Regisztráció  Belépés
szabomihalyf.blog.xfree.hu
"Minden ember élete egy regény, de erre csak akkor döbbenünk rá, amikor életünk eseményei már múlttá, emlékké váltak. S ezek a regények mindig tanulságosa... Szabó Mihály
1928.12.27
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
( F. ) Szabó Mihály: Emlékezés....
  2012-07-18 22:01:09, szerda
 
 
( F. ) Szabó Mihály:

Emlékezés

Poros országúton, est időben
Őszült öregember ballag csendben.
Útitársa csak az emlékezés.
Meg-megáll, nézi a naplementét,
És azt most is ugyanúgy csodálja,
Mint mikor még kisgyermekként látta.

A lángtenger az égnek alján,
Kisgyermeknek félelmetes látvány.
Más a sokat látott öreg szemnek:
Máglya, amin emlékei égnek.
Emlékei egy hosszú életnek,
Jónak, rossznak, csúnyának és szépnek.

Nekünk is sok emlékünk kerülhet,
Máglyájára a naplementéknek.
Szíves szőttes az ember élete,
Sok esemény szálából van szőve.
Vannak köztük szépek, színesek,
És sötétek, de emlékezetesek.

Én most ezek között barangolok,
Szándékkal csak ezekre gondolok.
Életünkben oly sok volt belőlük,
Nehéz lenne szabadulni tőlük.
Történelmi nagy időket éltünk,
Sok a sötét keserű emlékünk.

Gyermekkorunk első élményei,
Apáinknak különös meséi
Számunkra még idegenek voltak,
Háborúról, szenvedésről szóltak.
Lemberg mezejének pokláról,
Doberdóról, véres Isonzóról.

Nem értettük meg szüleinket
Amikor könnyes szemmel beszéltek
Nagy csatákról, vesztes háborúról,
Nemzetgyilkos galád árulásról,
Dicsőnek mondott köztársaságról,
Lenin-fiúk gyilkosságairól.

Nem értettük meg Trianon ákát,
De értettük tanítóink szavát.
Meggyalázott széttépett országról,
Az elrabolt bércekről, rónákról,
Otthonról űzött vagonlakókról,
Hazájukban is földönfutókról.

Egekig felsíró gyötrelmekről,
Könnytől ázott keserű kenyérről.
Gyerekszívvel mindezt csak sejtettük,
Mégis mélyen a lelkünkbe véstük,
S mondtuk lelkesen a legszebb verset,
Imánkat, a Magyar Hiszekegyet.

Jött idő, mikor már gondolhattuk,
Hogy imánkat nem hiába mondtuk,
Vigaszául sok bánatos szívnek.
Szikrája gyúlt az igaz reménynek.
Örömének zengett sok-sok szájon,
Újvidéken, Kassán, Kolozsváron.

De hamar vége lett az örömnek
És szomorú lett újból az ének.
Nagy ára volt a rövid ünnepnek,
Amit egész népünk fizetett meg.
Áldozattal, kínnal, gyötrelemmel,
Háborúval, vérrel, szenvedéssel.

Besodródtunk teljesen hiába
Két gonosz eszme ádáz harcába.
Néha még lelkesedni is tudtunk,
Amíg fájón meg nem tapasztaltuk,
Hogy az eszmét hirdető próféták
Apáink, bátyáink sírját ássák.

Titkon sirattuk a százezreket,
S még ma is gyászoljuk a hősöket,
Akik a Don-kanyarnál örökre
Beledermedtek az orosz télbe.
Jeltelenül, szétszórva csontjaik,
S fölöttük ma is jeges szél süvít.

Együtt néztük azok vonulását,
Kiket halálra szánt a gonoszság.
Nerm értettük, csak némán hallgattunk,
Mert talán csak magunkra gondoltunk.
De nem is sejthettük, mi vár rájuk,
Hogy a gázkamra lesz megváltásuk.

Nem hallottuk utolsó sikolyát,
Nem láttuk a rémült könnyes arcát
A Dunába lőtt áldozatoknak.
S ördög-vigyorát gaz gyilkosoknak.
És ma sincs válaszunk a kérdésre:
Ember képes ilyen gaztettekre?

Elvesztettük a hamis háborút,
S megéltünk egy szörnyű hazugságot,
Mert akik a rabláncot ránk rakták,
Rabságunkat szabadságnak mondták.
És mert mindig jaj a legyőzöttnek,
Jajjal teli idők következtek.

A győzők új eszmét, vallást hoztak,
Irigység, gyűlölet, bosszú, harag
Volt ennek a vallásnak az alapja
És lett a sok jajnak bő forrása.
Akik az új eszmét terjesztették,
Nemzetünk legjavát meggyötörték.

Gaztetteket gaztettek követték,
S akik szabadságunkat hirdették,
Sokaknak a kezét fűzték láncra,
S vitték őket fogságba, Gulágra.
Azok is ártatlanul szenvedtek,
Kik megjárták Hortobágyot, Recsket.

De a szabadságtól megfosztott nép
Visszavágyta elveszített kincsét.
Egyszer elindult egy csodajelre,
Hogy a szabadságot visszanyerje,
Ám zsarnoki szolgák elárulták,
Megölték a szabadság mámorát.

Aztán furcsa idők következtek,
Mert az árulók megtévesztettek
Sok hiszékeny embert, s még több balgát
Akik a valóságot nem látták,
S hogy elfeledjük a szabadságot,
Mindnyájunknak dobtak egy kis koncot.

És mi elfogadtuk mindnyájan ezt,
S adtunk érte sok igaz értéket.
Tisztes méltóság, tartás és önérzet
Fogalma lassan ismeretlen lett.
Mások meg eszünkbe sem juthattak,
Kevesekben van már nemzettudat.

Tompult, kopott Trianon fájdalma.
De pislákolt még a remény lángja,
Hogy lazulhat az átok bilincse,
S rátalálhat testvér a testvérre.
És a sors is megengedte volna,
Magyar magyart testvérének vallja.

Be tudtuk volna bizonyítani,
Egy nemzetnek vagyunk fiai.
Bárhol is kel és nyugszik a napunk,
Határok felett egy nemzet vagyunk.
De az áruló bérencek, szolgák
Még ezt a szent érzést is szétzúzták.

Amivel a legtöbbet ártották,
Nemzetünket végleg megosztották.
Úgy, hogy esz6mék feszülnek egymásnak,
Ki-ki magáét tartja igaznak.
A megosztásra sokan ügyelnek.
És rakják tüzét gyűlölködésnek.

De gyűlölet sosem vezet jóra
Ha van, hát működjön szívünk haragja.
S ha olykor nem is egyetértésben,
Éljünk mindig békességben.
Csak így lehet, hogy mindnyájan nyugton
Menjünk a még hátra lévő úton.


Poros országúton, esti fényben
Öregember megáll az útszélen.
Nézi, csodálja a naplementét,
Lángvörösből halványodó fényét.
S mire teljesen bealkonyodik,
Emlékeitől is elbúcsúzik.

 
 
0 komment , kategória:  Általános  
( F. ) Szabó Mihály: Bátyám sírjának helyén...
  2012-07-17 21:57:43, kedd
 
  ( F. ) Szabó Mihály:

Bátyám sírjának helyén...

Míg téged fiatalnak őrzött meg
A kegyetlen, mégis kegyes halál,
Engem az élet megöregített,
Fáradt öregember áll sírodnál.

Látom, - könnytől fátyolos szemmel, -
Örökre belém vésődött arcod
Mosolyogni, vidáman derűsen,
És, hogy erős karod felém nyújtod.

Magasra emeled kis öcsédet,
Hogy többet láthasson a világból,
Hogy már kicsi gyermekként érezze,
Mennyi nagyon szépet láthat abból.

A világból, amit úgy szerettél,
Az életből, amire úgy vágytál,
Amire olyan nagyon készültél,
Mert Te boldogan élni akartál.

Magad voltál a derű, vidámság,
Mindig mosoly ült ifjú arcodon,
De közbeszólt az emberi gazság,
Megszűnt mosolyod oly fiatalon.

Sokan szerettünk, sokan sirattunk,
De keserű volt a búcsúztatód,
Távoli sírodnál nem állhattunk,
Idegen föld lett örök takaród.

Én most ezen az idegen földön,
Öreg kezem imára kulcsolom,
De csak emlékeimmel küszködöm,
Imádság nem kél néma ajkamon.

Kiszállsz sírodból, melyben rég pihensz,
Én bénán állok, némán, szó nélkül,
Ifjú-erősen magadhoz ölelsz,
Bús szememből egy könnycsepp legördül.

Letörlöm, s vele az ébren-álmot.
Rám tör most a keserű valóság,
Hogy csak a sírodnak helyén állok,
Mert emberi bűn szülte gonoszság.

Sírod hantját, keresztjét sem tűrte
Kegyetlenül csak azt engedte meg,
Hogy jeltelen sírban pihenj örökre,
Ott porladjon ifjan megállt szíved.

Kezemet újra összekulcsolom,
Megállok sírod jeltelen helyén,
S könnyemet rejtve imádkozom,
Istenem, könnyíts szívemnek terhén!

Neki már örök nyugalmat adtál,
Kérem, hogy azt majd nekem is add meg,
Addig szívembe ajándékozzál
Megnyugtató megbocsátó csendet.

 
 
0 komment , kategória:  Általános  
( F. ) Szabó Mihály: Második Trianon...
  2012-07-16 23:19:48, hétfő
 
  ( F. ) Szabó Mihály:

Decemberi dráma - Második Trianon

Amikor Trianon széttépett egy népet,
Azért büntetve azt, amit nem is vétett,
Akkor a nemzetnek minden élő fia
Egy szívvel, egy szájjal együtt kiáltotta:
Nem! Nem! Soha!

Akkor a harangok mind zokogva zúgtak,
Hirdetve a gyászát sok síró magyarnak
Megcsonkított rónán és elrabolt bércen
Egy fogadkozás volt minden magyar könnyben:
Nem! Nem! Soha!

Elszakított testvért testvére kérdezte,
Súlyos átok alatt vajon tud-e, bír-e
Saját hazájában hazátlannak lenni?
Őseinek földjén idegenként élni?
Nem! Nem! Soha!

Földönfutóként a saját hazájában,
Magyarsága miatt rászakadt rabságban,
Bírja majd viselni a nagy átok terhét?
Vagy a szenvedések megtörik a lelkét?
Nem! Nem! Soha!

Magyar marad-e a temploma, Istene?
Születő gyermeke vajon magyar lesz-e?
Elhagyja-e magyar Istenét, templomát?
Elfelejti-e majd konok magyarságát?
Nem! Nem! Soha!

Aki itthon maradt a csonka hazában,
Igaz esküvéssel fogadta magában:
Rabbá lett testvérét még jobban szereti,
Nemzetének gyászát míg él, nem felejti.
Nem! Nem! Soha!

Ő meg nem bocsátja Trianonnak bűnét
És el nem engedi testvérének kezét.
Soha nem fog hinni csalónak, tolvajnak,
És soha nem segít semmilyen cinkosnak.
Nem! Nem! Soha!

Trianon hazánkat darabokra tépte,
De egy és ép maradt nemzetünknek lelke.
Kikben magyar szív vert, hittek és vallották,
Hogy ezt a nemzetet soha meg nem osztják.
Nem! Nem! Soha!

S a nemzet fiai fájdalmat tompító,
Sajgó szívet, vérző lelket vigasztaló,
Egekig kiáltó jajjal megfogadták,
Trianonnak átkát egymásra nem szórják.
Nem! Nem! Soha!

Egyszer fényes nap kelt a bús magyar égre
És öröm költözött sok magyar szívébe.
Elrabolt hazánk egy részét visszakaptuk,
S akkor hittük: többé senkinek nem adjuk.
Nem! Nem! Soha!

Örömkönny csillogott északon és délen,
Örömének zengett a keleti bércen,
S azt érezte testvérét ölelő testvér,
Hogy ez a boldogság soha véget nem ér.
Nem! Nem! Soha!

Ámde a boldogság nem sokáig tartott,
Mint egy csalfa álom, elmúlt szertefoszlott,
Mert ismét győzött az erőszakos gazság,
S mi sírva kérdeztük: nem lesz már igazság?
Nem! Nem! Soha!

Élt és fogott is a trianoni átok,
S mint fában a szú, mind mélyebbre rágott.
A rabságban fogyott a hit, a kitartás,
Itthon is gyengült a régi fogadkozás.
Nem! Nem! Soha!

De búvópatakként sokakban élt a hit,
Hogy egyszer valami csoda újra segít.
S ha nem is lehet a haza földjét összerakni,
Nemzetünk egységét nem kell megtagadni.
Nem! Nem! Soha!

Határokon túl is testvér még a testvér,
Egy nemzet fia a magyar bárhol is él.
A határok felett mi egy nemzet vagyunk,
S ettől a hitünktől megválni nem fogunk.
Nem! Nem! Soha!

Mostoha sorsunk is megengedte volna,
Hogy a magyar nép a nagy próbát kiállja
És büszkén mutassa az egész világnak,
Hogy lelke nem rabja semmilyen határnak.
Nem! Nem! Soha!

Megvallhattuk volna: erős még a hitünk!
Bár sok határ osztja, mégis egy nemzetünk.
Bármelyik ország is magyar otthona,
Bárhol él, csak egy az igazi hazája.

Csak ezt kellett volna igennel vallani,
Az egész világ előtt bebizonyítani.
És ha lettünk volna igazak elegen,
Ünnepnapot élt volna a büszke igen.

Csakhogy téves eszmék hazugságán felnőtt,
Nemzetrontó, álnok, kérges szívű önzők
Sátáni játékkal csalárdul rászedtek
Sok közömböst, gyávát és lelki beteget.

S ezek mind elhitték azt a hazugságot,
Hogy az igennel nem teszünk igazságot,
Hogy az bántaná a szomszéd rabtartókat,
Ők meg bántanák az ottmaradottakat.

Elhitték: nincs is már szükség az igenre,
Hisz alig él már, ki még abban hinne,
Hogy fia lehet annak a hazának,
Melyet Trianonban pusztulásra szántak.

Elhitték: ha igennel bizonyítanánk,
Hogy mind magyar, aki annak vallja magát,
Akkor azok nekünk csak terhünk lennének,
Ha tudnák, elvennék ők a kenyerünket.

A sátáni erők csúf játékot űztek,
Megváltoztatták az értelmét a ,,nem"-nek,
Hogy igent jelentsen hazug gyalázatra,
Nemet egy nemzetnek összefogásra.

Igent a másoktól diktált szolgaságra,
Nemet az egymásnak adható vigaszra.
Azt, hogy nem tekintjük testvérnek a testvért
És meg sem próbáljuk gyógyítani sebét.

A gyáva és önző megtévesztettek
Az áruló ,,nem" választói lettek.
Nem-el gyilkolták meg testvérünk reményét,
Nem fogták meg annak felénk nyújtott kezét.

Trianonnak átkát most egymásra szórtuk,
S a második trianont is megcsináltuk.
Első az országot tépte darabokra,
Ez a nemzetet és lelkét is szétzúzta.

Szörnyű vége lett a csodaváró napnak,
Melyre testvéreink oly epedve vártak.
Döbbenet, ,,csalódás", szégyen és gyalázat,
Ünnep helyett gyásznap, öröm helyett bánat.

Ez a bánat nehezen fér meg a szívben,
De még sokkal nehezebben ez a szégyen,
Mégis! Testvérei a kevés igaznak,
Szívetekben helye ne legyen haragnak.

Bocsássatok meg a meg a megtévesztetteknek,
Mert ők azt sem tudták, hogy mit cselekedtek.
A gyáva önzőket, mí élnek gyötörje,
Szeretetlenségük szörnyű szégyene.

A lelki betegek meg miért is élnek?
Nem tudunk örülni sem jónak, sem szépnek.
Árulóknak, kiknek műve volt a rontás
Legyen büntetésük a lelkifurdalás!

De azok is érzik a gyalázat gyászát,
Akik a karjukat ölelésre tárták.
Ők veletek együtt reménykedhessenek
Abban, hogy biztosan lesz még egyszer ünnep.

Mikor a szemekből eltűnnek a könnyek
És újra örül testvér a testvérnek.
Mikor a harangok majd mind újra zúgnak,
Hirdetik örömét sok boldog magyarnak.

Minket ez vígasztal, ez a remény éltet,
Csalódást, szégyent, gyászt e remény feledtet,
S amíg szíve dobban két igaz magyarnak.
Ez a remény él, és addig meg nem halhat.
Nem! Nem! Soha!
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
( F. ) Szabó Mihály: Bemutatkozás...
  2012-07-15 22:00:20, vasárnap
 
  BEMUTATKOZÁS,

1928 dec. 27.-n születtem, Hajdúdorogon. Középiskolába Ungváron és Nyíregyházán jártam. Majd a Budapesti Műszaki Egyetemen gépészmérnöki, - villamosmérnöki, - és mérnök-közgazdász diplomát szereztem.
A Tiszapalkonyai Hőerőműnél, az Erőmű Beruházási Vállalat mérnökeként végzett munkám során ismerkedtem meg Hamvas Béla író-filozófussal, akit a következő munkahelyemre, a Bokodi Hőerőmű építésvezetőjeként magammal vittem, - noha akkor még nem tudtam, hogy Hamvas Béla a magyar irodalom és filozófia egyik géniusza.
A Bokodi Erőmű építésének befejezése után, Nagyváradra kerültem. Ott, Kirendeltségvezetőként az általunk szállított erőművi berendezések szerelését irányítottam.
Utána a Tatabányai Szénbányáknál, - a szénen kívüli műszaki részlegen dolgoztam.
Majd a Komplex Külkereskedelmi Váll. Bagdadi irodájának vezetője lettem. Ebben a beosztásomban több, a Komplex által Irakba szállított létesítmény megvalósítási munkáinak koordinálása mellett, külkereskedelmi tevékenységben is részt vettem.
Műszaki munkám mellett érdekelt az irodalom és a történelem.
Előbbivel magyarázható, hogy magam is írok.
Utóbbival, - hogy lelkesen elköteleztem magamat a Csángó-Magyar Ügynek,
ezen belül - az egész világnak értéket jelentő, - csodálatos, archaikus csángó-magyar nyelv megmentésének, a csángó gyermekek magyar nyelvű oktatásának, azaz a csángó-magyar nyelv megőrzésének céljából.
Ennek érdekében anyagi lehetőségeim jelentős részének felhasználásával külön alapítványt hoztam létre, ,,Segítség a csángó gyerekeknek" címmel.
Remélem, hogy ebben az ügyben mások is csatlakoznak hozzám és az alapítványomon keresztül támogatják a csángó gyerekek magyar nyelvű oktatását.

( F. ) Szabó Mihály

 
 
0 komment , kategória:  Általános  
( F. ) Szabó Mihály: Idő...
  2012-07-13 20:39:04, péntek
 
 
( F. ) Szabó Mihály:

IDŐ....

"Nincs már ami volt, nincs még ami lesz,
Csak a Jelen idő, a Most létezik.
Ha nem vigyázol, észre sem veszed,
Kicsúszik kezedből, s már el is múlik..."
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Hajnali ébresztő...
  2012-07-10 17:16:56, kedd
 
  (F.) Szabó Mihály:

"Hajnali ébresztő"

Hosszú éj rövid szendergéséből
Bús gerle bánatos dala ébreszt.
Milyen bánat szakad ki szívéből?
Talán, hogy ő is egyedül ébredt?
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
"Add Uram, hogy lássak"....
  2012-07-09 20:39:17, hétfő
 
  ,,ADD URAM, HOGY LÁSSAK"

Add Uram, hogy lássak!
Ne járjak ép szemmel is vakon a világban.

Add, hogy lássam a könnyet, hogy letöröljem.
A sebet, hogy bekötözzem.
A reszkető kezet, hogy megszorítsam.
A szomjazót, hogy megitassam.
Az éhezőt, hogy megetessem.
A mezítelent, hogy betakarjam.
A beteget, hogy gyógyítsam.
A gyengét, hogy támogassam.
Az elesettet, hogy felemeljem.

Add Uram, hogy lássak!
Mindent mindig tisztán, mindig helyesen.

Add, hogy lássam a kedveset, hogy megköszönjem.
A durvát, hogy elnézzem.
A szeretetet, hogy viszonozzam.
A haragot, hogy megbocsássam.
Az igazságot, hogy védjem.
A hazugságot, hogy elítéljem.
A szabadságot, hogy oltalmazzam.
A rabságot, hogy lerázzam.
A jót, hogy kövessem.
A rosszat, hogy mindig elkerüljem.

Add Uram, hogy lássak!
Ne vakítson meg sem fény, sem sötétség.

 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Bemutatkozás...
  2012-07-09 12:35:18, hétfő
 
  BEMUTATKOZÁS


GYERMEKKOR:


"EGY KISFIÚ NAGY TÉVEDÉSE"

Már nagyobbacska kisfiú voltam,
Nemcsak járni, szaladni is tudtam.
Csikó-szilajon lepkét kergettem,
Szaladtam utána önfeledten.
Amikor egyszercsak megláttam én,
Fáradt öregember csoszog felém.
Hagytam a lepkét, eléje léptem,
S gúnyosan, hetykén szemébe néztem.
,,Öregember mind lusta", mondtam.
,,Egyszer te is az leszel kisfiam",
Válaszolt szomorkás mosolyával,
S tovább csoszogott görcsös botjával.
,,Szégyelld magad", hallottam anyámat,
S a fülem majdnem kezében maradt.


,, A KIS LOVAS"

Nagy igazság, mi tagadás
A nagyon jól ismert mondás:
,,Az öreg emlékekből él,
Azzal fekszik és azzal kél".
Jelenünk sok gondját-baját,
Amit öregkorunk mér ránk,
Könnyebben viselhetjük el,
Múltunk szép emlékeivel.

Én is, ha nehezen járok
És már gyorsan elfáradok,
Nem búsulok, nem kesergek,
Keresek egy szép emléket.
Lovagolni megtanultam,
Már egészen kiskoromban.
Erre bátyáim oktattak,
Csak úgy szőrén, lóra raktak.

Később már meg is nyergeltek
Bátor kicsi öccsüknek.
Aztán már mindig örültem,
Ha a nyeregbe ülhettem.
Volt, hogy feladatként kaptam,
Hogy a Merészt megjárassam,
Vagy bemenjek a városba,
Megnézni, hogy van nagymama.

Merész lovunk már jól ismert.
Éppencsak jeleznem kellett,
Hogy kezdje meg a vágtázást,
S én élvezzem a száguldást,
Mintha én repültem volna,
Mint az égnek gyors madara.
Mind bátrabban,merészebben,
Gyorsan, egyre sebesebben.

Mint az erősödő szélvész,
Vágtázott velem a Merész.
Én, a kis lovas, merészen,
Bátran ültem a nyergében.
Hajolt a fű, porzott a föld,
Csobbant a víz, repült a rög.
Egyetlenegy érzés maradt,
Csak szállni a felhők alatt.

Vagy inkább már fenn az égen,
Boldogságtól megszédülten.
Látni a rohanó fákat,
Halálra kész bogarakat,
Rikoltva futó fürjeket,
Reppenő fogolysereget.
A ló tajték illatától
Ébredni a kábulatból.

Lovamat megállítottam,
Nyakát puhán megpaskoltam.
Bár fáradt volt lábam, kezem,
Én szinte nem is éreztem,
Hanem fürgén leugrottam,
Hogy lovamat csutakoljam.
Legalább így megköszönjem
Az élményt, mit szerzett nekem.

Aminek emléke is szép,
S ma is szívesen átélnék.
De szó nélkül beismerem,
Ez már nem való énnekem.
Jussom csak az emlékezés,
S belátni, hogy az sem kevés.
Mert elég, ha rágondolok,
S gondolatok szárnyán szállok.


" KOPASZOK"

Aki lát minket,
Mindenki csodálja,
Hogy kopasz most a
Legtöbb gimnazista.

Nagyon egyszerű
Rá a magyarázat,
Amit biztosan
Mindenki elfogad.

Jött egy rendelet,
Hogy kopaszodni kell,
Mert a haj most
Fontos hadicélra kell.

Jól keresnek most
A borbélyinasok:
A gimnazisták
Már sokan kopaszok.

Ungvár, 1943, március
Szabó Mihály
III/A oszt. Tanuló



***


IFJÚKOR:


,,KÜLÖNÖS KÉRÉS"

Gyöngyvirága életemnek
Ne kérdezd, hogy mért' szeretlek.
Ne kérdezd, hisz én sem tudom,
Mért' szeretlek olyan nagyon?

Szerelmemért ha érdemlek
Valamit, csak egyet kérek.
S azt megteheted angyalom:
Szeress Te is nagyon, nagyon!


,,HaJNALI ÉBRESZTŐ"

Hosszú éj rövid szendergéséből
Bús gerle bánatos dala ébreszt.
Milyen bánat szakad ki szívéből?
Talán, hogy ő is egyedül ébredt?


,,SZERELEM"

Amikor a szív egy kis zugában
Mindent legyőző érzés születik
És semmi más nincs már a világon
Csak mi ketten, én és az a másik.


,,KÉPZELET"

Képzelet gyors szárnyán szállhatunk
Álmok szép, de szertefoszló világába.
De csak magunk töredezett szárnyán jutunk
Kicsit álmodott, mégis valós világba.


,,ÁLMOK"

Alkonyodik, kihunynak a fények,
Vének, ifjak nyugovóra térnek.
Elhagyják a napjuk gondját-baját
És várják az éjszaka nyugalmát.

A jótékony, sűrű sötétséget
És az álomba ringató csendet.
Múltjukra, jövőjükre gondolva,
Beleszenderülnek álmaikba.

Az álmaik csodásak és szépek.
Nincs határa vágynak, reménységnek,
Színes emlékek hosszú sorának,
Boldogságuk széles útján járnak.

A vének szívének nagy öröme
A múlt sok szép és kedves emléke.
Az ifjak már jövőjüket élik,
Úgy, ahogyan ébren csak remélik.

Mikor a hajnali napsugáron
Fény csillan az álmodó arcokon,
Csöndben felébrednek az új napra,
Színes álmukból a valóságba.

Az új napra reménnyel indulnak,
S magukkal viszik álmaikat:
A vének, hogy csak a szépet lássák,
Az ifjak, hogy valóra váltsák.


***


FELNŐTTKOR:


,,SZÍVES AJÁNLÁS BORIVÓKNAK"

Ha bort iszol gondolj arra,
Mennyi szorgalom és munka
És féltő gondoskodás van
Minden egyes pohár borban.

A bor, ha azt csak vedeled,
A megölő ellenséged:
Egészséged megtámadja,
Szíved és lelked megrontja.

De ha mértékkel fogyasztod,
Testi-lelki jó barátod:
Egészségedet javítja,
Szíved, s lelked felvidítja.

A bor lehet ördög átka,
Lehet Isten ajándéka.
Ezért bort mindig úgy igyál,
Mintha éppen imádkoznál!


,,ADD URAM, HOGY LÁSSAK"

Add Uram, hogy lássak!
Ne járjak ép szemmel is vakon a világban.

Add, hogy lássam a könnyet, hogy letöröljem.
A sebet, hogy bekötözzem.
A reszkető kezet, hogy megszorítsam.
A szomjazót, hogy megitassam.
Az éhezőt, hogy megetessem.
A mezítelent, hogy betakarjam.
A beteget, hogy gyógyítsam.
A gyengét, hogy támogassam.
Az elesettet, hogy felemeljem.

Add Uram, hogy lássak!
Mindent mindig tisztán, mindig helyesen.

Add, hogy lássam a kedveset, hogy megköszönjem.
A durvát, hogy elnézzem.
A szeretetet, hogy viszonozzam.
A haragot, hogy megbocsássam.
Az igazságot, hogy védjem.
A hazugságot, hogy elítéljem.
A szabadságot, hogy oltalmazzam.
A rabságot, hogy lerázzam.
A jót, hogy kövessem.
A rosszat, hogy mindig elkerüljem.

Add Uram, hogy lássak!
Ne vakítson meg sem fény, sem sötétség.


,, A SEMMITTEVÉS BÜNTETÉSE"

Semittevés csendes magányában,
Lustálkodtam és leheveredtem,
Hogy ebben a lopott magányomban,
Lelkem végtagjait pihentessem.

De a lelkem, szellemem tagjai
Nem sokáig engedelmeskedtek.
Egymás után kezdtek lázadozni,
Hogy ők nem élnek, mikor pihennek.

Lázadt a GONDOLAT: rab nem leszek!
A csendes rabságot én nem bírom.
Én élni, csapongani szeretek,
Fürgén, vidáman, mindig szabadon.

A VÁGY is felébredt mély álmából,
Titokban, de egyre erősebben
Szabadult a mozdulatlanságból,
S lassan úrrá lett lelken, szellemen.

Az erejét büszkén fitogtatva,
Segített a vágynak az AKARAT.
Ettől kezdve nem volt akadálya,
Sem a gondolatnak, sem a vágynak.

Gondolatból, vágyból, akaratból
Megszületett az ELHATÁROZÁS:
Fel kell kelni a lustálkodásból,
Heverészni nem szabad tovább.

Hamar véget ért lustálkodásom.
Nem tudom: büntetés, vagy jutalom,
Az, hogy engem CSELEKVÉS-re ítélt
A kérész életű semmittevés.


,,VIHAR"

Szikrázó napsütés éget,
Reszkető levegő perzsel.
Mozdulatlanságba dermed,
Védekezve minden élő,
Ha nap elől nem bújhat el.
Ami elbújt, nem jön elő.

Száraz fű és szomjas levél,
Rezdül egy lágy fuvallattól,
Ami már felhők alatt kél.
Szél erősödik dühödten,
Égnek, s pokolnak hangja zúg,
Villámlik, dörög szüntelen.

Orkán tör-zúz, fákat csavar,
Megbolondult a természet,
Kitört a pusztító vihar.
Rászakad az ég a földre:
Felhők megválnak terhüktől,
S tenger terül a vidékre.

Csendesedik, megáll a szél,
Eltűnnek a sötét felhők,
Dörgés, villámlás véget ér.
Mostmár csak az eresz csorog,
Kibújik a nap, s alatta,
Színes szivárvány mosolyog.


,,BARÁTSÁG"

Mi a barátság? Ki mondja meg?
Ezt a nagy rejtélyt ki fejti meg?
Ki olyan bölcs, hogy ezt megtegye?
Ki oly szerencsés, hogy megérezze?
Csak sejteni, találgatni lehet,
Hogy mi jó válasz, a jó felelet?

Egyfajta HASONLÓSÁG?!
Talán több is annál.
Bár hasonló örül hasonlónak,
Lehet, csak mint barát válik annak.

Egyfajta ŐSZINTESÉG?!
Talán több is ennél,
Mert csak te választod őt őszintén,
Ő csak, mint barát válik őszintévé.

Egyfajta MEGÉRTÉS?!
Talán több is ennél,
Mert megértenünk akárkit szabad,
De igazán csak a barátainkat.

Egyfajta ADAKOZÁS?!
Talán több is annál.
Sokszor ajándékozunk szívesen,
Barátainknak még szívesebben.

Egyfajta SEGÍTSÉG?!
Talán több is ennél.
Mert segíteni nekünk is öröm,
Nagyobb, ha annak barátunk örül.

Egyfajta KÖSZÖNET?!
Talán több is ennél.
A köszönet jólesik, bárkié,
De még jobban, ha a barátainké.

Egyfajta BIZALOM?!
Talán több is annál,
Mert bár olykor megbízunk másokban,
Mégsem úgy, mint a barátainkban.

Egyfajta REMÉNYSÉG?!
Talán több is ennél,
Mert bárki nem ébreszt reménységet,
De a barátság már maga azt jelent.

Egyfajta KAPASZKODÁS?!
Talán több is annál,
Mert kapaszkodni nem tudsz bárkiben,
De bármelyik barátodban igen.

Egyfajta BIZTONSÁG?!
Talán több is annál.
Mert biztonságot bárkitől nem kaphatsz,
De barátaidra mindig számíthatsz.

Egyfajta SZERELEM?!
Ez még ennél is több,
Mert szerelem lehet reménytelen,
De a barátság nem az sohasem.

Mi a BARÁTSÁG? Együtt mindez.
Életünknek nagy ajándéka
Akkor is, ha csak úgy kaptuk ingyen,
Akkor is, ha kerestük, kutatva.
Megbecsülendő kincs mindenképpen,
Őrizzük hát nagy gonddal, nagy szívvel.


***

ÉRETTKOR:


,,ÖRÖKTÁNC"

HAJNAL.
Hajnalodik, fogy már az éj,
Lassan dereng, jön már a fény.
A HAJNAL a fényt mind kéri,
S vele az időt is reméli,
Hogy azzal hosszan játszhasson
És addig hajnal maradjon.
Kicsit meg is fürdik benne,
Hogy ragyogását élvezze.
Majd hirtelen gondol egyet,
S átadja azt a reggelnek.

REGGEL.
A REGGEL már vidáman kél,
Sehol nincs már a sötét éj.
Az idő is az övé már,
Nem érzi, hogy az gyorsan jár.
Nem érzi annak múlását,
Sem a saját fáradását.
Vidáman csak arra gondol,
Hogy mindig reggel maradjon.
De az jön az erősebb hajnal
És minden elvisz magával.

NAPPAL.
A nappal a fényt és időt
Lassan hajtja maga előtt.
Itt most mindent én szabok meg,
Én vagyok a legerősebb!
Mondja és azt is gondolja,
Hogy ő el nem múlik soha.
Ezután már csak nappal lesz,
Örömére földnek, s égnek.
De az este könyörtelen
Azt mondja: én következem!

ESTE.

Az este így bölcselkedik:
Nem csinálok én már semmit.
A többiek mind bolondok,
Én már csak pihenni fogok.
Lágy melegben, tompa fényben,
Le is heveredik szépen.
Lustán, kéjjel nyújtózkodik,
Amíg nyugodtan elalszik.
Mikor az éj ezt meglátja,
Kárörömmel betakarja.

ÉJ.
Az este nekem dolgozott.
Ha a fényt jól betakarom,
S az időt magára hagyom,
A sötétség hosszan kitart,
Én lehetek a leghosszabb.
Hosszabb, mint ti együtt hárman.
Pihenhetek én is hosszan.
Ám ő ezt mégsem tehette,
A hajnal felébresztette.

Amikor a hajnal az éjt
És a fényt is kitakarja,
S az ragyogva előjön,
Kezdődik minden előről.

ÉJ, HAJNAL, REGGEL, NAPPAL, ESTE
Egy folytonos nagy körtáncban
Váltják és kergetik egymást,
Hogy a fényt, s az időt megkapják.
De ők egymást le nem győzik
És a körtánc folytatódik.

Meddig?
Ezt én többezerszer megéltem,
S majdannyiszor végignéztem.
Nem tudom, hányszor látom még,
Mikor hangzik el, hogy elég?
S az öt örök-táncos közül
Melyik az, amelyik örül,
Mikor a szemem lezárja,
Hogy az táncukat ne lássa.
Ezt hiába kérdezném meg,
Nézem a táncot, míg élek.

,,ŐSZ".

Már barna kalappal köszöntenek
Nemrég' még zöld fái az erdőnek,
Amely - mint a csend temploma - fogad,
Hogy rendezzem gondolataimat:
Telet hozó rozsdabarna őszről.

Barna köntösben, szürke ég alatt
Búcsúztatja már az ősz a nyarat.
Száradó réten sok kövér szöcske
Szökell még fel, rövid repülésre.
Ezüst ökörnyálhálók fényesen
Csillognak a fáradt napsütésben.

Új arany avarszőnyegen járnak
A riadt szemmel figyelő vadak.
Hirhedt tolvajai minden ősznek,
Vijjogva szállnak a seregélyek.
Mozdulatlanul égre szegezve,
Függ a héja, áldozatra lesve.

Mezők hervadó virágainak
Még szorgalmas méhek udvarolnak
És szerelmes késő csókjaikkal
Mézet gyűjtenek nagy akarattal.
Levelei kaptárt rejtő fáknak
Még hosszú, meleg őszről álmodnak.

Azt kéri, reméli minden élő.
De fut, fogy az ősznek kimért idő.
Arany levelek mély ráncaiba
Bújik a gyengülő nap sugara.
A tarka levelei a fáknak,
Együtt közös halálba hullanak.

A levéltelen, szomorú ágak
Siratják elvesztett fiaikat.
A szürke égen vadlibák húznak,
Sötét, lomha felhők kapaszkodnak,
Lassan erősödő széltől hajtva,
S visszanéznek még az őszi tájra.

Kopasz bokroknak sok csupasz ága
Emlékezik zöld lombú tavaszra.
Fatorzók félik tél közeledtét
És várják új tavasz ébredését.
Az itthon maradó hű madarak
Vándormadarakat búcsúztatnak.

Az egész természet télre készül,
S fehér takaró alá menekül,
Vagy a téli álmára gondolva,
A még meg sem jött tél végét várja,
Amikor legyőzve őszt és telet
Tavasz nyitja majd az új rügyeket.

Talán most szomorkodnom kellene?
De nem teszem. Inkább elmerengve,
Levett kalappal sokáig állok
És az örök tavaszra gondolok,
Erdőszéli korhadt fakeresztnél.
Hajamat lágyan borzolja a szél.


,,HOMOKÓRA"

Állandóan lassan pereg, pereg
Homokórája az életünknek.
Az óra egy részét szerencsénkre
Úgy fedi az Isten bölcsessége,
Gondosan úgy takarja előlünk,
Hogy ne lássuk, még csak ne is sejtsük,
Hogy az óránknak felső részében
Vajon mennyi még az év-homokszem?
Ami szép lassan még lepereghet,
Mérve hátra lévő éveinket.
Ezt az órát nem lehet tölteni
És nem lehet már megfordítani.
Ha homokszemek leperegnek,
Vége lesz a földi életünknek.
Itt hagyjuk azt, mit most úgy féltünk,
S kezdődik a másik életünk.





 
 
0 komment , kategória:  Általános  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
2012.06 2012. Július 2012.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 8 db bejegyzés
e év: 60 db bejegyzés
Összes: 286 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 28
  • e Hét: 135
  • e Hónap: 1142
  • e Év: 8443
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.