Regisztráció  Belépés
szabomihalyf.blog.xfree.hu
"Minden ember élete egy regény, de erre csak akkor döbbenünk rá, amikor életünk eseményei már múlttá, emlékké váltak. S ezek a regények mindig tanulságosa... Szabó Mihály
1928.12.27
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
F.Szabó Mihály: DIÁKKORI EMLÉKEK, XVII. rész....
  2013-05-20 23:08:15, hétfő
 
  F.Szabó Mihály: DIÁKKORI EMLÉKEK, XVII. rész....

Kondor tanár úr különös zsebkendője.

Kondor József tanár úr, csak alig néhány évvel volt idősebb nálunk, amikor a háború után, még tojáshéjjal a fenekén és friss diplomával a zsebében hozzánk került.
Ő is élvezte az internátusba bejáró nőtlen tanárok étkezési lehetőségét, de nemcsak élvezni, elviselnie is kellett a mi közelségünket.
Gratzka Gyurka, egyik önkéntes munkánk alkalmával fogott egy jól fejlett, meghízott egeret.
Azon nyomban megszületett az ötlete. Elhatározta, hogy mire használja fel majd az egér tetemét.
Reggelinél ezt a puha bársonyos egértetemet becsúsztatta Jóska bátyánk zakójának zsebébe.
Jóska bátyánk, mint új tanerő, éppen aznap tartott bemutató órát.
Izgalmában gyakran törölgette gyöngyöző homlokát a kezében tartott zsebkendőjével. Egy idő múlva, ( biztosan már nedves volt, ) ki akarta cserélni. Benyúlt a zsezsébe és kihúzta belőle a másik zsebkendőjét, a selymesen puha egértetemet, majd gondosan megtörölte vele izzadó homlokát. Aztán ránézett, és döbbenten vette észre, hogy nem zsebkendőt tart a kezében. Elsápadt, és egy pillanatnyi csend után ijedten dadogta:
- Nini, egy kiszegér, kiszi,.. egér!...de, hogy kelült az én zebembe? - dadogott és selypített, pedig máskor nem szokott, - majd ijedten nézett a bemutató órát ellenőrző igazgató úrra.
Annyira megsajnáltuk a zavarában már dadogó tanár urat, hogy Gyurka kérés nélkül felállt és kérdezés nélkül bevallotta:
- Az egeret én találtam az internátus pincéjében és reggelihez menet, én csúsztattam
Kondor tanár úr zsebébe. Bocsánatot kérek.
A tanár úr haragtól és megkönnyebbüléstől kevert tekintettel nézett előbb Gyurkára, aztán az igazgató úrra. Az egyébként szigorú igazgató úr meg bölcsen csak annyit mondott:
- Ez az ügy a lovagiasság szabályai szerint el van intézve.
Az abban a pillanatban megszólaló csengő hangja véglegesen feloldotta a feszültséget.

A strajfa

Előbbi fejezetekben volt már szó arról, hogy a hálószobában egymás mellett lévő két ágy között egy kb. 40 cm magas fehér deszkalap volt, hogy a két ágyban fekvő diákot elválassza egymástól.
Az elválasztás miatt neveztük strajfának. Noha itt nem lovakat, hanem szamarakat, minket választott el egymástól. De mi Bélával együtt nem is voltunk olyan nagy szamarak. Már az első nap észrevettük, hogy a deszka lap, a két végén lévő lábakon áll.
- Te, ezt csak meg kell fordítani és a strajfa a matracok szintje alá kerül, mi pedig ha - a prefi visszatérésétől félve, - nem is nyugodtan, mégis csak beszélgethetünk egymással.
Ettől kezdve az esti takarodó és a teljes elcsendesedés után rendszeresen megfordítottuk a strajfát és megkezdtük éjszakai, - sokszor hajnalig tartó - beszélgetésünket.
Akkor még nem is sejtettük, hogy mi filozofálunk. Pedig ezek a hangos gondolkodások már egyfajta filozofálást tartalmaztak.
Az egyébként legtöbbször tartalmas és hasznos beszélgetéseink mellett, volt egy, itt is említést érdemlő felfedezésünk.
- Te Miska, próbáljuk meg bebeszélni magunknak, hogy ekkor és ekkor fel kell ébrednünk.
- Jó, próbáljuk meg, de akkor mostmár ne beszélgessünk tovább, hanem aludjunk.
- Azért annyit még beszéljünk meg, hogy mikor akarunk felébredni és állapítsuk meg, hogy
mennyi időnk van addig.
Megbeszéltük.
Néhány hónapos gyakorlás után elértük, hogy akármikor ( pl. éjjel 2 órakor, vagy hajnali fél ötkor ) akartunk felébredni, 5-6 perc eltéréssel hol előbb, hol később fel is ébredtünk. Nyugodtan állíthatom, hogy a strajfa megfordításokat követő beszélgetéseinknek, filozofálgatásainknak de még a biológiai ébresztő óránk beállításának is egész életünkben élveztük, és ma is élvezzük a hasznát.

Folyt. köv.

 
 
0 komment , kategória:  Általános  
F.Szabó Mihály: DIÁKKORI EMLÉKEK, XVI. rész....
  2013-05-20 23:02:11, hétfő
 
  F.Szabó Mihály: DIÁKKORI EMLÉKEK, XVI. rész....

Pistike altesti fürdője

Valamennyien tudtuk, hogy egyik osztálytársunk szinte fél a víztől, különösen a hideg víztől, márpedig az internátusban csak hideg vízben mosakodtunk. Ezért Pistike nem szívesen mosakodott, még a fogmosást is elmulasztotta, ha tehette.
Mestyán Jóska így bíztatott egyszer.
- Miska, segítsünk Pistikén ha már az arcát, felső testrészét nem szívesen mossa meg,
csináljunk neki egy altesti fürdőt.
- Hogyan?
- Hát, egyszerűen az egyik nagy lavórban.
Részletesen elmesélte hogyan, és egyik este meg is csináltuk. Az ágyainkban 3 részes matracok voltak, Pistikééből kivettük a középsőt, helyére betettünk egy hideg vízzel majdnem színültig töltött lavórt, szépen kisimítottuk a lepedőt, és vártuk, hogyan fekszik le Pistike amikor az imitált mosdás és fogmosás után visszajön a mosdósortól. Pistike szépen, komótosan levetkőzött, felvette a szép hosszú hálóingét, aztán az ő lassú, mackó mozgásával lefeküdt. Egyenesen bele a lavór vízbe.
- Jaj segítsetek fiúk! Segítsetek! Nem tudom, hogy a fenébe fekszem én most valami
rettenetesen hideg vízben.
- Várjál Pistike, ne mozdulj, majd mi segítünk!
Segítettünk is. A lábánál fogva jól belenyomtuk a lavórba és ügyeltünk rá, hogy jó ideig ne tudjon abból kiszállni.
Pistike ordítására odajött a felügyelő prefi, de Pistikét még akkor se engedtük ki a vízből.
Lehet, hogy a felügyelő prefinek is tetszett ez a kis turpisság, de tetszését mégsem mutathatta, de a szigorát viszont igen.
Mestyán Jóska is, én is megkaptuk a méltó büntetést, de előtte még rendbe kellett hoznunk a megviccelt társunk ágyát.

Pistike bizonyítványa

Pistike kicsit koraérett, majdnem hogy koravén volt közöttünk, pedig nem volt idősebb nálunk. Komolysága arra ingerelt bennünket, hogy sokszor kitoltunk vele. Persze, nincs szándékomban ezeket a kitolásokat mindet felsorolni, de a legnagyobbnak vehetem és mondhatom azt, hogy én adtam neki a Pistike nevet, talán azért, mert a legidősebbnek adtam a leggyerekesebbnek tűnő nevet. Nagyon komikus volt.
Pistike a hálószoba végén a fal mellett aludt, nem az ikerágyak egyikén. Gratzka Gyurka megkérdezte:
- Te Miska, hogy lehetne Pistikét egy kicsit, vagy akár nagyon is megviccelni?
- Gyakoroljuk a gyors felkelést a sötétben. Elvégre háború van, gyakran élünk át légiriadót, és
légiriadó alatt sem szabad villanyt gyújtani.
- Meg leventék is vagyunk, ebből következik, hogy illik gyakorolni is.
Megegyeztünk, és csináltunk néhány próbariadót a hálószobában. A sikeres gyakorlatok után pedig következett az előre meg nem beszélt riadó. De ez előtt a riadó előtt, mikor már majdnem mindenki aludt, Gyurkával és Bélával elfordítottuk Pistike ágyát úgy, hogy a másik oldala került a fal felé. Jóval éjfél után Gyurka baritonja ébresztette a már mélyen alvó többieket:
- ,,Riadóóóó!"
- Sorakozóóó, levonulunk a pincébe! Villanyt gyújtani nem szabad, minden sötétben történik!
A mély álmukból ébresztetteket bosszantotta a riadó, pedig nem is tudták, hogy csak a mi újabb hülyéskedésünkről van szó. Mi azonban, és a beavatottak, kuncogva vártuk, mi történik.
- Segítsééég!!! Befalaztak! Már kétszer nekiugrottam a falnak.
- Maradj Pistike! Maradj! Segítünk.
De Pistike közben magához tért, és a sötétben is rájött, hogy miről van szó. Nem is gyakorlatoztunk tovább. Pistike pedig, ahelyett, hogy az ágy másik végébe tette volna a párnáját, és lefeküdt volna, egyenesen hozzám jött, és erős kezével majdnem eltörte az enyémet, úgy húzott az ágyhoz.
- Ezt a riadót megint te találtad ki, hát most a segítőiddel együtt fordítsátok vissza az
ágyamat, de azonnal!
- De Pistike, hát nem egyszerűbb lenne a párnádat áttenni az ágy másik végére?
- Nem. Fordítsátok vissza, míg valami botrányosat nem csinálok.
Nem volt mit tenni, Gyurkával visszafordítottuk az ágyát, közben pedig felkapcsolták a villanyt és Pistikén röhögött az egész hálószoba.

,,Apropó, Pistike". Bandira, annyira ráragadt az általam neki adott kedveskedő név, hogy az egész internátusban és a gimnáziumban is, kivétel nélkül mindenki így hívta. A valódi nevét el is felejtették. Ezt bizonyítja a következő humoros kis epizód.
Érettségi bizonyítványát átvéve Pistike szomorúan ment a katedrához:
- Osztályfőnök úr, nem jó a bizonyítványom.
- Fiacskám, ez ellen korábban kellett volna tenned.
- Nem úgy értem, tanár úr. Ez, Sályi István névre van kiállítva.
- Na és? Mégiscsak így, a rendes nevedet kellett írnom, az érettségi bizonyítványt mégse
állíthattam ki, Pistike névre.
- Igen tanár úr, de az én rendes nevem Sályi Endre.
Bizony, új érettségi bizonyítványt kellett kiállítani Sályi Endre osztálytársunk részére.
Azt hiszem, hogy egy ragadvány név ritkán ragad úgy rá valakire, mint a mi Bandi osztálytársunkra.
Őt a Pistike név végigkísérte egész életében. A családjában is így hívta mindenki, még a felesége is. Talán nem illik itt megemlítenem, hogy az utolsó útja előtt is úgy kérdezték meg az osztálytársaink, mikor és hol lesz Pistike temetése?

Hucul

Magyar Miska szűkebb hazája valahol a Zempléni hegyek között volt. Erdélybénye környékén. Ez, meg a lomha járása adta az ötletet, hogy elnevezzem ,,Hucul"-nak.
A korábban Kárpátalján megismert egyik ruszin népcsoport tagjai is hegyi lakók voltak, és őket nevezték hivatalosan huculoknak. Magyar Miska viszont mindvégig bosszankodva hallotta ha huculnak szólítottuk. Nem tetszett neki, de kénytelen volt megszokni.
Azonban nemcsak ő szokta meg, hanem mások is megszokták. Nem egyszer előfordult, hogy így mondták:
- Az a hucul fiú csinálta...
Sőt, néha még azt is mondták, szóljatok a ruszin fiúnak. Elvégre, aki ezt mondta, tudta, hogy a ruszinok egy részét képezik a huculok.

Kovács Béla meg a brillantin

Már hetedikesek voltunk, szervezetten és szívesen jártunk Nyíregyházán a ,,Szendecki Tánciskola"-ba, a gimnazistáknak tartott tánctanfolyamra, Szendecki Pál tánc-és illemtanár viselkedéscsiszoló óráira.
Igyekezetünket fokozta, hogy a tánciskolában táncpartnereink az Angolkisasszonyok Leánygimnáziumának növendékei voltak.
Kovács Béla barátomra már akkor ráillett a jómodorú, sőt a ,,piperkőc" jelző is. De jól is állt neki a választékos magatartás. Mindig adott magára, természetesen a külsejére, a megjelenésére is. Pedáns emberhez illően készült egy-egy táncórára. Erre fizetett rá, amikor egy ilyen készülődéskor tőlem kért segítséget.
- Miska, nincs egy kis brillantinod?
- De van.
- Adjál már egy kicsit.
- Nekem is kevés van, de lásd, kivel van dolgod, azt a keveset is megosztom veled.
- Köszönöm, de adjad már, mert szeretném befejezni a készülődést.
- Várjál, majd én rákenem a hajadra, - és már kentem is a fejére a brillantinomat, a
gumiarabicum ragasztót.
- Ne sajnáld, na!
- Nem sajnálom én, de mondtam neked, hogy nekem is kevés van, hanem, hogy lásd, milyen
jó barátod vagyok, a te hajadra kenem az egészet.
Aztán, rá is kentem. Tényleg mindet, ami az üvegben volt.
Szegény Béla akkor jött rá a szörnyű valóságra, amikor meg akarta fésülni, igazítani a dús haját, de nem lehetett.
Akkor aztán azonnal ordítani kezdett.
Ha jól emlékszem, nem jött, nem jöhetett el akkor, vidítani a hölgykoszorút.
Duklai Laci bácsi, az internátus akkori igazgatója pedig, - miután alaposan megdorgált - még ideggyógyászati kezelést is szükségesnek tartott volna nekem a tréfa után.
Egyébként, meglehet, hogy Béla hajának kifejezetten használt az én speciális ,,kezelésem", mint gyógypakolás. Mert még ma is, 85 éves korában, erős, szép, dús haja van. Nem úgy nekem! Béla tehát régóta nem haragszik rám.
Akkor azonban sokáig még a köszönésemet sem fogadta, és nem volt hajlandó szóba állni velem.
Streng Frici szinonimái

Streng Frici sváb gyerek volt, de bukásra állt németből. Valahogy nem ment neki a nyelvtan.
Losányi tanár úr a fél évkor és év végén is a nála mindig megjelenő jó indulattal, segítő szándékkal odadobta neki is az év végi mentőkötelet.
- Streng!
- Parancs tanár úr!
- Tudod, hogy bukásra állsz?
- Tudom tanár úr.
- Szeretnél javítani?
- Igen tanár úr.
Losó ( így hívtuk Losányi tanár urat ) gondolta, hogy ez a sváb gyerek, ha nem is tudja a nyelvtant, a szavakat talán ismeri., ezért nagy és megnyugtató lelki nyugalommal így fordult és szólt Fricihez:
- Hát, akkor figyelj, és felelj! Was bedeutet auch Ungarisch das Gesicht?
Frici, kétségbeesve, segítségkérő tekintettel nézett körül. Gondoltam, segítek neki. Szoktam máskor is. De hirtelen azt is meggondoltam, hogy ez esetben nem lehet komiszkodni, mert nem kicsi a tét. Ha nem jól felel, megbukik, és ha nem is kell osztályt ismételnie, akkor is, az egész nyarat eltöltheti majd a javító vizsgára készüléssel. Jót súgtam hát neki. De igazán.
- Arc.
Frici, szinte olvadt a gyönyörűségtől. Feszes vigyázzba vágta magát, és katonásan válaszolt:
- Harc, csata, háború.
Az egész osztály felnevetett, ( mit, hogy felnevetett, az egész osztály röhögött, ) a katedra pedig szinte táncolt a hangosan nevető Losó közel 120 kilója alatt.
- Na jó. Nem baj. Ha már így összeszedted a szinonimákat, ezt a három szót, legalább mondd el őket németül. Ha hármat nem tudsz, mondj el legalább kettőt.
Hirtelen, én is legalább olyan gondban voltam, mint a szerencsétlen Frici. Ha megsúgom mind a hármat, nem biztos, hogy Frici, ebben az ideges állapotban mindegyiket képes lesz megjegyezni, de ha csak kettőt, talán még azt is összecseréli.
Losányi tanár urat, váratlanul megszállta a szentlélek. Egyenként kérdezte, ( én meg halkan súgtam.)
- Harc?
- Der Kampf.
- Csata?
- Die Schlacht.
- Háború?
- Der Krieg.
- Jól van. Na látod fiam, tudsz te németül, csak össze kell szedni magadat.
Megkönnyebbültem. Frici is. Nem kell egész nyáron készülnie a pótvizsgára!

Folyt. köv.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
F.Szabó Mihály: DIÁKKORI EMLÉKEK, XV. rész....
  2013-05-20 22:36:04, hétfő
 
  F.Szabó Mihály: DIÁKKORI EMLÉKEK, XV. rész....

KISEBB CSÍNYTEVÉSEK

Ezeknek a kisebb csínytevéseknek a tárháza, szinte kimeríthetetlen, mert ezekben részt vett mindenki, aki csak tehette. De éppen a kimeríthetetlen terjedelem miatt, csak ízelítőül említek meg néhányat.

A kis csicskások ugratása

Lehet, hogy egyesek kétkedve olvasták, hogy a ,,Nyolcadikos uraknak" az internátusban ,,Elsős Kis Csicskásai" voltak. Ez persze inkább csak diákos érdekesség volt, és nem jelentette azt, hogy a csicskásoknak ki kellett szolgálni az uraikat.
Viszont az urak számára adva volt, hogy a kis csicskásokat ugrassák, megvicceljék. Még az is lehet, hogy ezeket a viccelődéseket, ugratásokat máshol, azokban az iskolákban is megtették az öregdiákok, ahol azoknak nem voltak csicskásai.
De lássuk, a mi internátusunkban megtörtént ugratásokat.

Előfordult, hogy a nyolcadikos felsős diák így szólt a mellé kijelölt csicskásához:
- Kis komám, légy szíves kérj engedélyt a prefektus úrtól, menj el a patikába és a
gyógyszerész bácsitól kérjél és hozzál nekem 10 dkg. ,,canis merga"-t ( kutyaszart ).
Értetted?
- Igen, értettem. A patikából hozni kell 10 dkg. canis mergát. De tessék adni pénzt is, hogy
kifizethessem. ( Megjegyzem, hogy az iskolaév elején 1 hónapig - a letegeződés napjáig, -
magázták a nyolcadikosokat.
- Itt van, de vigyázz a pénzre, meg a visszajáróra is.
A kis csicskás, minden további nélkül engedélyt kapott hogy elmehessen a patikába canis mergáért. Boldogan, legalább ezt a kis szabadságot élvezve futott is az internátustól nem messze lévő patikába.
- Jó napot kívánok gyógyszerész úr!
- Szervusz kisfiam. Mit kérsz?
- Kérek 10 dkg. canis mergát.
- Tudod kisfiam, a canis merga latinul van mondva, magyarul azt jelenti, kutyaszar. Mondd
meg annak, akinek vinnéd, hogy kutyaszart nem árulunk. Hozzon otthonról, vagy kérjen a
kutyás szomszédjuktól.
Az odafelé még boldogan szaladó kisfiú sírva ballagott hazafelé, és szorongatta kezében a 10-20 fillért, és örült hogy nem kapott érte canis mergát, mert akkor most azt szorongathatná.

Más esetben, másik nyolcadikos, másik elsőstől kérdezte:
- Te kis csicskás, nem lenne kedved kimenni a nagy szünetben a Búza téren lévő vasüzletbe?
Onnan kellene hoznod valamit a számomra.
- Nagyon is lenne kedvem, hiszen olyan gyönyörű idő van, de a Búza tér messze van, és nem
biztos, hogy a szünetben meg tudom járni.
- Hát majd kapkodod a piskótáidat, ( sietsz ahogy csak bírsz! ) és főleg nem próbálsz bemenni
valahová máshová is a vasüzleten kívül.
- Jó, akkor elmegyek, de mit kell hoznom?
- Az üzletben kérjél a kiszolgálótól két db. vinklis, derékszögű, nikkelezett szemmértéket. Itt
van a pénz, de visszafele vigyázz a nikkelezett vinklikre, meg a visszajáró pénzre is.
Azt hiszem, fölösleges leírnom, hogy zajlott a ,,vásárlás" a vasüzletben. Azt meg könnyű
elhinni, hogy az ugratott kis csicskás még szomorúbban baktatott visszafelé. Azaz, csak
baktatott volna, ha nem kellett volna sietnie, hogy a távoli vasüzletből még a nagyszünet
befejezése előtt visszaérjen. Szóval, vágtázott.

A sok-sok, évente megismétlődő ugratásból még egyet írok itt le.
- Pistike, menj el az Ungár Áruházba, ott kérdezd meg, hol van a cipő osztály, és a
cipőosztályról hozzál nekem egy pár kifordított sámfát, a hozzávaló gumiarabicummal
kevert fekete féderweisszal. De vigyázz, a féderweiss, csak fekete lehet.
- Azt tudom mi a sámfa, de azt nem, hogy mi a kifordított sámfa, meg a weisz.
- Az nem baj, hogy te nem tudod, a cipőrészlegen biztos tudja az eladó. De mondd meg az
eladónak, hogy sámfát ott az üzletben ők fordítsák ki, de ne kenjék be federveisszal, azt
tegyék külön zacskóba.
A kis elsős ebben az esetben is boldogan indult, ráadásul az Ungár Áruház nem is volt messze az internátustól. Gondolta, ha jól körülnéz talán még be is osonhat az Áruház melletti cukrászdába, és hazafelé, vigyázva majd elnyalogatja a fagylaltot. De a sámfavásárlás igencsak elvette a kedvét.
- Jó napot kívánok! Tessék mondani, hol kaphatok kifordított sámfát, meg hozzá
gumiarabicummal kevert fekete féderweisszot?
- Kisfiam, milyen az a kifordított sámfa?
- Azt én nem tudom.
- Az a baj, hogy én sem, meg azt sem, hogy lehet a fehér fekete, és miért kellene ragasztóval
keverni a cipőkbe, csizmákba éppen a láb becsúszását segítő port. Na, menj csak haza és
mondd meg annak, aki küldött, hogy a sámfa és a szavak kifordítása helyett inkább tanulja
meg, hogy ne ugrasson másokat, se a kicsi gyereket, se a felnőtt eladót.
Úgy látszik, a cipőüzletben nemcsak azt nem tudták milyen a kifordított sámfa meg a ragasztóval kevert fekete féderweisz, de nem ismerték a diákszokásokat sem, és nem ismerték a tréfát.
Bezzeg megismerte a tréfát a kis elsős, aki tehetetlen haragjában még arról is megfeledkezett, hogy eredetileg be akart osonni a cukrászdába, hogy legalább egy fagylaltot elnyalhasson a szívesen vállalt úton hazafelé. Mérges volt. Legszívesebben a kezében tartott pénzt is bedobta volna az Ér patakba mérgében, de az internátus kapujáig érve már nem volt kedve tovább gyalogolni az Ér patakig. No meg mersze se volt arra, hogy így vágjon vissza az őt megviccelő úrnak.

A lustálkodó serkentése

Dányi Laci szeretett lustálkodni, rendszerint utolsónak hagyta el a hálószobát, és utolsónak állt be a reggeli tornánál.
Egyik ébresztőnél odamentem az ágyához, mintha ébreszteni akartam volna, egyik kezemmel megfogtam és ráztam a vállát, másik kezemmel közben mindkét cipőjébe jó bőven öntöttem az előző este erre a célra összekunyerált gumiarabikumból.
- Laci, ugrás, kelj már föl, ne lazsálj, ne haragítsd magadra a prefit.
- Megyek már, megyek, ha felhúztam a zoknit.
- Csak nem akarsz zokniban jönni a tornára?
- Miért, hát az meg van engedve, amikor nem az udvaron, hanem itt az előtérben tornázunk.
- Lehet, hogy meg van engedve, de már nagyon hideg van, és az előtérben is hideg a kőpadló.
Legalább lépj bele a cipődbe.
Laci nemcsak belépett a cipőjébe, hanem gyorsan be is fűzte és úgy indult. A tornát végigcsinálta, de utána csak úgy tudott megszabadulni a lábán lévő cipőtől, hogy abban benne maradt a zoknija. Nem tudom, volt-e másik cipője? Ő meg azt nem tudta, hogy ki áldozta fel a ragasztóját, hogy őt megviccelje. Arra nem is gondolt, hogy éppen én csináltam azt, amikor őt ébresztettem.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
F.Szabó Mihály: DIÁKKORI EMLÉKEK, XIV. rész....
  2013-05-20 22:31:47, hétfő
 
  F.Szabó Mihály: DIÁKKORI EMLÉKEK, XIV. rész....
Hiányzó bútorok pótlása

Említettem már, hogy az internátusban nem volt egyetlenegy használható ágy sem, pedig arra volt a legnagyobb szükség.
Nyíregyháza ,,felszabadítása", ( ,,megszállása" ) után a város főispánja, az első világháború után orosz hadifogságot is megjárt tirpák nagygazda, Tomasovszky Mihály lett.
Apámnak jó ismerőse volt. Az első világháború után sokáig volt orosz hadifogságban. Értelmes, tisztességes, jó szándékú embernek tartották. Én is.
Tudtuk, hogy az oroszok által használt kórházban bőven, sőt feleslegesen is van fehér kórházi ágy. Vettem a bátorságot és néhányad magammal felkerestem a város főispánját, Mihály bácsit. Nem ismert meg.
- Maguk mit keresnek itt fiatalemberek?
- Ha megengedi főispán úr, előbb bemutatkozom. Én szabó Miska vagyok, a kálmánházi
Szabó Pista bácsi fia.
- És mit keresel itt? Mit kerestek itt fiam?
- Megmondom egyenesen Mi a KirKat gimnázium tanulói a Szent Ímre Internátus lakói
vagyunk illetve lennénk, de nem tudunk beköltözni, mert az internátusban nem maradt, nincs
egyetlen ágy sem.
- És ezt miért nekem mondod?
- Azért Mihály bácsi, mert Mihály bácsitól, mint főispántól szeretnénk engedélyt kérni és
kapni, hogy az orosz katonai kórházból elvihessünk 50-60 db ágyat az internátusba.
- Hát arra én nem adhatok engedélyt. Azt csak a városparancsnokság, vagy az orosz
katonai kórház parancsnoka adhat. De gyertek vissza holnapután, megpróbálok valamit
csinálni.
Türelmetlenül vártuk ki a holnaputánt, amikor is megállapíthattuk, hogy a főispán úr, Mihály bácsi, ,,csinált valamit". Megkaptuk az engedélyt, a ,,bumáská"-t. Boldogan mentünk, szinte futottunk a Kállói úti orosz kórházhoz. Bemutattuk a bumáská-t, de nem adtuk le, így aztán többször is fordultunk, csak arra kellett ügyelnünk, hogy ne ugyanahhoz az őrhöz és tiszthez menjünk vissza. Így aztán, 7-8 nap alatt nemcsak nekünk volt elegendő ágyunk, hanem még az Angol-kisasszonyok Leányinternátusába is vittünk vagy 30 darabot.
Sikerült szereznünk jó néhány széket is. A szamár-vontatású ( így neveztük viccesen az általunk húzott, cserkész szerkocsit) kocsi négy oldallapját fennhagytuk, és alulra egymásba forgatva székeket raktunk és azokra helyeztük a vaságyakat. Igyekeztünk egyszerre minél több széket és ágyat vinni, elvégre nem tudhattuk,hogy mikor mondják:
- Doszta, nye dalse! ( Elég, nincs tovább! )
- Nye ponyemaju - mondtam volna, ha erre a felszólításra sor került volna. Hasznos volt az
ungvári ruszin fiúktól megtanult néhány szláv szó.
A teljességhez hozzátartozik, hogy a hiányzó többi bútort az egyházi szervezetek szedték össze számunkra.

Homlokzatjavítás ( alpinista módszerrel )

Az utca felől sok lövés érte az épületet. Félő volt, hogy télen a résekbe befolyó eső és hó növeli a sérüléseket.
Gondolkodtunk és Gyurkával bementünk mindjárt a tanév elején ( tehát szeptemberben) a diri bácsihoz.
- Diri bácsi! Úgy gondoltuk, hogy megszüntetjük, kijavítjuk az épület utcai homlokzatán lévő
sérüléseket, lukakat, réseket.
- Hogy gondoljátok? Hát ahhoz komoly állványzatra lenne szükség és az rengetegbe kerülne.
- Tudjuk, hogy állványozásról szó sem lehet. Törtük a fejünket és elhatároztuk, hogy majd
függeszkedünk. ( Akkor még nem tudtuk, hogy ez alpinista módszernek nevezik )
- Ilyesmire ne is gondoljatok. Ilyet én nem engednék meg. Nem olyan nagyok azok a
sérülések. Remélem a következő telet átvészeljük komolyabb beázások nélkül.
- De hát előbb-utóbb el kell végezni a homlokzatjavítást.
- Megpróbálom elintézni az internátust fenntartó Egri Érsekségnél, hogy csináltassák meg a
következő nyári szünetben, méghozzá a homlokzat átfestésével együtt.
- Nagyon sajnáljuk, hogy a javaslatunkat nem tetszett elfogadni.
De nemcsak sajnáltuk, hanem tovább spekuláltunk. Sőt amikor kigondoltuk a szerintünk kivitelezhető megoldást, Mestyán Jóskáék segítségével összeszedtük otthonról a szükséges anyagokat: nagyon erős vendégoldal rudakat, jó erős köteleket, csigákat, vödröket, deszkalapokat. Aztán egy hét végén ( anélkül, hogy előzetes engedélyt kértünk és kaptunk volna ) a pincében, titokban összeállítottuk, megcsináltuk a javításhoz általunk elképzelt építményt, szerkezetet. Két nagyon erős gerenda egyik végére jól forgó csigákat erősítettünk, a csigákról két oldalt jól ellenőrzött kötelek végére egyikre vödröt, a másikra egy széket kötöttünk. Aztán, a padláson folytattuk ( még mindig titokban ) a munkát. A két gerendát, az eresz felett kidugtuk, úgy, hogy a csigák a külső fal síkjától, mintegy 50 cm.- re lógtak. A gerendák padlásra eső részét több helyen erősen a tetőszerkezet gerendáihoz kötöztük. A kötelek másik végét meg kikötöttük úgy, hogy a vödröt és a széket csak a földtől, járdától 1 m magasságig lehetett leengedni. Még mindig titokban megcsináltuk az első próbát: a kötélen lógó széken beültem a Gyurka ölébe, Jóskáék meg felhúztak bennünket kb. 1 m.-re-
Aztán Jóska is felkapaszkodott harmadiknak és már hármunkat húztak föl jó fél méterre, még lengeni is kezdtünk. Minden rendben volt. Gerenda kötél, kötözések, mind kiválóan állták a próbát.
Megelégedetten néztünk egymásra valamennyien.
- Hát, ez, eddig, sikerült!
- Mostmár hívhatjuk a dirit, meg a prefiket, hogy megnézzék mit csináltunk és kérjünk
engedélyt.
De nem is kellett felmenni, mert a Ferencesek zárdájából éppen akkor tért haza a diri bácsi.
- Uram-egek! Hát ti meg mit a jó fenét csináltok itt?!
- Hát, csak előkészítettük a homlokzatjavítást. Tessék szólni a prefektus uraknak is, hogy a
Diri bácsinak ne egyedül kelljen engedélyezni a munkát, és vállalni a felelősséget.
Valamelyikünk felment a prefikért. Nem szívesen, de lejöttek. A három főből álló ellenőrző bizottság előtt többször megismételtük a próbát. Valószínűleg ahogy mi nem ismertük, ők sem ismerték ,,munkavédelem" - nek nemcsak a követelményeit, de még a fogalmát sem.
Vonakodva ugyan, de megadták az engedélyt. Meszet, homokot, cementet már vehettünk a működő fatelepről. A malterkeveréshez meg többen is értettek közülünk.
A javítási munka aztán ment magától. Hogy ne kelljen sokszor áttelepíteni a csigákat, a köteleket oldalra is elhúzták velünk, meg a malteros vödrökkel, noha ezt a munkafázist nem mutattuk be a próbán.
Az utcai homlokzat meglehetősen foltos, csúnya lett, de nem kellett félni a nedvesedésektől, beázásoktól, omlásoktól.
Elkészült a nagy mű. Mindenki örült, mindenki meg volt elégedve. Mi, az ötletadók pedig, kifejezetten boldogok voltunk.

Kemenceépítés

Nekünk, falusi parasztgyerekeknek a szüleink többnyire természetbenivel fizették az internátusi havi költséget, ahogy Kovács Béla mondta a ,,tenyésztési díjat". Így aztán bőven volt liszt is a szárazélelmiszer raktárban. Kenyeret se kellett a péktől venni, hanem csak süttetni nála. De az odavitt liszt jelentős részét kérte el a sütésért. Egyik ilyen liszt szállításkor megszólalt Béla:
- Ez egyenesen hülyeség.
- Az, hogy segítünk elvinni a lisztet, meg hazavinni a kenyeret? Hát, ne kelljen már azt is az
apácáknak csinálni.
- No meg ne feledjétek, hogy ilyenkor mindig tehetünk egy-egy kitérőt.
- Nem az a hülyeség, hogy segítünk a liszt meg a kenyérszállításban, hanem az, hogy a péknél
süttetjük a kenyeret.
- Hát hol a francban süttetnénk?! Valamelyik hentesnél?
- Akárhol süttetnénk, mindenhol megkérnék a dézsmát.
- Én úgy gondoltam, hogy kellene építeni egy kemencét az internátus udvarán.
- Igazad van Béla! Jobban járnánk. De, kemencét nem olyan egyszerű építeni.
- Hát legalább próbáljuk meg.
Megpróbáltuk! Az udvar egyik sarkában építettük közös erővel a kenyérsütő kemencét. Nagy része könnyen ment, de a boltív rakásával nem boldogultunk. Végre, a harmadik vagy negyedik próbálkozásra az is sikerült.
- Na végre holnap, vagy holnap után megsütjük az első adag kenyeret!
Utólag rájöttünk, hogy rosszul döntöttünk, de akkor nagyon bíztunk a sikerben, meg magunkban.
Szegény apácák, már előző nap kovászoltak, dagasztottak, és adagolták egyformára a kenyértésztát. Mi pedig, befűtöttünk. Mikor már szépen szikrázott a kemence téglából szép simára rakott alja, azon gondolkodtunk, hogy nem kellene-e egy kenyérrel kevesebbet sütni, hogy több lángost süthessünk. De, ha már ki voltak mérve és adagolva, lemondtunk a lángosról. A ,,szivanó"-val gondosan félretoltuk a hamut, a deszkalapból összeeszkábált ,,sütőlapáttal" ügyesen ,,bevetettük" a kenyereket. Úgy, mint otthon.
Aztán, vártuk a csodát!
De nem az történt. Valami egészen más! Mondhatnám tragikus dolog!
A kíváncsiskodó körülállók szemeláttára bedőlt a gyönyörűséges kemencénk teljes boltíves teteje!
Se kenyér. Se lángos! Csak csalódás, meg bosszankodás.
Meg is szólalt az egyik laza:
- Én mondtam, hogy ne dagasszunk be hét kenyérrevalót, csak egyet. Legalább a sok liszt,
meg a mi munkánk nem ment volna kárba.
- Ami azt illeti, sokkal nagyobb itt a kár, mint a hét kenyér, meg a lángos, meg az önök
munkája.
Semmit nem lehetett tenni.
Levontuk a tanulságot, a kemenceépítéssel többé nem próbálkoztunk, de Bajszi bácsinak, a fizika tanárnak is csak később és félve mondtuk el, hogy mi történt. Mert igencsak rossz jegyet adott volna fizikából a kemence-építőknek.
Hamar, - de már későn, - rájöttünk, hogy mi történt. Nem szárítottuk ki a kemencét, csak betüzeltünk a még nedves kemencébe, a nedvesség pedig elgőzölgött és a fejlődött gőz szétnyomta a mi csodálatosan megépített boltívünket.
Nem hallgatok el mégegy gondolatot: voltak, akik örülhettek ennek a sikertelenségnek. A lazáknak továbbra sem kellett kovászolni, dagasztani, kenyeret sütni.
A kemence romjai még sokáig éktelenkedtek az udvar sarkán, - napról napra láttuk, - a kenyeret pedig továbbra is a péknél süttettük.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
F.Szabó Mihály: DIÁKKORI EMLÉKEK, XIV. rész....
  2013-05-20 22:31:42, hétfő
 
  F.Szabó Mihály: DIÁKKORI EMLÉKEK, XIV. rész....
Hiányzó bútorok pótlása

Említettem már, hogy az internátusban nem volt egyetlenegy használható ágy sem, pedig arra volt a legnagyobb szükség.
Nyíregyháza ,,felszabadítása", ( ,,megszállása" ) után a város főispánja, az első világháború után orosz hadifogságot is megjárt tirpák nagygazda, Tomasovszky Mihály lett.
Apámnak jó ismerőse volt. Az első világháború után sokáig volt orosz hadifogságban. Értelmes, tisztességes, jó szándékú embernek tartották. Én is.
Tudtuk, hogy az oroszok által használt kórházban bőven, sőt feleslegesen is van fehér kórházi ágy. Vettem a bátorságot és néhányad magammal felkerestem a város főispánját, Mihály bácsit. Nem ismert meg.
- Maguk mit keresnek itt fiatalemberek?
- Ha megengedi főispán úr, előbb bemutatkozom. Én szabó Miska vagyok, a kálmánházi
Szabó Pista bácsi fia.
- És mit keresel itt? Mit kerestek itt fiam?
- Megmondom egyenesen Mi a KirKat gimnázium tanulói a Szent Ímre Internátus lakói
vagyunk illetve lennénk, de nem tudunk beköltözni, mert az internátusban nem maradt, nincs
egyetlen ágy sem.
- És ezt miért nekem mondod?
- Azért Mihály bácsi, mert Mihály bácsitól, mint főispántól szeretnénk engedélyt kérni és
kapni, hogy az orosz katonai kórházból elvihessünk 50-60 db ágyat az internátusba.
- Hát arra én nem adhatok engedélyt. Azt csak a városparancsnokság, vagy az orosz
katonai kórház parancsnoka adhat. De gyertek vissza holnapután, megpróbálok valamit
csinálni.
Türelmetlenül vártuk ki a holnaputánt, amikor is megállapíthattuk, hogy a főispán úr, Mihály bácsi, ,,csinált valamit". Megkaptuk az engedélyt, a ,,bumáská"-t. Boldogan mentünk, szinte futottunk a Kállói úti orosz kórházhoz. Bemutattuk a bumáská-t, de nem adtuk le, így aztán többször is fordultunk, csak arra kellett ügyelnünk, hogy ne ugyanahhoz az őrhöz és tiszthez menjünk vissza. Így aztán, 7-8 nap alatt nemcsak nekünk volt elegendő ágyunk, hanem még az Angol-kisasszonyok Leányinternátusába is vittünk vagy 30 darabot.
Sikerült szereznünk jó néhány széket is. A szamár-vontatású ( így neveztük viccesen az általunk húzott, cserkész szerkocsit) kocsi négy oldallapját fennhagytuk, és alulra egymásba forgatva székeket raktunk és azokra helyeztük a vaságyakat. Igyekeztünk egyszerre minél több széket és ágyat vinni, elvégre nem tudhattuk,hogy mikor mondják:
- Doszta, nye dalse! ( Elég, nincs tovább! )
- Nye ponyemaju - mondtam volna, ha erre a felszólításra sor került volna. Hasznos volt az
ungvári ruszin fiúktól megtanult néhány szláv szó.
A teljességhez hozzátartozik, hogy a hiányzó többi bútort az egyházi szervezetek szedték össze számunkra.

Homlokzatjavítás ( alpinista módszerrel )

Az utca felől sok lövés érte az épületet. Félő volt, hogy télen a résekbe befolyó eső és hó növeli a sérüléseket.
Gondolkodtunk és Gyurkával bementünk mindjárt a tanév elején ( tehát szeptemberben) a diri bácsihoz.
- Diri bácsi! Úgy gondoltuk, hogy megszüntetjük, kijavítjuk az épület utcai homlokzatán lévő
sérüléseket, lukakat, réseket.
- Hogy gondoljátok? Hát ahhoz komoly állványzatra lenne szükség és az rengetegbe kerülne.
- Tudjuk, hogy állványozásról szó sem lehet. Törtük a fejünket és elhatároztuk, hogy majd
függeszkedünk. ( Akkor még nem tudtuk, hogy ez alpinista módszernek nevezik )
- Ilyesmire ne is gondoljatok. Ilyet én nem engednék meg. Nem olyan nagyok azok a
sérülések. Remélem a következő telet átvészeljük komolyabb beázások nélkül.
- De hát előbb-utóbb el kell végezni a homlokzatjavítást.
- Megpróbálom elintézni az internátust fenntartó Egri Érsekségnél, hogy csináltassák meg a
következő nyári szünetben, méghozzá a homlokzat átfestésével együtt.
- Nagyon sajnáljuk, hogy a javaslatunkat nem tetszett elfogadni.
De nemcsak sajnáltuk, hanem tovább spekuláltunk. Sőt amikor kigondoltuk a szerintünk kivitelezhető megoldást, Mestyán Jóskáék segítségével összeszedtük otthonról a szükséges anyagokat: nagyon erős vendégoldal rudakat, jó erős köteleket, csigákat, vödröket, deszkalapokat. Aztán egy hét végén ( anélkül, hogy előzetes engedélyt kértünk és kaptunk volna ) a pincében, titokban összeállítottuk, megcsináltuk a javításhoz általunk elképzelt építményt, szerkezetet. Két nagyon erős gerenda egyik végére jól forgó csigákat erősítettünk, a csigákról két oldalt jól ellenőrzött kötelek végére egyikre vödröt, a másikra egy széket kötöttünk. Aztán, a padláson folytattuk ( még mindig titokban ) a munkát. A két gerendát, az eresz felett kidugtuk, úgy, hogy a csigák a külső fal síkjától, mintegy 50 cm.- re lógtak. A gerendák padlásra eső részét több helyen erősen a tetőszerkezet gerendáihoz kötöztük. A kötelek másik végét meg kikötöttük úgy, hogy a vödröt és a széket csak a földtől, járdától 1 m magasságig lehetett leengedni. Még mindig titokban megcsináltuk az első próbát: a kötélen lógó széken beültem a Gyurka ölébe, Jóskáék meg felhúztak bennünket kb. 1 m.-re-
Aztán Jóska is felkapaszkodott harmadiknak és már hármunkat húztak föl jó fél méterre, még lengeni is kezdtünk. Minden rendben volt. Gerenda kötél, kötözések, mind kiválóan állták a próbát.
Megelégedetten néztünk egymásra valamennyien.
- Hát, ez, eddig, sikerült!
- Mostmár hívhatjuk a dirit, meg a prefiket, hogy megnézzék mit csináltunk és kérjünk
engedélyt.
De nem is kellett felmenni, mert a Ferencesek zárdájából éppen akkor tért haza a diri bácsi.
- Uram-egek! Hát ti meg mit a jó fenét csináltok itt?!
- Hát, csak előkészítettük a homlokzatjavítást. Tessék szólni a prefektus uraknak is, hogy a
Diri bácsinak ne egyedül kelljen engedélyezni a munkát, és vállalni a felelősséget.
Valamelyikünk felment a prefikért. Nem szívesen, de lejöttek. A három főből álló ellenőrző bizottság előtt többször megismételtük a próbát. Valószínűleg ahogy mi nem ismertük, ők sem ismerték ,,munkavédelem" - nek nemcsak a követelményeit, de még a fogalmát sem.
Vonakodva ugyan, de megadták az engedélyt. Meszet, homokot, cementet már vehettünk a működő fatelepről. A malterkeveréshez meg többen is értettek közülünk.
A javítási munka aztán ment magától. Hogy ne kelljen sokszor áttelepíteni a csigákat, a köteleket oldalra is elhúzták velünk, meg a malteros vödrökkel, noha ezt a munkafázist nem mutattuk be a próbán.
Az utcai homlokzat meglehetősen foltos, csúnya lett, de nem kellett félni a nedvesedésektől, beázásoktól, omlásoktól.
Elkészült a nagy mű. Mindenki örült, mindenki meg volt elégedve. Mi, az ötletadók pedig, kifejezetten boldogok voltunk.

Kemenceépítés

Nekünk, falusi parasztgyerekeknek a szüleink többnyire természetbenivel fizették az internátusi havi költséget, ahogy Kovács Béla mondta a ,,tenyésztési díjat". Így aztán bőven volt liszt is a szárazélelmiszer raktárban. Kenyeret se kellett a péktől venni, hanem csak süttetni nála. De az odavitt liszt jelentős részét kérte el a sütésért. Egyik ilyen liszt szállításkor megszólalt Béla:
- Ez egyenesen hülyeség.
- Az, hogy segítünk elvinni a lisztet, meg hazavinni a kenyeret? Hát, ne kelljen már azt is az
apácáknak csinálni.
- No meg ne feledjétek, hogy ilyenkor mindig tehetünk egy-egy kitérőt.
- Nem az a hülyeség, hogy segítünk a liszt meg a kenyérszállításban, hanem az, hogy a péknél
süttetjük a kenyeret.
- Hát hol a francban süttetnénk?! Valamelyik hentesnél?
- Akárhol süttetnénk, mindenhol megkérnék a dézsmát.
- Én úgy gondoltam, hogy kellene építeni egy kemencét az internátus udvarán.
- Igazad van Béla! Jobban járnánk. De, kemencét nem olyan egyszerű építeni.
- Hát legalább próbáljuk meg.
Megpróbáltuk! Az udvar egyik sarkában építettük közös erővel a kenyérsütő kemencét. Nagy része könnyen ment, de a boltív rakásával nem boldogultunk. Végre, a harmadik vagy negyedik próbálkozásra az is sikerült.
- Na végre holnap, vagy holnap után megsütjük az első adag kenyeret!
Utólag rájöttünk, hogy rosszul döntöttünk, de akkor nagyon bíztunk a sikerben, meg magunkban.
Szegény apácák, már előző nap kovászoltak, dagasztottak, és adagolták egyformára a kenyértésztát. Mi pedig, befűtöttünk. Mikor már szépen szikrázott a kemence téglából szép simára rakott alja, azon gondolkodtunk, hogy nem kellene-e egy kenyérrel kevesebbet sütni, hogy több lángost süthessünk. De, ha már ki voltak mérve és adagolva, lemondtunk a lángosról. A ,,szivanó"-val gondosan félretoltuk a hamut, a deszkalapból összeeszkábált ,,sütőlapáttal" ügyesen ,,bevetettük" a kenyereket. Úgy, mint otthon.
Aztán, vártuk a csodát!
De nem az történt. Valami egészen más! Mondhatnám tragikus dolog!
A kíváncsiskodó körülállók szemeláttára bedőlt a gyönyörűséges kemencénk teljes boltíves teteje!
Se kenyér. Se lángos! Csak csalódás, meg bosszankodás.
Meg is szólalt az egyik laza:
- Én mondtam, hogy ne dagasszunk be hét kenyérrevalót, csak egyet. Legalább a sok liszt,
meg a mi munkánk nem ment volna kárba.
- Ami azt illeti, sokkal nagyobb itt a kár, mint a hét kenyér, meg a lángos, meg az önök
munkája.
Semmit nem lehetett tenni.
Levontuk a tanulságot, a kemenceépítéssel többé nem próbálkoztunk, de Bajszi bácsinak, a fizika tanárnak is csak később és félve mondtuk el, hogy mi történt. Mert igencsak rossz jegyet adott volna fizikából a kemence-építőknek.
Hamar, - de már későn, - rájöttünk, hogy mi történt. Nem szárítottuk ki a kemencét, csak betüzeltünk a még nedves kemencébe, a nedvesség pedig elgőzölgött és a fejlődött gőz szétnyomta a mi csodálatosan megépített boltívünket.
Nem hallgatok el mégegy gondolatot: voltak, akik örülhettek ennek a sikertelenségnek. A lazáknak továbbra sem kellett kovászolni, dagasztani, kenyeret sütni.
A kemence romjai még sokáig éktelenkedtek az udvar sarkán, - napról napra láttuk, - a kenyeret pedig továbbra is a péknél süttettük.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
2013.04 2013. Május 2013.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 5 db bejegyzés
e év: 82 db bejegyzés
Összes: 284 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 16
  • e Hét: 125
  • e Hónap: 1121
  • e Év: 4358
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.