|
2013-05-28 15:42:53, kedd
|
| |
| |
TUDÓSÍTÁS MAGYARORSZÁGRÓL
http://furaila.xfree.hu/252531
Ezzel a címmel még 1996-ban írtam egy rendhagyó szociográfiát és elküldtem a Magyar Írószövetség lapjában - a Magyar Naplóban - megjelenő szociograáfiai pályázati kiírásra.
A többit megtudhatja a kedves- és nem kedves olvasó Oláh Jánosnak, 1999-ben írott levelemből.
Az alábbi képen látható könyv azt a bizonyos szociográfiát tartalmazza és 2013 márciusában jelent meg álnéven. Egy ingyenes (osztrák-magyar) kiadó volt olyan kedves és megtette azt, amit a magyar kiadók ELMULASZTOTTAK tizenöt éve megtenni!
Miért is?
Talán mindazért, amit leírtam Oláh Jánosnak címezve...
Ajánlom mindenkinek figyelmébe ezt a levelet, amit most azért teszek közzé, mert még most is AKTUÁLIS minden egyes szava- gondolata!!!
Nemkülönben a szociográfiáé. Igaz, akikért írtam már kint porladnak a magyar temetőkben... Mára már rekviem (requiem) lett ez az írás legalább két nemzedékért... Ők az un. rendszerváltozás potenciális vesztesei és áldozatai...
A szocializmust hazudó elődök és a demokráciát hazudó utódok az ő sírjaik fölött ülnek halotti tort...
Ha valakit érdekel, hogy miért, megtudhatja a könyvből, amit az alábbi linkre kattintva megrendelhet... (Ha még nem tiltották le!) http://hu.united-pc.eu/koenyvek/eletrajz-politika-kortoertenet/tudositas-magyaror szagrol.html?tx_mdprodukte_pi1%5Bpointer%5D=0&cHash=21f7a0a5e65d4adb1e0cd07bb e48f30a
Magyar Napló Szerkesztősége
Oláh János főszerkesztőnek
Budapest, V.,
Bajza u. 18.
1062
Tisztelt Főszerkesztő Úr!
Bóna Mária Ilona vagyok és "A magyar társadalom önképe az ezredfordulón" címmel meghirdetett szociográfia-pályázaton sikerült egy "középdíjat" nyernem a Bízom Külkertesben! jeligéjű pályamunkámmal. http://furaila.xfree.hu/55534
Amikor a 25.000,- Ft-os pályadíjat átvettem a Gellért Szállóban "megrendezett" díjkiosztón még nem sejtettem, hogy apám hét nap múlva meg fog halni és a 25.000,- Ft még egy jobb minőségű koporsóra sem lesz elég! Igaz, már akkor volt egy kis rossz érzésem, amikor kijelentették, hogy az első közlés jogát is fenntartja a Magyar Napló magának.
A rossz érzésem folytatódott, mert még aznap este Hankiss Elemér kioktatott a "köz"televízióban arról, hogy hogyan kellene "kitalálni" Magyarországot!
Arról azonban, hogy: egy-két naiv hülye éveket, éjszakákat töltött közben azzal, hogy megkönnyítse az előbb "Ismerd meg Magyarországot!" "mozgalom" meghirdetőinek munkáját azzal, hogy "begyűjtse", egyfajta rendszerben és logikával megírja az elmúlt 50 év - magyar társadalmára legjellemzőbb - történéseit, szó nem esett sehol a "köz"médiában!
Már bocsánat, de a díjkiosztó is úgy lett "megrendezve", mintha valami tilos dolgot művelnénk! Mintha a rendezők legnagyobb gondja az lett volna, hogy a lehető legnagyobb titokban maradjon minden és mindenki aki volt olyan hülye, hogy írásait - bizalommal - rábízta a pályázatot meghirdetőkre!
Fokozott keserűségem oka a gyászom és az a rettenetes csalódottság, hogy apám nem élhette meg azt, hogy a lánya, vagyis én: Bóna Mária Ilona erkölcsileg rehabilitálja Őt és egész - az erőszakos kollektivizálásnak, proletarizálásnak áldozatul esett - nemzedékét az Igazság megírásával és annak PUBLIKÁLÁSÁVAL!
Ők azok, akik "kettős tudattal" élték le az életüket, "neveltek" gyerekeket, unokákat; ők a "látens közvélemény", akik szép csendben a rendszerváltozásra szavaztak. Azután kiderült, hogy már egy kicsit megkésett ez a rendszerváltozás, mert bizony addigra mindenki elhitte róluk, hogy a "kedvezményezett munkásosztályhoz" tartoztak, tartoznak! Pedig erről szó nem volt soha!
A "rendszerváltozást" levezénylő politikai ,,elitek" is csak a vállalkozni tudó, induló tőkével rendelkező "szakembereket" viselte el. A mindenéből kiforgatott, egzisztenciálisan 100 évet visszavetett, "újproletárok" számára nem jött el a változás, a rehabilitáció! Csalódottságukban vagy nem mentek el szavazni, vagy (1994-ben) visszaszavazták a hatalomba a vesztüket okozó baloldali politikusokat és elkezdték utálni az értetlen fiatal demokratákat!
Ijesztő jelenségek sorát tapasztalom nap-mint-nap itt, ahol családommal élek, ahol gyermekként, kisdiákként éltem, ahol családot alapítottam, gyermekeket neveltem, tanítottam! Aggaszt, hogy egyre többen zarándokolnak ki Kádár János sírjához!
Mikor mondjuk már meg végre nekik, hogy 45 évig becsapták őket, hogy nem azért bukott meg a kádári, puha diktatúra, mert: "egy-két úrhatnám lakitelekit a karhatalommal nem lövettek időben agyon!", hanem az a rendszer működésképtelenné vált?!
És egyébként is, a fiatalokat nem utálni kell, hanem segíteni kellene nekik, hogy a lehető legkevesebb hibával történjen meg a rendszerváltozás! (Az idézőjelbe tett, dőlt betűs szöveg 1998-ban, a választási kampány idején hangzott el itt, Bp XX. kerületének egyik orvosi rendelőjének várószobájában egy 70 év körüli beteg szájából.)
Éppen ezért, hiába a rendszerváltozás, Pesterzsébeten visszaköltözött a kontraszelektív szemlélet az oktatásba. A kultúra más területén, pedig az amerikanizálódás keveredik egyfajta rosszul értelmezett "internacionalizmus" reneszánszával...
A Csili megpróbálja kiszolgálni, mint "jó fogyasztóját" a városközpont - polgári negyedét fölszámoló és az onnan kiszanált őslakosok helyére telepített - toronyházainak lakóit.
Erre szükség is van és a Csili Művelődési Központ mostanra "professzionista" módon végzi a "dolgát". "Csak" a tősgyökeres erzsébeti nem érzi otthon magát "saját" kerületében!
Különben én is ezt érzem Budapest belvárosi utcáiban is, jártomban-keltemben, különböző rendezvényein. Úgy érzem, hogy annak a "világpolgárnak" szól minden, aki már/még magyarul sem tud beszélni, gondolkodni, érezni, élni, szórakozni; már semmi sem szól rólunk, magyarokról, már semmi nem szól nekünk, magyaroknak!
A tv-ben is, mint groteszk "hős", Besenyő Pista bácsi halandszál "magyarul"... És mit ad Isten? A magyar kamaszok röhögnek rajta a legjobban!
A kertvárosi minőségű életformától is egyre távolabb kerülnek a kertes házak lakói. Itt is a külvárosi jelleg erősödik - a "minden utcasarkon egy kocsma mozgalom hirdeti: "AZ A TIÉD, AMIT MEGISZOL! MINDEGY, HOGY MIT CSAK ÁRTSON!" jelszó és életmód legitimizálását, kiszolgálását.
Milyen messze kerültünk az Antall József által meghirdetett tulajdonosi szemlélettől! Milyen nagyon kár, hogy a tulajdonnal nem tanították meg bánni tudni, gazdálkodni az embereket!
Milyen nagy kár, hogy a rendszerváltozás 10. évében még mindig ott tartunk, hogy a választásokon egyetlen párt oktatási programjában sem szerepelt a felnőttképzés, mint a közoktatás része, mint a rendszerváltoztatás "hogyan?"-ja!
Milyen nagy kár, hogy az andragógia, pontosabban a felnőttképzés- és oktatás tudománya még mindig nem közismert fogalom, holott egyidős a XIX. századi ipari forradalommal. Nyugaton egy kis profilváltás is elég indok arra, hogy csoportosan tovább képezzék, átképezzék a felnőtt polgárokat.
Mi "csak"? egy egész rendszert akarunk megváltoztatni mindenféle tudás- és eszköz nélkül!
A napokban rendeztek köztisztviselőknek, pénzügyi közalkalmazottaknak EU-csatlakozásunkkal kapcsolatos feladatokról konferenciát. Miről szónokolt a belga szakember? Arról, hogy: a felnőttképzéssel kellett volna kezdeni a rendszerváltozást!
Erre, mi hogyan reagálunk? Válaszul leírom személyes tapasztalatomat.
- Februárban megpályáztam egy könyvtárosi állást az egyik fegyveres testület szakközépiskolájában. A helyi "üzemorvos" azzal tanácsolt el, hogy: "kóros az agyműködésem, mert 53 évesen továbbtanulok (művelődésszervezés, számítástechnika, idegen nyelv). Azt is tanácsolta, hogy: - "Sürgősen szedjen valamilyen gyógyszert, ami korához illő módon lefékezi az agytevékenységét"!)
Egy főiskolai, művelődéstörténeti előadáson a hirhedt "professzor" pedig azt mondta, hogy: "garantáltan, nem lesz túllihegve, agyonmagyarkodva az ezer éves keresztény államiság évfordulója!"!
A napokban beszélgettem egy Erdélyből áttelepült lelkipásztorral, aki arról a sok gyötrelemről beszélt amit el kellett szenvednie, mint a "kisebbség"hez tartozó értelmiséginek a román diktatúra hatalmának kiszolgálóitól! Abbéli öröméről is beszélt, hogy most milyen csodálatos, mert magyarként, magyarok között élheti meg a mindennapok gondját-baját, sikerét-kudarcát....
Összeszorult torokkal gondoltam és gondolok arra, hogy milyen jó neki, mert nem a saját vérétől, "fajtájától" kellett elszenvednie a diktatúra összes megalázását, méltánytalanságát!
Milyen jó nekik, a többi áttelepültnek is, hogy a "tudatlanok" ártatlanságával élhetik közöttünk életüket, miközben mi az elmúlt 50 év szemtanúi bizony nagyon kellemetlenek vagyunk puszta létünkkel, bárhova megyünk, bármit kezdeményezünk!
Történelmünk ilyetén alakulása folytán már nem csodálkozom mostanra azon sem, hogy azok, akik - mint én is - mint korunk krónikásai (meg is írják mindezt és még publikálni is szeretnék), bizony eltitkolni, agyonhallgatni valók!!!
Mindezért "indokolt" volt az egész pályázati díjkiosztó agyonhallgatása!
Továbbá, "indokolt", ha a Magyar Napló titokban tartja "A magyar társadalom önképe az ezredfordulón" című pályázat írásait is, de az egyenesen fölháborító, hogy ilyen körülmények között fenntartja magának az első közlés jogát és egyes ötleteit más "irodalmi" emberek ellopják és, mint saját ötletet publikálják!
A Magyar Napló című folyóiratra is inkább azért fizetek elő, mert igazi európai irodalmi újság! Javasolnám azonban a címét is ehhez igazítani! Pl: Európai Napló.
A júliusi szám ez alól kivétel! A Petőfi emlékszám - küllemében és tartalmában - igazi évfordulós meglepetés, amit külön köszönök - egész családom és barátaim nevében!
Az elmúlt hónapok egyik igazi irodalmi-esztétikai-érzelmi élményét is a Magyar Naplónak köszönhetem, éspedig a 99/2. számban megjelent Ferenczes István: Didergés című rendhagyó, modern, vagyis mai-ember-kárpát-medencei-sors-balladájának.
...
Számomra egyetlen kitörési lehetőség maradt mostanra: az írás és az írott anyag publikálása. Azt hittem, hogy amit nem mondhattam el senkinek, elmondhatom majd mindenkinek! Vagyis ez sem jött be, mert a kiadók - és ez alól a Magyar Napló sem kivétel(!) - csak elvétve jelentetnek meg olyan magyar-magyar írásokat kiadványaikban, amelyik a mai magyar társadalom sors-problémáit megélő "hősökről" szólnak!
Még mindig eröltetik, "nyomatják" a dekadens életérzést sugalló, sehova sem vezető és a nagy, "elbaltázott" nihilről "szóló" abszurd, l'art pour l'art, "irodalmi" maszturbációkat! Az a szomorú, hogy ezzel un. divatot csinálnak az "aki erre nem vevő az nem "menő" értelmezésnek, életérzésnek, ízléstelen-ízlésnek!
"Csak semmi tartalom, történet, cselekmény, vagy ha igen akkor lehetőleg férfi a férfival, nő a nővel és semmi gyerek, meg család", mint S. Beckett: "Első szerelmem" címen megjelent, abszurdnak mondott irodalmi maszturbációja...
Vagy említeném azt a szomorú tényt, hogy a hazaszeretet, anyaság és miegymás témák mára "nevetségessé" degradált adaptációi kerülnek megbeszélésre...Az irodalmi órákon is csak ironikusan divatos róluk írni, szólni.
Pedig nem csak kiábrándult felnőttek élnek itt közöttünk, hanem gyermekek is.
Köztudott, hogy: "az újszülöttnek minden vicc új", ezért nincs erkölcsi alapunk eleve elvenni tőlük az élet szépségének felfedezésének lehetőségét is az előbb leírt dekadens életérzést erősítő, közvetítő irodalminak nevezett lehetetlenségekkel!
Ez az ezredvégi, világvége előtti hangulat ismerős. Madách: Ember tragédiájának Ádámja is - már mindent kipróbált és mindenben csalódott hősként - öngyilkossággal akart véget vetni földi pályafutásának, amikor Éva felhívta a figyelmét arra a tényre, hogy gyermeket vár.. Ádám tudta mi a kötelessége, nem úgy, mint a Beckett-i "hős".
A múltkor hallottam egy filozófus "ezredvégi eszmefuttatását": "ideológiai válságban van az emberiség, már mindent kipróbált..." Erre én azt mondom, hogy ez nincs így, mert még az utódokról való gondoskodás problematikáját nem tudta megoldani. Lehet, hogy ez lesz a veszte?
Körül kellene egy kicsit nézni az élővilágban és akkor okulásul rájöhetnénk arra, hogy azok a fajok a legéletképesebbek, amelyek a legpraktikusabb módon oldották meg az utódokról való gondoskodást... Elrettentő példaként, tanulságul meg lehetne nézni az Érintés hatalma című film - anyjuktól, társaiktól különböző fokozatokban elkülönített, megfosztott - kísérleti majmait és alanyait! (Akár a katonai, vagy politikai diktatúrák militarizmusában-technokratizmusában felnőtt, pszichoszomatikus, pszichovegetatív zavarokkal küzdő ifjai, vagy a fogyasztói társadalmak szüleiktől elidegenített, un. "jó iskolákban" nevelt sikerorientált infantilis, vagy az utcán fölnőtt, senkinek sem kellő "semmirekellő", elembertelenedett, koravén fiataljai...)
Vagy: ahogy elődeink már egyszer - egészen jól - kigondolták, mint pl: Makkai Sándor:
"A köznevelés sikerének titka éppen abban van, hogy nem kívülről és felülről erőszakolunk népünkre egy idegen kultúrát, hanem alulról és belülről építjük meg a sajátos népi kultúrörökségnek az európai kultúrkinccsel való egészséges összeforrasztásával a magyar műveltséget. Nagy történelmi nevelőink önmagukban végezték el ezt a munkát s így lettek örök tanítóink, útmutatóink, mint az önnevelő Bethlen Gábor, az ébresztő Zrínyi Miklós, a sorshordozó Széchenyi, a kultúrpolitikus Wesselényi és Eötvös, a kisebbségi előképet adó Mikó Imre. A sajnálatos magyar végletek leküzdésével olyan európai magyarságot kell nevelnünk, amelyik már István király nagy lelki döntésében megkapta sajátos hivatását: magyar lélekkel átélni, elsajátítani és köröskörül más népek számára is szertesugározni a keresztyén humanitás szellemét..."
(Makkai Sándor: Szolgálatom c. önéletírása, megjelent: a Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya/Bp/1990.)
Ilyen kisugárzó szándékkal gondoltam ki "háromdimenziós" tudósításomat Magyarországról és küldtem el a pályázatra, majd novelláimat, esszéimet...
(Szeretném tudni, hogy egyáltalán megérkezett-e az 1998 szeptemberében, majd októberben postára adott pályamunkám?)
Visszatérve a háromdimenziós történetre, melyben olvasható mindaz, ami a legjellemzőbb volt az elmúlt évtizedekre:
Első dimenzió:
Kigondoltam és tipizáltam egy figurát, "főhőst" és elneveztem Bízó Katalinnak, majd az elmúlt 50 év társadalmi jelenségeinek, történéseinek részesévé, elszenvedőjévé tettem - a leírás technikáját alkalmazva.
Második dimenzió:
Majd - minden jelenség, történet, esettanulmány után - leírtam az azzal kapcsolatos, legszemélyesebb gondolataimat, üzenetemet, a jelenség várható társadalmi következményeit, hatásait prognosztizálva.
Harmadik dimenzió:
A szociológia, politológia, pedagógia... szakszavait beszámoztam és a "mű" végén, a "Hivatkozások, meghatározások" cím alatt szó szerint idézem, sokszor szembesítem az adott időszak, korszak legitimizált írásait, meghatározásait a maiakkal és a jelen valóságával. (Pl: Mikes Kelementől Szelényi Ivánig)
Tudom, hogy szokatlan ez a szociográfiai stílus és mint ilyent, nehéz elfogadni, elfogadtatni a "szakmával". Igaz, hogy Bízó Katalin, mint tipizált hős, csak fikció, de semmi olyan nem "történt" vele, ami meg ne történt volna velem is, vagy valamelyik kortársammal az 1946 és 1996 közötti lelketlen 50 évben!
Minden esettanulmány, történet hitelességét be tudom bizonyítani az elmúlt 50 évben megjelent törvények, rendeletek, írásos dokumentumok vonatkozó idézeteivel! (Vagy éppen ez a baj? Ezért "nem publikus"?) Vagy az a gond, hogy főhősöm minden reménytelennek tűnő élethelyzetre talált olyan életstratégiát, amivel viszonylag sikeresen képes volt önerőből, "széllel szemben" is sikert kovácsolni?
Az én hősömnek fáklyaként kellene - megírása óta világítania ebben a rendszerváltozásos nagy magyar bizonytalanságban!
- Mert az én hősöm, hőseim nem buktak el: soha nem voltak elég hülyék ahhoz, hogy - némi kapálódzás után - megadóan hajtsák a fejüket az idegen érdekeket kiszolgáló hatalom, diktatúra "bitója" alá!
- Nem voltak elég hülyék ahhoz, hogy drogokkal fojtsák el egészséges életösztönüket, intellektualitásukat, majd választékos módon "kinyírják" magukat!
- Nem voltak és soha nem lesznek annyira "birkák", hogy ne lássanak át a parazita ármánykodáson és nyíltan vállalják a közelharcot - kellő szintű és mértékű felkészültség nélkül - az eleve esélytelennek látszó élethelyzetekben is.
Mindezt olyan érzelem- és gondolatgazdagon próbálom láttatni, mint ahogy a legjobbak - írástudó elődeink, mestereim - tették!
Vagy éppen ez a baj, mert ez most nem divat?
A divatot lehet diktálni és követni is. Miért kell a követés szolgaságát ránk erőltetni? Vagy ez a kényelmesebb: arról nyavalyogni, hogy: "nagy időket élünk nagy egyéniségek nélkül"?
Ez nem igaz, mert pl: itt vagyok én és még annyian, akik "csak" a magyarság sorsának jobbításáért élnek, írnak, dolgoznak...
Ja, vagy ez sem divat?
Ez is elítélendő "magyarkodás"?
Ki vállalja föl egy tipikusan magyar-sorsú asszony életét, ha nem egy másik, magyar-sorsú, "írástudó" asszony?
Miért baj az, hogy a rendszerváltoztatási kísérlet 10. évében nem külföldre rohangászik valaki életreceptekért, élettörténetekért?
Miért nem lehet megérteni és elfogadni azt a tényt, hogy csak magyarul térhetünk vissza ahhoz az Európához, ahol már kétszer is sikerült megtalálni a helyünket? (Egyszer István királyunk segítségével, másodszor a - trianoni nemzetcsonkítás utáni társadalmi krízis kezelésére született - közoktatási és közművelődési programok megvalósításával. (Pl: Klebersberg Kuno, Makkai Sándor...)
Májusban előadást tartottam egy női körben Makkai Sándorról. Megrendülten dolgoztam föl az 1944-ben írt önéletírása alapján - ennek a századeleji teológus-filozófus-szép- és szakíró tudósnak - életművét. Attól rendültem meg, hogy milyen nagyságaink voltak elődeink között, akikről semmit nem tudunk (mert nem is tudhattunk!) mi, kései utódok!!!
tt küldöm a kéretlen kéziratot, mert míg élek próbálkozom!
Nem adom föl a küzdelmet, mert nem adhatom föl, mert a múlt kötelez!
Nekem itt van a családom, az otthonom és őseim sírja is! Ez engem használható teljesítményre kötelez!
Három hónappal ezelőtt - egy magyar nők világkonferenciáján hallottam egy alföldi vendéglátós szakember asszonytársamtól, hogy: "úgy kelek föl, látok munkához minden reggel, mintha tőlem, a munkámtól függne a haza sorsa!"
"Világpolgár" "közírók"!
Ezen a tipikusan magyar naivitáson, ártatlanságon lehet röhögni!
Csak röhögnétek végre, egyszer s mindenkorra ki magatokat és utána hagynátok békességben élni, dolgozni, alkotni minket!
Tisztelt Főszerkesztő Úr!
Ezen levelem kézhezvételét követően kérek egy azonnali visszajelzést, mert az igaz, hogy hat hónapig (a díjkiosztó óta) türelmesen vártam. A türelmem azonban ennek a levélnek a megírásáig tartott...
Pesterzsébet, 1999. július 15.
Tisztelettel:
Bóna Mária Ilona
"történettulajdonos"
Melléklet: Esszé Makkai Sándor életéről, munkásságáról, 29 old/A/5-ös.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
