|
2013-03-14 06:18:17, csütörtök
|
| |
| |
Fújnak a böjti szelek
Március sirató
Március, apáink vére folyt.
Hol sírjaink, hazádnak rendületlenül.
165 éve hirtelen tavasz lett
majd minden összedűlt.
S ma, 2013 tavaszán ‘48
tükrébe nézni ki mer?
Európa csendes, újra csendes,
ránkdől hamis hiteivel.
Hazádnak rendületlenül
légy híve, oh magyar,
bölcsőd az, majdan sírod is
befogad, hantjával eltakar.
Új tavasz, új levelek a fákon,
új hitek, a régiek sehol.
Berzsenyi mormog még az időben,
a Megváltó születni jászolt keres valahol.
Március, apáink vére, 165 év
ennyi csak?
Elönt bennünket virágival s
gyászol. Az új tavasz.
Kevés ünnep ragyog így az időben. Kevés ilyen jelentéssel, áthallásokkal teli. Tele van jókedvvel, madárfüttyel, rügyfakadással, reménnyel, fiatalsággal. S tele kokárdával, fejek felemelésével.
Forradalom. Sokak számára félelmes ez a szó, mert változás szele nyargal át rajta, valami engedély nélküli dolog, valami mégis remény ebben az agyonszabályozott világban, ahol lassan már szégyen egy piros-fehér-zöld zászlót is kigöngyölni, mert hátha sérti valakiknek a ... milyét is?
Két forradalom ragyog állócsillagként történelmünk égboltozatán. 1848-é és 1956-é. S e két forradalom olyan talapzat, amelyre jövő építhető.
Az igazi forradalmak nem csak fényben fürdő történetek a történelemkönyvek lapjain, folyamatosan értelmezhetők, vissza lehet nyúlni hozzájuk, kapaszkodni lehet bennük az ilyen szeles, rideg embertelen időben is, mint a mai.
Volt idő, amikor ezt a visszanyúlást, folyamatos aktualizálást riadtan néztem, azt gondoltam, 1848 is múzeumi tárgy, s nem élő test, nem részünk, bensőnk, valónk. Rosszul gondoltam. Lehet, hogy a kor teszi, de egyre inkább érzem, kellenek ilyen kitámaszkodási pontok.
Nélkülük csapódunk erre arra.
1848 történéseit mindenki ismeri. Tudjuk, hogy esős napra virradt Pest, s hogy az esős nap nem kedvez a forradalmaknak. Tudjuk, hogy lassan gyülekeztek a fiatalok, s hogy volt valami kényszeredettség is, cselekvéskényszer a bécsi forradalom hírének hallatán. Bár azt s tudjuk, hogy benne volt a levegőben a forradalom, Petőfi is megírta már előre a Nemzeti dalt.
A Pest '48-a belesimult eleinte Európa forradalmaiba, azok gyorsan lecsengtek tőlünk nyugatra, a megszokott módon. Szónokoltak kicsit szabadságról és miegyébről, s aztán drukkoltak kissé a magyaroknak, majd szépen magára hagyták a léért küzdő nemzetet. Mint majd teszik ezt később 1956-ban is.
De a magyar történések nem nyugati forgatókönyvre járnak, itt a szabadság nem csak jelszó, életüket és vérüket adták érte nem kevesen. S nem csak magyar ajkúak. Nézzünk csak végig a kivégzett tábornokok származásán, vagy gondoljunk Branyiszkó szlovák ajkú katonáira. A magyar szabadságnak úgy van nemzetisége, hogy abból nem zár ki más ajkúakat.
Kivételes idő volt ez, példás, nagy idő. Kevés ilyen lelhető a világtörténelemben.
Ha belegondolunk, hihetetlen 23 év előzte meg a márciusi zászlóbontást! A századelőn még az sem volt biztos, hogy Magyarország képes magyar ajkúnak maradni, hogy meg tudja őrizni a nyelvét, azonosságát. A birodalom adminisztrációja egy időre a német lett, s nem kevesen tettek azért, hogy megújuljon a nyelv, alkalmas legyen a modernesülő világ megfogalmazására.
1823-januárjában, mikor Kölcsey pontot tett a Himnusz végére, nem gondolt arra, hogy nemzeti imánkat fejezte be. A nemzet, mint fogalom, mint szó is alig létezett, a tespedtség, s remény nélküliség köde ült az országon. S két év múlva, a reformországgyűlésnek emlegetett 25-ös diétán is csak annyi történt, hogy elhatároztatott, ezentúl három évente összeülnek a magyar urak Pozsonyban. S szónoklatával egy zsenge ifjú, Széchenyi hívta föl magára a figyelmet. Alig tíz év múltán már határozat született arról, hogy aki nem tud magyarul, nem viselhet közhivatalt. S 1844-ben pedig hivatalos nyelnek neveztették a magyart.
Visszanézve nem tűnik ez csekélységnek, de a század első két évtizedében születetteknek kevés volt. Az az áhított szabadság, meg az a csodálatos függetlenség, az lebegett szemük előtt. Hisz ezek az évtizedek voltak azok, amelyekben először merült fel a kérdés: kik vagyunk? Honnét jöttünk? Miért ezt a nyelvet beszéljük? Milyen történelmi múlt kötelez bennünket a cselekvésre? Miért kellett török és osztrák között választanunk, miért nem rendezhetjük magunk dolgainkat?
Nagy kérdések ezek, s nem csak a magyarok fejében jártak ilyen gondolatok, a testvér lengyel nép is német-orosz járomban járt, s ránk is figyelt.
S ha már az eredményeknél tartunk: valójában 1848 áprilisára olyan eredményeket ért el a nemzet, amelyekkel sokan megelégedtek. A császár aláírt mindent. Volt is némi értetlenség Petőfi radikalizmusát látva, aki ekkortáj írta meg az Akasszátok föl a királyokat! című versét, vesztve el ezzel sokak szimpátiáját. De mit törődött ő szimpátiákkal, egészen júniusi vereségéig a választásokon azt gondolta, lehet valóság a néppel tűzön vízen át gondolata.
Nem lehet. S míg Bem tábornok mellé nem kerül, költői és személyes válság gyötri, s ráébred, hogy a megváltásra várók nem mindegyike kíván megváltódni.
S Európának már régen elzúgtak forradalmai. Csak a magyarok nem csendesetek el, úgy ahogyan illik ezen a földrészen.
Ehhez kellettek az oroszok. Kis népeket eltiporni mindig összefognak a területben és népességben nagyok. De sosem volt fényes és lelkiismeretfurdalás nélküli a győzelem.
1848-hoz sokszor vissza lehetett és kellett térni az elmúlt 165 évben. Tették ezt Petőfi születésének századik évfordulóján, 1948-ban, kicsemegézve az akkori politikai kurzus szája íze szerint valókat, s 1956-ben. Amikor az két forradalom összeért. Tavasz és ősz. S tették ezt utána is.
Emlékszem a hetvenes évekre, amikor a középiskola és a főiskola padjait koptattam. Emlékszem, hogy milyen nagy tettnek számított kitűzni a kokárdát. Hogy a rendőrség óvta 48 örökségétől a fiatalságot, s elég volt ok egy gumibotozásra a fővárosban egy nemzeti színű szalag megvillanása.
S amit nem tudunk eltiltani annak az élére kell állni elv alapján aztán a kommunista meg ifjúsági netán szövetés meghirdette a Három tavaszt ünneplünk eseménysorozatot, összekapcsolva a dicstelen Tanácsköztársaság létrejöttét '48-at és április negyedikét. Persze piros betűs ünnep csak április negyedike volt. A Múzeumkertben az oszlopokat több méter széles nemzeti lobogóba csavarták. Nesze nektek, ünnepeljetek.
S kiskatonaként 1974 március 15-én a körletben ücsörögettem, mert még az udvarra sem engedtek ki bennünket, hátha... Az év többi napján persze fegyverrel a közben is lehetett hazát védeni, mert a magyar gyereknek csak március 15-én jut eszébe forradalmat csinálni.
S ma milyen üzenete van márciusnak? Megtalálja azt magának minden szervezet, párt, mozgalom, nem gondolom, hogy kevesebb lesz ezáltal a nemzeti ünnep. Én egy dolgon szoktam elmélázni. Azon, hogy minden hatalom azt gondolja, uralkodása, léte betonszilárd. Forradalma csak a múltban voltak, a nép az nem arra való, hogy ilyen veszélyes dolgokkal játsszon.
Azt hiszem erről a tévedésről le kellene szokni. A forradalom nem kérdezi, hogy kirobbanhat-e? Kirobban. Hogy helyreállítsa az emberben az embert. Miért lenne a történelem lezárt múlt? Hiszen csak most kezdődött el.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
