|
2013-04-24 10:06:32, szerda
|
| |
| |
Kohut Katalin: A tiszta dal győzelme
Akit szomorúság ér, szívének kincstárából előcsalogatva a tiszta dallamokat felvidíthatja kedvét.
Rólam sokan úgy gondolták, beképzelt vagyok, holott a világ legmegértőbb, másokat vigasztaló, legegyszerűbb kislány voltam.
Egész nap a tükörben álltam és énekeltem, gyönyörködtem a szépségben. Beleborzongtam saját tiszta szoprán-mezo hangomba, napjaim énekléssel teltek reggeltől késő estig.
Mindent megjegyeztem, megtanultam első hallás után, az olasz és angol slágereket is, orosz dalokat. Többen felfigyeltek az akusztikai érzékemre, de a nyelvek tanulását családi ok, válás miatt nem fejezhettem be.
A szeretetlenség és gyermeki lelkembe gázolás idején elnémultam, s ez azt jelentette, hogy szívemet megsértették, mert az ember akkor is dalol, amikor szomorú, először szomorúakat, majd egyre vidámabbakat. A dalos pacsirta fogságban nem énekel, a némasága elleni merénylet olyan, mintha a természet ellen vétene valaki.
Először a gitárt hagytam abba, mert én szégyelltem anyám helyett magam a gitár tanár előtt viselkedése miatt annak ellenére, hogy a bizonyítványomat sem adta vissza. Már fél év gitár tanulás után pódiumon adtam elő gitárral kísért Udvarom, udvarom kezdetű népdalt. Többé nem mentem át tanítani a többi osztályt dalokra, ének tanárnőm szemet hunyt a családi változás fölött, hagyott elveszni.
Varrónőnek zavartak mostohámmal primitív asszonyok közé. Ott szorgalmammal visszaéltek, bár fiatalkorú voltam, tizenhat óráztattak és majdnem minden kézimunkát a szőrös kabátokon én végeztem havi ötszáz forintos fizetésért. Másképpen nem bírtam ki, énekeltem, a többi kézimunkás hallgatta. Így nem vettem észre, hogy végeredményben dolgozom, gyorsabban ment a munka, hamar elteltek az órák.
Fizetés emelést azért nem kaptam, mert a szalagvezető, Csomós bácsi azt mondta, egész nap be nem áll a szám. Nem jött oda meghallgatni, nem tudta, hogy énekelek.
Kabátom már évek óta nem volt, sem csizmám. Egyik nap köhögni kezdtem, fulladtam erősen. Kijártam vizet inni, de alig enyhítette fulladási rohamomat. Legyengült a szervezetem a vastag ruha nélküli telek és a sok éve tartó éhezés miatt.
Életemben először orvoshoz mentem, aki laborba küldött engem, meg próbareggelire. Az egészségügy alkalmazottaival való találkozásom sírással végződött, mikor megkérdezte tőlem a laboros, nem vagyok-e terhes. Hiába próbálta a csövet ledugni, nem sikerült, felköhögtem.
A tüdőgondozóba mentem leletemért, ahol dr. Ogár főorvos, akinek nevét soha nem felejtem el azonnali mentő beutalóval várt. Kérte, már nem is menjek sehová, mert tüdő-mellhártya gyulladásom van, azonnal be kell feküdnöm a fűzérradványi szanatóriumba.
Sivárrá tett életem és a durvaság, lenézettség, amiben éltem anyám és mostohaapám mellett megölte szívemben az ünnepnapokat, a karácsony és szeretet nélküli évek búskomorrá tettek és ijedtté, mert az anya az, akinek biztonságot kellene nyújtania, ő az, akinek védelme alatt fejlődik a gyermek egészséges felnőtté, s engem ő bántott, alázott, éheztetett.
Letettem a tüdőgondozó papírját az asztalra és csomagolni kezdtem szegényes ruhatáramat, mely főleg nyári ruhákból állott. Anyám nem szólt hozzám visítozásain kívül már szinte születésem óta. Reggel felébredés után egy kék, fekete prémes kapucnis kabátot találtam magam mellett a szobában. Szótlanul tette oda. Nem szóltam, felvettem. Senkinek sem szabad volt megtudnia, hogy én évek óta kabát nélkül járok, bár kapja a gyermektartást és családi pótlékot, elszaladt a boltba kabátot vásárolni.
Megjött a mentő. István, a bátyám elkísért a szanatóriumba.
Felvételnél a radványi asszisztensnő megkérdezte tőlem, hogy a férjem-e. Nem értettem a kérdést.
Elhelyeztek a kórterembe egy nyolcvanéves agyérelmeszesedéses asszony mellé, s jött Pestről egy orvos feleség, ő protekciós lehetett, a radványi pap volt az ismerőse, miatta kérhetett beutalót radványba, vele járt naponta autóval kirándulni is.
Hónapokig nem mehettem ki a szobából, benn kellett lavórban mosakodnom, közben kaptam naponta kétszer a kristályos penicillint. Lassan tűnt el a folt a mellkasomról, a kastélyba jártam kéthetente röntgenre.
Apa minden héten eljött meglátogatni. Egy cigányasszony lila nadrágot hozott, felhívtam a már rokkant apámat telefonon, s kevéske pénzéből megvette nekem, így már lett két nadrágom, az előzőt, a szürkét is ő vásárolta. Választottam hozzá egy lila csíkos kötött blúzt is, bár a szívem fájt, hogy megterheltem őt anyagilag. Apa beszélt a főorvossal, elmondta, hogy most végleg magához vesz engem, hogy mennyire tehetséges vagyok, s ő azt akarja, hogy tanuljak. Stukatorozta a családi házat, mert anyám költözéskor még a falat is leverte körben csákánnyal, kiszedte a villanyvezetékeket is a falból, összerongálta a házat, melyből apa kifizette.
Akkoriban még nem volt busz közlekedés, Pálházáig kisvonattal lehetett utazni, s onnan gyalog a radványi kastélyig. Apa betegen ezt a hosszú utat tette meg egyedül.
Nagyon szigorú ember volt, haragudott a rövid szoknyára, a cigarettára, s minden természetellenesre. Kicsit tartottam a nagy fegyelmétől, mert már akkor évek óta megszoktam a saját önálló életet.
Hónapok múlva kimehettem az udvarra és a folyosóra, meg tusolni a fürdőszobába. Első nap ellopták a fürdőből az új kötött blúzomat.
Kisütött a tavaszi napocska, kiültek a betegek az udvarra, s beszélgettek. Én énekelni kezdtem. Sorban mondták a dalokat, s valamennyit elénekeltem nekik, legyen operett, népdal, filmsláger, magyar nóta.
Így teltek napjaink, nappal kiültettek az udvaron az asztalra, hogy énekeljek, s én ismét boldog lettem, örültem, hogy szükség van rám, hogy szerepelhetek. Ezt kevesen érthetik, csak azok, akik már felléptek közönség előtt. Az ember ilyenkor nem figyel semmi másra, csak a saját hangjára, hogy a legszebb hangokat csalogassa elő a torkából, a legnagyobb gyönyört nyújtsa a hallgatóknak.
Esténként televíziót néztünk a folyosón. Mellettem ültek a tüdőbetegek, asztmások erősen fulladozva. Naponta meghalt valaki. Utolsó kívánságukat teljesítettem. Behívtak magukhoz a kórterembe és kérték, hogy énekeljem el kedvenc dalukat, régi slágereket, régen betiltott dalokat, mint a Levél a hadnagynak-ot. Nem tudtam, mit jelent a halál, de borzongás futott rajtam végig, amikor hajnalban benéztem a kórtermekbe és lepedővel letakart ágyakat pillantottam meg. A dalom kísérte utolsó útjukat, a dal legyőzte a halál fájdalmát, a dal győzedelmeskedett, most hogy utólag belegondolok. A tiszta szív dala, a szeretet kísérte ezeket az embereket utolsó útjukra.
Vasárnaponként eljöttek meglátogatni barátaim és fiú testvéreim. Kedvencünk a kétszáz éves fa volt, mindig átöleltük.
Udvarolni akart nekem egy barna bőrű fiú, elhívott sétálni, megnézni a helyszínt, ahol megtalálták a bokorban az újhelyi Karsai tanár úr holttestét. Szekérrel vitték el a tetemet, annyira szétrágták a madarak mindenét. A fiú be akart hívni egy bokorba és meg akart csókolni, láthatóan többet is akart.
Az öregek meséiből megjegyeztem, hogyan mondják az ilyet, s megkérdeztem tőle:
- Liliomtiprást akarsz elkövetni? - s kiszaladtam a bokorból.
A fiú jött utánam, szerintem nem is értette, mit jelentett ez a mondat. Szembe jött velünk tollassal a fiatal, lófarkos doktornő.
Nem voltam neki szimpatikus, addig duruzsolt a főorvosnak, míg elérte mai napig felfoghatatlan célját.
Bejött a főorvos és közölte velem, hogy visszaéltem a jóindulatával, egy órán belül hagyjam el a szanatórium területét. Nem értettem ezt sem, mint életem más eseményeit. A nyolcvanéves néni tapsolni kezdett kezeivel, akivel mindig kedves voltam. Furcsa látvány volt.
Apa másnap jött volna értem, hogy végleg magához vegyen, s most szégyennel a szívemben kell eltávoznom, mint egy bűnözőnek.
Gyalog mentem le Pálházára, hazautaztam Újhelybe és másnap felvittem dr. Ogárnak a zárójelentést, melyre azt írták, hogy én lenge ruhában jártam a szanatórium területén, visszaéltem a bizalommal, ezért azonnali hatállyal elbocsájtanak. Akkor életem első emberi orvosával néztem szembe:
- Maga tépi el, vagy én tegyem meg? - kérdezte és darabokra szaggatta a radványi zárójelentést.
A tanulásom elmaradt, apa másnap hiába tette meg a hosszú utat, már nem talált ott, s én a szégyen miatt nem kerestem őt meg, nem tudtam a történtekre magyarázatot adni. A szégyen erősebb lett a szeretetnél.
2013. április 24.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kohut Katalin |
|
|
|
|
|
Offline
