejét nézem, ha a pályámat nézem, nem illik be szerepem ebbe a korszakba úgy, mintha e korszak alkotói, e korszak eszmekitűzői között szerepet vállalhattam volna.
De hát nézzünk szembe ezzel a váddal! Nézzük ezt a korszakot, adjunk képet erről a korszakról! Adjunk képet a bíróság elnöke kívánságának megfelelően, aki a tárgyalás első napján mondta azt, hogy alkossak egy összefüggő képet. Sajnos ez a kívánsága, ez az odakínálása megint csak belebukott a kérdések és a kerékbe tört vagy születésük pillanatában a számba fojtott feleletek zsákutcájába.
Hát itt megnyílik számomra az alkalom, talán utoljára. Talán utoljára, és erkölcsi kötelességem azokkal szemben, akikkel egynek érzem magam, és sokan vannak ebben az országban, akikkel egynek érzem magam...
Tanácsvezető bíró félbeszakítja a vádlottat, és megtiltja, hogy politikai beszédet tartson az elmúlt huszonöt év megvédésére.
Vádlott folytatja:
Én nem akarok beszélni erről a huszonöt évről, de megállapítom, hogy a vád részéről elhangzott két hosszú beszédet az elnök úr egyetlen szóval nem akadályozta meg, és íme, talán tíz perce beszélek, és már megragadja az alkalmat, hogy megakadályozza, azért, mert supponálja, hogy én politikai beszédet tartok.
Tanácsvezető bíró ismét figyelmezteti a vádlottat, hogyha beszédét így fogja
folytatni, akkor kénytelen lesz megvonni a szót.
Vádlott folytatja:
Igen! Hát ez méltó lesz ehhez a tárgyaláshoz.
Tanácsvezető bíró rendre utasítja a vádlottat azzal; hogy kár ilyen kijelentésekkel élni az utolsó szó jogán.
Vádlott folytatja:
Mégis, mivel a tárgyalást megelőző rendőri vizsgálat, a tárgyalást megelőző ügyészi vizsgálat során, de különösen a rendőri vizsgálat során órákon keresztül kérdezték tőlem, mik voltak azok az elvek, amelyek alapul szolgáltak annak a politikának, amelyet nekem is szolgálnom kellett, mert ezeket az elveket a vád részéről nem perceken, hanem órákon át akadálytalanul tárgyalták, talán az én számomra is megadódik a lehetőség, talán mégsem fogják csak a vádlottól megvonni azt a jogot, hogy annak az útnak a vonalát kirajzolja, amelynek a medrében folyt az a végzetes folyam, amelynek egy sajkáján én is utas voltam? Mert nem politikai beszédet akarok tartani. Ettől távol állok. Sohasem tartottam politikai beszédet a szónak ennek az értelmében, hanem tényekről akarok beszélni, hogy ez a korszak mit tartott maga előtt.
Azzal kezdem, hogy ez a korszak nem volt bűnök nélkül való. Ezt én tudom, ennek a korszaknak megvoltak a maga súlyos hibái, mulasztásai, ennek a korszaknak sok mindent kellett volna, sok mindent lehetett volna tennie. De ez a korszak egy vágyban és egy akaratban élt. Ez a vágy és ez az akarat, amelyben élt: a népi kiegészülés vágya és akarata volt. Ne mondja nekem senki ebben az országban ellentmondás nélkül, mert nem hiszik el azoknak, akik ezt mondják, hogy ez a népi kiegészülés vágya a nemzetnek csak egy kis hányadára, egy kis frakciójára szorítkozott. Mert nem így volt! Mert a nemzet egész egyetemét átjárta ez a vágy, mert a nemzet egész egyeteme ennek a vágynak a tüzében égett, és aki belenézett a vidéken élő egyszerű munkásnak, egyszerű földművesnek a szemébe, akinek alkalma volt akár egy gyár meglátogatása során, akár egy munkásakadémia során a magyar munkással kezet fogni és vele néhány szót váltani, az tudta, hogy az ő számára az úgynevezett határokon túl élő földműves, az úgynevezett határokon túl l evő magyar munkás sorsa nem közömbös, hogy az számára nem mindegy.
De nemcsak a mi álláspontunk volt ebben az irányadó. Talán a magyar népi közösségből mégse zárjuk ki a határokon túl élő magyar testvéreinket. Talán a magyar népi közösség keretébe ők is beletartoztak? Ők, akik éveken keresztül állományukban, birtokukban, életlehetőségeikben megfogyatkoztak; akik szenvedésekkel, üldöztetésekkel állíttattak szembe és akiknek a tekintete állandóan felénk nézett, akiknek az ajkán az a kérdés lebegett: ,,Meddig még, mikor jöttök a mi segítségünkre?" Aki valaha járt ezeken a területeken, aki látta azt, hogy emberek hogyan csókolták meg azt a háromszínű lobogót, annak tudatában, hogy annak a csóknak lehelete után hogyan teszi rá egy idegen állam csendőre a kezét a vállukra és vezeti el őket, aki tudta azt, hogy hogyan kérdezték meg tőlünk: ,,Mikor jöttök, meddig kell várnunk még?" -, az tisztában van azzal, hogy mit jelentett a magyar népiség szempontjából az a gondolat, aminek ez a trianoni Magyarország minden bűnével, minden mulasztásával, minden cifraságával, minden barokkjával, minden elkopott, elkoptatott, a régi múltból átmentett államrendszerével, de mégis hívője, megvalósítója, előbbrevivője kívánt lenni.
Ki volt az, aki ezt a gondolatot először megvalósítani akarta? Ki volt az, aki ennek a
gondolatnak átérezte a szükségességét, és először cselekvésben formát adott?
Talán meglepetést fog kelteni ebben a teremben, ha azt mondom: Kun Béla volt az, aki ennek a gondolatnak, az elszakított magyarság elszakítottságának elviselhetetlensége ellen először emelte fel a maga tiltakozó kezét. Ki indított háborút a csehek ellen a Felvidék visszaszerzése érdekében, ki indított háborút a románok ellen az elszakított keleti területük visszaszerzésére, ha nem Kun Béla?
Ez úgy tartozik hozzá az én ügyemhez, hogy a népbírósági rendelet értelmében Kun Béla mint háborús bűnös itt ülhetne mellettem, mert az elévülési rendelkezés értelmében és e rendelet értelmében felelősségre lehet vonni embereket, akik 1919-ben követtek el háborús cselekedeteket, ugyanolyan háborús cselekedeteket, mint amilyeneket elkövettem én olyan hadsereggel, amelynek felszerelését össze nem lehet hasonlítani Kun Béla hadseregének felszerelésével.
Tanácsvezető bíró újból figyelmezteti a vádlottat, hogy előadása nem tartozik az utolsó szó jogához, és hogy beszéljen saját magáról, saját személyéről és a mentő körülményekről!
Vádlott folytatja:
Én mentő körülményekre nem kívánok hivatkozni. Megmondtam, hogy semmi mentegetés, semmi enyhítés tekintetében szavam nem lesz. Arról a helyzetről akarok beszélni, amelyre szintén utalás történt, és ha utalás történt a vád részéről, talán utalás történhetik a vádlott részéről is, aki a legsúlyosabb büntetés terhe alatt áll, és aki ezt a büntetést emelt fővel vállalja, sőt kéri. Talán ennek tudatában, hogy ezt kéri, megadódik neki a lehetőség, hogy ugyanarról a témáról beszéljen, amelyről a vád órák hosszáig beszélt, az ellentmondás, a megakadályozás, a közbeszólás legkisebb szikrája, porszeme nélkül, az igazság nagyobb dicsőségére.
Tehát arról a helyzetről beszélek, amelyben ez az ország volt, és amely helyzetnek a konzekvenciáit megszabta az országnak, illetve lakosságának magatartása.
Én teljesen tisztában vagyok azzal - és erről a per során volt szó -, hogy van néma és van hangos közvélemény.
A hangos közvélemény az, amely a kirakatban áll, amely hallatja a szavát, és a néma közvélemény az, amelynek terjedelme, súlya le nem mérhető, ki nem tapasztalható. Nem tagadom, hogy ilyen néma közvélemény volt. Továbbmegyek. Egyáltalán nem érdeke ennek a nemzetnek, de nem érdeke senkinek, és ha az én érdekem volna, akkor is visszautasítanám, hogy azt keressem, hogy milyen volt az arány a néma közvélemény és a hangos közvélemény közt. Ezt nem keresem, erről soha nem beszéltem. A hangos közvéleményről beszéltem, a társadalom ama részéről beszéltem, amely az állam hatalmi eszközeivel rendelkezett, az országgyűlésről beszéltem, a megyei törvényhatóságokról beszéltem, a városi képviselő-testületekről, az ország számos egyesületéről beszéltem. Nem tudom, hány orgánumról beszéltem, ahol számosan írtak cikkeket ugyanolyan értelemben, mint ahogy ez a hangos közvélemény húsz éven keresztül a maga véleményének hangot adott. Én csak ezt a hangos közvéleményt vehettem számba és tekintetbe, ezt a közvéleményt, amely az ál lami akaratelhatározás hatalmi eszközeivel rendelkezett. Csak ezt vehettem számításba a parlamentarizmus elvei szerint.
Most már nincs afelett vita, hogy ez a parlamentarizmus - itt Rassayra célzok - vajon álparlamentarizmus volt-e vagy nem, de ha nem volt igazi parlamenterizmus, akkor is a parlamentarizmus abban az értelemben fennállott, hogy a mindenkori kormány a parlamentáris többség kívánságai, elvei, világnézete, az általa képviselt elvek szerint volt köteles, volt kénytelen kormányozni, másképp nem kormányozhatott.
Nem vitatom, hogy más közvélemény is volt. Tudom, hogy volt egy olyan közvélemény, amely még a hangos közvéleménybe is áthatott, amely németellenes volt, de a németellenessége dacára kívánta azt a revíziót, amely revíziót húsz éven keresztül szolgált egy nemzedék, és amelyet szolgálni akartam én is. Erre bizonyíték az a levél, amelyet az elnök úr tegnap olvasott, annak a bátor, meghalt magyarnak a sírból kihangzó szava, aki ugyancsak azt mondotta, hogy amit kaptunk, az kevés volt, hogy mindent vissza, mindent vissza! Nem én mondom, hanem ő mondta, hogy rongyokat kaptunk vissza. Ha a részletekre kíváncsiak, azt mondta, hogy egy kis cafat rongy az, amit északon visszakaptunk, és hogy azon túl mi mindent kellene és kellett volna visszakapni.
Ez a néma közvélemény kitapasztalhatatlan volt, határai lemérhetetlenek, amelyet számba venni nem tudtunk, amely nem akart előállni. Nem veszem tőle rossz néven, hogy nem akart előállni, megértem, hogy nem akart előállni. Elhiszem Rassay Károlynak, akit nagyra becsülök, akit értékelek, akivel szemben mindig megmutattam, milyen nagyra értékelem, bár velem szemben éles ellenzéki állásponton volt, hogy ő sem akart ellenállni. De ha nem akart ellenállni, és nem akarta ellenállásával bizonyítani azt, hogy milyen kis hányad a nyilvános közvéleményben az, amely az ellenállás magatartásának vállalására képes, mondom, ha ezt nem akarta vállalni, akkor talán komoly okai lehettek erre, és ha ezeknek az uraknak személyi veszélyezettségük megvolt, ahogy megvolt, akkor talán fel lehet tételezni a kormányról, hogy a kormánynak éppen olyan oka volt, sőt százszorosan több oka volt nem a maga személyét, hanem az egész nemzetet félteni azoktól a következményektől, amelyeknek megérzése megakadályozott egyeseket abban, hogy előál ljanak, amikor arra sor kerül.
De mondom, nem ezekről van szó, egyszerűen a tényekről van szó. Nem politikáról akarok beszélni, hanem azokról a tényekről, amelyek meghatározták ennek a nemzetnek helyzetét, és amelyek mint tények, meghatározták a nemzeti közvéleményt is, bizonyos mértékig a nemzet érzelmi beállítottságát is.
Népek között nincs szeretet. Az egyik nép a másik népet nem szereti. A népek között ellentétek vannak, a népek inkább a maguk vágyait akarják megvalósítani, a népek addig állnak egymás mellett, amíg azt hiszik, hogy a másik a maga céljai, tervei, vágyai megvalósításában segítségére lehet.
Melyek voltak azok a pozitív tényezők, amelyek megszabták az országnak helyzetét, és melyek voltak azok a pozitív tényezők, amelyek átvilágították ezt a társadalmat és amelyek a társadalom magatartását is megszabták?
Először a geopolitikai helyzet. Geopolitikai helyzetünk nyugat felé nyitott kapukat mutat, az összeköttetés lehetőségét adja, kelet felé pedig egy hegylánccal zár le bennünket, amelyen át csak szűk utak, ösvények vezetnek.
Második a gazdasági összeköttetés. A gazdasági összeköttetés száz évekre megy vissza, intenzív, mély kölcsönösségre utal. Voltak olyan iparágaink, amelyek munkásaink tízezreit, de százezreket is mondhatnék, foglalkoztatták; akik a nyugatról ideszállított nyersanyagok és termelőeszközök, gépalkatrészek nélkül egyáltalán nem lettek volna foglalkoztathatók. Minden értelmes magyar munkás tisztában volt azzal, hogy ha nincs, ha nem kapunk nyugatról kokszot, akkor az egész magyar fémipar leáll. Ha nem kapunk nyugatról magas hőfokú szenet, bár voltak barnaszeneink, akkor az egész magyar fémipar és minden magas hőfokot igénylő ipar leáll. Ha nem kapunk nyugatról, Németországból műrostokat, akkor az utolsó években felállított, igen sok munkást foglalkoztató textiliparunk leáll. Értelmes és a maga gazdasági érdekeivel tisztában levő mezőgazdasági rétegeink tudták, hogy mezőgazdasági feleslegeink piacra juttatásával egyedül nyugaton van lehetőség és nem keleten. Tudták, hogy csak nyugaton van lehetőség, piac, kelendőség és ár. Tisztában voltak azzal, hogy az ott szerzett értékből és értéktöbbletből élhet meg ennek az országnak szorgalmas földművelő népe.
Voltak egyéb momentumok is, amelyek nem hatottak ilyen széles társadalmi rétegekre, de jelentőségük mélyreható volt. Ezek a momentumok a két hadsereg között az előző világháborúban fonódott igen intenzív kapcsolatok voltak, amelyeket tovább ápoltak, amelyek talán nem szakadtak meg soha. Szem előtt kell tartani azt is, hogy szemben a német nemzetiszocialista párttal, amelynek a magyar barátsága kétséges volt, a német hadseregről mindig azt állították, hogy az magyarbarát. Ismeretesek voltak azok a szellemi behatások is, amelyek bennünket nyugatról értek, ismeretesek voltak azok a kapcsolatok, amelyek személyileg fonódtak a két ország közt és amelyek alól természetesen ennek az országnak közvéleménye és társadalma nem tudta kivonni magát.
Mi állt ezzel szemben keleten? Kínos kérdést érintek, de érintenem kell ezt is.
Megígérem azonban, hogy tapintatosan fogom érinteni. Kelet tekintetében az az ismeretlenség állt előttünk, a kérdőjel, a félelmek, az aggodalmak. Hogy ezek alaptalanok voltak-e vagy sem, az más kérdés. Itt nem értékítéletről van szó, hanem ténykérdésekről. Az aggodalmak valóban éltek, az aggodalmakat éveken keresztül táplálták. Ha sokat beszélünk itt Kossuth Lajosról, ahogy nevét tegnap és ma is említették, akkor talán illik tudni azt, hogy Kossuth Lajos, aki éveken keresztül Angliában és Amerikában agitációt folytatott a magyar nemzet érdekei mellett, a magyar nemzet érdekeinek előbbrevitele mellett, mindig azt állította a maga tevékenységének homlokterébe, hogy Magyarország és a körülötte itt élő népek szembe tudtak szállni azzal a veszedelemmel, amelyet a Kelet jelent. Nem a Nyugat, tehát a Kelet. Ne méltóztassék ezen nevetni, mert ez valóban nem nevetnivaló, mert csak el kell olvasni Kossuth Lajos iratait, nem is kell az össze s iratait, egy kis kompendium elég.
Kossuth Lajos valóban szemben állt a Habsburgok monarchisztikus törekvéseivel, de nem állt szemben a Nyugattal, amely nekünk piaci lehetőségeket, iparunk fejlesztésének lehetőségét nyújtotta. Szemben állt a Kelettel, amelynek veszedelmét látta, mert ismerte a geopolitikát, mert tudta, hogy a Keleten élő nagy és hatalmas népnek micsoda nyúlványai vannak, és ölelnek körül bennünket északról és délről egyaránt.
Ebben a helyzetben ez a korszak csonkult obsitos a világ országútján. Olyan, mint az obsitos, aki béna, akinek lábát levágták, mégis abban az álomban él, milyen jó lenne még egyszer épnek és egésznek lenni. Így álmodta a magyarság ezt az álmot, milyen jó lenne megint egyszer minden magyarnak együtt lenni.
A világ országútján, amelyen vagyunk, nem úgy, mint Svájc, nem úgy, mint Svédország, nem úgy, mint Bulgária, hanem a világ nagy érdekeinek valóban ezen az ütközőpontján legalább együtt legyünk, és ne egymást marjuk, ne egymást gyilkoljuk, együtt keressük érdekeink megvalósítását, problémáink megoldását.
Hogyan próbáltuk ezt az egységesítést? Nem én, aki akkor jelentéktelen - mindig is az maradtam, de akkor még fokozottabban az voltam - kistisztviselő voltam, de mások, annak a korszaknak az emberei, akiknek bűnét rám vetítették, mert azt mondták, hogy én perszonifikálom az egész korszak bűnét. Talán legyen szabad erre is válaszolni. Hogyan próbálták? Vajon egy harcias magatartás vállalásával, vajon a mesterséges ellentétek kiváltásával? Nem! Az első kísérletek a szomszéd államok felé tapogatódzó, az első kísérletek állomásai Bruck, Karlsbad és Marienbad. Az ottani tárgyalások voltak, és hogy ezek semmire sem vezettek, az nem a magyar kormány bűne volt, nem szegény Teleki Pál bűne volt, aki Bruckba, Karlsbadba, Marienbadba elzarándokolt.
Amikor Londonban voltam, akkor az a kísérlet történt, hogy a Nyugat szimpátiáját megnyerjük a magyarság számára. Hogy sikerült ezt a szimpátiát megnyernünk? Hadd adjak erről egy képet, hadd hivatkozzam Walko Lajosra, aki megidézhető lett volna, megkérdezhető bárki által. Neki egy genfi tárgyalás során barátságosan, nem fenyegető hangon, inkább felvilágosító tájékoztatásként azt mondta egy francia vezető politikus: ,,Nyugodjanak meg önök abban, ami történt. Olyan az önök helyzete - mondta ez a politikus a magyar külügyminiszternek -, mint amikor egy úttestet újraköveznek, kőkockákkal rakják ki, és az egyik kocka számára nem adódik annyi hely, mint amennyi a kiterjedése, szűkebb hely jut, és ezért, amikor a járda megépül, a kő kijjebb emelkedik. Mi történik az ilyen, az út szintje fölé eső kőkockával? Mindenki erre üt, mindenki ezt csiszolja, mindenki ezt sulykolja, mindenki ezt bántja addig, míg be nem ereszkedik a járda szintjébe. Minden arra haladó szekér kerekének pántja, minden ló patája, minden gyalogos c ipőjének a szege abba ütközik bele, a dolgok természetes rendje szerint addig, míg a kő bele nem ereszkedik az útba." Így volt ez. Ha egy szomszéd országban, nem is az ország területén, hanem messze, távol Franciaországban megölték az államfőt, akkor a magyarok ezreit és ezreit bántalmazták és dobták ki a határra.
Amikor rászakadt a világra a gazdasági krízis, ennek eredménye az volt - minden magyar munkás szívének a torkában kellett dobognia -, hogy a magyar munkást dobták ki a szomszéd államok gyáraiból, üzemeiből és kereskedelméből.
Most eljutottam Münchenig, amelyre nézve a tárgyalás elején faggatott engem a bíróság elnöke, hogy beszéljek Münchenről, beszéljek Bledről. Talán Münchenről szabad itt beszélnem?! München volt az utolsó pillanat, amikor a nyugati hatalmak még magukhoz ragadhatták volna a kezdeményezést és mondhatták volna azt, hogy Európa újjárendezése során ezt az újjárendezést nemcsak a túlnyomó katonai hatalommal rendelkező Németország számára, e túlnyomó katonai hatalomtól való félelem súlya alatt csinálom meg, hanem megcsinálom a kicsi Magyarország számára is, mert álláspontja, igényei mellett szól az igazság.
Nem így tettek. Visszavonultak. Ráhagyták a kiszolgáltatott Duna völgye egész problémájának csomóját a németségre.
Mi volt ennek a következménye? Az volt, hogy a Duna völgyében élő minden nép, mint a napraforgók, egyszerre odafordultak az új hatalom felé. 1937-ben alakult meg a Goga-kormány, amelyről a vád megemlékezik velem kapcsolatban, tehát talán szabad nekem is megemlékeznem a Goga-kormányról? 1941-ben köti Románia sürgősen azt a Wohltat-féle szerződést, amely Románia egész emberi, egész gazdasági és a mi termelésünket messze túlhaladó termőerejét odaadta. Ezt úgy értem, hogy ez a kincs, a javaknak ez a tömege, amelyet évről évre feltárt a román munkáskéz, nem volt összehasonlítható azzal, amit mi tártunk fel. Valaki azt mondta, hogy ha önöknél egy kávéskanálnyit termelnek, ezzel szemben Románia egy hordónyit termel. Ezt a hordónyi termelést ajánlotta fel Románia a mi kávéskanalunkkal szemben korlátlanul a német birodalomnak.
Nem sokkal ezután Románia, amely a maga nagyságát 1919 után nagyrészt Angliának és a nyugati államok messzemenő, a helyzetet nem ismerő jóindulatának köszönhette, ostentantív módon, ünnepélyesen utasítja vissza azt a garanciát, amelyet Anglia önként és minden ellenszolgáltatás nélkül ajánlott fel Romániának. Nem kértünk semmit, nem mondta, hogy ha a garanciára szükség lesz, akkor neked ezt vagy azt kell tenned, mégis ennek dacára a román kormány a garanciát magától elutasította.
Volt más állam is, hiszen volt tőlünk északra egy állam, amelynek államfőjét a legtörvényesebb, a legalkotmányosabb keretek közt választották meg. Megválasztásához az előző elnök, a mai elnök táviratban melegen gratulált, és az az állam is bölcsnek, okosnak, helyesnek tartotta a politikai napraforgó mentalitásának megfelelően behelyezkedni abba az új Közép-Európába, amelynek alapja a német birodalom volt. Hogy Jugoszlávia is így helyezkedett el, arra csak utalnom kell, a Sztojadinovics-féle politikára és mindarra, ami vele összefügg. Az ügyész úr, aki külpolitikai kérdésekben igen járatos, integet és tisztában van vele, hogy ez így volt.
Az volt a helyzet, hogy körülöttünk mindenki egyszerre németbaráttá változott, mindenki körülöttünk egyszerre a németek hatalmára támasztotta a maga létét, egzisztenciáját, és tőlünk, akik húsz évig szenvedtük, tűrtük a kialakított vasgyűrű megalázását, szenvedését, terhét és súlyát, amely vasgyűrű akkor a nyugati államok politikai tekintélyére támaszkodott, azt kívánja ma valaki egy teljesen megváltozott atmoszférában, hogy mi, akik arra gondoltunk, hogy a mi nemzeti igényeink megvalósítását a német birodalom ereje kiteljesülésétől fogjuk várni, és amikor az bekövetkezett, szembeforduljunk ugyanakkor, amikor a többi melléje áll. Nem így történt. A bécsi döntések bekövetkeztek.
Az első bécsi döntésre tegnap itt egy bátor magyar azt mondta, hogy egy foszlányt adtak vissza nekünk. Ez a foszlány azonban magyarok visszajövetelét, magyar testvérek visszatérését jelentette. Visszatértek a régi tűzhely, a régi födél alá. Amilyen öröm volt ez a visszatérés az egyik oldalon, olyan megterhelést jelentett a másik oldalon.
Közbevetőleg szabadjon valamit mondanom. Az elnök úr ennek a tárgyalásnak talán az első napján azt mondta, hogy nem tűnt-e fel nekem, hogy a magyar irodalom elnémult a háború ideje alatt, és hogy mi erre a válaszom. Talán nem fogja megvonni tőlem a szót, ha erre az általa feltett kérdésre most azt válaszolom, hogy azzal a valóban ízléstelen szóhasználattal szemben, amely a döntések során ide visszakerült magyar területeket országgyarapodásnak nevezte, nem kisebb ember emelte fel a maga szavát, mint Babits Mihály. Ki kételkedhetnék Babits Mihály hazafiságában a néma közvélemény értelmében, de Babits Mihály az első világháborúban, mint fiatal ember, nem átallotta azt a verset megírni, hogy: ,,Kedvesem ujjáért inkább ontanék vért, mint száz királyért, lobogóért." Ugyanez a Babits Mihály, amikor visszatér a Felvidék, gyönyörű és számomra felejthetetlen versben, amely könnyen elővehető - a Babits-ismerők és illendő volna, hogy valamennyien Babits-ismerők legyünk - könnyen megtalálhatnánk, azt mondja, hogy ez nem o rszággyarapítás, ez mindig a mienk vot, ez a terület úgy volt a mienk, mint egy hatalmas fa ága, amely a fa törzséhez tartozik akkor is, ha kerítést vonnak az ág egy bizonyos vonala és a légvonal közé. Valahogy ez az értelme.
Az irodalom tehát nem volt néma, az irodalom igenis kívánta ezeknek a területeknek visszavételét, az irodalom igenis megszólalt, és az irodalom igenis megütközött volna, ahogy én is megütköztem, megdöbbentem - meg kell vallanom -, megdöbbentem azon, hogy itt egy hosszú ügyészi beszéd elhangzott, és ennek során a délvidéki akció részletesen és hosszasan úgy fejtegettetett, mintha ez rablóhadjárat lett volna egy idegen ország ellen, mintha nem egy hadjárat lett volna, amelynek során ötszázezer magyar várta azt, hogy mi jöjjünk be és ne a németek. Ötszázezer magyar nem akart szerb fennhatóság alól német fennhatóság alá kerülni. Ötszázezer magyar volt hálás azért, hogy addig-ameddig magyar fennhatóság alatt állt és nem német fennhatóság alatt.
Itt álltunk, hogy visszakaptunk egy területet a bécsi döntés értelmében. Mik voltak ennek hátrányai? Az volt a hátrány, hogy abban a német Schutzstaatban, német védett államban, amely Szlovákiának nevezte magát, az ellenérzés, a magyar területek leválasztása és visszajuttatása után még nagyobb mértékben fokozódott az ellentét Szlovákia és Magyarország közt, mélyebbé, élesebbé, bántóbbá, aktuálisabbá vált.
A második etap, amelyről beszélnem kell, mert mások is beszéltek róla és talán számomra is megadódik ez a lehetőség, Kárpátalja visszavétele volt. Ez gróf Teleki Pál kormánya alatt játszódott le az ország spontán gazdasági elhatározása következtében, mert ott olyan természeti kincsek voltak, amelyek a mi mezőgazdasági termelésünk felhasználása érdekében szükségesnek ítéltettek.
Hadd utaljak itt arra is, hogy a magyar sajtóban és a magyar irodalomban volt olyan orgánum, amely ezt töretlenül sürgette, és az a Magyar Nemzet volt. Töretlenül sürgette, hogy odaálljunk a Kárpátok gerincére, vállaljuk azt a kötelességet Kelettel szemben és Kelet felé, amely kötelesség mindenkit illet, aki ezen a helyen áll. Méltóztassék elolvasni Eckhardt Tibor cikkét a Magyar Nemzet október 15-i számában.
A második bécsi döntés visszahozta a székelységet. Tudom, mit jelent a
székelység. Tudom, hogy a székelység nehezen viselte el a háború éveit és a nélkülözéseket és azt, hogy nem tudtunk neki petróleumot adni. A román viszonyok között kapott petróleumot, de hány székely mondta, hogy inkább maradok kicsiny házamban petróleum nélkül sötétben, de itt vagyok.
Ez az előny, hogy területek visszakerültek és erőink gyarapodtak, egy hátránnyal is járt, mégpedig azzal, hogy Romániában a háborús ellentét és a háborús feszültség velünk szemben a maximumig fokozódott.
Kárpátaljánál nem álltam meg, továbbugrottam. Valami közbeszólás zavarhatott meg. Kárpátalja visszavétele valóban súlyos következménnyel járó tény a magyar sors útján, mert Kárpátalja visszavétele ellentétet, vitás pontot támasztott köztünk és Szovjetunió közt.
Mindenki tudta a jugoszláviai események előtt is, még Bene köztársasági elnöksége előtt, még az ő miniszterelnöksége idején azt, hogy a csehszlovák köztársaság Kárpátalját a Szovjetunió részére bizományban tartja, hogy a Szovjetunió sohasem csinált titkot abból, hogy számot tart Kárpátaljára. Az a tény, hogy a magyar kormány gazdasági és egyéb megokolások miatt Kárpátalját visszavette, hogy odaálljon a Kárpátok gerincére, mélyreható vitát idézett fel - sajnos - köztünk és a Szovjetunió között.
Ennek a vitának első jelei már a bácskai kérdés felvetése alkalmával jelentkeztek és jelentkeznek később, amikor aztán a helyzet kényszere folytán akaratunk ellenére szembekerültünk a Szovjetunióval. Ez az a szempont, amely megmutatja - nem akarok előreugrani, és méltóztassanak megengedni, hogy ne ugorjak előre a gondolatmenetemben -, hogy Kárpátaljának és az egyéb országrészeknek visszaszerzése nem országot gyarapított, miként azt az akkori hamis terminológia állította- ez a terminológia elfogadhatatlan volt -, hanem visszajött, visszajutott a magyarsághoz több olyan terület, melyeket magáénak érzett a magyar munkás és a magyar földműves éppen úgy, mint az értelmiség. E tekintetben nem volt különbség és én nem engedek különbséget tenni. Az erőgyarapodás mellett voltak kétségtelenül hátrányok, így a Szlovákiával való ellentét, a hatalmas Szovjetunióval való ellentét, és volt szinte a háborúig fokozódó ellentét Romániával.
És itt engedtessék meg nekem, hogy elmondjam - két perc időt vesz mindössze igénybe -, hogy amikor a boldogtalan Károlyi Mihály 1918-ban Belgrádban járt, egy Franchet d'Esperay nevű francia tábornok azt mondta neki: ,,Itt a markomban tartom a románokat, a szerbeket és a szlovákokat. Ha maguk nem engedelmeskednek, akkor magukra eresztem őket." Itt a magyarázata ennek a kérdésnek.
Mi, akik itt álltunk, tudtuk, hogy nemcsak a geográfiai és gazdasági kényszerűségnek és adottságnak rabjai vagyunk - amit az előbb voltam bátor vázolni, legalábbis megpróbáltam önök előtt felvázolni -, hanem tudatában voltunk annak is, hogy itt vannak körülöttünk a mi külön ellenségeink, akik minden pillanatban mindenki intésére ugrásra készen állnak, hogy megvalósítsák követelésüket és kiköszörüljék azt a sérelmet, amely rajtuk a bécsi döntéssel és egyébbel esett. Méltóztassék azt is tekintetbe venni, hogy nem csupán annak a ténynek a nyomása alatt álltunk, hogy itt volt egy hatalmas birodalom a maga óriási német katonai erejével, ór iási gazdasági erejével, amely előtt meghódolt mindenki, csak nekünk nem lett volna szabad meghajolnunk.
Ezenkívül azonban nekünk még külön ellenségeink is voltak, nekünk még külön védenivalóink is voltak, nekünk visszajutott javaink voltak, nekünk veszítenivalónk volt, amit védeni kellett, tehát sokkal nehezebb volt a helyzetünk, mint bárki másé. Hogy nem vonható analógia Svájc és Svédország és Magyarország között, erre csak azt mondhatom: Hol voltak ennek a helyzetnek súlyosságától, elviselhetetlenségétől ők és hol voltunk mi?
Amikor a jugoszláv kérdés aktuálissá vált, e vázolt helyzeten kívül már három oldalról voltunk a német katonai erő gyűrűjében. Mindenki, aki a viszonyokat ismeri, tudja, hogy akkor már Romániában jelentős német megszálló csapatok állottak. Három oldalról voltunk körülvéve, és ha - itt merőben feltételezésekről beszélek, mert csak feltételezésnek tekinthetem - valaki felvetette volna a gondolatot, hogy legjobb volna egy ilyen szörnyű gépezettel szemben, amely hatóerejét bebizonyította Lengyelországban, bebizonyította Norvégiában, bebizonyította Hollandiában és Dániában és Belgiumban, nagyon is bebizonyította Franciaországban ezzel a gépezettel, amely most minden erejével megindul, hogy amilyen hamar csak lehetséges, véget vessen a háborúnak azzal a gépezettel szemben, amely Görögországba készül - mert ez is látszott már -, ezzel az irtózatos gépezettel szemben nekünk szembe kell helyezkednünk, nekünk ellenállást kell tanúsítanunk, akkor erre én azt kérdezem: Hát nem ez lett volna a legszörnyűbb, a legoktalanabb öngyilkosság?
Mondottam nemegyszer, hadd mondjam el még egyszer: Nemcsak nem lehet kívánni, hogy valaki öngyilkos legyen, még akkor sem, ha szentül meg van győződve a feltámadásról, de nem lehet senkit öngyilkosságra kényszeríteni, ha nem lehet vele elhitetni, hogy feltámadás lesz. Ez a feltámadás az e teremben ülők számára nem következett volna be, ha mi szembeszálltunk volna az irtózatos német hadigépezettel - ezt szentül hiszem -, ez legbensőbb, legőszintébb meggyőződésem. Könnyű volna nekem megmondani, mit tett volna Magyarországgal ez a német birodalom.
Kérem, köztudomású tény, hogy Csehország egyáltalán nem akadályozta meg a németek átvonulását. Méltóztatik a különbségnek kiáltó, ordító különbségét látni?
Hát - kérdem -, lehetett volna meg nem engedni az átvonulást? Különben is, nálunk igenis arról volt szó, hogy megakadályozzuk az átvonulást. De erről majd később beszélek.
Visszatérek a gondolatmenetemre és azt mondom, ma könnyű azt állítani, hogy ugyanaz lett volna a sorsunk, mint Jugoszláviáé, ha ellenállunk. Én azt mondom, hogy sokkal rosszabb lett volna a sorsunk, mint Jugoszláviáé. Aki ismeri Jugoszlávia geográfiáját, aki tudja, mit jelent az ottani hegyek, erdők rengetegje, aki ismeri a járhatatlan utak rengetegjét, és aki főleg ismeri a szerbek hősiességét, aki tudja, hogy milyen remekül tudnak visszavonulni a hegyekbe, és aki ezzel szemben ismeri azokat az átvonulásra alkalmas vasutakat, széles utakat és kitűnően kiépített műutakat, amelyek nálunk vannak, az józan ésszel nyomban megállapíthatja, hogy itt, ebben az országban az ellenállásnak még a fikarcnyi lehetősége sem volt meg. A németek részéről az ellenintézkedések maximuma következett volna be Magyarország ellen. Nem azt tették volna a németek, amit 1944-ben tettek, hiszen a német haderő akkoriban erejének zenitjén állott, hanem sokkal többet, és tették volna mindazoknak a támogatásával, akik segítségükre voltak, tették volna a maguk akciójának bizonyos látszólagos legalizálásával, de mindenesetre mindazoknak a kárára, akik ebben a teremben hallgatnak ki engem.
A teóriák világában vagyunk, ha erről beszélünk. Így pedig józanul, értelmesen mérlegelni nem lehet. Én azt mondom, olyan alávaló politikust, aki az ellenállást kínálta volna nemzetének, rögtön ki kellett volna irtani, úgy kellett volna kiirtani, mint amilyen kiirtást a politikai ügyész számomra kíván.
Mi tehát átvonulni engedtük ezt a német hatalmat azért is - amiről az ügyész úr nem tartotta szükségesnek megemlékezni -, mert ötszázezer magyar várt reánk odalent, és mert vacuum volt, a jugoszláv csapatok visszavonultak a délvidéki területről.
Tanácsvezető bíró félbeszakítja vádlottat és figyelmezteti, hogy ismétlésekbe bocsátkozik.
Vádlott folytatja:
Nem ismétlem. Tessék gátat szabni. Tessék. Valahányszor a tárgyalás egész során arra került a sor, hogy megvilágítsak valamilyen okot vagy momentumot, amely engem erre vagy arra indított, rögtön jött a nyaktiló és a gátlás, és a felelet belehullott a semmi kosarába. Hát hulljon bele ez is.
Jött az oroszkérdés. Az oroszkérdés a mi valóban nagy, tragikus kérdésünk. Erről csak könnyelmű ember állíthatja, hogy könnyelműen bíráltam el. Higgyék el - és ne gondolják, hogy mentegetésképpen mondom, nincs szükségem mentegetőzésre ez areopag előtt -, súlyos gyötrelmeken át jutottam arra, hogy tennem kell valamit a bőrömön, az idegrendszeremben állandóan érzett nyomásnak hatása alatt azoknak az erőknek szemléletében, amelyeket látnom, szenvednem, amelyeknek súlyát lemérnem kellett és módomban volt.
Májusban - tehát nem júniusban, inkább az áprilist követő első májusi napokban - május 6-án, amikor az ellentéteknek még csak vihart jelző fényei világítottak az európai politika horizontján, amikor csak a legbeavatottabbak vélték tudni azt, hogy ellentét lesz a német birodalom és az orosz birodalom között, ismétlem, május 6-án láttam, hogy - sajnos - ez az ország elkerülhetetlenül bele fog sodródni ebbe a háborúba, akármilyen nagyok is, akármilyen lemérhetetlenek is azok az erőbeli különbségek, amelyek hazánk és a szovjetorosz birodalom közt fennállnak.
Miért kellett előre látnom ezt? És miért mondja a vádirat önmaga ellen, miért mondja az ügyész beismerőleg - megtette, hogy beismerte -, hogy ha akkor nem, de később úgy is belekeveredtünk volna ebbe a háborúba is, mert elkerülhetetlen volt? Miért mondta?
Azért, mert ezt mindenki beismerte, akiben a politikai ítélőképességnek csak egy szikrája pislákolt.
Hát valóban a hivatalos Magyarország determináltsága volt ez? De vajon az enyémé volt-e? Az enyémé, aki ennek a bizonyos korszaknak az elején, a közepén, a végén egy semmi voltam? Az enyém volt-e, akit csak a legutolsó napon taszítottak oda, hogy vállaljak egy feladatot - igaz, én ezt könnyen elháríthattam volna, könnyen visszaléphettem volna, de nem tettem, mert az volt az érzésem, hogy fékeznem kell azoknak a veszélyeknek az elhárítása érdekében, amelyekről már beszéltem.
Mondom, már májusban, napokkal később nemcsak jelentkeztek, de dörömböltek, zakatoltak, a maguk számára hangot követeltek azok az erők, amelyek hangoztatták, hogy a bekövetkezendő német-orosz háborúban pedig ott a mi helyünk, mert itt, a szlávság és a germánság nagy összeütközésében semmi körülmények között nem maradhatunk semlegesek, akármit csinálunk.
Hadd mondjam el az első argumentumot, amely idevágóan elhangzott és amelyről azt kell mondani, hogy valóban meggyőző volt. Azt mondták, hogyha Németország - ahogyan nagyon sokan hitték és én nem hittem - ebben a háborúban győztes marad, éspedig úgy marad győztes, hogy mi nem vettünk benne részt, akkor ennek a következményeit a legsúlyosabban fogjuk viselni, a legkíméletlenebbül fogjuk ennek terhét érezni, mert hiszen a szlávsággal való megmérkőzés Németország elsődleges politikai célkitűzése volt. Ha Locarnóra gondolunk vissza, rájövünk, hogy az egész háború azért tört ki, Ribbentrop azért ment Párizsba, mert a németek keleten akartak a maguk részére letelepülést. A politikai ügyész jártas a külpolitikában, ezt bizonyára igazolni és helyeselni fogja.
A nagy összecsapás dübörgését és viharjelzését már mindenki érezte a bőrén, és az mindenki előtt világos volt ebben az országban, hogy ebben az összecsapásban mi nem maradhatunk közömbösek. Mindenki tudta, akinek a legkisebb politikai érzék adatott meg, hogy mi lesz a sorsunk, ha Németország győzelmével végződik a háború. Azt is mindenki tudta, hogyha rosszul menne a dolguk a németeknek a háború során, akkor úgy leszünk az ő kezük ügyében, mint egy kicsiny bogár egy ököl szorításában, mint egy dióhéj az összeszorított marokban. Kérdem, vajon ellenállhattunk?
Méltóztassék arra gondolni, hogy amikor az oroszkérdés vált aktuálissá, akkor már négy oldalról voltunk német erőkkel körülvéve. A jugoszláv-kérdés felmerülése idején három oldalról, az oroszkérdés napirendre kerülte idejében azonban már négy oldalról voltunk tökéletesen körülzárva, de nemcsak a német gyűrűvel, hanem ezenfelül saját belső ellenségeink gyűrűjével. Azt se méltóztassék elfelejteni, hogy a belső ellenségeinket egyetlen füttyszóval lehetett volna ellenünk megindítani.
Nem volt vitás, hogy ha a németeknek rosszul fog menni, nehezülni fog a mi helyzetünk is, mert elkerülhetetlenül azt fogják mondani: adjátok oda mindeneteket, amitek csak van, ez a ti kötelességetek, hiszen ti a mi jóvoltunkból kaptátok ezt és ezt és ezt. Ez világos volt mindenki előtt. Nem volt tehát dilemma, hanem két olyan kényszer meredt felénk, amely kettős kényszer között azért nem volt választás, mivel mind a két kényszernek értelme és lényege valójában ugyanaz volt. De egyébként a múltból való érzelmi kötöttségek ugyancsak ilyen értelemben szólottak. Ezt sokszor a fejemre olvasták, mondván, hogy az a bizonyos rendszer az ellenforradalomból nőtt ki. Nem értékítéletet óhajtok mondani, én most nem azt mondom, helyes volt-e, hogy az a rendszer az ellenforradalomból nőtt-e ki vagy sem. Én jól tudom, hogy azt a rendszert a szociális igazságosság megvalósításának szempontjából bűn, felelősség, mulasztás terhelte.
Néhányan, akik engem itt ismertek, tudják, hogy magam is szenvedtem azt, hogy itt szociális igazságtalanságok történtek, de akár így, akár úgy, ez a rendszer mégis az ellenforradalomból nőtt ki, és ennek a korszaknak jelszava az antibolsevizmus volt. Az, aki ezt a korszakot perszonifikálta és mint magyar államfő, az ország élén állott, az antibolsevizmus héroszaként ünnepeltetett a sajtóban, egyesületekben, hivatalos és nem hivatalos tényezők részéről évek hosszú során át. Ő maga is hitte, meg vagyok győződve, ő hitte, hogy neki ez a történelmi szerepe és feladata, és neki az ő történelmi múltjával, determináltságával ezt valóban szolgálnia kell.
A második tényező volt a katonaság, amely - mint minden katonaság a világon -
égve égett a háborúért. Nem a hadseregre gondolok, nem a szegény bevonult közkatonára. Ne mondják nekem az urak, hogy ez nem akart harcolni, hiszen én ezzel tisztában vagyok. De kinek a kezében voltak a hatalmi eszközök? A hadsereg kezében. Ki adta a hatalmi eszközöket a hadsereg kezébe? Az a hivatalos Magyarország, amely huszonöt éven keresztül a közvélemény ellenére, a közvélemény szava nélkül vagy halk szava ellenére, de mégis itt berendezkedett. Ez a hadsereg, amelynek bensőséges kapcsolatai voltak a német hadsereggel, már május 6-án kezdte a magyar kormányt - mint az iratok bizonyítják - ostromolni és bombázni, türelmetlenül és szünet nélkül, hogy kínálkozzék fel Berlinnek, jelentse be magát részesnek.
Azok, akiknek az iratokba betekinteni módjuk volt, miként az elnök úr és a vád
képviselői - tisztában vannak azzal, hogy hogyan próbáltam én az akkori vezérkari főnököt helyéről eltávolítani. Én tudtam, hogy miért akartam ezt megcsinálni, miért próbáltam meg keresztülvinni. Tudtam akkor is, érzem ma is, milyen nagy baj, hogy nem sikerült. Ne feszegessük, miért nem sikerült, mert úgy fog hangzani, mintha mentegetődzni akarnék, ezt pedig nem óhajtom tenni.
Könnyű lett volna lemondanom. Nem tettem, mert az volt az érzésem, hogy szembe kell állnom ezekkel a tényezőkkel, és ha a maximális erőt bevetni kész más erők is vannak az országban, akkor szembe kell állnia a másik tényezőnek is, aki azt mondja a katonáknak: Nem! Én ezt a szerepet vállaltam, ez a bűnöm.
Ez az én szerepem májusban kezdődött, ezt én egész májusban folytattam. Júniusban a katonai körök már erőszakolták a háborúba való belépést. A Minisztertanács elé terjesztettem az ügyet, hogy levezessem a katonaság elégedetlenségét. Berlinben tapogatóztam, van-e szó oroszkérdésről. Minden diplomáciai ügyekben jártas ember tudta, hogy negatív válasz fog jönni, hiszen ilyesmit nem vernek nagydobra. A németek nem akarták nyilvánosságra hozni, titokban tartották, hogy mire készülnek, éspedig előzetes diplomáciai tárgyalások nélkül készülnek. A németek már csak azért sem akarják nekünk megmondani, mert a ,,mindent vissza!" jelszava adott nekik erre jogot velünk szemben. Ők úgy gondolkodtak, hogy ha mi belemegyünk a háborúba, akkor ne ellenkövetelésekkel, hanem ellenkövetelések nélkül álljunk be. Később azt is követelték, hogy álljunk be minden ellenszolgáltatás nélkül. Minden diplomáciai törekvésüknek az volt a célja a nemzetközi megítélés szempontjából is, hogy a beállás lehetőleg önkéntes legyen.
1945.április 2.-án elhangzott beszéd pontos leírása.
http://karpathaza.network.hu/blog/karpat-haza-klub-cikkei/bardossy-laszlo-beszede -az-utolso-szo-jogan
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2012-11-11 21:27:35, vasárnap
|
| |
| |
Eleink (önfenntartó) parasztgazdasága - Boltba csak petróért és sóért jártak
2012. 11. 11. vasárnap. - 18:59
Szép kiállítást hozott létre a debreceni egyetem agrárcentruma és a Déri múzeum kézfogása. Utóbbinak gazdag tárgyi emlékanyaga gyűlt össze az alföldi, döntő részben mezővárosi paraszti gazdálkodás témakörében.
A múzeum történetében ez az első alkalom, hogy falain kívül önálló és állandó kiállításon bemutat egy teljes témakört. Az egyetem hallgatóinak ki sem kell mozdulniuk az épületből, hogy megismerkedjenek szakmájuk múltjával.
A gyűjtemény anyagának összehozása Varga Gyula, a sajnos már elhunyt muzeológus érdeme, aki a Debrecen történetét bemutató kiállítás részeként, részben saját gyűjtéséből, részben a már meglévő múzeumi anyagból válogatta össze a 18-19. századról szóló agrárgazdaság-történeti gyűjteményt. Ennek egyes darabjai beépültek a múzeum egyéb kiállításaiba, de nagy részének bemutatását helyhiány akadályozta. A múzeum raktáraiban porosodott a rekvizitumok többsége, miközben az intézmény vezetői helyet kerestek kiállításukra, akár a múzeum falain kívül is. Ez a tény - és az agrárcentrum vezetőinek a szakmai gyökerek bemutatására irányuló szándéka - hozta létre az ország első, egyetemre kihelyezett múzeumi kiállítását, amely a centrum főépületében található.
Harci fegyverként is használták őket
A gyakorlati életnek megfelelően három téma köré csoportosulnak a kiállított tárgyak és eszközök. A földművelés témakörében a szántóföldi művelés, főleg a gabona- és takarmánytermesztés munkadarabjai láthatók. Komplett faekét is megtekinthet az érdeklődő, amelyről jó, ha tudjuk, hogy csak a tartórészek voltak fából, az ekevas és a csoroszlya kovácsoltvasból készült, már a 19. században is. A kiállított darabbal még 1940-ben is dolgozott egy földművelő.
Eleink legáltalánosabban használt kéziszerszáma a kapa volt. Olyannyira elterjedt, hogy külön nyilvántartották az "egy kapa föld" területmértéket: ez mintegy 300 négyszögöl volt, egy jó kapás ennyit kukoricát tudott egy nap alatt megkapálni. A vetéshez csak a 19. század vége óta használtak vetőgépet, addig kézzel vetettek, egy nyakba vetett kendőből szórták szét nagy ívben a magokat. Az aratáshoz már a 16. században is a kasza volt használatos, a történelem előtti korra jellemző sarlóval szemben. (Az utóbbival inkább a kisebb mennyiségű, azonnal az állatok elé tett zöldtakarmányt vágták le. Bár a népdal szerint sarlóztak is: Ne menj rózsám a tarlóra!/ Gyönge vagy még a sarlóra...)
Egy több mint száz éves, de még ma is használható kasza ugyancsak látható a kiállított tárgyak között, akárcsak az a cséphadaró, amellyel a levágott kalászokat csépelték ki. Mindkét eszközt harci fegyverként is használták a parasztháborúkban, a kaszát kiegyenesítve, a cséphadaró fagömböt vassal kiverve. A kicsépelendő gabonát előbb megtisztították: ehhez korábban a szél erejét használták ki, lapátokkal a magasba lendítették a magvakat, és a szél kifújta közülük az ocsút. Később erre szolgált a fából és fémből készült szelelő, amelyben lapátok forgatása produkálta a szelet.
A gabonát többek között hombárokban is tárolták. A kiállított darab fűzfavesszőkből készült, agyaggal kitapasztották, a külsejét lemeszelték, így a benne lévő gabona lélegezhetett, nem fülledt be. Mennyiségét hitelesített, beosztással bíró faléccel lehetett megállapítani, amelyet a hombár vagy más tárolóedény fenekéig kellett ledugni.
Akadtak más szerszámok is, amelyek fából készültek. Például a csapó, amellyel lecsapták a vékába tett gabonából azt a részt, amely a peremen felül púpozódott. Ugyan a gabonát malmokban őröltették, de például a kukoricát saját, emberi erővel működő őrlőköves berendezéseikben aprították tengeridarává, amellyel a disznókat is hizlalták. Ebből is látható egy szép példány a kiállításon.
Boltba csak petróért és sóért jártak
A régi paraszti gazdaságban nem törvényekkel határozták meg, hogy milyen legyen a másik nagy ágazat, az állattenyésztés és a földművelés aránya. Legalább annyi állatot tartott a gazda, amely elég volt családja ellátásához és az igavonó erő megteremtéséhez, esetleg a fölösleg értékesítéséhez. Semmiképpen sem volt a gazdának több jószága annál, amennyi számára takarmányt tudott termelni.
Az állattenyésztéshez szükséges tárgyakat is igyekeztek maguk a gazdálkodók előállítani. Olyan praktikus berendezést bárki tudott eszkábálni, amellyel megakadályozták, hogy a borjú elválasztás után szopjon: az eszközzel együtt szó szerint is a borjú orrára kötötték, hogy nem szabad szopnia. Durvább megoldás a vasból készült és a borjú homlokára illesztett fémszerkentyű, amely igencsak szúrós volt. Elképzelhető, hogy éhes borjú mekkorákat döfött vele, ha szopni akart.
A kiállítás egyik legrégibb darabja egy 1700-as évek második felében készült fanyelű, ám vasból készült szénavágó, amellyel a boglyából ki lehetett vágni a fontos takarmányt. A három ágazat közül a szőlőtermelés volt a legkisebb, ami érthető, hiszen az Alföld "tengersík vidéke" nem annyira a boráról volt híres. De azért minden gazda megtermelte a maga szőlőjét, mustját, borát.
A kiállított évszázados metszőollókat akár ma is lehetne használni. Bennük a mai tekercsrugót egy kis acél lapka helyettesítette, a metszés után az nyitotta ki ismét a készséget. A permetezőgép előde egy rézcső volt, amelybe beszívták, majd kispriccelték a mészkénpor keverékét és a permetlevet. A tőkék környékét különböző kapákkal tették gyommentessé. Impozáns méretűek a szüreti berendezések, elsősorban a hatalmas szőlőprés, amely több generációt is kiszolgált, ha vigyáztak rá.
A kiállítás érdekes darabjai a gazdák maguk faragta eszközei. Egy alkalmas elágazó faágból remek eszközt lehetett készíteni a kévekötő számára, hogy a földön fekvő gabonából egy kézre eső adagot kiemeljen. Igen sok kisebb szerszám (ráspoly, kukoricaszurkáló, sarló) nyelét meg lehetett csinálni úgy, hogy a fémrész fogóját kukoricacsutkába verték.
Általában is mondhatjuk, hogy a hajdani parasztgazdaság teljesen önellátó volt. A szakmunkát kívánó holmikon kívül - a vas- és acélszerszámokat a kovácsok, hordót a kádárok készítették - mindennel ellátta magát. A korabeli mondás szerint a boltba csak petróért (petróleum) és sóért jártak, és még gyógyszereik is az erdő-mező virágai közül kerültek ki.
(utajovobe..eu)
http://kitartas.mozgalom.org/aktualis/eleink-onfenntarto-parasztgazdasaga-boltba- csak-petroert-es-soert-jartak |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2012-11-11 20:13:13, vasárnap
|
| |
| |
Mivel különbek a spanyolok nálunk? Hol a magyar virtus?
2012.11.11, 02:31 Nemzeti Hírháló
Hogyan lehet az, hogy bizonyos országokban legfelsőbb szinten is érzékelnek és hatékonyan meg akarnak oldani sarkalatos közösségi problémákat, míg nálunk ennek még csak halvány nyoma sincs!
Míg Magyarországon rohamtempóban teszik ki az utcára a bankok és az önkormányzatok a tél beállta előtt a családokat, addig egy baszk pénzintézet leállította a kilakoltatásokat a spanyolországi öngyilkosságok miatt. Ott egy ilyen esemény cselekvésre készteti az embereket, a politikát, a hírcsatornákat, nálunk még a több tucat, kilakoltatásból fakadó halálesetet is elhallgatja a média!
A pénteki spanyolországi öngyilkosság után Rajoy miniszterelnök bejelentette, hogy hétfőn a legrászorultabbakat érintő kilakoltatások ideiglenes felfüggesztéséről akarnak tárgyalni. Az MTI híre szerint, a baszk Kutxabank takarékpénztár (feltételezem, hogy nem valami globális pénzintézet fiókja, hanem közösségi pénzintézet) szombaton bejelentette, hogy azonnali hatállyal minden olyan kilakoltatást felfüggeszt, amelyben az adósok elsődleges lakhelyüket veszítenék el, magyarán fedél nélkül maradnának. Teszik ezt mindaddig, amíg ismertté nem válik a kormány szándéka a kérdésben. Közben Madridban tiltakozók százai tüntettek a "gyilkos bankárok" ellen, "Hitelsikkasztás" és "A Bankia elcsalja az emberek lakását" feliratú transzparensekkel. A demonstrálók csatlakoztak azokhoz a kilakoltatott lakástulajdonosokhoz, akik három hete táboroznak az egyik legnagyobb spanyol takarékpénztár madridi székháza előtt.
Éppen itt az idő arra, hogy a spanyol példa végre felrázza az embereket itt Magyarországon is! De miért is kell várni arra, hogy a több ezer kilométer távolságban zajló események döbbentsenek rá minket, magyarokat arra, hogy mekkora slamasztikában is vagyunk?
Mire vezetett eddig a fejünket a homokba dugó struccpolitika? Hiába takarjuk el a szemünket, attól még közvetlen környezetünkben, nap mint nap történnek kíméletlen, sokszor áldozatokat követelő kilakoltatások! Hónapok óta zajlanak a szemünk előtt az erőteljes otthonvédő
tiltakozó akciók, - amiről egész Európa tud - csak mi az érintettek nem akarjuk tudomásul venni a drámát! A kilakoltatásokat megakadályozni szándékozó tüntetőket (Koppány csoport) számos esetben csak rendőrségi csapaterő tudja csak visszaszorítani, mégis mindössze a közösségi oldalakon, az interneten kapnak kattintós szimpátia támogatást! Hiába a több százezres szurkolótábor, ha egyszer ember kell a gátra! Vegyük végre tudomásul ez nem akciófilm, hanem a kőkemény valóság! A valóság pedig az, hogy a mindent megígérő politikai marionettszínház helyett nekünk kell kikényszeríteni az érdekeinket védő kormányzati intézkedést, a bankok megfékezését!
A baszk Kutxabank takarékpénztár ugyan úgy profitorientált, mint a többi, de gesztust gyakorol. Miért? Mert tart a baszkoktól, és pedig joggal. Tőlünk ki tart? A maréknyi magyar talpraesett otthonvédő tevékenysége ideig óráig, megfékezi ugyan a leggátlástalanabb intézkedéseket, de társadalmi kiállásra van szükség! Ha már állítólag Európában vagyunk, és az EU elvár tőlünk, a magyar társadalomnak is van mit elvárunia tőlük! Nem kevesebbet, mint azonos elbírálást! Ha ebben nem képes a kormány az érdekeinket képviselni, úgy saját kézbe kell venni az "ügyintézést"! Mi, akik április óta szó szerint harcolunk a kilakoltatásra ítéltek érdekében, természetesen nem kívánhatjuk azt, hogy mindenki kövesse példánkat, azt viszont joggal elvárhatjuk a társadalom legjobbjaitól, - azoktól akik hangoztatják a közösségi értékeink fontosságát - ne kifogásokat keressenek, hanem tettekkel is bizonyítsanak kiszolgáltatott honfitársaik érdekében, legalább olyan módon, mint a spanyolok.
Rázzuk meg végre magunkat, követeljük a kormánytól, a bankoktól a kilakoltatások azonnali leállítását, és ha nem reagálnak erre, tüntetni, éhség sztrájkolni kell az alapvető emberi jogaink megvédése érdekében! Várjuk a tetterős magyarokat az otthonvédelembe! érdeklődni tájékozódni: Rendszerváltó Fórum, Marevosz, Koppány csoport!
Tatár József Rendszerváltó Fórum
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2012-11-11 19:35:39, vasárnap
|
| |
| |
Az SZDSZ hatalomátvétele a 2/3-on belül? - Dr. Tóth Zoltán József előadása (videó)
Posted on 2012/11/10
http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=QNR8SS-UYdc
Rendkívül szókimondó előadás Tóth Zoltán Józseftől, a Nemzeti Hírháló és az Égi Patróna szervezésében, a pomázi művelődési házban 2012. október 8-án.
Köszönet a Nemzeti Hírhálónak a felvételért és az előadás megszervezéséért!
Nemzeti InternetFigyelő
http://internetfigyelo.wordpress.com/2012/11/10/az-szdsz-hatalomatvetele-a-23-on- belul-dr-toth-zoltan-jozsef-eloadasa-video/ |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2012-11-11 19:29:33, vasárnap
|
| |
| |
74 éve vonult be Kassára Horthy Miklós
2012, november 11 - 14:00
Hazánk 1938. november 2-án mintegy 12 000 négyzetkilométeres területet kapott vissza, amit a Magyar Királyi Honvédség november közepéig ellenőrzése alá is vont.
A határváltozást a politikai életben és a lakosság körében is kitörő lelkesedéssel fogadták, a visszatérő területek magyar lakossága pedig ugyancsak leírhatatlan örömmel köszöntötte a honvédség alakulatait, valamint a november 6-án Komáromba, majd 11-én Kassára bevonuló Horthy Miklós kormányzót.
http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=NIu3kKyXSC0
A Kormányzó kegyelettel hódolt a legnemesebb magyar szabadsághős emléke előtt a kassai dómnál.
http://www.youtube.com/verify_controversy?next_url=/watch%3Fv%3DPEZR8fyWQmM%26fea ture%3Dplayer_embedded
http://www.barikad.hu/74_eve_vonult_be_kassara_horthy_miklos-20121111 |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2012-11-11 19:25:49, vasárnap
|
| |
| |
Szembementek a gazdák a Fidesszel - visszaállították a törvényességet
2012, november 11 - 17:46
Helyi gazdák visszafoglalták és művelésbe vették vasárnap egy korábban az állami földbérleti pályázat keretében elnyert terület egy részét a Fejér megyei Kajászón.
Az Őszi szántás elnevezésű akciót az Összefogás a Magyar Földért és Vidékért Egyesület és a Fejér Szövetség szervezte a kajászói gazdákkal együttműködésben.
Boór Ferenc, a Fejér Szövetség szóvivője elmondta, hogy a jelenleg érvényes földtörvény szerint magánszemély 300 hektárt vagy hatezer aranykorona értékű termőföldet birtokolhat, ez a bérleti jogviszony esetében is érvényes. Ezzel szemben Kiss Árpád kápolnásnyéki lakos a Nemzeti Földalapkezelő Szervezet pályázatán 284 hektárt, 8194 aranykorona értékű területet kapott bérbe húsz évre.
A vasárnapi akcióban a "törvényes részen felüli területet", azaz 2194 aranykorona értékű, hozzávetőleg hetvenhektáros területet kerítettek körbe és szántottak be.
Boór Ferenc azt mondta: egy októberi, kajászói gazdatanácsi döntés alapján nem engedik törvénytelenül megművelni a területet. A terület feletti rendelkezést ezért a törvényesség helyreállításáért vonták a kajászói gazdák hatáskörébe, úgynevezett közbirtokosságba - tette hozzá.
Szerinte az országosan eddig 60 ezer hektárra meghirdetett földbérleti pályázatokat vissza kell vonni. Minden bérleti szerződést fel kell bontani, mert ellentétes a kormányprogrammal és az alaptörvénybe ütközik. Aki jogosan nyert földterületet, kárpótolni kell - mondta, hozzátéve, a helyi gazdabizottságoknak új feltételekkel kell meghirdetniük a pályázatokat, amelyeken a valóban helyi gazdák juthatnak földhöz.
A helyszínen megjelent Magyar Zoltán, a Jobbik országgyűlési képviselője is, aki közölte: azért csatlakoztak a civil kezdeményezéshez, hogy még inkább felhívják a figyelmet a törvénytelenségekre, és példát szolgáltassanak az ország más területein élő gazdáknak, akik az ottani pályázatokon nem jutottak földhöz.
MTI nyomán - barikad.hu
http://www.barikad.hu/szembementek_a_gazdak_a_fidesszel_visszaallitottak_a_torven yesseget-20121111 |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2012-11-11 19:16:52, vasárnap
|
| |
| |
Bogár László: Egészségügy és egészség
2012. november 09. péntek
by Duft
Minden ezzel kapcsolatos vizsgálódás szerte a világon azt erősíti meg, hogy egy emberi közösség általános egészségi állapotát az egészségügyi rendszer helyzete csak maximum 10-15 százalékban befolyásolja.
Ez első hallásra azért furcsa, mert hajlamosak lennénk azt hinni, hogy éppen fordítva van, az egészségügyi rendszer állapota a döntő tényező, és legfeljebb az egyéb elemek tehetnek ki 10-15 százalékot.
A nemzetközi összehasonlítások arra is rámutatnak, hogy az egy főre eső nemzeti termék és az adott népesség egészségi állapota között ugyan érzékelhető pozitív korreláció van, tehát minél gazdagabb egy ország, annál egészségesebb, de azért nem lehet nem észrevenni, hogy igen jelentős eltérések is adódnak. Vannak gazdasági, anyagi értelemben kifejezetten szegény országok, ahol meglepően jó egészségi állapotban van a népesség, ám vannak viszonylag gazdag országok, ahol ehhez képest meghökkentően rosszak az egészségmutatók. Ez utóbbiak közé tartozik a világ meghatározó hatalma, az Amerikai Egyesült Államok is. Ráadásul itt nyilvánvaló összehasonlítás adódik a több mint fél évszázada ?ősellenség? Kuba és az USA között.
Bármennyire hihetetlen is, de Kubában például a születéskor várható élettartam egy évvel haladja meg az amerikait, miközben az egy főre eső nemzeti termék annak az ötödét sem éri el. Szóval az egészség általános állapota nem csak anyagi gazdagság és ebből az anyagi gazdagságból a szűkebb értelemben vett egészségügyi rendszerre költött erőforrások kérdése. Ám mindebből legalább két fontos további kérdés adódik. Az egyik, hogy ha a szűkebben vett egészségügyre fordított összegek hatása csak 10-15 százalék, akkor miből adódik a 85-90 százalékos hatás. A másik, hogy így ebből vajon következik-e, hogy akkor talán nem is kellene annyi pénzt ?pazarolni? magára a szűkebben vett egészségügyi rendszerre. Ha szétnézünk a világban, különösen az elmúlt évek globális válságörvényei által fokozottan sújtott nyugati országokban, akkor azt látjuk, hogy egyre élesebb és indulatosabb viták, sőt egyre pusztítóbb konfliktusok jellemzik az egészségügy átalakulóban lévő rendszerét.
Ami az első kérdést illeti, a válasz általános szinten könnyen megadható. Egy emberi közösség általános egészségi állapotát döntően az a ?valami? határozza meg, amit ?létmódként? írhatunk le. Hangsúlyozom, nem egyszerűen életmódról, hanem létmódról van szó. Arról, hogy az adott társadalom milyen viszonyban van a számára külső természettel, amit ökológiai rendszerként szoktunk megnevezni, illetve hogy milyen kapcsolatban van saját ?belső természetével?, vagyis azzal a lelki, erkölcsi, szellemi ?talapzatával? amelynek állapota valójában mindig is a meghatározó volt, van és lesz. A magyar nyelv szakrális mélyszerkezete ezt például az arany, arány, erény, irány szavakkal fejezi ki, vagyis világosan jelzi, hogy a lételméleti értelemben vett EGÉSZ-ség alapja a létteljesség, a létharmónia. Az öregedő Schopenhauer híres mondása, amely szerint ?az egészség nem minden, de egészség nélkül minden semmi?, éppen a magyar EGÉSZ-ség fogalmával érthető meg igazán. Ez egy filozófiai paradoxon, amely szerint az egészség nem minden, mert a mindennél is több, a létteljesség maga. A magyar társadalom létmódja az elmúlt néhány évszázad folyamán veszedelmesen torzul. A számunkra külsőként tételeződő természettel való viszonyunk a modernizáció hamis ígérethalmaza ellenére nem javult, hanem katasztrofálisan romlott. A rendszerváltozás rendszere ugyan javarészt lerombolta az ?szocializmus? ipari kapitalizmusának környezetpusztító szörnyszülötteit, de a helyébe más, sokkal rafináltabb és pusztítóbb hatásokat hozott. A földünk, vizünk, levegőnk alattomos mérgek tömegét tartalmazza, és az uralmi elitek ?közös bűne?, hogy erről nemcsak beszélni szigorúan tilos, de még tudni róla is. Aligha véletlen, hogy az egyértelműen ezekhez a hatásokhoz köthető betegségek pusztító ereje ma is növekedőben van. Még súlyosabb a helyzet a ?belső természetünk? terén. Az elmúlt évszázadok súlyos és máig is megoldatlan, kihordatlan, feldolgozatlan és ?kibeszélhetetlen? traumáinak terhe iszonyatos súllyal nehezedik a lelki, erkölcsi, szellemi talapzatunkra, folyamatosan és súlyosan megbetegítve azt. Ez, ha lehet, még a külső természeti pusztítás tényénél is mélyebb tabu. Mint számos agyonhallgatott és kiközösített lélekgyógyász állítja, a magyarság kollektív tudatalattijának súlyos és kezeletlen torzulásai jelentik a legfőbb okát annak, hogy a magyar társadalom most már több évtizede Európa egyik legbetegebb társadalma.
És mintha mindez nem lenne éppen elég baj, a jelek szerint a kérdés másik ágán is igen veszélyes és vészjósló tendenciák látszanak felerősödni. Erre utal az a közelmúltbeli konferencia, amely egyenesen és kendőzetlen, kegyetlen nyíltsággal fogalmazza meg a lényeget. ?Végleg le kell számolni azzal az évtizedeken át Nyugat- és Kelet-Európában egyaránt dédelgetett álommal, hogy az egészségügyben a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet ? hangzott el nemrég az Öngondoskodás az egészség jegyében konferencián. ? Néhány éven belül aligha lesz más választásunk, mint az, hogy az egészségügyi kiadásainkra szükséges pénzt magunk teremtsük elő.? Nos, ez tiszta beszéd! Az anyagilag végzetesen kifosztott magyar társadalomnak, amelyből egyszer már ?kisajtolták? saját testi-lelki ?újratermelésének? költségeit, most cinikusan odalökik: ?Nincs ingyenebéd, szíveskedjék ismét a pénztárhoz fáradni.? Mármint az, akinek e kifosztás után is maradt pénze. Persze mindent lehet! Csak éppen a következmények is menetrendszerűen megérkeznek majd!
Forrás: Magyar Hírlap
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2012-11-11 19:15:37, vasárnap
|
| |
| |
Láthatatlan kezek
Bayer Zsolt bátran hozzányúlt az 1975-ben lezuhant Magyar repülőgép roncsaihoz, amelyek félkilométer mélyen fekszenek még mindig a Földközi tenger mélyén, 37 évvel a tragédia után . Van szerencsém ismerni az öttagú személyzet nyugvó helyét a Farkasréti temetőben, akiket kicsivel korábban temettek el, édesanyám nyughelyével szemben . Csodálatos szobor emlékeztet a huszonhárom éves légikisérő tökéletes alakjára, szellemszerű megjelenésére, akinek szobrát édesanyja még ma is szívettépő szorgalommal látogatja . Férjét is eltemette szegény azóta, egyedül maradt, szívében a titokkal, amit nem tudhat meg soha . Kiderítették, majd szokás szerint titkosították, ha a Magyarországot megszálló hatalom, Izrael keze látható a dolgok mögött . Ennyi !
Mellette fekszik a gép kapitánya Szerencsés József és fia, ki szintén életét veszítette később repülés közben . Micsoda szerencsétlenség ez a Szerencsés családban ! Még hárman fekszenek mellettük, az örökkévaló nyugalom békéjét aludják mindannyian, akikért nem szóltak a harangok, mert nem szólhattak, a titkosítások hálózata miatt . Meddig kell még e megálázó titokzatosság béklyójának a szorításában élnünk ? Palesztínokat szállított volna Beirutba ez a repülőgép, ami sohasem érkezett meg eredeti céljához, Libanon fővárosába . Hiába szövetkeztünk velük a zsidó állam érdekeivel szemben, a szocialisták vörös ördögének a megbízásából . Mi változott azóta, amióta a zsidóarcú pénzhatalom szolgálatába állítottak bennünket 1989-ben ? Semmi . Ha csak az nem, hogy azóta eltűnt szőrén szálán nemzetünk vagyona, országunk ezeréves fennállása óta gyüjtött erkölcsi értékek, s egyéb kincseink .
Miért csodálkozik ezen Bayer úr, amikor Izrael légiereje órákon át támadta az ország partjai közelében tevékenykedő amerikai hadihajót, a Liberty-t büntetlenül 1967-ben ? Vannak akik atomtitkokat lophatnak a nagy demokratától mint a Rosenberg házaspár, akiket elért a törvény igazsághordozó keze, amikor kicsempészték az atombomba titkát, ami zsidó érdekből eljuthatott csatlósaikhoz, kiket azóta is kordában tartanak az atombizottság választott emberei által . Mi ehhez képest a magyarság panaszainak a tengere ? Még kimondani sem szabad, mert azonnal megbélyegeznek érte mindenféle antiszemita-szerű jelzővel érte . Közben a robbantgatások büntetlenül folynak tovább muzulmán templomok közelében, piacon, kaszárnyák mellett, ENSZ vezető kijelölt utódja alatt, betonkeverőbe rejtve, ami óriási hatóerejű modern robbanóanyaggal megrakva találta meg rombolásának a célját .
Ez az épülőfélben lévő birodalom furcsa dolgokat enged meg magának büntetés feltételezése nélkül, mert még a gyanu felhője sem terelődhet rájuk . Mi lesz veled Emberiség, ha ezek a gátlástalan gyilkosok valóban hatalomra kerülnek ? Akkor nem csak itt-ott fog robbanni egy-két előkészített autó, hanem bárkit megölhetnek az általuk hozott megelőző támadás intézményesített módszereivel . Kik ezek, hogy életeket olthatnak ki kedvük szerint felelősségrevonás veszélyei nélkül ? Több száz atombombával rendelkeznek ezek a zsiványok, miközben figyelmen kívül hagyják az ENSZ ezirányú felszólításait, amit szemtelenül az irániak szemére hánynak . Mindig a saját disznóságaikat fogják rá az általuk kiszemelt, következő áldozatukra ! Micsoda hazug népség ! Hamis kiválasztottságukkal kérkednek előttünk, miközben embernek sem veszik a mellettük élő többi embert ?
Nincs rendben valami ezzel a világgal ! Hogyan létezhet egy olyan vallásközösség, akik évezredek óta elkeveredve élnek a többi nemzet között, de eggyé nem válnak velük soha ! Az iszlámmal foglalkoznak, miközben szent könyvük, a Talmud megalázó hangnemben ír a többi vallás követőiről . Kiemelve a kereszténység megteremtőjét Jézust, őt és édesanyját, nyomdafestéket nem tűrő módon gyalázzák rendre ebben a förmedvényben . Az ezeréves Európa múltját is lezárhatja egy tollvonással ez a rákfenét is meghazudtoló élősködő szervezet ? Mivé lettünk mi európaiak ? Ezt érdemeljük biztosan . Ahogy megszállták a cári Oroszországot közel százévvel ezelőtt büntetlenül, ugyanúgy rátelepedtek Európára és az USA gazdaságára is . Miért hagyjuk ? Nem vesszük észre, hogy megnyomorítanak bennünket a nemzetköziség érvényesülését kierőszakoló rendeleteikkel ? Ideje lenne visszavenni kezükből a pénznyomtatás feletti jogot ugyanúgy, mint a nemzetközi, monopolizált média egyéb eszközeit, ami a tömegtájékoztatást teszi lehetetlenné .
Legyen globalizmus, de vegyük kézbe földünk aranykészletét ugyanúgy, mint a globális bankhálózatot, amivel elrabolták javainkat tőlünk . Államosítsuk vissza azokat a nagyvállalatokat és a bankokat, melyeket ez a monstrum a tőzsde manipulálásával megszerzett tulajdonosaitól, a nemzetek közösségétől . Minden tőzsdét bezárni azonnal ! Bármi legyen, de ne engedjük a pénznyomtatás közelébe ezeket a parazitákat, akik már bebizonyították ezerszer is nekünk alkalmatlanságukat ez ügyben . Világunk zsidók nélkül nagyon megváltozna . Ez a nemzetözi bűnöző banda a cionizmus segítségével beszervezte pénzéhes, oppurtunista embereket a maga érdekébe, s velük végeztette el a piszkos munkát . Amschel Mayer Bauer megjelenése óta a zsidóságot használja céljaihoz a vörös pajzs tulajdonosa, ezzel megvalósítva a messiás földi királyságának az álmát . De milyen áron tette ezt ez a bűnszövetkezet ? Az emberiségnek a vagyontárgyait, földgolyónk természeti kincseit a maga szolgálatába állította, mondhatnánk úgy is, hogy kisajátította .
Egy gombnyomáson múlik a pénzrendszeri átutalás sikeressége, de rendszerükkel meggátolják más rendszerek működési feltételeit . Zárjuk ki sorainkból ezeket a békétleneket egyszer és mindenkorra, mert ők is kizárnak bennünket kiválasztottságuk hamis tudatával, az emberi faj keretéből . Ők azok, akik egyenjogúságot hirdetve követeltek ki maguknak emancipációt más országában, majd többletjogaikkal élve, rabszolgaságba taszították őket . Megszünt az igazságszolgáltatás ! Átvette helyét a nemzetközi jog, zsidóknak kedvező megitélése, ami az ő nacionalizmusuk kivételével elitél minden patrióta megnyilatkozást . Vegyük már észre legalább mi magyarok a zsidó veszély realitásait ! Tőlünk várja az emberiség most is, mint mindig, a helyes út kijelölését, ami járható lesz majd a jövő számára mindannyiunknak .
Fölszállott a páva... Micsoda lelkiség ömlött reánk a Kárpátmedence széttagoltságának messzi üzeneteiből ! A zsűri szavai forradalmian hatnak a magyar lélek bebörtönzött szellemére . Miért nem akarjuk meghallani a hangjukat ? Számítógépem nem engedte megtekinteni ezeket a dalokat, táncokat, sőt a zsűri szeretettől elcsukló szavait is letiltotta nekünk . Olyan ez mint Wass Albert, és a többi kiváló magyar író üzenete, akiknek szellemét kitiltotta hazánkból a cenzúra fura ura . Intelmük gyorsan, s nyersen ért, a nincsen hazám versemért... Tudom nem így írta Atilla, de a lényege ma is ez .
VGB
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2012-11-11 13:54:03, vasárnap
|
| |
| |
2012-11-11. 10:06
Magyar Országgyűlésnek zsidó főigazgatót! - Kövér antiliberális álarca is a porba hullt
Simicska és Széles szegény emberek. A Fidesznek nincs sajtója. Akinek kételye van, vegye elő a kormányt támogatók lapjait. Vagy keressen azok portálján. Vagy nézze e két "derék" milliárdos televízióit, és hallgassa rádióit. Egy sovány híren kívül ezeken nyoma nincs annak, ami az elmúlt napokban az első számú beszédtéma volt a dühtől felrobbanó fideszbirka táborban. Arról, hogy Kövér László házelnök felkérésére a hazánk egyik legvisszataszítóbb figurája, Such György, a Magyar Rádió korábbi elnöke tölti be januártól az Országgyűlés Hivatalának újonnan létrejövő főigazgatói posztját.
Such már be is tette kénköves patáját a Parlamentbe: október 15-e óta hivatali állományba helyezte magát.
Kövér immár ki tudja, hányadszor bizonyítja be, hogy "antikommunizmusa" mellett "antiliberalizmusa" is csak a sumákság dimenziójában létezik. Ami az előbbit illeti: titokminiszterként kabinetfőnökének nevezte ki a Kádár-éra legundorítóbb tévés alakjának, a kékfényes Szabónak a gyerekét, és foggal-körömmel védte meg a volt komcsikat a tisztogatástól az alá helyezett hírszerzési és elhárítási szolgálatból.
Such György kinevezésével az utóbbiról, "antiliberalizmusáról" rántotta le ismét a koszos leplet.
Such az a nyálkás bőrű kaméleon, az a gerinctelen konjunktúralovag, aki minden táborban megtalálta a számítását. Ha kellett, a vérliberális Magyar Narancsnál, a kommunista-szadeszes MTV-nél (mindkettőnél súlyosan vezető pozícióban), vagy később, havi 10 milliós fizetéssel szintén az MSZP-SZDSZ-es korszak Magyar Rádiójánál. (Oda MSZP-s és SZDSZ-es fajtestvérei - Agárdi Péter és Gellért Kis Gábor kuratóriumi elnökségi tagok - nyomták be, illetve találták ki "kompromisszumos" elnöknek.)
Már hivatali ideje első napján teljesített: kitiltotta a közszolgálati rádióból Lovas Istvánt, hiszen a Vasárnapi Újságban elhangzott jegyzetét "csak" 1,3 millióan hallgatták. Vele együtt a jegyzet műfajt, amit később visszahozott. Majd a Vasárnapi Újságot teljesen átalakítva, onnan Tőkés László püspököt, Pajor és Kerényi atyát vágta ki.
Ez 2006 nyarán történt. Annak őszén pedig Gyurcsány rendőrei rendeztek vérfürdőt a közszolgálati rádió udvarán. Parlamenti meghallgatásán azzal védekezett cinkossága ellen, hogy irodája ablaka nem arra az udvarra nyílik, amely ártatlanok vérében úszott. Azt sem látta persze, hogy a rendőrök a rádió kantinjában zabáltak. Igaz, ezt nem is kérdezték tőle.
Hogy ezt a vérlázító hazugságot az országgyűlési meghallgatást vezető fideszesek elfogadták, bizonyíték arra a tessék-lássék akaratra, amivel az egész színházat megrendezték.
Such még rádiós elnökként átnevezte a közszolgálati adókat MR1-re, MR2-re és így tovább. Hiszen ő egy olyan ember, akinek a Magyar Narancs nem, de a Kossuth és a Petőfi nevek cikik. (A Kossuth család sajnos elfelejtett tiltakozni akkor, amikor Such a névfosztást végezte.)
Suchot a korábbi korszak "számonkérését" játszó Fidesz 2006. őszi bűnsegédi bűnrészességéért 2011. elején azzal jutalmazta, hogy ismét zsíros állásba juttatta: a Dialóg, a Hunnia, az Objektív és a Budapest Filmstúdió ügyvezetőjévé nevezték ki.
Ismerjük el, nincs még egy olyan ország, ahol egy kormányváltást arra használnák, hogy az ellenség embereit vagy a velük összejátszókat nevezzék ki kulcspozíciókba. Legyen az az Izraelben képzett, leumi bankos Németh Lászlóné-féle minisztérium (akire a teljes ellenzék nemmel szavazott, kivéve Lenhardt Balázst), ahová Molnár Lajos volt SZDSZ-es egészségügyi miniszternek nincs olyan közeli rokona, akit be ne dugtak volna, vagy a külügyminisztérium, vagy akár az Alkotmánybíróság, ahová a Fidesz liberális gazembereket helyezett el, mint Stumpf István és társai. (Pokol Béla a nagy kivétel.)
Azt persze a fideszes vezetők is tudják, hogy a Such-kinevezést lehetetlen az ész fényénél megmagyarázni. Suttogó propagandájukban azonnal elővették az ilyenkor mindig előrángatott dzsókert, ami a narancs vallású birkanyájat mindig meg is nyugtatja kellőképpen: "érted, ugye, a háttérerők rákényszerítették a kinevezést Kövérre...".
A Fideszben nagyon is tudják, hogy nincs olyan őket védelmező, bárgyú összeesküvési teória, amelynek a félhülye szavazóik fel ne ülnének.
Meg különben is: ezeket az elméleteket - és ez az igazi előnyük - jellegüknél fogva nem lehet cáfolni.
Holott az igazság ebben az esetben is igen prózai: Kövér László házelnök (is) egy utolsó gazember.
Szalonna János - Kuruc.info
További részletek: http://kuruc.info/r/7/103872/#ixzz2BuyvLG2r
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2012-11-11 12:03:52, vasárnap
|
| |
| |
Egy kiránduláson lemarad egy házaspár a többiektől,
Megjelenik egy nagy hím gorilla és elkezdi őket kergetni.
Mire felkapaszkodnak egy -egy fára, a gorilla a nő után megy és tépi a
nő ruháját
A nő sikítozik a férjének-mit, tegyek? ,ez a majom meg erőszakol?
-Hivatkozz a migrénedre, ahogy nekem szoktál! |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Humor |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/3 oldal
|
Bejegyzések száma: 26
|
|
|
|
2012. November
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
595 db bejegyzés |
| e év: |
4803 db bejegyzés |
| Összes: |
64003 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 915
- e Hét: 2837
- e Hónap: 6582
- e Év: 160078
|
|
|
Offline
