|
2013-04-04 03:44:53, csütörtök
|
| |
| |
Hogy a gyerek jó partner legyen
Berci mindennél jobban szereti az állatokat. Jól ismeri életüket, szokásaikat, és órákig képes állatokat figyelni. De jó barátai a növények is. Berci sohasem tör le egyetlen faágat sem, és virágot sem tép le kedvtelésből.
Berci minden tekintetben kedves, barátságos, szolgálatkész gyerek. Segít édesanyának a házi munkában, és néha már ő maga is elkészít egy-egy egyszerűbb ételt. Anyukája örül, hogy Berci ennyi re szereti az állatokat, a természetet. És büszke a kisfiára, amiért olyan szorgalmasan segít odahaza. Csak az szomorítja el egy kicsit, hogy Berci nemigen játszik a többi gyerekkel.
Csakhogy Bercinek semmi kedve más gyerekekkel játszani. A fiúk nagyon is vadak, a játékaik meg unalmasak, az az örökös foci, aztán mindig hencegnek, és folyton azon veszekszenek, melyikük a legerősebb. Kislányokkal sem játszik, habár némelyik lányos játék jobban tetszik neki, mint a fiúké. Csakhogy a lányok nem szeretnek fiúkkal játszani. Ezért aztán Berci a parkban többnyire kisgyerekekkel vagy éppenséggel kisbabákkal foglalkozik, akiknek mindegy, hogy ő fiú-e vagy lány.
A gyerekek hamarosan csúfolni kezdik Bercit. - Gyáva! Anyámasszony katonája! Otthon ül, a mama szoknyáján!
Bercit nagyon bántja a dolog, tudja, hogy nincs is igazuk a gyerekeknek . de hát hogyan magyarázhatná meg ezeknek a butáknak, hogy igazságtalanok?
Amikor egy különösen pimasz kölyök utánakurjant:
- Aztán tudod-e, hogy fiú vagy-e, vagy lány?
-, Berci rettenetesen szégyelli magát.
Fáj neki, hogy a gyerekek ennyire nem akarják megérteni.
Búsan ballag ki a városból a közeli kis erdőbe. Leül egy kidőlt fa törzsére, és halkan sírdogál.
- Mért olyan buták a gyerekek?
Csak az a fiú, aki focizik meg verekszik?
Egyáltalán mit jelent az, hogy valaki fiú?
Én talán kevesebb vagyok, mert szeretem a kisgyerekeket, mert segítek otthon anyunak, és nem töltöm az időmet butaságokkal? Hiszen én is éppolyan gyerek vagyok, mint a többi!
- Te különlegesen jó gyerek vagy! - szólal meg egyszerre egy finom kis hang. Berci megretten. Jobbra néz, balra néz, előre és hátra - de sehol sem lát senkit. - Idenézz, felfelé! A fa tetejére! - szól megint a hangocska.
Berci felpillant a fa tetejére, és végre meglátja, ki szólt.
- Nini, egy kismókus! Gyakran megfigyeltem, amint vidáman játszotok! Na de ilyet! Mióta tudnak a mókusok beszélni? - ámul Berci.
- Minden állatnak megvan a maga nyelve. Csak kevés ember érti meg - magyarázza a mókus, és leszökken a fáról. - Gyere, bemutatom a barátaimat - és a mókus már szökken is be az erdőbe. Bercinek ugyancsak szednie kell a lábát, hogy a nyomában maradjon.
Bent az erdő mélyén épp gyűlést tartanak a mókusgyerekek. Rengetegen vannak - ezren is lehetnek. Bozontos farkuk a magasba mered, és láthatólag roppant fontosnak érzik magukat.
- Éppen azt tárgyaljuk, hogyan osszuk be egymás között a munkát meg a játékot - magyarázza a mókus.
Egy sötétbarna mókus odakurjant a mókusgyerekseregnek:
- Jókora diók vannak az odúmban. Használhatnánk őket futballnak. Ki akar játszani? - És a sötétbarna mókus hamarosan össze is szedi a futballcsapatot.
Ezután egy vörösesbarna mókus emelkedik szólásra:
- Van nálam jócskán virágnektár meg mogyorólé. Rendezhetnénk főzőtanfolyamot. Ki szeretne részt venni? És mindjárt jelentkezik jó néhány mókusgyerek, akinek kedve támadt megtanulni a főzés csínját bínját.
- Hát egy kézimunkaklubhoz mit szólnátok? - kérdi egy világosbarna mókus. - Hosszú fűszálakból például takarót horgolhatnánk télire, vagy függönyt, az odúnk bejárata elé.
- Nagyszerű ötlet! - örvendeznek a mókusgyerekek, és a kézimunkacsoport menten meg is alakul.
Ezután javaslatok hangzanak el versenyfutásra, távolugrásra, fogócskára, bújócskára és sok más vidám játékra. Megszervezik a játékcsoportokat, a sportköröket, de a munkacsoportokat is: néhány mókusgyerek jelentkezik, aki a beteg mókusnagypapának segítene szívesen. Mások vállalják, hogy dió- és makk-készletet gyűjtenek télire az öreg mókusoknak, akik már nem tudnak könnyen mozogni. Végezetül pedig nagy csoport alakul, amelynek az a célja, hogy az erdőből összeszedje a sok papírt, szemetet, amit az emberek szórtak szét.
Ez már igen! - kiált elragadtatva Berci. - Nálatok aztán jó mulatság lehet a játék is, a munka is! Mindenki azt csinálhatja, amihez kedve van, és mégis nagy a rend, és mindenki szorgalmas!
- Te is olyan vagy, mint mi - feleli erre a mókus. - Segítesz anyukádnak, tudsz főzni, takarítani, és szívesen játszanál mindenfélét.
- Igen, igen - bólint Berci -, csakhogy itt nálatok nem nevetnének ki, mint otthon a városban a gyerekek. Egyébként, mondd csak: te mókusfiú vagy, vagy pedig mókuslány? És ez a sok mókusgyerek? Kik a fiúk, kik a lányok?
- Az egészen mindegy! - kacag a mókus. - De ha mindenáron tudni akarod, ha már érthetetlen módon ez annyira fontos neked - én lány vagyok. A többi mókusgyerekről most nehéz lenne megmondani, melyik micsoda. De mindegyik játék- és munkacsoportban nagyjából ugyanannyi a fiú, mint a lány. Nem tudom egész pontosan, mennyi, mert erre nem is figyelünk. Csak az a fontos, hogy jó pajtások vagyunk valamennyien. A szüleink is jó barátságban vannak, és minden munkát felosztanak egymás között.
Mi is tőlük tanultuk.
- Micsoda? - ámul Berci.
- Azt akarod mondani, hogy az apukák is végeznek házimunkát, hogy a fiúk engedik a lányokat focizni, és hogy fiúk is jelentkezhetnek a kézimunkaklubba?
- Hát persze. Miért ne?
Mindegyik mókus azt csinálja, ami érdekli, vagy amihez tehetsége van. Világos, mint a nap!
Miért csodálkozol? Hiszen ez magától értetődő! Miért érdekelné más a lányokat, mint a fiúkat, miért lenne máshoz tehetségük?
Vagy miért kellene a fiúknak más munkát végezni, más játékot játszani, mint a lányoknak? Hiszen elsősorban valamennyien mókusok vagyunk! Tinektek, embereknek, néha egészen különös gondolataitok vannak! - ingatja a fejét a mókus.
- Talán azért voltál annyira szomorú, mert az emberek buta módon megkülönböztetik a lányokat a fiúktól? Neked jó szíved van, és ez mindennél fontosabb. Büszke lehetsz magadra. Nevesd ki az embergyerekeket, ha butábbak, mint mi, mókusok. Hidd el nekem, nem vagy te gyáva, sem unalmas fickó, amiért nem szeretsz fiús játékokat játszani, és mert néha szívesen játszanál lányokkal. Igazad van, segítsenek csak a fiúk is a háztartásban. Hiszen ezt láthattad nálunk is. Mindannyian boldog, elégedett mókusgyerekek vagyunk. Ha néha összekapunk is valamin, ha néha elered is a könnyünk, azért jó pajtások vagyunk, fiúk, lányok - valamennyien. Isten veled! Gyere el hozzánk máskor is! Ne felejtsd el, amit nálunk láttál! - És a mókus már szökell is vissza a barátaihoz.
Berci zavartan üldögél a fatörzsön.
- Álmodtam vajon, vagy mindez valóság volt? Igazán láttam a mókusgyerekek gyűlését?
Hogy is volt csak?
Náluk egészen mindegy, ha egy fiú olyan, amilyenek nálunk csak a lányok lehetnek, és egészen mindegy, ha egy lány olyan, mint amilyenek nálunk a fiúk. Okosak ezek a mókusok!
Már gyakran megfigyeltem, milyen szorgosan, vígan gyűjtik a diót meg a makkot.
De azon még sose törtem a fejem, vajon az a mókus, amelyik olyan fürgén ugrik fáról fára, fiú-e vagy lány!
Bercire mély hatást tettek a látottak.
Igazuk van a mókusoknak - gondolja, míg hazafelé ballag. - Nem hagyom, hogy a buta gyerekek elijesszenek. Utóvégre igazán büszke lehetek magamra, hiszen én is tudok mindent, amit általában lányok csinálnak, de azt is, amit csak fiúk csinálnak. Sokkal többet tudok, mint a városunk többi gyereke!
Berci már sokkal magabiztosabb. Újonnan szerzett önbizalmával felvértezve lép be a parkba. Ott alaposabban megnézi a gyerekeket, és észreveszi, hogy egyáltalán nem olyan boldogok és elégedettek, mint a mókusok. A fiúk összeverekedtek egy labda miatt, három kislány egy padon sugdolózik, de a negyediket nem avatják be a titokba. Egy fiú kedvetlenül, magányosan karikázik kerékpárján a gyepen, egy kislány unott arccal, egyedül ugrókötelezik. A homokozóban sem uralkodik kicsattanó jókedv: a kisfiúk lapátjukkal szétrombolják a kislányok homoktortáit, a kislányok bőgnek.
Ez nem maradhat így! - gondolja Berci. - Nevetséges lenne, ha a gyerekeknek kevesebb volna az esze, mint a mókusoknak! El is meséli mindjárt a parkban játszó fiúknak-lányoknak, mit tapasztalt az erdőben, a mókusgyerekek gyűlésén.
- Piha! - húzza el a száját egy nagyobb fiú. - Micsoda butaság! Én aztán nem fogok lányos játékokat játszani!
- Nem érted, miről van szó! - mérgelődik Berci - Mostantól fogva nincs többé fiús játék meg lányos játék. Csak gyerekjáték! Gondoljátok csak el! Mostanáig jóformán többet veszekedtetek, mint játszottatok, mert már rég meguntatok mindent. Próbáljátok csak meg!
- Na jó, megpróbálhatjuk - állnak rá a gyerekek.
Berci hát megszervezi a különböző játékcsoportokat, pontosan úgy, ahogyan a mókusoknál látta. És lássatok csudát: a gyerekek nagyszerűen mulatnak! Új meg új játékokat találnak ki, egyik ötlet követi a másikat!
A munkamegosztás lányok és fiúk között már nem működik ilyen gyorsan és simán. Hiszen sok fiú számára kényelmesebb, ha a nővére segít anyunak a törölgetésben, ő pedig apuval barkácsol, vagy a sportközvetítést nézi a televízióban...
GERLINDE ORTNER
A fekete holló
Az Óriáshegységben sok-sok holló él. És a sok holló között van egy kis hollógyerek, aki vidáman játszik a többiekkel.
Csakhogy egy napon minden megváltozik. A hollószülőknek új fészket kell építeniük, és nagyon sok a dolguk. Segít az egész hollórokonság - holl
ónagyszülők, hollóbácsikák, hollónénikék. A nagy szorgoskodás, buzgólkodás közepette nemigen jut idejük a kis hollógyerekkel törődni. Ez persze neki nagyon rosszul esik. Hol mérges, hol szomorú, hol csalódott - aztán megint mérgelődik, hogy kérdezzenek valamit a kis hollótól, az szemtelenül, dacosan válaszol.
- De nagyon elpimaszodtál! - csóválják fejüket a hollószülők. - Miért nem tudsz olyan aranyos lenni te is, mint a többi hollógyerek? Végy róluk példát!
A kis holló erre azt gondolja, a szülei jobban szeretik a többi hollógyereket, mint őt. Nosza, a csőrével odavág a játszótársainak, sőt még a farktollaikat is megtépázza. Persze hátat is fordít neki hamarosan valamennyi kis holló, és nem hajlandók többet játszani vele.
Most persze azt gondolja a hollógyerek, hogy mindenki ellene van, senki nem szereti.
- Nincs is szükségem senkire! - gondolja dacosan.
- Buták vagytok valamennyien! Utálatosak vagytok velem, én meg nem szeretlek benneteket.
És attól fogva még komiszabb a többi hollógyerekkel, szemtelenebb a felnőtekkel, konokabb a szüleivel szemben. Apja, anyja szüntelenül figyelmeztetik, a lelkére beszélnek, büntetik. De semmi nem segít, a hollógyerek továbbra is csak komiszkodik. A szülők nagy gondban vannak miatta, és elrepülnek a hófödte hegyekbe, hogy a bölcs jégemberkétől kérjenek tanácsot.
A jégemberke - hosszú ősz szakállú, jóságos vén törpe - azt tanácsolja: költöztessék hozzá egy időre a kis hollót a havasokba. A jégemberkét jóságosnak, bölcsnek, segítőkésznek ismeri az egész állatvilág. Sok állat keresi fel tanácsért, a sebesültek ápolásáért.
Így hát a hollógyerek a jégemberkéhez költözik. Szomorúan búcsúznak a szülei, anyjának még a könnye is elered. A jégemberke barátságosan fogadja a hollógyereket, és szinte észre sem veszi a durcás, mérges ábrázatát.
- Nagyon örülök, hogy eljöttél. Tudom, hogy megbízhatom benned, és sokat fogsz nekem segíteni. Nagy szívességet kérek tőled. Itt fekszik nálam a jegesmedve, szörnyen fáj szegénynek a hasa. Különleges gyógyfűre volna szüksége. Nagyon megkönnyítenéd a dolgomat, a hatalmas jegesmedve fájdalmait pedig enyhíthetnéd, ha hoznál a völgyből olyan gyógyfüvet. Nem könnyű feladat, megértem, ha nehezedre esik. De én bízom benned. Szerintem, te okos és szorgalmas vagy, és fontos segítőtársam leszel. Megteszed, amire kérlek?
A hollógyerek nemigen tudja, mit válaszoljon. Nem szokott hozzá, hogy megbízzanak benne, hát még hogy ilyen fontos feladatot adjanak neki. Tétovázik, elbizonytalanodik. De aztán hangjára talál és hetykén odavágja.
- Felőlem! Itt úgyis szörnyen unalmas, a sivár havasok között.
A jégemberkét nem izgatja, hogy a hollógyerek ilyen hetykén válaszol, mintha meg sem hallotta volna a szemtelen hangot.
- Köszönöm, igazán nagyon örülök. Szívesen segítesz,és ezért nélkülözhetetlen vagy a számunkra. jó, hogy ennyire megbízhatom benned.
A hollógyerek ugyan még magának sem vallja be, de valójában nagyon büszke a jégemberke dicséretén. Gyorsan szárnyra kap, hogy a hatalmas jegesmedvének megkeresse a gyógyfüvet. Nem is olyan egyszerű a sok növény között megtalálni a megfelelőt. De a hollógyerek örül, hogy ilyen fontos feladattal bízták meg, és hogy végre szükség van rá. Megkeresi a gyógyfüvet, és visszarepül a havasokba.
A jégemberke nagyon elégedett a hollógyerekkel, és nem is fukarkodik a dicsérettel...
Egy szép napon odaröppennek a szülei. Boldogok, hogy viszontláthatják az ő kicsi és ráadásul aranyos hollógyereküket.
- Sokat tanultál! - mondja búcsúzóul a jégemberke -, tudod, hogyan kell másoknak segíteni, barátságos és megbízható lettél. Nagyon fogsz nekünk hiányozni! Gyere el látogatóba, ha majd sikerült a hollók bizalmát is elnyerned, akárcsak a miénket.
A hollógyerek nemcsak bátor és jó lett, de meg is okosodott - hát a többi hollóval éppoly barátságos és segítőkész, mint a havasi állatokkal. Mind többet adnak a szavára, és valamennyi hollógyerek vele szeretne játszani.
A szülőknek most sincs több idejük a hollógyerek számára, de mindig büszkén mosolyognak rá.
Ebből tudja, hogy nem feledkeztek meg róla, és ha nem is érnek rá, hogy sokat foglalkozzanak vele, azért nagyon nagyon szeretik.
Szökevény szereplők
Ha a gyerek elégedetlen külső adottságaival
Marci utálta a szeplőit. Ami azt illeti, volt is neki mit utálnia, mert hetvenhat szeplő virított az arcán. Pontosabban hetvenöt, mert egy - a hetvenhatodik - a füle cimpáján hivalkodott.
Az igazság kedvéért el kell mondanom, hogy ebben az utálkozásban Marcinak egyáltalán nem volt igaza. Mert helyre kis szeplői voltak. Csinosak, jóképűek, vidorak. A legnagyobb akkora volt, mint egy jól táplált borsó, a legkisebb meg, mint egy fogyókúrázó mákszem. Ennek a legkisebbnek neve is volt. Úgy hívták: Szeplő Szepi. Ott lakott Marci orra tövén. Nos hát ezeket szidta-hordta folyvást Marci. Eladdig és olyannyira, hogy egy szép napon a szeplők megsértődtek.
- Még hogy mi vagyunk a csúnyák, ocsmányak, rútak, rettentőek?! Na megállj! - kiabálták. S éjszaka, mikor Marci aludt, uzsgyi, kisurrantak az ablakon. Még az is, amelyik a füle cimpáján feszített, pedig a fülcimpánál előkelőbb hely nemigen létezik egy szeplő számára. Ott maradt Marci egy mákszemnyi szeplő nélkül, mivel - mondanom sem kell - Szeplő Szepi is ment a többivel. Hogy merre mentek? Merre mehet hetvenhat sértődött szeplő? Neki a vakvilágnak.
Marci reggel fölébredt, s valami furcsát érzett. Szalad a konyhába a mamájához, az meg ámulva néz rá, és így szól:
- Jó reggelt, kisfiú! Hát te hogy kerülsz ide?
- Kisfiú? - csodálkozott Marci. - De hiszen én a Marci vagyok.
- Jesszus! - kiáltott a mama, és a világosság fele fordította a fiát. - Tényleg a Marci!
De hát hova lettek a gyönyörű szeplőid?
- Nincs szeplőm? - csillant fel Marci szeme, és rohant a tükörhöz.
Valami nem tetszhetett neki abban a tükörben. Mert elkomorodva mondta: - Te anyu, rossz ez a tükör. Egy sápatag gyerek van benne.
- Nem a tükör rossz, kisfiam - csóválta a fejét a mamája -, hanem, tudod, a szeplők...
Marci most már nem örült annyira, hogy megléptek a szeplői.
"Egy azért maradhatott volna - gondolta magában. - Szeplő Szepi vagy az, amelyik a fülcimpámon volt." És szomorkásan indult bevásárolni. Mert mindig segített a mamájának, és szeretett is üzletekbe járni.
Ott is szerették az üzletekben, mert bár egy icipicit nagy szája volt, azért igen kedves is tudott lenni. De most furcsán, összehúzott szemmel nézett rá a hentes, a fűszeres, az újságos, a virágárus és a zöldséges is.
- Hát a Marci hol van? - kérdezték.
- Én vagyok - mondta rosszat sejtve Marci.
- Nono! - így a hentes.
- Na ne! - így a fűszeres.
- Nana'! - így az újságos.
- Nana! - így a virágárus.
- No ne! - így a zöldséges.
- Merthogy a Marci egy szép szeplős gyerek, te meg egy sápatag kis fehér bőrű. Nem mondjuk, nem vagy csúnya gyerek, de a Marcihoz képest! Ajaj - mondták és legyintettek.
És bizony aznap Marci egy kicsit mócsingosabb húst, tegnapibb kenyeret, tegnapelőttibb újságot, hervatagabb virágot és halványsárgább sárgarépát kapott, mint máskor. Elkeseredetten rohant fel a lépcsőn, majdnem sírt.
- Mi bajod? - kérdezte a mamája.
- A szeplőim - sóhajtott Marci -, a szeplőimet akarom!
Nosza, nekiláttak, keresni kezdtek őket a lakásban. Még a szőnyeg alá is benéztek. De egy fia szeplőt sem találtak.
Mit volt mit tenni, Marci nekivágott a városnak. Elment a Talált Tárgyak Osztályára.
- Jó napot! - köszönt.
- Jó napot! - válaszolta a Talált Tárgyak Osztályának főnöke, egy szemüveges, öreg bácsi, s közben fel se nézett az újságból. - Esernyő? Kesztyű? Aktatáska? Pénztárca? Vagy netán a fejét méltóztatott elveszteni? - A szeplőimet keresem - mondta Marci.
- Milyen volt?
- Barna, kerek. Mind a hetvenhat.
Az öregúr felállt, odament egy nagy polchoz, és beletúrt a limlomok közé. Leemelt egy palacsintasütőt.
- Nyele volt a szeplőjének? - kérdezte.
- Nem - hebegte Marci.
- Akkor ez nem az - állapította meg az öregember, és visszatette a palacsinta-sütőt.
Aztán Marci elé rakott egy diszkoszt, egy csészealjat, egy pudingot, egy ceruzahegyezőt, egy lencsét, egy borsót, egy babot, egy széntablettát, egy cipőgombot, egy inggombot és egy pulykatojást.
- Tessék, mind kerek és barna. Melyik az?
- Sajnos, egyik se - szomorkodott Marci és irigykedve nézte a pulykatojást. A Talált Tárgyak Osztályáról a rendőrségre ment. Itt egy őrmester fogadta.
- Szóval szökött szeplőket keresel?
- Igen.
- Részegesek?
- Nem.
- Loptak?
- Nem.
- Raboltak?
- Nem.
- Mit vétettek a törvény ellen?
- Semmit - mondta Marci.
- Hát akkor? - tárta szét a karját az őrmester.
Elnyargalt hát Marci a tanácsra.
- Szeplőügyben? - ráncolta a homlokát a portás. - Talán az állattenyésztési osztály illetékes.
Az állattenyésztési osztályon egy bácsi éppen egy lovat rajzolt a falra.
- Szeplő??? Talán szép ló ügyben, fiacskám!
- Nem szép ló, szeplő- morogta Marci.
A bácsi a fejet rázta, és nagy igyekezettel satírozta a ló sörényét.
- Talán a növénytermesztésnél - mondta.
A növénytermesztési osztályon egy barátságos fiatalember ült, a bal füle mögött egy tulipán, a jobb füle mögött egy muskátli virított, a mellényzsebébe tűzve meg egy búza-, egy árpa- és egy rozskalász.
- Szeplő? Egy pillanat. - Föllapozott egy nagy könyvet.- Várjunk csak... szépcsalán, szépecske, széphártya, szépike, széplegényfű - olvasta a könyvből, és felkiáltott: - Megvan! Szeplőlapu!
Ezt keresed?
- Nem laput, a saját szeplőimet - magyarázta Marci.
A felvirágzott fülű elkomorodott.
- Pedig olyan szép ez a szeplőlapu. Úgy is hívjak, hogy Boldogasszony csepegtette fű, forrasztófűméregvonófű, párducfű meg viaszfű
A fiatalember belemelegedett az olvasásba, már nem is nagyon törődött Marcival.
- Azt is felolvasom neked - kiáltotta, hogy a szittyót hányféleképpen hívják!
Marci óvatosan kihátrált a szobából, de a fiatalember észre sem vette, sorolta csak a szittyó neveit. Marci még a lépcsőházban is hallotta: csurikló csuhi, fülemülefű kancsuka, kaszitkó , semők, sisák, sörkefű, szövőke.
- Ej - sóhajtott odakinn -, kaszitkó, semők, sisák! Hol lehetnek a szeplőim?
Még szerencse, hogy meglátta Mikkamakkát. Egy ligeti padon ült Mikkamakka, és lógázta a lábát.
- Hat te? - kérdezte tőle Marci, és lehuppant mellé a padra.
- Kóbor szeplőket figyelek - mondta Mikkamakka -, nagy ma a szeplőjárás.
- Csak nem? - csillant fel Marci szeme. - Hány szeplőt láttál?
- Hetvenhatot - mondta Mikkamakka, és a szeme sarkából Marcira pislantott. - Itt masíroztak. Gyalog mentek szegények, mert nem volt villamosjegyük.
- Merre mentek? - kérdezte izgatottan Marci.
- Erre - mutatta Mikkamakka.
Marci meg uzsgyi, már ott se volt! Rohant a szeplők után.
Meg is találta őket hamar. Egy árokparton ültek és szomorkodtak. Hetvenhat szomorú szeplő. Azaz csak hetvenöt, de ez majd később derül ki.
- Olyan jó lenne, ha visszajönnétek - mondta nekik Marci.
A szeplők gyanakodva néztek rá.
- És nem szidsz többet bennünket?
- Soha - válaszolta mély meggyőződéssel Marci.
- Nem mondod, hogy rondák vagyunk, hogy csúfak vagyunk, hogy rettenetesek vagyunk, hogy ocsmányok vagyunk?
Marci rázta a fejét.
A szeplők erre visszamasíroztak az arcára. Marci már-már elmosolyodott, amikor valami furcsát érzett.
- Mindnyájan megvagytok? - kérdezte aggodalmasan.
- Egy pillanat - mondta az, amelyik a fülcimpáján ült -, megszámoltam. - Aztán ijedten fölkiáltott: - SzeplőSzépi elveszett! Nincs senki az orrod tövén.
Nosza, keresni kezdtek. Ez már könnyebben ment, mert a szeplők is segítettek. Meg is találták hamar. Egy akáclevélen ült.
- Szervusz, Szeplő Szepi, gyere vissza te is! - mondta neki Marci.
De Szeplő Szepi rázta a fejét.
- Nem mehetek - mondta -, mert akkor ez egyedül maradna. - És maga melle mutatott.
Ekkor vették észre - Marci és a szeplők -, hogy Szeplő Szepi mellett ül valaki. Egy ijedt, idegen kis szeplő.
- Bemutatom Szepő Sziszit - mondta Szepi. - A legjobb barátom. Szegény nagyon magányos.
- Bizony - mondta Szeplő Sziszi -, csak kódorgok, csámborgok, kujtorgok, csavargok, lézengek, lődörgök, de szerencsére most már van egy barátom. Igaz, Szepi?
- Igaz - mondta Szepi szomorúan. - S ezután már együtt kódorgunk, csámborgunk, kujtorgunk, csavargunk, lézengünk és.. . és... mit is mondtál még?
- Lődörgünk.
- Igen, lődörgünk, mert mi sosem hagyjuk el egymást.
- Tudjatok mit? - mondta erre Marci. - Sziszi is költözzön az orrom tövére. Van ott még hely Szepi mellett.
- Igazan?! - kiáltották boldogan mindketten, és odapattantak Marci orra tövére. Sziszi még kicsit izgett-mozgott a boldogságtól.
- Gyönyörűséges! - mondta. - Legjobb szeplőnek lenni egy orrtövön.
- És a fülcimpa, az neked semmi? - méltatlankodott az, aki Marci fülcimpáján lakott. De nem törődött vele senki.
Hazaértek.
- Na végre, hogy mindnyájan megvagytok - mondta Marci mamája, aztán jobban szemügyre vette a fiát. - Azért valami furcsa van rajtad.
- Talán Szepő Sziszire gondolsz - mondta Marci. - Nem engedhettem, hogy kódorogjon, csámborogjon, kujtorogjon, csavarogjon, lézengjen, lődörögjön, barát nélkül szomorkodjon.
Hát így történt. S ha találkoztok egy szép kisgyerekkel, akinek éppen hetvenhét szeplője van, hát az a Marci.
/ LÁZÁR ERVIN / |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
