|
2014-05-29 18:45:11, csütörtök
|
| |
| |
Walther von der Vogelweide: A HÁRSFAÁGAK CSENDES ÁRNYÁN
A hársfaágak
csendes árnyán,
ahol kettőnknek ágya volt,
ott láthatjátok
a gyeppárnán,
hogy fű és virág meghajolt.
Fölöttünk az ág bogán
ejhajahujj!
dalolt ám a csalogány!
Vigan futottam
ki a rétre,
és kedvesem már várt reám.
Oly izgatottan
jött elémbe!
Mily boldogság volt, Máriám!
Hogy megcsókolt-e? Meg biz ám! 
Ejhajahujj!
Most is pirul belé a szám.
S tréfás kacagva
hamar ágyat
vetett szép pázsitos helyen.
Nevethet rajta
s titkon vágyat
érezhet, aki arra jön,
mert jól láthatja a nyomot,
ejhajahujj!
amit a fejem nyomott.
Ha tudná más azt,
hogy mi jártunk
ott! ó hogy szégyelném magam!
Nem sejti más azt,
mit csináltunk,
csak ő maga, meg én magam,
meg egy kis madár a fán,
ejhajahujj!
az nem árul el talán.
(Babits Mihály)
Vogelweide: Ó JAJ, HOGY ELTŰNT MINDEN
Ó jaj, hogy eltűnt minden, hogy hullt le évre év!
Éltem valóban én, vagy álmodtam itt elébb?
Amit valónak hittem, nem volt tán sehol?
Mély álom ringatott el, csak nem tudom mikor.
Most íme fölriadtam és oly idegen,
mit úgy ismertem én még, akár a tenyerem.
Az emberek s a táj, amelyet úgy szerettem,
gyermekkorom kalandos vidéke ismeretlen.
Ki akkor víg barát volt, ma sír felé hajol,
erdőt irtottak erre, amott bedőlt major:
s ha régi patakunk is másképpen folyna itt,
mint hontalan csak nézném eltűnő fodrait.
Akikre ismerősként gondoltam még tavaly,
alig köszönnek s mindent betölt a baj s a jaj.
Úgy foszlik semmivé most a boldog és merész
gyerekkor, mint a tenger vizére mért ütés
örökre már, ó jaj!
Ó jaj, hogy élnek itt most az ifjú emberek!
Bűnbánat nincs szívükben s mind gondok közt remeg
és mind aggódik folyton: így élni jó talán?
e bús világban, látom senki sem vidám.
Nincsen tánc, sem ének, gond marta szerteszét,
keresztény ember még ily gyászosan nem élt,
az asszonyok fejéke régen nem ragyog,
parasztgúnyát viselnek büszke lovagok.
Haraggal írt levélben intett meg minket Róma,
örömünk nincs s a bánat oly szívet szaggató ma,
hogy teljesen kifáraszt (jól éltünk hajdanán!)
s most mintha régi kedvünk búra váltanám.
Az égi vadmadár is bánatos felettem,
csodálható-e hát, hogy én is csüggedt lettem?
S mit mondtam vén bolond most sok bajom között?
Aki gyönyörben él itt, mennyekben lesz száműzött,
örökre már, ó jaj!
Ó jaj, mi édes volt, mind megromolt hát mégis!
A mézben látom én ma már lebegni az epét is.
Kívűl fehér, piros, zöld a világ s dalra vár,
de bévül úgy sötétlik, mint a rossz halál,
s kit látszat csábított csak, az majd vigaszra lel,
a földi bűnt bűnhődés, vezeklés oldja fel.
Lovagok, a vezeklés, ez itt a dolgotok,
sisaktok jó s a páncél, a csuklóvas forog,
megszentelt kardotok van és pajzsotok kemény.
Adná az Ur, hogy méltó lennék a győzelemre én!
Akkor, bár oly szegény vagyok búsás zsold várna rám,
mert nem birtokra vágyom, aranyra sem ma már,
az üdvök koronája, örökre szívem vágya,
egy zsoldos is elnyerheti, markában ott a dárda.
Ha átkelhetnék én a szent hadak hajóival,
a vízen zsoltárt zengenék és már nem azt, hogy: jaj!
azt már sosem, hogy: jaj!
Radnóti Miklós fordítása
/Walther von der Vogelweide (1170 k. - 1230 k.) középkori német költő. Születési helye nem ismert, származási helyként számos helység neve jött szóba. Ma úgy tartják, hogy valószínűleg Alsó-Ausztriában született. Költészetében a természet rendszerint a szerelmi találka helyszíne, s egyben az érzelem hangulati háttere. A mai olasz Dél-Tirolban, Bolzanóban szobra van./
Walther von der Vogelweide Összes versei
Link
A költő szobra Bolzanó főterén
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Vogelweide |
|
|
|
|
|
Online
