|
 1/1 oldal 
|
Bejegyzések száma: 5
|
|
|
|
|
|
2015-03-03 18:59:42, kedd
|
| |
| |
Igaz történet: Hideg, gyönyörű, gazdag feleség vagy melegszívű lány? Ki lesz a befutó?
A házasságom Katival úgy indult, mint egy mese: a fiatal, ígéretes pénzügyi szakember elvette a főnöke gyönyörű, de kissé butuska lányát
Az esküvőn az apósom a vállamat veregette és én tudtam, hogy ezentúl mindig ellenőrzés alatt leszek. De szerelmes voltam, úgy éreztem, kibírok mindent, hiszen enyém a világ legszebb asszonya.
Igyekeztem megfelelni a környezetem elvárásainak. Hamar rájöttem, hogy Katit két dolog érdekli: legyen elég pénze, és hogy mindig kéznél legyek, ha neki szüksége van rám
Sokszor késő estig dolgoztam, majd pihenés helyett őt kísértem valahova, számára ugyanis egy parti kihagyhatatlan esemény volt. Nem volt tökéletes a házasságunk, de változtatni nem tudtam és talán nem is akartam. Minden vágyam egy gyerek volt, úgy éreztem, addig nem teljes az életem, míg nem vagyok apa. De ha ezt szóba hoztam, Kati gyorsan másra terelte a szót.
Nem akart tőlem gyereket
Azon az augusztusi délutánon is ezen járt az eszem: közeledett a harmincnyolcadik születésnapom, miért ne kérhetném ezt Katitól ajándékba? Ám amikor megemlítettem, úgy pattant fel a fotelból, mintha darázs csípte volna meg.
- Zsolt, hagyjuk ezt a témát, jó? Megmondtam érhetően, hogy még nem akarok gyereket! - Villámló tekintettel viharzott ki a szobából. Dühösen néztem utána.
Én is felugrottam, és abban a pillanatban óriási fájdalmat éreztem a bokámban.
- Még ez is! - kiáltottam fel és kisántikáltam a konyhába jégért.
- Mi történt? - kérdezte riadtan Kati.
- Kiment a bokám - nyögtem halkan -, de ne izgulj, a bulira azért el tudok menni veled! - csak vicceltem, de aztán megkönnyebbült tekintetét látva rájöttem, ő komolyan vette! Nem az érdekli, hogy mi van velem, hanem a szórakozása, döbbentem rá.
Elsántikáltam a partira, de a szokásos nyitókör után fogtam egy palack bort és a kert legtávolabbi zugába bújtam a kíváncsi tekintetek elől. Elgondolkodva bámultam a kis halastó vizén visszatükröződő holdat.
- Leülhetek? - a hang halk volt, én mégis ijedten, rajtakapottan rezzentem össze.
- Persze - bólintottam. Felnéztem és egy gyönyörű nőt pillantottam meg. Hosszú, barna hajzuhatag keretezte szabálytalan vonású arcát, szeme még a félhomályban is csillogott. - Egy feltétellel...
- Mi lenne az?
- Hogy nem kérdezed meg, miért ülök itt egyedül...
- Nem kérdezem, ígérem. Bár azt hiszem, kitaláltam. Azért, amiért én is idejöttem. Már az egy fatális véletlen, hogy egyáltalán itt vagyok ezen a partin. Azt hiszem, csak a kíváncsiság miatt jöttem el... Egyébként a barátomat kísértem el, de talán nem kellett volna. Már éppen hazaindultam, amikor megláttam ezt a tavacskát, gondoltam, megnézem, ha már egyszer ilyen helyen járok.
Mindenféléről beszélgettünk Lillával, aki olyan nagyon nem illett az addigi ismerőseim, barátaim közé, hogy szinte mellbe vágott a másságával.
- Szociális munkásként dolgozom. Ezt a ruhát a barátnőm adta kölcsön... - nézett végig magán.
- Nagyon jól áll - mondtam komolyan. A fekete-fehér, testhez simuló ruha kiemelte karcsú derekát, formás mellét és gömbölyű popsiját. - Te hová szoktál menni esténként?
- Többnyire az ágyamba, ugyanis alig állok a lábamon a fáradtságtól. És ha mégis van időm, én többre értékelek egy kis füstös klubot, ahol régi zene szól, mint mondjuk egy diszkót, vagy esetleg egy ilyen mosolypartit, mint ez itt.
Összebújva táncoltunk
- Milyen régen nem voltam füstös klubban! Van még ilyen?
- Naná! Téged is magába szippantott ez a sznob világ, igaz? Na, gyere! Ha van kedved, mutatok neked valamit!
Felugrott és a kezét nyújtotta. ,,Miért is ne?" - kérdeztem magamtól. Kati úgysem veszi észre, ha eltűnök. Elfogadtam a kezét, és megpróbáltam követni. Iszonyúan fájt a lábam, de mindenképpen menni akartam.
- Mi történt? - kérdezte.
- Azt hiszem, kicsit megrándult a bokám - legyintettem.
A kocsiban szerencsére alábbhagyott a fájdalom. A klub vagy inkább bár észrevétlenül simult bele az utcába. Bent kavargott a füst és halk zene szólt, a csöppnyi parketten néhány pár táncolt.
- Azt hittem, ilyen csak a filmekben van - szakadt fel belőlem egy sóhaj.
Sört ittunk, és - minden fájdalmam ellenére - táncoltunk egészen hajnalig. Lilla fáradtan nézett rám.
- Kész, én már nem bírom tovább, állva elalszom!
Hazavittem, és miután elköszönt, sokáig ültem a kocsiban a ház előtt. Búcsú puszija égette az arcomat, többször is odanyúltam, abban bízva, visszavarázsolódik mellém. Miután hiába vártam a csodára, hazaindultam. Szó nélkül vánszorogtam a zuhany alá, majd a kórház felé vettem az irányt. Orvos barátom döbbenten szorongatta a lábamról készült felvételt.
- Hogy a csudába tudtál te ezzel a lábbal táncolni? Minimum csillagokat kellett volna látnod a fájdalomtól!
- Úgy volt! De hidd el, megérte.
- Remek! Akkor most irány a műtő!
- Nem lehet! Rögzítsd valahogy, és ígérem, este visszajövök! Nagyon fontos tárgyalásom van, és még szeretnék elintézni mindent, mielőtt szobafogságra ítélsz...
Boldog voltam, hogy újra láthatom
Szegény barátom nem vitatkozott velem, hiszen jól ismert. Annyit kellett megígérnem, hogy a belém nyomott fájdalomcsillapító miatt nem vezetek. Már a kórház parkjában jártam, amikor elszédültem. Láttam egy padot, de már nem jutottam el odáig. A testem tiltakozott a megpróbáltatások ellen és nem éppen férfiasan a jótékony ájulásba menekültem.
Arra eszméltem, hogy Lilla hajol fölém, arca csupa aggódás.
- Hogy kerülsz te ide? - kérdeztem.
- Mégis, mit gondolsz? Dolgozom, egyik pártfogoltamat kísértem ide, amikor megláttalak az ablakból... Mire ideértem, itt feküdtél kiterülve. Mondhatom, jól megijesztettél!
Élveztem, hogy simogatja az arcomat, elégedetten vackoltam be magam az ölébe.
Úgy csináltam, mint aki nagyon gyenge még, bár már nem forgott velem a világ. Segített felkelni, és én gyerekes örömmel csimpaszkodtam belé. Rájöttem, semmi kedvem sem haza, sem az irodámba menni.
- Ráérsz most egy kicsit? - kérdeztem Lillától.
- Az attól függ, miért kérdezed - válaszolta, miközben beültünk apró kocsijába.
- Mert én szeretném veled tölteni a napot, aztán este meg visszajövök ide és pár hétre úgyis gúzsba kötnek.
Feladva az elveit, velem tartott
- Hát, nekem ez nem olyan egyszerű... De tudod, mit? Ma nem érdekel, hogy mi lesz holnap! Hová lesz a fuvar?
- Mondjuk a Vidám Parkba - mondtam és ő jókedvűen bólintott.
Az injekcióknak hála, nyertem pár fájdalommentes órát. Gyönyörű volt a délután, régen éreztem magam olyan jól, mint akkor. Lilla olyan volt, mint egy kislány. Sikított a hullámvasúton, rémülten bújt hozzám a szellemvasúton és elkápráztatta az óriáskerék. Megfogtam a kezét és ő nem húzta el. Átöleltem, beszívtam hajának friss virágillatát. Szerettem volna, ha megáll az idő, és mi úgy maradunk mindhalálig.
Este hazavitt, összepakoltam, és fuvarozott tovább. A kórház kapujában elbúcsúzott. Amikor felágaskodott, hogy puszit adjon, átöleltem. Először csak súrolta a szám az ajkát, aztán egyszer csak viszonozta a csókomat. Szédülten kapaszkodtunk össze, majd kitépte magát az ölelésemből és szó nélkül elrohant.
A műtétet követően Kati mindennap bejött hozzám a kórházba.
- Igyekezz rendbe jönni, drágám - mondta -, nagyon sok feladatod van. Apám tegnap este mondta, hogy reméli, nem akarod sokáig nyomni az ágyat, mert szüksége van rád... Meg persze nekem is.
- El tudom képzelni. Nincs kivel elmenned szórakozni.
Sértődötten, olyan arckifejezéssel nézett rám, amit még soha nem láttam.
- Nehogy azt hidd, hogy nem lenne kivel elmennem. - Zavartan elhallgatott, mint aki így is túl sokat mondott és gyorsan kisietett a szobámból.
Vajon miért mondta ezt? Van valakije?
Korábban ez eszembe sem jutott, de a kórházban sok ideje van az embernek gondolkodni minden egyes szón, mozdulaton... Éreztem, közeleg az idő, hogy átértékeljem egész addigi életemet.
Lilla nem jelentkezett, és én fájó szívvel bár, de tiszteletben tartottam ezt. Katit igyekeztem elkerülni, és ez nem volt nehéz. Már nem nyaggatott a partik miatt, esténként eltűnt otthonról. Volt, hogy éjszaka sem jött haza, de már nem számított. El akartam válni, csak még azt nem tudtam, az apósomnak hogyan mondom el.
Magányos éjszakáimon sokszor gondoltam Lillára, kedves arcára. Szerettem volna felhívni, de úgy éreztem, nem lenne tisztességes. Mit is mondhatnék neki?
Aztán döntöttem. Apósom arcán nyoma sem volt kedvességnek, amikor fogadott.
- Felmondok és elválok a lányodtól - jelentettem be neki
Hirtelen könnyűnek, felszabadultnak éreztem magam. Összepakoltam a holmimat és Lilla lakásáig meg sem álltam.
- Eljöttem - mondtam, mire ő kitárta a karját, és szorosan átölelve forrón megcsókolt.
Hiába telt már el több év a válásom óta, néha még mindig félek, hogy elveszíthetem mindazt, amit megkaptam a sorstól: Lillát és a fiamat.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2015-03-03 18:35:37, kedd
|
| |
| |
Valóban nem figyelt fel rá senki, hiszen sem külsőre, sem belsőre nem volt különleges teremtés. Ha eltűnt volna, nem nagyon vették volna észre, ha ott volt valahol, nem sok vizet zavart. Nem volt kisugárzása, csengő nevetése, vagy szuggesztív nézése, nem tudott jókat mondani, vagy frappáns válaszokat adni. Az egész élete is idomult ezekhez a külső és belső tespedtséghez. Elvégzett egy gimnáziumot, aztán egy technikumot. Egy nagy gyárban volt szakmunkás, ahol olyan monoton volt a munkavégzése, mint változásokat nélkülöző élete.
Évekig mindig hatkor kelt, amihez annyira hozzászokott, hogy akkor is felébredt, ha ünnep volt, vagy szabadnapját töltötte. Így adódott, hogy Kati, ha kellett, ha nem, hajnali hatkor kikászálódott az ágyból, és elindította napját, épp oly gépiességgel, mint ahogy elindította a futószalagot a gyárban. Megmosakodott, felöltözött, aztán kibattyogott a ház sarkán levő buszmegállóhoz, ahol már ott ácsorgott néhány munkatársa. A munka általában zavartalanul telt, szokásos medre esemény nélküliségével. Aztán szépen hazajött, vacsorát főzött magának, vagy megnézte a híradót a tévében, és korán lefeküdt.
Anyja mindig nógatta, hogy miért nem keres társaságot, miért nem mozdul ki, miért nem ismerkedik meg egy jóravaló fiúval. De Kati annyira hozzáidomult szolid élete fáradt mókuskerekéhez, hogy a nap végére már semmi kedve sem volt elmenni bárhová, s alig várta, hogy hazaérjen biztonságos és barátságos otthonába, magára zárja az ajtót,és lepihenjen. Lusta és fásult volt ahhoz, hogy elinduljon valamerre vagy programokat keressen magának.
Mindig azt mondogatta magában, hogy jó ez neki, ő egy magányos farkas, egy született introvertált, nem kell neki sem társaság, sem pasi. Értsd meg, anya, jól érzem így magam. Nekem fontosabb a béke, mint holmi zűrös párkapcsolat.
De egyszer történt valami, ami fenekestül felborította rendezett világát. Az egész egy könyvvel kezdődött, amit egyik kollégája adott neki olvasgatásra. Szerelmi mágiák volt a címe. Nem mintha annyira érdekelte volna ez a téma, de a kis kolléganő olyan lelkes volt, nem volt szíve visszautasítani. Hazavitte hát. Arra jó lesz, hogy elaludjak rajta, gondolta magában.
Persze, hogy nem az lett. Nem hogy elaludt volna rajta, de egyenesen felélénkült tőle. Az első betűtől az utolsó betűig elolvasta minden sorát, szinte kiszívta a lapokról a betűket, mint ahogy a kiszáradt föld nyeli el fuldokolva az életadó vizet. Érdekelte, lenyűgözte, rabul ejtette valami. Annyira izgalmasnak találta az ott leírtakat, hogy égető vágyként jelentkezett nála az újfajta tudásszomj. Ezért másnap fogta magát, és a szokásoktól eltérően nyakába vette a várost. Könyvesboltok ezoterikus polcait fürkészte. Sőt, mi több, könyvtárakba is ellátogatott.
Nem akarom szaporítani a szót, hisz el lehet képzelni a folytatást. Valóságos tudora lett a szerelmi mágiáknak, csúnyábban úgy is fogalmazhatnánk, hogy fanatikusan mániákus lett. Miként a materializmusban, ahol is, mint tudjuk, a mennyiségi változások egyszer csak minőségibe csapnak át, nála is forradalmi változások álltak elő. Az ő forradalma az ellenállhatatlan kényszer volt, ami arra ösztönözte, hogy a felhalmozott tudását a gyakorlatban is kamatoztathassa.
A szerencse (vagy a boszorkányság? ki tudja már ilyen szinteken?) a kedvére játszott. Megjelent a munkahelyén egy férfi, az új üzemvezető, aki felkeltette Kati érdeklődését. Megtetszett neki a férfias, jó kiállású fiatalember. Nőtlen volt és jól kereső, hm, a legjobb alany.
Nem sokat teketóriázott. Előszedte boszorkánykonyhájának minden eszközét és mágiáját, és nekilátott a Nagy Varázslatnak. A cél: meghódítani a férfit. A távolabbi: hosszú távra. Vagyis úgy megkötni a szívét, hogy az soha, senki máshoz ne vágyódjon, csakis Kati töltse ki minden gondolatát, ő érte dobogjon az a bizonyos kicsiny szív a nap huszonnégy órájában és még azon túl is.
Ment minden, mint a karikacsapás. A praktikák olyan pontosan érték el céljukat, mint ahogy az a Nagy Könyvben (vagyis Kati ,,szakirodalmában") bennfoglaltatott. Amit a boszorkányságok megígértek, az úgy is lett, szóról szóra. Volt ott minden, ami kellett: piros bugyi, fehér gyertya, bájitalok és bájételek, holdtölte, és imádság.
A férfi, nevezzük Sanyinak, bekapta a horgot. Tényleg szerelmes lett. S láss csodát, tényleg rá sem nézett más nőre, csak az ő jelentéktelen, szürke kis Katijára. Valószínűleg az ő szemében különféle színeket kapott, és fényrezgések vették körül, de ez a történet szempontjából nem is lényeges. Ne firtassuk, milyen volt Sanyi Katija, inkább haladjunk tovább a történetben.
Hurrá, sikerült a kötés, ujjongott magában Kati, mindennap hálát adva az ő vezérlő szerelem-angyalának. Ám, ahogy lenni szokott ez a túl sok ideig égetett cserépnél, először hajszálrepedések keletkeztek a szerelem falán, aztán már mélyebb törések is. Katinak kezdett elege lenni a nagy rajongásból. Sanyi egy lélegzetvételnyi szünetet sem hagyott neki, folyton a nyomában járt, egyetlen magányos, szabad percet sem engedélyezett neki. Unalmas és fárasztó volt az örökös gondoskodása, az, hogy állandóan otthon volt, hogy a szó szoros értelmében úgy lihegett Kati nyomában, mint a kiskutya, akit elhanyagolt korábbi gazdája. Fojtogató kezdett lenni a légkör.
De Kati egyszerűen nem tudott szabadulni. Mit szabadulni? Még lazítani sem tudott láncain. Annak idején jó erős szálakkal fonta össze a fonalakat, és bogozta össze a csomókat. Nincs ember (sem boszorkány, sem kisangyal), aki ezt a köteléket elvágná. Nincs ellenméreg, mint a kígyócsípéseknél. Kati tehetetlen. Nem tud elválni, nem tud továbbmenni, nem tud új életet kezdeni. Mert Sanyi nem válik, mert Sanyi mindig mellette lesz, el nem hagyja, és mert Sanyi nem adhat neki új életet, mert ez az élet csak az övék, kettőjüké, megmásíthatatlanul.
Éppen úgy, ahogy Kati azokban a rituálékban kérte magának
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2015-03-03 17:45:07, kedd
|
| |
| |
Minden igazi férfiban van valamilyen tartózkodás, mintha lényének, lelkének egy területét elzárná a nő elől, akit szeret, és azt mondaná: eddig, kedves, és ne tovább. Itt a hetedik szobában egyedül akarok maradni.
Márai Sándor
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2015-03-03 17:37:22, kedd
|
| |
| |
Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság. Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen és íztelen, s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses, járványos vidéken a forralt víz, mely nélkül szomjan pusztul, vagy beteg lesz az ember. Az a tapintat és gyöngédség, mely, mint valamilyen csodálatos zenei hallás, örökké figyelmeztet egy embert, mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak és mi olyan jó, hogy ellenségünk lesz, ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni? Ez a tapintat, mely nemcsak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is. Vannak ritka emberek, akik tudják ezt. Akik a jóságot, mely mindig önzés is, párolták és nemesítették, s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, nem mondanak soha egy szóval többet, mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön, nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik, mi az, ami a másiknak fájhat? S mindig tudnak másról beszélni. S oly élesen hallanak mindent, ami veszélyes az emberek között, mint az elektromos hallgató fülek érzékelik a nagy magasságban, felhők között közeledő, láthatatlan ellenséges gépmadarakat. A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel. Igen, e két képesség emberfölötti.
-Márai Sándor: A tapintatról és a gyöngédségről
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/1 oldal
|
Bejegyzések száma: 5
|
|
|
|
2015. Március
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
163 db bejegyzés |
| e év: |
2826 db bejegyzés |
| Összes: |
16396 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 1904
- e Hét: 4940
- e Hónap: 14123
- e Év: 66831
|
|
|
Offline
