|
 1/1 oldal 
|
Bejegyzések száma: 7
|
|
|
|
|
|
2014-08-07 15:17:51, csütörtök
|
| |
| |
Nyugodjék békében...
"Létezik egyfajta elvárás velem szemben, amelynek meg kell felelnem.
Minden este meg kell nyerni a közönség szívét, hiszen mindig mások ülnek
a nézőtéren. Színre lépés előtt nap mint nap izgulok, de ez jó fajta stressz.
Ha már nem lenne, akkor abba kéne hagynom a pályát."
Bajor Imre 1957-2014
Bajor Imre halálának margójára: meghalni méltósággal
Közszereplőink sokszor esnek áldozatul a média közvetítésével véghezvitt méltatlan ámítássorozatnak. Sajnos Bajor Imre esetében sem volt ez másként.
Nem tudunk meghalni - nem mi, én, te, ő, hanem a közbeszéd, a média, a nyilvánosság. Már nem először játsszuk el azt a buta, megalázó, jóllehet jó szándékúnak tűnő színjátékot, amivel megpróbáljuk elfedni a nyilvánvaló tényt, hogy valaki meg fog halni. Fontos volt nekünk, szerettük, fáj az elvesztése, de ettől még csak magunkat próbáljuk meg becsapni.
Életemben több halált is megértem már, legtöbbször azzal találkoztam, hogy a haldokló összezavartan, szorongva kapkodta fejét, miközben a család, az orvosok próbálták eltitkolni előtte azt, ami számára is egyre nyilvánvalóbbá vált. Egyetlen egyszer tapasztaltam olyat, hogy valaki csendben, nyugodtan, érezhetően békésen halt meg, és szerintem ez a halál a legméltóbb az emberhez. Emlékszem, amikor Knézy Jenő haldoklott, ahogy a vég előtt, mint az oly gyakran előfordult, hirtelen jobban lett, és mindenki elkezdett bizakodni. Emlékszem, ahogy Böröczky József adott interjút Hajdú Péternek, amelyben olyan megindítóan próbált elmondani valamit, leginkább kapaszkodni az életbe. Antal Imre haldoklás maga volt az abszurd, a méltatlanság. Déri Jánost is felhívták barátai és kollégái a halála előtt nem sokkal, ő tisztában volt a helyzet lélektani képtelenségével, amikor kimondta ,,nem hiszem el, hogy meghalok". Senki sem tudja elhinni, és mégis, a legtöbb, amit ilyenkor tehetünk, ha ,,szoktatjuk a szívünket a csendhez" (bár ezt József Attila egy másfajta csendre értette az Ódában).
Bajor Imre utolsó küzdelmének is számtalan méltatlan fejezete volt, a rengeteg ámítással, őszintétlen bekezdéssel. Értem én, ha a rajongók és barátok tömege nehezen engedi el Olit, Kicsihuszárt, Csát tanárnőjét, sok-sok szerep kiváló megformálóját, a Bajort. De a meghalás méltósága van olyan fontos, mint az életé.
Amikor Halász Péter színész, rendező, ,,összművész" megtudta, hogy hamarosan meghal, megrendezte a budapesti Műcsarnokban a saját gyászszertartását - barátai beszédét hallgatta egy koporsóban fekve, néha felkelt, mondott valamit. Életemben nem láttam még ennyire bátor és méltóságteljes emberi viselkedést (apropó, miért is van az, hogy mi igazán dicsérni leginkább a temetéseken szoktunk?). Halász szembenézett a halállal, kicsit ki is nevette - egy hónapra a ceremónia után meghalt.
Meghalni nehéz, szinte nem is lehet, ettől függetlenül mindenkinek eljön a vég. Félrenézve kimondott hazugságok és ámítások helyett mennyivel jobb lenne szemtől szembe megvallani, milyen nehéz is elveszíteni valakit, milyen sokat is jelentett nekünk. Elbúcsúzni. Megadni a méltóságot.
Nyugodj békében, Bajor Imre
Link Videó |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Napi hírek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2014-08-07 14:49:23, csütörtök
|
| |
| |
Vörösmarty Mihály
A merengőhöz
(Laurának)
Hová merült el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felrémül a szívmagány.
Ha van mihez bízhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A bírhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Versek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/1 oldal
|
Bejegyzések száma: 7
|
|
|
|
2014. Augusztus
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
229 db bejegyzés |
| e év: |
3482 db bejegyzés |
| Összes: |
16396 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 345
- e Hét: 6761
- e Hónap: 15944
- e Év: 68652
|
|
|
Offline
