|
 1/2 oldal 
|
Bejegyzések száma: 12
|
|
|
|
|
|
2014-10-03 23:48:29, péntek
|
| |
| |
Őri István:
Döbbenés
Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszíthetlek,
S arra, hogy nem elég, ha csak egyszer mondom,
hogy szeretlek.
Hogy bármikor történhet veled, vagy velem valami,
Hogy milyen jó hangodat hallani.
Arra, hogy milyen nehéz néha őszintének lenni,
És milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni.
Hogy meg kell mondani, ha valami fáj,
Arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj.
Hogy túl rövid az élet arra, hogy veszekedjünk,
S, hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk.
Arra, hogy mindig kell, hogy legyen erőnk arra,
hogy nevessünk,
És mindig kell idő arra, hogy szeressünk.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Versek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2014-10-03 22:13:14, péntek
|
| |
| |
Thándor Márk: Est
Oly jó az esti órák fénye,
a csillagos égre nézve.
S oly jó a fáradtságnak leple,
mely óvva lep be.
S oly szép a hold iramló árnya,
mely telten sugárzik az éjhomályban,
s a vidáman éneklő lég,
mit oly régóta vártam én.
Köszönt engem az ágy, s a párna,
nyugovóra kéne térni mára,
s ha szemem pillái egymáshoz érnek,
hálaszót éneklek én az éjnek,
megfordulok, s álmodom,
egy másvilágba távozom,
s ha majd helyet cserél a hold, s a nap,
meglátod vidám lesz a holnap.
Szép estét kívánok mindenkinek
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Versek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2014-10-03 20:34:47, péntek
|
| |
| |
Kosztolányi Dezső:
Hatalmas ősz
Hatalmas ősz.
Reám leheltél, s érzem, egyre érzem,
hogy nagyra nősz.
Te jó, te nagy,
ami akartam lenni, régen, egykor,
most az te vagy.
Igaz, egész,
mely önnön-magát bátran koronázza
s az éjbe néz.
Azt hittem én,
gőgös és hervadó virág leszek csak,
szép és szegény.
Bús szemű bölcs
itt állok, ember, karomon a gyermek,
a lágy gyümölcs.
A kar, a kar,
egy ember ága, lombos és gyümölcsös,
mit is akar?
A sors vagyok,
a méz, a tűz, a könny, a szív, az élet.
Mondd, ki nagyobb?
Vágytam vakon,
és ami vágyam itt-ott megmaradt még,
eléd rakom.
Arany-idő,
vigasztaló, mosollyal szomorító,
kibékítő.
Hatalmas ősz.
Reám leheltél, s érzem, egyre érzem,
hogy nagyra nősz
Link Link Link |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Versek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2014-10-03 20:32:53, péntek
|
| |
| |
Berzsenyi Dániel: A közelítő tél
Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.
Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
S tükrét durva csalét fedi.
A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
S most minden szomorú s kiholt.
Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész.
Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
Egy-két zsenge virágait.
Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhunyt szememet fel nem igézheti
Lollim barna szemöldöke!
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Versek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2014-10-03 20:28:32, péntek
|
| |
| |
Babits Mihály: Esti kérdés
Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatossan, hogy minden füszál
lágy leple alatt egyenessen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országúton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze multba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Versek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2014-10-03 20:25:32, péntek
|
| |
| |
József Attila: Nagyon fáj
Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)
amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.
Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is -
ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.
Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,
oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.
Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!
És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.
Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;
mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.
Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,
hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.
A kultura
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben -
de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?
A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.
De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.
Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.
Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.
Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.
Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj.
Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.
Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.
Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.
Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.
Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj -
s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.
Hallja, mig él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett
kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Versek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2014-10-03 20:16:55, péntek
|
| |
| |
SZARVASNÁSZ...Németh Noémi
Őszi köd fátyla némán borult a tájra,
bódult varázsba ájult az erdő királya.
Csend tükrén kúszik a fák közé a fény,
aranyló íze buja, selymes mint a méz.
Napkorong az égről bükkös mögé bújt,
esőilllat sápadtan a tócsa fodrába hullt.
Rőt szél alja kavarja a vérbíbor vágyat,
vércse igét hirdeti e vad nemesi násznak.
Lilát ásít a szeder, vöröset húsán a som,
izzik a galagonya, sötéten reszket a lomb.
Gyöngyharmat kacagva a levélről gurul,
égen hasít ólmosan egy bánatos turul.
Délcegen fújtat a zord vadon szarvasa,
ünőn üzekedne térdeplőn az avarban.
Acélos idegek húrja egymásnak feszül,
agancsok csattognak, bősz bika hevül.
Deres leheletük úszik, mint hűvös pára,
ösztönük űzi őket e mámoros táncba.
Mert tanulj meg küzdeni! Ez egyszer!
Így elnyered a trófeát és a szerelmet!
|
|
| |
|
3 komment
, kategória: Versek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2014-10-03 20:12:54, péntek
|
| |
| |
Kányádi Sándor Mint öreg fát az őszi nap...-Evokáció
mint a vén fát az őszi nap,
elköszönőben körülragyog
s tovaszáll tőlem a szerelem
jöhetnek újabb időszakok
lehetnek még szebb holnapok
hol bánat többé nem terem
eltemetem a bánatom
senki fia nem tudhatott
ő sem aki engem elhagyott
lelkemen égő seb maradt
kiért szívem zakatolt
aléltan kalapál nehezen
de remél még föl-csillan
valakit még visszavárok
véle boldogan továszállni
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Versek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2014-10-03 20:09:00, péntek
|
| |
| |
Falusi ősz
Aranysárga napkorong hálásan néz le,
bő fényével ontotta,erejét, óvta s védte.
Egész évben földekre, kiskertekre,
pihenni vágy,munkáját áldással növelte.
Csodával határos,
egészen minden más,
bársonyos, selymes a szellő íze is,
üde friss reggelek, levegője zamatos.
Dolgos kezű emberek szeretet otthona,
tárt karokkal várja az idetévedő embereket.
Szívük tele figyelemmel, emberséggel,
összetartóak jóban, rosszban, minden évszakban.
Falun az őszi nappalok boldogok, szépek,
friss kenyérillat száll fel a magasba naponta.
Csábító a vándoroknak, ízét érzem a számban,
mint ha most lett volna, mikor falun jártam.
Itt az összes sugárfonal lehull az,
alkonyokat, nappalokat festményre,
teszik, jusson el másokhoz is az élménye.
Avar zizzen, templom harang kondul a csöndbe.
Ápolják, a hagyományokat, réteseket sütnek,
a nagymamák az egész családnak.
Összejönnek, eszegetnek s beszélgetnek,
Családi meghitt idill. szent tisztasága mindez.
Vágyom vissza, mamám otthonába,
meleg kemence padkára, tiszta szobába.
Szerénység, erény lakhelye erre,
hálával szívből emlékezem, soha nem feledem.
Szebenyi Judit |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Versek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2014-10-03 20:03:47, péntek
|
| |
| |
Esti versem
A csók
Talán a virágok kelyhében rejtőző színes pillangó
sziromba bújtatott nászi tánca lehet olyan könnyed,
mint mikor ajkam ajkaiddal érintkezve,
selymesen puha csókjaidtól vállaidra hullat néhány éji könnyet.
Vagy talán az ábrándos nap aranyszárnyú pille álma az,
mi oly égető, mint hozzám simuló tested, mikor ölelsz.
Hisz tested vonzásától fellángol köröttem
minden olyan rezdülés, mit már akkor érzek,
ha elmerengve figyelsz.
Csókolhatsz bárhogy,
vadul szeretve, vagy szelíd szemű őzként,
mely csapdájában sem harcol életösztönével.
De űzött vadként is, mely láncokat tép ízekre,
ha csalárdul befogva,
fogolyként néz szembe az ember erejével.
Lágyan is szerethetsz.
Ringathatsz apró gyöngyszemként,
mit párnád alatt rejtegetsz, míg le nem száll az alkony,
s ha majd a csillagporos éjszakákban apró tüzek lobbannak,
engedd, hogy a vágyérzés még ajkadon csillanjon...
Vers:Kun Magdolna
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Versek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/2 oldal
|
Bejegyzések száma: 12
|
|
|
|
2014. Október
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
274 db bejegyzés |
| e év: |
3482 db bejegyzés |
| Összes: |
16396 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 3019
- e Hét: 6055
- e Hónap: 15238
- e Év: 67946
|
|
|
Offline
