|
 1/1 oldal 
|
Bejegyzések száma: 6
|
|
|
|
|
|
2014-12-16 09:46:10, kedd
|
| |
| |
Hamvas Béla:
A zöld filozófiája
Az emberi világ nagy szava: a szeretet...
Másik nagy szava: a boldogság. A bol-
dogság sohasem közös...
Mindenki a maga számára boldog,
ahogy mindenki a más számára szeret.
Ezért a boldogsággal a magány jár
együtt, ahogy a szeretettel a közösség. A
magányos ember nem tudja, mit jelent
szeretni. Nem kívánja a közösséget. Nem
akar együtt élni. Eletének értéke: a bol-
dogság.
Persze a világ nem csak ezt a két
szót ismeri. A Szeretet és a Boldogság
mellett ott van: a Tudás, a Szépség, a
Hatalom, a Béke, a Szenvedés. A lét tele
van nagy szavakkal, ahogy tele van
lelkekkel, és minden léleknek megvan a
maga nagy szava.
Az Első Lélek az érzésfölötti érzés-
ben él, abban az örömben és gyönyörű-
ségben, amely a legelső, s amely mé-
lyebb, mint a szeretet, mélyebb, mint a
szenvedés, mélyebb, mint a tudás, a
szépség, a hatalom, mélyebb, mint a
béke - olyan mélyen van, hogy oda
könny nem ér le soha: a Boldogság ez,
amelyből az istenek születtek.
Elég, ha egy ember Beethoven IX.
szimfóniájára gondol, Schiller Öröm-
ódájára és Dionüszoszra. Elég, ha az
ember arra gondol, bogy miképpen
rohannak ma a tőzsdére, színházba, köny-
vekért, mulatságba, sportba egyetlen
csöpp örömért. Elég, ha az ember el-
gondolja, hogy miképpen házasodnak,
szerelmesek, barátkoznak, harcolnak,
játszanak egy percnyi boldogságért. A
modern ember törekvése: öröm és bol-
dogság.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2014-12-16 08:42:36, kedd
|
| |
| |
Az élet egy út, melynek a végcélja a halál. Létezésünk alapeleme, hogy egyszer elbukunk, ezért csak az számít, hogy miként tesszük meg az odavezető utat.
***
Az erdő szélén álló Piros már nem volt kislány. Hiába rémisztgették a faluban azzal, hogy a Kerekerdő mélyét szörnyek lakják, ő már nem hitt az ilyen mesékben. Érett gondolkodás, rengeteg ambíció, s egy csöppnyi türelmetlenség jellemezte, melynek következtében szerette a rövidebb utakat választani. Ezért is döntött úgy, hogy inkább átvág a pagonyon, mintsem megkerüli azt, hisz így gyorsabban odaér a rengeteg túloldalán élő nagymamájához.
Megjelenése egyszerű, mégis egyedi volt. Fehér blúzt, élénkpiros miniszoknyát és vörös köpenyt viselt, melynek a csuklyáját a fejére hajtotta. Lábai hosszúak, keblei arányosak, arca enyhén szeplős, bőre pedig hófehér volt. Mindössze egy kosár volt nála, benne egy üveg borral és egy vekni kenyérrel, melyet a nagymamájának szánt.
A fák olyan közel nőttek egymáshoz, hogy az erdei utat leszámítva áthatolhatatlan volt a pagony. Törzsük szoros falat képzett az erdő körül, lombkoronájuk pedig eltakarta a földet a Nap elől, így odabent örök sötétség uralkodott. Kerekerdő egyetlen átjárójának a bejáratát két fa szegélyezte, melyek enyhén megdőlve felső részüknél összefonódtak, s így egy kaput alakítottak ki az út kezdeténél.
Piros nem teketóriázott sokáig. Vett egy mély levegőt, majd maga mögött hagyva a napfényes mezőt, belépett a rengetegbe.
Odabent nagyon más világ uralkodott. Az erdő egyetlen világos pontja az út volt, melyet két oldalról apró, örökké égő mécsesekkel raktak ki. De maga a pagony mélyfeketeségbe burkolózott, s csak a karnyújtásnyira lévő növények látszódtak homályosan. A fák törzse vaskos és egyenes volt, ám az ágaik spirál alakban csavarodtak összevissza. Leveleik szinte láthatatlanok voltak, s csak az útra hullottakból lehetett megállapítani, hogy mind fekete színű.
Egy ideig még hallani lehetett a kintről beszűrődő zajokat, ám ahogy Piros haladt előre, egyre nyomasztóbb csönd telepedett rá az ösvényre. Az út lejtett, emelkedett, s szerpentin alakban kanyargott, mígnem az egyik forduló végén egy új fényforrás jelent meg.
Az ámulattól Piros megtorpant, s pár pillanatig nem tudta eldönteni, mitévő legyen. Ennél a résznél a csapás kiszélesedett, s a közepén egy almafa állt, melynek az erdő fáival ellentétben nem csak a levele, hanem a törzse is fekete volt. A koronájában lévő gyümölcsök pedig bizarr, piros fénnyel világítottak. Ám a fiatal lányt igazán az hozta zavarba, hogy állt valaki a fa tövében.
Egy fiú volt az. Viszonylag fiatal, alig lehetett több Pirosnál. Félhosszú, sötét haja és bizalomgerjesztő arca volt. Teste szinte beleolvadt a mögötte lévő fatörzsbe, hisz talpig fekete öltönyt viselt, s nem is nagyon mozdult meg. Egyedül a keze emelkedett meg néha-néha, hogy mély slukkokat tudjon szívni a benne égő cigarettából.
Egyértelműen észrevette Pirost, hisz várakozva tekintett rá, de ő maga egy lépéssel se ment közelebb hozzá. A lány egy ideig méregette a fiút, s a háttérben világító jelenséget, majd végül megindult feléjük.
— Szia! - szólalt meg félénken.
— Hogy hívnak? - kérdezte a fiú mély és rekedtes hangján.
— Piros vagyok. No és te?
— A nevem Farkas, és örvendek a találkozásnak, Piros.
— Mégis, mit csinálsz itt Farkas?
— A nagyobb kérdés inkább az, hogy te mit keresel itt? Nem láttalak még erre.
— A nagymamámhoz tartok éppen, aki az erdő túloldalán lakik. Amúgy meg azért nem láttál még erre, mert még sose jártam itt. Eddig mindig megkerültem az erdőt, ha hozzá mentem. - Piros elhallgatott, s várakozva nézett Farkasra, de mivel ő továbbra is csak ráérősen cigarettázott, ismét feltette az előző kérdését. - Most már elárulod, hogy te mit csinálsz itt?
— Én itt élek.
— Nem igaz - bukott ki Pirosból a válasz. A fiú felhúzta a szemöldökét, majd a cigaretta csikket bepöckölte a sötétbe.
— Miért mondod ezt?
— A faluban azt mondják, hogy itt csak szörnyek élnek.
— Ezt csak azért mondják, hogy ne gyere ide, hiszen nem szeretnék, hogy megismerd a titkot.
— Titkot? - kérdezte csodálkozva a lány.
Farkas elmosolyodott, majd hátrébb lépett, s az almafára mutatott.
— Nem tűnt még fel? Ez az út különleges, s ez a fa az erejének a kiteljesedése.
— Hogy érted ezt?
— Hm, hogy is tudnám ezt jól elmagyarázni neked? - tette fel magának a kérdést Farkas. - Eszedbe jutott már, hogy az élet tulajdonképpen olyan, mint egy út?
— Persze.
— Egy hétköznapi úton akárhányszor végigmehetsz. Ugyan lehet, hogy egyszer-kétszer megbotlasz valamiben, de következő alkalommal már emlékezni fogsz rá, és ki tudod kerülni azt. Ám az élet ösvénye nem ilyen. Azon csak egyszer mehetsz végig, ezért sosem készülhetsz fel a bukkanókra. Olyan mintha vakon haladnál előre.
— Igen, ezt értem. De mi köze van ennek a fához?
— Ennek a fának a segítségével többször is végigjárhatod az élet útját - mondta, majd további magyarázkodás helyett csak mosolyogva nézte a lány értetlen arcát.
— Teljesen összezavarsz. Hogy lehetne már többször végigjárni az életet?
— Azzal, hogy eljöttél idáig, akaratlanul is megmutattad magad az erdőnek, amely megismert téged, s így képes megosztani veled a gyümölcsét - biccentett a világító fa felé. - Ha eszel ebből az almából, akkor, ha egyszer meghalsz, újrakezdheted innen a történetedet.
Piros nem reagált rögtön, s így míg ízlelgette a gondolatot, szótlanul álldogáltak a csodás erejű fa tövében.
— Úgy érted, hogyha meghalok, akkor visszaugorhatok az időben erre a pontra?
— Nem, erről szó sincs. Ha meghalsz, akkor meghaltál. Arról beszélek, hogy mivel az erdő megismert téged, képes újra megalkotni a testedet.
— Szóval, ha bármikor meghalok, rögtön újraszülethetek ennek a fának a tövében.
— Látom, kezded érteni - mosolygott Farkas.
— Az erdő képes nekem új testet adni, de mi van az elmémmel?
— Tulajdonképpen nem új testet kapsz, hanem a mostani testednek a tökéletes másolatát. Mint mondtam, azzal, hogy elindultál ezen az úton, lehetőséget adtál az erdőnek, hogy tetőtől-talpig megismerjen téged. Nem csak a külsődet, hanem az érzelmeidet, s a gondolataidat is. Így amikor újra megalkot téged, az elméd is a mostaninak a tökéletes mása lesz.
— Ehhez pedig mindössze annyit kell tennem, hogy eszek az almából. Ugye? - vonta fel a szemöldökét Piros, jelezve, hogy nem tartja túlságosan hihetőnek a történetet.
— Csak egy harapás az egész.
— Amiről beszélsz, az tulajdonképpen maga a halhatatlanság. Miért kéne elhinnem, hogy ilyen könnyen megszerezhetem ezt a képességet? Mi a biztosíték rá, hogy nem versz át?
— Nincs rá biztosíték - rázta meg a fejét Farkas. - A döntés a tiéd, én csak a lehetőséget kínálom.
— Miért is? Mi van, ha nem akarok élni vele? - kekeckedett tovább a lány.
A fiú szája széles vigyorra húzódott, és széttárta a kezét.
— Ugyan, Piros! Hiszen te tudod a legjobban, hogyha nem élsz vele, azt egész életedben bánni fogod. - Farkasnak igaza volt. Túl sok ambíció szorult a lányba ahhoz, hogy képes legyen nemet mondani. Kockázat nélkül nincs nyereség. Az élet már csak ilyen.
— És mi van, ha megunom az öröklétet?
— Meg fogod?
A lány még egy ideig gondolkodott, majd végül odalépett a fához, és leszakított egy világító almát. A gyümölcs még egyszer felvibrált, majd bizarr fénye végleg kialudt. Szájához emelte, s beleharapott.
Lehunyta a szemét, s várta, hogy mi fog történni. De semmi sem változott, így zavartan fordult a fiú felé. Ő közben előkotort valahonnan még egy cigarettát, és éppen azt próbálta meggyújtani, de amint észrevette a lány értetlen arckifejezését, félbehagyta a műveletet.
— Ennek nem most fogod érezni a hatását. Ha minden jól megy, nem is a közeljövőben, hanem majd sok-sok év múlva.
— Még mindig nem értem, miért mondtad el ezt nekem - szólalt meg halkan lány.
— Ezért élek itt. Ha úgy tetszik, ez a feladatom. De gyere, menjünk! A nagymamád már vár rád. Elkísérlek az ösvény végéig.
A fiú közelebb lépett hozzá, átkarolta, majd egy gyengéd lökéssel közös sétára invitálta a lányt.
Viszonylag hamar elértek az út végére, mely a bejárathoz hasonlóan két összenőtt fából állt. A kapun túl egy napfényes mező terült el, a közepén egy kis fakunyhóval, melyben Piros nagymamája élt. A lány búcsút intett a fiúnak, majd kilépett a szabadba.
***
Az egész csak egy villanás volt, s mire Piros magához tért, már ismét az almafa tövében állt. Először csak zavartan forgolódott körbe-körbe, s próbálta megérteni, mi történt, de egyszerűen képtelen volt meggyőző következtetésre jutni. Ekkor Farkas lépett ki a fa mögül.
— Mi volt ez? Mi történt? - támadt Piros azonnal a fiúra.
— Meghaltál.
— Nem. Nem. Az nem lehet! - rázta a fejét a lány, s egyre jobban kétségbeesett. - Hiszen az előbb léptem ki az erdőből. Biztos te tettél valamit!
— Nem igaz, hogy nem érted! Meghaltál. Nincs mit túlkombinálni ezen. Pontosan az történt, amit mondtam. Az előző testedet elhasználtad, így most kaptál egy újat.
— Kizárt! Nem halhattam meg! Nem is voltam odakint!
— Dehogynem! Leéltél egy életet odakint, végigjártál egy utat, csak nem emlékszel rá.
— Hogy? Mi az, hogy nem emlékszem rá?
— A test, a lélek és az elme, amit most birtokolsz, az megegyezik azzal, amelyik evett az almából. Az a Piros áll itt most, aki bejött az erdőbe. Az, hogy az előző testeddel mi történt odakint, nem tudhatja a mostani elméd, hisz nem vele történt meg.
A lány megmerevedett, s képtelen volt válaszolni. Lassan megértette, hogy az áhított halhatatlanság helyett egy súlyos rabigát kapott, mely örökre az erdőhöz láncolja.
— Hazudtál nekem - suttogta megtörten.
— Én ugyan nem. Pontosan elmondtam, hogy csak az adott pillanat másolata az, ami a fa tövében újraéled.
— Soha nem fogok rá emlékezni, hogy miként éltem le az előző életem?
— Nem. Nincs rá mód.
— Az élet olyan, mint egy út, ugye? - kérdezte sanyarú gúnnyal Piros. - Ha többször megyünk végig rajta, megtanuljuk kikerülni a bukkanókat. Megmondanád mégis, hogyan tegyem ezt, amikor nem is emlékszem rájuk?
— Hiába dühöngsz. Annak ellenére, hogy nem emlékszel rá, csak leélted azt az életet. Akármit is mondasz, akkor is halhatatlan lettél.
— Van rá lehetőség, hogy megtudjam, mennyi időt töltöttem odakint?
— Nincs.
Piros leült a földre, s fejét megtámasztotta a tenyerében. Akármilyen rossz helyzetbe is került, Farkasnak tulajdonképpen igaza volt. Kapott egy képességet, amelynek a segítségével leélhet több ezer életet. Az egyedüli probléma az emlékezés. Ki kell találnia a módját, miként őrizheti meg az előző élete tapasztalatait, s akkor már nem is igazán vészes a helyzet.
— Várj csak! - szólalt meg hirtelen a lány. - Ha a mostani testem, csak az eredeti másolata, akkor nem csak azt fogom elfelejteni, hogy mi történt odakint, hanem erre se fogok emlékezni. Ha meghalok, ezt a beszélgetést is el fogom felejteni. Jól mondom?
— Igen. Jól látod a szituációt.
— Egy idő után azt se fogom tudni, hogy hányadik testemet fogyasztom el éppen. - értette meg Piros az emlékezethiány következményeit. - Valahogyan számolnom kéne őket.
Felpattant, és az almafához sétált. Itt egy ideig nézegette a gyümölcsöket, majd megragadta az egyiket, és letépte.
— Ha itt hagyom a földön ezt az almát, meg fog rohadni egy idő után? - kérdezte.
— Nem, ebben az erdőben minden örökké tart.
— A legelső dolog, ami eszembe jutott, hogy sorba teszem az almákat, és ezzel számolom az elfogyasztott testeket. Ha most erre a következtetésre jutottam, máskor is erre fogok.
— Ez egy nagyon jó meglátás - mondta Farkas, és egy kaján vigyor ült ki az arcára, melyet Piros nem tudott mire vélni.
— Hova is kéne tennem ezt az almát? - tette fel magának a kérdést a lány, s nézelődve elindult az almafa körül.
Hirtelen megállt, az arca megfagyott, s elejtette a kezében tartott gyümölcsöt. Az pattant egyet a földön, s egy rövid gurulás után megállapodott a fekete fa tövében. Piros képtelen volt hinni a saját szemének.
A fának azon az oldalán egy egész kupac alma volt felhalmozva. Azonnal megértette; ezeket ő rakta ide, és ez nem az első teste.
Farkas látva a lány arcán a felismerés fájdalmát, előkotort egy cigarettát, meggyújtotta, majd békésen pöfékelni kezdett, várva a lány reakcióját. Piros csak percek múlva szólalt meg remegő hangon.
— Hányadszor vagyok itt?
— Nem tudom - válaszolt Farkas. - Már egy ideje nem számolom. Amúgy aranyos, ahogy mindig ugyanarra a következtetésre jutsz. Bár egy picit már unom, hogy minden alkalommal almákat akarsz sorba rakosgatni. Mindenesetre egész nagy kupacot sikerült összehordanod.
Erre Piros bizarrul kacagni kezdett. Zihált, kapkodta a levegőt, s nevetés közben arcizmai rémisztően ugráltak.
— Becsaptál! Örök életemre az erdőhöz láncoltál. Ráadásul úgy, hogy még csak nem is lehetek igazán tudatában ennek - mondta, és közelebb sétált a fiúhoz. - Van egy rossz hírem Farkas; meg foglak ölni!
A fiú egy mélyet szippantott a cigarettából, majd a füstöt a tüdejében tartva, hosszan a lány szemébe nézett. Hirtelen kifújt mindent, és velőtrázó hangon felröhögött. Egyszerűen képtelen volt befejezni, szinte görcsként tört rá a nevetés.
Majd ugyanolyan hirtelen, ahogy elkezdte, abba is hagyta. Közelebb lépett Piroshoz, és gúnyosan megszólalt.
— Ugyan már, Piros! Minden alkalommal ezt mondod. Na, gyere, ölj meg! - ordított a lányra, de az nem mozdult. - Nem vagy te senki! Csöppet túlértékeled magad. Nincs elég bátorságod megölni, és eszed se volt elég, hogy nemet mondj a halhatatlanságra. Szegény buta Piros, csapdába csalta a Farkas. Mesélj, milyen érzés az úton járni? Azzal, hogy bármennyiszer végigmehetsz rajta, hatalmat szereztél felette, nemde? Mesélj, milyen érzés a hatalom? Milyen érzés uralni a saját életedet?
A fiú végül már a lány arcába lihegett, de az továbbra se mozdult, csak üveges tekintettel meredt előre. Farkas még egy ideig vizsgálgatta a lány arcát, de végül megfordult, és elindult az ösvényen.
— Gyere, menjünk ki az erdőből! - mondta hátra se nézve. - Ha kilépsz a kapun, akkor a mostani fájdalmad elmúlik. Pár percig megint okoskodhatsz, míg ismét rá nem jössz a szomorú helyzetre.
Piros az út széléhez sétált, s felkapott egy vaskos, letört ágat, majd a fiú után indult.
***
Farkas arccal lefelé feküdt a földön, fejéből pedig hosszú vörös szalagok kígyóztak ki. Végigfutottak az úton, fel a fákra, s rátekeredtek az ágakra.
Nem messze tőle Piros sétált a bottal a kezében, melynek a végére szintén volt egy szalag tekerve. Még egy pillantást vetett rögtönzött fegyverére, majd behajította az erdőbe.
Mikor elérte az út végét, a kapuban megállt egy pillanatra. Tudta, hogy akármit is fog odakint látni, azt majd elfelejti. Sőt, a következő alkalommal Farkast is keresni fogja majd, s az ösvényen megtalálva, talán arra fog gyanakodni, hogy rablók támadták meg. De valójában már nem számít, hogy nem fog emlékezni ezekre. Az életét már leélte, s a mostani teste csak egy átkozott lélek, melyet egy beteg elme ármánya szült.
Azon a napon azért lépett ki ismét a pagonyból, mert már lényegtelen volt, mit cselekszik. Az igazi Piros már sok-sok újjászületéssel ezelőtt meghalt.
Odakint a nap ragyogott, a madarak csiripeltek, s semmi sem jelezte, hogy milyen borzalmak történtek a rengetegben. A nagymama kunyhója alig pár lépésnyire állt az erdőtől, s úgy tűnt teljes béke honol odabent. Ám Piros tudta, hogy történnie kellett valaminek a házban, hisz akárhányszor is járt kint, az első cselekedete mindig az öreg hölgy meglátogatása lehetett.
Az ajtóhoz sétált, vett egy mély levegőt, majd benyitott.
A kunyhóban félhomály uralkodott, s így, ami először szemet szúrt a lánynak, az a rengeteg vörös szalag volt. Mindent behálóztak, felkúsztak a bútorokra, a falakra és a plafonra. Alig lehetett tőlük mozdulni odabent.
Ám ahogy Piros szeme hozzászokott a fényviszonyokhoz, észrevett még valamit. Mindegyik szalag egy-egy nagy kupacban kapcsolódott össze, melyek a szoba különböző pontjaiban hevertek. A felismerés súlyosabb következményekkel járt, mint bármikor azelőtt.
A kupacok valójában testek voltak, s a mozdulatlanságukból és a szalagokból egyértelmű volt, hogy már az élet legapróbb szikrája sincs meg bennük. Az egyik az emeletre vezető lépcsőn hevert, s egész testéből áradtak a vörös textilek. Egy másik háttal a földön feküdt, és a szájából jöttek elő ezek. De volt még egy a sarokban, és az egyik szekrényből is kikandikált egy láb.
Egytől-egyig vörös köpenyt viseltek. Idáig tartott hát Piros halhatatlansága.
Nem esett nehezére kitalálni, hogy mi történt. Farkas valószínűleg minden alkalommal elkísérte a kunyhóhoz, majd amikor beértek, végzett vele. Szinte biztos volt benne, hogy a házban pontosan ugyanannyi test hever, amennyi alma a fa tövében volt.
Végigsétált a szobán, s a szalagokon átlépdelve belökte a szemközti falon lévő ajtót. A fürdőszoba jelent meg előtte, melynek vakító fehérsége csak még jobban kihangsúlyozta a textilek vörös színét. Itt is volt egy test. A vécé előtt térdelt, fejjel a kagylóban, s a szalag kavalkád innen áramlott ki.
Már csak egy kérdés maradt Pirosban. Mi lett a nagymamájával?
Otthagyta a fürdőt, visszament a szobába, majd elindult felfelé a lépcsőn, hogy elérje a hálószobát. Felérve rögtön be akart nyitni, de aztán hirtelen megmerevedett, mert egy hang szólalt meg bentről.
— Piros, te vagy az? - Azonnal felismerte. A nagymamája volt az. Tehát életben van.
Lenyomta a kilincset, és kitárta az ajtót. A helyiség berendezése viszonylag puritán volt, hisz mindössze egy ágy és egy szék volt odabent. Ám hasonlóan a ház többi részéhez itt is mindenhol vörös szalagok kanyarogtak. De ezek nem Piros testéből származtak, itt valaki más feküdt.
A szoba egyik oldalánál emberek ültek szép sorban, hátukat a falnak támasztva. A textil kavalkád a fejükből tört elő, s az utolsó alak kezében egy pisztoly pihent. Piros azonnal felismerte a testek tulajdonosát. Farkas volt az.
A helyiség másik felében egy öreg nő feküdt megkötözve. Egyszerű, piros otthonkát, papucsot és egy széles keretű szemüveget viselt, amely szembogarát hatalmasra nagyította. Piros odasétált hozzá, és felültette, de a köteleket nem oldozta ki.
- Jaj, Piros! Borzalmas dolgok történtek - fakadt ki a nagymama. - Bejött ez a fiú, és megkötözött, majd leült a szoba sarkába és... és...
Képtelen volt befejezni a mondatát, de nem is kellett, hisz Piros már megértette a történteket. Farkas is evett az almából, ő maga is halhatatlan volt. Minden alkalommal, amikor végzett Pirossal, feljött ide, és megölte magát is, hogy a fa tövében újjászületve, tovább ámíthassa a lányt.
— Aztán ismét megjelent - folytatta az öreg hölgy. - Én nem is értem, hogy lehetséges ez, de rengetegszer jött be azon az ajtón. Istenem, Piros, ha tudnád milyen rémisztő volt! Kérlek, segíts kiszabadulni! Alig kapok levegőt.
— Nem mondta, miért hagyott téged életben? - mordult rá a lány. A nagymama erre elfehéredett, s értetlenül nézett kedvenc unokájára.
— De igen. Azt mondta, át kell adnom egy üzenetet neked.
— Hát akkor mire vársz? - kiabált rá.
— Na de, Piros! - próbált védekezni a nő, de az unokája szeme haraggal telt meg.
— Mit üzent nekem? - ordított ismét a nagyanyja arcába. Majd látva, hogy sikerült megtörnie a nőt, felállt, s hátrébb lépett tőle. Így hallgatta a csalárd Farkas utolsó megjegyzéseit.
— Azt mondta, sajnálja, amit veled tett. Beszélt valami almáról, amiből ő is evett. Azt üzeni, van rá ellenszer, mégpedig ha az illetőt az erdőben valaki megöli. Nem akart ő ártani neked, csak szabadulni akart a démonaitól, ezért provokálta ki, hogy végezz vele. - A nő elhallgatott, majd suttogva folytatta. - Piros, valóban megölted?
A lány nem válaszolt, mire az öreg hölgy szemeiben könnycseppek jelentek meg.
— Azt mondta nekem, hogyha egyszer nem ő jön be azon az ajtón, hanem te, akkor örökre elveszítettelek téged. Szerinte innentől fogva inkább úgy kéne, hogy hívjalak: Farkas.
Piros megrezdült a név hallatán. Visszasétált a nagymamájához, leguggolt, és közel hajolt hozzá. Az arcára egy gonosz vigyor ült ki, s bizarr, rekedtes hangon egyetlen mondatot szűrt ki a fogai között.
— Miért ilyen nagy a szád, nagymama?
***
Az élet egy út, melynek a végcélja a halál. Csak úgy szabad haladni rajta, hogy elfogadjuk a tényt; bármikor véget érhet.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2014-12-16 08:35:26, kedd
|
| |
| |
A nevem Dorothea. Tizennyolc éven keresztül éltem négy érzékszervvel, s a sötétség babonás álmával. Tizennyolc évvel ezelőtt vaknak születtem, de ma életemben először felnyitottam a szemem.
***
Hittem Istenben. Talán egy kicsit jobban is, mint kellett volna. Mélyen hittem benne, hogy mindennek úgy kell lennie, ahogy van, és sose kérdőjeleztem meg a döntéseit. Hogy is tehetem volna? A bazilika falain belül nevelkedtem fel, s létezésem értelmét is ott magyarázták el. Hittem Istenben, és ezért hittem abban is, amit csináltam.
Sóhajtottam egyet, majd elkezdtem a számolást. Ez abban a pillanatban elég bonyolult feladat volt ahhoz, hogy adjak pár másodpercet az agyamnak, mielőtt elkezdem a kettős gondolkodást. Nem csak számolnom kellett, hanem beszélgetnem is, hisz nem voltam egyedül. Megfeszítettem a bal kezem és éreztem a belém karoló testet, mely meleggel és bizalommal árasztott el. Nem csak éreztem, hogy ott van, hanem hallottam is. Ritmusosan koppant a kőlépcső minden léptünknél, s csigavonalban haladtunk lefelé. Beszélgettünk, s én közben számoltam a fokokat.
— Nem hiszek Önnek anyám, ilyen vidék nincs is! Biztos csak ki találta, hogy eltitkolja a saját kis füvészkertét - mondtam, s közben mosolyogtam. Azon a napon komoly megfázással ébredtem, majd a pápanő adott nekem egy gyógyteát, amelyiktől azonnal elmúltak a panaszaim. Azt állította, hogy egy olyan vidékről származik, ahol mindennap esik az eső és majmok élnek a fán. Természetesen nem hittem neki.
— Ugyan már! - csendült fel kellemes hangja a fülemben. - Szoktam én hazudni neked?
Igazából nem gyakran beszélgettünk a kinti világról, úgy hogy kifejezetten kedveltem azokat a ritka alkalmakat, amikor mégis megtettük. Ennek ellenére viszonylag sok mindent tudtam a bazilikán kívüli területről, de még sosem jártam odakint. Illetve egyszer, amikor megszülettem. Azzal, hogy anyám vak gyermekként hozott engem a világra, megpecsételte a sorsomat. A kis hegyi faluból elhoztak a szüleim ide a bazilikába, mert tudták, hogy az életemet csak Isten szolgálatában tölthettem le. Ugyan erre nem emlékszem, hisz még kisgyerek voltam, s mindezt csak elmesélték nekem. Az első megmaradt memóriadarabok már a bazilikából származtak, de nem bántam. Szerettem itt élni, mert szeretettel simult hozzám ez szimbolikus anya test, mert a pápanő melegen tartotta a szívem és figyelemmel az elmém.
— Oly sok dolgot mondott már nekem, hogy egyszerűen muszáj vagyok elhinni Önnek mindent. Meséljen inkább valami kevésbé misztikust! Mondjuk meséljen nekem az angyalokról, úgyis rájuk kell hamarosan koncentrálnom - javasoltam neki.
— Örülök, hogy komolyan veszed a feladatod lányom.
Háromszázhatvankilenc... hagytam abba a számolást, s megálltam. A csigalépcső végére érve pihentünk egy fél pillanatot, hogy lenullázzam a bennem működő számlálót, majd folytattuk a sétánkat. Ezek után jött az útvesztő, amelyben még sosem tévedtem el, így valójában nem is lehettem benne biztos, hogy tényleg egy labirintus. Már vagy ezerszer kiszámoltam a helyes út lépéseit, miközben ismételgettem suttogva a fordulókat.
— A hetedik napon - kezdett bele a pápanő a mindennap elmondott monológjába - Isten megteremtette Évát, s annak bordájából Ádámot. Majd az angyalok megteremtették a Paradicsomot, ahol az ember élhetett. Amikor látták, hogy a világ szép és kerek, a Föld mélyére költöztek és mély álomra hunyták a szemüket. Az emberek fallal zárták őket körbe, hogy végtelen álmukat semmi se zavarhassa meg. Az érinthetetlenek már aznap imádkozni kezdtek a fal tövében, de a bazilika csak évszázadokkal később épült fel. Mivel a világ még mindig szép és kerek, az angyaloknak is nyugodniuk kell, s ezért az érinthetetlenek sem hagyhatják abba az imádkozást. Ám ezeket a mennybéli lényeket csak annak a lánynak az altató dala nyugtatja, aki álmot lát, akinek szintén le van hunyva a szeme. Így minden világtalan leánynak Isten kell szolgálnia azzal, hogy vigyázz a Szent falra. Az érinthetetlenek szemét letakarják egy pólyával, hisz nincs rá szükségük, a pápanő feladata pedig, hogy megtanítsa őket hinni. ...Itt vagyunk. - szakította meg a begyakorolt beszédét. Bár nem kellett volna ezt tennie, hisz én is tudtam, hogy megérkeztünk. Nem csak kiszámoltam az utat, hanem már hallottam is a dobhártyámban a Szent fal halkan mormoló imáit.
Összesen kilencen voltunk mindig a falnál, se több, se kevesebb. Az pedig változó volt, hogy mennyi időt töltöttünk ott, néha csak órákat, néha egész napokat. Igazából soha nem tűnt fel az idő pergése, mert elmém mindig halkan dorombolt a transzba esettek álommezején.
Hallom néha a csöndet, csöndet, s látom a semmit. Halkan suttog, suttog s ismételget.
A pápanő elengedte a kezem és gyengéden előretolt. Innentől fogva nem kellett rám vigyázni, ekkor már angyalok irányítottak. Láttak ők helyettem.
Beszél hozzám s mormol, majd eltakar, ámít és csak tovább, tovább suttog. Szeretnék, szeretnék szabad lenni, szeretnék látni. Fogalmam, fogalmam sincs mi történt velem akkor. Én esküszöm, hogy semmi, de semmi rosszat nem akartam. A kezem csak mozdult, csúszott, rezzent, s nyúlt a pólya felé. Az meg csak roppant, s leesett. A kérdés már csak az, hogy Isten, Isten vajon szeret engem?
Azon a napon az angyalok súgták nekem, hogy látnom kell, s én hallgattam rájuk. Azon a napon életemben először felnyitottam a szemem. Minden, amit láttam... csodálatos volt.
Éreztem, ahogy a szemgolyóm hátrafeszül medrében, s mindent ellepett a vakító fény. Vibrálva köröztek a pontok, melyek némelyike sötét árnyra kapva megszínesedett, s a világ formát kezdett ölteni előttem. Egyre absztraktabb lett minden, s olyan alakzatok jelentek meg, amilyet még a legmerészebb álmomban se mertem volna feltételezni. Először lassan hullámzott, majd hipnotikus fényű pontokkal kezdett égni.
A szemem kiszáradt, majd egy másodpercre ismét mindent ellepett a sötétség, hogy azt követően nedvesen feltámadhasson a fény. A csodák megállás nélkül zajlottak le, s én képtelen voltam betelni velük. Elkezdtem számolni a formák hosszát, átmérőjét, s arányait, majd összeadogatva felfedtem a nevüket is. Egy mécses, egy ajtó s a földön heverő kendő, mely eddig a fejemen volt. Nem hagytam abba, folytattam a számolást. Voltak tárgyak, melyeknek ismertem a színük nevét, s én látni akartam a valódi szépségüket. A kendő fehér. A fehér leírhatatlanul gyönyörű szín. Milyen az ember színe? Milyen vagyok én?
Felemeltem a kezeimet és rabul ejtve bámultam az elém táruló képet. Láttam saját magamat, a saját kezemet. Szép színe volt, de ami ennél is fontosabb, hogy végre láttam; létezem.
Megfordultam és szembesültem azzal, amiért éltem. A Szent fal félelmetes méreteiben tornyosult előttem, míg körülöttem pedig hajlongtak s rázkódtak az emberek. Olyanok voltak mind, amilyen én is lehettem. Legalábbis a formák és a színek egyeztek, s az ö szemüket is fehér pólya takarta. Ők az érinthetetlenek, s én közéjük tartoztam.
Tekintetem feljebb emeltem és a falat kezdtem vizsgálni. Hasonló színe volt, mint az ajtónak, amelyik barna, de ez annál egy kicsivel világosabb volt. Felületén mindenhol bemélyedések voltak, melyekre csak hosszabb idő után jöttem rá, hogy valójában betűk. Gondolom valamiféle védőimák voltak. Valószínűleg latin, de nem tudhattam biztosan, mert annak a nyelvnek csak a beszélt formáját ismertem. Ám valami még ennél is érdekesebb volt. A fal közepén egy vonal futott végig, melyből tisztán ki tudtam venni, hogy két különálló testről van szó, s a Szent fal tulajdonképpen egy hatalmas ajtó. Ennek a vonalnak a központjában pedig groteszkül virított valami. Az arányairól hamar felismertem, hogy egy pecsétről van szó, de a színét képtelen voltam megállapítani. Lenyűgöző volt, bizarr és sejtelmes. Azt mondják a vörös a bűn színe. Nem tudom, hogy az ott előttem valóban vörös volt-e, de abban biztos vagyok, hogy az a szín minden tekintetben bűnös volt.
A szemem végigfutott a falon, a termen, s a labirintusba vezető ajtón, végül megállapodott még valamin. Volt egy másik ajtó is a szobában, mely nyitva állt, s egy ismeretlen folyosóra vezetett. Senki se beszélt nekem azelőtt erről. Senki se mondta, hogy van itt lent más is. Mint ahogy azt se árulták el, hogy valójában látok. Becsaptak és egész életemben hazudtak nekem. Hazudtak? Körbenéztem az érinthetetleneken, s megértettem. Nekünk hazudtak. Nekünk hazudott... ő.
Hirtelen ötlettől vezérelve megindultam a folyosó felé, s közben gondolataim szétfeszítették koponyám belsejét. Miért hazudott a pápanő? Miért mondta azt, hogy nekünk Isten nem vágott ablakot, amikor ő igenis megajándékozott minket ezzel? Miért nem láthattam a falut, ahol születtem? Miért nem láthattam az anyám arcát minden nap? Miért kellett életünk szabadságát a falhoz térdepeltetve szolgasírba kényszeríteni?
A folyosó a végéhez ért, s én beléptem az igazság termébe, ahol a szemem elé táruló a valóság kegyetlenül ledöbbentett.
Először fel se fogtam hol vagyok, csak abban voltam biztos, hogy mások is vannak odabent. Hasonlítottak hozzám, s a szemük is be volt kötve, ám az érinthetetlenekkel szemben ők nem térdeltek. Valamilyen fényes felületű ágyon feküdtek két sorban, s álmodtak. Jobban mondva alva vajúdtak, hisz mindegyikük hasa kényelmetlenül kigömbölyödött, s halkan nyögdécseltek. Sose láttam még azelőtt terhes nőt, de sokat tudtam róluk. Éppen ezért biztos voltam benne, hogy ez a látvány messze elüt a természetes szüléstől. Az áldott nőkből mindenféle csövek lógtak ki, melyeken keresztül valószínűleg fájdalomcsillapítókat pumpáltak az ereikbe.
Őket is becsapta. Csak úgy, mint engem. Egészséges lányokat nevelt fel beteg tudattal azért, hogy gyermekeket szüljenek Istennek. Hirtelen egy pillanatra kihagyott a szívem dobbanása. Azért vannak itt, hogy olyan gyermekeket szüljenek Istennek, mint amilyen én vagyok. Én itt születtem.
Sose létezett falu, s már az anyám is a bazilikában nevelkedett. Én egy mesterségesen létrehozott ember vagyok, akinek elvették az egyik érzékszervét, hogy soha ne jöjjön rá arra, hogy valójában rabszolga.
Ekkor láttam meg középen azt, aki megalkotta, majd meghamisította az életemet. Ott állt a látszatvilág királynője, komor, beteg agyszüleménye közepén, s engem nézett. Ruhája fehér volt, mint a kendő, s a bűn színe díszítette, mint a pecsétet. Csak egyetlen szót nyögött ki, melyből láttam megértette, vége mindennek.
— Sajnálom.
Nekem meg már csak egyetlen kérdésem maradt. A valóság már feldarabolta a lelkem legmélyét is, így az igazság már nem árthatott nekem.
— Mi van odakint? - kérdeztem.
— Semmi. Nincs semmi odakint. - suttogta, úgy, hogy beleremegtem. - Meg kell értened! Nem akartam hazudni nektek, de valójában a világ nem szép és kerek. A Paradicsomot az emberek megfertőzték, s mint valami undorító vírus felzabálták a világot. Az angyalok ezt látva haragra gerjedtek és megöltek mindenkit. Évekig kerestem a túlélőket, de csak én maradtam, így hát megkerestem az angyalokat, akikre itt leltem rá. Mélyen aludtak, s várták, hogy Isten megteremtse a jobb világot. De Isten nem csinált új világot, ezért én tettem meg ezt. Bezártam az angyalokat a fal mögé, s lepecsételtem az ajtót. Ezt követően megáldottam méhemet, s gyermekeket szültem az új világnak. Hittem benne, hogy az emberi faj nem veszett el még végleg. A gyermekekből anyákat faragtam és elindítottam egy új kezdetet. - Egy pillanatra abbahagyta, s remegő hangon sóhajtott egyet. - Azért kötöttem be a szemeteket és hazudtam azt, hogy vakok vagytok, mert úgy éreztem, hogy az igazság olyannyira borzalmas, hogy a megismerésébe belehalnátok. Minden, amit tettem hiba volt, s eredendően bűnös, de Isten a tanúm rá, hogy nem akartam rosszat.
Odasétáltam a pápanőhöz, s mélyen a szemébe néztem, majd karommal vállát megérintve arcához hajoltam és a fülébe suttogtam.
— Én megbocsájtok, de azt kétlem, hogy Isten is.
Megfordultam, otthagytam, s a folyosón keresztül visszamentem a Szent falhoz. Innentől fogva az egész pillanatok alatt lejátszódott.
A hangok suttogtak, mormoltak és lélegeztek. A bűn színű pecsét meg csak tört és tört. Keserű sikoly, egy kis morgás és ismételt sikoly, majd a fal feltárult, tárult.
Még láttam, ahogy egy torz fejű, szárnyas bestia előlép a sötétségből, s egy hatalmasat üvölt. Még láttam, amint darabokra tép mindenkit odabent, majd végleg lecsuktam a szemem.
***
A nevem Dorothea. Tizennyolc évig nem láttam semmit a világból, majd pár percre felnyitottam a szememet. A valóságot megismerve nem bírtam tovább létezni, de maga a tudat, hogy megismerhettem... az csodálatos volt. Vöő Gergő
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2014-12-16 08:29:40, kedd
|
| |
| |
El diablo
Negyvenhárom... negyvenhárom napja élek itt, pedig csak egy napra érkeztem. Azért számolom a napokat, mert ha abbahagyom, akkor beletörődtem abba, hogy nincs menekvés.
***
— Gyerünk, fuss! Ne nézz hátra, csak rohanj! - üvöltött a férfi az előtte ugráló kislánynak. Átvergődött pár nagyobb betontömbön, majd utolérte a gyermeket. A háttérben halkuló rotor hangok figyelmeztették rá, hogy hamarosan kifutnak az időből. Így hát megragadta a kis testet, s úgy loholt tovább a törmeléktengeren keresztül.
Tudta, hogy csak úgy van esélyük arra, hogy észrevegyék őket, ha minél magasabbra mennek. Az utcaszinten az összedőlt felhőkarcolók romjai miatt sosem veszik őket észre.
Az egyik ház falából egy mozgólépcső lógott ki, melynek az alja kiszakadt az eredeti helyéről, s a levegőben lógott, a felső része pedig az üvegfal mögötti toronyház sötétjébe vezetett. Mivel az alsó rész elég alacsonyan volt a férfi odarohant, s felrakta rá a lányt.
— Nyomás fölfelé! - kiáltott rá ismét, nehogy eszébe jusson annak megvárni őt.
Nézte, ahogy a gyermek felér a mozgólépcsőn, majd ő is felkapaszkodott. A szerkezet ijesztő hangokat hallatott. A kislány alatt ugyan még elég stabilnak tűnt, de a nagyobb terhelésre már recsegett és ingadozott. Ám tudta, hogyha nem érnek fel valamelyik ház tetejére időben, akkor úgyis meghalnak. Tehát végigrohant a lépcsőn, mely annál kevésbé nyikorgott, minél feljebb ment rajta, majd belépett a ház sötétjébe.
Egy bevásárlóközpontban volt, s a mozgólépcső egy terasz-folyósóra vezetett. Az épület egész jó állapotban volt, hisz nem omlott össze, csak szimplán nekidőlt a szemközti toronyháznak. Ám így az egész komplexum erősen lejtett.
Ez volt a betondzsungel trükkje. Tulajdonképpen semmi sem omlott le egészen, mert nem volt hozzá elég hely. A modern, ég felé kapaszkodó város utcái olyan szűkek voltak, hogy a tornyok a rengéskor egymásnak támaszkodtak, s örökre eltakarták az eget a földön ragadtak elől.
A férfi tovább futott, hisz a meneküléssel kecsegtető hangok egyre halkabban duruzsoltak. A kislányt az épület túloldalán látta meg. Éppen az egyik üvegablakon mászott ki, hogy elérje a ház oldalán lévő tűzlépcsőt. A férfi végigkapaszkodott az enyhén megdőlt folyosón, s pár pillanat múlva már a lány mögött mászott felfelé. A normális helyzetben függőleges üvegfal most egy hatalmas csúszdára hasonlított, melynek a tetejéről a feneketlen mélységbe kell vetnie magát az embernek. De két túlélő a létra segítségével hamar felért a bevásárlóközpont tetejére.
Elég hamar ahhoz, hogy még láthassák a távolban eltűnő helikoptereket. Elég hamar ahhoz, hogy a valóság súlyos kalapácsa porrá zúzza az utolsó reményfoszlányukat is.
***
Fogalmam sincs róla, hogy mi történt pontosan. Éppen a metrón utaztam, amikor elhalkult minden. Nem zúgott többé a sötét alagút, az emberek szája némára fagyott, s mindent ellepett a süvítő csend. Valószínűleg megsüketültem.
Nem tartott sokáig. Tulajdonképpen nem is foglalkoztam vele, hisz rögtön ezután jött a borzalom. A föld megremegett, majd sötétség borult mindenre.
Nem tudom pontosan, mi történt, de a város azonnal elpusztult. Csak reménykedhetem benne, hogy valaha kijutok innen. Csak imádkozhatom azért, hogy érkezik valaki, akinek elmondhatom... én még élek.
***
— Nem fognak visszajönni, ugye apa? - kérdezte a kislány.
— Egyelőre nem.
— Miért nem várjuk meg őket itt? Biztos visszajönnek még.
— Te is tudod, hogy azt nem lehet. Mozgásban kell maradnunk, ha túl akarjuk élni.
— Miatta?
— Igen, miatta. Itt nagyon hamar megtalálna minket.
— Nem halunk meg inkább? - kérdezte a csöppség, mire a férfi szemei elkerekedtek. - Tudom, hogy jó dolog élni, de én már annyira nem élvezem. Talán egyszerűbb lenne itt megvárni őt, és meghalni. Akkor nem kéne többet menekülnünk.
— Tudod te, mi az a halál? - Tisztában volt vele, hogy a lány látta már az összezúzott halott testeket az utcákon.
— Azt hiszem, igen. Bár nem biztos. Fáj a halál, apa?
— Néha - a kislány elgondolkozott, majd leült a földre.
— Nem baj. Majd bátor leszek. Várjuk meg itt őt! Meghalunk, és akkor majd utána boldogok lehetünk.
A férfi kétségbeesetten nézte az apró gyermeket. Ám a legijesztőbb az egészben mégis csak az volt, hogy talán a lánynak van igaza.
— Tudom, hogy unod már a küzdést, de később is meghalhatunk. Nem kell ma megismernünk a halált. Küzdenünk kell, ameddig csak bírjuk, s akkor majd nyugodtan halhatunk meg együtt. Azért mert megpróbáltuk, mert nem adtuk fel.
— Én bátor vagyok.
— Tudom.
***
A lányt, aki velem tartott, a katasztrófa után ismertem meg. A szülei meghaltak a rengésben. Egy ideig csak együtt utaztunk, mert szükségünk volt egymásra. Majd elkezdtünk hazudni. Azt, hogy az apja vagyok, s ő a lányom.
Így minden sokkal könnyebb volt.
***
A két túlélő dermedten állt, s szótlanul nézték a velük szemben lévő épületet. Egy hatalmas parkolóház volt, a többihez képest egész jó állapotban. Az egyik oldalát egy felüljáró támasztotta, amelyen az autók egymásra csúszva egy kupacot alkottak. A legfelső szintek egyikéről pedig egy katonai helikopter lógott le.
Ám az igazi döbbenetet az váltotta ki, hogy az épület legalsó szintjén volt valaki.
Eleinte még sok emberrel találkoztak, de ahogy telt az idő, egyre kevesebbel. Összesen két kiút létezett innen; a mentőcsapatok és a halál. Pontosan nem tudták, hogy melyik útra léptek többen, de az utóbbi napokban már nem sok élő embert láttak. Ám mivel a halál ebben a városban lábakon járt, és neve volt, fenntartással kezeltek minden szembejövő túlélőt.
A lány lemaradt, és csak a férfi indult meg a rejtélyes emberalak felé. Minél közelebb ért hozzá, annál jobban ki tudta venni, ki kuporog odabent. Egy nő.
Rettenetesen vékony volt. Tisztán ki lehetett venni a gerincét és a bordáit, hisz nem volt rajta ruha. Testét csak egy vörös lepedővel takargatta, s az egyik felborult kocsi hátuljának dőlve zokogott.
A férfi közelebb merészkedett hozzá, s megszólította.
— Hölgyem! - Erre a nő megfordult, felsikított, majd rákjárásban bekúszott a közeli oszlop és a kocsi találkozása között lévő sarokba. Rövid szőke haja a kosztól a fejére tapadt. A szeme rettegéssel telt meg, s zihálva várta, mi történik.
- Ne féljen, nem bántom!
Még közelebb akart hozzá menni, ám ekkor észrevette, hogy a lepedő valójában nem vörös. Nehéz lett volna megmondani az eredeti színét, hisz vastagon vér szennyezte. De nem csak a lepedőt, a nő hófehér bőre is vöröslött.
— Megsérült?
— Ты ne come pas closer! Il y a bellum - ordított a nő Bábel nyelvén.
— Sajnálom, de nem értem - rázta meg a fejét zavartan a férfi. - Mi történt magával? Egyedül van itt?
— Я saw beaucoup de mors, multus blood. Боже мой! C'est oppidum is dead. Они font.
A nőn nem voltak sebek. Más vére festette a lepedőt. A férfi leguggolt, s kibukott belőle a kérdés.
— Ki tette ezt magával?
— El diablo - suttogta a nő. - El diablo.
***
Az ördög valóban köztünk volt. Omlós húsunk táplálta Isten legborzasztóbb bestiáját.
A katasztrófa eltörölt mindent. Nem létezett többé erkölcs vagy törvény, s az emberi faj visszaalacsonyodott a vadak közé. Így történt, hogy a túlélők közül valaki elkezdte halomszámra gyilkolni a romok közt rekedteket.
Minél közelebb volt valaki a megmeneküléshez, annál nagyobb veszélynek volt kitéve. A gyilkos elsősorban az épületek tetején és a város szélén vadászott, hisz ezeken a helyeken nemcsak a mentőcsapatok találták meg könnyen a túlélőket. Azért vagyunk még mindig itt, mert nem akartam besétálni a vadászterületére.
Még a lányom is tudta, hogy az ördög az utcákon jár, hogy ez a város maga a pokol. De nem beszéltünk róla. Csak azt akartam, hogy jussunk ki innen élve, s jobb, ha a többi néma csend.
***
A zavarodott nőt otthagyták, s úgy döntöttek keresztülvágnak az épületen.
Eleinte szó nélkül haladtak a homályos parkolóház földszintjén, de végül a kislány csak megtörte a csendet.
— Mi lesz a nénivel, apa? - kérdezte, ám a férfi sokáig nem válaszolt.
— Nem tudom - nem akart olyat mondani, ami nem igaz, hisz a gyermekkori kegyes hazugságok ideje már akkor lejárt, amikor megrengett a föld. Fölösleges lett volna azt mondani neki, hogy a világ szép, amikor már ismerte minden borzalmát is. Értelmetlen lett volna azt mondani, hogy majd egyszer mindenki megmenekül, amikor a város éjszakánként kegyetlenül a fülükbe röhögött, s azt súgta, hogy senki sem menti meg őket.
— Ő bántotta? - kérdezte a lány félénken, hisz tudta, ez olyan dolog, amiről csak ritkán beszélnek. De a férfi válasz helyett csak szomorúan bólintott. - Nem értem, az emberek miért bántanak másokat. Nem inkább segítenünk kéne egymásnak?
— Aki ezt tette, az nem ember. Szörnyeteg.
— De te ember vagy! - kiáltott a lány, mire a férfi megtorpant.
— Hogy érted ezt?
— Otthagytuk azt a nénit. Te sem segítettél rajta.
— Valóban. Én magunkon próbálok segíteni. - Egy ideig csak álltak, s mélyen egymás szemébe néztek. Mindketten a megértést keresték, de egyikük sem találta meg. Végül a férfi ismét megszólalt. - De talán igazad van. Merő önzésből bántunk másokat, s magunk sem vagyunk különbek a szörnyetegnél.
A lány szája tátva maradt. A férfi először zavarba jött, hisz úgy gondolta, szavai azért ennyire nem voltak ijesztőek. Ám végül megértette. A gyermek nem őt nézte, hanem mögötte valamit. Lassan megfordult, s a szíve megszokott lüktetése egy pillanatra kihagyott.
Alig pár méterre tőlük, az egyik sötét sarokban, emberek hevertek. Rengeteg vöröslő merev test, mint egy vágóhídon halomba dobálva. A halállal nehéz szembenézni, de mégiscsak az élet része. Ez viszont más volt. Ez nem halál volt, hanem mészárlás.
Hirtelen meghallották, hogy valaki közeledik feléjük, mire a férfi megragadta a lány kezét, és azonnal futásnak eredtek.
***
Sokat gondolkoztam rajta, hogy miért éppen itt, és így kell meghalnom. Miért kellett kiábrándulnom mindenből, amit addig szerettem? Miért kellett rájönnöm, hogy a világ valójában nem borzalmas, csak az ember teszi azzá?
Az agyamat ki kellett ürítenem, kiönteni az összes beletöltött ostobaságot, s csak így tölthettem meg a valódi tudással. Végül rájöttem.
Azért kellett így véget érnie mindennek, hogy megértsem, miért is érdemes élnem. Ha csak életem utolsó másodperceiben is, de legalább akkor végre azért léteztem, ami igaz.
***
Rohantak, ahogy csak bírtak. Futottak a világ végéig, s mindennek a közepéig. Egészen addig, amíg el nem érték azt a helyet, ahol minden elkezdődött, ahol a világ kifordult saját valójából.
Hatalmas, üres területen találták magukat. Körben romok voltak mindenfelé, darabokra omlott épületek, de középen csak por és hamu terült el a lábuk alatt. Illetve volt még valami. A sivár kör közepén ott állt minden remény kezdete, s minden kétségbeesett ima vége. A megmenekülés lehetősége először öltött formát igazán a két túlélő lelkében, hisz egy katonai helikopter állt velük szemben.
Megtorpantak, s hitetlenkedve bámulták a feléjük közeledő embereket.
— Apu, ez azt jelenti, hogy végre vége mindennek?
— Igen, most már minden rendben lesz.
Öt katona közeledett feléjük, majd pár méterre tőlük megálltak, és felemelték a fegyvereiket.
***
Azonnal megértettem mindent. Sosem volt földrengés. Nem katasztrófa történt a városban, hanem háború tört ki. Ott álltunk, ahol az atombomba becsapódott. Sosem létezett őrült sorozatgyilkos vagy mentőcsapatok. A kettő egy és ugyanaz volt. Az ellenség irtotta a túlélőket.
El diablo maga az emberi faj.
Vöő Gergő
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2014-12-16 08:22:58, kedd
|
| |
| |
- Emlékszel, amikor először kilovagoltunk ide? - kérdezte Bill, majd testét oldalra fordította, hogy jobban láthassa mellette fekvő kedvesét.
Nancy nem válaszolt rögtön. Még egy pár percig átadta érzékeit a kellemesen fújó reggeli szélnek. Szemét lehunyta, fejét hátrafeszítette, s elnyúlt a fűben. A lovaik nem messze tőlük békésen legelésztek, s csak néha tekintettek fel a zöld mezőről.
Lassan kinyitotta szemét, s hunyorogva Billre pillantott.
- Nehéz lenne elfelejteni az első alkalmat - mondta, s egy picit elmosolyodott.
- Olyan mintha most történt volna. Pedig alig múltam hat éves, s te is éppen, hogy csak betöltötted az ötöt. - A férfi egy pillanatig elgondolkozott, majd folytatta. - Fehér ruhát viseltél, s a korod ellenére nagyon jól lovagoltál.
- Mond csak, már akkor is szerettél? - kérdezte Nancy.
- Ne légy bolond! - nevetett Bill. - Születésemtől fogva szerettelek.
- Fura. Én se tudnám elképzelni az életem mással - vallotta be a nő. - És valóban... én is tisztán emlékszem, arra, hogy mi volt rajtad aznap, és arra is, hogy hogyan lovagoltál.
- Na és? Mi volt rajtam? - kérdezte a férfi játékosan.
- Fekete. Koromfekete ruhát viseltél. - Egy kis szünetet tartott, s ismét behunyta a szemét. - Még most is tisztán látom, ahogy mellettem lovagolsz. Annyi erő, s bátorság volt benned.
- Rengeteg közös emlékünk van Nancy. Az egész életemet veled töltöttem - mondta Bill. - Együtt öltünk először embert, majd a testét is együtt tüntettük el. Annyira gyönyörű emlékek ezek. Mégis, valahogy az akkori kilovagolásunk volt a legszebb.
- Valóban - mondta együttértően Nancy. - De szerintem csak a vége miatt.
- Lehet. Haragszol rám érte?
- Nem. Miért haragudnék? Mennyei volt, ahogy dörrent a fegyver - mondta Nancy, s egy kéjes mosoly ült ki az arcára.
- Valóban. Én is nagyon élveztem. - Elfordult a nőtől és az eget kezdte szemlélni. - Emlékszem... már akkor tudtam mekkora móka lesz ellopni apám fegyverét. Valahogy mindig is izgatott a dolog, hogy életek felett dönthetek. Meg az igazat megvallva, el tudnék élvezni minden egyes érintéstől, amit a hideg fém okoz. Igen... valószínűleg gyilkosnak születtem.
- Már akkor is vadak voltunk, s ez végig kísért minket egész életünkön át. - Nancy felettébb élvezte a beszélgetést. Igazából rajongott a férfiért. Az egész egy plátói, mégis valóságos szerelem volt.
- De remélem azt tudod, hogy eleinte nem téged akartalak lelőni? - kérdezte Bill hirtelen.
- Igen. Tudom. De hát ki mást lőhettél volna le? Csak én voltam ott.
- Valóban. Nem is tudom, hogy nevezhetem-e szerencsének azt, hogy nem sikerült megölnöm téged. Fogalmam sincs mi lett volna velem, ha már akkor összejön a dolog - mondta, s komolyan gondolta. Nem tudta elképzelni az életét Nancy nélkül.
- Fiatal voltál. Nem tudtál még rendesen célozni - vigasztalta a nő.
- Igen. Ma már tudom, hogy fejbe kellett volna, hogy lőjelek. Akkor nem kelsz fel többé. De akkor még hittem benne, hogy te csak akkor halhatsz meg szépen, ha szíven lőlek.
- Tényleg szép lett volna. Talán nincs is szebb dolog a világon, annál mintha a szerelmed öl meg. - Nancy felült, s úgy nézett vissza a férfira. - Tudod, csak azt nem értem, hogy miért nem lőttél újra, amikor láttad, hogy életben maradtam. De tényleg. Miért nem tetted?
Ekkor már a férfi is felült, s így folytatták a beszélgetést.
- Nem tudom. Ezen én is sokáig gondolkoztam, de azóta se találtam rá választ - mondta, s nem hazudott. Fogalma se volt róla miért nem tette meg.
- Nem baj. Már rég volt - mondta, s megsimította a férfi karját.
- Szeretsz engem Nancy? - kérdezte Bill.
- Szeretlek. Jobban, mint bármi mást a világon.
Ám a férfi válasz helyett már csak odahajolt hozzá, s szájon csókolta. Ajkaik gyengéden, mégis őrült, beteg tempóban kóstolgatták a másik húsát. Nancy és Bill egy olyan pár volt, melyet nem e világ teremtett. Mindketten hidegvérű gyilkosok voltak, mégis történetük összefonódott, s nem létezett olyan erő, ami ezt képes lett volna széttépni. Valóságos szerelem volt, mely nem ebből a világból született. Így hatalma se volt felette.
- Tudod miért vagyunk most itt? - kérdezte végül a férfi miután ajkai elengedték a szerelmét.
- Hogyne tudnám - felelte Nancy. - Azért vagyunk itt, hogy beteljesítsd a végzetünket. Azért vagyunk itt, hogy megölj.
- Valóban - mondta Bill. - Tényleg le foglak lőni. Nem félsz?
- Miért félnék? - kérdezte értetlenül Nancy. - Nem félek a haláltól. Ismerem annak minden pillanatát. Miért te félsz?
- Nem - rázta meg a fejét a férfi.
- Apád régi pisztolyával akarod csinálni? - kérdezte a nő, s érdeklődő arcot vágott.
- Igen - válaszolta csöndesen Bill.
- Jól van. Mutasd! Szeretem azt a fegyvert.
A férfi benyúlt fekete zakójának a zsebébe, s előhúzott egy régi revolvert. Megforgatta, s elgondolkodva nézte, majd végül a nő fehér kezei közé nyomta.
- Tudod, mindig is szeretem a végjátszmákat. S kevés ilyen szép befejezést tudnék még elképzelni, mint ez - mondta Nancy, s közben játékosan forgatta a fegyvert.
- Igen. A történet vége mindig nagyon fontos volt. Talán a legfontosabb része. - egészítette ki Bill.
- De ugye most fejbe lősz?
- Igen. Ezt már nem fogom elrontani. Elég tapasztalatom van. - A férfi ijesztően csendes volt, s nyugodtan várta, hogy a nő befejezze a játszadozást a pisztollyal.
- Rossz ember vagy kedvesem.
- Te is az vagy Nancy. De így szeretlek.
- Akkor nem fogsz rám haragudni. Csak tudod nagyon fontos a történet vége, és én nem szeretem, ha kiszámítható - mondta, s meghúzta a ravaszt kétszer egymás után.
Tökéletesen célzott. A férfi agyveleje hátrafele loccsant, s nem mocskolta be vele Nancy fehér ruháját.
A nő felállt, s Bill fölé lépett. A fegyvert arcához emelte, s letörölt vele egy könnycseppet.
- Bang, Bang! Most én nyertem.
Vöő Gergő
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/1 oldal
|
Bejegyzések száma: 6
|
|
|
|
2014. December
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
349 db bejegyzés |
| e év: |
3482 db bejegyzés |
| Összes: |
16396 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 139
- e Hét: 787
- e Hónap: 4129
- e Év: 56837
|
|
|
Offline
