|
 1/1 oldal 
|
Bejegyzések száma: 6
|
|
|
|
|
|
2014-11-02 15:13:54, vasárnap
|
| |
| |
2. fejezet. 3.rész A GYERMEKKOR VÉGE
X/22
Füredi Nóra elutazott. Cili kikísérte az állomásra, s sok könnyel búcsúztak. Sokáig nézett a vonat után, még akkor is, mikor a vonat már beleveszett a messzeségbe. Otthon visszahúzódott a szobájába, s gyakran sírt.
Mire eljött az este, Erzsike már komolyan aggódott érte, mivel Cili kiskorában a sírástól könnyen belázasodott. Éjjel is bement megnézni. Cilit akkor már elnyomta a fáradtság, s Erzsike bánatos szemekkel nézte a derengő homályban, könnyekkel áztatott párnáját.
Hédi másnap megérkezett a nagyszüleitől. Amint betoppant, mindjárt nyersen fogalmazott.
- Flancos csemetéhez dörzsölődtél, aki tetejében orvos. Naná, hogy inkább őt választottad! - mondta dühösen.
Cili szíve fájt, s ingerültebben fogalmazott, mint rendesen.
- Önző vagy, érzéketlen! Mellette halvány fogalmad sincs az igaz barátságról. Ahogy arról se, hogy milyen bánattal jár, ha az igaz barátodat elveszted. Ha tudod, már soha többé nem láthatod viszont az életben.
Hédi szemei könnybe lábadtak.
- Nem igaz! Pontosan tudom. Végig attól rettegtem, hogy engem már nem szeretsz...- mondta nyílt bánattal.
- Buta vagy! - sírta-nevette Cili, s összeborultak.
Kibékültek megint, s folytatódott a barátkozásuk. Hédi naponta ott volt Ciliéknél újra. Ahogy szokta, vitte a híreket is. Kajánkodón újságolta, hogy az iskolaigazgató híresen csúnya lányát, aki a tanácsnál volt telefonközpontos, a tanácselnök a szövetkezet főkönyvelőjének nyakába akarta varrni. A főkönyvelő úgy megrémült, hogy még aznap kereket oldott.
Egyik nap fontos hírt vitt. Szinte berobbant vele, már az ajtóban kiabálta.
- Kapaszkodj meg, fiacskám! Lónyai Imrét felvették az egyetemre. De ne örülj nagyon, mert nem lesz belőled doktorné akkor sem, ha sikerül megfognod. Az orvosi helyett a Műszaki Egyetem villamosmérnöki karán felvételizett. Eredetileg is oda akart menni, csak az öreg Lónyai erőltette az orvosira.
Cili örült a hírnek, mivel a fiú kedves volt szívének, de Hédi szavai miatt csóválta a fejét.
- Nálam eddig sem volt szempont. Jobban teszed, ha te is kivered fejedből a doktormániát.
- Eszembe sincs! Ha nincs megfelelő rangod, akkor nagy nulla vagy.
- Ezek apád szavai, nem a te meggyőződésed.
- Tudod jól, hogy apámról mi a véleményem, de ebben az egyben igaza van.- felelte Hédi, s Cili bánatára látszott rajta, hogy komolyan gondolta.
X/23
Eltelt a nyár. Hédi megkezdte a negyedik osztályt a nagyházi gimnáziumban. Cili a munkája mellett beiratkozott ugyanott a dolgozók gimnáziumába. Hetente egyszer járt be a déli busszal. Hédi nap mint nap utazott, s nehezen alkalmazkodott a megváltozott helyzethez. Naponta panaszolta, hogy Cili nélkül nincs kedve bejárni. Mire beér, a tanulástól is elmegy a kedve. Pedig éppen most kellett volna rákapcsolnia, hogy valami reménye maradjon az egyetemi felvételire.
Cili naponta beszélt a lelkére, s Hédi kezdte összeszedni magát. Délutánonként Ciliéknél tanult, s bár noszogatni kellett, sorra kapta a jó jegyeket. Egy nap abbahagyta a tanulást. Látványosan tette. Átment Ciliékhez, olyan volt, mint egy vásott gyerek, táskáját kiborította az asztalra, füzeteit, könyveit sorra bevágta az egyik sarokba, miközben sírós-dühös hangon kiabálta:
- Nem tanulok! Marha leszek. Minek gürcöljek, mikor rohadtul felesleges. Rohadjon meg az egész. Ez is!...Ez is!...Ez is !
Cili lefogta a dobáló kezét.
- Elment az eszed?! - kiáltott rá, s mint aki rosszat sejt, sóhajtva folytatta - Apádék már megint?!
- Naná, fiacskám! Ki más tudná ilyen baromira fellelkesíteni az embert, mit gondolsz. Tudod, mit mondott az előbb anyámnak?! " Ha ez a hülye kölök nem jut be egyik doktorátust adó egyetemre se, akkor nem doktor lesz, hanem doktorné. Azok között is sok a csóró, majd válogatunk. Van miből! "...Érted, fiacskám?! Ezzel kész, vége! Nem gyűröm tovább magam.- mondta elszánt akarattal, s az utolsó könyvet is bevágta a sarokba.
Solti dölyfös meggondolatlanságával megint sokat ártott a lányának. Kibillentette a rendes kerékvágásból, hiszen kevés kell az amúgy is vergődve tanulónak. Hédi eztán még annyit sem tanult, mint annak előtte. Helyette hamisította a jegyeit. Az osztályvizsgák előtt kevéssel Cili két napig hiába várta, harmadnap átment hozzájuk.
Nem szívesen ment, mert Soltiék mindig barátságtalanok voltak. Ezúttal még inkább. Amint belépett a kárpitos műhelybe, Soltiné háborogva kérte számon rajta Hédi méregdrága nagyházi albérletét. Szavaiból kiderült, Hédi korrepetálás ürügyén maradt a városban, s azt állította, hogy Cili szerezte a drága albérletet.
Mérges volt Hédire. Amúgy sem hitt abban, hogy tanulni akar, de nem buktatta le, hanem elhatározta, a körmére néz. Másnap szabadnapot vett ki, s beutazott Nagyházára valami ártatlan indokkal. Megvárta Hédit tanítás után, s kínos beszélgetés kezdődött köztük.
- Kémkedsz utánam?! - kötekedett Hédi
- Már megint rám hivatkoztál. Szeretném tudni, most mibe kevertél bele?!
- Azt teszek, amit akarok!
- Jó. Akkor most hazamegyek, és elmondom a szüleidnek, hogy halvány dunsztom sincs az egészről. Rajtam ne kérjenek számon.
Hédi hangot váltott.
- Cilus, ne bolondulj! Tudod, hogy komoly korrepetálásra szorulok.
- Nem hiszem el, hogy hirtelen megvilágosodtál.
- Igenis beláttam, hogy másképpen nem megy, tanulnom kell.
- Szép volna, ha igaz lenne, de érzem, hogy sántít valami. Főleg az albérlet körül. Még sohasem hallottam, hogy valahol ennyit kértek volna. Még a felét sem.
- Jól van, elismerem, hogy rizsa volt. De nem állhattam eléjük azzal, hogy kettőből is bukásra állok. Csak a matekot mondtam meg. A magyarra így szereztem meg a pénzt.
Cili kissé megnyugodott, s megkérdezte:
- Hol laksz, és kik korrepetálnak?
Hédi sorolta, mint aki gondtalan.
- Szerénkénél lakom, matekból ő korrepetál, magyarból Peták...- mondta, aztán elvörösödött, mert Cili szeméből látta, hogy lebukott.
Szerénkének emlegetett tanárnő németet tanított, a másik tanár is mást. Hédi megfeledkezett arról, hogy az elmúlt hónapok alatt Cili is odajárt, s ennyit már tudott az iskola tanárairól. Nem beszélve arról, hogy az eltelt évek alatt maga is sokat emlegette őket.
Cili neheztelőn mondta:
- Még annyi fáradtságot se veszel, hogy hihetőbb hazugságot találj ki. Mit művelsz már megint, te szerencsétlen?!
Hédi dühös volt magára ügyetlensége miatt, s kiabálni kezdett.
- Jól van, hazudtam, na és?! Az a fontos, hogy átmenjek, nem?! A többihez senkinek semmi köze.
- Megyek! - mondta Cili maga is dühösen, s fordult, hogy otthagyja. Hédi szaladt utána.
- Most hova rohansz?! Miért kreálsz megint tragédiát belőle?!
- Ez magában is tragédia.
- A fene egye meg, hogy neked folyton aggódnod kell. De most semmi okod rá, hidd el! Megoldottam a gondot. Nem fognak elhúzni. Kolosszális tervet eszeltem ki. Állatira bejött.
- Gondolom...- mondta Cili tagadó hangsúllyal- Okosító tablettát szedsz, az kerül ennyibe.
- Ne hülyülj! Az albérlet kerül ennyibe, mert Szerénke csak így volt hajlandó befogadni. Ezt is baromi nehéz volt kisírnom nála.
- Képzelem, mit adtál be neki.
- Csak bicegnem kell egy kicsit. Muszáj megjátszani. Elsírtam, hogy fájó lábbal nem tudok bejárni. Nem tehettem mást. Honnan a fenéből akasztottam volna le hirtelenében egy normális albérletet ?!
- A kolosszális ötletedről mesélj inkább... Bár, már nem is tudom, akarom-e hallani?!
- Bütyök segített. Összehozott az apjával. Tudod, hogy járási párttitkár. Az öreg megígérte, hogy beszél a tanáraimmal. Ha ő mondja, nem fognak elhúzni. Ez holt ziher! Senki se mer neki ellentmondani. Baromi tekintélye van. Bütyök is kitűnő, pedig nem is tanul, csak aktív. A bátyja se törte magát, mégis besétált az egyetemre.
- Ezen már egy percig se csodálkozom. De, te nem vagy a gyereke. Azt meg ne mondd, hogy merő szívjóságból segít. Nem hiszem, hogy az a fajta volna.
- Állatira bír az öreg...- felelte Hédi megbillenő hangon, s ez árulkodott.
- Szűzanyám! - jajdult Cili nagyot, ebben a pillanatban már tisztán látott mindent.
Hédi begurult.
- Ne sápítozz! Valamit tennem kellett, nem?
- Te nem vagy normális.
- Inkább hagytam volna, hogy apám hülyére verjen?!
- Tanultál volna, de neked beszélhetett az ember. Most is őrültséget művelsz. Lefekszel egy szemét alakkal.
- Nem szemét, mert segíteni fog!
- Dehogynem! Ahogy a Bütyök is. Most az apjának szállított, múltkor a bátyja kubai barátjának. Szép kis család! Nagyon értik, hogyan kell kihasználni másokat. Túl azon, amit magaddal teszel, átver a végén. Előre látom.
- Nem fog átverni. Majd hülye lesz kockáztatni a pozícióját.
- Nem is kockáztatja. Pontosan tudja, hogy nyikkanni se mersz. Ahogy a szüleid se. Hiszen magad mondtad, hogy senki se mer ellentmondani neki. Az ilyen éppen erre épít.
- Az a fontos, hogy átengedjenek, a többi nem érdekel.
- Ne reménykedj. Nem fognak átengedni, mert nem segít. Kezdhetsz azon töprengeni, hogy számolj el otthon az újabb hülyeségeddel...- mondta Cili dühös könnyekkel, mint aki belátta, hogy újra kudarcot vallott.
Igaza lett. Hédit elhúzták mindkét tantárgyból. Soltiéknál hatalmas botrány volt. Solti megverte a lányát, s úgy ordított közben, hogy Ciliékhez áthallatszott a nagy kerten át. Hédi nem úszta meg ennyivel a balul sikerült kalandot. Alig ült el náluk a bukás okozta botrány, újra bajban volt. Egyik nap sápadtan, kisírt szemekkel állított be Cilihez, és sírva borult a nyakába. Kiderült, hogy terhes. Azt mondta, titokban elveteti, mert a szülei agyonverik. Aztán sírva fakadt megint.
- De nincs pénzem. Az ékszereimet is elvették büntetésből. Ötezer forint kellene...Segíts, Ciluska, mert megölöm magam.
Zokogott, ahogy még soha. Cili szomorúan hallgatott. Valamiféle tehetetlen dühöt érzett, s legszívesebben Hédi arcába ordította volna, hogy ilyenek a kolosszális ötletei, ide vezetett a felelőtlensége, egy ártatlan kis lélek fog fizetni helyette. Ezt fájlalta legjobban. Pénzt sem adhatott. Fizetését anyja kezébe adta. Ha szüksége volt valamire, megmondta, de elvárták, hogy megmutassa, amit vásárolt. Nem számonkérésből fakadt, hanem szoros kapcsolatukból, szüleit minden érdekelte, ami vele történt. Hédi bajáról a maga szülei előtt se beszélhetett. Istenhívő emberek voltak, s komolyan vették a Tízparancsolatot. Hédinek magának kell megoldania ezt a baját, gondolta tehetetlen szomorúsággal.
Hédi másképpen gondolta. Sírástól fuldokolva mondta :
- Nem akarsz segíteni? Magamra hagysz? Neked se érek meg pár rongyos ezrest? Megölöm magam. Inkább megteszem, mint üssenek-verjenek, aztán kivágjanak a gyerekkel együtt. Akkor se mehetnék máshova, csak a vonat alá. Akkor inkább megteszem most.
Cili némán sírt. Elhitte, hogy Hédi képes volna erre az őrültségre is. Látta feldúlt arcát, hallotta rettenetes szavakat, ismerte Soltiék beteges hiúságát. Tudta, Hédi ezúttal nem túloz. Soltiék aligha bocsátanák meg a megesett bajt, s inkább ellöknék maguktól, mint vállalják a világ előtt ballépését. Rettenetesen vívódott, aztán megszólalt csendes könnyekkel.
- Ne sírj! Nem hagylak magadra... - mondta, s lekapcsolta az aranyláncát a Mária - medállal, amit tizenhatodik születésnapjára kapott édesanyjától, s ami anyja egyetlen öröksége volt Cecília nagymama után.
X/24
Hédi amint túljutott a titkos műtéten, megint a régi volt. Csak legyintett az egészre. Ha mégis beszélt róla, Bütyök apját emlegette, akit egyszerűen csak mocsoknak nevezett, s mindenféle bosszút forralt ellene, amiből semmit se válthatott valóra. Az ártatlan kis lélek eszébe sem jutott. Cilit felháborította, s kifakadt.
- Minek kell történni veled, hogy megértsd végre, nem szabad ilyen felelőtlenül élni?!
- Lelkizni akarsz? Tudod, hogy mikor hallgatom végig.
- Végig hallgatod! Ahogy azt is, hogy soha többé ne számíts rám ilyen helyzetben, mert nem segítek.
- Piszkosul rosszulesik, hogy emlegeted.
- Ne essen rosszul, mert nem magam miatt teszem.
- Na, persze! Baromira fontos, hogy nevelj, igaz?!
- Fontos, mert nem nézhetem tétlenül, amit művelsz. Most mentél keresztül egy rettenetes dolgon, de az egészből csak az foglalkoztat, hogy állhatnál bosszút a pasason. Az meg se fordul a fejedben, hogy magad is oka vagy annak, ami történt. Ha továbbra is így gondolkodsz, megint egy ártatlan kis emberi lény fogja megfizetni az árát.
Hédi elvörösödött.
- Az még nem volt surmi, csak egy marék szövet.
Cili bánatosan nézett rá, s halkan felelt.
- Már dobogott a kis szíve, tanultuk!
- Nem érdekel, hogy mit tanultál! - kiáltott rá Hédi kiborulva, s így folytatta - Az én szívem is dobog, de velem ki törődik? Anyámat csak az érdekli, hogy megfeleljen apámnak. Hajnaltól késő estig húzza a belét a kedvéért, gyerekére nincs ideje. Apám kiskorom óta ver, mint az állat. Ha szólnak hozzám, csak üvöltözni tudnak. Mellette minden második szavuk a pénz. A pénz az Isten, az a hatalom, azon megvehetsz mindent az életben. Na, majd most bebizonyíthatják!
- Mit találtál ki már megint? - kérdezte Cili nyugtalanul.
- Bosszút, fiacskám! Naná, hogy bosszút! Nem tanulok a pótvizsgákra. Eszemben sincs. Helyette megbetegszem. Máris nagyon beteg vagyok. Baromira fáj a fejem. Apám kénytelen lesz megvenni a jegyeimet, ha azt akarja, hogy végezzek...- mondta vigyorogva, s két tenyere közé fogta bolondozva a fejét.
Cili ingerülten kiáltott rá.
- Hédi, térj észre!
- Nem lehet. Ilyen fejfájással nem tudok gondolkodni.
- Magaddal szúrsz ki a szüleid nemtörődömsége miatt.
- Nem utálatot akartál mondani?
- Ha utálnának, sajnálnák tőled a pénzüket is!
- Ha most azt fogod bizonygatni, hogy szeretnek is, csak nem érnek rá kimutatni, esküszöm, hogy leköplek! - mondta Hédi sírva.
- Nyugi! Nem mondok ilyet...- sietett Cili megnyugtatni, s rábeszélőn folytatta- Azt viszont mondom, hagyd abba a hülyéskedést és fogj hozzá tanulni. Menj át a pótvizsgán a magad erejéből. Állj végre a lábadra. Irányítsd magad a sorsod, ne sodródj!
Hédi nem felelt mindjárt. Úgy hallgatott, mint aki mérlegel, de mielőtt Cili reménykedhetett volna, megszólalt legyintő hangon.
- Rossz duma! Hülyeség.
- Az a hülyeség, amit kitaláltál! Végiggondoltad már ezt az egészet? Hogy fogod megvetetni a jegyeidet?! Feladtok majd egy hirdetést, hogy jelentkezzenek azok, akik pénzért hajlandók átengedni a pótvizsgán? Aztán az érettségin?
Hédi már kajánkodón vigyorgott.
- Annyit se néztél ki belőlem, hogy gondolok rá előre?! Na, szép! Akkor bámulj, fiacskám!...Szerénkéből már kipréseltem egy nevet. Ha itt lesz az ideje, elküldöm apámat a fazonhoz. Megyei oktatási főmufti. Szerénke szerint már másokon is segített, de megkéri az árát. Apám is baromi sokat fog fizetni. Fizessen, sokat fizessen, mert sokkal tartozik nekem a rohadék!
Cili erre nem tudott mit felelni. Meleg barna szemeiben szomorúság ült, melyet a szeretet szőtt nyugtalanságból, a másik iránt érzett aggodaloamból. Tudta, már hiába mondana bármit is, Hédit nem lehet jobb belátásra bírni. Mások mulasztását nem lehet helyrehozni aggódó szavakkal, bírálattal sem.
Henri Frédéric Amiel, svájci - francia író, aki tökélyig fejlesztette az önmegfigyelés tudományát, azt mondta : " Csak az vagy, amivé válsz - mély igazság ez ; de csak azzá válsz, ami vagy - s, ez még mélyebb igazság. "
szerző:Rényi Ann |
|
| |
|
0 komment
, kategória: novellák, gondolatok, versek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2014-11-02 15:11:56, vasárnap
|
| |
| |
X/19
Marosiéknál továbbra is kedélyesen teltek az esték. Ha a házban maradtak, a nappaliban bekapcsolták a televíziót, de senki se telepedett elé. Ott ültek le a vacsorához, utána az asztal mellett beszélgettek. Ahogy ezen az estén is. Beszélgetés alatt a televízióban valami zenés darab ment. István nevetve megjegyezte:
- A kiskését! Nézzétek azt a primadonnát, akár az akrobata. Cirkuszban is felléphetne, olyan ügyes.
Nóra a képernyő felé legyintett. Kiderült, közelről ismerte a színésznőt, az ügyvéd bátyja készült feleségül venni. Nem örült neki. Azt mondta, divaton kívül másról nem lehet vele beszélgetni.
Erzsike a maga szerény módján megjegyezte:
- Csak az a fontos, hogy jólelkű legyen.
- A bátyám esetében sajnos nem elég! - sóhajtotta Nóra- Pali mellett okos embernek se lenne könnyű dolga, de a bátyám legyint az aggodalmunkra. Azt mondja, majd magához okosítja.
- Bátor ember! - mondta István döcögős nevetéssel.
- Inkább konok, István bácsi! - felelte Nóra panaszosan- Nem látja be, hogy ebből csak kudarc lehet. Anyuskát fogják szomorítani vele, előre látom. De Palinak beszélhet az ember. Se lát, se hall.
- Mert szerelmes! - kuncogta Cili
- Mint a nagyágyú! - nevetett Nóra is.
- Akkor talán mégse olyan nagy a baj...- vélte Erzsike- Ha szeret az ember, igyekszik megfelelni a párjának. Ha ez a helyes kis színésznő is szereti a bátyádat, megtanulja kedvéért még a paragrafusokat is.
A lányok viccesnek találták a gondolatot, s nevetgéltek újra. Lefekvés után az ágyban folytatták a témát. Nóra megemlítette, hogy a másik bátyja is nősül.
Cili megkérdezte:
- Az ő választásával elégedettebb vagy?
- Amióta ismerlek, nem! - mondta Nóra nevető szemekkel.
Cili elpirult.
- Ne bolondozz!
- Egy cseppet sem, legkomolyabban mondom. Ha nem kötelezte volna el magát, holnap felcipelnélek Budapestre, és azt mondanám : ez az a lány, akit mindig is kerestél!
Cili kacagott, s Nórát megdögönyözte a kivarrt, horgolt szélű párnák között, melyek még Marosi nagyszülők idejéből származtak, s Nóra már lemásolta egyenként a mintájukat. Aztán komolyabbra fordították a beszélgetést.
Nóra gonddal mondta:
- Tamás választása komoly nő. Máriának hívják. Kutatóorvos. Okos. Céltudatos. Építi a karrierjét. Sokat van külföldön. De nem ez a bajom vele. Melegséget hiányolom a természetéből. Ismerem a bátyámat, előbb-utóbb gondot okoz köztük. Tamás egészen más. Született kedves, melegszívű. Nem véletlenül gondoltam rád, Ciluska!
- Lohító is az?!- kérdezte Cili kitérőn, mert Nóra újra zavarba hozta.
- Benne is rengeteg melegség van. Szemre olyan, mint a hízelkedő gyerek, folyton hozzám bújik, utcán, villamoson. Kicsit szertelen, hangoskodó, mintha csak magunk volnánk a sok ember között, de ha az érzéseiről beszél, megcsendesedik. Nem volt nehéz megszeretni, a kedvese lenni. Bevallom, három hónapja viszonyunk van.
Cili szeme kikerekedett a csodálkozástól. Nórát nem érte váratlanul. Már tisztában volt azzal, hogy Cili szerint bűnt követett el, mégis beszélt a fiúval való kapcsolatáról. Meg akarta osztani a titkát a lelke választotta baráttal, s talán egyben barátságuk próbájának szánta. Bárhogy volt, nem kellett csalódnia. Cili szeme könnybe lábadt, megragadta Nóra kezét, s csak susogni merte :
- Az övé lettél?! Ennyire szereted?! Ennyire?!
- Őrülten. Nagyon remélem, hogy sohasem kell majd megbánnom.
- Hogy engedtél neki.
- Hogy engedtem neki.
- Hogy vele tartasz az ismeretlenbe.
- Hogy vele tartok az ismeretlenbe.
- Nagyon féltelek attól az idegen világtól. De, ennek ellenére se próbállak lebeszélni, ha ennyire fontos neked ez a fiú. Helyette szívem minden szeretetével kívánom, hogy teljesüljön minden vágyad, és nagyon boldogok legyetek! - mondta Cili meghatottan.
Nóra is így fogadta, s összeölelkeztek. Nóra aztán arról beszélt, hogy Lohitó most Afrikában van. Intézi a házasságkötéssel, a munkával kapcsolatos hivatalos teendőket. Csak a hónap végén jön vissza. Eleinte nagyon hosszúnak érezte ezt az időt, de mióta Cilit ismeri, attól fél, hogy gyorsan elszalad.
Majd Nóra anyja került szóba. Szavaiból kiderült, anyja éppen olyan lelkületű, mint Tamás. Mellette erős lélek. Özvegyen, bénán is kezében tartotta a családja életét, felnevelte, taníttatta a gyermekeit. Azt is elmondta, hogy nagy művésznek indult. Tehetséges festő volt, de az agyvérzés kiverte kezéből az ecsetet.
Cili ismeretlenül is csodálta Nóra édesanyját. Már a nevét is megkapónak találta, Pollinak becézték. Sajnálta, hogy Nóránál nem volt fénykép róla. A lány könnyekkel indokolt. Közeli búcsú tudatában a fénykép szaporítaná a bánatát. Nyilvánvaló volt, hogy igyekezett minden módon védekezni, mint aki attól fél, hogy meggyengül benne a szándék, s végül nem megy el a fiúval.
Aztán megint Tamásról beszéltek. Cili kíváncsi lett arra az emberre, akit Nóra szíve szerint neki szánt volna.
Nóra szívesen felelt.
- Azt már tudod, hogy tanár. Magyart és történelmet tanít egy jó nevű gimnáziumban. Nézd el nekem, ha azt mondom, hogy nagyon művelt, nagyon intelligens, talán innen van a mindent meglátó képessége is. Ha a fővárosban maradok, hamarosan rájön, hogy viszonyunk van Lohitóval. Hiszen, ha az ember boldog, könnyen elszólja magát. Tamásnak pedig szigorú elvei vannak. Nagyon elszomorítanám. Kiskorom óta félt, vigyáz rám, mivel én vagyok a szíve csücske.
- Ezt nagyon szépen mondtad!
- Mert így is érzem. Ezért bocsátom meg azt is, hogy ellenzi Lohítót. Finoman, de határozottan, mert kételkedik az őszinteségében. Fejébe vette, hogy azért játssza a szerelmest, hogy egy orvossal többet vihessen haza. Tamás téved. Igaz, ritkán szokása, de most mégis téved. Lohitó őszinte ember, akármit is gondol Füredi Tamás tanár úr !- mondta már tréfás hangon, jókedvű nevetéssel oldva a komoly témát.
Cili mosolygott, s nem hitte volna, hogy Füredi Tamás tanár úr egyszer majd beleszól az ő életébe is. Már tudatosult benne, hogy létezik, s értékes ember. Mikor nyugovóra tértek, kicsit töprengett még magában a hallottakon, s félálomban azt motyogta: " Született kedves..."
X/20
Hédi két hét után megérkezett a táborból. Megdöbbent, mikor Marosiéknál ott találta az idegen lányt. Első perctől kezdve ellenségesen viselkedett Füredi Nórával. Cili megpróbálta összehozni őket, de Hédi vadul elzárkózott. Olyan sértve érezte magát, hogy Cilinek a kiskapuban sírva tett szemrehányást, s másnap elutazott anyai nagyszüleihez azzal, hogy a nyár végéig ott marad, de az is lehet, hogy vissza se jön többé.
Cilit bántotta a dolog, s megbeszélték Nórával ezt is. Füredi Nóra a találkozás után még inkább átlátott Hédin, s óvta Cilit újra. Cili most is védte Hédit. Mentegette, magyarázta a viselkedését. Bizakodott is. Azt mondta, kiskorukban született szeretet segít majd abban, hogy Hédi jobb belátásra térjen, hiszen rajta kívül nincs igazi barátja. Talán az sincs, aki valóban szereti. Füredi Nóra nem volt féltékeny Hédire. Azt vallotta, a szeretet nem lesz kevesebb attól, ha másokkal is megosztják, de azt nem bánta, hogy Hédi oktalan sértődöttségében elment, s nem mutatkozik egyhamar.
Rohantak a napok, s minden együtt töltött órára féltve vigyázott, gyűjtötte az élményeket, hogy sokáig legyen mire visszaemlékezni.
Marosiék is megtettek mindent, hogy a pesti lány jól érezze magát náluk. Nóra tapasztalhatta Erzsike gondoskodását, sütött-főzött folyton, mint aki pótolni igyekszik valamit a vendéglány életében. István a meséivel, adomáival, tréfálkozásaival vidámította a lányt. Mindketten belopták magukat Nóra szívébe.
Egyik este arról beszélgettek, hogy miképpen töltik a téli estéket, ha a televízióban nincs kedvükre való műsor. Cili mesélt a maguk által kitalált társasjátékról. Ez amolyan " ki mit tud" volt, vagy ahogy manapság mondják, egyféle kvíz. Kartonlapokra felírt kérdésekre kellett választ adni. Lexikonokból, s egyéb tudományos művekből állították össze a kérdéseket. A jó választ is felírták a kartonlapra, de csak a kérdező látta. Előre meghatározták a kérdés-felelet pontszámát, attól függően, hogy nehéz volt, vagy könnyű.
Erzsike őrizte a kartonlapokat szaloncukros dobozokban. A kérdező szerepét is magára vállalta szívesen, hogy aztán gyönyörködhessen urában, lányában. Nórát érdekelni kezdte a dolog, s Cili szaladt a szaloncukros dobozokért, becipelt vagy hat dobozt. Egyet kiválasztott, az asztal közepére tette, s kislányos lelkesedéssel magyarázta.
- Közel kétezer kartonlapunk van. Legtöbb kérdést irodalomból, történelemből és földrajzból állítottuk össze. Utána jönnek a művészetek. Köztük a képzőművészetet szeretem legjobban, főleg a festészetet. Van néhány albumunk is. Nekem külön is van. Karácsonyra kaptam apukáméktól egy olyan albumot, amihez borítékban adták a képeket. Alapos tanulmányozás után magam ragasztottam a helyére őket.
Nóra mosolyogva hallgatta, szinte élvezte kislányos lendületét, aztán a szaloncukros dobozra mutatott.
- Ebben is festészettel kapcsolatos kérdések vannak?
- Ez vegyes témakör. Ez a legizgalmasabb. Én írom majd a pontokat, egy és őt között pontoztuk a feleleteket...- mondta, s elmagyarázta gyorsan a többi játékszabályt.
Hozzá fogtak négyesben játszani. Most is Erzsike kérdezett, s a vendégé volt az elsőbbség.
- Milyen jellegzetes magyar népmesei országokat ismerünk ?! - kérdezte a pesti lánytól.
Nóra halkan felnevetett.
- Ó, ez nagyon könnyű! - mondta. Valóban így érezte, aztán elkomolyodott, s elbizonytalanodott hangon folytatta - Vagy mégsem ?!
Cili szeme ragyogott, izgatottan izgett-mozgott a helyén, István várakozón mosolygott, s Erzsike súgott.
- Gondolj a gyerekkori mesékre, a kis mesehősök hol jártak leggyakrabban?!
Nóra lelki szemei előtt megjelent a hajdani kedves kép, látta gyermekkori önmagát, s anyját, amint mesekönyvvel a kezében ül a kerekes székben, és mesél, mesél. Összeszorult a szíve, s csak nehezen tudta folytatni a játékot.
- Mi is volt a kérdés?! Ja, igen! Milyen jellegzetes magyar népmesei országokat ismerünk. Hetedhétországot. Tündérországot. Bergengóciát.
Cili örömében rövidet sikított. István elismerőn bólintott. Erzsike élvezettel mondta :
- Pontos válasz. Öt pont.
Cili feljegyezte Nóra neve mellé, közben titkon összekacsintott apjával. Mindketten tudták, hogy a kérdés kevesebb pontot ért, s csak Erzsike jó szíve kerekítette fel, hogy örömöt szerezzen vele Nórának. István következett. Erzsike olvasta :
- Hogy keletkezett az a régi, ismert mondás, - " Messze van, mint Makó Jeruzsálemtől ?!"
István elmosolyodott, s Nórához fordult.
- Most idegen tollakkal fogok ékeskedni. Én írtam ki a kérdést pár éve, így illik tudnom. No, meg azért is, mert anekdota íze van...Volt egy Makó nevezetű keresztes vitéz, aki Dalmáciában alaposan felöntött a garatra, és azt hitte, már Jeruzsálemben van.
Nóra arcán kétkedés volt.
- Eddig úgy tudtam, hogy, Makó városáról van szó ...- mondta szinte bocsánatkérőn - Olvastam valahol, hogy a makóiak felelték második Endrének, mikor be akarta sorolni őket a keresztesei közé.
István szerényen nemet intett.
- Biztosan senki se tudhatja, de ez a változat azért nem állja meg a helyét, mert az Árpád-korban Makót még Felvelnöknek hívták.
Nóra szeme kikerekedett, s a csodálkozástól elfelejtett felelni. Végtére is nem szokványos dolog, hogy egy vidéki cipészmester ilyet tudjon.
Hogy ragyogott most Cili szeme! Erzsike csendes büszkeséggel mondta :
- Apánknak is öt pont.
Cili következett. Erzsike olvasta a kérdést :
- Melyik európai költő írta versében és mikor - " ...Ha hallom ezt a szót - magyar, szűk lesz a német plundra rajtam . "
Cili szépen felelt.
- Heinrich Heine az ezernyolcszáz-negyvennyolcas szabadságharcunk idején.
- Ciluskának is öt pont! - mondta Erzsike elégedetten.
Így telt az idő éjfélig. István rábeszélőn többször is mondta, hogy tegyék el magukat másnapra, mert a kertek alján már virrad, mire a lányok hajlandók voltak befejezni a játékot.
X/21
Eltelt a három hét, Nóra Dombszegen töltött ideje lejárt. Az utolsó estén Erzsike ünnepi vacsorát főzött, s leültek négyesben az asztalhoz. Nem kapcsolták be a televíziót. Most nem esett jól a kívülről jövő beszéd, vagy zenebona. Ez a búcsú estéje volt. A lányok nagyon csendesek voltak, s ha egymásra néztek, könnyes lett a szemük. Erzsikéék igyekeztek felvidítani őket, de a vacsora végén mégis pityeregni kezdtek, s Cili boldogtalanul mondta:
- Az nem lehet, hogy ne lássuk többé egymást. Ne beszélgethessünk. Nórikám, legalább évente egyszer hívj fel az Öregotthonban!
Nóra nem felelt, csak lehajtotta a fejét. Erzsike sietett figyelmeztetni a lányát.
- Nem szabad ilyet kérned. Ha Nórika telefonálni tud, akkor a családját kell felhívnia. Talán még az is gond lesz. Ne adja Isten, de ahogy olvasgattuk, az ottani nagy szegénység mellett megtörténhet.
-Meg bizony! - mondta István- Aki ilyen helyre megy dolgozni, nem meggazdagodni megy. Sorsot vállal, szegény, nehéz sorsot. A kevés jövedelem kötszerre, orvosságra kell majd, mert ilyen helyen abból is kevés van. Megértetted, lányom?
Ez szigorú figyelmeztetés volt. Nóra azonnal védelmébe vette Cilit. Azt mondta, hogy ő jóval idősebb, mégsem tudja elfogadni, hogy örökre búcsút kell venniük egymástól.
- Ez igazságtalanság az élettől...- sírta Cili nem titkolt bánattal.
Marosi István mélyet sóhajtott.
- Az élet már csak ilyen, kislánykáim! - mondta nehéz mellel, mint aki feladta a vigasztalást, pedig éppen most talált rá a segítő szavakra, csak az érvek súlya nyomta a szívét. - Az ember gyakran kényszerül búcsúra, de nem mindegy, hogy milyen okból. Ha örökre kell búcsúznunk attól, akit szeretünk, az valóban nagy fájdalom. De nektek nem kell örökre búcsúznotok. Micsoda beszéd! Hiszen amíg él az ember, addig remélhet. Bízzatok a sorsban. Ha Isten úgy akarja, akkor is találkoztok, ha most lehetetlennek tűnik. De ahogy elnézlek benneteket, magatok is igyekeztek majd, és egy nap megkeresitek egymást. Csak aztán egymásra ismerjetek akkor is, ha már nem vagytok ilyen csinosak, karcsú derekúak, csillagszeműek. Hanem kicsit öregecskék, széle, hossza egy nagymamák, maszatos kis unokákkal a szoknyátok körül!
Egész derűjével támadt a szomorúság ellen, s a lányok átmosolyogtak a könnyeiken.
Lehetett tréfálkozni újra, jöhettek az anekdoták is. István kedélyesen mondta:
- Na, akkor most egy kicsit politizálunk, de azt is székely módra! Történt egyszer, hogy a román tanító igyekezett megmagyarázni a székely gazdának, hogy Erdélyt miért csatolták a nagyhatalmak Romániához. Azt mondta, Erdélyben vannak olyan részek, ahol egy magyarra tíz román esik. Mire az atyafi nagy komolyan megjegyezte: " Hát annyi kell es..."
Nóra nem bánta az ilyenféle politizálást, de aztán elkomolyodva mondta:
- Mennyi mindent elmond egy ilyen történet azokról, akikről szól !
- Úgy bizony! Aki kitalálta, jól ismerte a székely lelket. A panasz mellett ott van a büszke tudata is. Ahogy a legnehezebb időkben is megtalálta módját, hogy kifejezésre juttassa. Például a szomorú emlékű madéfalvi vérengzés után a székely családokban sokáig fekete színű volt a bútor.
Nóra hallott már Tamástól a kétszáz éve történt vérengzésről. A bécsi udvar elrendelte Erdélyben a határőrség felállítását önkéntességi alapon, de a székelyeket erőszakkal sorozták be. Madéfalván összejött háromezer ember, feliratban akartak tiltakozni a bécsi udvarnál. Körülvette őket a katonaság, és lőttek válogatás nélkül. Mondta néhány szóval, s Marosi István rábólintott.
- Így volt valóban! Háromszázan estek el. Másoknak menekülni kellett a megtorlások miatt. Sok ezer székely hagyta el az otthonát. Sokan menekültek Moldvába, Bukovinába, de mentek szanaszét a világba is. Egész falvak keltek útra. Ahol letelepedtek, beszédes nevet adtak új falujuknak: Istensegíts, Fogadjisten. A székelység még ma is őrzi a madéfalvi tragédia emlékét.
Erzsike elővett egy könyvet, lapozott benne, s közben azt mondta:
- Közös bánat volt, hogy is lehetne elfelejteni?! Mikor már lehetett, emlékművet állítottak a lemészárolt embereknek. Verset is véstek rá. Hallgassátok meg:
" Székely nép! Itt hullott őseidnek vére, kiket zsarnok önkény bosszús karja ére. Midőn alkotmányos szabadságod védték, szörnyűkép onták ki sok ártatlan éltét. De bár elvesztek ők ádáz fegyver alatt, emlékük nem vész el, örökre fennmarad, mert hű kegyeletben megtartod őseid, így él majd emlékük időtlen ideig."
- Megható, és kifejező vers...- mondta Nóra, s folytatta emlékező hangon- Tamástól tudom azt is, hogy akkor Buccow tábornok volt Erdély tejhatalmú ura, akit aztán a nép a " székelyek hóhérjának" nevezett.
István elégedetten bólogatott, s megjegyezte:
- Ahogy látom, bátyád komolyan érdeklődik Erdély, és a székelység iránt.
- Úgy is, mint magyar és történelem szakos tanár, de hazaszeretetből is...- felelte Nóra pátosz nélkül, de elcsuklott közben a hangja, s magyarázón folytatta - Otthon, kiskorom óta gyakran esik szó az elszakított területek magyarságáról. Arról a bánatról, amit Trianon óta el kell szenvedniük. Tamást különösen bántja az erdélyi magyarság szomorú helyzete. Tudom, hogy a diákjaival is gyakran beszél róla, pedig manapság se díjazzák az ilyesmit.
- Annál inkább becsülendő! Tiszteltetem, hogy ilyen derék...- mondta István melegen, s valamiféle megindultsággal., Mintha megérezte volna, hogy üzenetével lélekben kezet nyújtott annak az embernek, aki majd sok év múltán beleszól a lánya életébe, s akivel az életben sohasem fog találkozni. Vannak ilyen misztikus dolgok a világon.
Beszélgettek még egy ideig, aztán Erzsike az órára nézett, s nagyot jajdult.
- Mindjárt éjfél! Nórika reggel korán utazik.
A lányok arca újra elborult, de István igyekezett megelőzni a könnyeket.
-Ciluskám! Fejezzük be szépen ezt az estét. Nórikának énekeljük el a székely Himnuszt.
- Van Himnusza a székelyeknek? - kérdezte Nóra felcsillanó szemekkel.
- Éppen nekik ne volna?! - felelt a kérdésre kérdéssel István, s felálltak mindannyian az asztal körül.
Hallgattak pár pillanatig, aztán apa és lánya belefogott az édes-bús dallamú énekbe.
- " Ki tudja merre, merre visz a végzet, göröngyös úton, sötét éjen át... Vezesd még egyszer, győzelemre néped, Csaba királyfi, csillag ösvényen... Maroknyi székely, porlik, mint a szikla, népek harcának zajló tengerén... Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja... Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk! "
Mikor befejezték, lehajtották a fejüket. Nóra is elfogódottan hallgatott, aztán melegen megölelte mindhármukat.
szerző :Rényi Anna |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2014-11-02 15:09:52, vasárnap
|
| |
| |
2. fejezet. 2. rész. A GYERMEKKOR VÉGE
X/16
Cili jelesre tette le a vizsgáit. Ez is öröm volt, elégedett, közös öröm. Marosi István már előbb eljárt az Öregotthonban állás ügyben, s Cilit várta az első munkahelye. Hamarosan munkába állt. Az Öregotthon a város szélén volt, egy ódon kastély-épületben ; tágas parkjában helybeli, vagy messziről odakerült idős emberek rótták céltalannak tűnő sétáikat nap mint nap. Valóban tekintélyes intézmény volt, gondozók hada gondoskodott a bentlakókról. Kevés volt köztük a szakápoló, s Cilit szívesen fogadták.
Volt más oka is annak, hogy már az első nap jól érezte magát. Megismerkedett egy pesti lánnyal, s mindjárt összebarátkoztak. Ritkán adódik az életben, hogy az ember azonnal bizalommal, barátsággal fordul egy ismeretlen ember felé. Ez olyasmi lehet, mint a szerelem első látásra.
Füredi Nórának hívták a lányt. Egy hónapra ápolónői munkát vállalt az Öregotthonban. Alacsony, vékony, fekete hajú, kreol bőrű lány volt, s ahogy Cili ezen az estén otthon elégedetten mondta, kedves, szerény teremtés. Füredi Nórának volt mire szerénynek lenni, végzett orvos volt. Külsőre, jókedvre, mégis, mint egy gimnazista. Cilivel egyszerre kezdte a munkát, s mindkettőjüket a mellé a két fiatal orvos mellé osztották be, akik átmenetileg szakápolóként dolgoztak, míg elfoglalhatták a környékben megpályázott helyüket. Mindkét fiatal orvos Nóra évfolyamtársa volt, segítségükkel került Dombszegre.
Cili látta, hogy a két fiatal orvos kelletlenül tette a dolgát. Nóra másképpen állt a munkához. Cilinek ez is tetszett benne, s még megannyi más. Ahogy teltek a napok, úgy mélyült el a barátságuk. Valósággal kaptak egymás keze után, s ez nem a sorsuk hozta szeretet hiányból fakadt, Nórának is megvolt a jó családi háttere.
Arra a hónapra az Öregotthonban lakott. Mikor délutánonként leadták a szolgálatot, kimentek együtt a parkba, leültek egy félreeső helyre, s órákon át beszélgettek. Cili megtudta, hogy Nóra az anyjával, s két bátyjával élt, apja már meghalt. Az egyik bátyja jogot végzett, a másik tanár volt. Jó körülmények között, budai családi házban laktak. Sok mindenről beszélgettek még, s örömmel állapították meg, hogy egyformán látják a világot, ugyanannak örülnek, s ugyanaz szomorítja őket. Valóban ritka az ilyen lelki rokonság két ember között.
X/17
Cili néhány nap múlva hazavitte Nórát, s bemutatta a szüleinek. Marosi Istvánék szívesen fogadták a mosolygós lányt. Ahogy ilyenkor lenni szokott, az első percekben csak nagy vonalakban ismerkedtek. István megkérdezte, mi járatban van a pesti lány Dombszegen. Füredi Nóra tapasztalatokat akart gyűjteni idős embereket ápoló intézetben, amit későbbi munkájában hasznosíthat, de kitérőn felelt, mivel az ember nem szívesen tárulkozik ki idegenek előtt. Gyorsan szóba hozta a ház érdekességét, a faragott székely kaput. Marosi István előtt kedves volt a téma.
- Az ötvenes évek elején faragtuk kedves apámmal, hajdani otthonára emlékezve. Akkoriban rossz néven vették az ilyesmit. Leakasztottuk, nem akartunk bajt magunknak. Éven át a hátsó udvart díszítette.
- Hallottam Ciluskától, hogy Marosi nagypapa Erdélyben született.
- Székelyföldről űzte el a muszáj a múlt század végén, mint sokakat. De bármilyen messzire is vándorol az ember, bárhogy alakul aztán a sorsa, lélekben nem tud elszakadni egykori, kedves otthontól.
Nórát közelről érintették a szavai, maga is messzire készült, s fátyolos hangon mondta:
- Szépek a faragott virágok, indaágak. Keresztet láttam közöttük?!
- Ott van a helye minden székely kapun, vagy az Oltáriszentségé. Elmondja, hogy istenhívő a ház népe. A székely kapu elmond mást is. Például, hogy vendégszeretők lakják a házat. A mi kapunkon nincsen írás, de kedves apám szívesen rávéste volna: " Térj be hozzánk vándor, ha erre visz utad. Ha jó a szándékod, szeretet fogad."
- Szép gondolat. Emberséges szándék van mögötte! - állapította meg Nóra lassan feloldódva.
- Legszegényebb portáról se küldik el a vándort egy tál étel, vagy pohár bor nélkül. A kapu arról is beszél, hogy hova tartozik a ház népe. Mindig fontos volt. Főleg Trianon után, de most még inkább az lett a bitang Ceausescu miatt.
Nóra nem akart politizálni, s kitért újra.
- Tessék mesélni a székely népszokásokról...- kérte kedves mosollyal.
- Napestig mesélhetnék. Például, hallottál már a kontyos székről?! Na, az olyan bútordarab, ami már a tornácról hírül adja a belépőnek, hogy vannak egymással a háziak. A szék támlája felül kerek, arcos. Ha a székek szembe néznek egymással, béke van, ha háttal állnak, háború. Békétlenség idején nem illik zavarni. Ilyenkor az éhes vándor is továbbáll, mert ezt kívánja az illendőség.
Erzsike közben almás lepényt tett az asztalra, s kínálta Nórát.
- Fogyassz bátran. Itt az idegenben, biztosan hiányzik édesanyád főztje.
Nóra már nem érezte idegeneknek Cili szüleit, s bepárásodott szemmel felelt.
- Otthon is hiányzik...- mondta csendesen - Anyuskám béna, tolókocsiban él. Szegény apuska távoli rokona van nálunk. Juliska jól főz, de azért az nem ugyanaz.
Értették mindannyian. Erzsike részvéttel kérdezte, hogy mi történt az édesanyjával.
A lány bánatosan felelt.
- Születésem idején magas volt a vérnyomása, a szülés alatt agyvérzés érte. Majdnem árvaságra születtem. Apám néhány hónappal a születésem előtt meghalt.
Erzsike arca elborult. Eszébe jutott Cili születése. Sohasem fogja elfelejteni, hogy miközben világra várta, eltemetett fiát siratta a lelke. Nehéz sóhajjal mondta:
- Ó, akkor nem csoda, hogy magas volt a vérnyomása! Bánattal szülni nagyon keserves.
István az apáról érdeklődött, s Nóra nyíltan felelt.
- Anyuskám várandós volt velem, mikor kitelepítették őket a Hortobágyra. Istállóban laktak, embertelen körülmények között. Apám orvos létére állatokat gondozott, trágyát hordott. A lábát megszúrta egy vasvilla. Nem kapott megfelelő segítséget, belehalt szegény. Így csak fényképről ismerem, és anyuskáék elbeszéléseiből.
István feje lekókadt hirtelen.
- Ismerős a dolog. Ciluskám is így ismerte meg a bátyját. Volt, és mindig lesz egy nagy fiunk, mert itt él a szívünkben...- mondta elszorult hangon, s megütögette a szíve táját.
Nóra előtt felfedte az örök bánatot, megmutatta vele, hogy elfogadta, befogadta lánya új barátnőjét, s azt is, hogy szívesen fogadta.
Erzsike értett belőle, s azt mondta :
- Mindig szívesen látunk, nem csak ez alatt a hónap alatt. Igaz, Budapest messze van, de talán azért majd meglátogatsz bennünket néha.
- Örömmel jönnék, Erzsike néni, de sajnos nem lesz rá módom. Hamarosan elmegyek Afrikába.
Erzsike összecsapta a kezét.
- Jaj, Istenem, olyan messzire?! Itt hagyod a családot?!
- Ez benne a legnehezebb, de szeretek egy fiút. Onnan jött, odamegy vissza. Becsületbeli kötelezettsége, mert kevés az orvos. Főleg a bennszülött orvos, aki ismeri a nyelvet. Kedvesem bantu. Feleségül megyek hozzá. Az egyenlítő mentén, szűkebb hazájában élünk majd, az őserdő szélén lévő Kai nevű településen.
- Bantu?! Csak nem fekete? - kérdezte Erzsike ijedten, de megbánta mindjárt, s engesztelőn tette hozzá - Csak a nehéz élet miatt. Apánk szereti az olyan könyveket, amiben leírják a távoli népek életét. Egyikbe - másikba én is beleolvastam. Legjobban annak az orvosnak a könyvébe, aki kórházat épített az őserdőben, ott gyógyított aztán nehéz körülmények között. Később magas kitüntetést kapott, azt a Nobel-díjat. Mellette orgonált is, abban is kiváló volt ... Mi is a neve, apánk ?!
- Albert Scweitzer...- mondta István csendesen.
Nóra elkomolyodva felelt.
- Gimnazista koromban én is olvastam Albert Scweitzerről. Emlékszem, sokáig a hatása alatt voltam. Rendkívüli dolgot tett a maga idejében. Mi nem vállalkozhatunk hasonlóra, de azért nekünk is lesz tennivalónk. Gyógyítás mellett igyekszünk majd civilizáltabbá tenni az ottani körülményeket. Kedvesemtől tudom, van Kaiban egy kis kórház, félig üresen működik. Vétek ennyibe hagyni. Otthont adhatna ápolásra szoruló, idős embereknek. Elhatároztam, hogy megszervezem az első ilyen otthont. Itt gyűjtöm hozzá a tapasztalatokat.
Marosi István arcán meghökkenés volt. Kis hallgatás után figyelmeztetőn mondta:
- Mai szemmel kellene olvasnod Scweitzer könyvét. Másokat is, akik azóta bejárták Scweitzer útját, mert az ottani nehéz életre alaposan fel kell készülni annak, aki más körülményekhez szokott. Ismernie kell az ottani szokásokat is, mert ott az a törvény. Aki figyelmen kívül hagyja, megnehezíti vele saját életét. A nélkül is nagy feladatra vállalkoztál. Bírja majd egy ilyen törékeny, könnyebb élethez szokott, lelkiismeretes lány?!
Nóra nem hallotta meg a figyelmeztetést Marosi István hangjában. Csak később fog gondolni rá, mikor rádöbben majd, hogy nem egészen abba a világba érkezett, melyet elképzelt. Akkor már azt is tudni fogja, hogy mit jelent ott a szokás törvénye. Ahogy azt is, hogy nincs szükség öregeket gondozó otthonra, s a legfőbb gondja nem a civilizáció terjesztése lesz, hanem a puszta túlélés. Most meggyőződéssel mondta:
- Bírnom kell, István bácsi! Anyuskámtól mindig azt hallottam :" Ha az ember elszánja magát valami szép, nemes feladatra, vágjon bele bátran, mert az Isten megsegíti közben, bármilyen gyenge is"...Persze, szegénykém nem erre a helyzetre gondolt. Nehezen törődik bele, hogy elmegyek. Nagyon félt.
- Óh, istenem!- rebegte Erzsike, s a másik anyára gondolt, aki tolókocsiban él, amúgy is nehéz lehetett az élete, s most le kell mondania a gyermekéről is.
Cili feltűnően csendes volt. Most egyszerre fogta meg apja, s anyja kezét, hol egyikükre, hol másikukra nézett.
- Elmegy. Alig lehetünk együtt addig is. Elrohan majd a hátralévő három hét. Ha átjöhetne hozzánk az Öregotthonból, ha munka után is együtt lehetnénk. Tessék megengedni...- nézett a szüleire könyörgőn.
Cili kiskora óta tudta, hogy mások előtt nem hozhatja nehéz helyzetbe a szüleit. Most szegte meg először a szabályt. Ez is mutatta, hogy milyen nagyon szerette volna, ha teljesítik a kérését. Marosi Istvánék értették a lányukat, s nem nehezteltek. Egymásra néztek, kiolvasták a másik szeméből a szándékot, s István azt felelte, hogy részükről nincs akadálya, de kérdezzék meg Nórát is.
A pesti lány zavarban volt. Váratlanul érte a dolog. Nem volt szándékában szállást cserélni, terhelni vele másokat, de megfogta szívét ez a dombszegi kislány a szeretetével, ragaszkodásával. Örömmel töltött volna több időt vele, ahogy ezekkel a közvetlen, kedves emberekkel is. Azt felelte, hogy maga is szeretné, de nem akar a terhükre lenni. Marosi Istvánék egyszerre tiltakoztak. Biztosították, hogy szeretettel fogadják.
Különös dolgok vannak az életben. Ott ült az asztaluknál egy idegen lány, akihez jó szívvel fordultak, mert a lányuk megkedvelte. Nem sejtették, hogy egyszer majd, sok év múltán áldott gyümölcsöt hoz ez a szép szándék. Akkor viszonozza majd ez a kedves lány a megtapasztalt jóságukat, mikor lányuknak a legnagyobb szüksége lesz rá, amikor ők ketten már nem lesznek, s nem tudják kinyújtani felé segítő kezüket.
X/18
Nóra még azon az estén átköltözött Marosiékhoz. Három vidám hét várt a két lányra. Reggel együtt mentek munkába, délután egyszerre végeztek, aztán övék volt a nap hátralévő része. Nyár volt. Cili vitte Nórát fagylaltozni, vagy a város melletti tóhoz kerékpároztak. Dombszegen még nem volt városi fürdő, csak tervezték, s éppen Marosiék szomszédságába. Ha nem volt kedvük kikerekezni a tóhoz, az udvari kútnál locsolkodtak, s nevettek, nevettek, ha kellett, ha nem, hogy aztán összeboruljanak váratlanul, megcsendesedve, s Cili susogja:
- Soha többé nem látlak majd!
Nóra hasonlóképpen válaszolt.
- Ha legalább levelezhetnénk, de onnan nehéz volna. Évente csak egyszer-kétszer jutunk be a legközelebbi városba, a postánk is ott vár ránk ismerősöknél. De biztos lehetsz benne, hogy sokat gondolok rád!
- Én is, én is!- biztosította Cili kislányos sietséggel, s hozzátette kicsit vidámabban- Ha babád lesz, arról mindenképpen értesíts, de ne húsz év múlva, rendben?!
- Rendben!- ígérte Nóra is nevetve, pedig nehéz volt a szíve. Tudta, bármit ígér, nem tudja majd betartani.
Hédi ezekben a napokban táborban volt. Elment minden évben a vakáció kezdetén két hétre, ahogy ezúttal is. Cili évekig azt gondolta, a szüleitől menekül, s megértéssel fogadta, de mióta Hédi felvilágosította a táborbeli időtöltéséről, rossz szájízzel gondolt rá. Nórának azért mesélt Hédiről. Azt mondta, több mint barát, félig testvér, s igyekezett elhallgatni viselt dolgait. Beszélgetés közben mégis fel-felbukkant a gond.
Füredi Nóra hamar rájött, hogy Hédi viselkedésében sok ellentmondás van. Mivel megszerette Cilit, nem hallgatta el a véleményét. Finoman bár, de azt mondta, nem szerencsés az ilyen kapcsolat. Cili helyében átgondolná, és lazítana rajta.
Cili könnyekkel vallotta be, hogy képtelen rá, Hédi hozzánőtt, s bármilyen is, vállalnia kell. Nóra gyengéden magához ölelte, s azt felelte, nem csalta meg az első nap tapasztalata, melegszívű barátnőre talált.
Cili megvigasztalódott, s arra gondolt, hogy mennyire más ez a barátság, mint ami közte és Hédi között van. Pedig Nóra kilenc évvel volt idősebb, de ez egy pillanatig sem zavarta őket. Mindenről tudtak beszélgetni. Esténként összebújtak valamelyikük ágyán, s megvallották egymásnak a titkaikat.
Cili először a dombszegi állatorvos fiáról, Lónyai Imréről mesélt. Elmondta, hogy tizenkét évesen egy futó találkozás során a fiú olyan hatással volt rá, hogy azóta sem tudta elfelejteni.
Belátón mondta, maga sem érti, hogy bűvölhette el ennyire, hiszen nem is beszéltek valójában, s csak messziről látja évek óta. Közben az arcára volt írva, hogy mennyire felkavarja a dolog. Elszorult hangon tette hozzá, egyetlen egyszer fordult elő, hogy átmenetileg megfeledkezett Imréről, mert egy másik fiú felkeltette a figyelmét. Így került szó Baksa Attilára, a véletlen, s rövid ismeretségükre. Kedves, szelíd, s nagyon rendes fiúnak nevezte, akire szívfájdító emlékezni, mert harmadik találkozójuk előtt elgázolta egy kamion.
Nóra együtt könnyezte meg vele a fiú halálát. Cili megvallotta, hogy Attila halála után rettenetes bűntudata volt. Részben azért, mert a fiú éppen a találkozójukra rohant, mikor vigyázatlanul a kerekek alá került, másrészt Lónyai Imre miatt. Úgy érezte, Isten büntetése benne volt a szörnyű tragédiában, mert ideig-óráig hűtlen volt kis-kori álmához.
Nóra könnyes mosollyal hallgatta, s azt mondta:
- Mesélj Imréről, milyen?
- Nagyon szép szemei vannak! - mondta Cili piros nevetéssel, aztán lelkesen folytatta- Amúgy is nagyon jóképű srác. Magas, sötétszőke, sportos.
- De milyen a természete?
Cili szeme rebbent néhányat.
- A természetéről inkább csak sejtéseim vannak. Azt remélem, hogy kedves és jó.
-Csak reméled, és nem tudod ?!
Cili boldogtalanul emlékeztette arra, hogy nem volt módjában többet tapasztalni. Nóra a többet tudók aggodalmával felelt.
- Olyan fiúról nem szabad ilyen kitartóan ábrándozni, akit kicsit se ismer az ember. Az egy dolog, hogy te mit remélsz. Ettől még bármilyen lehet.
Cili tiltakozón rázta a fejét.
- Biztos, hogy rendes!
- Sajnos, nem mindenki az.
- Ő biztosan az, érzem! A baj csak az, hogy évek óta jár egy lánnyal...- mondta, s kesergett miatta.
Nóra töprengőn hallgatta. Itt volt előtte egy melegszívű, kedves emberke, szép családi háttérrel, valami mégsem stimmelt. Rádöbbent hirtelen, hogy ez a kislány védtelen. Éppen nemes, szép tulajdonságai teszik azzá. Nemcsak megbocsátó, hanem elfogadó is abban a reményben, hogy jók az emberek. Titkon nem bánta, hogy a fiú foglalt, mintha megérezte volna, hogy Lónyai Imre csak bajt hozhat erre a kislányra.
Vacsora után néha kiültek négyesben az udvarra, a csillagos ég alá. Volt egy öreg, kényelmes fapad a kerti kerítés mellett, ott telepedtek le. Beszélgettek. Sok mindenről szó esett, a régi időkről éppen úgy, mint a közelmúltról. A téma attól függött, hogy ki beszélt éppen. Nóra már annyira otthon érezte magát, hogy maga is gyakran mesélt, emlegette az egyetemi éveit, vagy a kórházi élményeit, de legszívesebben a Marosi családot hallgatta.
Ahogy ezen a napon is. Kellemes volt az este a meleg nap után, enyhe szellő fújdogált, senkinek se volt kedve egyhamar bemenni a házba. Nóra azt mondta, szívesen hallana újra valamit a székely nép történelméről, szokásairól.
Marosi István nem kérette magát. Amúgy is megragadott minden kínálkozó alkalmat arra, hogy a székelységről beszéljen. Szomorú oka volt. Évekkel előbb megbántották magyarságában. Mikor apjával kifaragták a székely kaput, az ismerősök foglalkozni kezdtek származásukkal. Addig jó embere is megdicsérte a kaput, s azt mondta: " Pistám, eddig azt hittük, hogy magyarok vagytok."
Akkor még csak a maga esze után érvelt, de aztán elolvasott mindent, amit ebben a témában felkutathatott, s sok mondanivalója lett. A hunokról beszélt először, s az ázsiai őshazáról, ahonnan elindultak hódító útjaikra. Mesélt Attila királyról, fiának tartott Csaba királyfiról, aki a mondák szerint Görögországba ment hadjáratra. S, akit a székelység szabadítóként várt vissza évszázadok óta. Majd a maga csendes módján konkrétabb témával folytatta.
- Olvastam Kézai Simon krónikájáról. Megírták, hogy a magyarokkal azonosította azt a háromezer hun férfit, akik részt vettek a hadjáratokban, és Attila halála után először Alsó-Ausztriában települtek le, majd a hétszázas években a nyugat elől menekülve Csigla mezején. A kutatók azt mondják, Csigla mezeje Erdélyben volt, a későbbi Mezőségben.
Cili izgett-mozgott a helyén. István átengedte a szót lányának. Cili szinte diadallal mondta:
- Ott már székelyeknek nevezték magukat. Na, mit szólsz?!
- Székelyeknek? - lepődött meg Nóra.
- Pontosabban szikölnek...- igazította ki István a lányát, s maga folytatta - A szikölők leszármazottjai Üsübü vezérrel a honfoglalók elé mentek a rutén határra, és segítettek Árpádéknak elfoglalni Pannóniát. A kutatók közül sokan ebben látják a legfőbb bizonyítékot arra, hogy a székelység a magyarság része. Hiszen Árpádék aligha bíztak volna meg Üsübübe és népébe, ha nem ismerik fel bennük a rokont. A nemzetségek életében két-három évszázad nem nagy idő.
Mikor idáig jutottak, Nórában felötlött a kettős honfoglalás gondolata. István még inkább megkedvelte a pesti lányt, s igyekezett a témában mindazt elmondani, amit tudott.
Tudós elmékre hivatkozott a maga szerény, mégis imponáló tájékozottságával. Elsőként a század kiemelkedő tudósát, László Gyulát említette. Több könyvét is olvasta, köztük azt is, melyben állást foglalt a " kettős honfoglalásról."
Majd Orbán Balázsról beszélt. Szavaiból kiderült, az ezernyolcszázas években élő erdélyi író, néprajztudós, történész kiemelkedő munkásságával a magyarság ügyén belül szívvel-lélekkel szolgálta a székelység ügyét is. Művei között első helyen áll a Székelyföld leírása. Hat kötetben foglalta össze a székelyföld történelmét, néprajzát, népköltészetét, régészetét, természetrajzát. Megemlítette a tudós közel-keleti útjait is, ahogy a 48-as szabadságharc idején mutatott hazafiasságát. A szabadságharc híre Orbánt Konstantinápolyban érte. Csapatot gyűjtött a szabadságharc segítésére, de csak a világos fegyverletétel után értek az országba. István azzal fejezte be, hogy Orbán Balázs embernek, tudósnak, magyarnak, székelynek egyformán kiváló volt.
Nórát elvarázsolta az egyszerűnek tudott ember jártassága.
Az sem zavarta, hogy a könyvek nyelvén beszélt. Gondolta, a mindennapokban használt, egyszerű nyelvezete mellett csak így tudta elmondani mindazt, amit a könyvekből megtudott. Még fel sem ocsúdott, mikor Cili is meglepte a maga tájékozottságával.
- Engem Orbán Balázs önfeláldozása fogott meg a legjobban. Mikor a szabadságharc leverése után Kossuth Konstantinápolyba érkezett, a környezete attól tartott, hogy a bécsi udvar valahogy az életére tőr. Orbán Balázs előkóstolta Kossuth ételét-italát. Gondoljuk meg, ez nem volt semmi! Akár bele is halhatott volna. Ahogy később, az élete végén megtörtént vele. Akkor már a székelység képviselője volt Pesten, s a lelketlen gazdatisztje megmérgezte...- mondta Cili
Az emberi gyarlóságról beszélgettek egy ideig, aztán újra visszatértek a székelységre. Nóra hallott már valamit az évszázadokon át tartó, belső szervezettségükről, s gondolta, itt az alkalom, hogy többet is megtudjon. Már úgy tekintett Marosi Istvánra, mint a professzoraira, s nem csalódott benne. István ezúttal a maga egyszerű szavaival beszélt, mégis színesen, s megint tájékozottan. Először a hajdanvolt háromhadúságukat említette, mely még István király idejében hadanként két-két nemre, és négy-négy ágra oszlott, majd további ágakra szigorú rendben. A legkisebb egység a falu volt. A későbbi időkben kialakították a székeket, a közigazgatási székhelyeket. Hosszan beszélt a tisztségekről. Említette az úgynevezett előkelőket, a lófőket és a közembereket. Nórát a lófők érdekelték a legjobban. Megtudta, hogy a székelységen belül olyan előkelőségek voltak, akik saját költségükön teljesítettek katonai szolgálatot. István végül hozzátette, a székelység mindig maga közül választott vezetőt. Ahogy azt is, hogy székely felett csak székely ítélkezhetett, örököse is csak székely lehetett.
Nóra bocsánatkérőn megjegyezte, hogy ezt a fajta függetlenséget szokás vádként is hangoztatni. István keserűen legyintett.
- Csak a tájékozatlanok mondják! A székelység vérrel fizetett a kiváltságokért. Katonai szolgálatot vállalt, és nem is akármilyet. A hadjáratokon elő és utóvédek voltak, saját erőből állították fel csapataikat, ha a királyok hadba mentek. A honfoglalás utáni századokban ők vették fel a harcot először a keletről betörő népekkel. Ulászló kiváltságlevélbe foglaltatta a székelyekkel kötött megállapodást. Ahogy teltek a századok, úgy apadtak a kiváltságaik, és nőttek kötelezettségeik.
István elhallgatott, mint aki elfáradt. Még sok mondanivalója lett volna, de nehéz téma volt a meleg nap után. Hallgattak a többiek is, s közben nézték a felettük elterülő csillagos eget. Cili halkan belefogott egy dalba.
"Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok. A szegénylegénynek utat mutassatok. Mutassatok utat a szegénylegénynek. Nem találja házát a szeretőjének!"
Üde hangja, s a kedves dal frissítőn hatott, megélénkültek a többiek is. István anekdotázni kezdett.
- Dolga akadt a székely atyafinak Pesten. Ahogy nézelődik, megcsodál egy szép palotát és tisztességgel megkérdezi a portást, hogy milyen épület ez. A portás nem nézte sokba a székelyt, és azt felelte, hogy ez egy malom. Erre az atyafi azt mondta" Gondúttam es mindjárt, mert szamár ácsorog előtte, ahogy nálunk otthon!"
A lányok nevettek, s Erzsike biztatta Istvánt.
- Azt is mondd el, apánk, hogy a székely gyerek szerint melyik a leghasznosabb háziállat?!
- Na, Nórika, kitalálod? - kérdezte István mosolygó szemmel.
- Nehéz dolgom volna, mert ha történetbe foglalták, akkor nagyon találónak kell lennie.
- Úgy bizony! A székely gyerek rövidre fogta. Azt mondta, a tyúk, mert meg lehet enni még mielőtt megszületik, és a halála után is!
Jót nevettek, aztán felcihelődtek, s bementek a házba. Ideje volt lefeküdni. Mielőtt jó éjszakát kívántak egymásnak, Nóra megköszönte a szép estét, és a sok ismeretet. Cili újra büszke volt apjára, s régi, szép szokása szerint puszival köszönt el a szüleitől, most jólesett hosszabban átölelni őket. Nóra is kedvet kapott rá, s Marosi István jókedvű nevetéssel magához vonta mindkettőjüket.
szerző: Rényi Annna |
|
| |
|
0 komment
, kategória: novellák, gondolatok, versek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2014-11-02 15:06:51, vasárnap
|
| |
| |
2. fejezet. 1. rész. A GYERMEKKOR VÉGE
X/14
Nyár eleje volt, tündöklő napos reggel. Cili íróasztalán a naptár 1977 május tizennegyedikét mutatott. Szombat volt, a ballagás napja. Cili még aludt. Előző este sokáig volt ébren. Feldobta a közeli ballagás gondolata, az a jó tudat, hogy véget ér az iskola, helyette kilép az életbe. Vizsgázott ápolónő lesz. Nővérke, ahogy szólítani fogják. Önállóan végezheti a munkáját, hasznosíthatja mindazt, amit három esztendő alatt szorgalmasan megtanult.
Fürdés után egy szál törülközőben bement nagyanyjától örökölt szobába, melyben változatlanul ott volt öreg Marosiné régi, de még mindig szép bútorzata. Cilit nem zavarták a régi bútorok, éppen ellenkezőleg. Emlékeztették nagyanyjára, s jó volt rá emlékezni. Mindig jól érezte magát a tágas szobában, most különösen. Jókedvében körbetáncolta a szobát, majd megállt a háromszárnyas tükör előtt, s néhány pillanatra egészen közel hajolt hozzá, mint aki alaposan szemügyre akarja venni önmagát.
Kedves arcú lány nézett vissza rá, megkapóan szép szemekkel. Meleg barna szemek voltak, hosszú szempillákkal, szép ívű, sötétbarna szemöldökkel, mégis az a derű volt benne a legmegkapóbb, mely miatt jólesett beletekinteni ebbe a szempárba. Nem a tudatlanok derűje volt, nem is a gondtalanoké. Bizakodó derű volt, olyanféle bizodalom, mely azt mondta, a gondok, bajok ellenére is szép a világ.
Termetre középmagas volt, bőre inkább kreol, mint kisasszonyosan fehér, s szinte hibátlan. Hosszú, kissé hullámos, sötétbarna hajának szép színét a természettől kapta. Formás alakját, hihetetlenül vékony derekát, melyet két felnőtt tenyér nehézség nélkül átfoghatott volna, minden osztálytársa irigyelte.
Egyszóval, igézően csinos volt üdeségébe, fiatalságában, de lélekben még kislány volt. A szó nemes értelmében ártatlan kislány, de tisztasága nem párosult tájékozatlan együgyűséggel.
Tizenhét évesen sok mindent tudott már az életről, de még nem tudott eleget, s megőrizhette lelke gyermeki derűjét. Örült, ha örülhetett. Játszott, ha játszhatott.
A következő mozdulatai is igazolták. Mikor kioldotta a törülközőt, szégyenlősen elfordult a tükörtől. Felvett egy masnis, fodros hálóinget, s így fordult vissza. Megnézte magát újra. Felnevetett jókedvűen, s leengedte felkötött haját. Előre lendítette a dús hajzuhatagot, majd függöny módjára szétválasztotta arca előtt, s mókázva nyelvet öltött tükörbeli önmagára. Nevetett újra, mozdult is hozzá.
Dúdolva, dalolva elkeringőzött az íróasztaláig. Ez volt az egyetlen modern bútor a szobában, az ablak közelében állt, s színes állónaptár díszítette. Fordított a naptár lapján, mivel új nap következett, majd továbblejtett. A szoba közepén álló kerek asztal körül táncolt, egyenként billegtette a bordó bársonnyal bevont székeket. Aztán az asztal közepén lévő szép kristályvázát a feje tetejéhez fogta, s illegni-billegni kezdett hozzá, mint a néptáncosok. Végül vigyázva visszatette a csipketerítőre, lehuppant a megvetett ágyra, s halk nevetéssel tenyereibe temette arcát.
Mire bebújt a paplan alá, kicsit meghatódott a jeles dátumtól. Elszállt a kezdeti magabiztossága, s úrrá lett rajta a szorongás: holnap a ballagás, néhány hét után a vizsgák, pár nap még és dolgozni fog. Oda kell állnia önállóan a betegágyak mellé, végezni kell a dolgát aszerint, amit három év alatt megtanult, de elég lesz-e majd az a tudás, vagy olykor ott áll kétségbeesve, tétován, tehetetlenül, mert nem figyelt eléggé, mikor kellett volna. Annyira megszeppent a gondolattól, hogy nem jött álom a szemére, s sokáig nézte az ablakon bevilágló éjszaka fényeit.
X/15
Marosi Istvánék ezen a reggelen korán keltek. A szülőnek sok a tennivalója ilyen napon. Erzsike hozzáfogott a ballagási ebédhez, náluk lesz majd a família apraja, nagyja. Kiszaladt a kertbe friss zöldségért. István is kint volt, már levágott egy halom tearózsát, a fűben hevertek egymásra rakva.
Erzsike ijedten kiáltott fel.
- Jaj, apánk, nem viszünk itthonról virágot! Nagyházán rendeltem én is, ahogy a rokonság.
István szégyenlősen elmosolyodott, mint a rajtakapott gyerek, s míg felszedegette a fűben heverő rózsákat, azt motyogta :
- Mostanra szánom, no! Az ébredésére. Tedd majd be édesanyám szobájába, az asztalon lévő kristályvázába, hogy Ciluskánk ezt lássa meg elsőnek, ha kipattan a szeme.
Az apa bevallott büszke öröme volt ez, s még valami, a lélek szép ünnepe. Hiszen hány, s hány álmatlan éjszakán gondolt arra, megérik-e majd ezt a napot, vagy Isten előbb szólítja el őket, mint kenyeret adnak a késői gyermek kezébe. S, íme eljött a megnyugvást hozó idő. Felnevelték a későn jöttet is, Isten adott hozzá elég időt és erőt.
Erzsike mintha megérezte volna a gondolatait. Először a szeméhez emelte kötényét, aztán mély sóhajtás után mondta:
- Egészen a bolondja vagy ennek a lánynak!
Marosi István már döcögősen nevetett.
- Nem csak neki. Te is kapsz egy szálat. Ezt a piros rózsát neked szántam. Mondjam azt is, hogy miért kapod?
Erzsike felnevetett, mint akit megcsiklandoztak, s megfenyegette tréfásan.
- Majd adok én neked, csak kiabáld ki!
Nem neheztelt igazán, elvette a rózsát olyan mozdulattal, ami Istvánt arra a régi lányra emlékeztette, akit feleségül vett, s hirtelen magához vonta. Ahogy Erzsike gondolta, "az összes szomszéd szeme láttára".
- Meglátnak. Majd azt mondják : vénségünkre elment az eszünk !- mondta panaszosan.
- Vén az országút! - nevetett István, s betyáros jókedvvel hozzátette -Kedvem volna újra bebizonyítani.
Erzsike ijedtében a szájára tapasztotta tenyerét, de szeme nevetett közben, hiszen szívesen hall ilyesmit az ember még ennyi évi házasság után is. Visszafiatalodik tőle éveket.
A szomszédban, Soltiék portáján is mozgás volt. Utánfutós autóra pakoltak egy frissiben elkészült ülőgarnitúrát. Fél éjszaka dolgoztak, hogy felárral leszállíthassák. Kapkodva cipekedtek. Solti idegesen elégedetlenkedett a feleségével, noha az asszony éppen egyedül birkózott egy súlyos fotellal. Szidta a lányát is. Méltatlankodón mondta, a kisasszonynak nem jut eszébe, hogy legalább ilyenkor mozduljon az ágyból, de majd mindjárt kipofozza, hogy megemlegeti. Most csak a szája járt. Különös módon ilyesmiért sohasem bántotta, mintha maga is kényelemhez szoktatta volna, hogy majd a remélt, s nagyon áhított doktor korában, otthonosan mozogjon az úrinak gondolt körülmények között.
Hédi akkor már ébren volt. Feszes, halványlila selyempizsamában támasztotta észrevétlen a teraszra vezető ajtó félfáját. Egykedvű arccal hallgatta apját, aztán titkon kiöltötte rá a nyelvét, s befordult a lakásba. Az egyik szobában kivett egy üveget a bárszekrényből, álltában meghúzta, válogatott kicsit apja repi cigarettái között, rágyújtott, s bevágta magát egy forgófotelbe, s töprengő arccal eregette a füstöt.
Hédi fejjel magasabb volt Cilinél, s noha egyformán vékonyak voltak, mégis törékenyebbnek tűnt tejfehér bőre, fiúsan rövidre vágatott, világos szőke haja miatt.
Szerette a sminket. Önmaga szórakoztatására gyakran kikészítette az arcát, szemhéján felejtett finom, halványkék árnyalat arról árulkodott, hogy ügyesen használta szépítőszereit.
Aki ebben a pózban látja, jóval idősebbnek gondolja a koránál, s néhány ítélkező gondolat is az eszébe jut. Pedig Hédi most olyan ártatlan volt, mint Isten báránykája. Cili ballagására készült, s az volt legfőbb gondja, hogy időben eljusson Nagyházára. Szombaton nem volt alkalmas vonat vagy busz. Anyjánál kikönyörögte, hogy vigye be Nagyházára. Most azért izgult, hogy betartja-e az ígéretét.
Már a fürdőszobában volt, mikor anyja berohant. Soltiné kapkodva hozta rendbe magát, várta az utánfutós autó. Mindig igyekezett megfelelni az ura elvárásainak, bármiről is volt szó. Ez becsülendő lett volna, ha nem rabszolga lélekkel teszi, amit Hédi régóta megvetett, noha olykor szánta miatta az anyját.
Most is úgy nézte kapkodását, mintha szegény bolondra nézne, s tőle szokatlan csendességgel szólalt meg.
- Anya, ugye nem felejtetted el a hajtásban, hogy ma van Cili ballagása?!
- Mi van?! - ingerkedett anyja türelmetlenül, magasra vitt hangon, miközben kapkodó mozdulatokkal fésülködött.
Hédi is megemelte a hangját.
- Mi volna? Szombat!... Azt kérdeztem, beviszel Nagyházára, Cili ballagására, ahogy megígérted?!
- Jaj, ne! Hagyjál!
- De megígérted, anya!
- Ne macerálj! Hogy a fenébe mehetnék, mikor le kell szállítanunk a bútort?!
- Addig kétszer is megfordulhattok. Légy szí, vigyél be, mert ott akarok lenni!
- Nem érted, hogy nem én osztom be az időmet?! Mondd apádnak. Nekem hiába mondod.
- Hogy megint nekem jöjjön?! Tudod, hogy mikor?!
- Inkább én feszüljek meg köztetek?! Adok pénzt. Menj, ahogy tudsz. Nem fogok apáddal hadakozni miatta.
- Ne is, mert még az eszedbe jutna közben, hogy a kölködnek is tartozol valamivel, ha már a világra hoztad, ami állati nagy baromság volt különben! - mondta keserűen.
- Na, ne mondd! - felelte anyja ellenséges hangon.
- De mondom, mert minek annak a kölök, akinek soha sincs ideje rá?!
- Érted hajtunk, ha nem tudnád!
- Teszek rá, ha közben hidegen hagy, hogy mi van velem! Vagy érdekelt egyszer is, hogy mit gondolok, mit érzek?! - kérdezte sírásba görbülő hangon, s most kislány volt ő is, lázadó gyermek.
- Ne arénázz! Megmondtam, hogy adok pénzt.
- Arra is teszek, mert azt hiszed, hogy azzal jóvá tehetsz mindent. Egy frászt!
Anyja közben púderfelhőn át nézett a tükörbe, s onnan vágott vissza.
- Hálátlan dög vagy, tudod?!
- Naná! Nem is fogom megköszönni, arra mérget vehetsz! - kiabálta Hédi, s kirohant a fürdőszobából. Alaposan bevágta maga után az ajtót.
Alexandre Dumas fils, akit százada legnagyobb moralistájának tartottak, azt mondta: " Aki meg akar győzni másokat, annak előbb önönmagát kell meggyőznie."
szerző : Rényi Anna |
|
| |
|
0 komment
, kategória: novellák, gondolatok, versek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2014-11-02 15:03:53, vasárnap
|
| |
| |
A bölcső
X/12
A tragédiákat nehezen viseli a lélek. Cili belebetegedett Attila halálába. Otthon maradt néhány napig. Kesergése közben önmaga mellett Hédit is okolta. Mégis várta. Nem akarta elhinni, hogy a tragédia hírére se megy át hozzájuk, mikor tudta, hogy ismerte a fiút. Hédi csak másnap jelent meg, de akkor már bűnbánó könnyekkel, s Cili nyakába borult.
Csendes napok következtek. Cili újra iskolába járt, de a szomorúság benne maradt. Hédi is furcsa híreket hozott a gimnáziumból. Diákok közt hamar elterjed a legapróbb részlet is, már mindenki tudta, hogy Attila egy egészség ügyis lány miatt rohant a buszhoz. S, valamiféle legendát szőttek köréjük. Volt aki tudni vélte, hogy nagy szerelem volt, mások arról tudtak, hogy Cili is elutazott Attila családjával a temetésre ; a fiút abban a bányászfaluban temették el, ahonnan jöttek, s ahova a családja visszavágyott.
A legendából valami mégis igaz lett. Attila temetése után napokkal megkereste Cilit a buszpályaudvaron a kis Baksa Anett. A lányka csak árnyéka volt önmagának, s halvány arccal átnyújtott Cilinek egy nyitott borítékot. Cili megdöbbent, elvette szó nélkül, és belenézett. Attila fényképe volt benne, s egy levél. Miközben olvasta a levelet, szeme megtelt könnyel. Attila írta a sorokat, talán az utolsó tanítási órán.
" Ciluska! Ha késve érkeznék, és nem maradna időnk a beszélgetésre, csak arra, hogy átadjam ezt a levelet, ebben mondom el, hogy amióta ismerlek, muzsikál a lelkem. Te vagy az eddigi életem legszebb történése. Várj holnap is, holnapután is, mindennap, mert én jövök, ha csak egy kis esélyem mutatkozik rá. Attila"
Mire eljutott ahhoz, akinek szánta, már nem élt. Cili nem merte végiggondolni a szavak jelentését, így is reszketett. Nézte a fényképet, s nem tudott megszólalni. Beszélt helyette a lány.
- Édesanyánk találta meg a tárcájában. Úgy gondolta, jusson a kezedbe, mert neked szánta. Édesanyánk azt üzeni, véletlenül se okold magad. Senki se tehet róla. A sors kegyetlensége volt...Rettenetes! Még most se tudom elhinni. Hiányzik, borzasztóan hiányzik! - mondta könnyek között, s összeölelkeztek.
Cili is sírt. A kedves barátot siratta. Csak évek múlva fog arra gondolni, hogy talán egy ígéretes, szép lehetőséget vesztett el a boldogsághoz vezető úton.
X/13
Cili megtudta Baksa Anettől a gázolás pontos helyét, s másnap délután elmentek Hédivel. Valóban közel volt a pályaudvarhoz, az első mellékutcában, mely jóval rövidebb utat kínált a gimnáziumtól a pályaudvarig, de szerencsétlenségre keresztezett egy forgalmas főútvonalat, ahol versenyt robogtak egymással a nehéz kamionok.
Attila köztük akart átjutni, s az egyik elcsapta. Már majdnem átért, mindössze egy méterre volt a biztonságot jelentő járdától. Mutatta a még meglévő krétarajz, s egy nagy sötét folt.
Megrendítő látvány volt. Illetékes kezek megpróbálták eltüntetni a nyomot, körülötte szinte kivilágosodott az aszfalt, de maga a folt daccolt az igyekezettel. Érzékeny lélek természetfölötti szándékot, a halál ellen tiltakozó erőt látja benne. Cilinek ilyen volt a lelke.
Nézte egy ideig a foltot, felette vadul átrobogó kamionkerekeket, s nyelte a könnyeit. Aztán indult a közelben lévő virágbolt felé. Ezekben az években még nem volt általánosan szokásban, hogy a tragédiák színhelyére virágot tegyenek, vagy gyertyát gyújtsanak, Cili belső kényszert érzett rá.
Hédi lehangoltan, szótlanul ballagott a nyomában, kísérte oda-vissza engedelmesen, csak akkor kezdett tiltakozni, mikor Cili a szünet nélkül robogó kamionok ellenére mindenképpen a sötét foltra akarta tenni virágait.
Cili ahányszor megpróbált kilépni a járdáról az úttestre, Hédi belekapaszkodott a karjába, megmarkolta hátán a ruhát, s félelmében hangosan sírt. Közben a léghuzat majdnem leverte lábukról őket. Cilinek valahogy mégis sikerült letenni a virágokat oda, ahova szánta. Aztán elnyomta a lelkében kavargó érzéseket, s a maga igyekvő, szelíd módján vigasztalta Hédit. Így indultak vissza a pályaudvarra. A tragédia színhelyére mást is elvitt a bánat. Egy szöszi lányka, talán elsős, vagy másodikos gimnazista lehetett, a közeli hirdetőoszlop mögött várta, hogy letehesse a virágait. Alighanem, ő is szőtte a maga reménykedő álmait, melyeknek ezen a forgalmas, zajos kereszteződésen vetett véget a kíméletlen sors.
Anatole France, a nagy regényíró mondta:" Magunkról alig tudunk valamit, másokról semmit sem. A tudatlanságban rejlik nyugalmunk; "
szerző .rényi Annna |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2014-11-02 15:00:31, vasárnap
|
| |
| |
1. fejezet. 2. rész. A BÖLCSŐ
A bölcső
X/9
Történt egy nap, hogy Hédit meghívta a Bütyök nevű osztálytársa magukhoz házibuliba. A fiúék Nagyházán laktak, s Hédi otthon éppen büntetésben volt. Cilit hívta segítségül. Addig könyörgött, míg rávette, kérje el a szüleitől. Mondja azt, iskolája szolid rendezvényére mennek, s szombaton este nem mer egyedül beutazni Nagyházára. Cili még sohasem volt házibuliban, s igazán nem is kívánkozott, de ismerte Hédi helyzetét, s elkérte a maga csendes módján.
Soltiék beleegyeztek, de kikötötték, éjfélre legyenek otthon. Cili se mert szólni szüleinek a házibuliról, s ezúttal maga is füllentett. Most úgy szólt a mese, hogy Hédi iskolájának szolid rendezvényre mennek, s Hédi az, aki nem mer egyedül beutazni Nagyházára. Marosiék nem fogtak gyanút, s István megígérte, várni fogja őket az állomáson fél tizenkettőkor, az utolsó vonatnál.
Cili útközben tudta meg, hogy a járási párttitkáréhoz mennek, akik akkor Szocsiban üdültek. Bütyöknek volt egy egyetemista bátyja, együtt rendezték a bulit. Hatalmas volt a ház, a tekintélyes hallban dübörgött a zene, ott táncolt, aki akart, vagy az italpultnál tolongott. Cili elképedésére Hédi első útja az italpulthoz vezetett. Hiába próbálta visszafogni, Hédi egymásután hajtotta fel a konyakokat.
Előkerült Bütyök is néhányadmagával, lányok-fiúk vegyesen, volt köztük egy néger srác is, vigyorgott a szőke lányra, s vitte volna Hédit az emeletre, de Cili nem engedte.
Vitatkozni kezdett, közben könyörgött Hédinek, menjenek haza, mert nem ura az akaratának. Hédi szembefordult vele sohasem tapasztalt indulattal. Azt kiabálta, nem fogja örökké előírni neki, hogy mi illik és mi nem, s felment a társasággal az emeletre.
Cili ott maradt idegesen, megbántottan, s azt nézte, merre van az ajtó. Ilyen helyről nem szabadulhat egykönnyen az ember. A hangoskodás felhívta rá a figyelmet, néhány részeg fiú körbevette, egyikük a nála lévő üvegből itatni akarta. Cili mielőtt bármit tehetett volna, egy magasra nőtt fiú rádörrent a társaságra.
- Tűnés innen, mielőtt begorombulok!
Így ismerte meg Baksa Attilát. Negyedikes gimnazista volt, elsős húgát kísérte el a buliba, de maga nem vegyült, ahogy kedves mosollyal mondta. Beszélgetni kezdtek, s Cili hamar rájött, hogy rendes sráccal hozta össze a sors.
Baksa Attila az a típus volt, akit mindig is kedvelt. Kedves, fellépése ellenére is szelíd, illemtudó.
Ilyennek képzelte Lónyai Imrét is messziről. Ez mellett hálás volt a fiúnak. Nem kellett elmenekülnie a buliból, Hédit teljesen magára hagyni, s várakoznia se kellett az esti állomáson órákon át. Aggódott Hédiért, de a fiú társaságában így is kellemesen telt az idő. Sok mindent elmondtak egymásnak.
Cili megtudta, hogy Attila apja bányász volt, elvitte valami betegség, de amíg élt, több szeretetet adott a családjának, mint sokan mások hosszú életük alatt. Anyjáról is szeretettel beszélt. Apjuk halála után a városba jött velük, hogy tanulhassanak. Takarításból tartotta el három gyermekét. Attilának volt egy nővére, aki Cili iskolájában végzett. A fiú tovább akart menni főiskolára, tanárnak készült, s azt mondta, húga taníttatása már az ő gondja lesz, mert sokkal tartozik az édesanyjának. A beszélgetés során kedvet kaptak a tánchoz. Attila messziről megmutatta a húgát. A kis elsős gimnazista olyan átéléssel táncolt a hall közepén, mint akit a táncon kívül semmi sem érdekelt.
Mikor eljött az indulás ideje, Cilinek fel kellett menni az emeletre Hédi után. Attila felkísérte, s menet közben megkérdezte, hogy csapódtak össze. Cili gyanútlanul felelt. Mondta, hogy kiskoruktól barátkoznak, Hédi egy kicsit olyan, mintha a testvére volna. Látszott a fiún, hogy meglepte a dolog, s azt mondta:
- Ha a húgom volnál, nem engedném, hogy barátkozz vele. Nagyon link. A gimiben botrányos híre van. Nem tudtál róla eddig, ugye?!
Cili megütközve nézett rá, de felelni nem tudott, mert közben felértek az emeletre, s a folyosón csoportosan beszélgetők közül egy fiú idétlen nevetéssel mondta, ha Hédit keresik, éppen jókor jönnek, a szemben lévő szobában megtalálják. Cili nyugtalanul nyitott be a mondott ajtón, aztán lángba borult az arca. Valóságos orgia tárult a szeme elé. Párok szeretkeztek a szőnyegen, a bútorokon. Ijedtében Hédit nem ismerte fel köztük, s vaktában elkiáltotta magát.
- Hédi, indulnunk kell!
Valahonnan a szoba belső feléből jött a válasz. Onnan, ahol a szőnyegen fekvő párt félig bútor takarta, csak vonagló lábaik látszottak. Az egyik pár láb sötét bőrű volt, kiáltó ellentéte a rákulcsolódó fehér lábaknak.
Hédi hangja zaklatottan lihegő, alig felismerhető hang volt.
- Menj innen!... Ne bámészkodj!...Tűnés!
Ebben a helyzetben értelmetlen dolog lett volna bármi erősködés, rábeszélés. Attila is így gondolhatta, megfogta Cili karját, s kivonta a szobából. A folyosón átfogta a vállát, s lekísérte az emeletről. Közben nem beszéltek. Cili nem is tudott volna megszólalni, annyira bántotta a helyzet, s Hédi helyett is szégyellte magát. A hallban megszólalt.
- Nem vigyáztam rá. - mondta kesergőn.
- Ne okold magad, mert nem a te hibád! Láttam, megpróbáltad visszatartani. Egyébként, nincs vele egyedül, ahogy láttuk. Sokan gondolják úgy, ez se több pillanatnyi szórakozásnál. Leértékelik a legszebb érzéseket, vele önmagukat. Aztán üressé válik az életük, és nem tudják, hogy mitől.
Cilinek nem volt ereje megvitatni a témát. Mellette indulnia kellett, ha nem akarta lekésni az utolsó vonatot. Csendesen mondta:
- Köszönök mindent. Nagyon rendes srác vagy. Örülök, hogy találkoztunk.
Attila elmosolyodott.
- Csak nem akarsz elköszönni? Nem gondolhatod, hogy egyedül elengedlek ezen a késői órán. Anettel kikísérünk a vonathoz...- mondta kedves nehezteléssel, s ment a húgáért.
Legszebb az volt benne, hogy a világ legtermészetesebb dolgának tartotta, hogy vigyáznia kell rá. A kis elsős gimnazistalány már másképpen gondolta. Az úton jó ideig duzzogott. Zokon vette, hogy ott kellett hagynia a bulit egy idegen lány miatt, de legfőképpen azt sérelmezte, hogy bátyja még mindig pólyásnak tekinti.
Attila tréfálkozva békítette. Olyanféle tréfálkozás volt ez, ami inkább dédelgetéshez hasonlított.
Cilinek már nagyon tetszett a fiú. Elbűvölte természetével, megjelenését is vonzónak találta. Jó alakú fiú volt, barna hajú, barna szemű, s szerény körülményei ellenére is jól öltözött. Az a fajta gimnazista volt, akiért a lányok lelkesedni szoktak. Az állomáson elbúcsúztak, de nem beszéltek meg újabb találkozást, mintha mindketten természetesnek tartották volna, hogy látják még egymást.
X/10
Hédi a vasárnapreggeli vonattal ért haza. Cili ébren volt, nyitott ablakán át hallotta kopogni a cipőit, szinte visszhangozta a csendes utca. Azt is hallotta, ahogy szokott nemtörődömséggel bevágta maga mögött a kiskapujukat. Ebből tudta, olyan mentséget talált ki, ami magabiztossá tette. Eddig valamiféle csínynek tartotta az ilyenféle ötleteit, most ezt is másképpen látta. Bánatosan gondolt arra, hogy Hédi elindult a lejtőn. Nem erkölcsi felháborodást érzett, hanem keserűséget. Hiszen szerette Hédit, s a maga tiszta lénye, szigorú erkölcsi felfogása mellett nem is érezhetett másképpen. Mégis várta Hédit. Beszélni akart vele a történtekről, hátha észre tér, mielőtt még nagyobb bajba keveredik.
Hédi vasárnap nem ment át hozzájuk. Hétfőn reggel se szólt be érte, ahogy szokott, csak a busznál találkoztak. Leültek egymás mellé szokásuk szerint. Hédi dühös volt magára. Bosszantotta, hogy Cili előtt lebukott, s ingerülten mondta:
- Kezdheted a szövegelés, bár rohadtul nem érdekel!
Cili csendesen felelt.
- Nem akarok szövegelni, csak azt szeretném tudni, hogy miért teszel olyasmit, ami árt, amivel tönkreteszed magad?!
- Attól még nem lesz bajom, ha kicsit hülyülök. Csak te fújod fel.
- Nem úgy láttam, mintha csak hülyültetek volna.
- Na és, ha ment a lamur, akkor mi van?!
- A lamur?! Mi köze volt ennek a szerelemhez?! Minden érzelem nélkül odaadtad magad a néger srácnak. Jött és ment. Többet látni sem fogod az életben.
Hédi megvonta a vállát, s mint akinek már minden mindegy, tett még rá egy lapáttal.
- Baromira nem érdekel! Egyébként, kapaszkodj meg, fiacskám, nem ez volt az első esetem. Ha akarom se tudom megmondani, hogy hányadik volt!
- Szűzanyám! - döbbent meg Cili, mert ezt semmiképpen se gondolta róla, annál sokkal okosabbnak hitte.
- Most mit rémüldözöl?! Mit gondolsz, nyáron mivel szórakozunk a táborban?! Naná, hogy ezzel! Mindenki ezt teszi, és senki se akad ki rajta.
Cili keseregve gondolta,nem elég, ha őrültségeket művel, még kérkedik is vele, s keményen fogalmazott.
- Nem hiszem, hogy mindenki ezt teszi. A bulin se tette mindenki. Ezt csak azok terjesztik, akik menteni akarják a viselkedésüket. Vagytok páran, akik bedőltök a fiúk szövegelésének, s azt gondoljátok, ha mindenkit lehúztok a saját szintetekre, akkor kisebb lesz a vétketek is.
- Nem érdekel az ósdi szöveged!- mondta Hédi visszautasítón, s félig hátat fordított.
Cili hangja kérőn csendült.
- Legalább gondold át! Akkor talán normálisabban viselkedsz majd, és nem fognak úgy beszélni rólad, mint egy prostiról.
Hédi felszisszent, mint akit darázs mart, s szinte kiáltotta:
- Ki mert ilyen pofátlanul beszélni rólam ?!
- Zokon veszed, ugye?! Akkor gondolkozz! Egyébként, csak keserűségemben fogalmaztam így, mert szégyellem magam miattad. Megismertem egy rendes srácot, Baksa Attilának hívják, negyedikes gimis, és jól ismer. Azt mondta, ha a húga volnék, nem engedne barátkozni veled.
- Üzenem neki, hogy menjen a fenébe!
- Üzengetés helyett inkább térj észre.
- Legyek olyan béna, mint amilyenek ti vagytok, és hagyjam ki az állati klassz bulikat, csak azért, mert ti hülyén ítélitek meg?! - mondta Hédi dühös hangon.
Cili is indulatosan felelt.
- Állati az biztos! Egy-egy alkalomra összecsapódni, csoportosan hemperegni, miközben azt sem tudjátok, kivel jöttök össze éppen, akár az állatok. Védekezhetsz bármivel, akkor is undorítóak voltatok.
Hédi felugrott, s nem törődve a körülöttük lévőkkel, kiabálni kezdett.
- Így csak egy hülye szűzike beszél!... Elegem van belőled!...Nem állok veled szóba többet.
Körülöttük nevettek. Hédi leült távolabb, s az út hátralevő részén Cili rovására szórakoztatta diáktársait. Cili az ablak felé fordult, s titkon sírt. Elhatározta közben, hogy maga sem áll szóba vele egy ideig. Azzal bünteti majd, amit legnehezebben visel el. Utazhat egyedül. Majd a korábbi busszal jár haza, reggel is a korábbival indul, hogy jó ideig ne találkozzanak.
X/11
Cili olyan komolyan gondolta a figyelmeztetést, hogy már ezen a napon a korábbi busszal készült haza. A pályaudvaron csak néhány percet kellett várnia. Meglátta közben Baksa Attilát rohanni az úton, egyenesen felé tartott, vigyázatlanul átvágott az úttesten, áttörte magát a várakozó diákok tömegén, s futtában lefékezett előtte.
- Szia!... De jó, hogy itt talállak még! - mondta levegő után kapkodva - Nem tudtam, hogy melyik busszal jársz, jöttem a korábbihoz, biztos, ami biztos!
- Kedves tőled, de nem kellett volna ennyire rohanni.
- Muszáj volt. Most ért véget az utolsó órám. Tudtam, tíz perc múlva elmegy az első busz, és mindenképpen látni akartalak.
Míg beszélt, ragyogott szemében az öröm. Cili meghatódva mondta :
- Úgy rohantál, hogy teljesen megizzadtál.
- Nem számít. Csak az, hogy elértelek. Nagyon vártam a találkozást. Nehezen jött el a hétfő. Hogy értél haza, édesapád várt a vonatnál?
- Várt. Ha valamit megígér, mindig megtartja.
- Örülök. Akkor feleslegesen aggódtam. Ha a húgom nincs velünk, hazáig kísérlek.
- Gondolom, nem bánta volna, ha a buliban hagyod. Szomorú volt szegény. Megvigasztalódott már ?
- Kénytelen, ha máskor is el akar menni. Kis tökmag még, de nem látja be. Amúgy kedves lány. Remélem, erről az oldaláról is megismered majd. Jó volna, ha eztán a későbbi buszok valamelyikével járnál haza. Nagyon szeretnék több időt tölteni veled. Sétálnánk, beszélgetnénk.
- Sajnos, mostanában nem lehet...- mondta Cili, s néhány szóval elpanaszolta Hédi bántó viselkedését, s hozzátette - Valamit tennem kell, hogy észre térjen. Mindig ragaszkodott hozzám, talán a neheztelésemre átgondolja a dolgait.
- Nem hiszem, de azért csak próbáld meg. Majd legfeljebb rohanok holnap is... - mondta kis nevetéssel, aztán elkomolyodott - Nagyon örülök, hogy megismerhettelek. Már az se zavar, hogy éppen Hédivel barátkozol. Ha eddig nem rontott el, eztán már nem fog.
Cili nem tudott kilépni önmagából. Mentegette Hédit az otthoni rossz körülményeivel, s úgy gondolta, így lázad ellene. A fiú nézte közben, s úgy ragyogott a szeme, hogy Cili zavarba jött. Elfordította arcát, s halkan felnevetett:
- Butaságot mondtam?
- Nem, dehogy! Sőt! Nagyon tetszik, ahogy gondolkodsz. Komolyan, szépen ítéled meg a legfontosabb dolgokat. Annyira tetszik, hogy csak nézlek, hallgatlak, és alig merem elhinni, hogy ilyen szerencsém van.
Cili elpirult.
- Zavarba hoz, ha szembe dicsérnek.
- Csak tényeket mondok. Remélem, idővel elfogadod, hogy ami a szívemen, az a számon. Otthon sokszor intenek miatta, de nem tudok leszokni róla. Valahogy a jellemem része. Amolyan hitvallásom is.
- A rajongás is? - mosolyogta Cili kis évődéssel.
- Arra értetted, hogy más lányokkal is?!...Meglepne, ha azt mondanám, te vagy az első, aki komolyan érdekel ?!
- Alaposan.
- Akkor lepődj meg egy kicsit a kedvemért...- mondta jóízű nevetéssel, s elkomolyodott. Csendesebben folytatta - Az egyetlen vagy, és örülök annak, hogy így van. De annak még jobban, hogy végre rád találtam.
- Én is örülök, hogy megismertelek.
- Mindennap jövök. Ha csak pár percre is, de látni szeretnélek...- mondta, aztán keserves arcot vágott, mert begördült Cili busza.
- Szia! Akkor holnap, de ne rohanj!- mondta Cili kedvesen, s zavarában kezet nyújtott.
Attila megtartotta a kezét néhány pillanatra, a szeme gyanúsan csillogott.
- Egy örökkévalóság telik el holnapig...- felelte súgva, s Cili szíve felpörgött. Halkan felnevetett, elvonta a kezét, s a busz ajtajából még visszaintett biztató mosollyal.
Másnap délben hiába várta. Mikor felszállt a buszra, kedvetlen volt, kicsit megbántott is, de aztán vigasztalta magát. Talán tovább tartott az óra, Attila már reménytelennek látta a rohanást. Majd találkoznak másnap, gondolta.
Baksa Attilát soha többé nem látta. Harmadnap is hiába várta, s ahogy felszállt a buszra, egy dombszegi lány megfogta a karját. A lány harmadikos gimnazista volt, s csak messzebbről ismerték egymást.
- Sajnálom!- mondta valamiféle megrendüléssel a hangjában.
Cili nem értette, s csodálkozva kérdezte.
- Mit sajnálsz?
- Láttalak benneteket Attilával tegnapelőtt, és nem tudod?!
- Mit?
- Meghalt. Tegnap délben elgázolták a buszpályaudvar közelében.
Cili előtt elsötétedett a világ.
szerző:Rényi Anna |
|
| |
|
0 komment
, kategória: novellák, gondolatok, versek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/1 oldal
|
Bejegyzések száma: 6
|
|
|
|
2014. November
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
82 db bejegyzés |
| e év: |
1742 db bejegyzés |
| Összes: |
8743 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Általános (1237)
- Belső kör (74)
- Család (203)
- Munka (6)
- Haverok (9)
- Iskola (10)
- Hit és vallás- versek,idézete (287)
- novellák, gondolatok, versek (73)
- 1-tál étel (56)
- A természet gyógyszertárából (146)
- Advent (100)
- Advent (9)
- Adventi gondolatok 2015 minden (29)
- Alkohol és likör stb... (13)
- Anyák napjára (18)
- Apró tea sütik (66)
- Barátoknak (29)
- Betegekért ima (27)
- Böjtös ételek (húsmente) (48)
- Bölcsességek (112)
- csibehúsos és más szárnyasok (246)
- Cukrosoknak diétás étrend (25)
- Diétásak (65)
- Dinus és Regi (48)
- Ecetekről (10)
- Egészség,életmód (461)
- Egészségünkről (97)
- EGYASSZONY az én történetem(fe (6)
- EGYSZERŰ ÉTKEK-NAGYSZERŰ ÍZE (22)
- Elgondolkodtató (85)
- Élsz,Barackvirág! (10)
- Érdekes (10)
- Finom husik (80)
- Forever (6)
- Főzés-sütés (65)
- Fűszerkalauz (41)
- Gombócok (10)
- Gyógyászat (169)
- Gyógyító gyyümölcsök,teák,olaj (136)
- gyors édesség (20)
- Gyümölcslevesek (37)
- Hal ételek (31)
- Házi mosószer és egyebek készí (4)
- Hírek a világból (70)
- Horoszkóp (47)
- Humormorzsa (9)
- Húsvét (36)
- Húsvétra töltött husik (20)
- Idézetek,szép mondások (9)
- Ima kilenced (119)
- Ima nyolcad (6)
- Imádságok,áldások. (638)
- Isten patikája. (42)
- Jó éjszakát (29)
- Jó ha tudod (91)
- Jó napot (29)
- Jó reggelt (147)
- Karácsony (55)
- Karácsonyi ételek (50)
- Kelt tészta édes és sós (121)
- Kérdések-válaszok (6)
- Kis Szent Teréz (28)
- Kívánságok (7)
- konyhai tudnivalók (54)
- Könnyű ételek,saláták,stb... (100)
- köretek (37)
- lekvárok-befőzése,szörpök (63)
- Lélekemelő (249)
- Lelkipásztori elmélkedés (220)
- levesek (63)
- mások tollából (74)
- Masszázs és Csakrák (21)
- Mikulás (4)
- Nagymama gyógyító receptje (100)
- okosságok (75)
- Olcsó, finom és házias recepte (72)
- Palacsinták édes - sós (4)
- pünkösd (9)
- Rózsafűzér (40)
- saláták (32)
- Schüssler sók (7)
- sertéshúsos (119)
- Spárgás ételek (9)
- sütemények ,édességek (472)
- Szent Ágnes (1)
- Szent András (2)
- Szent család ünnepe (2)
- Szent Erzsébet (9)
- Szent Ferenc (3)
- Szent Márton (1)
- Szent Mihály Arkangyal (1)
- Szent Mónika (1)
- Szent Pio atya (234)
- Szent Rita (9)
- Szentek (43)
- Szép történetek (48)
- Szeretett könyv (46)
- Szilveszter (3)
- Szószok (16)
- Születésnapi Köszöntők (7)
- tallózásból (15)
- Tanulságos történetek (210)
- Tésztafélék (45)
- Tudnod Kell (25)
- Túrmezei Erzsébet versei (48)
- Új év (3)
- vacsorára reggelire (47)
- Vad ételek (6)
- Versek (262)
- Viccek (37)
|
|
|
| |
- Ma: 500
- e Hét: 2716
- e Hónap: 4611
- e Év: 55402
|
|
|
Offline
