" Könnyű a Napnak, mert nem kell szólnia ahhoz, hogy a pirkadat pírjával reményt
öntsön a szívünkbe, sem a virág szirmán a harmatcseppnek, hogy parányi ékkőként
beragyogja a lelkünket. Egyszerűen csak vannak, nem tesznek semmit és létük
csodája önmagunk csodájának felismeréséhez segít."
" A természet - valóság. Egyszerűen - van. Árad. Tanít. Tanít, hogy lenni, élni jó. És szép.
Hogy lenni annyi, mint önmagamat ingyen, ajándékként adni. Egy kő, egy virág, egy fa,
a naplemente, a Hold, a szellő mindennek és mindenkinek válogatás nélkül van, árasztja
önmagát. Nem tud nem lenni, nem tudja nem adni magát, nem tud áradni. Mutatja az utat,
a létezés egyetlen útját."
Jaj, az de szomorú volt.
A híg eső sötéten csepegett,
és kézilámpással, rozoga pallón
ballagtak el a szótlan emberek.
Csak erre emékszem. Még néha arra,
hogy halt meg a kertünkben egy virág,
s a zöld gyepen sárgálló délutánon
cikáztak a virgonc, fehér cicák.
De estefelé fojtott már a füstszag,
csak a gyümölcs mosolygott a rudon,
gyertyával jártak a pincék homályán
s lopótökkel bort hoztak, úgy tudom,
a vén pohárba, esti lakomára.
Mind, mind nevettek, én voltam csak árva,
és fájt a szépség és a csillogó bor,
és fájt az ősz és a zenés szüret,
a sár, a szél, a nyár bús nevetése,
a nagymamák, kik kéklő szemüket
rám csillogtatták pápaszemen által.
És fájt az est, mikor az emberek tárt
csűrükbe vitték a dús, szőke termést,
s rézkotlákban főzték a szilvalekvárt.
A kerti székeket is mind behozták,
és gyertya mellett a szobában ettünk,
mint temetésre, kongott a harangszó,
és a tűnő vár settengett megettünk.
Kis nyári ruháim is eltemették
egy zöld ládába, ott tavaszig sírtak,
s nyomukba -- hűvös, józan, őszi tömjén --
halálosan fojtott a naftalin-szag.
Ilyenkor elfutottam a szobámba
az orvosságos-üvegek közé,
és néztem, hogy repül le néma gyásszal
az est a csapzott, tarlott táj fölé.
Kis ujjaimmal csendesen doboltam
a lágyan összeizzadt üvegajtón,
a konyhában daloltak a cselédek,
a szél valamit keresett sóhajtón.
És amikor már mindenütt sötét lett,
az ágyba megöleltem kisöcsémet.
Aztán pihegve sírtam egymagamban,
a fákra néztem, lombjuk úgy zugott,
Titokzatosan bámultak szemembe,
mint rongyba burkolt, ázott koldusok.
Ádáz kutyám, itt heversz mellettem.
Amióta a gazdád én lettem,
ez a hely a legjobb hely tenéked:
nem érhet itt semmi baj se téged.
Rajtam csügg a szemed, hív imádás
együgyű szálán csügg, boldog Ádáz.
Mert boldog ki jámborul heverhet
valami nagy, jó hatalom mellett.
S te jámbor vagy, bár olykor asszonykád
bosszújára megrablod a konyhát
s csirkét hajszolsz vadul a salátás
ágyakon át: jámbor, noha - Ádáz.
Elcsavarogsz néha messze innen,
el is tévedsz kóbor hegyeinkben;
avagy titkos kalandjaid vannak.
Ág tép, gonosz ebek rádrohannak,
zápor is lep, szőröd-bőröd átáz:
ázva, tépve jössz vissza, kis Ádáz.
Visszajössz, mert ugyan hova mennél?
Hol lehetne egyéb helyed ennél?
Szimatokból ezer láthatatlan
ösvény vezet téged mindenhonnan
hívebben, mint bennünket a látás:
minden ösvény ide vezet, Ádáz!
Tudod, hogy itt valaki hatalmas
gondol veled, büntet és irgalmaz,
gyötör olykor, simogat vagy játszik,
hol apádnak, hol kínzódnak látszik:
de te bízol benne. Bölcs belátás,
bízni abban, kit nem értünk, Ádáz.
Óh, bár ahogy te pihensz lábamnál,
bizalommal tudnék én is Annál
megpihenni, aki velem játszik,
hol apámnak, hol kínzómnak látszik,
égi gazda, bosszú, megbocsátás,
s úgy nem értem, mint te engem, Ádáz!
Szórd szét kincseid - a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid - a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid - a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid - a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid - az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid - a szerelem legyél te magad.
Űzd el szánalmaid - a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid - a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid - a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod - a teljesség legyél te magad.
" Ahogy a rozsda, mely magából a vasból származik, semmivé emészti a vasat,
úgy szünteti meg önmaga lehetőségeit megfontolatlan cselekedeteivel az ember."
xMagazin
Offline
