Belépés
furaila.blog.xfree.hu
"Nem az a fontos, hogy milyen iskolákat végeztél, hogy mit dolgozol, hanem hogy milyen EMBER vagy!" BMI ******
2005.10.25
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Égből jött posta 1956 nyarán
  2013-01-09 10:34:31, szerda
 
  TIBORCA története 4. epizód

I.f., 4. r.

ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!


Akinek az érdeme a hibája

Legközelebb azt hiszem 1956-ban kerültem a tanyára ismét. Halványan feldereng egy földrengés emléke.

Ángyika, apa idősebbik fiútestvérének Tiborca Imrének felesége éppen kisbabáját etette. Benyitottam és be is mentem a hálószobájukba, mert szerettem volna megtudni, hogy miért maradt el a reggeli?

Meglepve láttam, hogy ők éppen reggeliznek. Nagyon zavarban voltam, ezért leültem az egyik ágyra, hogy erőt gyűjtsek a kérdéshez. Amint így várakoztam, bízva abban, hogy majd az én reggelim is szóba jön, amikor megmozdult alattam az ágy...
- Ez földrengés! Haragszik az Úr!
Mondta ángyom, majd levette a polcról a Bibliát és fölolvasott belőle valamilyen ,,példabeszédet".

A tanyán, meglepődtem a változáson. Ugyanis nagymama és Boriska nénikém ekkor már nem laktak itt. Jóval később tudtam csak meg, hogy nagypapa halála után beköltöztek nagymama városi házába.
Ők, mármint Boriska néni és nagymama elég kalandos módon tudták meg, hogy egyáltalán a tanyán vagyok...
(Most, hogy e sorokat írom, ötlik föl bennem, hogy első elszakíttatásom Boriska nénémtől - amikor "Anyuka" és "Apuka" ágyában, vagyis mellette az ágyelőn töltöttem az éjszakát - akkor történt, amikor nagybátyám és ángyika összeházasodtak, talán az ő esküvőjük alkalmából volt a tanyán az a sokadalom?)
Szóval, ott tartottam, hogy drámai volt a változás. A "begyűjtők" jó munkát végeztek, mert szinte mindent elvittek. Két lovat, két tehenet hagytak, meg pár szem tyúkot és egy akolnyi birkát. A ház körüli kertet körülölelő kerítés ki-bedőlve, a virágok helyén csupa sár és sár, meg puszta föld volt. Ángyika a lakóház mögé vetette a konyhára legszükségesebb zöldségféléket.
(Sokszor jutott ez az elhanyagoltnak tűnő porta eszembe, amikor nekem is kicsik voltak a gyerekek.)
Minden esetre, jól jött minden segítség, mert nagybátyám vagy szántott, vagy kapált, vagy kaszált a maradék földön, vagy az akolnyi birkát hajtotta ki a mezőre legelni. Ilyenkor még ganézni is kellett, meg új, tiszta almot hordani a jószágok alá. A baj csak az volt, hogy én mit sem tudtam arról, hogy mekkora szolgálat vár ott rám!
Nem volt ott anyám-helyett-anyám-nagynéném, hogy minden dolgot megmutasson. Dolgoztam én, ahogy csak bírtam, de egy csomó olyan feladatom volt, amit akkor végeztem először. Bizony nem volt, akitől a hogyant eltanuljam! Nagybátyám ezért gyakran mérgelődött.

Előfordult, hogy amikor vágtam a fattyat a kukoricásban, bizony az anyanövénybe is belevágtam. Az is előfordult számtalanszor, hogy amit fölpakoltam a talicskára az egyik oldalon, leborult a másikon. Majd, amikor végre el tudtam indulni vele a szántástól föllazult barázdában, majd megszakadtam, mert a talicska kereke félig elsüppedt a földben.
Szerettem volna hamar végezni, azért raktam olyan sokat egyszerre. Ez meg azért nem volt jó, mert nem láttam tőle az utat, ugyanis a rakás magasabban végződött, mint az én szemem a fejemen. Hogy ne kelljen leszedni belőle, kitaláltam hogy nem tolom, hanem húzom.
Bizony: sokszor éreztem, hogy megfordul a dolog: a talicska visz engem.
Mégis ebben a munkában voltam a leginkább érdekelve, mert nagybátyám felesége azt mondta, hogy a zsenge kukorica-fattytól tejelnek igazán jól a tehenek. Én meg a tejet, meg mindent, ami belőle készült, nagyon szerettem.
Azaz, csak szerettem volna, mert hiába fáradoztam, a tehenek csak nem adtak elég tejet. Reggelente hiába tartottam a bögrémet - mert akkor kaptam csak, ha jutott - rendszerint nem jutott. Kezdtem magam rosszul érezni.

Egy napon ángyika levelet írt anyukájának. Kértem én is papírt, meg írószerszámot, mert rám is rám jött az írhatnék.
"Anyukám, apukám és Györgyi!" volt a megszólítás. Folytattam egy beszámolóval és azzal, hogy milyen ,,nagyon hiányoztok, és anyuka gyere értem, mert haza akarok menni"!
Nem tudom, hogy megkapták-e, de bennem föl sem merült, hogy ángyika nem adja föl, amikor piacolni ment a városba biciklivel.
Ettől kezdve úgy vártam a postást, hogy minden kutyaugatásra eldobtam a villát, kapát, vagy ami ép' a kezemben volt és "hagyva csapot-papot", rohantam be a házba - hiába...

Amikor esténként végre "elültek" az állatok, ángyika lefektette a kicsiket, kimentem a városba vezető gyalogútra és ott leültem az út szélén a fűbe. Hallgattam a Bakér békáinak kurutty-koncertjét. Néztem, amint kigyúlnak az égen a fényes kis pontocskák és egyszer csak rám szakadt az egész hatalmas mindenség. Na nem úgy, mintha agyon akarna nyomni, hanem úgy, mint egy mezőillatú, végtelen nagy dunna. A csillagos égbolt volt a takaróm, a békák koncertje, pedig az esti mesém. Olyan gyönyörűséges volt az egész és én mégis keservesen sírtam, mert nem volt senki emberfia, akivel mindezt megoszthattam volna!
Mint mindig, ekkor is egy "Édesanyucika" nevű lényt emlegettem, aki mellém ül a fűben, átölelve magához húz és én úgy bújok a hóna alá, mint egy kiscsibe a kotlósmama szárnya alá.
Nekem azonban nem jutott soha hely azok alatt a bizonyos ,,szárnyak" alatt. Akkor még nem sejtettem, hogy soha nem is jut! Akkor még bizakodtam, és hittem benne, ha erősen akarom értem jön az a bizonyos "Édesanyucika".



Nem jött; és levél sem. Legalábbis attól nem, akitől annyira vártam és nem nekem. Posta és "üzenet" azon a nyáron az égből jött. Pontosabban: amint a mezőn legeltettem az állatokat, halk motorzúgáshoz hasonló zaj után bálák, vagy bála-szerű csomagok hullottak a földre, meg rengeteg papír. Ezek a papírok tőlem elég távol keringtek a levegőben. Ott kellett hagynom az állatokat, hogy egyet elkapjak. Alig kezdtem el silabizálni a szöveget, ott termettek ángyikáék és erővel elvették tőlem a "röplapot", mondván:
- "Ez nem gyeröknek való!".



Ettől kezdve nagyon nyugtalan időszak következett. A család tette a dolgát, mintha mi sem történt volna, de nagybátyám is - aki addig nagyon türelmes, nyugodt volt - vibrált a nyugtalanságtól. Hatalmas vihar előtti csend vett körül bennünket...

Az állatok is, mintha megérezték volna, állandóan gondot okoztak.
A lovak, hiába voltak megbéklyózva - főleg a Mirza - örökké átballagott a mözsgyén a szomszéd legelőjére legelni. Ilyenkor nekem kellett volna visszafordítani.
Egy alkalommal nagybátyám ismét engem szalajtott, de ostort nem adott a kezembe. Ez azért volt baj, mert hiába álltam - tisztes távolságban a ló "elejbibe" és hiába nógattam visszafordulásra. Az csak jött velem szemben, szép lassan, amint zablás pofájával ropogtatva harapja a füvet. (Hogy tudott attól a zablától legelni? A mai napig elképzelni sem tudom.) Amint ott hadonásztam az orra előtt a két karommal - eltökélten, hogy lesz, ami lesz én innen el nem mozdulok, majdcsak rájön arra, hogy mit akarok tőle - és egész közel ért, már attól féltem, leharapja a nagy lábujjam. Ekkor megtorpant. Egy horkantással kezdődő nyerítéssel fölém ágaskodott és átugrott, majd tovább legelt, mintha mi sem történt volna.

Az ijedtségtől remegve, sírva mentem be a tanyára. Ott, nagybátyám a legnagyobb ostorát leakasztva a fogasról, odaszólt nekem:
- “Azt a kínyös pösti mindönödet, hát még ezt sé löhet rád bízni?!", azzal elindult a Mirzát visszafordítani.

Sokszor gondoltam erre a lóra későbbi életem során. Érdekes, hogy egészen más esemény kapcsán.
Mirza már nagyapa idejében is megvolt. Emlékszem arra, hogy nagypapa soha nem adta át a gyeplőt senkinek, ha Mirza is be volt fogva a szekér elé. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért csak őt nógatja örökké, a Csillagnak meg soha nem szól.
- Mert az szó nélkül is tudja mi a dolga. A Csillag akkor is hazatalálna, ha ő elaludna a bakon. A Mirza viszont csak fickándozik mellette úgy, hogy még az ő részét is a Csillag húzza. Ez nem igazságos, és azért sem lehet hagyni, mert előbb-utóbb szétszaggatnák az istrángot és fölborulna a szekér.
Mondta nagyapa, aki úgy látszik nemcsak a lovakról tudott sokat, hanem az Életről is.
De sokszor jutott eszembe ez a mondása, amikor anya és apa igencsak szaggatta a házasság "istrángját"!


Visszatérve még ehhez a nyárhoz, megpróbáltatásaim ezzel a lovas-kalanddal nem értek véget.
Nagyon sok dolgom volt, ezért nem jutott idő a játékra, pedig unokahúgommal kezdtem összebarátkozni.
Amikor ángyika főzött, vagy a pici babával volt elfoglalva, unokahúgom kijött hozzám a mezőre. Ilyenkor belekezdtem azokba a történetekbe - Csipkerózsika, Hófehérke és a hét törpe, Hamupipőke, Odüsszeusz kalandos utazásai - amelyeket apától kapott könyvekből olvastam.
Unokahúgom, ha csak tehette, ott téblábolt körülöttem.

Egy alkalommal, amikor nagybátyámat nagyon lekötötte a birkanyírás, rám maradt a lovak déli megitatása. A lovak azonban nem voltak hajlandók abból a vályúból inni, ahol előzőleg a birkák itatása és mosdatása folyt. Ezért ki kellett mosni az itatóvályút és újra kellett merni a vizet a mély gémeskútból. Annyira össze lett pancsolva a kút környéke, hogy amint húztam föl a dézsa vizet, egyfolytában csúszkáltam az agyagos sárban és nagyon féltem attól, hogy úgy megcsúszok, hogy a gémrúd beleránt a kútba. Annyira féltem, hogy csak félig merítettem meg a dézsát, így meg nagyon lassan telt meg az óriásinak látszó vályú.
Unokahúgom is ott sertepertélt körülöttem, hogy: "mikor fejezed már be a mesét?" - kérlelve engem.
Végre, amint ittak a lovak, már éppen akartam szólni nagybátyámnak, amikor látom ám, hogy a vályú melletti gödörben - amit a kiloccsanó víz és a benne dagonyászó disznók kimélyítettek - eltűnik unokahúgom.
Először arra gondoltam, hogy hívok segítséget, de ekkor már a kicsi lánynak csak az egyik keze látszott ki a sárból.
Ez volt az a pillanat, amikor tudtam: nekem kell őt onnan kihúzni, de gyorsan, mert megfulladhat!
Elindultam a gödör felé, de én is kezdtem belecsúszni. Nekem azonban volt erőm lefékezni magam és visszafelé esni. Majd hasra fordultam és a bal kezemmel, tiszta erőmmel az agyagos-sáros-gödör szélébe vájva megkapaszkodtam és a másikkal elkaptam a vészesen távolodó kezecskét.

Nem tudom hogyan, de kihúztam.

Már a derekam a gödör pereméig csúszott, amikor ott termett nagybátyám és fölkapta kislányát.
Végre ángyika is odafutott. Ösztönösen nyújtottam felé a jobb kezemet, mert azt hittem, hogy az én megmentésem következik. Vetett rám egy pillantást, de érthető módon gyermekével volt elfoglalva.

Én ott maradtam egyedül, azzal küszködve, nehogy fejjel lefelé belebillenjek a kiszámíthatatlan mélységű sáros masszába.
Örökkévalóságnak tartott az az idő, míg azért küzdöttem, hogy a gödörtől elfelé csússzak. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a sáros vízben tükröződő fényességben - álmaim légies ,,Édesanyucikája" megjelenve átölelt volna. Már-már szinte megszólítottam:
- ,,Jaj de jó, hogy végre értem jöttél!"
Ő, mintha ellökött volna magától, és egyik pillanatról a másikra, könnyedén föl tudtam állni.

Nagymama másnap megjelent a tanyán és üdvözlés helyett annyit mondott:
- Hol van az a gödör? Mutasd mög!
Én megmutattam, és ekkor olyat láttam és hallottam, amit addig még soha. Nagymama fennhangon leckéztette menyét és fiát.
Szemrehányást tett nekik az elhanyagolt portáért, a kidőlt kerítésért, meg még sok mindenért. Majd összepakoltatta velem kis motyómat és kézen fogva elindultunk az egyik közeli tanyára.
Ezen a tanyán élt nagymama húga, aki ugyanolyan sudár termetű idős néni volt, mint nagymamám, csak neki még nem volt annyira ősz a haja. Neki is a feje tetejére volt a konty fésülve és kis göndörkés pihék kócolódtak a nyakszirtjén, mint Boriska nénémnek, (meg azóta született Orsika lányomnak). A szeme neki is fekete volt, de valahogy olyan élettel-teli huncutkásan mosolygott, ahogy apának is - nagy ritkán.
Őt is nénnyének kellett szólítani, férjét pedig sógor bácsinak.

Ezen a tanyán még együtt élt a három generáció: nénnye egyetlen fia, annak felesége és három kisgyerekük. Az idősebbik kisfiú olyanforma korú lehetett, mint én.
Itt olyan volt minden, mint a Tiborca-tanyán nagypapa idejében. Mintha a beszolgáltató végrehajtói is elkerülték volna. Mintha, még a TSZ-melletti agitátorok sem nyaggatták volna őket. Itt lehetett érezni, hogy a "szekér" elé fogottak egyformán húznak és egyfelé haladnak...
Mi lehetett ennek az oka?
Talán az, hogy nénnyének nem volt az "egyszem" fián és annak családján kívül senkije, aki a városba kerülve egy gyárban dolgozott volna, mint "Apuka"?

*

Apát ekkortájt iskolázták be művezetői tanfolyamra, hogy ki lehessen nevezni. Majd, amikor elvégezte a tanfolyamot derült ki, hogy a politikai megbízhatóság nélkül nem lehet művezető. Kérnie kellett a pártba-, akkor már az egyetlenbe(!), való felvételét.

Ezt akkor mondta el nekem, amikor hetente íratták vele újra az önéletrajzát, mert mindig találtak benne kivetnivalót...
Vagyis, ez az önéletrajzírás úgy zajlott, hogy apa mindig leírta egy füzetbe, majd én lemásoltam egy lapra. Amikor az, hogy "...földművesek voltak a szüleim..." nem találtattak elég jónak, elfogadhatónak, bőrkabátos emberek jelentek meg az ekkor már a városban lakó nagymamánál "környezettanulmány" címén.
Apa képtelen volt leírni, ezért - a könnyeit nyeldekelve - diktálta, hogy "nincstelen zsellérek voltunk".
Amikor rákérdeztem, hogy: "az meg mi?", rám förmedt, hogy
- írjál, és ne kérdezz semmit, és jól teszed, ha örökre elfelejtesz mindent, ami a tanyával kapcsolatos!
Apa ezt olyan félelemmel teli indulattal mondta - függetlenül attól hogy tudtam: hazudik - mégis úgy csináltam, mintha mindent elhinnék.

*

Folytatva hányattatásom történetét: nagymama húgának tanyáján hamar kitelt a becsületem...
Még aznap ki kellett hajtanom a disznókat a tarlóra az elhullott szemet fölötetni, pedig napokig remegett a gödör-tragédia után a kezem-lábam és aludni, meg enni sem tudtam az idegen helyen.
Valószínű megrendített az is, hogy senki nem volt arra kíváncsi, hogy én is majdnem meghaltam!
Az is bántott, hogy akárhányszor szóba hoztam az unokahúgomat, rám szóltak, hogy: "evés közben nem illik beszélni", vagy sürgősen megbíztak valamilyen feladattal.
Ezért aztán, unokahúgomról számomra csak évekkel később derült ki, hogy nem lett semmi baja. Nekem azonban igen, mert ott a tarlón ismét a Jó Istennek kezdtem elsírni, elpanaszolni bánatomat, lelki problémáimat. Ezek az "óbégatások" nagyon rosszul jöttek volna akkor, a "kulák"-üldözés idején - ha illetéktelenek meghallották volna.
Lehet, hogy ezért pár nap után jött értem Boriska nénikém és - ángyika biciklijét kölcsönkérve - bekerekeztünk a városba.
A városi házat akkor láttam először. Amikor este lefekvéshez készülődtünk, Boriska néni megkért, meséljek:
- "...hogy vannak, apudék azon a Pestön?"
Elég szabad szájúan adtam elő az elmúlt évek történettöredékeit, amelyekről kiderült, hogy itt sem szabad róluk beszélni.
Nénikém ugyan, semmiről nem nyilvánított véleményt, csak azt tette szóvá, hogy csúnyán beszélek.
Elmondtam neki azt az esetet, amikor apa pofon vágta Györgyit, mert csúnyán beszélt. Majd, amikor szolidaritásból bejelentettem:
- "én is csúnyán beszéltem", "Apuka" csak annyit mondott: neköd szabad, mert té proli vagy."
Nénikém nyelt egyet és megkérdezte:
- "Azt nem mondta, hogy anyud nem az?"
- Nem, semmit nem mondott, csak furcsán mosolygott.
Anyám-helyett-anyám-nagynéném szemét elfutották a könnyek, de el is tűntek valahol belül, mert nem gördült le egy csepp sem az arcán. Úgy sírt, mint apa: befelé.
- "Na, gyere csak velem! Mutatok valamit!"
Keresztül vezetett a házon. Az egyik szobában megmutatta a megvetett ágyat, azzal hogy majd ott fogok aludni, majd továbbmentünk.
Egy kicsi, fehérre meszelt fülkeszerű helyiségbe vezetett, ami kamrának volt berendezve. Értetlenül néztem a polcokon a befőttes üvegeket, mert az épület másik felében lévő éléskamrában is lett volna hely még bőven az üvegek számára. Azon lepődtem meg igazán, ami ezután következett. Az ajtóval szemben lévő faltól nénikém elfordította a befőttet tároló polcot és előtűnt egy, a falra rögzített (lovas)huszár portréja.
- "Ő az én édösapám, a té nagyapád."
Olyan ünnepélyes arccal közölte ezt velem, hogy majdnem elmosolyogtam magam kínomban. Nekem ugyan semmit nem mondott a kép, azonban megéreztem, hogy ez nem a vidulás ideje, ezért komoly maradtam és elolvastam a feliratot.
"Vitéz Tiborca György, magyar királyi 1897-beli huszár, 7. huszárezred, 3. század, 4. czuk. hős katonája(?)..."*
Láttam még ott olyan kereszt-formájú kitüntetésfélét, amivel kapcsolatban Isonzót emlegette ,,nénikém".
Nem tudom már pontosan felidézni, csak az egész helyzet furcsa voltára emlékszem és arra, hogy eggyel több olyan információ birtokába jutottam, amit nem tudtam kötni semmihez.

*Természetesen, ezt nem akkor jegyeztem le, hanem sokkal később: negyven év múlva.

Bóna Mária Ilona

 
 
0 komment , kategória:  Általános  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2012.12 2013. Január 2013.02
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 107 db bejegyzés
Összes: 7719 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 151
  • e Hét: 310
  • e Hónap: 2555
  • e Év: 34285
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.