|
 1/1 oldal 
|
Bejegyzések száma: 5
|
|
|
|
|
|
2013-09-10 01:51:14, kedd
|
| |
| |
TIBORCA története
I. f., 27. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Egymásba kapaszkodva
Azt hiszem Pancsinak is hiányoztam, mert hamarosan egy cédulát küldött a művezetőjével. Ebben - a kamaszosan kuszált betűkkel, de jó helyesírással - megírt levélben randevúra hívott.
Boldogan mentem. Jó volt viszontlátni. Valamelyik stadion (már nem emlékszem melyik) bejáratánál várt mindhárom barátjával. Hosszan szájon csókolt, amikor üdvözöltem!
A többiektől is kaptam egy-egy puszit. Ebből tudtam: befogadtak. Boldog voltam!
- A lányok hogy-hogy nincsenek itt?
- Ők nem fociznak, mint te. Gondoltuk, téged is érdekel ez a mérkőzés?
- Hogyan tudtátok meg, hogy tagja vagyok az Építők SC női-foci csapatának?
- A fater mesélte, meg a Nándi.
Ez utóbbit Pancsi legjobb barátja mondta. Ekkor tudtam meg, hogy az egyik elsőszámú vezető az apja a cégnél. Nándi, pedig a brigádvezetőjük, aki már volt is kint megnézni az egyik mérkőzésünket, amikor a Feminával játszottunk.
Azt mesélte nekik, hogy:
,,Nagy élmény volt! Először nem is ismertem meg a Tiborcát. Csak azt lehetett látni, hogy egy kis ,,kandó mozdony" vezeti a labdát a pályán és hullanak körülötte az emberek. Ha valaki jól akar szórakozni meg kell nézni!"
Pancsival ettől fogva ,,jártunk" együtt. Mentünk kettesben moziba, a Margitszigetre- a Duna-partra sétálni. Először ügyetlenül keresgéltem a kezét, hogy megfogjam, de ő határozottan hol a derekam ölelte, át, hol a vállam.
Így, egymásba kapaszkodva jártunk ezentúl mindenhova.
Huszonöt évesen éltem át azt, amit tizenéves koromban szerettem volna!
Soha nem értettem annyira egyet azzal a közmondással, hogy: ,,jobb későn, mint soha", mint ekkor!
Pancsival minden olyan természetes volt, hogy meg is feledkeztem a köztünk lévő korkülönbségről! Soha nem jutott eszembe, amikor együtt voltunk!
Csakhogy, egyszer beültünk egy presszóba beszélgetni a Móricz Zsigmond körtéren. Ránk nézett a pincérnő és kérte a személyi igazolványunkat:
- Csak akkor szolgálhatom ki magukat, ha igazolják, hogy elmúltak tizennyolc évesek!
Rettenetes szégyenkezés közben adtam oda neki a személyimet. Pancsi, viszont nagyon büszke volt arra, hogy nem nézték ki belőlünk, hogy ,,nagykorúak" vagyunk.
Azt hiszem ettől fogva kezdtem gyanakodni: nemcsak azért igazoltattak...
Ekkor: azt is megsejtettem, hogy ez a kapcsolatom sem tarthat sokáig - mert valahol, valakik úgy fognak dönteni! Vagy, talán már el is döntötték.
Az addigi, tapasztalat-szülte feltételezésemtől visszatértek a szorongásos gondolatok. Éjszakánként - alvás helyett - egyre azon törtem a fejem, hogy elmondhatom-e és hogyan a zűrös, gyötrelmes életem történetét ?
Miközben, boldogan- összeölelkezve ,,szórakozni" jártunk, egyre arra gondoltam, hogy: ,,fel kellene ezt a fiút készíteni a ránk leselkedő veszélyre"!
Halogattam a dolgot, mert ha ott volt mellettem, és éreztem a magabiztos ölelését, elkerült a szorongás.
Amikor elköszöntünk egymástól, éreztem csak, hogy tőlem várja a következő randi időpontjának és helyének megbeszélését. Talán, mert úgy gondolta - amiért idősebb vagyok - jobban tudom, hogy mihez lenne kedvem, meg mikor van szabadidőm... Én, meg azért nem kezdeményeztem soha az újabb találkozásokat, mert féltem, hogy bajt hozok rá.
*
Egy ilyen alkalom után, amikor nem beszéltünk meg újabb randit, hivatott a legjobb barátjának apja a vezetői irodájába. Bent volt a felesége is, aki nem is dolgozott a cégnél. Le sem ültetett, hanem kerek-perec megkérdezte:
- Ugye nem gondolja komolyan ezt a kapcsolatot a fiam barátjával?
Amiért egy szót sem tudtam kipréselni magamból, mert majd megfulladtam az elfojtott sírástól, folytatta:
- Ne tegye tönkre egy magánál fiatalabb ember életét! Szakítson vele!
- Én nem akarok mást, mint családot alapítani. Egy szerető férjről álmodom, akinek szülhetek gyerekeket. Meg saját lakásról... Én semmit nem akarok Pancsira rákényszeríteni! Csak egyet tudok, hogy nagyon szeretem és azt is tudom, hogy előbb-utóbb el kell engednem...
- Erről van szó. Jó, hogy így gondolja, és nem kell intézkednem!
*
Ezután sem tudtam hogyan keveredtem haza. Átsírtam a hétvégét. Majd belehaltam, hogy nem tudtam Pancsival beszélni! (Ezt a főnöki- figyelmeztető beszélgetést szégyenemben sem mondtam volna el neki.)
Szabályosan belebetegedtem az egészbe. Hétfőn nem tudtam dolgozni menni a magas láztól. A körzeti orvos azt mondta: influenza. Betelefonáltam a munkahelyemre az egyik nyilvános telefonfülkéből. Órákig tartott, mire találtam egy működő telefont.
Akkoriban nem volt az embereknek telefonjuk. Szerettem volna hamar meggyógyulni, mert féltem: soha többé nem tudok beszélni Pancsival!
Amint így szomorkodva fekszem a láztól (meg a bánattól) bágyadtan: csöngetnek. Apu ment ki kaput nyitni. Jön is vissza hamarosan. Hallom, hogy súgva mondja anyunak:
- Valami hosszú-hajú huligánok a ,,lányt" keresik.
Úgy ugrottam ki az ágyból, mint aki egy szempillantás alatt meggyógyult. Szaladtam volna ki a kapuhoz, de anyu nem engedett. Elállta az utamat.
- Majd én! - mondta.
- Anyu ne küldd el őket! Nagyon szeretnék velük beszélni!
Mentem volna utána, de akkor vettem észre, hogy hálóingben vagyok. Éppen-hogy magamra kaptam valamit, amikor már bent is voltak a verandán. Olyan aranyosak voltak a hosszú hajukkal, a rettenetesen bő (trapéz)gatyájukban, bumszli orrú, vastag talpú cipőjükben, hogy legszívesebben a nyakukba ugortam volna! Ráadásul, mindegyik egy kis virágcsokrot szorongatott a kezében! Kamaszos restelkedéssel átadták a virágot és elmondta a vezető-apukás srác, hogy
- azért jöttünk, mert hallottuk, hogy beteg vagy. Meg aztán, meghívunk a búcsúztatónkra.
Elképzelni nem tudtam, hogy mit búcsúztatnak. A lényeg az, hogy azt akarják: én is ott legyek! Boldog voltam! Éjszaka megköszöntem Istennek, hogy idevezérelte hozzám kis barátaimat és szívbéli kedvesemet! Meg is gyógyultam.
Szükségem is volt az egészségre, mert megkezdődött a következő tanév.
Már nem sírdogáltam, amikor megláttam a másik padsorban ülő volt-barátom -osztálytársamat. Még a folyosón is oda tudtam menni beszélgetni ahhoz a cigarettázó társasághoz, amelyikben ott láttam őt.
Volt kollégáimhoz, a gépészeti osztályra visszajártam kávézni.
Nem sok titkom volt előttük. Ekkoriban rákérdeztek:
- Minek örülsz annyira?
- Én?
- Te, bizony! Még soha nem láttalak ilyennek!
- Milyennek?
- Gyerekek! Ti is látjátok, amit én? A ,,Macának" egyfolytában fülig ér a szája -
mondogatták volt kollégáim egymásnak.
Hát, ilyen hatással volt rám ez a szerelem, amiről csak sejtettem, hogy hamarosan szakítással fog végződni...
Egy sörözőben tartották a búcsúztatót. Kiderült, hogy Pancsit és barátját behívták sorköteles katonai szolgálatra. Pancsit egy pesti laktanyába; barátját, pedig Pápára. Eleinte úgy jártam hozzá látogatni, mint egy lány az ő kis bakájához, akinek megígéri, hogy megvárja.
*
Osztálytársam ismét telefonon hívogatott a munkahelyemen, mert találkozni akart velem. Megbeszéltem vele egy alkalmat, amikor együtt mehettünk haza a lakhelyünkre, és útközben beszélgethettünk. Ekkor mondta el nekem:
- Amikor szakítottunk, előtte ,,kidobott" az asszony. Azért mentem hozzátok, mert azt hittem, hogy befogadnak a szüleid, meg segítenek majd. Hiszen, már csak te laktál akkor otthon. Olyan szép, tágas kis kertes házatok van.
- Csakhogy abban a házban nekem soha nem volt helyem, mint gyereknek! Számtalanszor kizártak, éjszakai kóborlásra kényszerítve...
- Soha nem mondtad. Én erről semmit nem tudtam. Még irigyeltelek is téged.
- Én, meg szégyenemben nem mertem róla beszélni.
Még sok-mindenről beszélgettünk. Elmondta ifjúságának történetét. Talán, ismét beleszeretek, ha azzal a furcsa szakítással a bizalmatlanság nem fészkelte volna bele a lelkembe magát.
Talán, ha nem ismerem meg közben Pancsival a bűntudat nélküli szerelmi boldogságot... Talán, ha nem lett volna olyan érzésem közben, mintha feladatot teljesítene? Egy idő után megkérdeztem:
- Meddig akarsz kísérgetni? Most nem félsz, hogy ismét kidob a feleséged?
- Ez most más. Már nem vagyok olyan gátlásos. Történt velem közben egy és más... Majd akkor, ha megváltozik a neved, tudni fogom, hogy vége. Vagyis, ha férjhez-mész.
Ez utóbbi mondata végleg bizalmatlanná tett. Már nem éreztem többé barátomnak őt...
*
Ebben a tanévben az írásbeli vizsgadolgozataim sorra elégtelenek lettek. Állandóan jelentkeznem kellett szóbeli javításra a kettesért! Ettől aztán, örökös vizsgadrukkban éltem.
A munkahelyemen behozták az irodára dolgozni Pancsiék kollégáját. Azt a fiatalembert, aki az NDK út előtt kikísérte őket a Nyugatiba. Nagyon rokonszenves volt. Azt hittem, hogy majd megoszthatjuk egymás-közt a feladatokat.
Bíztam benne, hogy jól kijövünk majd egymással.
Bóna Mária Ilona
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2013-09-10 01:41:28, kedd
|
| |
| |
TIBORCA története
I. f. 26. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Magyar fiatalok külföldön (2)
A drezdai kirándulás utáni második napon a szász-svájci tűhegyek közé mentünk kirándulni. Alig lehetett eltéríteni a társaságot a Malom nevezetű fogadó sörözőjétől. Nehezükre esett a gyalogtúra.
Kelletlenül baktattunk, amikor egy vidám kis csoporttal találkoztunk. Bevártak bennünket és bemutatkozva összeismerkedtünk.
Föltűnő volt a különbség a magyar csapat és a német között. A németek, az alkalomnak megfelelő túraszerkóban voltak és vidáman énekelgettek, beszélgettek egymással.
A magyar fiúk és a lányok az egyetlen jó ruhájukat vették föl a kiránduláshoz is. Szobatársamon és rajtam volt vízlepergetős dzseki. A srácok lila szájjal, behúzott nyakkal kényelmetlenkedtek a karcsúsított, testre feszülő ingükre vett vékony pulóverben.
A gyakorlott túrázónak látszó németek hamar a sziklákhoz vezettek bennünket. Ott, előbb letáboroztak egy szélvédett, esővédett helyen és pillanatok alatt meleg teát és kávét szervíroztak maguknak.
Én is elővettem a szatyorból az elemózsiát, amit vendéglátóink csomagoltak az útra. A fiúk váltig mondogatták, hogy nem éhesek... Miután kiosztottam a lányok részét, kenyeret kentem és szervíroztam minden fiúnak. Megéreztem, hogy nincsenek hozzászokva az önkiszolgáláshoz. Inkább nem ettek volna... Bizony elfogadták, és jó-étvággyal megették a kész szendvicseket.
Amikor ettek, ittak a németek, dalra fakadtak. Amit mi kényszeredetten hallgattunk. Egy kis idő után, a németek csoportvezetője leintette társaságát és megkért bennünket, hogy mi is énekeljünk. A fiúk, szinte kórusban mondták:
- Na ebből elég, mi megyünk vissza. Majd a Malomnál találkozunk!
Megfogtam új barátomnak a kezét, és kedveskedve kérlelni kezdtem:
- Ne menjetek! Maradjatok! Majd mi, lányok énekelünk.
Igen ám, csakhogy a lányok sem voltak hajlandók énekelni!
Összeszorult a torkom a szégyentől. Éreztem, hogy kipirul az arcom és dacosan rákezdtem - egyedül - előbb a Tavaszi szelet, majd az Érik a ropogós cseresznyét. Belefogtam a Magos kősziklánál c. dalba is, de összeszorult torokkal az már nem ment. Pedig nem véletlenül jutott ott, hirtelen eszembe ez a gyönyörű szerelmes népdal(?), vagy Balassi-nóta(?)! Azóta bennem muzsikált, hogy Pancsi először átkarolt...
,,Magos kősziklának
Oldalából nyílik
A szerelem orvosság,
Ki az én szívemet,
Gyenge termetemet
Mindenkor megújítja,
Aki a szerelmet
Soha nem próbálta,
Csak álomnak alítja."
,,Ó, Istenem! Mitől van ez a szorongás rajtunk magyarokon? Mi az, hogy még énekelni sem tudunk? Kodály Zoltán mondta, hogy az emberi torok, benne a hangszálak a legkézenfekvőbb emberi hangszer a világon! Mindig kéznél van és még pénzbe sem kerül! Azt is mondta, hogy: ,,Ne csak külsőségekben legyen magyar a mi kis világunk, hanem a lelkek mélységéig, mert csak így lesz igazán a miénk. A lelkek mélye pedig különösképpen a zene országa."
Hát, ez az, ami kimaradt az 1945 után születettek neveléséből, a lelkiség!
A mindenhatónak tartott, egyetlen igazságnak elfogadtatott materialista ateizmussal ,,sikerült" kiirtani a lélek, a lelkiség tudatát! Itt a példa, hogy mire mentek vele!
Mi lesz ezzel és az utánunk következő nemzedékkel?
Lelketlen!
Mondja a magyar ember, ha valakiről úgy gondolja, hogy ártó szándékkal tesz, vagy érez. Ilyen lelketlen, önmagának és ezzel a közvetlen környezetében élőknek is ártó szándékkal ,,éli", vagy inkább önpusztítja és pusztítja életét Európa szívében a magyar-nak nevezett nép."
Ezek a gondolatok mardosták a lelkemet még este is, amikor úgy látszott, hogy gondtalanul sörözgetek új barátaimmal. Eszembe sem jutott őket hibáztatni érte! Sőt! Látszatra együtt ,,szórakoztam" velük...
Azon az éjszakán keveset aludtam. Eszembe jutott az 1956-os forradalom, amit olyan kíméletlenül megtorolt a kommunista hatalom. Egyre csak az okát kerestem az okozatoknak. A következőkre jutottam:
,,1956 után már megbizonyosodhatott arról, hogy nem fordulhat azok ellen, akik rákényszerítették és még egy kicsit sem hagyták magyarítani azt a szörnyű ideológiát, ,,kultúrát" amitől olyan frusztált lett, hogy tehetetlen dühében önmaga ellen fordult és fordul folyamatosan!
Bizonyság erre: az elvetélt magzatok milliói, a magas öngyilkossági szám, az alkoholizmus, mint népbetegség és az ebből következő összes korai halálok...
Ma már ott tartunk, hogy minden magyarnak egy másik magyar a legnagyobb ellensége! Öreg a fiatalnak, fiatal az öregnek, nő a férfinak, férfi a nőnek, kétkezi munkás az értelmiséginek, értelmiségi a kétkezi dolgozónak, szülő gyermekének, gyerek szülőjének, oktató diákjának, diák tanárának... és a lelketlen hatalom, az azt kiszolgáló lelketlen adminisztráció az egész nemzetnek!
Ötven év össznépi lelketlenségben eltöltött idő elég lehet egy nemzet életében ahhoz, hogy kipusztítsa önmagát?
Úgy látszik: igen. Úgy látszik, hiába az anyagiak gyarapítása, a műtárgyak és az egész társadalmi építmény fáradságos, véres-verejtékes építgetése, ha rossz, lelketlen alapokra, a magyarságtól idegen ideológiára épült és épül!
Le kell bontani, mert előbb-utóbb összeomlik magától, és maga alá temeti a benne élőket! Föl kell, de új alapokon építeni az új társadalmi építményt!
Ebből az építkezésből nem hiányozhat az egyetlen kohézióerő: a lelkierő, amely garantáltan összetart, megtart, nemzetté kovácsol egy népet!"
Ezek a gondolatok a következő napokban is ott kavarogtak bennem. Tehetetlen dühömben, hogy nem téphetem ki a (spicli)jegyzeteit szobatársam kezéből; hogy nem állhatok oda társaim elé, vagy egy asztal köré ülve nem tehetem meg, hogy minderről őszintén, nyíltan beszélhessek: bizony, több sört ittam, mint amennyi jólesett!
Csak az adott erőt, hogy hittem abban: eljön annak is az ideje (csak olyan nagyon-nagyon nehéz kivárni), hogy ha továbbtanulok, majd megszerezhetem a ,,jogosítványt" ahhoz, hogy: felállván arra a bizonyos ,,predikálószékre", okos fiakat és leányokat nevelhetek, oktathatok önmagunk örömére, a családunk boldogságára és az egész haza javára!
*
A fogadtatás
Amikor visszajöttünk Pestre, ártatlan-őszinte örömmel borultam ,,anyukám" nyakába.
- Anya, én olyan boldog vagyok! Megismertem és megszerettem egy fiút az úton. Pedig, már azt hittem, hogy ez nem történhet meg velem soha többé!
Az a ,,gondos-szülőkép" élt bennem tíz napig, amilyennek mutatták magukat búcsúzkodáskor a Nyugati Pályaudvaron.
- Megbolondultál? Megmondtuk, hogy neked nem a szerelmen kellene, hogy járjon az eszed!
Mondta, miközben ellenségesen lefejtette az ölelő karomat magáról.
Majd elsietett a dolgára.
Úgy maradtam ott az ajtóban állva a kis csomagjaim között, mint akinek egy vödör hidegvizet zúdítottak volna a nyakába, miközben korbáccsal végigvágnak a testén.
Legszívesebben szedtem volna a kis cókmókomat és ki sem csomagolva, azon mód útra-keltem volna megkeresni újdonsült szerelmemet. Lehet, hogy a szüleivel él? Hogyan fogadtat el velük, amikor még a barátaival is olyan nehezen tudott elfogadtatni? Meg aztán, nekem nem lett volna elég, hogy elfogadjanak.
Nekem egy olyan helyre lett volna szükségem azonnal, ahol befogadnak!
Hulló könnyek között, szinte megsemmisülve pakoltam ki és áztattam be a mosnivaló ruháimat. Iszonyú letargiában telt el ez a hétvége. Ráadásul semmit nem beszéltünk meg Pancsival. Úgy hiányzott, hogy ordítani tudtam volna a fájdalomtól!
*
Amikor hétfőn a szabadságból visszamentem dolgozni egyáltalán nem úgy néztem ki a sírástól fölpuffadt szememmel, mint aki nyaralni volt tíz napig!
Ráadásul, nem tudtam beszélni azzal a lánnyal, aki a szobatársam volt, mert egész nap bent volt a főkönyvelőnél.
Nálam maradat a német szótára, amit szerettem volna neki visszaadni. A másik két lány, pedig - az úton szerzett élményektől - felfokozott hangulatban keresett föl az irodában, ahol gépíróként dolgoztam, hogy megbeszéljék velem: melyik felvételből kérek képet és mennyit?
Az elkövetkezendő napokban nem tudtam nem észrevenni, hogy sanda szemek követik minden lépésemet.
Ekkor már választott gazdaságisa voltam a KISZ-nek. Az volt a rögeszmém, hogy a Soprontól-Záhonyig, az ország minden építkezésén dolgozó, vállalati fiatalok érezzék, hogy olyan ifjúsági szervezetnek a tagjai, amelyiknek nemcsak a ,,tűz-közeli" tagság fontos, hanem a legtávolabbi országrészben dolgozó is. Talán ezért, amikor rájöttem arra, hogy a területi művezetők rendszeresen följárnak Pestre és ők azok, akik minden munkaügyi- bér- stb-t intéznek a hozzájuk tartozó dolgozóik számára - megkerestem az összes építésvezetőséget.
Megkértem az ott dolgozó ügyintézőket, hogy szóljanak nekik: - ,,feltétlen menjenek be a KISZ-irodára is!".
Jöttek is a szakik, mert örömmel fogadtam őket!
Úgy láttam, hogy ők is ,,díjazzák" ezt az újfajta munkakapcsolatot.
Fáradhatatlanul küldtem a prospektusokat, értesítéseket és a pénzt is a távoli fiatalok kulturális programjaik megvalósításához... Ez volt az NDK-út előtt.
Teltek, múltak a napok és nem jöttek a művezetők, hiába vártam őket.
Nekem, viszont menni kellett, mert hivattak a személyzeti osztályra.
A személyzetis hellyel kínált. Nem tudott megtéveszteni, mert éreztem, hogy ez inkább a KISZ-nek szól és nem az Embernek, nekem!
Leültem, de már ekkor majdnem elsírtam magamat. Eszembe jutott az egy évvel korábbi irodai rapportírozás a középiskolában... meg a szobatársam, aki jegyzetelt... és egy sokkal korábbi élményem... (Aput, amikor második osztályos voltam, hetente berendelték a pártirodára a munkahelyén és újra, meg újra ,,önéletrajzot" írattak vele...)
- Nos, kisasszony, utána néztünk egy kicsit a személyi adatainak.
Mondta bevezetőül a személyzetis, aki egy olyan alacsony- kis ember volt, mint én; kopaszos, maradék fekete hajjal a fején. Vissza is zökkentett ezzel a megjegyzésével a mába. Viszont, hatalmába kerített az a szorongás, amit már az anyatejjel szívtam magamba... Csakhogy, bennem: második fokozatként, ágaskodni kezdett a sértett önérzet. Már ezzel az ágaskodó önérzettel néztem a szemébe, de úgy, hogy ha szemmel verni tudtam volna, bizonyára pofán vágtam volna. Ő, viszont még gyanútlanul folytatta.
- Ezzel maga csúnyán becsapott minket, mert kiderült, hogy nem leány, hanem elvált asszony. Maga egy kiemelt helyen dolgozik és egy olyan szervezetnek az egyik vezetője, akinek példamutató erkölccsel kell rendelkeznie. Mivel, magától visszavették az asszonynevét, és ezt csak akkor teszik, ha méltatlannak bizonyul az asszony arra, hogy elvált férje nevét a válás után viselhesse, gondolkozzon azon, hogy lemond és elmegy máshová dolgozni!
Sírós kedvem soha nem tapasztalt harci készenlétbe ment át. A szék széléről kényelmesen hátracsúsztam. Kihúztam magam, miközben a támlának dőltem. Alig tudtam türtőztetni magam, hogy közvetlen adjam tudtára a róla alkotott lesújtó véleményemet - egy nagy jobbhoroggal kísérve. Közben tízig számoltam és megemelt fejjel, szúrósan belenézve a személyzetis szemébe közöltem vele:
-Igen, értem a problémáját. A bíróságon külön fölhívták arra a figyelmemet, hogy megtarthatom ,,asszonynevem" a válás után is. Bizony, kifejezetten le akartak beszélni arról, hogy visszavegyem a saját nevem, ahogy ön mondja: a lánykori nevem - amit édesapámtól kaptam!
Meglephette a határozottságom, mert egy szó nélkül hallgatott.
Ezért aztán, nekibátorodva folytattam.
- Különben sem értettem soha, hogy egyáltalán miért írják az asszonyokat férjeik nevére, mintha a tulajdonuk lenne, miközben a férjek már nem jelentenek semmilyen védelmet egy házasságban! Ezzel, ez a régi, szép magyar szokás napjainkra teljesen elveszítette értelmét! Válás után, pedig különösképpen!
Nekem más okom is volt, hogy ,,lemondjak" az asszonynévről.
Nem szerettem volna, ugyanis egy olyan ember nevét viselni, akitől ötévi házasság után sem született gyerekem és nincs hozzá semmi közöm többé...
*
Már nem emlékszem arra, hogy akkor, hogyan jöttem ki a személyzetis szobájából, csak arra, hogy mire gondoltam. Felötlött bennem ismét apa képe, amint megkért, hogy írjam le az önéletrajzát - azt a sokadikat - egyetlen hónap alatt. Be kellett bizonyítania, hogy nem voltak a szülei kulákok.
Mivel, képtelen volt leírni a hazugságot, nekem mondta tollba... Amikor odaért - elcsuklott a hangja és alig hallhatóan, nagyokat nyelve suttogta, hogy ,,nincstelen zsellérek voltunk".
Ekkor, húsz év múlva értettem meg igazán és azt is, hogy miért tudtam olyan büszkén kimondani a személyzetis előtt, hogy ,,édesapámtól kaptam a Tiborca nevet"!
Azt is tudtam, hogy ha hazamegyek, őszintén fogok beszélni vele, és mindent elmondok neki. A baj csak az volt, hogy ekkor hol délutános volt, hol meg éjszakás. Ezért, soha nem találtam otthon, amikorra késő este ,,hazaértem".
Bóna Mária Ilona
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2013-09-10 01:27:44, kedd
|
| |
| |
TIBORCA története
I. f., 25. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Magyar fiatalok külföldön
A következő nyáron ismét egy külföldi út segített át érzelmi válságomon. Ekkor már a vállalat KISZ irodáján dolgoztam. Először, mint gyors- és gépíró, majd mint a szervezet pénzügyeit intéző - választott - gazdaságisa.
Ismét sikerült befizetni egy külföldi útra, az akkori NDK-ba. A testvér-vállalat Szász-Svájcban lévő üdülőjében már vártak minket.
Vonattal indultunk a Nyugati Pályaudvarról. ,,Szüleim" ismét kikísértek a vonathoz. (Ugye milyen érdekes, hogy gyerekkoromban soha nem kísérgettek, pedig de szerettem volna!)
A négy srác közül három egy brigádban dolgozott és kikísérte őket a brigádvezetőjük. Az volt az érzésem, hogy ezt a lányos arcú- csinos fiút már láttam valahol. Amikor kiderült, hogy ő nem tart(hat)* velünk, csalódottságom - mint egy kéretlen útitárs - mellém-szegődött az odafelé úton.
*(Csak mostanság jöttem arra rá, hogy még nem telt le az öt év ahhoz, hogy külföldre utazhasson. Ugyanis, mint sorköteles katonai szolgálatát teljesítő magyar állampolgár ő is át lett vezényelve a ,,Prágai Tavasz" leverésére.)
A vonatút rettenetesen hosszúnak tűnt. Fáradt voltam, mert már egy hete nem aludtam az előrehozott vizsgáim miatt. Hogy elutazhassak erre az útra, éjjel-nappal tanultam. Olyan felfokozottságban éltem már hetek óta, hogy kialvatlanságom ellenére nem tudtam a vonaton aludni. Az út egyhangú volt, mert a lányokkal nem tudtam beszélgetni, a fiúk, pedig külön vonultak.
Négy-öt évvel voltam idősebb náluk. Elfogott a félelem, hogy így fog eltelni a tíz nap(?) és, hogy most már ez mindig így lesz?
Soha nem tapasztalt pánik tört rám.
Kétségbe esve gondoltam arra, hogy ezek a hosszú-hajú srácok a trapéz gatyájukban (rajtam is világoskék trapéznadrág volt) és a karcsúsított ingeikben már azt sem tudják, hogy kik a Beatlesek(?). Fogalmuk sincs arról, hogy milyen ,,őrülten" jó érzés egy nagyot rockizni, vagy összesimulva lassúzni...
Felismertem, hogy már soha többé nem lesz benne részem, mert ami elmúlt, soha többé nem tér vissza! ,,Soha többé nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba!"
Rám szakadt a keserű érzés, hogy eltelt az ifjúságom úgy, hogy kimaradtam mindenből, amitől jó lett volna fiatalnak lenni! Éreztem, hogy évek óta elment mellettem az élet.
*
Megérkeztünk a közkedvelt német nyaralóhelyre. A testvérvállalat vezetője fogadott bennünket. Az üdülőben a fiúkat egy négyágyas szobában, a lányokat két kétágyas szobában szállásolták el. Még eléggé szezonkezdeti volt a hangulat, vagy a németek éppen Magyarországon nyaraltak(?), de az volt az érzésem, hogy rajtunk kívül alig volt vendég.
Az ebédlőben a fiúk és a lányok elkülönülve alkottak egy-egy asztaltársaságot. Míg a lányok ,,savanyú pofával" ültek az asztalnál, addig a fiúk harsányan nevetve.
Az oldalamat majd kifúrta a kíváncsiság, annyira szerettem volna hallani, hogy mi olyan nevetséges?!
Annyira szerettem volna végre én is egy jót nevetni, hogy legszívesebben odamentem volna az asztalukhoz - hívatlanul is.
Türtőztettem magamat. Először azért, mert az illem ezt kívánta.
Másodszor: féltem az elutasítástól. Meg attól is féltem, hogy csak zavarnám őket. Harmadszor: az sem volt mindegy számomra, hogy a németek mit gondolnak rólunk. Úgy éreztem, hogy az egész magyarság vizsgázik most előttük. Legfőképpen ezért sem lehettem tolakodó.
A figyelmemet egyre-inkább a terített asztalon lévő étkek kötötték le. Reggelinél és vacsoránál olyan hidegtál volt az asztalra téve, amelyen legalább hétféle kenyérhez-való finomság volt szervírozva. Vastagkolbász háromféle, felvágott és sajtok, krémtúró kétféle halmocskában.
Itt, és ekkor láttam először barnakenyeret. Az újdonság erejével hatott rám. Megkentem - vastagon - az első szeletet, majd megpakoltam a sok finomsággal. Míg én a bőség zavarával ,,küszködtem", addig a többiek fanyalogva háborogtak a barna-kenyér, meg a túrós halmocskák miatt.
Ez is zavart, de az még-jobban, hogy pont azzal a lánnyal kerültem egy szobába, aki állandóan jegyzetelt egy kis noteszba. Sajnos, éppen ő volt az egyetlen, aki állítólag, tudott németül. Nem sok hasznát vettük a nyelvtudásának, mert magyarul sem volt beszédes.
Az ismerkedési esten odáig fajultam, hogy kikaptam a szótárt a kezéből és villámgyorsan forgatva a lapokat keresgéltem a szavakat. Mert annyi mondandóm- és főleg kérdezni valóm volt, hogy nem tudtam beérni a gyér fordítással. Arra lettem figyelmes, hogy a - külön erre az alkalomra meghívott - német fiatalokkal úgy beszélgetünk, mintha egy nyelven beszélnénk!
Legnagyobb örömömre volt zene is. Beatles, rocki meg lassú. És, talán a mi tiszteletünkre(?): Koncz Zsuzsa...
A német felszolgálók fáradhatatlanul hordták elénk a ,,beer"-t. Jóízűen poharazgattam a sörből. Itt jöttem rá az ízére. Arra, hogy lehet úgy is inni, hogy ízlelgetve...
Örömmel tapasztaltam, hogy a magyar fiúk nem zárkóznak el a lányok közeledésétől. Sőt, még táncolni is hajlandók voltak némi kérlelés után. Elhatároztam, hogy a legsoványabb srácot megtanítom rockizni. Ő, meg megtanított shékelni.
Nagyon jól éreztem magam!
Hát ilyen az a bizonyos ,,szórakozás"? Erre mondogatták idősebb kollégáim, oly gyakran: ,,Szórakozz kisanyám! Ne törődj semmivel! Egyszer fiatal az ember!"
Késő este kerültem az ágyba. Szobatársam még javában jegyzetelt a noteszába, amikor én álomba zuhantam.
Másnap reggel nehezen ébredtem föl. Mihelyt kitisztult a tudatom, azonnal elfogott a vágy az új élmények befogadására. Sietve összekaptam magam és mentem reggelizni. A hidegtál ismét káprázatos volt. Szerettem volna sokat enni, de képtelen voltam. Az otthonról hozott, összeszűkült gyomrom nem engedett még ki...
Reggeli után, a másik szobában elszállásolt lányokhoz bementünk megbeszélésre, programegyeztetésre.
A két lány az ágyon heverészett. Nem értettem a dolgot. Erről én úgy tudtam, hogy: ,,vendégek előtt nem illik lefeküdni" csak akkor, ha beteg az ember.
Szobatársam az egyetlen fotelban ült, három fiú az ágyak szélén, a sovány srác, pedig az egyetlen széken.
Első zavaromban az egyik lábamról a másikra álldigáltam. Még soha nem voltam ilyen helyzetben. Bántóan kívülállónak éreztem magamat. Már-már azon voltam, hogy kimegyek a szobából, amikor a sovány fiú a combjára csapva felajánlotta, hogy:
- Gyere ülj ide!
"Üljek oda? Vagyis, üljek az ölébe! De, hát ki ez a fiú, hogy így közvetlenkedik? Az illendőség szerint át kellett volna adnia a helyét!"
Míg ezt, így átgondoltam, közben a lábam elindult a srác felé és leültem(!) a térdére.
Olyan zavart voltam, hogy azt sem tudtam miről esik szó körülöttem.
- Ne félj tőlem! Nem akarlak bántani.
Mondta a fiú, szinte súgva a fülembe. Nem is sejtette, hogy viccesnek szánt megjegyzése mennyire eltalálta pillanatnyi érzelmeimet. Ugyanis, szinte irtóztam a férfiak testközelségétől. Félelemmel vegyes, leküzdhetetlennek tűnő ellenállással fogadtam minden férfi-érintést a házasságom és a válásom óta.
Most, pedig itt ülök egy srác ölében és jóleső melegség áradt szét egész testemben, amint belesuttogta a fülembe, hogy nem akar bántani.
Ettől kezdve hagytam, hogy érzékszerveim irányítsák mozdulataimat.
Átkaroltam a fiú nyakát és jóleső érzéssel odabújtam hozzá. A srác átfogta a derekamat és éreztem, hogy abban a pillanatban ő sem tudta, hogy éppen miről esik szó körülöttünk. Szinte megszűnt a világ számunkra! Mintha csak mi ketten lettünk volna és az a semmihez sem hasonlatos jó érzés, ami szétáradt egész testünkben, lelkünkben!
Egy alkalommal bementünk Drezdába, megnézni a Képtárat. No, nemcsak úgy kívülről, hanem a világhírű képgyűjteményét. Elvarázsolva jártunk teremről-teremre, képről-képre.
Pancsi átölelte a vállamat és úgy járkáltunk ettől fogva.
Észre sem vettem, hogy mikor maradtunk magunkra. Mikor tűntek el mellőlünk társaink. A monumentális, színes, bibliai történeteket, alakokat ábrázoló képek előtt döbbentem arra rá, hogy mennyire nem tudhatja az alkotó ,,üzenetét" megérteni az, aki nem ismeri a Bibliát, a keresztény kultúrát.
Nagyon irigyeltem a németeket, mint minden, nem magyar nációt. Most azonban - hogy Pancsi átölelt és türelmes érdeklődéssel meg-megállt velem a képek előtt - már nem annyira...Azt azonban lehetett érezni a németeken - még itt, a keleti féltekén is - hogy ők egy keresztény, európai kultúrára építik nemzetállamukat.
Erről a feltételezésemről másnap megbizonyosodhattam.
De, előbb elmondanám, hogyan végződött a képtárnézés.
Megnehezteltek új barátomra társai, amiért a vállamat átfogva, mellettem maradt és ,,rendesen" végigjártuk az összes termet. Addig, a többiek kint unatkoztak az utcán szomjasan(!), éhesen. Este, a szálláshelyre érve nekitámadtak. Mindenfélének lehordtak előtte a barátai. Ő meg védelmébe vett engem. A legjobb barátja ettől úgy megbántódott, hogy kiviharzott a szobájukból és nekivágott az erdőnek.
Megéreztem, hogy baj van és leküzdve gátlásomat, benyitottam a fiúk szobájába. Az én kedvesem az ágyán feküdt, és amikor odamentem hozzá, bebújva a párnájába, elfordult tőlem.
- Miért nem jöttetek vacsorázni? Mi a probléma?
Kérdeztem rosszat sejtve. A két fiú elkezdett - lehajtott fejjel, egymással heherészve - mellébeszélni. Nagy-nehezen kivettem a szavaikból, hogy az én kis ,,lovagomat" azzal vádolják, hogy - miattam(!) - elárulta a barátságukat!
Sőt, a legjobb barátját, aki most kint szomorkodik valahol a sötét erdőben!
- Hát ennek fele sem tréfa!
Mondtam, majd leültem a fiú ágyára, aki ettől felkapta a fejét és kiabálva mondta:
- Menj innen! Csak bajt hozol rám!
- Én? Mi rosszat tettem? Mondd meg, mert semmit nem értek!
- Te csak szórakozol velem. Miattad összevesztem a legjobb barátommal, pedig nőt még találhatok, de igaz barát csak egy van az életben! Most elveszítettem az igaz barátomat - miattad!
- Nem akartam ezt! Hidd el! Gyere, menjünk, keressük meg együtt a barátodat és beszéljük meg vele, hogy senki nem akar senkitől elszakítani!
Mondtam kérlelve, miközben anyai gyengédséggel megsimogattam a fejét. Erre, előbújt a párnájából. Csupa könny volt az arca.
,,Istenem! Ennek az ifjúnak érzelmei vannak! Ez csodálatos!" Gondoltam magamban. Őszinte tiszteletet éreztem iránta és még valamit: felelősséget.
Amint sikerült meggyőznöm minderről, a fejét az ölembe hajtotta. Én, meg letöröltem a könnyeit a zsebkendőmmel. Ezt látva a fiúk, kiosontak a szobából. Hamarosan visszajöttek az ,,elbujdosó" barátjukkal, akinek kerek-perec megmondtam:
- Nagyon nagyszerű dolognak tartom az ilyen ,,férfibarátságot"! Örülök neki, hogy manapság ilyen ritka ,,kincsre" akad az ember. Eszem ágában sincs ,,Pancsit" elszakítani tőled, tőletek! Nem lehetne arról szó, hogy engem is befogadjatok, hiszen olyan jó fejek vagytok? ,,Pancsival", pedig nagyon szeretek együtt lenni, de ha zavarok, elmegyek!
- Te csak ne menj sehova!
Mondta új kedvesem, aki gyermeki öleléssel ott-tartott az ágyán ülve.
Szívesen maradtam. Nem is tudom, hogy kibírtam volna-e, ha enged elmenni? Szerencsém volt, mert győzött a ,,Szeretet"!
A nagy tisztázást rögvest megünnepelte az egész társaság a ,,Malom" nevezetű fogadóban. Számos korsó sört megittunk. Nem is tudom, hogy ki fizette, mert nekem nem volt pénzem. Már a hangulat kezdett a tetőfokára hágni, amikor a fiúk szkanderozva mérték össze erejüket. Nekem is kedvem szottyant arra, hogy kipróbáljam az erőmet. Eleinte szabódtak, hogy ,,gyönge nővel nem állnak össze". Erre én megmutattam nekik a ,,muszklimat".
Még engem is meglepett, hogy milyen izmos lettem az elmúlt évek során! Már nem emlékszem, hogy melyik fiút izzasztottam meg, mert bizony nem tudta a kezemet lenyomni.
Sehogy nem bírtunk egymással. Egy idő után föladta, mondván:
- Nem szeretném, ha megerőltetnéd magadat!
Ezután újabb, hosszúkás korsóban sört tett elénk a pincér.
Erről meg az jutott az eszükbe, hogy ,,ki tudja úgy kiinni, hogy kézzel nem ér hozzá"?
Volt, aki a pohárban lévő maradék sört úgy itta ki, hogy a fogsorával a szájába vette a poharat.
- Ezt én is meg tudom csinálni! felkiáltással számba vettem a teli korsót. Igen ám, csakhogy a pohár eltörött. A benne lévő ital súlyát nem bírta ki az üveg. A rengeteg sör, meg szétömlött az asztalon és a mellettem ülő kedvesem nadrágján!
- Mit műveltél az egyetlen nadrágommal? Egy havi fizetésemből csináltattam, direkt erre az útra!
Óriási röhögés, hangzavar közepette a felszolgáló feltakarította a pancsot. Mi, pedig mentegetőzve távoztunk.
Először megrémültem attól, amit tettem. Majd, kigondoltam hogyan tehetném jóvá.
Az üdülőbe érve megkértem ,,Pancsit":
- Vedd le a nadrágodat! Majd kimosom, és ha megszárad, kivasalom! Hidd el: meg sem fog látszani!
- Nem létezik! Ez szövetnadrág! Nem tréningruha, amit lehet mosni! Ezt csak tisztítani lehet.
Amint a kezembe vettem a nadrágot, kerestem benne a kis cédulát, de nem találtam. Ezt Pancsi valóban szabónál csináltatta. Ezért aztán, az ipari iskolában, anyagismeret órán tanult módon - ,,megvizsgáltam", hogy milyen alapanyagból készült a szövet. Szerencsére, az akkor divatos terilénből volt, amit lehetett mosni. Magamnak is abból varrtam nadrágot és szoknyát. Ezeket aztán rendszeresen mostam, vasaltam évekig. Bátran láttam hozzá a nagy feladatnak.
Új kedvesem még hónapok múlva is büszkén emlegette:
- Még új korában sem volt ilyen éle ennek a nadrágnak, mint most!
Azt hiszem, akkor fogadtak be igazán, amikor ,,Pancsi" először fölvette a ,,helyrehozott" nadrágját. Nem győztek a remeklésemen csodálkozni. Én, meg büszkén mosolyogtam, mint akinek ,,édes titka" van. Azt hiszem olyan rövid ideig tartott a kapcsolatunk, nem is volt alkalom arra, hogy eldicsekedjek a szabó-varró szaktudásommal.
Bóna Mária Ilona
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2013-09-10 01:23:21, kedd
|
| |
| |
TIBORCA története
I. f., 23. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
A kétségbeesés méltósága
Anya megszüntette a munkaviszonyát, majd leszázalékolták. Az volt az érzésem, hogy mielőtt távozott volna, a munkahelyemen megtette azokat a rosszindulatú megjegyzéseit, amitől ott is olyan fagyossá váltak kollégáim és kolléganőim, hogy majd belehaltam a hirtelen pálfordulásukba!
Berczét is fogadták anyáék, és volt egy olyan érzésem, hogy ismét biztatták, hogy ne hagyjon békén!
*
Az iskolában egyik csoporttársnőm felajánlotta a munkahelyén az egyik gépírói állást, amit el is fogadtam. Az új évet úgy kezdtem, hogy az új munkahellyel új életet is kezdtem. (Itt sajnos nem támogatták a továbbtanulásomat, mert nem ők iskoláztak be.)
Miután letelt a próbaidő és véglegesítettek, úgy jártam be új munkahelyemre, mintha "haza"jártam volna.
Beléptem mindenféle szervezetbe (csak a ,,Párt"-ba nem, mert elutasították a felvételi kérelmemet) és annyit "társadalmi munkáztam", amennyit csak lehetett.
Mindent elkövettem, hogy hasznossá tegyem magam és a lehető legkevesebbet legyek "otthon".
Most meg ez volt a baj. Györgyi és vőlegénye, amikor esténként "haza"-jöttek, anya zsémbeskedett, hogy:
- Nem lesz ám ez így jó, hogy ilyen későn jár a lány haza!
A vőlegény emelt hangon lenyanyázta és közölte vele, hogy:
- Majd, ha a másik lánya is minden este itthon lesz nyolc előtt, akkor majd mi is...
Nem szóltam bele a vitába, mert nem akartam veszekedést. Annyira nyilvánvaló volt: Györgyi nem tudta elviselni, hogy munka mellett továbbtanulok. Neki szenvedések, kudarcok színhelye volt az iskola. Semmiképp nem akarta ismét kitenni magát annak a sok rossznak. Ezért arra hivatkozott, - mintha magyarázkodnia kellett volna(?):
- Én dolgozok a munkahelyemen és elfáradok. Nem úgy, mint egyesek, akik a picsájukat meresztik egész nap az irodában!
Majd tüntetően lefeküdt aludni, csak a vőlegényét felejtette el előtte kikísérni...
Ott maradtam a válasszal a torkomban és, mint egy gombóc, ami fönnakad úgy szorított, hogy alig kaptam levegőt. Remegtem minden porcikámban és ilyen lelkiállapotban megpróbáltam tanulni.
Volt a háznak egy verandája. Ide húzódtam. Télen, (a legnagyobb vizsgaidőszakban) ezt a verandát nem fűtötték. Ilyenkor meg kellett várnom, hogy anya kimenjen a konyhából, hogy elfoglalhassam a konyhaasztalt. Erre ő rászokott a késő esti mosogatásra, miközben egyre csak panaszkodott, hogy nincs segítsége.
- A kisasszony nem csinál semmit, de meg fogja bánni!
Ez a "kisasszony" én voltam és hiába vártam arra, hogy abbahagyja. Kénytelen voltam a verandára kimenni és nagykabátban (a humán tárgyakból) tanulni. Majd éjszaka, a közben felszabadult konyhaasztalon könyvviteleztem, matekoztam.
Három-négy órákat aludtam. Szerencsére fiatal voltam és - ha leszámítjuk a gyakori, migrénes fejfájásokat - egészséges.
És nagyon elszánt.
Györgyi és vőlegénye hamarosan stratégiát változtatott, és amikor apa elment este kilenckor az éjszakai műszakba, a vőlegény ott maradt a verandán.
Anya és Györgyi tüntetve lefeküdt aludni. Köszönés helyett - Györgyi - ismét elmondta a "picsameresztés"-t, meg: "bezzeg ő mennyit dolgozik" szöveget és nagy dirrel-durral elvonult. Anyuka, pedig ott felejtette a mosatlan edényt a mosogatótállal a konyhaasztalon.
A vőlegény, pedig leült velem szemben és ismét úgy nézett rám, mint az eljegyzésükön. Tessék így tanulni!
Amikor elfordultam, fölállt és odajött mellém. Bizalmaskodva beletúrt a hajamba és azt mondta:
- Mi van te egészen kis minimális emberke? Nem félsz, hogy a sok tanulástól egyszer szétdurran a fejed?
Már pofonra lendült a kezem, amikor eszembe jutott Bercze, aki mindig nagyobbat ütött vissza és megalázottan lehajtottam a fejemet. Ettől a férfiérintéstől rám tört a jól ismert irtózat. Kivert a hidegverejték és szerettem volna elszaladni, de nem volt hova. Megkértem nagyon határozottan:
- Hagyj békén, mert elég bajom van e-nélkül is! Nem önszántamból tanulok munka mellett. Én valójában nappalin szerettem volna, de anyuék nem engedték. Így az a legkevesebb, hogy tudomásul veszitek, és nem akadályoztok!
Válasz nélkül hagyva - egy darabig úgy tett, mintha csak azért maradna, hogy átnézze apa újságjait - köszönés nélkül távozott.
Annyira rosszul esett a viselkedése, hogy másnap megemlítettem anyának a "húgom"-vőlegénye-bizalmaskodást. Nem csalódtam, mert azt mondta:
- Mit be nem képzelsz magadnak? Bolond vagy te, csak nem keringélsz!
Egyik hétvégén, meglátogatott minket az az idős bácsi, akit anya csak "Henrik tyatya"-ként emlegetett. Gyerekkoromban, időről-időre megjelent, és kikérdezte anyáékat. Ilyenkor még apa is kedves volt velem egy pár napig. Föltűnt, hogy mindig szidták "Henrik-tyatyát" a háta mögött, de a szemében kedveskedtek. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy ha rajtuk múlna, soha nem találkoznának a bácsival. Valami miatt el kellett viselniük.
(1998-ban tudtam csak meg, hogy "Henrik tyatya" ügyvéd, és a becsületes neve Dr. Romhányi Henrik volt.)
Ejött a ,,szüleimhez" utoljára. Már ekkor nagyon öreg és beteg volt, meg nagyothalló. Nem számítottak rá, mert egyetlen kérdésére sem tudtak válaszolni és csak hangosan lehetett vele kommunikálni - nem úgy, mint mikor kicsi voltam... Amikor elment, anya és apa megpróbált a bizalmamba férkőzve kikérdezni, hogy most hol dolgozom, mit- és hol tanulok? Én hülye! Úgy örültem az "anyai", "atyai" érdeklődésnek, hogy mindent: címet, telefonszámot készségesen leírtam egy darab papírra.
Henrik tyatya hamarosan meghalt. Anyáék - úgy tűnt, mintha nagy nyomás alól szabadulnának föl.
A lelki terror velem szemben újult erővel folytatódott, amibe apa is bekapcsolódott. Egy napon megjelent egy velem hasonló korú lánnyal, akit úgy mutatott be anyának, hogy: ... Henrietta. Apa körbehordozta a házban és meg akarta győzni anyát, milyen nagyon jól járnának vele, mert ő biztosan hálás lenne, öregségükben a támaszuk, nem úgy, mint "az"! És itt felém intett a fejével. Anya lehajtotta a fejét és csak sóhajtott:
- Te tudod... mondta halkan.
Nem tudom elmondani azt a fájdalmat, amit akkor éreztem...! Akkor már felnőtt ember voltam, még csak Istenhez sem fordulhattam feltűnés nélkül, pedig üvölteni tudtam volna, hogy meghallja! Hogy lehet egy gyereket csak úgy lecserélni? Milyen emberek azok, akiknek ez megfordulhat a fejükben? Ők nem lehetnek az én szüleim! És miért nem merült ez föl bennük soha "Györgyivel" kapcsolatban? Miért?
Már hetek óta jártam a várost. Egyik kedves kollégám - ő szállón lakott, neki járt, mert vidéki volt - még a saját címeit is átadta nekem, majd egyik alkalommal elkísért albérletet keresni. Szem- és fültanúja volt, hogy engem senki nem akart befogadni. Én is hibás voltam, mert nem voltam képes azt hazudni, hogy vidéki vagyok. Megmondtam az igazat:
- Nem tudok a szüleimmel kijönni!.
- Na nem! Nekünk rendes lány kell, aki nem tagadja meg az anyját, apját!
Meg: - "Nem jó a lány, mert az főz, mos és még föl is csinálhatják. Aztán tehetjük ki a kölkével együtt!"
Majd: - "Ide sem lehet fölhordani, ám a férfiakat!"
- "Nekünk rendes lány kell, aki jóban van a szüleivel, vagy árva."
- "Én is árva vagyok!" szakadt ki belőlem a kétségbeesés!
Azután eszembe jutott, hogy a Dunacsárdában is megtaláltak. Utánam jöttek mindenhova, hogy lejárassanak. Miért? Miért?
*
Mint egy lufi, ha leereszt, úgy mentem mindig "haza".
Egy alkalommal, amint ilyen letargikus állapotban hazaértem, csak "húgom" volt "otthon". Nem szerettem vele kettesben lenni, mert nem tudta soha megbocsátani, ha nem-et mondtam neki. Hónapokig, évekig a revanson törte a fejét és nem hiába, mert nagyon választékos módon tudott sértegetni, bántani. Ha idegen lett volna, föl sem értek volna hozzám mélyről jövő, kicsinyes, közönséges intrikái. Így, hogy "testvérhúgom"-nak tudta mindenki, még ki sem térhettem az útjából.
Szóval, csak ketten voltunk "otthon". Átadott egy esküvői értesítő- meghívót egy közeli dátummal.
Ekkor már hónapok óta fizettem a részleteket egy csoportos turistaútra. Az esküvő időpontja beleesett az útba. Ha lemondom, elveszett volna az addig befizetett pénz. Megpróbálhattam volna magam helyett valakit beszervezni, de a "csoportos útlevel"-et már megkérték a nevemmel, ezért ez értelmetlen próbálkozás lett volna.
Amint így, hangosan tanakodtam, "testvérem" kifakadt. Mindenféle aljas, szemétnek lehordott. Megvádolt azzal, hogy a "vőlegényét" is el akartam venni tőle, mert "amióta elváltál az agyadra ment a hiányérzet és irigyeled, hogy én most férjhez megyek..." És így tovább, és így tovább.
Dőlt belőle a rosszhiszemű butaság, mint a csőtörésnél a víz.
Hogy hatásosabb legyen a dolog, kinyitotta a veranda utcára néző ajtaját és az ajtóban állva sorolta, hogy hogyan akarom aljas módon elvenni az ő vőlegényét.
Hiába kértem szépen:
- "Hagyd abba, mert nincs igazad!"
annál inkább mondta, mondta...
Nem tudom, hogy mi ütött belém, de nekiugrottam a tizenöt kilogrammal nehezebb és körülbelül húsz centiméterrel magasabb nőszemélynek.
Lehet, hogy a húsz év alatt fölhalmozódott indulat tört utat magának, ami megsokszorozta erőmet? De úgy vágtam Györgyit a sublótra, hogy csak úgy nyekkent.
Ő még ekkor is mondta a magáét, ezért el akartam érni a nyakát, vagy a száját, hogy ,,becsukjam" a mocsokáradatot.
Ekkor olyan riadalmat láttam a szemében, hogy gyorsan elengedtem.
Olyan nagyon megrémült, hogy már szinte sajnáltam. (Ő tudhatta azt is, amit én nem? Ismerhette a gyűlölet -szította félelmetes, pusztító energiákat, amit most nálam is megtapasztalni vélt? Egészen eddig, soha nem tudtam annyira haragudni senkire, hogy bármi módon megtámadjam. Györgyivel szemben, azonban örökös, önvédelemi közelharcra kényszerültem. Általában, igyekeztem kitérni előle. Most, ezt éppen ő tette lehetetlenné.)
Úgy látszik, minden áron le akart velem számolni, mert visszajött a vőlegényével, meg a szomszédban lakó nagybátyánkkal. A két férfi tolmácsolásában, ott akarta folytatni, ahol abbahagyattam vele a vádaskodást. Nyugalmat akartam végre. Másnap vizsgám volt három tantárgyból. Fáradt is voltam. Szerettem volna tőlük rövid úton megszabadulni. Bezártam a lakásajtót és kikiabáltam:
- Kés van nálam, aki be akar jönni, bele talál szaladni!
Persze, eszem ágában sem volt kést venni a kezembe, de éreztem, hogy valami drasztikus dologgal tudom csak őket elijeszteni.
Ettől fogva nem bántottak(?).
Bóna Mária Ilona
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2013-09-10 01:19:07, kedd
|
| |
| |
TIBORCA története
I. f., 22. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Az átok
Bercze János is fizette a "lelépés" részleteit, amit azonmód betettem a takarékba, vagyis a bankba.
Már-már kezdtem magam majdnem "otthon" érezni...
Még költeni is mertem magamra, mert elfogadtam egyik kolléganőm meghívását, aki egy Balaton-parti településen élt szüleivel.
Meghívott egy hétre, hogy töltsem ott a szabadságom. Mentünk strandra, szabadtéri moziba, esti sétára a partra és táncolni.
Megismerkedtem nagyszerű srácokkal, akik négy-öt évvel voltak nálam fiatalabbak. A felfedező izgalmával jöttem arra rá, hogy léteznek olyan emberek is, akik tudnak beszélgetni, akikkel lehet gondolatot cserélni!
Az egyik fiúval évekig leveleztem, és néha találkoztunk is. Nagyon jó barátom volt. Elkényeztetett a hosszú leveleivel. Azt hittem, hogy a kölcsönös kíváncsiság és szimpátia egymás iránt, alapja lehet a barátságunknak, amit örökre megtarthatok!
Kár, hogy az én nemzedékemnek nem lehetett magánélete, mert nem is volt divatban a társasági élet, főleg azokban a körökben, ahol én addig megfordultam!
"Otthon" sem fogadhattam senkit, főleg hímnemű egyedeket, mert anya azt hitte, hogy már másnap visz is el a háztól - "végre" - az illető. Különben is, ahhoz legalább vőlegénynek kellett volna lennie a delikvensnek, hogy engedélyt kapjak a bebocsáttatására!
Ezért azután, teljes megértéssel fogadtam Györgyi bejelentését, hogy barátja megkérte a kezét és a család szeretné, ha az eljegyzési ünnepi ebéd a menyasszonyos háznál lenne.
Közben, az ősszel együtt megkezdődött az új tanév. Nagyon elszánt és eltökélt voltam. Megfogadtam magamnak, hogy ezt az iskolát csak akkor hagyom abba, ha leérettségizek, vagy meghalok!
Lehet, hogy ezért, de az eljegyzési előkészületekben nem vettem részt, meg valahogy nem is kértek rá. El voltam foglalva új osztálytársaimmal. Valósággal lubickoltam a barátkozásban.
Amikor egy hétvégén sorra érkeztek a ,,menyasszonyos ház"-hoz az idegen emberek, jöttem arra rá, hogy itt eljegyzés lesz.
Gyorsan lecseréltem a szabadidőruhám egy elmenősre és megpróbáltam hasznossá tenni magam.
Györgyi azonban, mindent kivett a kezemből és gorombán rám förmedt: - - "Ez az én eljegyzésem és nem engedem, hogy elrontsd, mint a sajátod!"
Nagyon fájt, hogy ezt mondta, mert nekem nem is volt eljegyzésem soha és az esküvőm is ripsz-ropsz, csak egyszerűen megtörtént...
Ezután már nagyon nehezemre esett még a jelenlét is.
Mégis legyőztem haragomat és próbáltam összeismerkedni "testvérem" leendő rokonaival. Úgymond: foglalkoztam a vendégekkel, vagyis csak akartam, mert minden bemutatkozásnál úgy fogtak velem kezet, mintha szaros lettem volna! Mintha a költött rosszhírem megelőzött volna. Nyeldestem a könnyeimet befelé, amikor rájöttem, hogy anya is szövetségese lányának az én kiutáltatásomban.
Az összetolt asztaloknál ugyanis nem volt helyem, majd amikor anya és sógornője, meg Györgyi fölszolgált, derült ki, hogy ennivaló sem jutott. Sőt, igen határozottan tudtomra adták, hogy nekem nem is jár, mert rám "nem számítottak".
Az ebédlőnek átrendezett szoba egyik sarkában volt anya varrógépe, előtte egy hokedli. Arra leülve hallgattam végig a vőlegény apukájának beszédét. Ahogy megkérte "Apukától" és "Anyukától" lányuk kezét - miközben egekig magasztalta azt, hogy: "...milyen nagyszerű embert neveltek", meg: "hálás szívvel köszönték az önfeláldozó szülői szeretetüket, amivel felnevelték gyermeküket"(!) - egyik ámulatból a másikba estem. Mintha nem is ugyanazokról az emberekről lett volna szó, hanem számomra ismeretlenekről!
Amint ez megtörtént, egy rövid pohárköszöntőt mondtak és mindenki koccintott mindenkivel és mindenki megpuszilt mindenkit. Én is szerettem volna koccintani, ezért kimentem a konyhába pohárért, de nem találtam. Nem is volt baj, mert mire visszamentem, már hozzáláttak az első fogáshoz. Ott ültem, mint egy Hamupipőke és hang nélkül megeredt a könnyem. Már majdnem megfulladtam az elfojtott zokogástól, amikor észrevettem, hogy a vőlegény úgy néz, olyan mereven, ahogy a kígyók nézik az áldozatukat, mielőtt elkapják és szőröstül-bőröstül lenyelik azokat.
Segítségkérőn néztem apát és anyát, akik az én szüleim is állítólag, de olyan vidámak voltak, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna!
Azt hiszem senki nem vette észre, amikor kimentem a sufniba.
A kínos csak az volt, amikor a bagósok kijöttek a sufni elé, az udvarra cigizni. Én meg ott ültem a favágó tuskón a fölhalmozott tüzelő mellett és még udvariasságból sem néztek rám, mintha levegő lettem volna.
Milyen elvetemült nőszemély lehettem a szemükben! Vajon mivel érte el Györgyi mindezt?
Azóta sem tudtam meg, ugyanis Györgyi csak akkor állt szóba velem, ha pénzt kért kölcsön. Akkor még köszönt is előtte. Ezek után már biztos voltam abban, hogy ez a veszély sem fenyeget.
Tévedtem! Bizony megtörtént a nagy kölcsönkérés, de hogyan?
Bercze postán megküldte az utolsó részletet, amikor Györgyi előállt azzal a kéréssel, hogy vőlegényével össze tudnának házasodni, ha lenne pénzük arra a házrészre, amit kinéztek jövendő otthonuknak. Azután az eljegyzés után egészen egyszerűen nem értettem hogy mi közöm van nekem ehhez? Úgy gondoltam, hogy majd új rokonai, meg jövendő férje meg is lennének sértődve az én pénzemtől.
Rosszul gondoltam.
Anya is hadba indult a pénzért. Védekezésül próbáltam velük tisztázni, és egyeztetni elképzeléseinket a jövőmet illetően. Mivel többször is, és elég kíméletlen egyértelműséggel adták a tudtomra hogy sem a jelenben sem a jövőben nem számíthatok senki másra, csakis önmagamra, kénytelen voltam velük megosztani otthonteremtési "lehetőségeiimről" az elképzeléseimet.
- Próbáljátok megérteni: ahhoz, hogy én valaha is elkerüljek "itthonról", sok pénzre lenne szükségem! A gépírónői fizetésemből, ha egy fillérig takarékba tudnám tenni, és közben nem kellene lakbérre, élelemre, közüzemi díjra, iskolára, tanszerekre, ruhára, cipőre, stb. költeni, akkor is csak hatvankét éves koromra lenne annyi, hogy egy kicsi lakást, vagy házrészt tudjak venni. Én viszont gyerekeket, családot szeretnék, és az is köztudott, hogy a gyerekszülésre ötvenen felül nem sok esélye van egy nőnek és nem is ajánlott! Így, takarékoskodok, ahogy tudok, majdcsak megtalálom a páromat is még időben!
Erre kitalálták, hogy nekik "nem kell albérlő gyerek", vagy haza adom az összes keresetem, vagy: "le is út, meg fel is út!".
*
Közben, a középiskolában is beindult a "nagyüzem". Kiderült, hogy a könyvvitel, számvitel, tervezés, gazdaságtan nem olyan könnyű, mint ahogy gondoltam. Főleg a matematika és a könyvvitel vett rengeteg időmet igénybe.
Sajnos, az otthoni tanulásra a család nem volt berendezkedve, mert nem volt egy íróasztal sem a háznál. Amikor, pedig venni akartam egyet, anya határozottan kijelentette:
- Te itt ne rendezkedj! Ide te nem veszel semmit! Ez nem a te lakásod! Majd a tiédbe azt veszel, amit akarsz! A pénzed megvan hozzá!
- De anya, az a pénz semmire sem elég. Legalább még egyszer annyi kellene hozzá, hogy egy lakásra a beugrót le tudjuk perkálni.
- Fogj magadnak, akkor egy pénzes palit, úgyis olyan nagyra vagy a tanulásoddal!
- Én nem megyek többé férjhez szerelem nélkül.
- Nem vagy már tizenhat éves, neked már nem a szerelmen kellene az eszednek járni! Neked azt kell nézni, hogy vagyonos legyen!
- Anya! Hol élsz? Ma már nincsenek vagyonos fiatalok!
Ennél a mondatnál apa is bekapcsolódott a vitába, mert közben bejött a galambházból. Persze ő már a szövőgyári hangerejével.
- Ha most neked nem kell a pénz, miért nem adod, akkor oda a testvérednek? Megmondom, hogy miért nem, mert zsugori vagy! Annyit érsz csak, amennyi a pénzed!
- Hogy adjam oda, amikor lehet, hogy soha nem tudná visszafizetni? És mit csinálok, ha mégis összehoz a sors egy rendes fiatalemberrel? Ti tudnátok engem támogatni?
Anya erre egy végső rohammal közölte velem:
- Miből támogatnánk? Még mit nem? Elvárnád, hogy földönfutókká váljunk, hogy neked legyen lakásod? Kiüldöznéd a szüleidet a drága anyámnak a pénzén, utolsó fillérén vett házból?
Apuka kontrázott még egy utolsót:
- Ilyen ez, Pokornyik-vér van benne! Képes ez mindenre! Maholnap még megéljük, hogy földönfutókká tesz bennünket!
Mindezt olyan hangerővel ordították, hogy lehetett hallani, amint az ablaküvegek megremegnek. A kutya is rákezdte az ugatást, majd sorra a környék összes kutyái. Nem is tudom, hogy az, amit kiabáltak, vagy az ahogy kiabálták volt-e méltatlanabb és bántóbb? Ebből a felém áradó gyűlöletből megértettem, hogy a rossz lelkiismeretük igazolásául van szükségük erre az erkölcsi hitelrontásra, mert ezzel zsarolhattak, lelki terror alatt tarthattak.
Még két évvel korábban - ilyen helyzetben - reflexszerűen működött a bűntudatom és olyankor, hogy kiengeszteljem őket - bármit kérhettek tőlem, igyekeztem teljesíteni.
Huszonöt éves koromra, a sok szenvedés miatt rákényszerültem arra, hogy tudatosabban szemléljem önmagamat. Éreztem, hogy a sok próbatétel után, melyekből sikerrel tudtam kiverekedni magam, át kell értékelnem az önmagamról kialakított képet. Ez sehogy nem egyezett azzal, amiről anyáék próbáltak meggyőzni.
Most is olyan vérlázító aljasságot tulajdonítottak nekem, hogy nem hagyhattam szó nélkül.
- Hogy hihettek rólam ennyi gonoszságot? Ez csak úgy lehetséges, hogy ti vagytok ilyen gonoszok!
Mondtam, miközben elindultam az ajtó felé, mert "bekattant" a Bercze mellett kialakult menekülési reflexem.
- Ne bántsd a szüleimet!
Kiabálta ekkor már Györgyi is. Nem is kellett több anyának! Elvágódott az ággyal párhuzamos szőnyegen. Leánya teátrálisan, zokogva ráborult és úgy mondta:
- Édesanyukám! Térj magadhoz! Édesanyukám! Ne haljál meg!
Ezt már nem bírtam tétlenül nézni. Amikor Bercze Jana mellett annyi testi-lelki szenvedést kellett "mosolyogva" eltűrnöm - megfogadtam, hogy: soha többet nem hagyom magam ilyen mű-rosszullétekkel, műájulásokkal zsarolni!
Szerettem volna "húgomat" is megnyugtatni, ezért anya fölé hajolva megnéztem az arcszínét, megfogtam a csuklóját, miközben éreztem az egészséges egyenletességgel és erősséggel lüktető pulzusát.
- Tökéletes, megnyugodhattok! Nincs semmi baja! Ezt úgy nevezik, hogy hisztéria.
Majd nyugalmat színlelve ki akartam végre menni a szobából.
Anya erre, mint egy "Keljfeljancsi" hirtelen felült és valami rettenetes, mélyről jövő hangon azt kiabálta:
- Légy átkozott!
és visszahanyatlott a szőnyegre.
Apa egy szökkenéssel utolért, miközben fojtott rekedtséggel mondta:
- Ne bántsd az én feleségem!
majd hatalmas tenyere - a jól ismert erővel - csattant a bal arcomon.
(Most, hogy e sorokat írom, ugyanúgy fáj, mint akkor és az arcom ismét elzsibbadva földagad. Azóta tudom, hogy nekem az a két ember nem lehet a szülőm! De, ha nem ők, akkor ki? És miért nem tudhatom meg az igazat? Olyan nagyon nem tudtak elfogadni, elviselni, hogy éreztem, amint szenvednek a puszta létemtől, jelenlétemtől! És amennyire szenvedtek, olyan határtalanul gyűlöltek és kínoztak.)
Ettől a naptól fogva úgy éltem, mint egy árva, akinek csak önmaga, vagy a Jó Isten lehet a "gyámolítója". Soha többé nem vártam tőlük és senkitől semmit! Céltudatosan, célratörőn, összeszorított fogakkal elkezdtem megvalósítani az újragondolt, újraépített életemet.
Azt is tudtam, hogy addig nem bújhatok ki az "ANYUKA"-"APUKA"-GYEREKE szerepből, míg ők nem engedik, vagy nem akarják!
Nagyon-nagyon nehéz szerep volt és még nagyon sokáig el kellett játszani! Erről az életjátszmáról szól ez a történet.
Bóna Mária Ilona
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/1 oldal
|
Bejegyzések száma: 5
|
|
|
|
2013. Szeptember
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
24 db bejegyzés |
| e év: |
107 db bejegyzés |
| Összes: |
7719 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 115
- e Hét: 3643
- e Hónap: 12247
- e Év: 48188
|
|
|
Offline
