Regisztráció  Belépés
joetoth.blog.xfree.hu
pax Tóth József
1937.09.06
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
Bibliából és szerzetestől17/279
  2012-06-28 18:07:27, csütörtök
 
  Békesség az idők jeleiben megmutatkozó Istentől.
Mt 16,3-ban Jézus egy komoly szót mond, amire minden kor embere fölfigyelhet: "Az ég színéből tudtok következtetni, az idők jeleit meg nem tudjátok felismerni?" Lk 12,56 pedig egyszerre kérdés és felszólítás, vád: "Hát ezt az időt miért nem tudjátok felismerni?"
A keresztény feladata tehát, hogy megértse "az idők jeleit". Isten akarja, hogy ezekből ismerjük fel őt. Ebben az összefüggésben mindig újból felráz a Krisztusról szóló tudósítás, amint sír a gyönyörű város, Jeruzsálem fölött, mert nem ismerte föl "látogatása idejét".
Van elszalasztott alkalom, egyszer s mindenkorra eltűnt esély; olyan idő, amikor az emberhez mint egyénhez és mint közösségi lényhez közel volt az "üdvösség", de nem használta ki, hanem elnézte, elaludta, elfecsérelte.
Isten beszél, felajánl, meghív annak az időnek követelményei, különleges áramlatai, de viszontagságai által is, amelyben mint ember, mint keresztény élek.
"Az idők jelei" mindig a mi jeleink. A "kairosz", amiről az evangélium beszél, mindig a személyes élettér, az egyszeri időpont, amelyben élünk. Benne kell fölismernünk Istent és megértenünk beszédét. Ez éber szellemet követel meg, nyitott és készséges fület a sokféle csomagolásban elénk kerülő boldogságok és örömök, bajok és szomorúságok, segítségek és támaszok iránt, amit Isten a mi "kairosz"-unkban küld nekünk. Mint keresztényeknek mindig a mi "kairosz"-unkból kell élnünk, állandóan abból a páratlan helyzetből kiindulva és abba behatolva cselekednünk, amelyben éppen vagyunk.
Ezért éppen olyan helytelen lenne, ha visszaálmodnám magamat az egészség, a testi-lelki épség messze napjaiba, mint amilyen reménytelen és terméketlen az után kívánkozni, amije másoknak van. Az én napjaimat kell felhasználnom, a betegségemben és a vele adott nehézségekben rejlő esélyeket fölfedeznem. Isten itt és most belőlük szól hozzám, és utasít hallatlanra nem vehetően saját egyszeri életem ajtaja elé. Itt kell megtalálnom Istent és munkálnom üdvösségemet, anélkül, hogy visszanéznék, sőt anélkül, hogy a jövőbe pillantanék. Mert minden előretervezést is csak bizonyos előfeltételekkel kíván meg tőlem, amennyiben mostani "kairosz"-om felismeréséből kiindulva vájtfülűnek kell maradnom Isten hangja számára, meg kell értenem az ő beszédét és jelenlétének jeleit életem minden eljövendő "kairosz"-ában.
Ameddig igyekszem a "kairosz"-omban lenni és megérteni belőle Isten személyesen hozzám szóló beszédét, addig oldottan, gondtalanul élhetek és kell élnem. Az evangélium nemcsak jóakaratúan ajánlja ezt, hanem kötelezően meg is követeli tőlem. És mindenekelőtt szabad vagyok attól, hogy félve-remegve, aggodalmak közt tengessem életemet. Mert ha aggódva nézek a holnapi nap elé, az a megváltatlan, Istent tekintetbe nem vevő, Isten elől betakarózó élet jele, a pogány életbeállítottság ismertetőjegye (vö. Mt 6,25-34). oldott magatartásban viszont belső pillantásom szabad és elfogulatlan marad, mélyére láthat a dolgoknak és eseményeknek. Mindenekelőtt pedig keresztül tud hatolni a dolgokon, s minden tűnő jelenség és változás mögött fölismeri azt, aki bennük és belőlük szól, szólít, sürget.
Ha mint keresztény szembenézek "kairosz"-om felhívásával, ha kiaknázom keresztény életem konkrét megvalósításában, akkor életem nemcsak saját magam számára lesz élni érdemes, hanem másoknak is utánozható és vonzó. Mert azt hiszem, a keresztény életében legalábbis annyi tartalomnak kellene lennie, hogy utánzásra szóló felhívás legyen mindenkinek, aki éppen napjainkban nagy fáradsággal próbálja keresztülverekedni magát korunkon, és benne is föl szeretné fedezni Isten jelenlétének jeleit.
Még valamit meg kell jegyeznünk a "kairosz"-ról, vagyis időnk és életünk egyszeri, mindenki számára személyes szakaszáról: hogy ti. magában rejti a kor személyfölötti irányzatait és áramlatait is. Összesűrítve, összezsúfolva ott van benne korunk, a mindenkori jelen. Saját személyes "kairosz"-unkban mindig mint korunk emberei élünk. A magunk kairoszát fölismerni tehát annyit is jelent, hogy megértjük és kiaknázzuk korunk általános szellemét. Ezért amit korunk életem alakítására felajánl, annak keresztény életemben is útmutatásként és ösztönzésként kell leszűrődnie, itt és ma.
Jól megnézve úgy tűnik, hogy korunk néhány hallatlanra nem vehető felhívást tartalmaz, amit mint kereszténynek magamévá kell tennem, hogy megfeleljek küldetésemnek. Mostani közvetlen környezetemben van alkalmam átélni a korszellem hatásait./P. Dr. Anton Gots kamilliánus szerzetes/

 
 
0 komment , kategória:  Gots,Anton  
Bibliából és szerzetestől16/278
  2012-06-24 15:18:50, vasárnap
 
  Békesség a terhünket hordozó Jézustól.
Aki hosszú ideig a betegágyhoz van láncolva, idők folyamán sajátos hatást gyakorol környezetére, anélkül, hogy tudatosan törekednék rá. Valamiképpen menedékhelye lesz azoknak, akik hozzá hasonlóan keresztet hordoznak. Így a hónapok teltével meg kell állapítanom, hogy olyan emberek jönnek betegágyamhoz és beszélgetnek velem, akiknek a szenvedése sokkal nagyobb, mint az enyém. A kezdetben gyakran teljesen jelentéktelen, cél nélküli és "szándéktalan" beszélgetéseket mindig világosabban felváltja a szív "kiöntése", a teher lerakása. Emlékszem nem egy "Nikodémus-órára", ami a szobámban folyt le.
Miért jönnek éppen hozzám? és éppen most? Azt hiszem, egy szenvedő közelében - ha nincs is szándékában - meg lehet sejteni valamit abból az elemi tapasztalatból, ami mély belátást nyújt az élet összefüggéseibe. A szenvedő az életnek és lehetőségeinek legszélső határán él, sőt lenyúl léte végső gyökereiig, amelyek már magának az életnek ősokába és kezdetébe kapaszkodnak. A szenvedő döbbenetesen közel ér Istenhez.
Az Abszolútumnak ez a közelsége olyan, különben megtapasztalhatatlan belátásokat nyújt az élet összefüggéseibe, amelyek többé nem mérhetők a szokásos mércékkel, mert csak életünk legkülső peremére lépve tárulnak fel.
A szenvedőnek ez a közelsége az abszolúthoz, az istenihez az emberiség fejlődésének hosszú szakaszain át megriasztotta az egészségeseket. Az emberek "kitették" a szenvedőket, elkülönítették őket az egészségesek közösségétől, féltek tőlük, kerülték őket, riadtan, vallásos tisztelettel távol tartották magukat tőlük. Érezték, hogy ha a beteghez közelednek, az Abszolútum közelébe kerülnek.
A szenvedők "kitétele" az egészséges és a beteg közti feszültség egyik pólusa. Ellenpólusa a "vonzás", a beteg közelébe tartó igyekezet. Aki a szenvedő közelébe kerül, ugyanakkor közel jut ahhoz a tartalomhoz, ami benne végleges, értékkel telített, maradandó és jelentős. Mindenekelőtt tudja, hogy védelemben részesül, biztonságban van, jó helyre rakja le terhét. És ha elmenőben újból magára kell vennie, akkor úgy érzi, nagyobb az ereje, útja kicövekelt (nem "se vége, se hossza"), biztonságos célja van.
Ilyen kisugárzás árad a betegágyból. Hatását az oda zarándoklók a legkülönfélébben fogalmazzák meg: "Nála (a szenvedőnél) úgy érzi az ember, hogy megértik." "Ösztönzést kap, hogy ne csüggedjen." "Szívesebben, több örömmel hordja a keresztjét, ha látta őt." Bárhogyan is hangozzanak az ilyen megnyilvánulások, mindig valami kimondhatatlanra és mégis megsejtettre utalnak, magának a lényegnek közelségére és jelenlétére.
Aki Isten szavának felvilágosítását teszi életének irányító fonalává, annak akkor nyílik ki végképp a szeme, ha hallja, hogyan azonosítja magát Krisztus a szenvedőkkel: "Beteg voltam, és meglátogattatok engem" (Mt 25,36). Észreveszi a titkot, hogy minden szenvedőben Isten és Krisztus műve él tovább, és Isten egészen közel van, sőt jelen van benne.
Eközben maga a beteg az üdvösség eszközévé válik minden hozzá jövőnek. Ha méghozzá tudatosan vállalja az óra felhívását, ha szenvedését a kegyelem forrásává teszi, akkor betegágyáról az áldás folyama árad, gyakran kézzelfogható erővel. Krisztus legbenső szellemi törvénye az, hogy hordozzuk egymás terhét.
"A másik terhe" napról napra jobban hozzátartozik útipoggyászomhoz. A többiek, akiknek nálamnál több a hordozni valójuk, mindennap nálam vannak, lerakják terhüket, és várják, hogy megkönnyebbülve mehessenek el. Nagy a számuk, a nevüket nem ismerem. Nem is szükséges. Elég tudni, hogy rám vannak bízva, hogy őket is hordanom kell, mert csak így maradok hűséges Krisztus belső felszólításához.
"A másik terhe" a legkülönfélébb alakban tűnik elém:
a kiútat és felvilágosítást kereső anya tanácstalan, kínzott szeméből;a szolgálatosok idegességéből és izgatottságából, akik osztályuk elhagyása után övéik nehéz hétköznapjába térnek haza;
a szomszéd szobából hangzó kiáltásokból;
a megkínzott, megcsalt, olcsó vigasszal, hazugsággal tartott emberek síró pillantásaiból, akiknek nem mondják meg, mi van velük;
a durvaságból és szívtelenségből, amit betegágyam közelében sokaknál észreveszek;
azok könnyeiből, akik éveken át hiába harcolnak szeretetért, jóságért és megértésért;
a háttérbe szorítottak, az eltaszítottak, a vigasz nélkül maradtak sírásából...
"A másik terhe" mered rám ezernyi arcból, és együtt hordozó váll után kiált.
Miért kell meglátnom, meghallanom? Miért nem tudom leszegni a fejemet és továbbmenni? Nem megy többé! Azelőtt talán így lehetett. Ma minden nyomorúság, amit látok, megváltás után, minden teher könnyebbség után kiált. Látom a nyomorúságot, magamra veszem, hozzárakom a magaméhoz, magamévá teszem.
Mert a másik szenvedése legyőzésre vár, de csak amennyiben valaki magára veszi és végigviszi. A teher gyakran túl nehéznek tűnik. Egy néger asszony képe áll előttem. Hatalmas, megrakott kosarat visz. A kép alatt szöveg: "Ne könnyebb teherért imádkozzunk, hanem szélesebb vállért!" A teher sohasem lehet túl nehéz, ha a hátam mindig elég széles. Fölveszem hát, és fölismerem a felszólítást, amely naponta annyi gyámoltalan pillantásból száll felém.
Megtapasztalom, hogy minél inkább átveszem "a másik terhét", annál jobban meg tudok feledkezni a magaméról. És mindig újból megállapítom, hogy mások nehezebb terheket hordanak, kevesebb segítséggel rendelkeznek, magányosabbak, és csekélyebb vigasszal kell nehéz mindennapjaikban vándorolniok, mint nekem. Megélem, hogy saját magam annál vidámabb, derűsebb és kiegyensúlyozottabb leszek, minél inkább tehermentesítem mások kedélyét a kínoktól.
Azt is föl kell fedeznem, hogy mi keresztények rossz sorsban is tudunk vigasztalni, mert számunkra nincs "halálos szomorúság", sem reménytelenség. Hiszen VALAKI már megtört minden szomorúságot, elviselt minden szenvedést, hordozta az ember minden terhét, ami ezáltal minden időkre hordozhatóvá vált. Így kiderül, hogy "a másik terhe" valójában annak az EGYNEK, az ELSőNEK a terhe; mint az ő keresztjének, az ő terhének egy részét teszi a vállunkra.
Ez alatt a teher alatt eltűnnek a magunk és a mások szenvedésének határai, mert valamennyi együtt az Úr folytatódó halálát, tovább munkálkodó üdvösségét, de egyben Jézus mindig újra kezdődő dicsőségét jeleníti meg. Mindannyiunk terhét valaki Más hordozza a sajátjaként: ő az Első, az Élen-Hordozó, - nekünk csak utána kell menni, és a kereszt végét egy kicsit megemelni.
A "másik terhe": az ő terhe./P. Dr. Anton Gots kamilliánus szerzetes/


Link
 
 
0 komment , kategória:  Gots,Anton  
Bibliából és lelkésztől75/277
  2012-06-21 17:30:28, csütörtök
 
  Békesség az országa jótéteményeit nekünk adó Istentől.
,,Ti tehát így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy mennyekben''
(Máté 6,9).

a) Mi Atyánk... Te erôs, édes, személyes szellem... telve
jósággal; mikor Atyánknak hívunk, akkor közelítünk meg téged
legjobban. Szívünk sugallata kell hozzá; falábakon járó eszünk csetlik-botlik az Isten-keresés útjain. Az ,,Isten-fogalmak'' azért olyan vérszegény vagy épen torz képletek. Szellem és élet az Isten, s a fogalom halavány s a képzelet megtévesztô. -- Jézus e szóval,,Atyánk'', mutatott rá az útra, melyen Isten felé mehetünk. Mással ne igen gyötörd magad: szeress s légy gyermek. Adjuk át magunkat Atyánknak, s akit küldött, Krisztusnak, mint ahogy az evangélium ösztönöz és tanít. Szeretô hittel menjünk feléje, alázatos, hódolatos,engesztelô, vágyódó akarattal. Ez érzületben a lélek finom érzékenységet mutat; e nélkül elsötétül s elszárad. Tehát föl az Isten-közelségbe, az ô oltalmazó, biztató, megnyugtató közelségébe. Atyám ô s erôm; erôt szívok belôle, csak úgy boldogulok; ô egészíti ki elégtelenségemet; ha átleng rajtam, föléledek. Egy csepp az ô édes szeretetébôl többet ér, mint a tudásnak óceánja. Ó szólj gyermekedhez;tölts el vigasszal s megnyugvással. Pater mi, pater mi!

b) ,,Szenteltessék a te neved.'' Inspirált tiszteletre van
szükségünk az örök, végtelen Fölséggel szemben: imádnunk kell ôt.Kicsiny, véges vagyok; te, Atyám, végtelen vagy; idôben élek, te örök vagy. Te a nagy Úr, én szolgád, s bennem lesz öntudattá a te nagyságod s a világ függése. Tisztellek s mély hódolattal tekintek föl rád, ki a mélység fölött tartasz, nem azért, hogy ledobj, hanem hogy üdvözíts.Azért tiszteletem szeretetbe csap át s örvendezve mondom: Szent,szent, szent a seregek Ura Istene. Teljes a föld s az ég az ô dicsôségével. Igen, teljes, akinek te betöltöd; teljes gondolattal,alakkal, erôvel, szépséggel annak, ki téged ismer; aki pedig nem ismer, annak teljes a föld érthetetlenséggel, kínnal, sötétséggel. Ó vonzz, hogy érezzelek, emelj, hogy dícsérjelek s dicsôítselek örökké.Iparkodlak megdicsôíteni magamban... mily kegyelem s boldogság, hogy ezt tehetem.

c) ,,Jöjjön te országod'', a tied. Másoknak is vannak országai; a
nemzeteknek, a tudománynak s kultúrának. Ezek az országok ki nem elégítenek; térben s idôben terjeszkednek, de a szív mélységeit s magaslatait meg nem közelítik. A te országod e mélységeket tölti ki s e magaslatokra vezet! a te országod erô, élet, öröm a lélekben;továbbá a te országod az igazságosabb, nemesebb, emberibb, földi lét;-- a te országod a lelkek nagy közössége, az anyaszentegyház s végre az örökkévalóság. Valami már van ez országodból bennünk s körülöttünk;kérünk, foglaljon tért jobban; fejlôdjék lelkünk, fejlôdjék a világ a te gondolataid szerint, fejlôdjék ki minden. Legyen kevesebb sötétség,
kín, pusztulás, halál körülöttünk; ismerjünk rá műveidben a te
végtelen jóságodra! Ez adventben, az Isten-ország terjedésének
reményében élünk s dolgozunk... jöjjön el országod, azt sóhajtja
minden imánk, minden munkánk s küzködésünk!

d) ,,Legyen te akaratod, miképen mennyben, azonképen a földön is!'' Te a létben föltétlen s akaratodban szent s kifogástalan vagy!De a te akaratod nem emberi, s az emberi tervek, gondolatok s érzések méreteit végtelenül fölülmúlod. Te igazítsz el mindent, jót, rosszat.Rosszat is, abból ki nem menekülhetünk, mert a világ mechanikájának malmában ôrlôdünk, de te a rosszat is erkölcsi jóra rendeled. Nem szabad tehát a bajoktól s küzdelmektôl elernyednünk; ha át is csap rajtunk a keserűség hulláma, kérdezzük mindjárt: mit tegyünk, hogy az Isten akarata legyen? A tompa szenvedés nem az; a küzdô, tűrô, bízó szenvedés igen. -- Minden másban is azt teszem, amit az ész s a hit, a természet s a kegyelem javasol. Ez az Úr akarata. Mindig meglesz az Úr akarata ha a hívô, bízó lelket érvényesítem s világ, keserűség, munka,küzdelem fölé emelem.

e) ,,Mindennapi kenyerünket adjad nekünk ma.'' Szükségleteink s igényeink vannak; kenyérre, ruhára, hajlékra szorulunk; egy darab világ kell nekünk, hogy rajta lelkünk szépen kifejlôdjék. Ne borítsa el a föld, a világ a lelket, de viszont ne sorvadjon el a lélek a világ hiányától. Adj nekünk annyit, amennyit az egyszerű, igénytelen,nemes élet kíván. -- Sok lélek nem a hiánytól, hanem a bôségtôl vagy a szükségletnek túlságos hajszolásától sorvad el. Minek a sok ideginger s élvezet, mely tönkreteszi az erôs életet? Igaz Bouffon szava: az emberek nem halnak meg, hanem megölik magukat... esztelen életmóddal.
,,Tedd, hogy a kövek kenyérré legyenek'', mondja a modern, lelket-testet ölô munka; de mi haszna, ha e sok kenyértôl meghalunk! A kenyér is kô lett nekünk. Becsüljük meg az egyszerű ételt, a jó vizet,levegôt, éji álmot; taníts minket élni, Uram!

f) ,,És bocsásd meg nekünk a mi vétkeinket, mikép mi is
megbocsátunk az ellenünk vétetteknek.'' Ahogy élni akarunk testileg,úgy még inkább lelkileg. Ez a kívánság a szív legmélyebb s legizzóbb vágya, a lélek kiáltása: ,,Hallgasd meg Isten az én imádságomat és ne vesd meg könyörgésemet, figyelmezz rám és hallgass meg engem''.Bocsásd meg bűneimet... ezt kérem tôled. Ezt csak kérnem lehet, mert rám nézve sem érdemnek, sem küzdelemnek, csak kegyelemnek tárgya lehet. Te adhatod meg. Ha megadod, élek; ha nem adod, meghalok örökre.Szívesen megteszek mindent, amihez e kegyelmet kötötted; bánok,
gyónom, eleget teszek, s még valamit: én is úgy teszek, amint hogy nekem tégy, remélem; én is megbocsátok szívbôl, igazán; megszólítom,kire neheztelek. Te mondtad máshol, hogy templom, oltár, áldozat nem segítenek rajtam, ha a testvérre haragszom. S valóban mit is kérek bocsánatot, vagyis könyörülô szeretetet, ha a szeretet, jóindulat s a közösség lelkét mással szemben nem érvényesítem. ,,Irgalmat akarok s nem áldozatot.''

g) ,,És ne vigy minket a kísértetbe.'' Az életben sok a sötétség,nehézség, küzdelem és érthetetlenség; ezek lelkemnek kísértései.
Imádkozom s nem hallgat meg az Úr; szenvedek igazságtalanul; türelemre van szükségem természettel s emberrel szemben; lelkem egyensúlya megbillen; nem értem magamat s a világot; Istenem, ne vigy a kísértetbe; ne boríts rám sötétséget; ne éreztesd a lét s a küzdelmek kegyetlenségét. Kísértésem lesz, ösztöneim ellene mondanak lelkiismeretemnek; a test, a világ, az ördög nem némák; de add, hogy megálljam helyemet; adj a kísértésekben kitartó, el nem sötétedô,bátor, áldozatkész lelket. -- Legyen bátorságunk a jóhoz, a kötelességhez! De részünkrôl is tegyünk meg mindent, hogy a kísértetbe bele ne kerüljünk; óvakodjunk gondolatainkban, érzéseinkben,képzeletünkben a rossznak útjaitól. Bizalmatlankodjunk minden iránt,ami a lélek békéjét zavarja. A lelki egyensúly megzavarodását könnyen követi a hajótörés.

h) ,,De szabadíts meg a gonosztól.'' A személyes gonosz az ördög.A szentírás rámutat; s nincs pszichológia, mely meg tudná magyarázni lelki életünk elsötétedéseit s keserves megzavarodásait; belôle való sokszor a kétely s bizalmatlanság; közelségének tulajdoníthatni a sötét, hideg gondolatokat Istenrôl s kegyelmérôl. -- Szabadíts meg a földön járó gonosztól, mely máris ily sötét s hideg s kiöli az életet,s még inkább a gonosztól a másvilágon; óvj meg, hogy ne essünk hatalmába!/Prohászka Ottokár püspök /+1927.Budapest/
 
 
0 komment , kategória:  Prohászka Ottokár  
Bibliából és lelkésztől74/276
  2012-06-17 13:53:26, vasárnap
 
  Békesség a növekedést adó Istentől.
,,Hasonló mennyeknek országa a mustármaghoz, mely kisebb ugyan minden magnál, mikor pedig felnô, nagyobb minden növénynél és fává leszen, úgyhogy az égi madarak laknak ágain'' (Máté 13,31).

a) Az evangélium s Krisztus kegyelme mélységes, feszülô energia.Aki külrôl nézi, nem sokat lát rajta; de aki átéli, az csodálatos fejlôdést és földbôl s világból való kiemelkedést tapasztal magán. Nem a sok szón múlik, hanem az erôn; az erô pedig szellem és lélek.Tapasztalja ezt az egyes ember s tapasztalja a nagy világ. Ó evangélium, te igénytelen, titokzatos erô, hogy tisztellek s szeretlek!

b) Mit kell tennem, hogy az Isten országa bennem kifejlôdjék? 1.Ki kell terjesztenem hitemet értelmi s erkölcsi világomra s uralkodóvá tennem azt. Jézus szemeivel nézek s nem a világ, a szokás és tradíciók s emberi tekintetek érzékével. A világ majd imperialista, majd kozmopolita; majd kemény és klasszikus, majd meg szentimentális; hitem nem ingadozhatik divat szerint. Ha néha nagy az ellenkezés egy pont körül, késôbb megint vész! Hiszek föltétlenül!
2. Érdeklôdés,törekvés, megfeszülés kell, hogy egyénileg sajátosan éljük át a hitet. Ugyanazt a kereszténységet frissen, üdén, aktuális eredetiséggel! Ne álljon utunkba kislelkűség, kényelem, mely bénítja a szellemi elmélyedést. Ügyes-bajos dolgainkban, szociális vajúdásainkban,társadalmi érintkezésünkben lépten-nyomon akadunk föladatokra,melyeket a hit elvei szerint kell megoldanunk. Tegyük meg;gondolkozzunk, érezzünk erôsen, de a hit szerint.
3. Lelki világunk kifejlik, mert a törvény, a kegyelem, az isteni akarat igazsággá,tisztasággá, türelemmé, mérsékletté válik benne, s erôs, boldog élet öntudatában jelentkeznek. Fölszívom ezeket, mint az erdô a napsugárt s a harmatot. Azon idôpontról, midôn mélyebb Isten-hitre tett szert,mondotta Carlyle: azóta lettem ember.

c) ,,Az égi madarak eljönnek s ágain laknak.'' Az anyaszentegyház a mi fészkünk, itt pihenünk; ha a világban repkedünk is s élelem után szétnézünk, szívünk mégis ide tér; itt van itthon. -- Minden szépen kialakult lélek egy-egy hajtása és ága az egyháznak s mindegyik vonz sok más lelket, úgyhogy mondhatjuk, hogy ez ágakon laknak s pihennek a lelkek. Mily vonzóerô van Assisi sz. Ferencben, Szent Ignácban, Szent
Vincében! Apológiáknál vonzóbb, édesebb egy-egy szép, szent lélek. Ne sokat disputálni s kritizálni, hanem szépen, szentül, egyedileg élni!/Prohászka Ottokár püspök /+1927.Budapest/
 
 
0 komment , kategória:  Prohászka Ottokár  
Bibliából és szerzetestől15/275
  2012-06-14 15:00:43, csütörtök
 
  Békesség a teremtményeit szerető Isten gondoskodásából.
Azelőtt talán sose tűnt olyan igézetesnek a világ, mint most, amikor minden jel szerint meg kell válnom tőle. Annál szebb, minél kevesebb a kilátás, hogy még egyszer teljes egészségben megélem és visszatérhetek bele. Szépségének ez a mintegy visszájáról jövő élménye mélyreható és tartós. De amit nyújt, nem meríti ki teljesen igényeimet. Valami csillapíthatatlan maradékot hagy hátra, ami betöltés után kiált. A dolgoktól függ ez, mert nem tárulnak föl egészen? Vagy én magam nem vagyok képes megismerni ragyogásukat? Vagy mint ember túl nagy vagyok ahhoz, hogy kielégüljek a világgal? Bizonyára mind a két részen múlik!
És mégis bűvöletbe ejt a világ: virágainak és mezeinek szépsége, ligeteinek, tavainak és kőzeteinek pompája, hegyeinek roppant tömege; az emberi szellem vívmányai, a boldogság, amit egy szeretett ember jelenthet.
A világ szép, - ezen mit sem változtathatnak a "keresztöltések", háborúból származó torz formák, szörnyalakok.
És szép ezen a világon élni! Mert a világon lenni többet jelent a puszta létnél. Azt jelenti, hogy egy darabja vagyunk, és így túlmutatunk önmagunkon. Azt jelenti, hogy részesei lehetünk Annak, aki kezében tartja a világot; mi is élünk az élet túláradó folyamából, amelyből e világ léte, szépsége és drágaságai valók.
Ez a világ Isten világa. Ezt mondja gondolkodó szellemem sejtése; ebben válok bizonyossá elsősorban a hit fényével, amelyben a körülöttem lévő világ és saját életem új fényben sugárzik fel. Ebben a fényben kell mindig újból olvasnom és tudomásul vennem azt a magyarázatot is, amit maga Isten adott teremtéséről.
Az ő kezéből került ki, mondja nekem. És semmi sincs benne, ami ne hordaná alkotó kezének ujjlenyomatát. És jó - mondja Isten -, sőt nagyon jó.
Kincseket rejt, amelyeket az ember van hivatva kiaknázni.
Egészében az emberért van. Szolgálnia kell, segítenie a mélyen lényegébe írt megbízatás betöltésében. És Isten ott van teremtésében. A világ nincs kihajítva saját meghatározatlan, céltalan létébe. Isten vele van, benne van, túláradó életével és gondoskodásával.
Ő igazgatja a csillagzatok járását, ő van az eső és a szél, a kivirágzás és pusztulás törvényeiben. Célba irányítja a madár röptét, és virraszt az ember akarata fölött, hogy a jót fölismerje, és üdvösségére szabadon teljesítse.
Célt és beteljesülést ad mindennek, és minden életet saját tökéletességében és dicsőségében való részesedésre hív meg.
Mindenekelőtt az ember mellett áll, gyengéd szeretettel övezi, és vezeti célja felé: hogy részt vegyen saját isteni életében, elveszíthetetlen boldogságban.
Mindezt maga Isten hirdeti nekem a bibliai teremtéstörténet örökérvényű képeiben. Így csendül ki az Ószövetség zsoltárainak ujjongó kiáltásaiból is.
Új szépségben sugárzik fel előttem a világ és a teremtés, ha megtanulom Krisztus felől szemlélni. Krisztus e világ egy darabjává lett, fölvette magába e világot, istenségével megszentelte, és megnyitotta a Benne felvirradó üdvösségnek.
Halljuk az Írásból, hogy az ember Krisztus és a teremtés az Atya terve szerint titokzatos viszonyban áll. Krisztus az őskép, ami után a világ alakult. ő a világ célpontja. "ő a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülötte. Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat, a trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtett. ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn" (Kol 1,15-17). Azért az emberré lett Krisztus "tulajdonába" jött (Jn 1,11). Életteljességéből áll fenn a mindenség túlcsorduló kegyelemben (Jn 1,16).
Krisztus tehát Isten visszavonhatatlan "igen"-je teremtésére. Viszont benne ez a teremtés kimondja saját, Isten előtt teljes érvényű "igen"-jét Istennek: a hála, az elismerés és mindenekelőtt az imádás igenjét azért, hogy lehet, hogy nem maradt a nemlétben.
Krisztusban Isten e világba lépett, történetébe, sorsába, őbenne a világ újra belekerül Istenbe. Az ember részesévé válik az isteni természetnek (vö. Kol 2,10; 2Pét 1,4). És a kegyelemben részesült, Krisztustól megragadott emberben az egész ember-alatti teremtés is közelébe kerül Istennek, létének célpontjához ér (vö. Róm 8,18-23).
Krisztusban e világ végül is beteljesedése felé tart. A világnak és az emberiségnek már rendelkezésére áll minden hajtóerő, hogy megérjen a teljes dicsőségre, s ezek az erők működnek is közöttünk.
Mindez kimondhatatlan ÖRÖMÖT jelent, örömöt, hogy élünk, és a nagy nap felé tarthatunk, amikor a Krisztusban kiteljesedett teremtésből zavartalanul és vég nélkül felcsendülhet Isten dicsérete. Ebben az örömben benne él a bizonyosság, hogy végleg megmaradhatunk, sohasem hullunk ki az életből; felfog és biztonságban tart egy mérhetetlen Hatalom keze, aki nem húzza vissza karját, egy mérhetetlen Jóság, aki szeretetében önmagát adja.
...
Az önmagán túlmutató világ éppen a Krisztustól megragadott ember halálában, halálba tartásában állítódik bele igazi életébe, sajátos tökéletességébe. Egész világosan látjuk ezt Krisztusnál. Senki sem szerette a világot úgy, mint ő. Azért nem is szenvedett tőle senki úgy, mint ő. És ezért csak szeretetből fakadó halálával tudta mindörökre megpecsételni a világ örömét, szépségét és beteljesedését. Mert az igazi életöröm és a világ igazi szeretete csak úgy válik tökéletessé, ha bevetjük magunkat Isten világáért, és odaadjuk a legjobbat, ami birtokunkban van: az életet.
Azt mondtuk: ez a világ Krisztusé. A világ érdekében végbevitt végső bevetésben megnyilvánuló világigenlés és életöröm viszi előre a teremtés folyását Krisztusban való beteljesedésének végpontjáig. Azért ahol egy ember Krisztusban meghal, Krisztus példájára a végsőkig odaadja magát, ott ez a halál győzelem és megváltás, amint Krisztus halála is győzelem volt, és a világ minden alkalommal még jobban a megváltás fényében sugárzik fel. Jézus feltámadásának tündöklése ez, amely már jelen van és teljességében munkálkodik hűséges barátainak halálában.
Az élet szép, nagyon szívesen élek. A teremtésnek szüksége van rám, és hiszem, hogy naponta végtelen sok tennivaló akad benne. De valami még vár rám, és csak akkor lesz az enyém, ha egyszer meghalok. Azért még szívesebben halok meg, mint élek, mert halálommal többet teszek, ha a világ szeretetéből és öröméből halok meg. Ez a halál nem pontszerű, egyszeri esemény, hanem már benne rejlik magában az életben. A "feloszlás" - csakis Isten tudja, mikor érkezik el a számomra - csupán záróakkordja, megpecsételése ennek a hosszú, mindennapos meghalásnak, amely elválás a világtól, s éppen ezáltal megváltás is a világnak.
A világ és benne az élet szép, mert leolvasható róla Isten dicsősége. Ameddig élek, e világban időzöm, használjam fel örömmel és hálásan. Akkor szolgálok értelmének belső kiteljesedésére. De miközben ismételten felhasználom, egyre mélyül távolságom tőle. Ez az ellentmondás maguknak a dolgoknak a természetében rejlik. Végesek, tehát túlmutatnak magukon. Ha nem ilyenek lennének, akkor használat közben hozzájuk kellene tapadnom, mindörökre megittasodnom szépségüktől, akkor megelégedhetném velük. Így azonban elűznek maguktól, és éppen miközben feltárják előttem legbensejüket, azt mondják nekem: még nem ez a végső, ami rám vár, azért úgy kellene élnem velük, mintha nem használnám őket.
Ilyen tehát a világ és szépsége. Minden pompájában - mondja - csak egy szikra a közöttünk már munkálkodó nagyobb, nagyszerűbb valóságokból.
Azért annál inkább szeretem a világot - az ő dicsőségének trónusát./P. Dr. Anton Gots kamilliánus szerzetes/
 
 

 
 
0 komment , kategória:  Gots,Anton  
Bibliából és lelkésztől73/274
  2012-06-10 14:54:54, vasárnap
 
  Békesség Jézus életében részesedésből.
A vendégség a jóbarátságnak, vagyis az életközösségnek jele.
Együtt eszünk, együtt élünk. Az Úrvacsora is élet-közösséget jelent
Krisztussal. Nevezetesen három irányban.

a) Közösség az élni akaró, életet megújítani és kiárasztani akaró Krisztussal. Együtt élni s egyet élni akarok veletek; önmagam életét,az erôs, isteni életet vágyom átélni bennetek. Ez erôs életnek nem fűzfákra akasztott lant a szimboluma; nem idegen Eufrátok folyóvizét nézi; nem nyögés az éneke, hanem lélek, örvendezô, öntudatos odaadás és vállalkozó szellem tölti el, s lelkében fakadnak vizei, könnyeiben fürdik, s önlelkének dagályán emelkedik. -- Ezt az odaadást kezdem tisztuláson; ez a durva munka, mely az Isten gondolatait belém vezeti;ezt folytatom gyakorlati, hűséges szereteten, melyben átadom ugyan magamat, de ugyanakkor visszanyerem magamat. Odaadom lelkemet Istennek, és erôvel, lélekkel, érzéssel megtöltve kapom vissza. Istent élem át, hogy annál erôteljesebben s tevékenyebben éljek.

b) Közösség a halálba induló Krisztussal. Beleszövôdik az
eucharisztia szellemébe az árny, az árulás, az élet keserve, az
olajfák árnyékában vért izzadó Krisztus képe, vérfoltok és kereszt. Ez temperamentuma az Úrvacsorának. A Mester, kit a kereszt hív, magához inti keresztre s szenvedésre még nem érett fiait. Biztat; jertek közelebb; egy-egy hulláma kínszenvedésének végig söpör lelkünkön s megborzaszt. Úgy ülünk körülötte, mint a vértanú-jelöltek a Kolosszeum padjain; le kell ereszkednünk nekünk is az arénára; minél inkább ereszkedünk, annál közelebb hozzánk a szenvedô Krisztus; megcsap és megittasít szelleme; a szeretet áldozatot hoz!

c) Közösség a föltámadásra induló Krisztussal. Ha valaki meghalni készül szeretetbôl, annak nagyon kell élni, s aki nagyon él, az a halálban sem hal meg végleg. A szeretet nem halni tanít s ha halált kíván, a több életért teszi. Himnusza az élet, virága az öröm és lendület. A halált tehát szintén az újjászületésért szenvedi. Meghalni Krisztussal, mindig újjászületést, különb életet,fölvirágzást, megújulást jelent. -- Ez az önmegtagadás filozófiája; lefogni az életet, mint a hegyekrôl vágtató vizet, hogy magasabbra szökelljen./Prohászka Ottokár püspök /+1927.Budapest/
 
 
0 komment , kategória:  Prohászka Ottokár  
Bibliából és lelkésztől72/273
  2012-06-07 15:46:43, csütörtök
 
  Isten és feleberát szeretetéből eredő békesség.
a) ,,És íme egy törvénytudó fölkele, kísértvén ôt és mondván:
Mester, mit cselekedjem, hogy bírjam az örök életet? Ô pedig mondá neki: A törvényben mi vagyon írva? Amaz felelvén, mondá: Szeressed a te Uradat, Istenedet teljes szívedbôl és teljes lelkedbôl és minden erôdbôl és minden elmédbôl, és felebarátodat, mint tenmagadat. És mondá neki: Igazán feleltél; ezt cselekedjed és élni fogsz'' (Luk.10,25).
Szeressed az Istent, a te fölséges, végtelen, édes mindenedet;azt az örökkévaló, magát egyre jobban kinyilatkoztató nagy jót; ,,omne esse'', a lét és élet dagadó óceánját; azt a meleg, boldog örök-életet, kibôl fakadnak lelkek és egyesülések, intuiciók és inspirációk s az extázisok örömei, mint rügyei a lelki tavasznak; kibôl valók a szellemek viziói s a művészetek inspirációi, ki bűvöl lelket, s ritmust s harmóniát önt ki a létre. Szeresd azt a legreálisabb szépséget, mely poézis és valóság; azt a produktív ôserôt, mely gördít csillagot s rajzol világot, s szívedbe szárnyaló, édes érzést önt.
Szeresd ôt, kibôl való az anya öröme; ôt, ki által születik gyermek s fakad virág; kibôl való a boldogság énekének minden motívuma, ki tejet és mézet és bort csepegtet a szeretôk, a költôk, a próféták s a szamaritánok ajakára; -- ki könnyeket fakaszt s a csendes örömök pacsirtadalait inspirálja; -- ki a mély megindulás könnyeit keveri a fájdalomba s homállyal, sötétséggel is dolgozik a több, szebb élet kialakításán. Szeresd ôt, Uradat, mindenedet, ki akart téged, s azért vagy, s ki akarja, hogy több, szebb, erôsebb, teltebb, gazdagabb lélek légy; ki vonz téged, s fölhúzza kegyelmének zsilipjeit, s lelkedet folytonos, szebb, öntudatosabb élettavaszra neveli. Szeretni kell ôt szívvel, erôvel... s ugyan lehet-e ôt szeretni érzés, megindulás, hevülés nélkül? Aki hevülve nem szereti, az még nem nézett bele arcába!

b) ,,Szeressed Uradat...'' ez az elsô parancsolata, nem az, hogy
higgy, remélj, félj, jutalmat várj; szeress, nem akárhogyan, hanem
hevesen; vágyódjál, indulj, repülj feléje, repess utána, öleld át,
karold át, borulj rá. Ezekhez értesz, s ugyan kire pazarolnád, ha nem reá? Elsô ez a parancsolat, mert a szeretet a legtökéletesebb,legerkölcsibb, legúribb, legnemesebb akarat és érzés; én határoztam el magam arra, hogy egész valómmal odaadom magamat neki; mi lehetne ennyire nekem s Neki való? Tiszta moralitás; szívet tölt. -- Elsô azért is, mert az Isten, az élet s a tökéletesség lelke mindenek fölött ezt kívánja, más nem becsül így; a szeretet primiciájára féltékeny. -- Elsô azért is, mert a legédesebb; eleme az öröm. Lehet örömöm az engedelmességben, a tiszteletben, a dícséretben, melyet Istennek nyujtok, de a legédesebb öröm a szeretetben van! Ezzel lehet azután haladni, kitartani, küzdeni, áldozatot hozni; ezzel lehet lemondani; mindenre jó, mindent gyôz!
.... /és feleberátodat./
Az igazi felebarát, aki barát, s nemcsak ad, hanem tesz; aki szeretô, segítô viszonyba helyezkedik a szenvedôvel, s lelkének erejét önti ki rá. ,,Nicht Almosen, sondern einen Freund.'' Ez a szociális érzés a régi krisztusi caritas./Prohászka Ottokár püspök /+1927.Budapest/



 
 
0 komment , kategória:  Prohászka Ottokár  
Bibliából és szerzetestől14/272
  2012-06-03 15:38:27, vasárnap
 
  Békesség a bennünk érlelődő, Istennel egyesűlő életből.
Látogatóm van ezekben a napokban, és a következőket mondja el: Édesanyja sírjánál fölfedezi, hogy egészen rövid idő alatt a sírkeret kőlapjai lassanként kilazultak és oldalra hajoltak. A pontos vizsgálat megadta a rejtély megoldását. Egy közeli fa gyökerei hatoltak be a lemezek közé, és növekedve eltolták, kitérésre kényszerítették a szilárdan összeillesztett köveket.
Ilyen az élet! Messzire tör, mindenfelé terjed. Szétrepeszti azt is, ami megkövesedett. Életteret akar. Képe ez Isten bennünk működő sürgető életének is. Ugyanazt mondja ki, mint Jézus képei: az "Isten országáról", amely kovászhoz hasonlóan, áthatja és átalakítja a liszt egész tömegét; a mustármagról, amelyben ott rejlik az erő, hogy magas fává legyen; az újborról, amely szétveti az ócska tömlőket; a szántóföldben talált értékes kincsről, amelyet meg kell keresni, és ki kell emelni.
Ilyen az Isten élete bennünk. Szorít és hajt, "dünamisz", erő, dinamit e világon.
Aki magában hordja, annak benseje csupa virágzás, és kapcsolatban áll a világ minden teremtményével. Nem végpont, nem végállomás, hanem a továbbutazás biztonságos csomópontja, átrakodóhely az örökkévalóság számára. Lényén keresztül már a felderengő végső dicsőség világít bele ebbe a teremtett világba.
Az átalakulás a kiteljesedett végső dicsőségre már itt és most folyamatban van. Teljes beérésre akkor jut ez az élet, amikor az ember elérkezik a teljes, elveszíthetetlen részesedésre Isten életében. Ez az egész, a teljes élet az ember számára.
Minthogy Krisztus megragadott minket, már feltartóztathatatlanul útban vagyunk e felé a végső esemény felé, és már az út utolsó szakaszát járjuk. Bármi játszódjék is le külső létünkben: hanyatlás, szétesés, halál, legyen bár úgy, hogy "a külső ember romlásnak indult bennünk" (2Kor 4,16), mint az Írás mondja, - mindez nem tartóztathatja föl, nem szakíthatja meg bennünk ennek az életnek fölfelé irányuló mozgását, hajtóerejét.
Tehát a testi életveszéllyel való mindennapos könyörtelen, de mégis nagyon üdvös szembekerülésem ráutal a bennem lévő isteni élet valóságára. Ez az élet ugyanúgy teret akar magának teremteni, s küzdeni minden fenyegetés és veszélyeztetés ellen, hogy utóbb - hinni akarom - mégis csak "túláradóan" elérje végső kibontakozását Istenből.
Adja Isten!
A menny már itteni életemben bennem van. Mi többet akarok!
Élek, akkor is, ha mindennap meghalok!/P. Dr. Anton Gots kamilliánus szerzetes/
 
 
0 komment , kategória:  Gots,Anton  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
2012.05 2012. Június 2012.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 8 db bejegyzés
e év: 106 db bejegyzés
Összes: 842 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 175
  • e Hét: 777
  • e Hónap: 3941
  • e Év: 45359
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.