|
2014-01-03 10:42:50, péntek
|
| |
| |
Fa Miklóshoz élete végéig, 2003-ig igaz barátsággal kötődtem. Amolyan ,,sírig tartó" barátság volt a miénk. Az ő unokatestvére: Horváth József volt (tudjátok, aki katonatisztnek tanult és akiről le kellett mondanom a hozzá nem illő káderlapom miatt) életem első és talán egyetlen igaz szerelme.
Ez is belejátszott kettőnk sírig tartó barátságába. Ez úgy működött, hogy amikor találkoztunk, vagy telefonon beszélgettünk, az volt az érzésem, hogy Jóska is ott van közöttünk.
Összekötött minket a közös sors is, amit azonban Miklós soha nem akart elismerni. Olyan mértékben tette magáévá feleségének - legjobb barátnőmnek - politikai felfogását, hogy még az ősi magyar családnevét: a Fa-t is képes volt megváltoztatni házasságkötésük előtt.
Hosszas beszélgetéseket folytattunk 1990 előtt...
Egy ilyen alkalommal rákérdeztem Fa Nándorra, hogy rokona-e?
Azt válaszolta, hogy:
- Unokatestvérek vagyunk, mert az ő apukája testvére az enyémnek és Jóska anyukájának.
Csak néztem nagyokat, miközben azt sem tudtam, hogy mit mondjak. Erre Miki folytatta:
- Tudod, mi nem esünk hasra az ilyen népszerűség-hajhászósdi előtt. -
mondta, mintha szégyellnivaló lenne Fa Nándor teljesítménye. Amit egyébként, a világszerte élő magyarság büszkeséggel ünnepelve fogadott, akárhol is kötöttek ki Gaál Józsival a Szent Jupáton.
Miki teljesen gyökerét veszítette attól az elszigeteltségtől, amiben - talán apja világháborús katonai múltja miatt - éltek, és amit Miki megörökölt. Sőt, tovább örökített... Hogyan is értette volna meg az én kutakodásomat a családi múltammal kapcsolatban, amikor őt már rég nem érdekelte a családja története, történelme.
Kár, mert a magántörténelmek összessége a nemzet történelme. Ő már teljességgel magáévá tette az összes hazugságot, amit évtizedekig belénk sulykoltak, és amit én nem tudtam soha kritika nélkül fogadni.
1990 után már csak többnyire egy-egy választási kampány alatt keresett és igyekezett meggyőzni engem arról, hogy mennyire rosszul teszem, hogy az emdéef és a fidesz mellett kampányolok. Nem tudtam letagadni, hiszen egy utcában laktunk. Meg nem is akartam...
Aztán, amikor 2003. január 3-án felhívott anyukája telefonon és belesírta a telefonba: ,,Meghalt Miki..." nem is tudtam megszólalni. Most is nagyokat sóhajtok és igyekszem a könnyeimet elfojtani, miközben e sorokat írom... Fáj, nagyon fáj az ő elvesztése is... pont annyira, mint amennyire fájt Jóskáé, aki már 1991-ben meghalt. Jóska másfél évvel volt idősebb nálunk, de a műveltsége miatt sokkal idősebbnek éreztük őt. Az hiszem, hogy mindkettőnk soha ki nem mondott példaképe volt a sikeres katonatiszt: Jóska. Mindketten - Miki és én is - annyira igyekeztünk, és valami miatt nekünk nem sikerült igazán olyan meredeken ívelő karriert befutni, mint Jóskának. Hogy mégis ő halt meg hármunk közül (sokkal) előbb, talán pont emiatt volt.
Mi, Mikivel futottuk a tiszteletköröket és tettük a vargabetűket folyamatosan, és mégsem sikerült igazán a társadalmi elfogadhatóságunkat semmilyen téren elérni.
Kettőnk között az volt a különbség, hogy én tudtam az okát, míg Miki tagadta a végtelenségig. Hiába adtam oda neki is az írásaimat, nem értett semmivel egyet.
A díjnyertes szociográfiámban megfogalmazottakkal sem. Persze, én még így is szerettem, és nagyon aggódtam érte.
Amikor padlót fogtam szüleim halálakor, akkor kijött velem a temetőbe, de megtiltotta, hogy sírjak. Pedig, olyan jó lett volna kisírni magamat egy erős férfi vállán! (Ekkor már elváltak barátnőmtől.) De ő nem bírta maga körül a gyengeséget. Ezért, erőt vettem magamon és próbáltam továbbra is kedélyesen elhárítani a politikai témákban nekem szegezett kíméletlen megjegyzéseit. Végül, azt írta nekem a halála előtt, hogy:
,,Semmiben nincs igazad! Életem második legnagyobb csalódása voltál!"
Ennek is már 10 éve és azóta is győzködöm a Mikihez hasonló sors- és kortársakat...
-.-.-.-
2003-ban két dolog rendített meg, ami miatt visszatértem az aktív politizálásba. Egyik Miki halála volt. A másik: Kertész Imre Sorstalanság című regényének Nobel-díja. Ezek miatt a történések miatt újult erővel írtam és küldözgettem írásaimat - általam kompetensnek tartott személyiségeknek - köztük azt a nekrológot, amit Fa Miklós halálára írtam.
-.-.-.-
,,Egy barátom: Fa Miklós emlékére
Amikor megszülettél, 1945-ben, már elhallgattak a fegyverek, de egy alattomosabb harc: az ideológiák ,,hidegháborúja" vette kezdetét. Édesapád ezért egy semlegesnek mondott, de mégiscsak kapitalistának számító országba menekítette várandós feleségét, és még hazája hadseregének egyenruhájában - keresztszülők hiányában - saját karjában tartott a keresztvíz alá.
Amikor elviselhetetlenné vált számára a honvágy, hazatelepült kis családjával. Ekkorra azonban már itthon sem érezhette otthon magát, mert hamarosan olyan politikai erő került hatalomra, amely pont a hozzá hasonló- hazaszerető embert és családját kiáltotta ki első számú közellenségnek.
Édesapád kitalált egy kádertörténetet, amellyel megmenekült a családja. De, megmenekült-e valójában az Élet számra?
Már az is mekkora gondot okozott, amikor 1952-ben tankötelezetté váltál?! Ugyanis a születésedet igazoló keresztlevél addigra felért egy ,,reakciós, burzsuj bűnjel"-lel!
Szüleid, ezért kénytelenek voltak hosszas tortúrával beszerezni egy anyakönyvi kivonat-másolatot, már az ötágú (vörös)csillagos-címeres pecséttel. (Nem voltak könnyebb helyzetben a Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem II. sz. Női Klinikáján születettek sem!)
Az új okmányokhoz új történetek is tartoztak, amelyekről senki sem szeretett otthon beszélni.
A VALÓDI történetek, pedig a feledés homályába vesztek...
Szüleink nemzedékének, akik még a hit (hit Istenben, egy hazában és a családban) szellemében nevelkedtek, még futotta erejükből az 1956-os forradalomra. Azután, ha még ebbe sem haltak bele, bizonygathatták újabb hazugságokkal ,,ártatlanságukat"!
Észre sem vették, hogy az évek múlásával - a sok elhallgatásos hazugsággal - elvágták családjuk, utódaik élet-gyökereit!
Olyanok lettek gyermekeik, mint a vágott virág, akik kaptak is a ,,szocialista" alkohol-dús tápoldatból, amitől úgy elzsibbadtak, hogy eszükbe sem jutott érdeklődni rokonaik, nagyszüleik, dédszüleik... élettörténete: a család magántörténelme iránt.
Pedig, akkoriban, amikor mi születtünk, a tőlünk nyugatabbra élő kortársak úgy élhették meg a hazájukhoz, családjukhoz való tartozásukat, hogy megismerhették a család magántörténelmét, mellyel részesei lehettek hazájuk történelmének!
Ezért, most szeretném felidézni azt a kisdiákot, akit én megismertem. (Első kép egy jutalomkiránduláson, ahol Miki volt az egyetlen jó tanuló fiú. Én is ott vagyok Miki mellett...)
Évfolyamelső voltál az általános iskolában. Édesanyád kifogástalan külsővel engedett iskolába. Ehhez a rendezettséghez egy belső rend is társult 1957-ig.
Ez azt jelentette, hogy Fa Miklós minden napra készült. Ezen felül nem volt olyan ünnepély, iskolai rendezvény, amelyen ne mondtál volna el egy-egy verset. Nem volt olyan szavalóverseny, amit ne nyertél volna meg. Minden tornagyakorlatot kifogástalanul végeztél el. Te voltál mindannyiunk példaképe, mert sikerült megvalósítanod azt a külső-belső Rendet, ami egy harmonikus, kiegyensúlyozott személyiségfejlődés kezdete volt.
Vagyis, csak lett volna!
Az 1956-ot követő években azután, láttam, hogy erőlködsz (és még egy-két társunk) szinten tartani magadat. De a kádári suttyom-terrort kiszolgáló új tanári kar egyre nyíltabb negatív megkülönböztetéssel, -diszkriminációval illetett. Az előző osztályfőnökünket és a legjobb tanítóinkat, tanárainkat ,,szanatóriumba" (legalább is nekünk ezt mondták) "utalták", akiket soha többé nem láttunk viszont, mert valószínű belehaltak a ,,szanatóriumi kezelésbe"!
Amiért, te: Fa Miklós alapvetően sikerorientált személyiség voltál, nem bírtad a kudarcot elviselni és beálltál a sorba. Az ,,eredmény" a ,,vágott-virág-életsors"! Sajnos, az utóbbi időben már nem igazán kötődtél máshoz, mint ahhoz a ,,tápoldathoz", ami kor- és sorstársaid férfi tagjait is ,,táplálta"! (Ezért, azon sem lehet csodálkozni, hogy tömegjelenséggé vált mára, hogy nyolcvan év körüli szülők temetik gyermekeiket!)
Kedves ,,Vágott-virág" Barátom!
Téged is édesanyádnak kellett eltemetnie! Neki friss a gyásza, ezért övé őszinte részvétem!
Be kell vallanom, hogy én már régebben, attól fogva gyászollak, hogy nem hagytad magad ,,újragyökereztetni"! Bocsáss meg ezért és nyugodjál békében!
Budapest, 2003. január 9. (Bóna Mária Ilona)"
Azért tudtam megérteni Fa Miklóst, mert a sorsunk valóban közös volt, mert már a születésünkkor megpecsételődött.
Kezdve azzal, hogy nagyon nem volt elfogadható (kompatibilis) a kommunista hatalom számára az erről szóló okmányunk. De ez egy hosszabb történet, ami ebben a Vendégkönyvben olvasható.
Bóna Mária Ilona |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
