|
2014-01-23 22:54:14, csütörtök
|
| |
| |
Ismét nem nyertem.
Hónapok óta megállít,
kioltja szívemet.
Ritka gyöngyszemeim
semminek tekinti.
Kezdetben csodáltam,
azt hittem, emberségre találtam.
Láthatatlan szív,
mely magához láncolt.
Úgy kapaszkodtam,
mint ahogyan a dudva
fojtja a nemes növényt,
mint ahogyan a fuldokló
nyújtja esdeklőn két kezét.
Hónapokig bántott a hidegség,
elviselhetetlenné dermedt,
majd úgy éreztem,
kiköveteltem szóban a szeretetét.
Zsarnoknak gondoltam magam,
de görcsösen nyújtottam szívemet,
hadd érintse meg ember-szeretet.
Zavart lettem, butaságokat írtam,
olyankor szidtam magamat,
nagyokat kiáltott bensőm.
Túl sokáig tartott az elválás.
Hálával gondolok reá mégis,
a józanság az ajándéka.
Már egymagam megtartom,
könnyebb így a leplezés.
Talán egyszer elmondhatom,
mennyi szenvedéssel járt
az elválás. Elbúcsúztam.
Már nincs kinek írnom,
az egyetlen volt,
ki meghallgatott.
2014. január 23. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kohut Katalin |
|
|
|
|
|
Offline
