|
2015-02-28 08:56:12, szombat
|
| |
| |
Meg kell tanítani ezt a népcsoportot (a munkásosztályhoz tartozók maradékait, vagy utódait) régi-új identitására! Meg kell teremteni azokat a helyeket ismét, ahol az egyén megismerheti saját egyéni értékeit, amellyel kialakíthatja saját alkalmazkodási életképességét, ami alapja lehet minden további elsajátításnak, tanulásnak.
Jó reggelt Fidesz! Jó reggelt Miniszterelnök Úr!
.
2015. február 28., 8:36
ahuasca - a lélek gyógyítója -- Beszélgetés Dr. Máté Gáborral
https://www.youtube.com/watch?v=kAGAxCk-YCU&list=PLYyWBOHsUR6ke2h0s-FO4oxe759 SRWOt4&index=16
Végighallgattam Dr. Máté Gábor lélekgyógyító 2 órás előadását, de már az elején kezdtem ugyanazt érezni, mint az elmúlt 25 évben folyamatosan... Ezeknek a külföldről hozott tálentumoknak halovány sejtelmük nincs a múltbéli, vagy a mai magyar VALÓSÁGRÓL!
Ezek mind figyelmen kívül akarják hagyni azt a TÉNYT, hogy Magyarországon kőkemény politikai diktatúra volt 1990 előtt, amit jóságos szocializmusnak hazudtak. Majd a hazugok becsődöltettek és nem követte ezért semmiféle szankcionálás, tisztázása annak, ami egy egész nemzedék kihalását okozta...
Amiért rászántam azt a két órát az ajánlott videó meghallgatására, ezért most jogosan kérnék egy kis - ha nem is két órányi - figyelmet!
Gondolom, aki belehallgatott a videóba, nem csodálkozik azon, hogy a több ezer jobbító szándékú, de agyonhallgatott írásom közül pont a Nemzet és anyanyelv című jutott eszembe. Most ebből idéznék részleteket:
""Anyanyelv az a nyelv, amelyet az ember gyermekkorában, elsőként tanult meg, s amelyen rendszerint legjobban és legszívesebben beszél." Azonban él Magyarországon egy nemzedék, akinek az jutott osztályrészül, hogy elveszítse ezen tudását. Róluk szeretnék hozzászólásomban szólni (kiáltani!).
1998-ban, a Magyar Napló szociográfiai pályázatot hirdetett, "A magyarság önképe az ezredfordulón" címmel. A pályamunkák olyan "önképet" tükröztek, hogy jobbnak látták az egészet agyonhallgatni.
Ennek ellenére van szerencsém ismerni a "Bízom Külkertesben!" jeligéjű, díjnyertes pályamunkát, melyben a szerző (Matriota Milona) egy 1946-ban született gyermek felnőtté válását és életének ötven évét kíséri nyomon.
A szociográfiát olvasva, azt is megtudhatjuk, hogy a II. világháború utáni Magyarországon milyen "elvárásoknak", "követelményeknek" kellett megfelelnie. Megtudhatjuk, hogy ezek az úgynevezett "követelmények", természetesen időszakonként változóan, a mindenkori hatalom érdekeit szolgálták. (Mint például, az 50-es években az erőszakos kollektivizálási és proletarizálási törekvések...)
A "főhős", Bízó Katalin szülei is ilyen törekvéseknek lettek "áldozatai" és gyermekeikből - többnyire a túlélés reményében - potenciális áldozatokat, (túlélőket) "neveltek".
Katalin neveltetése - szerencséjére - hat éves koráig nagyszüleire és anyja-helyett-anyja-nagynénjére bízattatott. A Bízó-tanyát ezalatt elkerülte a kollektivizálás, így lehetőség volt arra, hogy a nagyszülők unokájuknak átadják organikus műveltségüket.
Így ír erről a szociográfia szerzője:
"... Boldogsággal töltötte el Katalint az emlékezés, mert olyan természetességgel élte meg a természet közelségét, ami azóta is - egy-egy virág, gyümölcs, virágos rét, széna-szalma, gabona, rovarok, pillangók, háziállatok és kicsinyeik... a belső képek- és képzettársítások sorát indítja el lelkében." ..."Nemcsak az ismerés, megismerés tárháza volt az a tanyasi, gazdálkodó életmód, hanem lehetősége volt már egészen kicsi korában megtanulni az önállóság felelősségét..."... "Így fölvértezve, testben és lélekben megerősödve (akkor még nem tudta, hogy egy életre szólón) került vissza 1952-ben, Pesten élő szüleihez..."
Ebből is láthatjuk, hogy mennyi tudás birtokosa volt a kicsi lány, amikor - az iskolakezdés miatt - felhozatták szülei Pestre. Nagynénje és nagyszülei nyelvén, azon a csodálatos magyar nyelven, amit Ők beszéltek, megtanult a lelkével is látni, gondolkodni, élni, szeretni.
Mit tanult meg Katalin az "anyanyelvén" a szüleitől?
Megtanult félni, majd megtanulta a valóság elhallgatásának hazugságát! "...Azt, hogy letagadja nagyszüleit, felejtse el az egész tanyát, meg mindent, ami odakötötte. Ilyen fogalmakkal kínozta az apja, hogy: "...nincstelen zsellérek vagyunk, mert ha nem, akkor "racizni" fognak. Katalin megérezte, hogy az valami olyan rossz, amitől apja úgy félt, mint valami halálos betegségtől. Ezek után már nem is fájt olyan nagyon, mikor megtudta, hogy nagyapja belehalt a beszolgáltatásba, amiről csak évtizedekkel később tudta meg, hogy milyen "betegség" is volt az valójában!" ... "Nem győzött csodálkozni a sok hazugságon, amivel környezetében lépten-nyomon szembesült! Olyan mértékű félelemérzettel szuggerálta környezete ezeket a hazugságokat, hogy megtanult legalább úgy tenni, mintha mindent elhinne..."
Lehet, hogy e kettősség miatt kialakult szorongásos állapot okozta, hogy:
- "az általános iskola első osztálya helyett csak másodikban tanult meg olvasni. Amikor végre rájött arra, hogy a betűk különböző egymásutániságából hogyan lesznek értelmes szavak, azonnal falni kezdte az olvasni valókat. Mindent elolvasott azonmód, ami csak a szemébe ötlött, vagy a keze ügyébe került. Apja ettől kezdve hordta haza a gyári terjesztőtől a könyveket, folyóiratokat. Sajnos még karácsonyra is könyveket kapott - még akkor is, amikor pedig játék-babára vágyott, de nagyon!" "...A kamasszá serdült gyermek olvasott, olvasott, miközben Mórától, Tamásitól, Móricztól, Jókaitól, Mikszáthtól, Petőfitől, Aranytól, Kölcseytől, Vörösmartytól, Madáchtól, Katona Józseftől, ..., József Attilától tanulta meg azt ami nemcsak "valódi", de "igaz" is!
Így tett szert arra a tudásra, melynek köszönhetően neki "apanyelvévé" válhatott az "anyanyelve". Amikor azonban eljött a pályaválasztás ideje, "...apja - ragaszkodván a nehezen "kiérdemelt" munkásosztályhoz való tartozáshoz - gyermekét sem szerette volna semmilyen "gyanús értelmiségi" vagy egyéb "osztályidegen" területen taníttatni..."
Ezzel a lelki erőszakkal lett Katalin "...ipari tanuló, vagyis "szocialista" kisinas 1960-ban. ... Ekkor még inkább az volt a fontos, hogy a lehető legrövidebb idő alatt munkaerőt állítsanak elő az erre a célra létrehozott (szövetkezeti- vállalati- iskolai tanműhelyek) intézmények. Itt szó nem volt arról, hogy: "minden leszünk", meg, hogy: "a tudás hatalom" (pedig még a propaganda-csapból is ez folyt)!
Valójában arról volt szó, hogy a szalagrendszerben, teljesítménybérben dolgoztató konfekcióiparnak szüksége volt modern rabszolgára."
"Vagyis olyan munkásnőkre volt szükség, akik kötél idegekkel bírták a napi 8-10 órai robotot minden kommunikációs igény nélkül! Kitermelték - az ókori "beszélő szerszám" mintájára - a legújabb kori: nem beszélő változatot. Hogyan? Úgy, hogy a három évig tartó kiképzés alatt igyekeztek megfosztani őket minden személyiségjegytől, egyéni megnyilvánulási készségtől. Közben elrettentő történeteket meséltek nekik a "reakciós, burzsuj" időkről." Szükség is volt erre a drákói kiképzésre, felkészítésre, mert az üzemcsarnokokban, a textilipari munkagépek iszonyatos zajjal működnek, működtek. Ebben a zajban lehetetlenség volt az anyanyelvi beszéd használata!"
Mit tehetett Katalin, az újsütetű szakmunkás, ha még ezek után is szeretett volna továbbtanulni?
"...A legsürgősebben felkereste a lakóhelyi dolgozók esti gimnáziumát és kért egy "Jelentkezési lap"-ot, mellyel jelentkezett munkahelyi főnökénél a "továbbtanulási javaslat"-ért. Ugyanis nem tanulhatott tovább az akkori (napjainkban, 1995-96-ban is érvényben lévő) rendeletek értelmében senki intézményesen, csakis munkahely- és manapság a Munkaügyi Hivatal javaslatával."
A "Tudósítás" főszereplője, főnöke szemében "több volt, mint rebellis fiatal," (ő volt a lázadó rabszolga), "mert azzal a kinyilatkoztatással tagadta meg a továbbtanuláshoz a javaslatot, hogy:
- "Nincs szükségem érettségizett varrónőre!"."
Beszélni kell arról is, hogy csak a fővárosban, az úgynevezett munkásszállókon elhelyezett (évfolyamonként 1200-1500 fő) építőipari- főleg fiú- szakmunkástanuló helyzete egyenesen tragikus volt, mert ők a három tanulóévük alatt csak a szálló-munkahely-képző-kocsma-szálló útvonalat ismerhették meg a fővárosból, a világ egyik legszebb városából!
Miért volt ez annyira tragikus?
Azért, mert a tizennégy éves gyerekek, a fővárosba kerülve úgy jártak, mint amikor egy növényt gyökér nélkül kitépünk "őshonos" helyéről és úgy akarjuk az idegen talajba átültetni.
Ráadásul a fiúk a szakmunkásvizsga után - több, mint két évre - bevonultak katonának, így teljesítve sorköteles katonai szolgálatukat. Mire leszereltek, minden családi- otthoni kötődésüket elveszítették. Nem is ez az igazán elkeserítő, hanem az, hogy szinte semmit nem kaptak helyette! Az ifjúvá serdülés éveit ezeknek a fiataloknak is a túlélés jelentette - a töltekezés, a szellemi- testi- lelki "építkezés" helyett, a saját jövőjükre való felkészülés helyett!
Így valósulhatott meg - a spártai katonaállam mintájára - az a politikai diktatúra, amit szovjet tankokkal, fegyverekkel, de magyar emberekkel lehetett fenntartatni.
Mi köze ennek az anyanyelvhez?
Talán, csak annyi, hogy köztudottan a fegyveres testületek nem azon helyek, ahol az anyanyelvnek, mint kommunikációs eszköznek jelentősége van! A katona parancsosztó és parancs végrehajtó személy, akinek ritkán van lehetősége a választékos anyanyelvi önkifejezésre! Mire házasulandó korba kerültek ezek a fiatalok, már elveszítették organikus (természetes, ősi, az ősöktől örökölt tudás, vagy az iránti készség) műveltségüket, minden kötődésüket az anyanyelvükhöz!
Fölmerül a kérdés, mennyire voltak képesek önmaguk minőségi reprodukciójára, akkor amikor már nem tellett tőlük több, mint szolgai lélekkel szolgálva - túlélni a mindennapokat!?
A válasz nemzetfogyásunkban is visszatükröződik. Ez a tömeges lepusztultság - tarthatatlanná válásával - elérkezetté tette a változtatás szükségességét!
Mit hozott a történelmi váltás ezen széles néprétegnek?
Egy 1995-ös felnőttoktatási konferencián az egyik előadó A kettészakadó magyar társadalom című tanulmányában kifejtette:
"... a kilencvenes évek kezdetétől ... az új helyzetbe került magyar társadalom elenyésző kisebbségének jelent reális kibontakozási lehetőséget. A többség számára a korábbi értékrendek felbomlása és a társadalmi kommunikáció új eszközeinek inadekvát léte"=(hiánya) ,,egyfajta funkcionális analfabétizmust eredményezett. Ha mindezekhez hozzáadjuk, hogy 1990-ben a 15 éves és ennél idősebb népesség 20,7 %-a nem rendelkezett befejezett 8 osztályos általános iskolai végzettséggel, és 1,2 %-uk iskolába sem járt, megállapíthatjuk, hogy Magyarország lakossága kettészakadt: a még mobilizálható tudással rendelkezőkre és a reménytelenül leszakadókra."
Vajon mire jutott a felnőttképzési konferencia előadója?
"Ebben a helyzetben feltétlenül szükségesnek látszik kiterjedt felnőttoktatási intézményrendszerek létrehozása..." ... "Elsősorban azok helyzetének követése fontos, akiket alulképzettségük miatt ... nő az esélyük arra, hogy végleg "lecsúsznak", leszakadnak ..., teljesen perspektívátlanná válnak még utódaik sorsát tekintve is." ... "Képezhetetlenségükkel erős indítékot adnak az Andorka Rudolf által kétharmad-egyharmad, esetleg az egyharmad-kétharmad típusúnak definiált társadalom kialakulásához, vagy (már) tartósításához."
(Új Pedagógiai Szemle 1995/2.)
,,EGYHARMAD-KÉTHARMAD-TÍPUSÚ TÁRSADALOM"
Ezzel a kifejezéssel Andorka Rudolf, a közelmúltban elhunyt szociológus professzor azt a társadalmat írja le, amelyben az aktív korú népességnek csak a kétharmada végez munkát, s a népesség egyharmada teljesen leszakad, a kétharmad eltartottjaként él.
Itt gondolnunk kell azokra az aggastyánnak látszó, középkorú emberekre, a hajléktalanokra, akikről feltételezhető, hogy többnyire az alkalmazkodási készség hiánya miatt kerültek az utcára.
Róluk, újra és újra az a kép ötlik fel bennem, amikor az amerikai polgárháborúban, a rabszolgák felszabadítását követően ellepték az utakat a ,,gondoskodó" gazda nélkül maradt rabszolgák.
- ,,Az emberéletben bekövetkezett veszteség és az anyagi kár hatalmas volt. A legnagyobb változást az jelentette, hogy megszűnt a rabszolgaság, és vele az abból élő rendszer. Megszüntetésével úgy látszott, hogy a feketéknek az amerikai társadalomban elfoglalt helye gyökeresen megváltozik. Ennek a reménynek a megvalósulásáig azonban majdnem egy teljes évszázadot kellett még várni."
Ez egy idézet a Cambridge Enciklopédiából, melyben a megfogalmazott gondolattal párhuzamot szeretnék vonni a rabszolgatartó proletárdiktatúra és az amerikai rabszolgatartó társadalom között.
1990 óta hiába aggódtam ezekért a volt ,,munkásokért" (melósokért), akik azóta ugyanúgy visszasírják ,,Kádár-atyuska" ,,gondoskodó" államát, mint a ,,felszabadított" amerikai rabszolgák a róluk ,,gondoskodó" munkaadóikat!
Miközben sajnálom őket, haragszom is rájuk! Haragom azonban annak szolgálatába igyekszem állítani, hogy nálunk ne száz évet vegyen igénybe modern rabszolga-sorstársaim életének jobbra fordulása, hanem a közeli jövőben megtörténjen az!
Meg kell tanítani ezt a népcsoportot (a munkásosztályhoz tartozók maradékait, vagy utódait) régi-új identitására! Meg kell teremteni azokat a helyeket ismét, ahol az egyén megismerheti saját egyéni értékeit, amellyel kialakíthatja saját alkalmazkodási életképességét, ami alapja lehet minden további elsajátításnak, tanulásnak.
De nem úgy, ahogy azt évek óta teszik a magyarság ősmúltjában való elmerüléssel, mert közben ÁTGÁZOLNAK rajtuk/rajtunk - újra és újra - az EU-val kompatibilis- ELADHATÓ tudással rendelkező világpolgár kozmopoliták! Akik jó fogyasztói lehettek és lehetnek a piacosított oktatásnak és felnőttképzésnek.
Mindezt tudnunk kell, akkor is, amikor Orbán Viktor miniszterelnök legutóbbi beszédét hallgatjuk, melyben kitért végre, mint a társadalom eddig mostohán kezelt keményen dolgozó munkásaira!!!
"Jó reggelt" Fidesz! "Jó reggelt" Miniszterelnök Úr!
Bóna Mária Ilona
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
