Regisztráció  Belépés
szabomihalyf.blog.xfree.hu
"Minden ember élete egy regény, de erre csak akkor döbbenünk rá, amikor életünk eseményei már múlttá, emlékké váltak. S ezek a regények mindig tanulságosa... Szabó Mihály
1928.12.27
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
F. Szabó Mihály: EPIGRAMMÁK...
  2013-04-25 13:38:23, csütörtök
 
  F. Szabó Mihály: EPIGRAMMÁK...

Ha úgy érzed, másnak
Többet ad az élet,
Ne csak az előtted
Haladókat nézzed.
Nézz néha hátra is,
Mögötted lévőkre.
Belátod akkor majd,
Nincs igazad, mikor
Elégedetlen vagy.



Ne dicsekedj azzal,
Amit ingyen kaptál.
Babérkoszorút
Azért ne várjál.
De légy büszke arra,
Miért megdolgoztál.



Sose csinálj, ne szíts
Magad körül viszályt.
Te soha ne kezdj el
Felesleges vitát.
Ne feledd:
Aki szelet vet,
Vihart arat.



Te vagy az ostoba,
Ha kudarcod nem int
Elgondolkodásra.
Mert a kudarcnak is
Megvan a gyümölcse,
Ha megtalálod azt,
S kerülöd örökre.


 
 
0 komment , kategória:  Általános  
F Szabó Mihály : DIÁKKORI EMLÉKEK, XI, XII, XIII. rész...
  2013-04-25 12:54:52, csütörtök
 
  F Szabó Mihály : DIÁKKORI EMLÉKEK, XI, XII, XIII. rész...

19, ÚJ BARÁTOK

Az Internátusban

Gratzka Gyurkát és Kovács Bélát a véletlen sodorta közelebb hozzám, mindjárt Nyíregyházára áttelepülésemkor. Az, hogy véletlenül éppen ők voltak a tanulóteremben, mikor megérkeztem az intribe.
Ezt a véletlen kapcsolatot Gyurkával később az öt éven keresztül elvégzett közös munkák és elkövetett közös csínytevések erősítették. Bélával az ágyaink között lévő strajfa megfordítása utáni hosszú beszélgetések jelentették barátságunk erősödését, mindjárt az első hetekben. Kralovánszky ( később Kartal ) Ernőt, szintén a véletlen hozta közelebb hozzám már az első tanítási napon. Az első órán egymás mellé ültünk, és ez így maradt egészen az érettségiig. Az is véletlen, hogy nagyon jól kiegészítettük egymást, nemcsak az egymástól puskázással történt dolgozatírásoknál, hanem szellemiségünk, egyéniségünk kialakításában is.
Azt is véletlennek mondhatnám, hogy az internátusban is, a gimnáziumban is a mi osztályunk volt a legnépesebb. Az intrtiben negyedikben még 15-en, nyolcadikban 11- en voltunk az osztályból. A gimiben negyedikben még 47-en koptattuk és faragtuk a padokat. De még az érettségi tablón is 41-en díszelegtünk a fényképezésnél egymásnak tovább adott ugyanazon nyakkendővel és zakóban.
Túlzás nélkül állíthatom, ha maradéktalanul meg akarnám nevezni új barátaimat, felsorolhatnám szinte az egész osztályt.

Mikor Ungvárról eljöttem, nem tudtam elképzelni, hogy az ott kialakult szorosabb barátságok helyébe valaha, valahol, új léphet.
Hála Istennek, az élet megcáfolta kétkedéseimet.


20, ÚJ NEVELŐK ÉS TANÁROK

Új nevelők

Sokszor hallottam, és felnőtt koromban meg is győződtem arról, hogy az a jó iskola, amelyikben nemcsak tanítanak, hanem nevelnek is.

Nevelés terén elsőnek kell említenem a Szent Imre Internátust.
Ott, valóban neveltek, Ott valóban nevelt Péczeli Imre igazgató. Erős, karizmata, önzetlen, szigorú, igazságos, ,,igaz" ember.
Különös, természetfeletti adottságokkal volt megáldva. Ezt, fáradtságot nem ismerve ki is használta. Nehéz és hosszú lenne leírni, részletezni nevelési módszereit, munkáját. Elég ha azoknak csak néhány elemét villantom itt fel. Példaként megemlítem a következőket.

Egy-egy délutáni nagyszünetben a diri bácsit annyi kicsi fiú gyötörte az udvar porában, amennyi csak ráfért. Ám amikor a csengő megszólalt a diri leporolta kopasz fejét, gyűrött, és néha kissé meg is sérült reverendáját. Attól a perctől kezdve ő volt az abszolút tekintély, az egyetlen szempillantással fegyelmet tartani tudó ,,igazgató úr".
A gyakran botló, sokszor és sokban tévedő kamaszt nem büntette azonnal és keményen, inkább megpróbálta jó útra terelni. Saját szangvinikus énjét legyőzve, végtelen türelemmel győzködte és győzte meg tévedéséről a tévedőt.
A magukat már vitaképesnek tartó ,,nagyokat" nem lehengerelte, hanem vitatkozóknak elfogadva vezette rá őket az igazságra.
Ha stúdium alatt észre vette, hogy egy fiú ponyvaregényt olvas, nem a büntetéshez nyúlt, nem a ponyvaregényt vette el. Ehelyett bement a szobájába, kihozott egy szépirodalmi vagy történelmi könyvet és azzal cserélte ki a ponyvaregényt.
- Ezt olvasd el fiam. Ez nemcsak szórakoztat, de tanít is, és kedvezően hathat a személyiséged
kialakulására is. Elhiszed?
- Elhiszem igazgató úr.
- Akkor most tedd félre a ponyvaregényt, és vedd elő a tankönyveidet, de szünetben,
szabadidődben ezt a regényt olvasd majd.

A diri nem kímélte magát, hajnaltól napestig talpon volt, figyelt, segített, gyomlált a rábízott fiúk lelkében.
Megemlítek egy, a figyelmére, gyomlálására nagyon jellemző esetet. Egyik osztálytársam, Salamon Tóni jómódú család sarja volt, szinte naponként tetőtől talpig más öltözetben jelent meg. Feltűnt nekem, hogy egy idő múlva ez megszűnt, rajta is több napon át láttuk ugyanazt a ruhát. Egyszer aztán megkérdeztem tőle:
- Te Tóni, mi történt veled?
- Semmi. Csak a diri szólt, ne öltözzek olyan kihívóan. Gondoljak arra, hogy itt sok olyan fiú
van, akinek csak egy ünneplő és egy kopott hétköznapi ruha képezi a ruhatárát.
- És ehhez mit szóltál?
- Hát azt, hogy igaza van az igazgató úrnak. Én ilyesmire nem gondoltam, de remélem, hogy
senkit nem bántottam meg.
Vajon, észrevették mások is ezt a Tóni körüli változást?

Nem lenne szép, ha megfeledkeznék a két prefektusról.
De azzal kezdem, ők tudomásul vették, hogy az internátus minden gondját, baját, a nevelés minden terhét az igazgató vette nyakába. Talán még örültek is annak, hogy nekik csak segíteni kell az igazgató munkáját.
Nem kezdeményeztek, de a rájuk eső feladatokat jól teljesítették. Például ügyeltek arra, hogy ébresztő után senki ne lustálkodjon, a reggeli tornánál senki ne lazsáljon. A mosakodásnál senki ne ügyeskedjen, a sétákon mindenki fegyelmezetten viselkedjen, a stúdiumok alatt tanuljon. Kiemelten ügyeltek arra, hogy sem felsőbbrendűségi érzés, sem kisebbségi érzés ne alakuljon ki senkiben.

Járdán József prefi művész ember volt. Jó nevű festő. Ennek akkor éreztük és élveztük a hasznát, amikor ő ellenőrizte az esti lefekvést. A mosakodást, fogmosást sem szorgalmazta. Esti ima után hamar ágyba zavarta a népet, és hangos ,,Laudetur" köszönésünk után gyorsan elment. Biztosan festeni sietett.

Sipos István prefi egy kicsit szigorúbb és pontosabb is volt.
Köszönés és lámpaoltás után még sokáig brevizett ( mondta a breviáriumából a papok, napi kötelező imáját ) az erkélyen sétálva. Nehezen vártuk ki, hogy végre elmenjen és alvás helyett, végre megkezdhessük a különféle rendetlenkedést. Előfordult, hogy később óvatosan visszaosont, és ha ilyenkor valakit éppen rendetlenkedésen ért, azt a következő napon szigorúan megbüntette.

Kettős szerepe volt a bejáró tanároknak.
Ezeknek, a még kezdő, nőtlen embereknek jó jövedelem kiegészítés volt az ingyenes internátusi étkezés. Az internátusnak meg jól jött, hogy bármikor bármiben rendelkezésre álltak. Persze a bármikort zavarta, hogy a háborús időben szinte mindegyiknek hosszabb-rövidebb időre be kellett vonulni katonának. Amikor viszont ott voltak, főleg instruálásban, korrepetálásban volt hasznos a tevékenységük. Néha különös módon is segítettek, ha dolgozatírások előtt, vagy vizsgák idején finoman sejteni hagyták, hogy mit érdemes jobban, alaposabban átnézni, megtanulni.

A legfiatalabb, nálunk csak néhány évvel idősebb Kondor József tanár úr latinban, németben sőt az eszperantóban is tudott segíteni. ( De a mi osztályunkban csak ketten tanultak eszperantót, az intristák közül meg senki. Ebben én voltam a ludas, de erről majd később. )
Horváth Sándor tanár úr szinte többször jelent meg katonaruhában, mint civilben. Néha, csak a szabadsága alatt jött be. Feltűnően fess fiatalember volt, katonatiszti ruhában. Elképzelem, milyen szívesen látták a leányiskolák bakfisai, ahol szintén tanított. Esetleg a takarítónők nem örültek a fess fiatal katonatiszt megjelenésének, mert olyankor talán még egyik-másik széket is le kellett mosni. Sanyi bátyánk egyébként főleg a latinban, de mellette bármelyik tárgyban is tudott segíteni.

Lakatos István tanár úr ( Bajszi bácsi ) az én osztályomnak volt az osztályfőnöke. A számtan, fizika tanár segítségére volt a legnagyobb szüksége a legtöbb intristának is. De Bajszi bá', mint cserkészparancsnok és önképzőköri vezető a különböző rendezvények szervezésében is sokat segített. Bejáró tanársága végén női biciklivel járt be az intribe. Kovács Béla hamarosan kinyomozta, hogy a női bicikli tulajdonosa Jánváry Erzsébet, az osztályfőnökünk menyasszonya. Az internátus kis kápolnájában mi álltunk szoros sorfalat az esküvőjén, és mi énekeltünk az esküvői szertartás alatt. Aztán, már csak látogatóba jött be néha-néha az intribe.

Új tanárok a gimnáziumban

Kíváncsi érdeklődéssel vártam, milyenek lesznek az új tanáraim.
Az ungvári tanáraimmal történő összehasonlításra persze csak a későbbi évek tapasztalatai után kerülhetett sor. De már az elején meg kellett állapítanom valamit. Ungváron a visszatért országrészek megkülönböztetett támogatása, Nyíregyházán a korábban kialakult KirKat-szellem megőrzése miatt történt az alkalmazott tanárok megválogatása.

A gondolatban kialakított sorolásban a nyíregyházi tanáraim között Lakatos István, ( Bajszi bá' ) matematika-fizika tanár, cserkész főtiszt, no meg az osztályfőnököm került első helyre. Kitűnő módszerrel, érthetően tanított, pedig a matematikában ez nem volt mindig könnyű. Sok időt és energiát fordított a nevelésre. Fegyelmet tartva tudott atyáskodni a kicsikkel, mértéktartóan, tekintélyét megtartva barátkozott a nagyokkal. Cserkészetben önképzőkörben, iskolai rendezvényeken is tanító, nevelő és barát tudott lenni egy személyben. Lám, lám, a legszárazabb tantárgyak tanára volt a legkedveltebb. Biztosan nem véletlenül.

A latin sem lehetett könnyű és szeretett tantárgynak tekinteni, mégis nagyon tisztelt és szeretett latin tanárunk volt Kaszás József tanár úr, ( Szepi bácsi ) pedig nagyon szigorú volt. Gyakran és nagyon meghúzta fölfelé azok fülét vagy pajeszát, akiknél hanyagságot tapasztalt a tanulásban, vagy igyekvést a rendetlenkedésben. Tanítványainak szeretete vitte őket, vitt bennünket öregkori otthonába, a pedagógus otthonba, hogy hosszú beszélgetésekben emlékezzünk a régi szép fül-és-pajesz húzásos időkre.

Nehéz tantárgynak ugyan nem nevezhetjük, de teljesíteni nagyon is nehéz volt a tornát, a testnevelést. Minek köszönhette mégis népszerűségét tornatanárunk Petraskó László (Pietró)? Talán annak a végtelen igyekezetnek, amivel foglalkozott a tornával és velünk. Télidőben még a láthatóan gömbölyödő kis pocakjával is bemutatta a tőlünk elvárt gyakorlatokat. Tavasszal, ősszel, amikor azt az időjárás megengedte, biciklijén mellettünk karikázva kísért bennünket a sóstói erdőszélén lévő, néha poros, néha sáros szabad- tornatérre. Nemcsak a gimnázium, de az egész város büszke volt a NYETVE ( Nyíregyházi Első Torna És Vívó Egylet ) pályán megrendezett általa szervezett és betanított torna ünnepségekre.

Losányi Gyula ( Losó ) tanár úr németet és franciát tanított. Zárkózott ember volt. Zárkózottságát az ismert lábbetegsége okozta. Mi ezt a zárkózottságot félreértettük, félremagyaráztuk, azt hittük, hogy nagyon szigorú és néha már igazságtalan is. Pedig hihetetlen türelme érdemelne most említést.

Horváth Sándor tanár úr ( Sanyi bácsi ) az én osztályomban nem tanított rendszeresen, csak akkor, ha néha helyettesített. De őt, mi intristák, mint bejáró tanárt ismertük meg közelebbről. Helyettesítő tanárként meg, szinte meg tudta szerettetni velünk a latint, amit szerencsésen mindig összekötött a római régiségtannal.
A régiségtanról jut eszembe, hogy lassan ő is tárgya lehetne, hiszen amikor e sorokat írom, ő már, mint egyetlen, még élő tanárunk a 99-ik évének napjait morzsolja. Ráadásul teljes szellemi épségben.

Kovács Gyula ( Kovács tiszi ) görög katolikus hittanár volt, de nem hiszem, hogy akadt volna az iskolának egyetlen tanulója, aki ne szerette volna Tiszi bácsit, hiszen ő válogatás nélkül mindenkinek és mindenhol segített. Segítségének skálája köztudottan széles volt. Támogatott anyagilag is szegény falusi gyerekeket. Vállalta, hogy segít a tanulásban rászorulóknak és ezt több tárgyban is megtehette, mert amilyen szerény, olyan rendkívül nagy műveltségű ember volt. Sokan köszönhették neki, hogy úgy vették az érettségi akadályát, mintha ők lettek volna felkészülve az akadály legyőzésére. Pedig lehet, hogy ő volt a háttérben.
Feltétlenül említést érdemel, hogy - görög katolikus hittanár létére - ő mentette meg a - római katolikus - Szent Imre Internátusból, annak államosításakor, az abból az első emeleti ablakon kidobott Szent Imre szobrot. Darabjaiban vitte egyik állomás helyéről a másikra. Neki köszönhető, hogy ez a szobor most a Királyi Katolikus Gimnázium utód gimnáziumának a Nyíregyházi Szent Imre Gimnáziumnak aulájában állhat.

Később került Nyíregyházára Bálint Béla tanár úr, aki történelem tudósként úgy tanította a történelmet, hogy az, sokunknak lett mai napig kedvenc tárgya.

Nem hagyhatom ki Horányi Aladár ( Ali bácsi ) tanár urat, aki a magyar irodalmat, nyelvet nem csak ismertette, hanem meg is szeretette sokunkkal.

Belovics Imre tanár úr, nem annyira a katedrán, sokkal inkább a levente-oktatásokon, gyakorlatokon foglalkozott velünk. Jól, vagy rosszul, helyesen, vagy helytelenül, azt ma már nehéz lenne eldönteni.
Az viszont világon szétszórtan élő sok magyarban marad örök emlék, hogy közvetlenül a háború után ő alapította, - akkor Nyugat-Németországban - Kassel-ben a Magyar Gimnáziumot.

Utoljára, de nem utolsó sorban említem az egyetemi tanulmányainak befejezése után az oktatási munkáját a Nyíregyházi KirKat Gimnáziumban kezdő Megyeri Gabriella tanárnőt.
( Mondhatnám akár tanár-kislánynak is!) Azt meg nem én mondtam, hanem az osztálytársaim, - kedves bosszantásomra, - hogy az érettségi bankett után neki adott éjjeli zene alatt engem keresett az éjjeli zenét adók között.
Ki tudja miért???...
Ki tudja???...
A többi nyíregyházi tanáromat most nem említem, pedig mindegyikben volt valami említésre és megemlékezésre méltó.

Feltétlenül megemlítek viszont még valamit.
Ugyan, miért kell ennyit foglalkozni az új környezet, az új nevelők és az új tanárok emlékeimen keresztül történő ismertetésével?
Talán azért, hogy a mai tanárok és diákok közül is észrevegyék néhányan, - ha ugyan olvassa némelyik a visszaemlékezéseimet, - milyen történések, milyen események, és néha milyen apróságok is hathatnak kedvezően, és formálhatják egy diák, egy leendő polgár, egy ember egyéniségének kialakulását.


21, ÚJ ISKOLAI SZERVEZETEK

Önképzőkörök

A KirKatban tanáraink nagy gondot fordítottak arra, hogy a tanulók tanrenden kívül is bővíthessék, bővítsék ismereteiket. Ezt szolgálták az önképzőkörök.
Az akkori nyolc osztályos gimnáziumban V.- VIII.- osztályosoknak két, szinte egymástól függetlenül, önképző köre volt. Egyik a humán, másik a reál tantárgyak területén működött. Ezeken belül voltak előadások és gyakorlatok. A Diákságot inkább az utóbbiak vonzották.
Nem kíván magyarázatot mennyi energia. Munka, kutatás, gyűjtés volt egy-egy előadáshól, vagy más források mögött. Abban az időben még nem volt internet, az ismeretet könyvtárakból vagy más forrásokból kellett összeszedni. Azt sem kell magyarázni, hogy egy-egy valóban értékes, jól sikerült előadás mindig megismétlődött a másik szakmai területen működő önképző körben is.
Az is biztos, hogy bővült (-ek) az előadó, (-k) ismerete (-i) . Ebből a többlet ismeretből ragadt valami a hallgatókra is.
Most, csak ennyit az önképző körökről.


Cserkészet

Köztudott, ( és ahogyan az minden másban is, egyesek által tagadott ) hogy a cserkészet célja az önállóbb, kezdeményezőbb, szorgalmasabb, műveltebb, segítőkészebb, erkölcsösebb, és nem utolsó sorban magyarabb embert neveljen. Nem mindegy hát, hogy ezt a nevelést milyen vezetők, cserkész tisztek végzik.
Kijelenthetem, hogy a nyíregyházi KirKatban ezt Péczeli Imre és Lakatos István végezték. Náluk jobb cserkészvezetőket elképzelni is alig lehet!
Péczeli Imre, - pap lévén, - inkább a lelkiekkel, az erkölcsi neveléssel foglalkozott. Lakatos István pedig a katonás jellegű egyéb kiképzéssel, gyakorlattal.
Mindketten nagyon népszerűek voltak a fiúk körében. Ügyesen választották meg a diák-tiszteket, az őrsvezetőket, és a nyári táborok táborvezetőit. Csak példaként említem meg, - a később kitűnő színészként is megismert, - Zente Ferit, vagy az én kortársamat, Harsányi Pistát.
Én ugyan a nyári táborozásokon nem vettem részt, mert Apám a nyári szünetben otthon végzett paraszti munka értékét egyenlőnek ( na meg, valljuk be, hasznosabbnak ) tartotta a táborozásokéval. De én bevallom, az évközi cserkész foglalkozások rám is jó hatással voltak.

Énekkar, Szavalólórus, Zenekear

Az éneket, mint tantárgyat nem vettük komolyan, de az énekkar munkájában szívesen vettünk részt.
Az ének órák sok szabadságot, kikapcsolódást jelentettek számunkra. Az énekórákat Zsigai Gyula tanár úr ( hegedűs Gyuszi) szervezte és tartotta.
Ugyanez mondható el a szavalókórusról, külön megemlítve, hogy azok tagjait esetenként a szavalókórusból válogatták. Kiemelten megemlítve, hogy a háború utáni években a műsorokat Duklai László ( Laci bácsi ) az internátus új igazgatója állította össze.
Meglepő volt számunkra, hogy - pap és hittanár létére - szívesen válogatott a modern, főleg a népi írók és költők írásaiból, műveiből. Az is meglepő volt, ahogyan ezekből ki tudta választani, ezekben is meg tudta találni az igazi értékeket, az Istenkeresést, a hitetlenekben is megtalálható hitet, a botladozó emberben is meglévő bűntudatot. És nem utolsó sorban, és szinte mindegyikben a nemzeti öntudatot és a hazaszeretetet.
Eszembe jut sokszor elhangzott, - örök érvényű! - mondása:
- ,,Még a rozsdás útjelző tábla is jó irányba mutat"!

Mária- Kongregáció

Természetesen a katolikus gimnáziumban diákszervezetként működött a Mária Kongregáció. Ezt a hittan tanárok kezdeményezték ugyan, de minden vezetője a diákok sorából került ki. Téved az, aki azt hiszi, hogy ez valamilyen csak imádkozni tanító szervezet volt. Kétségtelen, hogy elsősorban a vallásos szellem kialakítására és erősítésére szolgált, de ugyanakkor gondosan kerülte, sőt akadályozta a ,,bigott vallásosság" kialakulását.
Szervezte a ministráns oktatást, az egyházi ünnepeken az ifjúsági műsorokat. Programjában benne voltak a rendszeres beteglátogatások, szegénylátogatások is. Talán már akkor is éreztük, most meg akár meg is állapíthatom, hogy a ,,szegénylátogatások" nem voltak a legsikeresebbek. A szűkös zsebpénzünkből összeadott keretekbe, bizony nem sok minden fért.
De nem számolhattunk túl sokkal egy-egy ünnep, főleg karácsony előtt végzett gyűjtésünkből sem. Kivételt képezett, amikor egy-egy konkrét esetben, mondjuk egy súlyos beteg családfő családjának segítésére, beszerveztünk egy-egy tehetősebb családot. De megvolt ennek a ,,szegénytámogatásnak" is az értelme. Az abban résztvevő diákokban kialakult egyfajta humanitás, szociális érzékenység. Ennek valahol évtizedek múlva érett be a gyümölcse.


22, ÚJ HONFOGLALÁS

1944-ben elért bennünket és, áthaladt felettünk is a háború, a front.
Ebben az évben a Nyíregyházi KirKat Gimnáziumban szeptemberben elmaradt a Venisancte, a tanévnyitó. Fegyverropogás, repülők zúgása, bombák robbanása hangzott szeptemberben ezen a vidéken.
Akkor is amikor okt. 23.-án, kis csepel-motorkerékpárunkon elindultam Kálmánházáról, hogy bemenjek Nyíregyházára ,,körülnézni", de fél úton teherautókon visszavonuló német katonák engem is visszafordítottak.
Kétszer is átvonult rajtunk a front, kétszer is megtörtént a ,,felszabadítás". Vártuk, hogy valamelyest konszolidálódjon, rendeződjön a helyzet. Bizony, elég sokáig kellett erre várni. És a front tevékenységek utáni időben hosszú ideig szó sem lehetett, szó sem volt az 1944/45-ös tanév megkezdéséről. De fogyott a türelmünk.

1945 március végén ( a pontos dátumra nem emlékszem ) egy hétfői nap déli órájában károm VI- os gimnazista, Gratzka Gyurka, Kovács Béla és Szabó Mihály találkozott Nyíregyházán, a Szent Imre Internátus udvarán.
Megmagyarázhatatlan, hogy Magyról, Zagyvarékasról és Kálmánházáról, hogyan találkoztunk ebben az órában. Talán csak véletlenül.
Meglepődve néztünk egymásra, de nem sokáig tartott a csodálkozás. Más kötötte le a figyelmünket. Elképedve láttuk, mi lett tavaly óta az internátusunkból. Piszok az udvaron, lótrágya a klauzúrában és a kápolnában, büdös ételmaradékok a konyhában és az ebédlőben.
Szétdobált és összetört bútorok az emeleteken, a hálótermekben meg egyetlenegy ágyat sem láttunk. Alig volt ép ablak az épületen, de annál több volt a lövések okozta sérülés az utcai falakon.
Valahogy eltöltöttük az éjszakát. Másnap reggel - megint csak véletlennel magyarázhatóan, - előkerült Péczeli Imre utódja, az internátus új igazgatója, Duklai László tisztelendő úr is.
Az új igazgató minden erejével le akart beszélni bennünket arról, hogy megpróbáljuk újra beindítani az internátust. De a mi szándékunk erősebb volt. Végül, vele is megegyeztünk abban, hogy a környező falvakban megkeresünk néhány intristát, és a következő héten - mostmár rögzített időben - újra találkozunk.

A következő héten pedig, a megbeszélt időben már vagy tizenketten kezdtük meg az új honfoglalást.
Duplai diri nemcsak beadta a derekát, ( nem ment könnyen, mert elég vastag dereka volt...) hanem megkereste az elérhető egyházi vezetőket és tőlük is segítséget kért az újrakezdéshez.
Mi is mindent megtettünk nemcsak az internátusban, hanem a gimnáziumban is. Megbeszéltük, ( akkor még ) Hommer László igazgatóval és az éppen itthon, azaz Magyarországon lévő tanárral, mit segíthetünk, hogy végre megmentsük a tanévet.
- Amint látjátok, nincs egyetlenegy iskolapad, és egyetlenegy szék sem.
- Hát, ezt egységesen és valami központi segítséggel biztosan nem tudjuk megoldani.
- Hát akkor mit tegyünk?
- Meg kell mondani minden jelentkező tanulónak, hogy csak úgy jöhet, ha hoz magával egy
egyszemélyes tanulóasztalt és egy széket. Vagy akik meg tudják beszélni egymással,
hozhatnak két személyes asztalt is.
- Ez nem rossz ötlet, de egyénenként is nehezen megoldható a megvalósítása.
Mégis így történt. Mondanom sem kell, hogy az össze-vissza berendezésével nagyon hangulatosan nézett ki egy-egy osztályterem. ( volt aki, egy lefedett lavórszéket hozott be padnak és egy hokedlit ülőkének. ) Ez, csak egy kiemelt példa arra, hogy milyen nehéz volt az újrakezdés.
Természetesen nekünk kellett kitakarítani az egész épületet, meg az udvart is. Nyilván a mi segítségünk is hozzájárult ahhoz, hogy késve ugyan, de április végén megvolt a venisancte.
Rövid lett a júliusig megnyújtott - meg a délutánokat is kihasználó - tanév. De megvolt. A lényeg, meg az volt, hogy nem veszítettünk évet.
Nem vállalkozom arra, hogy felsoroljam azokat a tanárokat és diákokat, akik az újrakezdés feltételeit megteremtették. Nehéz lenne értékelni, súlyozva felsorolni, hogy ki, mit csinált. Egy biztos, akit elértünk, és aki ott volt, válogatás nélkül dolgozott.
Ha ezt hallanák, vajon mit szólnának a mai, szerintem legtöbbször ok nélkül követelődző vagy, hogy számukra elfogadhatóbban fogalmazzak: ,,tüntető" diákok.

Folyt. köv.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
F.Szabó Mihály: DIÁKKORI EMLÉKEK, X. rész....
  2013-04-20 21:05:06, szombat
 
  F.Szabó Mihály: DIÁKKORI EMLÉKEK, X. rész....

17, ÁTTELEPÜLÉS

Végre eljött a várva-várt nap, be lehetett, be kellett vonulni Nyíregyházára az Internátusba. Ez már nem volt olyan izgalmas, mint amikor Ungvárra mentem.
A felvételhez, korábban nem kellett bemenni sem az internátusba, sem a gimnáziumba. Csak az előző félévi bizonyítvány másolatát kellett csatolni egy-egy írásos kérelemhez.

A bevonulás napján apámmal mentünk be az Érseki Szent Imre Fiúinternátusba.
Nagy volt a nyüzsgés. Apám a nagykapun és az átjárón át behajtott a lovakkal a szűk udvarra, ahol már több szekér is állt, kifogott abrakoló lovakkal. Apám is kifogta a lovakat, és felakasztotta fejükre az abrakos zsákokat.

Felmentünk az első emeletre az igazgatóhoz.
Az emeleti nagy előtérben már több kisdiák szorongott a kísérőjével. Én csak azért jöttem kísérettel, mert új voltam. Sokat vártunk, míg végre sorra kerültünk és bementünk az igazgatói szobába.
Középtermetű, középkorú, zömök, napbarnított ember volt az igazgató. Kopaszra borotvált fejjel, kopottas reverendában. Kemény, szigorú embernek látszott. Később jobban megismerve megállapíthattam, hogy valóban az volt.
Kölcsönösen bemutatkoztunk.
- Én Péczeli Imre esperes vagyok, az internátus az igazgatója.
- Én meg Szabó István gazdálkodó vagyok a közeli Kálmánházáról. A fiamat kísértem be.
- Én Szabó Mihály vagyok, most vagyok itt először. Eddig, már három évig Ungváron jártam
gimnáziumba.
- Isten hozta magukat, Isten hozott fiam!
Aztán az igazgató úr főleg apámmal beszélgetett. A kálmánházi és dorogi egyházi dolgokról kérdezősködött. Úgy láttam, meg volt elégedve a válaszokkal. Majd megkérdezte apámtól:
- Hogyan képzelik a fizetést? Pénzben, vagy természetbeniben?
- Ahogy az igazgató úréknak jobb.
- Mi szívesebben vesszük a természetbenit.
- Az meg nekem is jobb, mert nem kell előbb pénzt csinálni. Csak tessék megmondani, vagy
később megírni, hogy mivel és miből mennyivel lehet, és milyen időközönként kell fizetni.
- Hát akkor meg is egyeztünk. Itt van a pontos jegyzék, hogy miből mennyit kell behozni
azoknak, akik természetbeniben fizetnek.

Aztán az igazgató úr egyenesen hozzám fordult.
- Hányadikba is jöttél fiam?
- Negyedikbe.
Kinyitotta az igazgatói szobának a tanulóteremre nyíló párnázott ajtaját és kiszólt:
- Ha vannak itt a tanulóteremben negyedikesek, kettő jöjjön be.
Egy nyurga szőke, és egy nála alacsonyabb, teltebb fiú jött be. Tisztelettel köszöntek az igazgatónak:
- ,,Laudetur Jesus Christus".
Aztán hozzám fordultak, és mi is bemutatkoztunk egymásnak.
- Gratzka Gyurka vagyok.
- Én meg Kovács Béla.
- Engem pedig Szabó Mihálynak hívnak. Eddig Ungváron jártam a Drugeth Gimnáziumba az
első három évet.
- Törődjetek az új osztálytársatokkal. Segítsetek neki a kipakolásban, az elhelyezkedésben, és
főleg később az itteni beilleszkedésében.
- Segítünk.
- Hát akkor mi be is fejeztük Kurátor úr, a fia majd holnap beiratkozik a Királyi Katolikus
Gimnáziumba.
- Én meg most hazamegyek, estig még csinálhatok is valamit ebben a nagy dologidőben.
Dicsértessék a Jézus Krisztus.
- Mindörökké. Isten áldja, jó utat és jó egészséget kívánok. A fiára meg vigyázni fogunk.
- Köszönöm szépen.

Apámnak segítettünk befogni a lovakat. Gyurkán látszott, hogy nem először foglalkozik lovakkal. Különösen, amikor és ahogy megpaskolta az egyik ló nyakát.
- Na most, Isten veletek. Isten veled fiam.
- Isten vele Pista bácsi.
Kinyitottuk a kaput, apám kihajtott, és elindult hazafelé.
Sokáig néztem a poroszkáló lovakat, puha, simogató ostorcsapásokkal biztató apám után. Láttam, hogy ő is többször visszanézett.
Vajon meddig látott? Egészen addig, amíg befordult a Kálmánházára vezető útra?

Most, nem voltam olyan szomorú, mint Ungváron, amikor a baziliták internátusi épületének legfelső emeleti ablakából néztem az állomás felé: Hazafelé.

18, ÚJ KÖRNYEZET

A Nyíregyházi Érseki Szent Imre Fiúinternátus

Gyurka és Béla segítettek felvinni a bejárat udvari végében hagyott utazókosaramat.
Az udvarra néző egyik ablakból fityulás apáca szólt ki:
- Várjanak fiúk, segítek kipakolni a hálóban. A kosárban maradó holmikat meg felvisszük a
ruhatárolóba.
- Mit akar ez a laza? - kérdezte Gyurka
- Segíteni. - válaszolt Béla, feltűnő nyugalommal.
- Mi az, hogy laza?
- Majd később egyszer megmagyarázzuk.

- Van-e már kijelölt ágya?
- Van.
Adta meg Béla a tőlem várt választ, és már ment is a nagy háló középtáján lévő egyik üres ágyhoz. Ügyes döntése világossá vált, amikor az apáca távozása után rámutatott a másik ágyra:
- Az meg az enyém.
Így lettünk ágyszomszédok Bélával-. Az egymás mellett lévő két ágy között kb. 40 cm magas fehérre mázolt deszkalap, strajfa éktelenkedett. Nyilván nem véletlenül.

A fiúk bemutatták az egész internátust. Sokkal kisebb és egyszerűbb volt, mint az ungvári. Különösen az udvar tűnt kicsinek. El se tudtam képzelni, hogy fér el azon a délutáni tanulási nagyszünetben egyszerre kitóduló 60-70 gyerek.
Az átjáróból jobbra egy kis kápolna nyílt, ebben, még állva is csak 25-30 fő fért el, az egyik oldalon az apácák részére elhelyezett ülőpadon kívül.
Az átjáróból a kápolnával szemben volt a nagy ebédlő. Ebben is csak úgy fért el egyszerre a bentlakó diákok mellett a néhány bejáró tanár is, hogy a hosszú nagy asztalok mellett, székek helyett lócák voltak. ( Így néha olyan szorosan ültünk, hogy evés közben senkinek nem kellett könyvet raknia a hóna alá, anélkül is megtanulhattuk, hogy kell helyesen ,,étkezni". )
Az ebédlő mellett volt a ,,Klauzúra", ahol a négy apáca élt teljes zártságban.

Az első emeleten a lépcsőházból, az épület méreteihez képest hatalmas hall nyílt. A hallból lehetett bemenni az ,,igazgatói lakosztályba". Az igazgató minden bútora, még a harmóniuma is egyetlen szobában volt elhelyezve. Ezért volt aztán az igazgatói szoba túlbútorozott.
A hallt egyetlen széles tolóajtó választotta el a tágas tanulószobától. Ebben hosszú asztalok voltak, mindkét oldalon szűk közlekedőt hagyva. Itt viszont nem lócákon, hanem székeken ültünk, hogy valami elkülönülés biztosítva legyen. Lócán, egymás mellett ülve igencsak zavartuk volna egymást tanulás közben.
Az első emeleten a nagy hall mellett volt a kicsi dolgozatírások vagy félévi feleltetések idején biztosan mindig tele lévő betegszoba. Ez, nem is a hallból, hanem a hallból megközelíthető erkélyről nyílt.
Itt említem meg, honnan kapták az apácák a ,,laza" nevet.
Évekkel korábban, egy magyarul gyengén beszélő apáca látta el a betegápolást. Az új betegtől mindig megkérdezte:
- Na, lassuk van-e laza?...Hat nincs is laza, nincs, magacska csak szimulalgat...
- Lazam, az nincs, de nagyon beteg vagyok. - válaszolt az udvarias fiú, aki az apáca
kiejtésével inkább ,,laz"at mondott, láz helyett.

A második emeletet teljesen elfoglalta a két hálószoba. A hálószobákban voltak a mosdósorok. A mosdókhoz kijelölt sorrendben, időt betartva kellett menni. Külön fürdőszoba nem volt az internátusban. A fürdőszobák hiányát a mindig nagy élményt nyújtó ,,Városi Gőzfürdő" meglátogatásával pótoltuk. (A fürdőlátogatások élményeiről később még lesz szó.)
A nagy hálóban mintegy 50, a kis hálóban 15-16 ágy volt, a ,,nyolcadikos urak" és elsőosztályos ,,csicskásaik" részére. ( A ,,kis csicskások" megvicceléseiről is írok majd később. )
A jól kiépített padlástérben kapott helyet a ruhatároló és a száraz élelmiszerek raktára.
Külön rendeltetése volt a második emelet és a padlástér közötti lépcsőházi résznek. Minden este itt történt ugyanis a cipőpucolás, boksszal, köpéssel. Az utóbbiban kérés nélkül is gyakran, szívesen segítettünk a mellettünk szorgoskodónak.

Külön fejezetet érdemel és hosszabbat is érdemelne a már említett négy apáca, pontosabban az általuk végzett munka.
Felnőtt fejjel sem tudom elképzelni, hogy az a négy áldozatos lélek mindössze 2 bejáró civil asszony, és egy ( testihibás) cselédként alkalmazott fiú segítségével, ( és néha a mi segítségünkkel) hogy volt képes a 60-70 diák, valamint az igazgató és a két prefektus ellátására, és az egész ház rendben tartására.
Takarítottak, főztek, terítettek, felszolgáltak, ágyaztak, mostak, vasaltak, fehérneműt javítottak.
Istenem! Hány zoknit kellett naponta - éjszakába nyúlóan, - javítaniuk! Ezekre gondolva könnyű belátni, hogy a négy élő áldozat megérdemli a csodálatot, a hálát, a köszönetet, és a megemlékezést.

A mai kollégiumok diáklakói el sem tudják képzelni, mennyivel egyszerűbben, szűkösebben, mondjuk ki: szegényebben éltünk. Mégis megelégedettek voltunk! Jól éreztük magunkat.
Lehet mondani, boldogok voltunk. Minden körülmény ellenére, - örömteli gyerekkorunk volt.

Folyt. köv.

 
 
0 komment , kategória:  Általános  
F.Szabó Mihály: DIÁKKORI EMLÉKEK, IX. rész....
  2013-04-20 21:00:35, szombat
 
 
F.Szabó Mihály: DIÁKKORI EMLÉKEK, IX. rész....

Vajdaffy Géza bácsi szomorúsága!

Nevickén még arról beszélgettünk Rácz Sanyival, hogy a kígyós ijesztgetést megismételjük majd az internátusban és a gimnáziumban is. Ám a leírt büntetés után erről tüstént lemondtunk.
Örültünk, hogy kígyó nem került szóba, és senki nem vette észre. Sanyi ügyesen eldugta azt a tornazsákjával együtt másnapig. Másnap természetrajz órán pedig odament Géza bácsihoz.
- Tanár úr, kirándulni voltunk és a kirándulásról hoztam egy ajándékot.
- Mit, fiam?
- Ezt a kígyót, hegyi siklót. - húzta ki néhány arasznyira a Nevickén fogságba ejtett kígyó
fejét.
- Jólvan, szép példány, vidd a pedellushoz, és kérd meg, hogy tegye egy üres terráriumba.
Mi, elégedetten néztünk egymásra Sanyival. Na, elmúlt a vész, végre lezárult ez az egész ostoba kirándulás ügy, - gondoltuk magunkban.
Ám, még mindig nem volt vége.
Két nap múlva földrajz óránk volt. Géza bácsi, talán még az osztály köszönését sem fogadta, egyenesen Sanyihoz ment és nála szokatlan indulattal kérdezte:
- Mit csináltál Sanyi fiam? Nem üres terráriumba tetted a kígyót, és az felfalt mindent, -
gyíkokat, békákat, és egyéb apró állatokat, - amit börtönében, egy nem üres terráriumban
talált.
- Én nem tettem egyik terráriumba sem, a pedellus úrnak adtam oda, saját kezébe.
- Mostmár mindegy, ezen már nem tudunk segíteni. Azóta a kígyó mindent megemésztett,
amit felfalt.
Eltöprengtünk, mi történhetett?
Lehet, hogy a pedellus a kígyótól megijedve, bevágta azt, az első terráriumba, nem figyelve arra, hogy abban van-e már valami. Aztán, a történtek utáni ijedelmében azt mondta a tanár úrnak, hogy Sanyival együtt tették a kígyót a nem üres terráriumba.
Géza bácsi nem firtatta tovább a kérdést, csak szomorkodott. Sajnálta a természetrajzi Szertár veszteségét. Mi is.
És, persze sajnáltuk a szomorkodó tanárunkat.



16, BÚCSÚ UNGVÁRTÓL

Magányos séták

A háború beleszólt a mi életünkbe, az én életembe is.
A fegyverek ugyan még igen távol dörögtek, mégis sokat változtak a körülmények. Mindkét bátyám a fronton volt. Itthon is nehezebb lett az élet. Szüleimnek is nőttek a gondjai. A harmadik iskolaév húsvéti szünetében megbeszéltük a dolgot a szüleimmel.
- Fiam, meddig maradhattok ti még Ungváron? Nem gondolod, hogy a háború miatt előbb-
utóbb el kell jönnöd Ungvárról?
- Egyenlőre nem kell, a front nagyon messze van, az élet meg egyformán alakul itt is, meg ott
is.
- Én mégis úgy gondolom, hogy jobb lenne, ha közelebb járnál iskolába, valamivel nekünk is
kevesebb lenne a gondunk, mert például már Ungváron is arra gondolnak, hogy
természetben fizessünk az internátusba. Az meg nem lenne olyan egyszerű ilyen messziről.
- Ami azt illeti én is gondoltam már, hogy ebben a háborús helyzetben jobb lenne Nánáson,
vagy Nyíregyházán járni a gimnáziumba.
- Te tudod, de azt mondják, hogy a nyíregyházi katolikus gimnázium sokkal jobb, mint a
nánási református. Na, nem azért, mert más valláshoz tartozik, hanem egyáltalán, ami jobb,
az jobb.
Nemcsak megbeszéltük, hanem el is határoztuk akkor, hogy 1942 őszén a IV.-ik osztályt, már Nyíregyházán a Királyi Katolikus Gimnáziumban. A KirKatban kezdem. Ezzel mentem vissza a húsvéti szünetről.

A tanév hátralévő része nagyon nehezen múlt Ungváron.
Állandóan arra gondoltam, hogy jövőre már ezt sem, azt sem, őt sem látom. Az év vége közeledtével pedig kezdtem tudatosan búcsúzni.
Amikor módom volt rá, egyedül mászkáltam a városban., de egyedül jártam én akkor is, amikor csoportosan sétáltunk vagy mentünk a gimnáziumba.
Szóval, búcsúzkodtam.
Elmentem a Galagóba, a katedrálisba, a várba, a mészkalácsra emlékeztető ortodox templomba, a színházba, a zsidó templomhoz, a mozihoz, a cukrászdához. Felmentem a Kálvária Dombra, az Ung partjára. Búcsúztam mindentől.
Sajnáltam mindent és mindenkit, de legjobban saját magamat. Ilyen hangulatban valóban nagyon nehéz volt kivárni a tanév végét.

Bizonyítvány osztáskor a gimnáziumban elbúcsúztam az egész osztálytól. Osztályfőnökömtől, Scheffer tanár úrtól egy ajándék-könyvet kaptam. Elcsukló hangon adta át, és kívánt sok sikert az új iskolámban. Nehéz volt tőle elköszönni.
Az internátusban csak a két prefektustól búcsúztam nagyon formálisan. Regős prefitől sírva.
Ő is szomorúan ölelgetett magához, de leplezte szomorúságát.
Persze, elbúcsúztam mindenkitől, hiszen mindenkihez fűzött valamilyen élményem, emlékem.

Kálmánházára címezve feladtuk az utazókosaramat. Másnap pedig a kis kézi poggyászommal, meg a nagy szomorúságommal indultam haza.
Szomorkodtam az Ungvártól válásom miatt, ahelyett, hogy örültem volna annak, hogy hazamegyek a nyári nagy szabadságra.
Darabánt Sanyival együtt utaztunk Nyíregyházáig. Engem, Apám várt az állomáson. Sanyi zavartan köszönt neki. Talán az előző húsvéti utazásunkra gondolt?
Hosszan búcsúztunk egymástól Sanyival. Őszintén ígértük, hogy nem felejtjük egymást. Ezt mindvégig meg is tartottuk, sőt a legutóbbi időkig, ha nem is gyakran, de sokszor találkoztunk.

Apám, a lovak közé csapott, Sanyi hosszan nézett utánunk, aztán bement az állomásra. Neki, a váróteremben kellett megvárnia az édesapját, hogy majd együtt utazzanak haza Hodászra.

Az otthon töltött nyár aztán feledtette a búbánatomat, - de nagyon nehéz volt kivárni az új tanév kezdetét. Ezt a várakozást nem a szomorúság, hanem a kíváncsiság és a bizonytalanság nehezítette.

Folyt. köv.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
F. Szabó Mihály: VIHAR...
  2013-04-15 19:55:27, hétfő
 
  F. Szabó Mihály: VIHAR

Szikrázó napsütés éget,
Reszkető levegő perzsel.
Mozdulatlanságba dermed,
Védekezve minden élő,
Ha nap elől nem bújhat el.
Ami elbújt, nem jön elő.

Száraz fű és szomjas levél,
Rezdül egy lágy fuvallattól,
Ami már felhők alatt kél.
Szél erősödik dühödten,
Égnek, s pokolnak hangja zúg,
Villámlik, dörög szüntelen.

Orkán tör-zúz, fákat csavar,
Megbolondult a természet,
Kitört a pusztító vihar.
Rászakad az ég a földre:
Felhők megválnak terhüktől,
S tenger terül a vidékre.

Csendesedik, megáll a szél,
Eltűnnek a sötét felhők,
Dörgés, villámlás véget ér.
Most már csak az eresz csorog,
Kibújik a nap, s alatta,
Színes szivárvány mosolyog.

 
 
0 komment , kategória:  Általános  
F. Szabó Mihály: Beszél a csend...
  2013-04-15 19:50:45, hétfő
 
  F. Szabó Mihály:
Beszél a csend...

Ősi korszakok köveiből épített,
Egykor erős büszke vár időtől tépett
Ma már gyenge,omladozó torz romjai,
Sokat tudnának ma mesélni, mondani.

Keservesen egymásra rakott sok kövét
Kötötte kín szülte emberi veríték.
E köveknél támadók, s védők haragját
Sokszor mérte össze emberi butaság.

Míg egymást halomra ölték, pusztították,
A büszke várat is dühödten rombolták.
A holtak fölött századok emléke él,
S azokról a romok közt lévő csend beszél.

Vár körüli dombnak meredek oldalán,
Mint egy régi meséből itt maradt sárkány,
Torz alak leselkedik a magas fűből,
Melynek láttán az ember szinte megrémül,

De az ijesztő halott test nem sárkányé,
Inkább egy pokolból megszökött ördögé,
Aki már csúffá égve itt menekült meg
A pokolból. De nem volt az ördög mégsem.

Ott, századokat élt hatalmas tölgyfa állt.
S egy villámcsapástól szenvedett csúf halált.
A halott fa egyetlen ága sem beszél,
Csak a rajtuk pihenő néma csend mesél.

 
 
0 komment , kategória:  Általános  
F.Szabó Mihály KONTRA MOLDOVA...
  2013-04-11 19:36:39, csütörtök
 
 
F.Szabó Mihály

KONTRA MOLDOVA

Ölre menni semmiképp nem akarok,
Tudom, hogy ahhoz én már öreg vagyok.
Az életemben sok mindent megéltem,
De hál' Istennek nem sokat feledtem.
Nem úgy, ahogy a jó tollú Moldova.
Úgy látom, hogy nála már kihagy néha.
Az is lehet, hogy ő hagy ki szándékkal,
Számára is hasznos amnéziával.
Ám mikor az már nem segít eleget,
Akkor már csak a hazugság segíthet.

De gondolom, térjünk már a tárgyra!
Nem oly régen Moldova azt mondta,
Hogy Kádárnak szobrot kell állítani.
Ezzel lehet utólag jutalmazni
Őt, a legnagyobb magyar politikust,
A bölcs hazafit, és az igazságost.
A legnagyobb léptékűt századában,
Amilyen még nem volt Európában.
Moldovának van valami igaza,
Kádár lépett, de milyen irányba?

Ha netalán szobra lesz, úgy gondolom,
Hogy valamit nekem is illik adnom,
Ami a neki is megköszönhető
,,jó nagy nyugdíjamból" megengedhető.
Néhány szép feliratot kifizetek,
Ha a szobor talpára kerülnek,
Hogy elolvashassák az igazságot,
Ki is volt valójában Kádár János?
Sőt, hogy meg is értsék a feliratokat,
Azért meg is magyarázom azokat.

,, A puritán"
Azt mondják, nagyon szerény volt. Ki tudja?
Káposztás cvekedli és túrós csusza,
Olcsó kadarka, s a legolcsóbb cigi
Talán még nem tudják ezt bizonyítani.
Nem volt saját háza és üdülője,
Gépkocsija, jachtja meg repülője.
A kizárólag csak Kádárt szolgáló
Különvonat meg repülő és hajó,
Üdülő-, és vadászrezidenciák
Mind a puritánságát igazolják!?

,,A bolsevizmus hű katonája"
Vallása volt a kommunista eszme,
Lenin és Sztálin volt a két istene,
A szeretett példaképe meg Rákosi,
Célja: a kommunizmust építeni.
Mindez együtt talán még érthető is,
De volt e mögött valami más is:
Együgyű hiszékenység és hiúság,
S hiúságból eredő hatalomvágy.
De hatalmát csak egy helyről várhatta,
Mint a bolsevizmus hű katonája.

,, A kommunizmus építésének őre"
Amikor végre belügyminiszter lett,
A nagyléptékű, jó nagyot is lépett.
Az ÁVO-ból gyorsan AVH-át csinált,
Hogy az maga legyen egy olyan Hatóság,
Amelyik halált mondhat sok emberre.
Sokszor Kádár mondta meg azt, hogy kire.
Arra, ki ellensége a rendszernek,
S így a kommunizmus építésének.
Mivel ilyenek elég sokan voltak,
Halált osztani, könnyű volt Kádárnak.

,, Az álnok barát"
Kádár Rajk Lászlónak jó barátja volt,
De a hatalomvágya erősebb volt.
Hogy megmenthesse a saját hatalmát,
Ő feláldozta Rajkot, a barátját.
Ravasz és képmutató álnoksággal,
Akkor is sakkozott a barátjával,
Amikor az ávósai rátörtek,
Hogy Rajk kezére rakják a bilincset.
Majd a kivégzését is végig nézte,
S kacsintva koccintott, hogy azt megélte.

,, A kulákverető"
Mint a bolsevisták hű katonája,
Várva-várt arra a szovjet parancsra:
Átrendezni a mezőgazdaságot,
Kolhozba beverni minden parasztot.
Csakhogy sok jó gazda, sok ,,rohadt kulák"
A kolhozosításnak nagyon ellenállt.
Kádár azért kéjjel verettette őket,
És sokakat, halálra ítéltetett,
Hogy a bolsevistákat kiszolgálja.
Hát, ne lenne érdemes egy szoborra?

,, Ígéreteit tagadó gazember"
Hogy emlékezzünk az igazságosra,
Ezt is felírhatjuk a szobor talpára.
'56-ban, őszintén megígérte:
,,Mi senkit nem vonunk felelősségre,
És senkinek nem lehet bántódása,
Aki a fegyverét csendben lerakja".
De ő letagadta azt, hogy mit ígért,
Sok embert megbüntetett '56-ért.
Kádár több embert küldött a halálba,
Mint Haynau, '48 megtorlója.

,,A szavatartó politikus"
Sokunk emlékében él az ígéret:
,, Nem lehet bántódása Nagy Imrének,
Hacsak provokátorok meg nem ölik.
És a gyilkosságot majd ránk nem kenik".
De ez is hazugság volt, mint a többi,
Ő nem is tudott igazat mondani.
Arcátlan nagy hazugságát követte,
Nagy Imrééknek galád kivégzése.
Moldova a legjobb helyre tehetné
Kádár szobrát, a Nagy Imréé mellé!?

,, A hazaáruló"
'56-ban Kádár már azt is mondta,
,,Látom, hogy a nemzetnek leghőbb vágya:
Kivívni végre a függetlenségét,
Így hát mostmár én is kiállok azért".
Aztán titokban kiszökött Moszkvába,
Hogy a Hruscsov katonáit behívja.
És Kádár, hogy a hatalmát megmentse,
'56 hősi harcát leverette.
Hogy nagy volt, az ezzel járó rombolás,
Azért ez még nem volt hazaárulás!?

,,Országrontó, népbolondító"
Hazugság, árulás, gyilkosság után,
Hogy maradhatott mégis a hatalmán?
Úgy, hogy a népnek dobott egy kis koncot,
Az ostoba nép meg örült, hogy kapott.
Hogy ez az osztás mind hitelből történt,
És, hogy az ország megette jövőjét,
Hogy a hitelt egyszer törleszteni kell?
Ugyan már! Ki törődött akkor ezzel?
Kik Kádárt csak, mint osztogatót látták,
Azt az időt még mindig visszasírják.

,,Kegyelmet osztó, kegyes megbocsátó"
Mikor nyugaton is kezdték megismerni
Az osztogató már kezdett attól félni,
Hogy nem kap több hitelt osztogatásra,
Sőt, csökken a népben a zseb-szimpátia.
Hogy hatalmát mentse, két dolgot kezdett:
Védőnek csinált egy Munkásőrséget,
A munkásőr pénzt vagy ígéretet kapott.
Kádár sok fogolynak kegyelmet adott,
A kegyelmet nagy örömmel fogadták,
Hisz nem tudták, hogy az kit és mit szolgált.

Kádár sok érdemét sorolhatnám még,
Csakhogy nem tudom a szobor méretét?
Mennyit lehet a talpára felírni,
Úgy, hogy jól el lehessen még olvasni?
Meghát az én nyugdíjam sem olyan nagy,
Hogy túl sok felírást fizetni tudjak.
Ám azt hiszem, hogy elég lesz ennyi,
A visszasírt Kádárról azt megtudni,
Hogy valóban mivel szolgált rá, arra
A Moldova által kívánt szoborra.








 
 
0 komment , kategória:  Általános  
F. Szabó Mihály: DIÁKKORI EMLÉKEK VI: rész
  2013-04-11 19:31:35, csütörtök
 
 
12, ELŐREHOZOTT HÚSVÉTI SZÜNET

Az első tanévben a karácsonyi szünetre az éktelen nagy hideg és havazások miatt néhányan nem jöttünk haza karácsonyi szünetre.
A karácsonyt még csak eltöltöttük valahogy az intriben, de utána nagyon nehéz volt kivárni a húsvéti szünetet. Húsvét előtt nagy dologra szántuk el magunkat, ketten, Darabánt Sanyival. Már két héttel Húsvét előtt, valahogy így beszélgettünk Sanyival:
- Sanyi, hát rettenetes még nagypéntekig várni. Menjünk haza egy kicsit korábban!
- Ezt meg hogy gondolod Miska?
- Úgy, hogy fekete vasárnap utáni héten összegyűjtünk egy kis elemózsiát. Megkérdezzük,
Hogy mennyibe kerül egy jegy Ungvártól Nyíregyházáig? Ha nincs annyi pénzünk, kisírjuk
a kiegészítést Fundanics bácsitól.
El is mentünk az állomásra, megkérdeztük, mennyibe kerül egy jegy Ungvártól Csapig, és Csaptól Nyíregyházáig? Elhatároztuk ugyanis, hogy ha már elutazunk Csapnál megszakítjuk az utunkat, hogy megnézzük a Tiszát, meg a volt cseh-magyar határt.
Összekuporgattuk a kis pénzünket, és beteget jelentettünk.
Érdekes módon egyszerre lettünk rühesek, ,,ezért" nem kellett iskolába menni.
De mi húsvét előtti hétfőn, reggel korán titokban kiosontunk az internátusból és az iskolatáskáinkba pakolt úti holmival, meg a napok alatt összegyűjtött kevés elemózsiával kimentünk az állomásra. Megvettük a jegyeket Csapig. Ott kiszálltunk, és kisétáltunk a Tisza partra, a csehek által épített bunkerekbe.
- Na, ez eddig sikerült.
- Jó-jó, de azért ne maradjunk itt sokáig, mert jó lenne, ha időben érkeznénk
Nyíregyházára.
Nagy szakértelemmel vizsgáltuk a bunkerek katonai szerepét. Könnyítettünk a táskáinkon, megettük ételkészletünk nagyobbik részét. Aztán tényleg elindultunk Nyíregyházára. Alkonyodott mire odaértünk. A város szélén a Kálmánházára vezető út elején bementünk a ,,Pásztor-kocsmába". János bácsi nagyot nézett, mikor a két kisfiú belépett az ivóba.
- Hát ti kisfiúk, mit kerestek itt?
- Én a kálmánházi Szabó Pista bácsi fia vagyok. Most jöttünk Ungvárról, és reggel óta bizony
megéheztünk. Szeretnénk valamit enni, mielőtt tovább indulunk Kálmánházára.
- Jó. Kaptok valamit, és majd apád kiegyenlíti a számlát.
- Hát bizony, az jó lesz, ha hitelbe megvacsorázhatunk, mert pénzünk az nincsen.
János bácsi rendesen megetetett bennünket. Talán még egy kis rumot is csempészett a vacsoránkhoz adott teába. Csodálkozott, hogy sötétedő este még el merünk indulni a 14 km-es útra, de nem marasztalt.
Elindultunk hát Sanyival. Kicsit féltünk. Félelmünket nótázással próbáltuk leplezni. Fogyott az út a talpunk alatt. Haladtunk.
Mégis, sötét éjszaka lett, mire megérkeztünk a csendességbe burkolózott tanyánkhoz. A kutyánk megismert és nem ugatott. Csend volt, amikor félve bezörgettem a tanyaház köpönyeg ajtaján. Mama hangját hallottam elsőnek:
- Ki az?
- Én vagyok, Miska, meg a kis barátom, Darabánt Sanyi.
- Hogy-hogy már hétfőn este itt vagytok? Úgy volt, hogy apád pénteken délben megy érted a
Nyíregyházi állomásra.
Közben kinyílt a köpönyeg ajtó is, a belső üvegezett ajtó is, és szorongva beléptünk a pitvarba. Addigra apa is odajött.
- Én pénteken akartam érted menni Nyíregyházára, fiam. Hogy-hogy már itt vagy? Ráadásul
nem is egyedül.
Ijedtemben megmondtam az igazat. Talán ez volt a verést kizáró szerencsém.
- Biztosan éhesek vagytok. Na vetkőzzetek le, mossatok kezet, és mindjárt hozok valami
harapnivalót.
- Köszönjük szépen, de nem vagyunk éhesek, mert a Pásztor-kocsmában ettünk Jani bácsinál.
- Na, akkor meg feküdjetek le a nagyszobában. Igaz, hogy nincs befűtve, de a nagy dunyhák
alatt nem fogtok megfázni. Hiába bajlódnék betüzeléssel, reggelig se melegedne be a szoba.
Felkelés után meg bejöttök a másik szobába.
Ez a döntés megváltás volt számunkra! Dehogy tudtunk volna mi enni, hiszen mindkettőnk gyomra görcsben volt az izgalomtól.
Másnap, apa reggel bement az iskolába. Ott volt a falu egyetlen kurblis telefonja. Telefonált Ungvárra az internátusba, és Sanyi apjához, Hodászra. Mi pedig fokozott izgalommal vártuk, hogy mivel jön haza? Addigra már mindketten rádöbbentünk, hogy milyen ostobaságot, milyen nagy bűnt követtünk el. Végre megjött apa.
- Fiúk, rettenetesen nagy baj van. Nehezen ugyan, de elértem telefonon Regős prefektus
urat, mondtam, hogy mindketten itt vagytok. Ez megnyugtatta, mert mát kétségbeesve
kerestek benneteket. Hanem, azt mondta, mostmár vissza se menjetek, csak valaki menjen el
a holmitokért.
Erre a hírre aztán mindketten csak bőgni kezdtünk. El se tudtuk képzelni, hogy mi lesz velünk. A végén, még apa szánt meg bennünket, és ő vigasztalt mindkettőnket.
- Nagy nehezen valahogy mégis sikerült rábeszélni Regős prefektus urat, hogy a húsvéti
szünet után visszamehessetek Ungvárra, de biztos nem ússzátok meg valamilyen komoly
büntetés nélkül, amit meg is érdemeltek. Legszívesebben én is alaposan elvertelek volna
mindkettőtöket, nem is tudom, miért nem tettem? Sanyi, apád, biztosan nem haragudott
volna, ha téged is jól elfenekellek.
- Én se haragudtam volna Pista bácsi, mert mindketten beláttuk már Miskával, hogy
bármilyen verést, bármilyen büntetést megérdemelnénk.
- Na, mostmár ezt elkerülted. Nyugodj meg, beszéltem apáddal, megbeszéltük, hogy még ma
délután beviszlek nyíregyházi állomásra, ő pedig odajön érted Hodászról.

Bizony-bizony nagyon rosszul sikerült a húsvéti szünet meghosszabbítása, végigsírtam és végig izgultam az egészet. Csak akkor nyugodtam meg végre, amikor az osztályfőnökömtől átvettem az osztályfőnöki megrovást, hála Regős prefi megértésének és meg nem érdemelt közbenjárásának.
Ezt követően, hosszú időre jóba fogtam magam. Volt ebben őszinte bűntudat, és bűnbánat is.

Évtizedek múlva, amikor már hozzáöregedtem Regős prefihez, egyszer, találkoztam vele a Gellértfürdőben. Még akkor is röstelltem magam, amikor erről az esetről beszélgettünk.
- Tudod Miska, nagyon nagy gondot okoztál nekem. Nem tudtam, hogy mit csináljak?
Legszívesebben kicsapattalak volna az internátusból is, meg a gimnáziumból is.
- Ezt meg is értem, és nem is tudom, hogy köszönjem ezt meg neked.
- Ne nekem köszönd, mert én nem kegyelmeztem volna meg nektek, ha valami isteni
sugallat nem hatott volna rám.
- Persze én meg el se tudom képzelni, hogy alakult volna akkor az életem, ha akkor nem
Nem volna a tanulást. Felnőtt koromban igyekeztem más módon is meghálálni azt az
elnéző megbocsátást. Ehhez viszont ki kellett nőnöm a gyerekkori felelőtlenségeimből.
- Jó, ha valóban ki tudtál nőni. Na, gyere, menjünk be a medencébe, jelezték, hogy most
jönnek a hullámok. Ezek talán nem olyan veszélyesek, mint az ember életében néha
megjelenő felelőtlenség hullámai.

Sokszor eszembe jutott már ez az akkor csak csínytevésnek szánt, vagy gondolt felelőtlen cselekedetem. Regős prefi magatartását azzal próbálom magyarázni, hogy biztosan úgy gondolta, jobb, ha nem a könnyebbik utat választja, nemcsak a csínytevésekre hajlamos rosszat, hanem a komolyabb teljesítményekre hajló jót is észreveszi bennem.
Mindenesetre, sokat köszönhetek neki.


13, KIRÁNDULÁSOK

Minden kirándulásnak megfontolt célja volt.
Ezt felnőtt korunkban állapítottuk meg, azzal együtt, hogy milyen nagyszerű nevelő volt Regős prefi. A kirándulásokat mindig ő szervezte, és mint mindig mindent, azokat is céllal. Természetesen a kirándulások is csakúgy, mint a rendszeres városi séták, - elsősorban az egészségünket szolgálták, és baráti kapcsolatainkat erősítették.

Gyümölcs-szüretek Minajban

A Bazilitáknak Minajban volt egy nagy gyümölcsöse. Oda évente legalább négyszer kirándultunk.
Mi leginkább a két gyümölcsszüreti kirándulást élveztük. Ősszel almát szüretelni mentünk, nyár elején meg cseresznye és meggyszüretelésre. Ezek a kirándulások jól keretezték a tanévet, mert egyik mindjárt a tanév elején a másik pedig a tanév végén volt. Minden esetben gyalog tettük meg az oda-vissza 6-7 km - es utat. Az út első részét kifelé, az utolsó részét pedig hazafelé mindig zárt, katonás menetben kellett megtennünk. Világos, hogy a városban meg kellett mutatnunk, milyen rendesek, fegyelmeztettek és katonás rendet tartók az internátusi növendékek. A kirándulások, persze elsősorban tüdőmosást, izomerősítést, és környezet ismereti bővítést szolgáltak. Mi főleg a szabadságot élveztük, no meg nem utolsósorban a gyümölcsszüretelést. Itt most egy ilyen gyümölcsszüretelésről, őszi almaszüretről számolok be.

Megérkezésünk után megkaptuk az eligazítást, a szükséges edényeket és eszközöket. Sajnos, létrából mindig kevés volt, ezért a versenyben szedés mindig csak a fák aljáról, létra nélkül történt.
- Fiúk, alakítsatok négyfős csoportokat, minden csoport kap három-három egyforma nagy
gyümölcsös ládát. Azokba szeditek az almát. A sorrendet aszerint állapítom meg, hogy az
egyes csoportok mikorra szedik tele a ládáikat. Megértettétek?
- Igen, megértettük.
- Akkor kezdődjön a verseny, de egymást ne zavarjátok. Senki ne akadályozza a másik
csoportba tartozót.
Az én csoportom még a felsős csoportokat is megelőzte. Azonban, jót derült a társaság, amikor kiderült, hogy a mi ládáink alján letört ágak, és más idegen anyagok is voltak. Persze a díjunkat nem lehetett visszavenni, mivel azt már vagy megettük, vagy elrejtettük.
- Na gyerekek, a versenynek vége, azt a conduktorok egyetértésével megoldom, a Szabó
Miskáék csoportját a versenyből kizárom, így a második helyezett kerül az első helyre.

Az eredmény különösképpen nem érdekelte a részvevőket. A további szedés már szabadon és létrákról történt. Közösen raktuk meg a még üres ládákat. A konyháról kapott hideg elemózsiát legtöbben nem tudtuk megenni, hiszen az alma mellett nem igen maradt hely azoknak, inkább hazavittük.


Falusi osztálytársaink szülői házában

Az internátusban két osztálytársam is volt Kispaposról, a két unokatestvér Csucska Gyula és Pista. Többször is meghívtak bennünket a szüleik, szerencsére külön-külön, más napokra.
A városi gyerekeknek nagy élmény volt belelátni a falusi, paraszti életbe. Volt közöttünk olyan, aki életében ott érzett először istállószagot.
A prefi mindig megegyezett a Csucska-szülőkkel, hogy egyszerű paraszti ételekkel vendégelnek meg bennünket. Minket meg figyelmeztetett:
- Fiúk, ha valakinek nem ízlik az, amit kapunk, véletlenül se mutassa ki nem tetszését. Én úgy
vélem, hogy annak van értelme, ha megkóstolhattok számotokra esetleg idegen tájjellegű
ételeket is, és megismerhettek más étkezési szokásokat.
Hát néprajzos is volt ez a prefi? Az talán nem, de az ilyen ebédek, vagy uzsonnák feltétlenül oldották az akkori társadalmi rétegződés hátrányos hatását.

Honfoglaló magyarok nyomában

Szervezett Regős prefi, történésznek is dicséretére váló kirándulásokat.
Gondolom, nem csak nekem, hanem valamennyiünknek felejthetetlen élményt jelentett egyik alkalommal az Uzsoki-szoros másik alkalommal a Vereckei-hágó felkeresése.
Még felnőtt fejjel se nagyon értem, hogy ezt a fiatal papot mi késztette arra, hogy a rábízott gyerekekbe nemzeti érzést is plántáljon, azzal, hogy ilyen történelmi helyekre vitte kirándulni őket.
Pedig azt tette, mert az Uzsoki- szorosban is, meg a Vereckei-hágónál is külön kis előadásokban beszélt a honfoglalásról, dicső múltunkról. Szinte elénk varázsolta honfoglaló őseink vonulását.
A felsős diákokat be is vonta az ismertető előadásaiba, úgy, hogy megkérte azokat az általa mondottak kiegészítésére. A nagyobbak persze értették, hogy mit és miről beszél, de mi kicsik csak tátott szájjal bámészkodtunk.
Mit tudtam én például akkor a honfoglaló magyarokról, vagy a honfoglalásról?
Bevallom, még azt sem értettem, hogy mit és miről beszél ez a falusi legény, - a reverendáig tanult máriapócsi parasztfiú.
Hát nem, érdekes?
Szinte mindig csak a prefit emlegetem és dicsérem. Hát nem. Legalább ennyit, megérdemel most, amikor már csak az emlékeimben él.
Jómagam a mai napig sokszor gondolok rá hálásan, hiszen nem egyszer rádöbbenek arra, hogy bizonyos dolgokat azért csinálok, más dolgokat meg azért értékelek úgy, ahogy teszem, mert valahogyan örökre bennem él az, amit Regős prefitől tanultam.


F. Szabó Mihály: DIÁKKORI EMLÉKEK VI: rész


14, EGYÉB EMLÉKEKHEZ:

Illés bátyám látogatásai

Legidősebb unokabátyám, Illés 15 évvel volt idősebb nálam.
Kálmánházán ő tanított meg engem igazán lovagolni. A bátyáim addig csak gyötörtek a lovaglástanítással, én meg, mint kis kölyök, csak lovagoltam, de nem biztos, hogy jól.
Illés bátyám huszár volt, ő hozzáértéssel, és jól megtanított lovagolni.

Nagy meglepetés volt számomra, amikor alig néhány nappal a megérkezésem után egyik délután szólt a napos, hogy keresnek. Kíváncsian siettem a fogadószobába.
Ki lehet az?
Illés bátyám volt! Boldogan ugrottam a nyakába.
- Én is itt vagyok Ungváron. Felnőtt fejjel én is tanulok, csak egy másféle iskolában, és ahogy
látod, csendőr egyenruhában.
- Nem is tudtam, hogy itt vagy Illés bátyám, de annyira örülök, hogy meglátogattál.
- Na, majd meglátogatlak én többször is, amikor kiengednek a laktanyából. Egyszer majd el
is viszlek oda az én új otthonomba, a csendőriskolába.

Valóban gyakran, mondhatnám szorgalmasan látogatott.
Látogatásainak nemcsak én örültem, mert mindig hozott valamit, csokoládét, narancsot, szentjánoskenyeret, majd akkor, amikor megtudta, hogy nagyon szeretem a krémest, azt is vett Dzsabírnál, hogy nekem behozza.
Ezekből a finomságokból mindig jutott a kis barátaimnak is.

Nagy élmény volt, amikor - a kettős engedéllyel - tényleg bevitt a laktanyába, a csendőriskolába.
Ott volt aztán igazán katonás rend! Még jó, hogy a prefik nem látják, - gondoltam. Ezt a rendet látva, még jobban kínoznának bennünket az állandó rendre nevelésükkel.
- Na, mit szólsz hozzá öcsém? Itt sokkal nagyobb rend és fegyelem van, mint amilyen
Nyíregyházán a huszárlaktanyában volt, ahol egyszer te is meglátogattál apámékkal.
- Emlékszem arra a látogatásra. Meg arra is, hogy énekeltem ott a tiszt uraknak.
- Én, még jobban emlékszem a látogatásra, meg arra is, hogy milyen szépen énekeltél,
De legjobban és a legszívesebben arra, hogy még kimenőt is kaptam a parancsnokomtól
a te szereplésedért.

Illés bátyám látogatásaiban biztosan benne volt bizonyos mértékig a hajdani kimenőért érzett hálája is.
Sajnos, a látogatásai nem tartottak sokáig, mert a következő évben elvezényelték őket. Én, nagyon sajnáltam a látogatások megszűnését. Nemcsak az apró ajándékok miatt, hanem azért is, mert ő mindig emlékeztetett az elhagyott igazi otthonomra és mindig hozott magával abból egy kicsit.



15, NEVICKEI NAGY KALAND

A jól kitalált osztálykirándulás

Jó két év múlva, talán éppen az ,,előrehozott húsvéti szünet"- re hazautazásunk évfordulójának napján még nagyobb csínytevést, bűnt követtem el.
Úgy látszik, hiába fogtam jóba magamat az emlékezetes húsvéti szünet után, - csak eddig tudtam kitartani fogadalmam mellett.

Napok óta sütött már a még kevés meleget adó, de minket nagyon csábító nap. Remek ötletem támadt, tüstént meg is beszéltem azt osztálytársaimmal egy délutáni nagy szünetben:
- Fiúk, olyan jó idő van, el kellene menni valahová kirándulni.
- Menjünk, de mikor és hová? - válaszolták kórusban.
- Ne menjünk sehová, mert megint valami baj lesz belőle. - mondta az egyetlen gyáva, akinek
a nevét most megkímélem.
- Hátha ilyen nagy az egyetértés, és ilyen jó marad az idő, csináljunk egy egész napos
kirándulást, menjünk el mondjuk Nevickére.
- Az egy kicsit messze van, de egy egész napba biztosan belefér.
Az egyetlen kivétellel történt döntés után bejelentkeztem a prefinél:
- Prefektus úr, a gimnázium III./A osztálya csütörtökön egész napos kirándulásra megy. Arra
a napra hideg ételt kérünk mi III,- os intristák.
- Hányan vagytok?
- Heten.
- Akkor szólok a konyhára és rám hivatkozva csütörtökön reggel megkapjátok a napi hideg
kosztot.
A kitűzött napon sunyi vidámsággal mentünk az iskolába, a tornazsákjainkban, táskáinkban lévő napi hideg élelmemmel. A gimnázium első kapujánál szokás szerint fegyelmezetten elbúcsúztunk a kísérőmtől, aki nekünk, a harmadikosoknak, még külön jó kirándulást is kívánt.
Aztán az udvarról a hátsó kapun át, usgyi, kimentünk és rohantunk a vasúti híd felé, amelyiken ugyan gyalog átjáró nem volt, de mi nagy körültekintéssel, elővigyázatossággal átszaladtunk azon.
Alsó Domonyánál megtámadtak bennünket a cigánygyerekek, ( akkor még így mondtuk! ) Jóval többen voltak, ezért mi, ,,szégyen a futás de hasznos" felkiáltással elmenekültünk.
Ennek az első veszélynek kikerülése után jó tempóban haladtunk, és viszonylag korán megérkeztünk Nevickére.
Gyönyörű idő volt. A várhegy déli oldalán meg egyenesen nyár.
Ezt érezhette egy szamócabokor köré csavarodva napozó hatalmas kígyó is, egy hegyi sikló.
Rácz Sanyi hátradobta a tornazsákját.
- Pakoljatok ki mindent a tornazsákomból!
És már fogta is a kígyó nyakát. Begyömöszölte az üresen visszakapott tornazsákjába, majd elégedett büszkeséggel nézett körül.
Felmentünk a várba, az egyetlen bástyaszerűen kialakított nagy kilátóteraszra. Sanyi a feljáró lépcső tetején lévő nyíláson beengedte a kígyót a teraszra, az ott nézelődő evő-ivó kirándulók közé. Nagy lett a riadalom. Az egyik kiránduló nő kétségbeesve kiáltott fel, mikor a kígyó átsiklott a lábán:
- Úúúúristen! Hogy kerül ide ez a ronda, hatalmas kígyó?!...
Sanyi, abban a pillanatban rávetette Magát a rémületkeltőre, és mintha akkor fogta volna meg először, újra begyömöszölte a tornazsákjába.
Másodszor is ő lett a nap hőse!
- Nagyon ügyes vagy kisfiam. És nagyon bátor is!
- Meg is érdemli ez a kis megmentőnk, hogy megjutalmazzuk valamivel.
Sanyi annyi mindent kapott a rémületükből megszabadult kirándulóktól, hogy mindannyiunknak jutott az ajándékokból.

Vidáman mentünk az esemény szülte büszke csapatkapitány után. Aki, mostmár kellő öntudattal így szólt hozzánk:
- Miska! Ezt a kígyóval történő ijesztgetést megismételjük majd az internátusban, a
hálószobában és az iskolában, a tanteremben is.
- Biztosan nagy lesz ott is a riadalom, csak nehogy valaki túlságosan megijedjen.
- Hát, majd nem hagyom hosszúra a kígyó szereplését.
Ebben maradtunk és mentünk a várdomb teteje felé.
- Nézzétek, ott egy csille!
A hegy oldalában lévő lejtős pályán, csilléken szállították a kifejtett követ a pálya végé álló uszályba. De akkor éppen nem bányásztak, uszály sem állt a vízen. A csillét feltoltuk a pálya legmagasabb pontjára, és erős gerendát kötöttünk az egyik oldalvázhoz úgy, hogy a gerendát hátrahúzva fékezni lehetett. Megegyeztünk, hogy mivel heten vagyunk, hétszer gurulunk majd le a pályán és mindig más fékez.
De, csak háromszor élveztük a csillén száguldást, mert a harmadik leguruláskor a soros fékező Szántó Jóska, vagy figyelmetlen, vagy túl bátor volt, és későn fékezett. Csillével együtt belezuhantunk az Ungba.
Szerencsénk volt. Senki nem sérült meg, de a rajtunk lévő ruha valamennyiünkön vizes lett Még jó, hogy ruháink egy része, már nem rajtunk, hanem a fal tövében lerakott csomagjainkon volt..
- Na, most mit csináljunk!?
- Csavarjuk ki a ruhánkat, rakjunk tüzet, és próbáljuk megszárítani. A déli oldalon a napon
biztosan nem fogunk megfázni.
Vizesen rohantunk a lerakott csomagjainkhoz, előkerült a gyufa, és egy tisztáson sikerült is a tűzrakás és a ruhaszárítás.
Hosszú farönkök hevertek szanaszét. A szárítkozás után felöltözve elhatároztuk, hogy minden felhasználható kötöző anyaggal, nadrágszíjjal, tornazsák madzaggal s az ott talált drótokkal összekötözünk egy nagy tutajt. Sikerült.
Vidáman, énekszóval csurogtunk lefelé a viszonylag gyors folyású Ungon. Már jó fél úton voltunk, amikor eszünkbe jutott, hogy Felső Domonyánál van egy közel 1 m magas vízesés.
Ott, biztosan szétszakad a tutajunk.
Azonnal átvettem az irányítást:
- Mindenki külön-külön fogjon át egy nagy gerendát! Fogja hozzá a cók-mókját, a gerenda
majd azt is fenntartja a vízen, aki nem, tud úszni. Ha lehet, az jó nagy gerendát válasszon.
- S aztán, mi a fenét csináljunk?
- A gerendájával, cókmókjával, mindenki vergődjön ki a jobb partra, hogy együtt maradjunk.
Így is történt. Meg kell jegyeznem, hogy Rácz Sanyi, aki nagyon jó úszó volt, kezdettől fogva - az úszni egyáltalán nem tudó - Sebella Ottó mellett maradt és segítette őt. A nagy izgalom után egy csomóba verődtünk, a leglejjebb partra kerültek mellé.
- Na, ezt szó szerint megúsztuk!
- Meg, de most minden ruhánk vizes, a nap se süt, és már egészen hűvös van. Biztosan
meg fogunk fázni! Én már most reszketek.
- Menjünk, húzzunk ki és hozzunk szalmát, abból a szalmakazalból, és távol a kazaltól
rakjunk tüzet, és próbáljunk szárítkozni.
De a tűzrakásra, szárítkozásra nem került sor, mert elázott a gyufánk. Kétségbeesve néztünk egymásra. Ijedtünkben, szinte gondolkodni se tudtunk. Aztán valahogy mégis összeszedtem a gondolataimat.
- Fiúk! Egyet tehetünk, hogy meg ne fázzunk, nagyon lassú futással, kocogással megyünk
egészen hazáig. Ottó te menj előre! Te vagy a leglassúbb, te határozd meg a tempót, de úgy,
hogy biztosan kibírd a lassú futást hazáig. Azt mi is kibírjuk.
Sötét este lett, mire fáradtan, lihegve, elcsigázva hazaértünk. Hát, nem érdekes? Hazaértünk. Ilyen nyomorúságos helyzetünkben is otthonunknak éreztük az internátust.
De ezután következett a java. Gondolhattuk volna, hogy a hét intrista hiányát nem hagyják szó nélkül a gimnáziumban. Kerestek is bennünket az internátusban. Persze, hiába. Aztán keresett bennünket rendőrség, a csendőrség, a katonaság, és mindenki. De nem ott, ahol jártunk. Nem találtak meg bennünket, - hanem, mi találtunk haza.
Regős Dénes prefektus úr akkor összehívta a teljes internátust, hadd lássa mindenki a büntetést.
- Nos fiúk, ki volt ennek a kirándulásnak az eszmei szerzője? Lépjen előre!
A hét ijedt kiskamasz egyszerre lépett egyet. Ez, háromszor megismétlődött.
- Elég volt!!! Ne bosszantsatok tovább!
Hat szomorú szempár fordult felém bocsánatkérően. A tekintetükkel mondták, hogy nincs mit tenni. De a prefi tudta, hogy mit tegyen.
- Kubinyi! Pongrácz! Gyertek ide! Fektessétek hasra egy székre, és fogjátok le.
Mondta haragosan, dühösen, a máskor mindig kedves, mindig mosolygó Regős Dénes prefektus úr.
Aztán, saját kezűleg szétverte vizes nadrágomon a kezében lévő vastag nádpálcáját.
Sírni sem tudtam a fájdalomtól. Utána pedig, még hetekig nem tudtam rendesen leülni, de nem haragudtam a prefektusra. Az általa kijelölt két pribékre viszont nagyon.
Elég nagy voltam már ahhoz, hogy végiggondoljam, milyen tragédiák történhettek volna azon a kiránduláson. És az esetleges tragédiáért, tragédiákért az ügyben ártatlan nevelőinket vonták volna felelősségre. Őszinte, nagy lelkiismeret furdalásom volt, de még őszintébb még nagyobb lett az örömöm, hogy a prefi megelégedett ennyi büntetéssel. Sőt, egy külön fejmosás után, a gimnáziumban is elsimította az ügyet. Mai napig nem tudom, hogy igazolta a hét harmadikos gimnazista aznapi hiányzását.
Évek múltán Budapesten többször is találkoztam a prefivel, aki Kispesten volt mostmár nem , mint tanító, hanem a szórványban élő görög katolikusok egyik papja.
Ez a történet mindannyiszor szóba került. Ő, mindannyiszor elmondta: őszinte szándéka volt, hogy kizárasson az iskolából. A verésem utáni éjszakán azonban nem csak én nem aludtam a sajgó fenekemmel, hanem ő sem aludt, a sajgó gondolatai miatt.
Ahogy elmondta, egész éjjel nem aludt, csak gondolkodott, gondolkodott, és imádkozott.
Úgy látszik, jól imádkozott, jól gondolkodott, - és ami rám nézve a legfontosabb, jól is döntött.


Vajdaffy Géza bácsi szomorúsága!

Nevickén még arról beszélgettünk Rácz Sanyival, hogy a kígyós ijesztgetést megismételjük majd az internátusban és a gimnáziumban is. Ám a leírt büntetés után erről tüstént lemondtunk.
Örültünk, hogy kígyó nem került szóba, és senki nem vette észre. Sanyi ügyesen eldugta azt a tornazsákjával együtt másnapig. Másnap természetrajz órán pedig odament Géza bácsihoz.
- Tanár úr, kirándulni voltunk és a kirándulásról hoztam egy ajándékot.
- Mit, fiam?
- Ezt a kígyót, hegyi siklót. - húzta ki néhány arasznyira a Nevickén fogságba ejtett kígyó
fejét.
- Jólvan, szép példány, vidd a pedellushoz, és kérd meg, hogy tegye egy üres terráriumba.
Mi, elégedetten néztünk egymásra Sanyival. Na, elmúlt a vész, végre lezárult ez az egész ostoba kirándulás ügy, - gondoltuk magunkban.
Ám, még mindig nem volt vége.
Két nap múlva földrajz óránk volt. Géza bácsi, talán még az osztály köszönését sem fogadta, egyenesen Sanyihoz ment és nála szokatlan indulattal kérdezte:
- Mit csináltál Sanyi fiam? Nem üres terráriumba tetted a kígyót, és az felfalt mindent, -
gyíkokat, békákat, és egyéb apró állatokat, - amit börtönében, egy nem üres terráriumban
talált.
- Én nem tettem egyik terráriumba sem, a pedellus úrnak adtam oda, saját kezébe.
- Mostmár mindegy, ezen már nem tudunk segíteni. Azóta a kígyó mindent megemésztett,
amit felfalt.
Eltöprengtünk, mi történhetett?
Lehet, hogy a pedellus a kígyótól megijedve, bevágta azt, az első terráriumba, nem figyelve arra, hogy abban van-e már valami. Aztán, a történtek utáni ijedelmében azt mondta a tanár úrnak, hogy Sanyival együtt tették a kígyót a nem üres terráriumba.
Géza bácsi nem firtatta tovább a kérdést, csak szomorkodott. Sajnálta a természetrajzi Szertár veszteségét. Mi is.
És, persze sajnáltuk a szomorkodó tanárunkat.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
F. Szabó Mihály: DIÁKKORI EMLÉKEK, V. rész...
  2013-04-09 08:50:49, kedd
 
  F. Szabó Mihály: DIÁKKORI EMLÉKEK, V. rész...

F Szabó Mihály : DIÁKKORI EMLÉKEK, V. rész...
Természetrajz órán.

Vajdafy Géza bácsiról a földrajz, természetrajz tanárunkról később is lesz még szó. Most inkább az egyik osztálytársamról, Sebella Ottóról szólok.
A tanár úr feleltetett:
- Ottó, hogy él a medve télen?
- Átalussza.
- Helyes, de miből él ilyenkor?
Szegény Ottó kétségbeesetten segítségkérően nézett körül. Én meg komiszul segítettem. Súgtam. Ottó, megkönnyebbülten húzta ki magát, és szinte büszkén válaszolt:
- Szopja a talpát!
Az egész osztály hangosan nevetett, még a fegyelmezett öreg tanárunk is csak hirtelen olvasást mímelve, az osztálykönyv mögé bújva tudta leplezni nevetését.
Szerencsém volt, mert a tanár úr nem kérdezte meg, hogy ki volt a segítségnyújtó.
Mi viszont még egyetemi hallgató korunkban is kuncogva kérdeztük, a remek feleletet adó osztálytársunktól:
- Ottó, szopja-e még a medve télen a talpát?
- Elmégy te...

Ricinus olaj a teában

Rajtam kívül még három hajdúdorogi fiu is volt az internátusba, de mindannyian külön osztályba jártunk.
Egyszer Barna Miska, a legídősebb dorogi fiú kapott egy csomagot, disznótorost. A csomagban kapott élelmet közösen kellett elfogyasztani az osztálytársakkal, - a címzett persze kivehetett magának egy keveset.-
Mi ugyan nem voltunk osztályrtársai Barna Miskának, de mint földijei, mi is részt vehettünk a közös étkezésen. Én haragudtam Miskára, mert egy hógolyós csatában szabálytalanul elgáncsolt, és jól kitömött a nyakamnál a hideg hóval. A disznótoroshoz, teát kaptunk innivalónak. Gondoltam, most itt az alkalom az egyenlítésre.
- Te, én hozok bele egy kis mézet.
- Az jó lesz, - mondta Miska, és vele együtt mondták még sokan.
Térültem, fordultam, a betegszobából elcsentem egy kisüveg ricinus olajat ( akkoriban ricinus olajat adtak hashajtásra )
- A mézet ne öntsd az egész teába, hátha nem mindenki szereti a mézes teát.
De többen, és jócskán ittak a mézes teából. Lett most is hashajtás, hasmenés, és szégyenletes lett a disznótoros étkezés vége. Volt, aki el sem jutott időben a WC- ig.
A felsősök prefektusa a komolyabb és szigorúbb Ágoston prefektus úr megkérdezte Barna Miskát:
- Te Miska! Hogy volt az a hasmenéssel végződő disznótoros vacsora?
- Úgy prefektus úr, hogy tévedésből a mézesüveg helyett a ricinus olajat vittem magammal az
ebédlőbe.
- Hát Miska fiam, most elfogadom, hogy nem szándékos, hanem tévedés volt a ricinus olaj
használata, de máskor nagyon vigyázz., nehogy megisméttlődjön az ilyen tévedés.
Barna Miska mindenki fölé nőtt a szemünkbe.


11, KIMENŐK, KÜLÖNÓRÁK.

Minden zárt közösségben élő ember örül néha egy kis szabadságnak, akármilyen jól is érzi magát abban a zártságban. Hát mégegy gyerek?
Talán ezt tudva találták ki nálunk is ott az internátusban a különböző alkalmakkor, különböző jogcímen történő kimenőket.

Karcubéknál.

A háború után a Gulágra és így a történelembe is bekerült ungvári görög katolikus pap két fia is, Karcug Andor és Pál bent lakott az internátusban. Hét végeken ők mindig haza mentek.
Egyszer szólított Dénes prefektus úr:
- Miska! Vállalnád, hogy együtt tanulj Karcug Palival? Tudod, ez nagy segítséget jelentene
neki.
- Hát persze, hogy vállalom. Neki segítség, nekem meg jó is lesz, mert jobban kell figyelnem
a tanuláskor.
- Na, ennek örülök, mert így biztos nem lesz tragikus a Pali tanulmányi eredménye.
Az együttműködés díjazásaként, havonta egyszer én is kimenőt kaptam a Karcug fiúkhoz.. Ők akkor még csak tizenegyen voltak testvérek. Csak a legidősebb Éva volt lány. Ha az egészen kicsi fiukat is bevontuk a játékba, két kapura is rúghattuk a labdát a nagy kertjükben, vagy a nagy udvarukban. Egészen addig, amíg meg nem jelent a mindig mosolygó ,,mama" és hangosan félbe nem szakíttatta a játékunkat:
- Uzsonna! Mossatok kezet, és gyorsan üljetek asztalhoz.
- Még kezet sem kell mosnunk, hiszen nem kézilabdát játszunk.
Sietve leültünk a széles tornácon lévő hosszú asztalhoz. A mama kibontott egy üveg lekvárt, elővett egy kenyeret és kezdte osztani az uzsonnát. Mindig a kicsik kaptak legelőször, de mindig, mindenkinek jutott egy nagy karaj lekváros kenyér.
Boldogság vett körül. A lekváros szájúak boldogsága.
- De jó lenne, ha ezt a gyerekét agyon kényeztető mai szülő és elkényeztetett gyereke is
megértené!


Különórák

Ezeket azért szerettük, mert ezekre kíséret nélkül mehetett a résztvevők egy-egy kis csoportja. Jelentkeztünk is minden külön foglalkozásra. De az is előfordult, hogy nem létező külön órára mentünk.
Megtörtént, hogy a képzelt külön óra helyett az Ung partján bóklásztunk, vagy a cseh időben a Galagóban épült Kormányzósági Palota páternoszterében (körforgó felvonójában) töltöttünk el hosszú időt. De voltak másféle külön órák is. Egyszer például azt mondta Csucska Pista:
- Fiúk, a moziban a ,,Z- a korbácsost" vetítik.
- A városiaktól meg hallottam, hogy az egy nagyon jó, izgalmas cowboy-film.
- Na, de ezt hiába kérnénk, hogy menjünk el az internátusból közösen, a prefik biztos nem
engednék.
- Persze, hogy nem. Szerintük egy izgalmas cowboy-filmnél sokkal hasznosabb a
tanulószobában csendben történő magolás.
Erre én is megszólaltam:
- Csoportosan nem vinnének el bennünket, azt nem engednék, hogy mi külön elmenjünk,
de van más megoldás is.
- Ugyan, mi a fene lenne?
- Nem a fene, hanem a cseresznyefa, amiről fel lehet mászni a mozi erkélyére, meg a külön
énekóra, amire már hetek óta közösen járunk.
Hát, valóban ez lett a megoldás!
A cseresznyefán felmászva a mozi egyik üresen maradt emeleti páholyából néztük meg a ,,Z a korbácsos"- t. Még csak le sem buktunk, és szerencsére a cseresznyefáról se esett le egyikünk sem.

A Dzsabír cukrászdában.

Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy meglátogassuk a jó nevű Dzsabír cukrászdát.
De ellenállhatatlan volt a csábítás, mert nem egy a szüleivel ott járt városi fiútól hallottuk, hogy ott lehet kapni, ,,a világ legjobb krémesét".
Hát ebből akkor mi se maradjunk ki, - gondoltam, - csak szedjünk össze annyi pénzt, amivel
már érdemes Dzsabírhoz bemenni.
- Én, ebben a hónapban még szinte semmit sem vásároltam Fundanicsnál, megpróbálok tőle
kisírni legalább 15 fillért, ahhoz már nem sok kell, hogy mind a heten ehessünk legalább két-
két krémest.
- Hát valahogy összeszedjük a kiegészítést, a tőled kapott részt meg, ha másként nem tudjuk
megfizetni, majd veszünk valamit neked Fundanicsnál.
A pénzügyi fedezet biztosítása után nagy óvatosan beosontunk a cukrászdába. A ,,török" legelőször vonakodva engedett be és nagy figyelemmel terelt bennünket a legbelső helyiségbe.
- ,,Fiatalurak", ide hátra nem szoktak bejönni a tanár urak. Remélem itt nyugodtan megehetik
amit rendelnek.
- Köszönjük Dzsabír úr, ha sikerül megúszni, máskor is eljövünk.
Mi a ,,fiatalurak" mégis nagy szorongással, kettős félelemmel ettük a tálcán egy-egy pohár víz mellett ,,felszolgált" valóban finom krémest.
Nagy szerencse és együttes nagy titoktartás mellett többször is elmentünk még a Dzsabír cukrászdába, de soha nem buktunk le.

Folyt.köv
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
F Szabó Mihály : DIÁKKORI EMLÉKEK, IV. rész....
  2013-04-06 23:00:54, szombat
 
  F Szabó Mihály : DIÁKKORI EMLÉKEK, IV. rész.

Beilleszkedés

Gyorsan alakultak a kapcsolatok az internátusban és az iskolában.
Nekem, külön szerencsém volt, hogy Regős prefektus úrral nagyon hamar igazán jó, bizalmas kapcsolatom alakult ki. Szigorú, de igazságos, segítőkész, jószívű, nagylelkű ember volt.
Kéréseimet és osztálytársaim általam közvetített kéréseit lehetőség szerint mindig teljesítette.
Kölcsönös szimpátiánk alapján olyan bátyám-öcsém kapcsolat alakult ki köztünk.

A rendkívül nagy létszámú magyar-ruszin gimnáziumot 1939 őszén, alig fél évvel Kárpátalja visszatérése, pontosabban visszafoglalása után nyitották meg. Ennek az iskolának és internátusnak a működtetése politikai okokból is fontos volt. Persze, mi gyerekek akkor ezt nem tudtuk. De, tudták az iskola szervezői. Sok jó tanárt és nevelőt toboroztak össze. A jó tanárok és jó nevelők pedig többet és jobban foglalkoztak velünk, diákokkal. Könnyű volt megkedvelni őket.

A gimnáziumban is nagy szerencsém volt. Hamar megkaptam a osztályfőnökünknek, Scheffer tanár úrnak bizalmát és segítségét. Azt, még pimaszkodásom és szemtelenkedésem esetén sem tagadta meg.
A kis osztálytársaim is barátságosak voltak. Nem csoda, hiszen szinte sodort egymás barátságába az otthoni környezetből történt kiszakadásunk és az emiatt érzett magányosságunk, szomorúságunk.

Külön említést érdemel, hogy nevelőink az internátusban is, a gimnáziumban is, gondosan ügyeltek a ruszin fiúkkal történő minél jobb kapcsolatok létrejöttére.
Egy szó, mint száz, alig múlt el néhány hét, otthon éreztem magamat Ungváron!


8, A LENGYEL MENEKÜLTEK.

Az iskolai év megkezdésével egy időben kitört a háború. Hamarosan megrázó tapasztalatokat szereztünk erről.
Az internátusban minden vasárnap reggel kaptunk egy, - a szüleinknek megcímzett, - levelezőlapot, amit megírhattunk, de csak havonta egy megírása volt kötelező.
Én, a legelsőt is azonnal megírtam. Ezt, Szüleim nagyon sokáig gondosan őrizték és mutogatták. Nem véletlenül.


Így szólt a levél:
,, Itt az a hír járja, hogy a nagyhatalmak összecsaptak. Szörnyű nagy háború kezdődött.
Nem tudom mit jelent ez nekünk? Remélem, nem nagyon rosszat. Talán a mi országunk ebből kimarad. Bizakodunk, hogy mi azért itt maradhatunk Ungváron."
Ezek voltak az Ungvárról hazaírt levelem, - pontosabban, levelezőlapom, - első sorai. Évtizedek múlva is mosolyogva és elgondolkodva olvastuk, olvastam azokat.

Hamarosan, nekünk ungvári diákoknak is ,,jelentett" valamit a ,,nagyhatalmak összecsapása", "a szörnyű nagy háború". Olyasmit, amit akkor nem tudtam értékelni, de később annál inkább.
Még alig szoktuk meg a hálószobai és a tanulószobai helyeinket, máris el kellett hagyni azokat.
Beköltöztünk a gyorsan és hevenyészetten berendezett hatalmas pincébe, meg az első és második emelet egyik végébe. Az épület teljes többi részéből ideiglenes kórházat alakítottak ki a magyar honvédség segítségével, a sebesült, menekült lengyel katonák részére.
Megrázó érzés volt találkozni velük, látni őket.
Mert, hiába volt minden utasítás, nem tudták megakadályozni azt, hogy sokszor találkozzunk a vánszorgó, vonszolt, vagy hordágyon vitt, véres kötésekkel díszített, szomorú idegenekkel.
Gyakran hallottuk és egy életre megtanultuk: ,,Polák, vengri dva bratyenki". ( Lengyel, magyar, két jó barát. )
A sebesült menekültekkel történt gyerekkori találkozás, mély nyomokat hagyott bennem, sohasem felejtettem el, majd később, felnőtt koromban befolyásolta a gondolkodásomat.
Akkor, csak azt éreztem, éreztük, hogy áldozatok árán is segíteni kell azokon, akik ilyen szomorú, szerencsétlen helyzetbe kerültek, és rászorulnak a segítségre. Mi gyerekek, szívesen és lelkesen segítettünk a magunk módján, és lehetőségeink szerint.
Fundanics úr üzletében szaporodtak a vásárlásaink.
Szinte mindenkinek az egész havi kerete kimerült néhány nap alatt. Szokássá vált, hogy egy-egy - szándékos - véletlen találkozáskor, adtunk valamit a sebesült lengyel katonáknak. Megajándékoztuk őket azzal, amivel tudtuk.
Elég gyorsan megszoktuk, hogy kórház van az iskolában. Elfogadtuk ezt a kényszerű együttlétet. De, nem tartott sokáig.
A sebesülteket ugyanis, átszállították a csendőrlaktanyából nagyobb gonddal kialakított kórházba. Addigra azonban már sokuk arca vált számunkra ismertté és a találkozásainkkor, szinte mosolygóssá.
Vajon, merre, hová sodorta őket a számukra akkor nagyon kegyetlen sors, a bennük bizonyára megmaradó szeretettel vigasztaló magyar kisfiúk emlékével?
Ki tudja?...Ki tudja??...-


9, ELSŐ TÉL UNGVÁRON

A tél örömei közösségben

Telt az idö.
Reggelenként melegebben kellett öltözni. Csipős szélben, havas úton tovább tartott az út a gimnáziumba. Pedig igyekeztünk azt gyorsítani. Felesleges holmikkal is jó kövérre tömtük kis bőr táskáinkat. A várdomb tetejéről a Nechrebeczky villától azokon csúsztunk le jó hosszan. Kinek meddig sikerült. A kisérő is elnézte volna ezt az élvezkedést, de meg kellett szüntetni. A táskákba befolyt a havas szutykos lé és megrongálta a könyveket és a füzeteket. Hamarosan jó ötletünk támadt:
- Csináljunk korcsolyapályát az internátus udvarán.
- Na látjátok az jólesz. Jobb,. Mint amikor a táskáitokat, meg a benne lévő füzeteiteket,
könyveuteket tettétek tönkre.
- De honnan vesszük hozzá a szükséges szerszámokat?
- Hozatok be András fráterékkel Minajról.
Megjöttek a szerszámok. Csináltuk lelkesen a korcsolya pályát a nagyobbak irányításával éa a prefik ellenőrzésével a kicsit megnyújtott délutáni nagyszünetekben.
Döngöltük a földgátat, hordtuk a vizet. Kemény hideg volt. Gyorsan elkészült a nagy mű. Nekünk. akiknek nern volt korcsolyánk külön rész lett leválasztva. Szabadidőnkben egyre többen mentünk a pályára.
Bővíteni kellett.
Bövü1tek az öt1eteink is.
- Építsünk két hóvárat. Egyiket építsük mi magyarok, másikat építsék a ruszinok.
- Hát, nem biztos, hogy ez jó ötlet, de azért csináljátok meg.
Elkészültek a várak, megkezdődtek a hógolyós várvívások is, de azok, akaratlanul is nemzetiségi csatákká váltak. Ezt prefik megszüntették. Egyik vár az alsósok, másik a felsősök birtokába került.
A prefik az erőegyensúlyt úgy biztosították, hogy az alsósok létszáma másfélszeres lehetett. Mi alsósok néha azzal is fokoztuk harci erőnket, hogy hógolyóinkba jégdarabokat is begyúrtunk. Erre is rájöttek. Ezt is megszüntettük.

Találtunk mégegy téli örömöt. Rendszeresen szervezetten sétáltunk a Kálvária Dombon. Rájöttünk, hogy ez kiváló szánkózási hely. Szánkónk ugyan nem volt, de a városi osztálytársaink az egyeztetett időre többet is hoztak. Dehgy vártuk ki, hogy a szánkókhoz sorsolási sorrendben hozzájussunk. Csuszkáltunk lábon, fenéken, deszka-darabokon és az engedély nélkül magunkkal vitt korcsolyán. De ez nagyon veszélyes és tilos volt.

10, EMLÉKEZETES ISKOLAI ÉLMÉNYEK

Az elsö dolgozatirás.

Nem tudom hova gondolt Scheffer tanár úr, amikor alig egy hét elteltével dolgozatot iratott magyarból.
Azt sem tzudtuk, mi az a dolgozatírás. Ő, megmagyarázta.
Kiosztotta a kék papírba csomagolt, névvel ellátott dolgozatfüzeteket.
,, A legnagyobb nyári emlékem.“ Ez a címe a dolgozatnak.
Adhattok neki még egy alcímet is. Mindenki írja le, milyen nagy eseményre emlékszik az elmúlt nyárról. Két órát kaptok rá.
Azonnal tudtam, miről fogok írni.
“A nyíregyházi nagyvásárban“. Ezt adtam alcímnek.
Nem volt nehéz összeszedni és leírni a nagyvásárral kapcsolatos emlékeket.
Csak behúnytam a szememet és minden újra lejátszódott bennem. Az otthoni készülődések. Az eladásra szánt süldők, borjak, csikók, ökrök pucolása. Az örömöm, hogy engem is elvisznek. A furcsa utazás. Sivítozó malacok a kasfarban, a szekér mellett rugdalózó két borjú, a nyihogva makrancoskodó csikó, a jámboran ballagó ( talán az elválást érző ) két ökör.
Na és a nagyvásár?“
Gyerekszemmel nézve is úgy gondoltam, hogy ezt valóban nagynak kell mondani!
A sok, áruval töltött bódé, a nyüzsgő tömeg, válogató, alkudozó emberek, a ,,ruhás sátrak“. Na meg, az ungvári lista kitöltése miatti ruhavásárlás. A cipő vétel. (...nekem, akkor rosszul esett, hogy csizma helyett cipőt kaptam! )
Hát, csak ezeket kellett szép sorjában, egymás után leírni.
Nagy élmény volt nekem a vásár! A leírásához pedig nem is kellett két óra..

Másnap Scheffer tanár úr ismertette a dolgozatok osztályozását, engem egyszerre ért öröm és szomorúság.
A tartalomra bekarikázott 1-est kaptam. Tartalmában enyém volt a legjobb dolgozat. A helyesírásom viszont, csak 3-ast érdemelt. Nem csoda, hiszen úgy írtam, hogy vettek nekem ,,ruvát“ , ,,csisma“ helyett meg cipőt.
A tanár úr vigasztalt:
- Nem baj fiam, majd segítek, hogy megtanuld a helyesírást.
- Köszönöm, nem kell nekem segítség, megtanulom én azt magam is.
Mondtam, és durcásan bevágtam a dolgozatfüzetemet a szemétkosárba. Ma sem értem a tanár úr türelmét. Vajon én az ő helyében mit csináltam volna?
Jobb nem is gondolni rá.

Énekkar

Petrasovics Nicefor paptanár vezette az iskola nagy énekkarát.Engem hamar bevett az énekkarba, és gyorsan kaptam szólószerepet is. Engem cseppet sem zavart, nem féltem a szólószereptől. Egyik iskolai ünnepségen egy apámtól tanult és énekórán a tanár úrnak elénekelt népdallal kellett az ünnepségen“fellépnem“, de volt egy baj. Rekedt voltam.
- Na Miska, itt van ez a két tojás, idd meg azokat így, nyersen!
- Tanár úr, én inkább megenném rántottának.
Jót derült az egész énekkar, de nyersen kellett meginnom.
Néhány éve egy orvosi rendelőben találkoztunk egy ungvári osztálytársammal, Ortutay Gyurkával. A kölcsönös üdvözlés után ő hozta vissza emlékezetembe ezt az eseményt, még mindig mosolyogva.
Elmúltam már 75 éves amikor Kálmánházán egy templombúcsú alkalmával találkoztam az akkor már kilencvenedik évét túlélt tanár úrral. Érdekes módon ő már köszönés helyett mondta:
- Miska fiam szoktál-e még éneklés előtt nyers tojást inni?
- Azt nem tanár úr, de énekelni igen., igaz, hogy még mindig rekedten.
Aztán a régi emlékek boldog örömével köszöntöttük egymást. A megöregedett tanár, és a hozzáöregedett tanítvány.

Folyt.köv.

 
 
0 komment , kategória:  Általános  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
2013.03 2013. április 2013.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 14 db bejegyzés
e év: 82 db bejegyzés
Összes: 284 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 34
  • e Hét: 66
  • e Hónap: 1117
  • e Év: 5712
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.