|
 1/1 oldal 
|
Bejegyzések száma: 5
|
|
|
|
|
|
2014-02-13 19:29:41, csütörtök
|
| |
| |
Holokauszt évében vagyunk, tudjuk. De mi is volt 1945-ben "Valentin" napon Drezdában?
Ti, ti kiválasztottak, ti törvényhozók, ti a világ békéjéért harcolók, Ti elhoztátok a poklot a földre. Ti, alig 3 nap alatt 250 ezer embert perzseltetek fel a szövetségeseitekkel. Ártatlan gyerekek, civilek, és asszonyok. Volt olyan kórház ahol 200 elhalálozottból 40-50 várandós asszony hunyt el. Ti, ti a világ békeszeretői, akiket fizetni kell, akik a vízcsapból folynak, akiket a nap 24 órájában sajnálni kell, ti akik a fél világba a bűntudatot tápláljátok. Ti követtétek el a II. világháború legnagyobb népirtását, a legbarbárabb cselekedetét.
Sok szeretettel "Valentin" napra ! |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2014-02-13 19:28:34, csütörtök
|
| |
| |
A trianoni békét nem ellenségeink írták meg, hanem...
2014. február 12. 12:00
Ifj. Tompó László - Hunhír.info
Két világháború közti lelki és szellemi életünk felfrissítéséhez nem csekély mértékben járultak hozzá azon papjaink, akik emberibb embert, magyarabb magyart akartak nevelni, akik korántsem csak a szószékeken vagy a sekrestyékben, hanem a nyilvános életben is mindenkit megszólítva a trianoni agóniából felrázásra váró, öntudatát megerősítendő nemzet vérbeli nevelőivé váltak.
Közéjük tartozott a száztizenhat éve, 1898. február 12-én Újpesten született (és 1970. június 3-án Kalocsán elhunyt) Koszterszitz József (népies nevén Koszter atya), aki minden kertelés nélkül megválaszolta azt a kérdést, hogy valójában kik is írták meg a trianoni békét?
A néhai pesti és soproni Szent Imre Kollégium prefektusaként, a Regnum Marianum csapat cserkészeként és a Magyar Cserkészszövetség társelnökeként műveinek sokaságában fejtette ki a konzervatív pedagógiai gondolkodás alapjait egy olyan korban, amikor annak értékeit már akkor is kikezdte a modern gondolkodás, a haladásőrület, az emberi nem vegetatív szükségleteit abszolutizáló freudizmus. Csaknem minden korosztályt igyekezett megszólítani ízes magyarsággal, kitűnő szemléltető képességgel megírt, értekező prózánk addigi legnemesebb hagyományait (képviselői közül leginkább Kölcsey Ferencet, Gyulai Pált és Kemény Zsigmondot) megidéző műveivel. Mégis, legszívesebben talán mégis a diákokhoz és szüleikhez, tanáraikhoz szólt velük (A kemény parancs, Kamaszok, Levelek a gólyához, Kérdőjelek a fiúszívekben, Viharzóna, Nos Rector), továbbá oktatáspolitikánk irányítóihoz (Útmutatás a katolikus szülői értekezletek rendezésére, Ifjúságunk egységének alapjai, Ifjúságunk nemzetszolgálatának útja), illetve a kispapokhoz (Lépcsőima). De nem kisebb rokonszenvet váltottak ki olvasóiból a Magyar Cserkész és a Zászlónk hasábjain megjelent, kora egyik legtehetségesebb, székely származású grafikusművésze, Márton Lajos rajzaival ékesített cikkei, s végül, de nem utolsósorban stílusteremtő prózaírói hajlandóságról árulkodó regényei (Fulgur, Lurkó, Iluska, Csibészklub) és kivételes dramaturgiai képességről tanúbizonyságot tevő gyermekszíndarabjai (Meseszínház).
Szívügyének tekintette egész pályája során a nemzetnevelés hangsúlyozását, a cselekvő hit és hazaszeretet egységét egy olyan korban, amikor a kérészéltű ,,keresztény kurzus"-t követően a nemzeti, kiváltképpen irredenta jelszavak által felpezsdülni látszott közéletünk mögött ott leselkedett a szerinte legnagyobb veszély, a liberalizmust szalonképessé kozmetikázó destrukció, amelynek köszönhetően ,,a trianoni békét nem ellenségeink, hanem az itthoni patkányok írták meg". Egyenesen így fogalmazott Kérdőjelek a fiúszívekben címmel 1943-ban megjelent diáknevelési útmutatójában. S nem véletlenül. Mert tudta, hogy a látszólagos béke tükörsima vízfelülete alatt a mélyből a megcsonkítottságunkba való beletörődést hirdető destrukció, a bomlasztás lávái egyre inkább igyekeznek felszínre törni. Tudta, hogy a már a Trianon előtti évtizedekben is nemzeti öntudatunkat megkérdőjelezők, sőt kigúnyolók, kiváltképpen a szociáldemokraták és a szabadkőművesek, a keresztény restauráció alatt korántsem szűntek meg létezni, legfeljebb bebábozódtak, földalattivá váltak:
,,Az apokaliptikus háború negyedik évében itt is, ott is elsuhanni látjuk a Trianont készítő sötét lelkű had utódainak árnyékkísérteteit. A zsidóság, amelyet lépésről lépésre fokozatosan köt gúzsba a rendeletek sorozata, a demokráciák győzelmétől a régi liberális világ visszatérését reméli. Titkon működő kommunista sejtek a legveszélyesebb ellenség kiserődjei itthon, a magyar családi otthonok között. Rémhírterjesztők. Suttogó mindent jobban tudók. Névtelen gyanúsítók. Minden nagy emberről vicceket faragók. Jól értesült álmodók és jövendőmondók. Ellenséges rádióhíreket hallgató és azokat egyedül igaznak elfogadó jól értesültek, akik szerint odaát mindig igazat mondanak, míg a mi jelentéseink csak félrevezető propaganda. Harctéri jelentések szövegében a sorok között olvasók. Az utcán élelemért sorban álló hosszú emberkígyókat nyugtalanító, lázító elégedetlenkedők. A belső rendet új jelszavakkal bontó ország-reformerek. A nemzet egységét lazító belpolitikai és szociális, nemzetiségi próféták. Az ellenséges hatalomnak köztünk meglapuló kémei és titkos agitátorai és megfizetett ügynökei. Hány ezren és ezren szolgálják a belső fronton a rontást, mg a Don partján és a Volgánál vérzik a magyar katona! Szolgálják sokan tudatosan, sötét gonoszságból, sokan mások tudatlanul, sötét ostobaságból. De ha egyszer valami elromlik, igazán nem jelent különbséget, hogy gonoszság vagy tudatlanság rontotta-e el."
Nem bizony, mivel a ,,sötét ostobaság" a hét főbűn (kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag, restség) közül éppen a hetedik következménye, amit csak (amint Fulgur című ifjúsági regényében kiemelte) acélos akarattal lehet megtörnünk, mint tette egykor a germán nép vezére, aki ,,amit öt év alatt kihozott a népéből, annak nincs mása a múltban: mi gyűlöltük őt és ő gyűlölt minket, de ez nem változtat azon a tényen, hogy kivételesen nagy ember", aki mögé ha odaáll egy nemzet, csodákat művelhet. S tegyük hozzá, hogy a sok társadalmi anomáliát meg nem oldó, ugyanakkor öntudatunkat mégis ismét helyreállító Horthy-korszakban nem állt egyedül ennek hirdetésével a milliók által olvasott és tisztelt Koszter atya. Csak irigykedve tekinthetünk történelmünk e negyedszázadára, hiszen olyan nemzetnevelő, a szó és a toll mestereiként egyként jeles paptársakat adott még rajta kívül, mint Bangha Béla, Lantos-Kiss Antal, Marczell Mihály, Müller Lajos, Schütz Antal, Szivós Donát, Tower Vilmos, Tóth Tihamér és Uzdóczy-Zadravecz IstvánAkik emberibb embert, magyarabb magyart akartak, hiszen tudták, hogy ,,a trianoni békét nem ellenségeink, hanem az itthoni patkányok írták meg". Akikre tökéletesen igaznak bizonyultak Arany János Széchenyiről írt ódájának sorai:
Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé fínomul,
Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,
Amint időben, térben távozik;
Melyhez tekint fel az utód erénye:
Óhajt, remél, hisz és imádkozik.
http://hunhir.info/index.php?pid=hirek&id=72609 |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2014-02-13 19:27:17, csütörtök
|
| |
| |
Nem hatmillió, hanem mondjuk csak százezer... (ahogy Drezdában 18 ezer)
Európa legtöbb országában hosszú évekre a sitten találnánk magunkat egy ilyen kijelentésért, hiszen nemcsak relativizáljuk a mindennél szörnyűbb holokausztot, de egyenesen kevesebb, mint 2%-ára csökkentjük áldozatainak számát. Ilyent pedig nem lehet tenni az állítólagos zsidó holokauszttal. Lehet viszont a drezdaival, mert az nem zsidó, ugyebár. Sőt, zsidók bábjai valósították meg talmudista indíttatásból.
A holokamu-dogmának több ellensége is van sajnos. Az egyik a tények makacssága, karöltve az emberi kíváncsisággal és igazságvággyal. Ez ellen viszonylag egyszerűen el lehet járni: törvényt kell hozni kutathatósága ellen, s aki kétségbe vonja a véglegesnek tekintett számadatot, azt le kell csukni. Majd csak elmegy a többiek kedve.
Egy másik nagy ellensége viszont a "konkurencia", azaz más - horribile dictu - még meg is történt népirtások, legyen az kurd vagy örmény, merthogy akkor veszélyben az egyediség, hiszen ilyen csak és kizárólag a zsidókkal történhetett meg. Már ha legalább megtörtént volna.
Itt van például az az idegesítő drezdai népirtás, mely látszólag teljesen céltalan és értelmetlen volt, s egyben a történelem legnagyobb háborús bűntette. Recept: fogjunk egy történészbizottságot, és állapíttassuk meg vele, hogy: "az 1945-ös drezdai bombázásban a korábban becsült 1 milliónál, sőt, 35 ezernél is kevesebb, 18-25 ezer ember halhatott meg."
Hogy nem lehet dobálózni százezrekkel és az eddig ismert szám helyett annak 2%-át jelölni meg új kutatási eredményként? Ugyan már, hogyne lehetne százezrekkel üresbe dobálózni. Elég csak a hatmillióra gondolni.
A Die Welt cikke szerint a testület több, a szövetségesek bombázásával kapcsolatos "legendát megcáfolt". Az angol-amerikai légierő nem folytatott géppuskával embervadászatot civilekre (sőt, ők dobálták töltényekkel szegény repülősöket), a hatalmas tűzben nem porladhattak el nyom nélkül a holttestek (mint Auschwitzban milliószámra, ugyebár...). A bizottság ugyanakkor megerősítette: a nagyrészt civileket sújtó szőnyegbombázás katonailag teljesen indokolatlan volt. Öt év múlva majd ezt is "megcáfolják".
Máig vita tárgya, hányan is haltak meg 1945 februárjában Drezdában, amikor a vérszomjas szövetségesek lebombázták a várost. A kíméletlen támadás szinte a földdel tette egyenlővé a történelmi várost, a kísérleti gyújtóbombák pedig hatalmas tűzvészt okoztak. Az áldozatok számára vonatkozó becslések eddig a képtelen (jobbára a bűnösök által hangoztatott) 35 ezer és a reálisabb 1 millió között mozogtak.
"A német szélsőjobb az elmúlt évtizedekben szabályos harcot folytatott azért, hogy közelítse a német civil áldozatok számát a holokauszt áldozatainak számához. A német neonácik ezért Drezda katonai értelemben valóban nem túl indokolt elpusztítását következetesen csak “bombaholokausztnak" nevezik" - ez a legalább bevallott indoklás a történészbizottság bevetésére. Így már érthetőbb a versenytárs kiiktatása és a bűnös nép megregulázása, nem?
2004-ben az akkori drezdai polgármester egy 11 tagú történészbizottságot állított fel, hogy "tudományos alapon" határozzák vagy legalább becsüljék meg a február 13-i és 15-i bombázások áldozatainak számát, olvasható a német Die Welt című napilap cikkében.
A bizottság kedden, a 47. drezdai történészkonferencia első napján számolt be meglepő (mármint a be nem avatottak számára meglepő) eredményeiről. Jelentésük szerint "közvetett bizonyíték" mintegy 18 ezer olyan emberről van, aki a drezdai bombázásokban vesztette életét. A bizottság becslése szerint a februári bombázások idején Drezdában összesen 25 ezer ember halhatott meg.
A testület azonban - rendes lévén - leszögezi: ez így is elképesztően magas szám, tekintve, hogy a három bombázás összesen 63 percig tartott. A testület kinyilvánította azt is, hogy mivel a légicsapás nem katonai létesítmények, hanem civil célpontok ellen irányult, a művelet - legalábbis erkölcsi értelemben - bűncselekmény volt.
A szakemberek a becsléshez egészen cinikus képleteket is alkalmaztak. Helmut Schnatz, a légierő történetével foglalkozó kutató szerint például Drezdában 1 tonna ledobott bomba következtében átlagosan 8-9 ember halhatott meg. Csak összehasonlításképpen: az 1 tonna bombára jutó halottak számát az 1945-ös pforzheimi bombázásnál 11,3-ra, a kasselinél 5,5-re, az 1943-as hamburgi bombázásnál pedig 14-re becsülték.
A kutatók tanulmányukban pontról pontra tagadni próbálták a magasabb civil veszteségekről szóló "spekulációkat". Kitértek arra is, hogy a bombázás után a belvárosban kitört tűzben nem lehetett olyan magas a hőmérséklet, hogy holttestek teljes egészében elégtek volna, és semmi nem maradt belőlük.
A kutatók tagadták a holokausztcáfoló brit történész, David Irwing állításait is (ismét kiugrik a nyúl a bokorból), aki szerint több tízezer keletről Drezdába menekült, és a bombatámadásokban meghalt embert nem vettek nyilvántartásba. A bizottság szerint nem megbízhatók a Wehrmacht adatai sem, a német hadsereg ugyanis a bombázásokban elesett katonák számát sem tudta mindig pontosan. Mint a történészek megállapították, a városban állomásozó 17 ezer katona közül mintegy százan vesztették életüket a légicsapásban.
További kommentár nélkül csak annyi a hozzáfűznivalónk: szívesen felkérnénk ezt a derék kutatócsoportot, vizsgálja meg a hollókoszt számadatait, mérje fel, hogyan lehetett azokban a rozzant zuhanyzókban embereket elgázosítani, hogyan tudtak ennyi embert elégetni a kemencékben, hol van a belőlük származó hamu, miért nem csökkent a háború éveiben szinte egyáltalán a világ zsidóságának száma, ésatöbbi. Csak kíváncsiak volnánk...
Egy kis történelem
1945. február 14-15-én az angol és az amerikai légierő gyújtóbombákkal égette fel és tette a földdel egyenlővé Drezda városát. A II. világháború során egyetlen alkalommal sem pusztítottak el ennyi embert két nap alatt - még a Hirosima vagy Nagaszaki elleni atomtámadásokban sem.
A bombázások következtében Drezdában a földfelszín fölött órákon át tartó 1700-1900 C fokos pokoli hőmérséklet alakult ki, a városban sok négyzetkilométeres, előbb egymástól független, majd az összeérő körzetekben az együtt égő tűz miatt az oxigén 3-4 méter magasságig eltűnt a levegőből, akik nem haltak meg az összeomló házak alatt, azok elpusztultak a tűzben, megfulladtak a füsttől vagy az oxigénhiánytól, és futó, menekülő emberek tízezreit kapta fel az utcán nagy erővel lobogó tűz következtében kialakult légörvények sorozata: ők széttárt karokkal, lábakkal, csomagostól, kisgyerekestől a földről felrepülve pillanatok alatt nyomtalanul elégtek és egyszerűen hamuvá váltak a levegőben. 1945 februárjában az angol és az amerikai légierő Drezda városát a szó legszorosabb értelmében egy hatalmas krematóriummá változtatta.
1945. február 13-án este fél 10-kor az angol királyi légierő összesen 1049 Avro Lancester és De Havilland Mosquitos típusú bombázója két, egymás utáni hullámban berepült Drezda fölé, és kevesebb mint öt perc alatt több mint 3460 tonna hagyományos és gyújtóbombát dobott a légvédelem nélkül maradt városra. A három óra múlva bekövetkezett második hullámban újabb 529 Lancester támadt a már fáklyaként égő városra és az angol gépek ezúttal kizárólag 1950 tonna gyújtóbombákat szórtak le.
Az első légitámadást követő két napban az amerikai légierő B-17-es bombázókkal további négy támadást intézett az égő, füstölgő, már régóta csak egy óriási menekülttáborként működő Drezda ellen, aminek során az amerikaiak 3900 tonna hagyományos és gyújtóanyaggal töltött bombákat dobtak le a belvárosra. Drezdát ez idő alatt a nagy, sok száz géppel végrehajtott támadásokon kívül több, kisebb arányú bombázás is érte. A városra két nap alatt a hagyományos összetételű bombákon kívül 7560 tonna nagy hatásfokú, napalm, magnézium, termit, klorin-triflurid és fehér foszfor tartalmú gyújtóbombát dobtak le.
A 3-4 emelet magasságú romhalmaz miatt az utcákon közlekedni nem lehetett, és a pokolként lángoló városból az egyetlen kifelé gyalog járható utat az Elba partja jelentette. Ezt az életbe vezető kis ösvényt az alacsonyan szálló angol és amerikai gépek a nagy két napos bombázás után is napokon át többször bombázták, és a menekülő öregeket, nőket és gyerekeket a fedélzeti gépfegyvereikkel ezrével lőtték bele a folyóba.
Volt angol és amerikai kormánytisztviselők, nyugalmazott tábornokok és történészek a háború után évtizedekig arra hivatkoztak, hogy a támadások nem a német polgári lakosság ellen irányultak, hanem a még épségben maradt drezdai vasúti csomópontot és a környékére telepített ideiglenes kommunikációs központokat akarták megsemmisíteni. Ennek az állításnak sok más mellett az is ellentmond, hogy a szövetségesek az 1945. február 13-14-i drezdai bombázás előtt és után kétszer, összesen négy alkalommal (1944. október 7-én, 1945. január 16-án, 1945. március 2-án és 1945 április 17-én) bombázták a drezdai teher- és személyszállító pályaudvarokat és a mellettük katonai sátrakban felállított telefonközpontokat.A britek korábban azzal is magyarázták a kegyetlen drezdai bombázást, hogy az angol városok, pl. Coventry 1940 november 14.-i német bombázását akarták ilyen módon "egyensúlyozni." Coventryt azon a napon 449 német bombázó támadta meg, 4330 ház részben vagy teljesen összedőlt és 554 ember vesztette életét. Az arányokat a drezdai pusztítással még összehasonlítani sem lehet, a németek angol földre gyújtóbombát nem dobtak, és a londoni levéltárakban ma megtalálhatók és már tanulmányozhatók azok a titkosítás alól feloldott iratok, amelyek bizonyítják, hogy a Churchill vezette angol kabinet már jóval a Luftwaffe nagy-brittaniai légitámadásai előtt eltervezte a bombázásokat a német városok ellen.
Az angolok nem csak tervezték, de a Coventry elleni német bombázás előtt 14 hónappal már bombáztak is német városokat. Négy nappal a II. világháború kitörése, és két nappal azután, hogy az angol kormány háborút üzent a náci Németországnak, 1939 szeptember 5.-én az angol bombázók berepültek Wilhelmshaven és Cuxhaven fölé, ahol a katonai létesítményektől mentes, sűrűn lakott belső városrészeket bombázták. Ezt az első angol légitámadást követték az 1940 január 12-i és az 1940 március 20-i légitámadások más német városok ellen és csak ezután fél évvel bombázták a németek először Coventryt és a többi angol várost.
A háború során Drezda előtt az alábbi német városokat bombázták többé-kevésbé porig a brit és az amerikai légierő gépei: Kiel, Neumünster, Stralsund, Bremerhaven, Emden, Wilhelmshaven, Hamburg, Neubrandenburg, Neustrelitz, Prenzlau, Bremen, Hannover, Rheine, Osnabrück, Hildesheim, Braunschweig, Berlin, Potsdam, Odera melletti Frankfurt, Bocholt, Münster, Kleve, Wesel, Dortmund, Hamm, Soest, Krefeld, Mönchengladbach, Düsseldorf, Aachen, Düren, Bonn, Köln, Siegen, Koblenz, Trier, Bingen, Bad Kreuznach, Mainz, Worms, Kaiserslautern, Pirmasens, Karlsruhe, Pforzheim, Stuttgart, Freiburg, Friedrichshafen, Ulm, München, Augsburg, Straubing, Heilbronn, Nürnberg, Ingolstadt, Bayreuth, Mannheim, Ludwigshafen, Darmstadt, Offenbach, Hanau, Majna melletti Frankfurt, Schweinfurt, Würzburg, Gießen, Kassel, Nordhausen, Merseburg, Lipcse, Chemnitz, Eilenburg, Halberstadt, Magdeburg, Gelsenkirchen, Oberhausen, Witten, Duisburg, Hagen, Wuppertal, Solingen, Neuß, Remscheid, Brilon és Aschaffenburg.
Amerikai adatok szerint Berlinre 68,285 tonna, Kölnre 48,014, Hamburgra 38,319, Essenre 36,825, Duisburgra 30,535, Kielre 29,946, a Majna folyó melletti Frankfurtra 29,209, Brémára 25,513, Mannheimre 25,181, Stuttgartra 24,919, Dortmundra 24,783, Hannoverre 23,051, Gelsenkirchenre 22,885, Nürnbergre 20,401, Münchenre 18,851, Düsseldorfra 18,652, Lipcsére 11,427, Bochumra 11,177, Karlsruhéra 10,598, és Magdeburgra 9,914 tonna, zömmel hagyományos robbanóanyaggal töltött bombát dobtak a szövetségesek.
A német városok elleni szovjet légitámadások ebben nincsenek benne, a szovjetek nagyrészt a Vörös Hadsereg harckocsis alakulatai előtti hadszínteret, kisebb falvakat, német katonai egységeket, laktanyákat, raktárakat, stb. támadták az angol vagy az amerikai repülőgépeknél rosszabbul felszerelt, kisebb hatótávolságú és teherbírású, gyengébben felfegyverzett gépeikkel.
A német nagyvárosok közül a támadás napjáig egyedül Drezda úszta meg a civil lakosság elleni tervszerű szövetséges légitámadásokat. A háború előtt (1939-ben) 642 ezer lakosú nagyváros 1945 februárjában már 1,2-1,5 millió embernek adott menedéket, és a nagy, több emeletes bérházak szobáiban 30-50 fős csoportokba zsúfolódva éltek az emberek. Sok volt köztük a Breslauból, (mai neve Wroclaw, Lengyelországhoz tartozik) és a kelet felől közeledő szovjet Vörös Hadsereg kegyetlenkedései elől tömegesen menekülő idős ember, nő és gyerek, és a kórházakban ezrével feküdtek a hátrahagyott, ápolásra szoruló sebesült és többnyire mozgásképtelen német katonák. A támadás napján Drezdában sok száz Magyarországról, Lengyelországból, Fehéroroszországból, Ausztriából, Ukrajnából, Csehországból, Szlovákiából és Baltikumból menekült család is volt.
Drezdában 1945 februárjában a szervezett német államot már csak egyedül a polgári védelem képviselte, nem volt légvédelem sem, mert a legyőzött Wehrmacht a náci párt tagjaival és a köztisztviselői karral együtt, eleget téve a nemzetközi Vöröskereszt követelésének, 1944 karácsonyára kivonult a városból. Drezda a felgyújtásának napján már hetek óta a Vöröskereszt oltalma alá helyezett város volt, a háztetőkre hatalmas vörös kereszteket festettek, és az épületek ablakaiban kinn voltak a nagy, lepedőkből készített vöröskeresztes fehér zászlók.
Az 1945 augusztusi amerikai atombomba támadások és az azt követő években a radioaktív betegségek Japánban összesen 214 ezer (Hirosimában 140 ezer, Nagaszakiban 74 ezer) főként polgári áldozatot követeltek. Ezek amerikai forrásból származó becslések, a japán jelentések több, a két városban összesen kb. 300 ezer halottról számolnak be. A japán áldozatok pontos száma a drezdaihoz hasonló okokból szintén megállapíthatatlan, itt is elsősorban a nyomtalanul elégett emberek nagy száma miatt.
Az Európa sok országából Drezdába menekült polgári lakosság ellen 1945 február 13-án és február 14-én végrehajtott angol és amerikai kétnapos szőnyegbombázás volt az emberiség történelmének egyik legnagyobb háborús bűncselekménye és egyben ez volt a legrövidebb idő alatt elkövetett legkegyetlenebb és legtöbb áldozatot követelő tömeggyilkosság is, amelyben emberek százezrei szenvedtek borzalmas tűzhalált.
(Zsindex nyomán, történelem: Kriszcson)
Forrás: kuruc.info
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2014-02-13 19:25:50, csütörtök
|
| |
| |
Humanizmus, demokrácia, társadalmi béke...
A címben idézett lózungok Mesterházy Attila száját hagyták el a minap, a szombat délutáni kegyeleti szertartást (egyébként sikertelenül) megzavarni igyekvő, mintegy száz főállású antifasisztára célozva, őket megnevezve ezen értékek kizárólagos hordozóiként. Nekünk is osztoznunk kell az MSZP-elnök csodálatában, s meg kell állapítanunk, az antifa (illetve balos, kinek hogy tetszik) valóban rendkívül érdekes, figyelemreméltó entitás (az ember jelző azért barokkos túlzás lenne, így maradjunk ennél).
Hiedelemvilága szolgaian magáévá teszi az ,,államvallás" (Holokauszt-mítosz) minden egyes tételét, nem zavartatva attól, hogy ezen tételek nemcsak az elfogulatlan történettudomány, de a matematika és más egzakt tudományok tételeinek (a logikáról nem is szólva) is ellentmondanak, s mint empirikus módszerekkel nem bizonyítható, csodás elemeket sem nélkülöző állítások, valóban magukon viselik egy hitrege ismertetőjeleit... A valóság a balost/antifát a legkisebb mértékben sem zavarja, azon tényeket, melyek hiedelemvilágának alapjait megkérdőjeleznék, egyszerűen figyelmen kívül hagyja. Jó példa erre a TV2 kereskedelmi csatorna szombat esti híradójának beszámolója, melyben a szerény képességű műsorvezető adta meg az alaphangot, amikor a kitörés céljaként ,,Budapest visszafoglalását" jelölte meg, és ezt a marhaságot a csatorna helyszíni tudósítója is átvette beszámolójában (a hülyeség ragad). Az egyik antifa tüntető még erre is rátett egy jókora lapáttal, amikor arról kezdett értekezni, hogy szüleit a fővárost elözönlő bolsevisták szedték le az Auschwitzba tartó vonatról (még a hivatalos Holokauszt-történészek szerint sem indult semmilyen vonat Auschwitzba 1944 júliusa után, a körülzárt, ostromlott város védőinek pedig egyéb dolguk is akadt akkoriban, mint hogy a lelkes antifa őseit vonatra tuszkolják)... ,,Ülj le, fiam, egyes" - idézhetnénk ennyi ostobaságra Karsai tanár úr szállóigévé nemesedett szavait.
A balos/antifa ,,értékrend" vagy ,,világnézet" lényegét az érintettek a végre egy kis szereplési lehetőséghez (melyben nem szerepel ama 240 millió...) jutott MSZP elnök által felsoroltakban vélik felfedezni. Legalábbis Európa-szerte ezen jelszavakkal az ajkán indul törni-zúzni, gyújtogatni, s lehetőság szerint megsemmisíteni (morálisan, s ha lehetősége van rá, fizikailag is) azokat, akik más véleményt képviselnek, sajátos értelmezést adva ezzel a szintén gyakran hangoztatott tolerancia kifejezésnek. Az antifasiszta tehát a Holokauszt-vallás önkéntes inkvizítora. Ha teheti, engesztelhetetlen gyűlölettel csap le mindenkire, aki csak egy jottányit is eltér a ,,kanonizált" állásponttól, avagy a legcsekélyebb kritikával merészeli illetni Izrael állam apartheid-politikáját, illetve a nemzetközi zsidóság tevékenységét, ,,szidja a rendszert", esetleg siratni merészel olyan áldozatokat, akik szerinte erre nem méltók. Az ilyennek persze - a demokrácia, a tolerancia és a pluralizmus nevében - magától értetődően pusztulnia kell.
S miközben eltorzult arccal, maradék emberségéből is teljesen kivetkőzve éppen más személyek megsemmisítését követeli, nem zavarja ama józan ésszel könnyen belátható önellentmondás, amely állítólagos elvei (humanizmus, demokrácia, tolerancia stb.) és e magatartás között fennáll.
Az előadottakból önként adódik a (költői) kérdés: milyen viszonyba van hősünk a címben említett értékekkel?
Vajon mennyire nevezhető humanistának az, akinek a drezdai lángoló pokolban elevenen halálra égett, Hirosimában és Nagaszakiban köddé vállt százezrek, a háború után szülőföldjükről elűzött vagy deportált milliók (németek, magyarok, palesztinok) szenvedése - jó esetben - nem éri el az ingerküszöbét, rosszabb esetben még örül is neki? Mennyire humanista az, akiben még annyi emberség sincs, mint a Drégely várát porig romboló Ali basában, aki katonai tiszteletadással temettette el ellenfele, a hős Szondy György holttestét (vö. a nemrég elhunyt Erich Priebke eltemetésének megakadályozása vagy a kommunisták által kivégzett mártírok jeltelen sírba, hátrakötött kézzel, arccal föld felé eltemetése)? Vajon mennyi emberség szorult egy temetői koszorúzást (2013. március, 298-as parcella) állati üvöltözéssel megzavaró, egy kegyeleti szertartást (Becsület Napja) unalomból, fontoskodásból, szereplési vágyból hasonló módon provokáló percemberkébe?
,,Amit nem kívánsz magadnak, mással se tedd" - olvashatjuk Jób könyvében az emberség egyik alapvető szabályát, melyet Jézus urunk így tökéletesített: ,,amit magadnak kívánsz, tégy úgy másokkal is."
Kedves antifák, balosok! Valóban ezt kívánjátok magatoknak?
Domokos Endre János - Kitartás.net
http://kitartas.net/2014/02/09/humanizmus-demokracia-tarsadalmi-beke |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2014-02-13 19:23:49, csütörtök
|
| |
| |
Vörösiszap: einstandolt adományok
A Magyar Kármentő Alapba (MKA) egy év alatt befizetett, a kamatokkal együtt több mint kétmilliárd forintra növekedett pénzadomány mindössze hatodát, hozzávetőleg 350 millió forintot fordítottak november elejéig a tavaly októberi vörösiszap-katasztrófa károsultjainak közvetlen megsegítésére. Az érintettek azt mondják, a kormány rátette a kezét a civil adományokra.
Az előzményekről: idén februárban az úgynevezett kármentő bizottság - az ülésen megjelent miniszterelnök javaslatára - úgy döntött, hogy az összegyűlt adományokból 1,5 milliárd forintot a vörösiszap-katasztrófában érintett három település közcélú fejlesztéseire fordítanak. Ferenczi Gábor, a térség jobbikos képviselője a döntést követően többször is interpellált amiatt, hogy a civil adományokat nagyrészt kormányzati célokra fordítják. Gőgös Zoltán, Veszprém megyei szocialista képviselő is több alkalommal kért választ Pintér Sándor belügyminisztertől, mivel ő is úgy vélte, hogy az adományokból összegyűlt pénzt nem az eredeti kormányhatározatnak megfelelően használják fel. Ő - miként azt többször is kifejtette - attól tart, hogy az alapba befizetett adományok a kötelező magán-nyugdíjpénztári befizetések sorsára jutnak.
A kármentő bizottság vezetője, Lasztovicza Jenő - ő a Veszprém Megyei Önkormányzat elnöke - visszautasította Gőgös állításait azzal, hogy a képviselő vehette volna a fáradságot elolvasni az alap felhasználásáról szóló rendeletet. Abban ugyanis nincs benne, hogy az adományokat közvetlenül és kizárólag a katasztrófa károsultjainak kellene juttatni. A kormányrendelet kilencedik paragrafusa szerint az MKA forrásai a katasztrófában megrongálódott közterületek, közutak helyreállítására, illetve az iszapömlésben érintett térség revitalizációjára, tehát közcélokra is fordíthatóak.
Ekként is tettek. Kérdés persze, hogy a térség revitalizációjába belefér-e, hogy Kolontáron például több mint 11 millió forintért műfüves focipályát, 55 millióért pedig tanösvényt és emlékparkot építsenek. Kétségtelen ugyanakkor, hogy ezek valóban közösségi célú létesítmények, még ha az adakozók aligha gondolták is, hogy karitatív befizetéseikből ilyen, életfontosságúnak aligha minősíthető projekteket finanszíroz majd a kormány.
HIRDETÉS
A kármentési bizottság 2011. március 3-án kelt, a kármentő alap új felosztási elveit kimondó határozata szerint Devecser 1 milliárd 50 milliót, Kolontár 300 milliót, míg Somlóvásárhely 150 milliót kapott a befizetett adományokból ,,az önkormányzatok katasztrófahelyzettel összefüggő közösségi céljának finanszírozására". A pénzek felhasználásáról szerettünk volna beszélni a kármentő bizottság elnökével, de Lasztovicza Jenő kérdéseinkre már hónapok óta nem válaszol.
A települések polgármesterei - akik egyébként a kármentő bizottság tagjai - kötélnek álltak. Toldi Tamás, Devecser fideszes polgármestere azt hangsúlyozta, hogy az állam nem támogatást, hanem kézzelfogható segítséget nyújtott a három településnek, amelynek értéke ,,a 33 milliárd forintot is meghaladta". Ebben - tette hozzá - benne vannak az új lakásépítések, -vásárlások és egyéb lakhatási megoldások, és maga a kármentesítés. Devecserben a Magyar Kármentő Alapból két alkalommal összesen 68 millió forintot kaptak a károsult családok, 44 milliót osztottak ki a ,,károsult, szegény" családok lakásvásárlásának támogatására, 41 millió forintot pedig a kisvállalkozásokat működtető családok kétszeri kárpótlására, illetve 20 millió forintot albérleti elhelyezések támogatására. Ez összesen 173 millió forint.
A kármentő bizottság honlapján lévő adatok szerint a kármentő alapból Devecsernek tizenegyszer ítélt oda segélyt, illetve támogatást (ennek legnagyobb összege 95 millió, a legkisebb 4,074 millió forint volt) a bizottság. Az utolsó határozatot az idén július 26-án hozták. Hogy ezt követően születtek-e további döntések, annak a honlapon nincs nyoma, írásbeli kérdéseinkre pedig választ nem kaptunk. Az összesítés szerint Devecsernek 2011. július 27-ig összesen 352 millió 357 ezer forint támogatást ítélt oda a bizottság a Magyar Kármentő Alapból, ami több mint kétszerese annak, mint amekkorát október végén a polgármester közölt a Népszabadsággal.
Igaz, a polgármester nem számszerűsítette a közösségi célú fejlesztésekre - rendőrőrs, a lakóparkban épülő rendelő és orvosi lakás, a Biztos Kezdet Gyermekház létesítése, működtetése, a mentorprogram, az elfogadott rendezési terv szerinti ipari terület kialakítása, infrastrukturális ellátása, a városközpont rehabilitációja stb. - kapott, illetve kilátásba helyezett pénzeket. Ezek finanszírozásáról azonban nem lelhető fel semmilyen nyilvános adat azon kívül, hogy az azóta már megépült rendőrőrs járulékos költségeire a közcélú fejlesztésekre elkülönített 1 milliárd 50 millió forintból a kármentő bizottság márciusi határozata 5 millió 183 ezer forintot előlegezett meg. Figyelemre méltó, hogy az MKA számláján lévő, már kamatokkal együtt számított 1,8 milliárd forintból 1,1 milliárdot decemberig, illetve jövő januárig lekötöttek. Vagyis a segélyek - legalábbis azok egy része - virtuális.
Kolontár közjegyzője, Szarka Gyula lapunkkal azt közölte, hogy a kármentő bizottság által odaítélt 155 millió forint nem egészen hét százaléka került közvetlenül azokhoz, akiknek azt az adományozók szánták. (Devecserhez hasonlóan csak a július végéig megítélt támogatások olvashatóak a bizottság honlapján.) Ugyanis a Magyar Kármentő Alapból a magánszemélyek 9 millió 300 ezer, a vállalkozások pedig 1 millió 200 ezer, összesen tehát 10 és fél millió forint támogatást kaptak. Az alapból a közcélú fejlesztésre a községnek 300 millió forintot különítettek el. Ebből eddig 11 millió 344 ezret fordítottak a műfüves iskolai kézilabdapálya megépítésére, 10 millióért pedig egy ,,közösségi célú" kisbuszt vásároltak. Emlékház és tanösvény megépítését is tervezték 50 millióért - a bizottság határozatában egyébként erre vonatkozóan 55 millió forint áll. Ez már félig-meddig el is készült a katasztrófa egyéves évfordulójára. A kolontáriak 40 millióért bővítik és újítják föl majd a kultúrházat, 20 millióért a sportpálya öltözőjét, a település rendezési tervének felülvizsgálatára 8 millió forintot akarnak az adományokból fordítani.
Somlóvásárhely polgármestere arról tájékoztatott, hogy október végéig 32 millió 198 ezer forintot kapott a község. (A bizottság honlapján 27 millió 150 ezer forintot olvashatunk.) Ebből csaknem 14 millió forintot fizettek ki eddig az embereknek, további kétmilliót fordítanak még bútorvásárlásra.
A Magyar Kármentő Alap számlájának aktuális egyenlege 2011. november 7-én 1 milliárd 783 276 572 forint volt, a károsultak részére támogatásként 350 millió 003 099 forintot utaltak el. Ha azonban összeadjuk a kármentő bizottság által megítélt segélyeket és támogatásokat, az mindössze 348 millió 554 ezer forintra jön ki. A kisebbik kérdés talán az, hogy hová tűnt akkor a különbözet? A nagyobb kérdés az, hogy a bankban fialtatott több mint egymilliárdból vajon még hány műfüves kézilabdapálya épül?
(A cikk a Független Médiaközpont és a Gőbölyös József ,,Soma" Alapítvány támogatásával készült.)
Infó: A cikk eredeti változata a 2011.11.30-i Népszabadságban olvasható.
http://nol.hu/belfold/20111130-einstandolt_adomanyok |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/1 oldal
|
Bejegyzések száma: 5
|
|
|
|
2014. Február
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
629 db bejegyzés |
| e év: |
6200 db bejegyzés |
| Összes: |
64003 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 1109
- e Hét: 2596
- e Hónap: 13707
- e Év: 167203
|
|
|
Online
