Belépés
suzymama.blog.xfree.hu
Aki szeretetet vet boldogságot arat!! Suzy Mama
1901.01.01
Offline		 Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
5. fejezet A G Y Á S Z ( 2. rész )
  2015-03-03 17:03:39, kedd
 
  X/A
Kerekesné a malacnál volt hátul, mikor megállt Füredi Laci kocsija a ház előtt. A drótkerítésen át látta az autót, s azonnal arra gondolt, hogy Pétert valami baj érte, ha a barátja ilyenkor beállít. Eldobta a csávás vödröt, s lélekszakadva futott előre. Félúton járt, mikor Péter kiszállt a kocsiból, s kiemelt egy magatehetetlen lányt a hátsó ülésről. Döbbenten állt meg. Azonnal tudta, csak a reggel emlegetett lányról lehet szó. Ilyen haja senkinek sem volt a városban. Ahogy Péter a karján tartotta a lányt, térdéig ért az aranyszőke hajzuhatag. Kábán bámult rájuk. Felocsúdni sem volt ideje, Péter berúgta a kiskaput, s kiáltott:
- Hamar az ajtókat, édesanyám!
Szaladt ajtót nyitni. Mikor Péter elvitte mellette a lányt, nagyot szörnyülködött, s a bőröndöt cipelő Füredi Lacinak mondta :
- Megbolondultatok?! Minek hoztátok ide ezt a lányt?
- Majd Péter, Erzsike néni! - felelt a sebész kitérőn, letette az előszobában a bőröndöt. Sietett vissza a kocsijához, mert Kerekesné arca nem sok jót ígért.
Péter lefektette Zsuzsit a maga szobájában az összecsukott kanapéra, fotelt húzott mellé, s fordult az ajtónak. Az előszobában anyja elállta az útját.
- Eszednél vagy, fiam?! - kérdezte harciasan, s parancsolón folytatta - Vidd innen ezt a lányt, de rögtön! Vidd a kórházba, úgyis úgy néz ki, mint akin átment az úthenger.
- Onnan hozom. Jövök azonnal, megyek a motoromért! - felelte Péter, s félretolta anyját.
Erzsi beállt a szobaajtóba, s bámulta a lányt egy ideig. Alig volt ép bőr a karjain, vállain. Szánta volna amúgy, ha nem betolakodó, akitől félteni kellett a fiát. Ott helyben elhatározta, hogy kiseprűzi a házból, s igen fenyegetően mondta az alvó lánynak, hogy benne emberére akadt. Aztán kiment az udvarra a fia elé. Péter hamar megfordult a kórházból. Mikor berobogott az udvarra, Erzsi a bejárati ajtó előtt várta csípőre tett kézzel. Péter futólépésben ment hozzá, s már messziről mondta:
- Édesanyám, mindent megmagyarázok !
- Ugyan mit?! Hogy idehoztad a lányt világcsúfjára, mintha feleséged volna?!
Péter átfogta, s kérőn nézett rá, hangja megilletődött volt.
- Mondtam reggel, hogy szeretem. Az életemnél is jobban szeretem. Baj érte, nem hagyhatom magára.
- Itt akkor se maradhat! - mondta Erzsi eltökélten.
Péter indulatba jött.
- De itt marad!
Erzsi haragjában olyat mondott, amit amúgy sohasem mondana.
- Egyelőre még az én házam, az marad itt, akit jónak látok!
- Ha mennie kell, vele megyek én is!
Erzsi a szeme elé kapta a kötényét.
- Megbolondított ez a lány, valósággal megbolondított! Nem ismered, csak néhány napja találkoztál vele. Azt sem tudod, hogy milyen a múltja.
Péter visszafojtott indulattal kiáltotta:
- Ennek a kis angyalnak nincsen múltja!
- Lehet is azt tudni a két szép szeméből! Ha olyan rendes volna, nem nézne így ki. Megverték, ne is tagadd!
Péter megadón nézett az anyjára.
- Nem tagadom. Megverték, valóban. Takácsné ma délelőtt megháborodott. A kórházi látogatás után nekiment Zsuzsinak, aztán berohant a kórházba, és tönkretette Imre bácsit... Édesanyám! Takács Imre ma délben meghalt.
Erzsi a fiára meredt.
- Meghalt ?! - kérdezte megdöbbenve.
- Zsuzsi mindenkinél jobban szerette, nem tud szembenézni a halálával. Rettenetes állapotba került. Feri kénytelen volt erős nyugtatóval elaltatni.
Erzsi csak azt hallotta meg belőle, amit akart.
- Ha az a rendes asszony megverte, annak oka volt.
- Anyám! Hát nem érted, hogy Takácsné megháborodott?! - kiáltotta Péter ingerülten.
Erzsi a kötényét gyűrte.
- Nagyot véthetett ellene ez a lány, ha úgy felindult, te meg idehozod. Majd szégyenkezhetünk miatta. Tetejében azt sem mondtad előtte, hogy fapapucs, édesanyám!
Péter igyekezett csendesebb hangot megütni.
- Bocsánatot kérek. Mondom, hogy a körülmények. Hirtelen jött.
Erzsi is engedett valamennyit.
- Ha már így van, a temetésig maradhat, de aztán egy nappal se tovább!
Péter fellélegzett.
- Csakhogy megenyhültél valamennyire. Isten bizony, kezdtem gondolni, hogy nem az édesanyámmal beszélek. Maradjunk abban, hogy a temetés után visszatérünk a dologra.
Anyja közbevágott.
- Amit mondtam, megmondtam! Na, és mit kezdjek vele, mert aligha alszik majd a temetésig egyhuzamban. Én meg ugyan nem dajkálom!
Péter szomorú szemekkel nézett rá. Anyja még mindig idegenül viselkedett. Máskor, más bajba kerültekkel segítőkész, szíves volt. A maga választottja még annyit sem érdemelt tőle.
- Kivettem néhány nap szabadságot, majd én mellette leszek... - mondta színtelen hangon, s indult befelé.
Erzsi utánaszólt.
- A szomszédoknak mit mondjak?
Péter megint indulatba jött.
- Muszáj bármit is mondanod?!
- Ha egyszer látta a fél utca!
- Akkor látta! Nem érdekel a véleményük! - felelte dühösen, s bement a szobájába.
Erzsi tétován nézett utána. Pétert eddig érdekelte mások véleménye. Jobban is, mint szerette volna. Sérülését is azért viselte annyira nehezen. Anyai szívét három esztendőn át keserítette a szomorú valóság. Látta, tudta, hogy a fia lelki beteg. Lábai elé térdelt volna annak, aki kigyógyítja belőle. Kivéve, ha nem akarja közben fondorlatos módon megfogni magának.
Erzsi nem volt otthon abban az órában, mikor Péter kapcsolata zátonyra futott Zombori Katával. Péter előző nap jött meg az utolsó plasztikáról, Kata addig nem látta kötés nélkül. Péter tudni akarta a véleményét, s levette arcáról a kötést. Eszébe sem jutott, hogy nem fogadhatja el, csak a szemében akart olvasni, s talán vigasztalást is várt.
Igazuk volt azoknak, akik Katát hisztérikának nevezték. Amint Péter arcát megpillantotta, tébolyodott módjára sivalkodni kezdett, egy helyben ugrált, s azt kiabálta: " Borzasztó!... Rettenetes!" S, elrohant. Áttörte magát a közös kerítés kijáró deszkái között. Azóta nem beszéltek egymással. Ha az utcán találkoztak, Kata elfordította a fejét.
Kerekesné annyit tudott ebből, hogy Kata elrohant. Péter nem volt képes hűen elmondani a történteket. Kata egy napon megjelent a házban, titokban jött, Péter háta mögött, s Erzsi nyakába borult. Azóta rendszeresen átjárt. Úgy mozgott a házban, mint régen, mint aki otthon van. Bejárt Péter szobájába. Meghallgatta lemezeit, megnézte a könyvet, amit éppen félbehagyott, elolvasta a leveleit.
Péternek minderről sejtése sem volt. Kata nyugodtan bolyonghatott a tárgyak között, mint a hazajáró lélek. Valójában erről volt szó, Kata belebetegedett a történtekbe, s úgy élt, mint egy özvegy, Péter szobája volt emlékei színtere. Közben lassan múlt az idő felette. Péterrel egyidős volt. Ami férfikornak a kezdete, leányra nézve késői idő, de eszébe sem jutott férjhez menni. Betegesen ragaszkodott az emlékeihez. Erzsivel elhitette, hogy még mindig szereti Pétert. Csak azt szerette, aki valaha volt. Pétert magát alig látta. Bármikor megnézhette volna közelebbről, csak a kerítés volt köztük, kijáró deszkáival. Az udvarra nyíló, alig lefüggönyözött ablakon át megfigyelhette volna esténként, de Kata nem ment Péter ablaka alá. Nem akarta látni.
Szegény lány lelke beteg volt. Erzsi mit sem tudott a lélek ilyenféle betegségeiről, így abban a hitben ringatta magát, hogy idővel újra összemelegednek. Most ezt látta veszélyben, hiszen ott volt az idegen lány.
Özvegy Kerekes Sándorné, született Jónás Erzsébet jólelkű teremtés volt. Zsuzsi jobb anyósról nem is álmodhatott volna, most mégis ellenségévé szegődött, mert féltette a fiát. Dédelgetett álma volt, hogy a kis Zombori Katát egyszer majd menyének tudja. Már akkor így gondolta, mikor ott tipegett körülötte. Ez a tény most erős ellenállást váltott ki benne, ami aztán kifordította önmagából.
Öltözött sietve, s ment a Rét utcába egy ismerőséhez megtudni a lány bűnét. Jó helyre ment éppen, Imréék olyan szomszédságába, ahol Annussal egy hangon gyalázták a lányt. Rohant aztán haza tetőtől talpig reszketve, háborgó lelkiismeretét megnyugtatva : lám, jó volt a megérzése, ez a lány becstelen!
Azt mondta Péternek könnyek között.
- Tudom már, hogy kitől óvtalak ! A lányhoz kurafik jártak az ablakon át. Ott a cipőnyomuk a falon!
Péter így tudta meg, hogy vigyázatlansága indította el a tragédiát, s ijesztő módon okolta magát. Össze-vissza rohant a konyhában, tehetetlen kínjában felrúgta az útjába került székeket, ököllel verte a falat, a homlokát.
- Én voltam az, akinek a cipőnyomát láttátok, én! De nem voltam a szobában, csak a párkányon ültem. Ott beszélgettünk. Egy tiszta angyalt gyaláztok, ha a szavam ér még valamit !
Erzsi megszeppenve hallgatta, s gondolta magában, hogy rosszak az emberek, de a lány iránt nem enyhült meg. Nem akarta menyének, nem és nem! Ezen az estén Isten bocsánatáért esdekelt, de elhatározásában szilárd maradt.
Péter visszament Zsuzsihoz a szobába, leült a fotelba, s könnyekkel nézte. Rajta lévő minden egyes ütést a lelkén érezte, s Imre halálát, annak a drága jó embernek a halálát, aki nemcsak tanítója volt, hanem törődő atyai jó barátja is. Úgy érezte, hogy sohasem tudja megbocsátani magának a történteket. Két kézzel fogta a fejét, mint aki attól tart, a benne dúló keserűségtől szétrobban. Így gyötörte a bánat sokáig.
Zsuzsi minderről semmit sem tudott, aludt még hosszú órákon át. Pétert kimerítette a gyötrődés, s idővel elszenderedett a fotelban. Már besötétedett, mikor Zsuzsi felébredt. A szobában csillagfényes félhomály volt, elképzelni sem tudta, hogy hol van, s hogy került oda. Körbejártatta tekintetét, s felfedezte Pétert. Abban a pillanatban eszébe jutott minden, s tiltakozón felsírt.
- Nem igaz!... Jaj, nem igaz!... Nem igaz!
Péter felriadt. Karjaiba kapta, csókolta, vigasztalta, de hiábavaló volt minden, Zsuzsit most sem lehetett megvigasztalni. Nem volt mit tenni, megint nyugtató injekciókhoz kellett folyamodni. Aztán másnap, harmadnap is. Zsuzsi félálomban töltötte ezeket a napokat. Péter mellette volt éjjel-nappal, ápolta, mint a nagybeteget. Mosdatta, fésülte, etette, dajkálta. Zsuzsi mindezt tűrte, mint a fababa. Még mindig a furcsa sokk volt ez, amire Kékesi Feri azt mondta, kórelőzménye van.
Zsuzsi a negyedik napon végre megszólalt. Bágyadtan tűrte, hogy Péter ültükben magához ölelje, s egyszer csak azt mondta:
- Mosakodnom kellene, kedves! Régen mosakodtam. Nem is emlékszem, mikor.
Péter befele sóhajtott. Mindennap beemelte a kádba, lefürdette, mint a gyermeket, de hallgatott róla. Később Zsuzsi megkérdezte, hogy Péter ezekben a napokban hol aludt. Péter halkan felnevetett, s mondta a fotelt. Zsuzsi megnézte a fotelt, mint aki először lát ilyet, s azt sóhajtotta, hogy abban nem lehet pihenni. Nyissák ki a kanapét, feküdjön mellé nyugodtan, biztos benne, hogy nem fogja bántani.
Péter még inkább magához ölelte, s remélte, hogy túljutottak a nehezén. Így volt valóban. Hamar kiderült, hogy Zsuzsi védekezésül átlépett időnként az álomvilágba, ahol nem kellett búcsút vennie Imrétől. Megtalálta abban a világban, s beszélgetett vele. Megbeszélték a tragikus óra történéseit is, mintha csak az életben beszélgettek volna. Aztán otthagyta ezt a képzelt világot, ha vissza akart térni a valóságba.
Péter hamarosan tapasztalta is. Pali meglátogatta őket egyik nap. Péter fogadta. Emlékbe hozott Zsuzsinak néhány darabot Imre személyes tárgyai közül, s beszéltek a történtekről, a temetés időpontjáról is. Mikor Zsuzsi már ébren volt, Péter beszámolt Pali látogatásáról, majd hozzátette.
- Nyugtalan a fiú az anyja miatt. Azt kérdezte, feljelentjük-e. Nem tudtam felelni.
Zsuzsi megrázta a fejét.
- Nem tehetjük. Imre őt is szerette. Azt akarja, hogy bocsássak meg Annusnak.
Péter tudta, hogy Zsuzsi már nem beszélhetett Imrével, s nyugtalanul mozdult. Zsuzsi a kezére tette a kezét.
- Ne félj, semmi bajom!... Imrével sokat voltunk távol egymástól. Megszoktam, hogy lélekben beszélgetek vele. Mindegy, hogy háromszáz kilométerre van, vagy a csillagokon túl. Akit szeretünk, és jól ismerjük, az minden kérdésünkre felel onnan is.
Péter szeme bepárásodott, s szótlanul megcsókolta Zsuzsi kezét. Visszatértek Annusra. Péter gonddal mondta :
- Pali azt mondta, mi már régen túlesünk a gyötrő fájdalmon, mikor Annust még mindig ápolni kell. Talán élete végéig is. Most is orvos jár hozzá, rettenetes bűntudata van.
- Hinni sem merem, hogy nem engem okol ! - sóhajtotta Zsuzsi
- Okol téged is, kis virágom ! - ismerte el Péter - Nem is Annus volna, ha nem okolna. Palinak elmondtam, hogy én okoztam a bajt. Azt felelte, ne öljem magam miatta. Anyja előbb-utóbb talált volna más ürügyet, ha ez nincs.
Zsuzsi bólintott.
- Biztosan így történt volna. Annus lelkileg nehezen viselte el a jelenlétem. Folyamatosan dúlt benne az indulat. Azt megértem, hogy engem bántott, de arra nem lehet mentsége, amit Imrével tett. Még a betegsége sem.
- Köszönöm, hogy nem azt mondod, hogy nem kellett volna idejönnöd.
- Nem mondhatom, kedves, mert ide kellett jönnöm, hogy találkozhassunk. Annusnak le kellett volna gyűrnie a gyűlöletet, ha valóban szerette Imrét. Legalább annyira, hogy ne bántsa.
Péter friss örömöt érzett. A szerelem általában vakká teszi az embert, az ő esetében ez másképpen történt. Napról napra, óráról órára gyűjtögette az új élményeket. Világosan látta Zsuzsi gyengeségeit is, törékenységét, hamar születő könnyeit, megrögzött elképzeléseit erkölcsről, illendőségről, ami kissé régimódivá tette, de mellette ezer más erényt tapasztalt. Szerette a gyengeségeit is, s imádta az erényeit. A kanapén ültek összebújva, s eljutottak újra a csókig. Illedelmes, szűzies ölelkezés volt, noha Péter remegett a vágytól, de érezte, Zsuzsi csak vigasztalódást keres a csókban.
Erzsi tálcára készítette a vacsorát. Mikor Péter kiment hozzá a konyhába, színtelen hangon kérte, hogy maradjanak továbbra is a szobában. Amíg nem muszáj, nem akar találkozni az idegen lánnyal. Péter beletörődőn hallgatott. Megvacsoráztak a szobájában, s hozzáfogtak az ágyazáshoz. Álmukban sem gondolták, hogy közben nézőjük akadt.
Zombori Kata ezen az estén nem bírt magával, s Péter függönyözetlen udvari szobaablaka alá lopakodott. Szegény lány véresre harapta ajkát, míg nézte az ágyazás közben váltott csókokat, ölelkezéseket. Néma átkot szórt Zsuzsira " Dögölj meg, mert feltámasztottad! Senkinek sincs joga hozzá. Péter az enyém, egyedül csak az enyém! "
Nem bírta nézni őket tovább. Otthagyta az ablakot, rohant haza sírva a sötét kerten át, s mielőtt átbújt a deszkakerítésen a maguk portájára, visszafordult, s elveszejtő indulattal megfenyegette a házat.
Pedig ártatlanabb ágyba bújást aligha láthatott volna. Zsuzsi hátat fordított Péternek, mocorgott egy keveset, aztán befészkelte magát Péter ölébe, de ennek a mozdulatnak nem volt köze vágyhoz, szenvedélyhez, csak a ragaszkodó szeretet motiválta.
Aranyosan mondta :
- Jó éjszakát, kicsi kedvesem!
Péter egy pillanatra meglepődött, aztán megértette a mozdulatot, s Zsuzsi hátához hajolt. Megcsókolta a hálóingén át, hangja mosolygott.
- Jó éjszakát, kicsi boldogságom! Ártatlan kicsi angyalkám!
Aztán mozdulni sem mert, s folyt a víz a hátán. Zsuzsi ott volt az ölében, érezte teste melegét, szédítő formáját, s úgy érezte, reggelig belebolondul ebbe a fájdalmasan szép gyönyörűségbe. Férfiembert veszélyes kitenni hasonló tűzpróbának, de Péter kiállta. Ezt tette a következő éjszakákon is. Önzetlen, belátó szeretet segítette benne. Így is fogyott három kilót néhány nap alatt. Zsuzsinak egyetlen szóval sem említette, még nem volt itt az ideje.
X/B
Eljött a temetés napja. Zsuzsi ezen a reggelen találkozott először Péter anyjával. Az előszobában jöttek össze. Péter bemutatta Zsuzsit, s úgy üdvözölték egymást, mintha éppen akkor lépett volna a házba. Zsuzsi bánata ellenére is igyekvőn kedves volt, Erzsi mereven, már-már elutasítón udvarias, Zsuzsi mégis megkedvelte, mert könnyes szemmel emlegette fia jó tanítóját.
Kékesi Feri felajánlotta, hogy viszi-hozza őket. Maga is ott akart lenni Takács Imre temetésén. Erzsivel együtt ültek be a főorvos kocsijába. Erzsi a szeme sarkából megnézte jobban a lányt. A fekete muszlinruha hosszú ujjú volt, magasan zárt, nem látszottak az ütés nyomait, s ennek maga is örült. Nem akart az ismerősök előtt szégyenkezni miatta. Mikor ezeken a gondolatokon túljutott, megcsodálta újra Zsuzsi haját. Ezúttal is fekete bársonyszalag fogta össze hátul lófarokba, s Erzsi kénytelen-kelletlen elismerte magában, hogy ilyen gyönyörű hajkoronát még sohasem látott.
Hatalmas tömeg fogadta őket a temetőben. Vakáció volt, mégis diákok százai állták körül a kápolna előtti kis teret, s talán ott volt a fél város is. Takács Imrét szerette Révháza. Zsuzsiék csak kettesben mentek be a kápolnába. Pali eléjük sietett, s odavezette Zsuzsit a nyitott koporsóhoz. Zsúfolásig volt a kis kápolna Annus népes rokonságával. Annus maga Imre fejénél ült egy széken, s felzokogott:
- Látod, Imruskám, látod?!
Imre békés arccal feküdt a koporsóban, mint aki nyugodt álomba szenderült. Zsuzsi a könnyein át nézte, s lélekben megszólította.
" Itt vagyunk, édesdrágám!... Nem búcsúzni jöttem, mert a szívemben vagy, velem maradsz, amíg élek. Velem leszel örömben, bánatban, mindörökké! ,,
Annus felsírt megint:
- Ezt kellett megérnem!
Zsuzsi folytatta:
" Hoztam egy szál piros szegfűt, megcsókoltam, a szívedre teszem, hogy veled lehessek ott lent a sötétben is... "
A koporsóhoz lépett, Imre mellkasára tette a virágot, s megbillent közben. Péter átfogta hátulról, félig magához ölelte védelmezőn. Így álltak aztán a koporsó beszentelése alatt.
Mindketten imádkoztak magukban. Zsuzsi azt rebegte: "Mennyei Atyám! Öleld magadhoz jóságodban, vezesd el a szüleimhez, hogy együtt lehessenek mindörökké! ,,
Péter munkás életét említette ,,Teremtő Isten! Áldd meg, s adj neki örök nyugodalmat tevékeny, s hasznos élete után."
Mindketten összerezzentek, mikor Imrére helyezték a koporsófödelet. Annus is feljajdult.
- Ne hagyj itt, jó uram !- zokogta, s a koporsófödélre borult. Pali az anyjával sírt, aztán magához fogta, s megindultak a koporsó után. Zsuzsiék is elindultak. Az ajtóban félreállt a rokonság. Látható tisztelettel engedték őket előre. Akkor már köztudott volt Annus tévedése, Pali maga gondoskodott róla.
A kápolna előtti téren folytatódott a szertartás. Szívfájdítóan beszélt a pap. Azt mondta, gyermekek százait tanította meg a betűvetésre, mellette példát mutatott emberségből, becsületből mindannyiuknak. Aztán sorra elbúcsúztatta a hozzátartozóktól. Palinak köszönhetően Zsuzsit is megemlítette. Zsuzsannának nevezte, akit gyermekeként szeretett. Az egyházi szertartás után a nekrológok következtek. A város nevében az Oktatási osztály vezetője búcsúzott. Alig ismerte Takács Imrét, nemrégiben jött a városba, de érzékeny ember lehetett, el-elcsuklott a hangja.
Zebegényi Elvira a Vöröskeresztet képviselte. Arról beszélt, hogy Takács Imre volt két évtizeden át lelke, motorja annak a munkának, melyet magukra maradt öregekért, beteg emberekért, nehéz helyzetben lévő nagycsaládokért végzett egy lelkes kis csapat. Talán az egyetlen volt a koporsó körül, aki nem sírt közben, csak a kezében tartott virágok remegtek árulkodón.
Az iskola nevében az igazgatónő búcsúzott, s vele sírt a sok-sok kisdiák. Imrét elkísérte a tömeg a díszsírhelyig. Zsuzsi engedelmesen lépkedett a gyászkocsi után, megállt a sírnál, nézte a szél lengette szemfödelet, s felzokogott hangosan, mikor a megásott sír fölött a fán megszólaltak a vadgalambok, mintha Imre kedves nótájából jöttek volna búcsúszóra.
Péterbe kapaszkodva állta végig a sírnál tartott szertartást. Nem figyelt a körülöttük lévő világra, csak arra gondolt, aki a koporsóban pihent, s könnyein át nézte a pár betűt, a drága nevet, mely örökre bevésődött a lelkébe :
" Takács Imre élt 48 évet. "
A temetés után Kékesi Feri hazavitte Péteréket, s bement néhány percre. Mikor Péter kikísérte, Feri barátin mondta :
- Aggasztó Zsuzsi állapota, depresszió fenyegeti. Igyekezz kimozdítani ebből a helyzetből. Gyógyítgasd, Péterem, a szerelem erejével, nálunk bevált módszer.
- Még nem vinne rá a lélek... - felelte Péter, s elengedte a barátját.
Befordult az udvarra, mikor egy másik autó csikorogva fékezett mögötte. Megfordult, és elámult. Zombori Kata volt. A lány sápadtan ült a kormánynál, kilökte az ajtót, s mintha csak az előbb váltak volna el, azt mondta:
- Ülj be, légy szíves! Beszélnünk kell.
Péter a kiskapuban maradt, onnan felelt.
- Már nincs miről beszélnünk.
Kata felsírt.
- Még most sem érted, hogy rettenetes volt?!
- Már nem az?
- Most másról van szó! Nem akarom, hogy őrültséget művelj. Ez a lány nem szerethet téged, semmi keresnivalója az életedben!
- Gondolod?! - kérdezte Péter nevető szemekkel, mint aki biztos az ellenkezőjében.
Kata arca eltorzult.
- Akkor sem veheted el ! Tartozol vele. Én sem mentem férjhez. Te sem lehetsz egymagadban boldog!
Péter megfordult, s egyetlen szó nélkül otthagyta. Nem ment vissza Zsuzsihoz mindjárt. Leült a padlásfeljáróra, s sokáig nézte az égen kószáló fellegeket. Közben sírt a lelke. Hiszen valamikor szerette ezt a lányt, ha másképpen is, de szerette.
szerző: Rényi Anna		  
 
0 komment , kategória:   novellák, gondolatok, versek  
5. fejezet A G Y Á S Z ( 1. rész )
  2015-03-03 17:02:10, kedd
 
  X/A
Mily változása ez a dolgoknak! Péter valóban újjászületett. Évek óta csendes, visszafogottan halk fiatalember, reggel hangos köszöntéssel, ragyogó arccal lépett ki a szobájából. Félmeztelen teste duzzadt az erőtől, széles melle feszült, s olyan volt a járása, mint a fiatal párducé.
Erzsi a konyhában készítette a reggelit, s fiára csodálkozott. Péter szokása szerint csókot adott anyja arcára, de ezúttal nem érte be ennyivel. Felkapta bolondozva, s körbekeringte vele a konyhaasztalt. Erzsi nevetett. Már biztos volt benne, hogy fiával valami jó történt. Kimaradt az elmúlt éjszakákon, talán beért a kaland. Anyai szívvel nem bánta, hiszen fia életerős volt, szüksége lehetett időnként a kalandokra is. "Csakhogy rákapott végre !"- gondolta magában, s remélte, hogy ez már a gyógyulás jele.
Péter leült az asztalhoz, jó étvággyal hozzáfogott a falatozáshoz. Erzsi gyönyörködve nézte, aztán feljajdult hirtelen.
- Szűzanyám, hol a láncod?!
- Foglalóba adtam! - mosolyogta Péter.
Erzsi arcáról eltűnt az öröm, mert milyen kaland az, ahol foglalót adnak. Keskeny szájjal kérdezte:
- A keresztet is? Édesapád karikagyűrűjéből csináltattam.
- Visszakapod hamarosan a kis menyeddel együtt. Aranyos menyed lesz, édesanyám! Egy melegszívű kis angyal.
Erzsi az uzsonnát csomagolta, s arca már olyan volt, mintha megbántották volna.
- Aztán, miféle-kiféle az a lány?
Péter abbahagyta a falatozást, s ünnepélyesen mondta:
- Takács Imre bácsi unokahúga, Zsuzsi a neve. Szeretni fogod, mert valóban csodálatos teremtés. És olyan szép, édesanyám, hogy elmondani sem tudom !
Erzsi összeszorította a száját, s gondolta magában, hogy annál rosszabb. Biztosan nagy bajban lehet, sürgető gondban, ha éppen az ő sebesült arcú fiát választotta.
- Aztán, hány éves?
Péter lenyelte a falatot, s nevetett a szeme.
- Tizennyolc, most érettségizett.
- Mennyi?! - szörnyülködött Erzsi, s belekapaszkodott a korkülönbségbe - Elment a józan eszed?! Majdnem dupla idős vagy. Sok ez a különbség, fiam !
Péter hatalmasat nevetett.
- Sok?! Köztetek is volt néhány esztendő, mégsem hallottam, hogy soknak tartottad volna.
- Tíz év, és nem tizenhat!
- Ez legyen a legnagyobb bajunk! - felelte Péter vidáman, nem engedte elrontani a kedvét.
- Na de, édes fiam!... És, csak ilyen hirtelen?!
Péter arca mégis elborult.
- Nem volt az olyan hirtelen, édesanyám! Nekem örökkévalóságnak tűnt.
Erzsi színtelen hangon kérdezte:
- És, hova való?
- Budapestre!
- Na még ez is! - morogta Erzsi maga elé, aztán felcsattant a hangja. - Bolonddá tett téged az a lány!
- Biztos, hogy nem! Édesanyám, szeretem! Úgy szeretem, hogy az életem is odaadnám érte. Szeret ő is, bizonyosan tudom, gyönyörű bizonyságot tett mellette. Megcsókolta a sebesült arcom... - mondta, s az emlék könnyeket csalt szemébe.
Erzsi szívét is megszomorította vele.
- Megcsókolta?! - kérdezte, s nem mondott többet. Annál inkább gondolt. Most ijedt csak meg igazán.
Péter befejezte a reggelit, s ment sietve öltözködni. Erzsi hallotta, hogy fütyüli “Asszony lesz a lányból, bimbóból a rózsa..." Évek óta nem hallotta fütyülni, most mégsem tudott örülni neki. Nyugtalanságában a nóta szövegét is a lány rovására írta, mint aki bizonyos benne, hogy már megesett a dolog. "Na hiszen!,- gondolta ítélkezőn,- jóféle lehet duplán is, és nagyon akarja a fiát. Nagyon. Uramisten! Ments meg az ilyentől minket!" - rebegte magában, s amint Péter felült a motorra, sietett be a szobába imádkozni.
X/B
Péter a kórház belső parkolójában szállt le járművéről. Levette a bukót, hóna alá fogta, úgy ment át az udvaron. Szálfa egyenesen ment, ruganyos léptekkel. Aki ismerte, s látta, nem hitt a szemének. Évek óta csak bukóban látták közlekedni. A belgyógyászatra tartott, Takács Imréhez.
Imre borotválkozott éppen. Amint meglátta Péter örömtől sugárzó arcát, letörölte a habot, s kitárta karjait. Összeölelkeztek. Péter azonnal mondta:
- Mindenekelőtt bocsánatot kérek, hogy Zsuzsi nevét elhallgattam.
- Fátyolt rá!- felelte Imre jókedvűen. - Ülj le, fiam, és mesélj!
- Elfogadott Zsuzsi az arcommal együtt... - mondta gyanús remegéssel a hangjában.
- Mindjárt gondoltam. Képedre volt írva. No, meg fejjel magasabb is vagy tegnap óta! Aztán, hogyan tovább? Készítsük-e a stafírungot?! - tréfálkozott Imre, rejtegette vele elérzékenyülését.
Péter felállt, s meghajtotta magát.
- Ezennel tisztelettel, mély tisztelettel megkérem Zsuzsi kezét Imre bácsitól!
Imre meghökkent, s felállt maga is.
- No, de édes fiam, én csak tréfáltam! - felelte tiltakozón.
- Én nagyon is komolyan gondoltam! Megkaptam hozzá Zsuzsi beleegyezését.
- Az más! Ha már így van, áldásom rátok, Péter! - mondta, s kezét nyújtotta. - Áldjon meg az Isten is benneteket!
Összeölelkeztek újra. Mikor leültek megint, Imre huncut szemekkel mondta:
- Sürgős lett, te betyár?!
- Nagyon is. Amint lehet, összeházasodunk.
- Édesanyád mit szól hozzá?
Péter kicsit zavarba jött, aztán kivágta magát.
- Picit soknak találja a tizenhat évet, pedig köztük is volt vagy tíz!
- Sok vagy nem sok, majd az élet megmutatja. Még mindig jobb, mintha fordítva lenne - mondta Imre nagyot nevetve, aztán hozzátette szép meghatottsággal - Igazi örömöt szereztetek nekem, fiam !
- Zsuzsi is remélte, hogy így lesz.
- Egy rugóra jár a lelkünk. Aztán könnyen, vagy nehezen ment?
Péter mélyet sóhajtott.
- A szeretet, Imre bácsi... Zsuzsi nem látta az arcom, abban biztos voltam, bárhogy bizonygatta. Iszonyúan féltem. Levetette velem a bukót, és megcsókolta a sebhelyet.
- Megcsókolta?! - kérdezte Imre is, s bepárásodott a szeme. - No, az szép volt. Ilyesmire gondoltam magam is. Itt is érted remegett.
- Az életem értelme lett, a boldogságom !- mondta Péter - Tessék meggyógyulni hamar, jöhessen a lakodalom mielőbb.
- Gyászunk van, fiam! Na, de azért kell egy kis mulatság, ilyen esetben sem vagyok a jónak elrontója. Iratkozzatok fel, egy hónapot várni kell mindenképpen. Feleségemet bízzátok rám. Míg bent vagyok, érjétek be az esti találkozásokkal. Aztán visszatérünk a dologra. A budai körülményekről beszélgettetek-e?
- Nem volt rá idő. De mindjárt mondom, Zsuzsit egy szál ruhában is elveszem.
Imre bánatosan felnevetett.
- Alighanem teljesül a kívánságod, ahogy ott most állnak a dolgok! Valamit mégis meg kell beszélnem veled. Nővéremnek volt egy kérője a halála előtt. Kozma nevezetű bitang. Gusztust kapott a kislányra. Nővérem halála után előle menekítettem hozzánk, miatta nem léphet ki Zsuzsi magában a házból... Rád bízom, Péter, a kis madaramat! Nem vagyok már biztos a holnapokban. Ha valami érne, Zsuzsi magában nem mehet vissza Budára. Tegnap óta sejtem, hogy nálunk sem maradhat. De itt vagy most már te, hála istennek!
- Itt vagyok! - mondta Péter, s megfeszült az arca. - Isten irgalmazzon annak, aki rossz szándékkal közeledik hozzá.
Imre jólesőn nyugtázta, s halkabbra fogta a hangját.
- Felhatalmazlak, hogy tartsd magad mellett! Akkor is, ha még az esküvő előtt volnátok.
- Ne adja isten, hogy szükség legyen rá! De úgy lesz! Mindenáron.
- Köszönöm, fiam!
Összeölelkeztek harmadszor is. Takács Imre megnyugodott, jó kezekben tudta már a kis madarát. Csak a magasságos Isten a tudója, hogy okos dolog volt-e letenni a terhet, mert ki tudja, mi adhat erőt az embernek, ha bajban van.
Amint Péter elment, Imre visszaállt a tükör elé, folytatta a borotválkozást, s belenevetett a tükörbe ,, Ej, de szép nap ez, de betyár szép nap! ,, gondolta örömmel. Megfeledkezett saját intelméről, pedig élete során sokszor elmondta, hogy : "Nyugtával dicsérd a napot!"
Péter következő útja Kékesi Ferihez vezetett. A főorvos már a szobájában volt, s mikor Péter benyitott az ajtón örömről árulkodó arccal, felugrott és elébe sietett.
- Hogy csináltad, a mindenségedet ?! - kiáltotta Kékesi Feri jókedvűen.
- Megsegített az Isten! - felelte Péter csendesen.
- Éppen ideje volt... - mondta a jó barát, s átfogta Péter vállát, vezette a fotelokhoz - Mesélj!
Péter néhány mondattal tájékoztatta, s indult máris. Elvira szigorúan vette a munkakezdés idejét.
Kékesi Feri az ajtóig kísérte.
- Lacival mikor beszélsz?
- Nem tudom. Azt sem, hogy kezdjek hozzá.
- Csak kíméletesen. Kiheveri hamar, de most nagyon beindult. Valóban nagyon szép ez a kislány! Még Ilikém fejét is megzavarta. Nem mesélte Zsuzsi?
- Egy szót sem szólt.
- Na, majd elmondja. Kérj a nevemben elnézést tőle. Tegnap itt voltak Lacival, megsimogatta Lacika fejét, Ili elrántotta a gyereket. Tudod, hogy békességben élünk, de ebből támadt egy kis vitánk. Valami buta álommal magyarázta, éppen tegnap reggelre álmodta. Ráismert Zsuzsiban arra, aki elvette tőle a gyerekeinket. Futó féltékenység, álombeütéssel... - nevetett a főorvos, s nyújtotta Péternek a kezét.
- Akkor jó barátnők lesznek, mert Zsuzsi is hisz az álmokban! - mondta Péter maga is nevetve, s megszorította a baráti kezet.
Elviránál csak vizit után jelentkezett. Nem térhetett ki előle. Vizit alatt megjegyezte a főorvos asszony, mikor látta a jókedvet rajta, "Fütyülni is fogsz?! " Valamikor gyakori szokása volt. Három esztendeje nem hallották. Péter gondolta, már megint sejt mindent. Elvira nem sejtette, hanem tudta. Már előbb tudta, mint Péter gondolta. Látta átjönni az udvaron bukóval a hóna alatt, s ebből kitalálta a többit. Péter megállt az asztala előtt, Elvira fel sem nézett, csak úgy kérdezte:
- Éspedig?!
Péter tudta, hogy addig nem engedi el, míg minden részletre vonatkozóan ki nem elégíti kíváncsiságát. Beletörődőn felelt.
- Először is, tegnap tévedésben voltam. Amit a parkban láttam, azt félreértettem. Zsuzsi akkor mondta meg Lacinak, hogy nincs reménye. Vigasztalnia kellett. Segítségét kérte, hogy miattam négyszemközt maradhassanak Imre bácsival. Laci becsületére, segített. Másodszor is tévedésben voltam. Mikor a barátom sorstársának nevezett, valójában azt közölte vele, hogy már neki sincs esélye. Keserűségemből fakadt, hogy nem esett le a tantusz.
- A lényegre! - vágott közbe Elvira, s türelmetlen kíváncsiság ült az arcán.
- Zsuzsi elfogadott az arcommal. Megcsókolta a sebhelyet... - mondta halkan.
Elvirának is el kellett mondania, hiszen számára ez volt a legszebb csoda. A főorvos asszony felnézett, de egy árva szót sem szólt, csak a tekintete volt szokatlan, mintha könny csillant volna meg benne.
Péter folytatta.
- Összeházasodunk, amilyen hamar csak lehet.
Elvira letette a tollat, szigorúan végignézett Péteren, s szinte foghegyről mondta:
- Nászút nincs! Majd őszre, ahogy ütemeztem a szabadságod. Nem boríthatom fel a rendet miattad.
Elvira hol elváró főnök volt, hol jó barát, mikor minek volt itt az ideje. Péter bólogatott, próbált volna ne bólogatni. Megindult az ajtó felé, Elvira utána szólt. Most a jó barát volt.
- Péter!... Örülök, fiam! - mondta melegen, s holdvilágképén szétterült a mosoly.
X/C
Péter a délelőtti látogatás előtt akarta megkeresni Füredi Lacit, húzta-halasztotta, noha sürgős volt. Zsuzsival megbeszélték, hogy nyilvánosan találkoznak a látogatás ideje alatt a kórház udvarán, a főbejárat előtt. Lacival előtte kellett beszélnie. Ha a történtek után váratlanul együtt látja őket, tetézik a bajt.
Maga is biztos volt abban, hogy ebbe belerendül a barátságuk. Laci akármilyen jó barát, az önérzete nehezen viseli majd, hogy nyilvánosan vereséget szenvedett. Nőügyeire oly hiún büszke fiú nem tudja majd elviselni, hogy a legszebb lány dolgában alulmaradt. Ha még bele is szeretett Zsuzsiba, ahogy állítja, akkor kevés remény marad arra, hogy megbocsát. A szerelem harcterén nincs megértés, nincs megbocsátás. Maga ugyan megpróbálta, de aztán a vasúti parkban rádöbbent, hogy mégsem lehet tudomásul venni, hogy másé legyen az, akit szeret. Laci is így fog érezni. Ennek ellenére meg kell próbálnia. A barátait is szereti, önszántából nehezen mondana le bármelyikükről is.
Mély lélegzetet vett, s felhívta Lacit telefonon.
- Beszélnünk kell egymással még a látogatás előtt, Lacikám! - mondta berekedve.
Füredi Laci hangjára is alig lehetett ráismerni, ideges volt, elutasító.
- Majd a látogatás utána, komám! Most életbevágón fontos dolgom van. Már itt sem vagyok! - kiáltotta, s lecsapta a készüléket.
Péter az ablaknál állt, s látta Lacit lerohanni a főbejárat elé. Rohant maga is. Mikor a sebész meglátta, rámordult:
- Komám, később!
- Most rögtön! - mondta Péter határozottan - Hallgass meg !
Erőszakos volt, mert mindenképpen el akarta kerülni, hogy Laci ott a lépcsőn döbbenjen rá, hogy mi a helyzet. Laci a lépcső korlátjának támaszkodott, a portát nézte. Remegett az idegességtől, s magából kifordulva mondta :
- Most nem ! Nem érted, hogy magánügy ?! Hagyj magamra!
Zsuzsiék közben beléptek a portán, nem volt már idő többé semmire. Mindketten feléjük fordultak, s vártak.
Annus most is előrerohant. Vágtatott, mint a gőzmozdony. Végigmérte Pétert lesújtó pillantással, de a sebész illedelmes köszönését sem fogadta. Becsörtetett az üvegajtón. Zsuzsi ekkor ért az első lépcsőfokhoz, s kettőjük láttán nyugtalanság volt a szemében.
Füredi Laci elállta az útját, s megszólalt zaklatott hangon.
- Zsuzsi hallgasson meg! Eddig vélhette, hogy csak beszélek, ahogy szoktam. Főképpen, hogy mások telebeszélték a fejét, amin egy pillanatig sem csodálkozom. Rászolgáltam, de most bebizonyítom, hogy halálosan komoly a szándékom. Ünnepélyesen kijelentem, hajlandó vagyok feleségül venni a legrövidebb időn belül, ha azt a valakit csak kitalálta. Ha igent mond, azonnal megkérem Imre bácsitól...A feleségem lesz, Zsuzsi ?!
Zsuzsi szeme bepárásodott. Ez a szegény fiú mégsem tudott lemondani róla, reggelre megért benne a komoly elhatározás. Nehezebb lesz a dolguk, mint gondolták. Péterhez menekült a tekintete, s megszólalt.
- Nem találtam ki azt a valakit, Laci ! Péter a kedvesem, feleségül megyek hozzá...- mondta szinte bocsánatkérőn, s megfogta Péter kezét.
Csak egyetlen pillanatig fogták egymás kezét. Zsuzsi aztán fellépett a következő lépcsőfokra, s otthagyta őket. Füredi Laci néhány pillanatra szinte megkövült. Péter a vállára tette a kezét, s nagyon melegen mondta:
- Lacikám, beszéljük meg !
A sebészen úrrá lett az indulat, s kirántotta a vállát.
- Menj a fenébe! - kiáltotta elfúló hangon, s lerohant a lépcsőn.
A park felé vette az irányt. Péter utánaeredt. A fenyők között érte utol, s elkapta. Birkózni kezdtek, Laci csaknem verekedett, de Péter lefogta, s az arcába kiáltotta:
- Hallgass meg, te őrült!... Zsuzsi választott. Tegnap még azt hittem, téged... Százzal mentem majdnem a gazdaház sarkának.
A sebész karjai lehanyatlottak, levegőt kapkodva kérdezte:
- Megőrültél?!
- Végső kétségbeesésemben. Aztán elmentem az ablaka alá abban a fájdalmas hitben, hogy miattad elküld majd.
- De nem küldött el.
- Nem. Elfogadott az arcommal. Én meg majdnem felkenődtem a falra.
- Te marha ! - mondta a sebész dühös sírással, s összeölelkeztek. Egyelőre megmenekült a barátságuk.
X/D
A kórtermi szobában Takács Imre nem titkolt örömmel nézte a kis madarát. Zsuzsi az ágya szélén ült, ragyogott a szeme, s titkon megszorították egymás kezét. A révházi tanító csak a szája mozgásával mondta:
- Szép örömöt szereztetek nekem!
- Remélem is !- mosolyogta Zsuzsi, s a szeme a szekrényt takarító Annusra rebbent. Az asszonyt elfoglalta a munkája. Merészebbek lettek.
- Boldog vagyok, édesdrágám!- súgta Zsuzsi örömmel.
- Hála istennek! - fohászkodott Imre, s mélyet sóhajtva hozzátette - Hanem, ha már így van, Péterre bíztalak, kis madaram!
Zsuzsi tekintete elborult, Imre megszorította a kezét vigasztalón, s motyogta hozzá:
- Muszáj volt, a szívem!
Nem volt jól, s Zsuzsinak elárulta. Zsuzsi szemében sokasodtak a könnyek. Imre nem engedte szomorkodni, hirtelen megélénkült.
- Nótázzunk egyet ! Ma olyan szép napom van, hogy muszáj kicsit dalolni hozzá...- mondta szinte vidáman, aztán kicsit elborult a tekintete - Eszembe jutott az a nóta, amit egyszer régen, még babszem korodban kiválasztottál magadnak. Tudod-e, hogy melyikre gondolok ?
Zsuzsi tudta. Elnevette magát, pedig szomorú emlék volt. Akkoriban Imre elmaradt levelei miatt kesergett. Rózsinak szokása volt elolvasni Imre leveleit. Ha úgy ítélte meg, nem adta tovább Zsuzsinak, hanem bedobta a papírkosárba. Sokszor előfordult. Zsuzsi közben várta naponta, heteken át.
Sóhajtva mondta :
- Látod, ebből is emlék lett ! Eldalolhatjuk, de tudok vidámabbat is. Mostanában van két új nótám. Fütyülve is szépek. Az egyik a ,,Szeretnék május éjszakáján" A másikat kitalálod ?
Imre nevetett.
- Könnyű lesz ! Nem lehet más, mint a -" Csak egy kislány van a világon "- Na ugye, hogy eltaláltam ?!
Zsuzsi kacagott.
- Honnan tudtad ennyire biztosan ?!
Imre újra nevetett.
- Kiolvastam a szemedből ! No, meg én is voltam fiatal valamikor. Ha egy ilyen kislánynak daloltam volna, ezt biztosan eldalolom. Akkor most jöhet az a régi nóta ?!
Zsuzsi megadta magát, s háromra belefogtak - " Nem jön levél, hiába várom..."
Végigdalolták a nótát, s nevetve összeborultak. Imre annyira nevetett, hogy egészen belevörösödött, még a könnyei is potyogtak. Zsuzsinak kicsit gyanús lett ez a jókedv, de nem maradt ideje a töprengésre, mert tekintete Annusra rebbent. Megijedt attól, amit látott. Annus elképedve bámulta őket. Imre is észrevette, s felesége felé nyújtotta a kezét.
.- Gyere ide, édes lelkem, hiszen te is szereted a szép nótákat!
Annus engedelmesen közelebb lépett, de arcán már méltatlankodás volt, s így is mondta:
- Akkor sem jutna eszembe kórházban dalolni!
Imre játékosan megpaskolta a kezét, s könnyed hangon felelt.
- Kórház, nem kórház, ha a szív kiköveteli, dalolunk! Zsuzsukám, daloljuk el Annus nénéd nótáját is !- mondta rábeszélőn, s belekezdett máris - " Az én jó apámnál ..."
Zsuzsi igyekvőn dalolt, s szeme sarkából figyelte Annust. Az asszony lelkét felkavarta a nóta, s szabad kezét a szeméhez emelte. Imre abbahagyta a nótázást, lehúzta magához a feleségét, s megcsókolta.
Zsuzsit rosszul érintette. Lenézett a földre, s összeszorult a szíve, noha eddig is sejthette volna, hogy Imre “így" is szereti a feleségét. Talán bohó féltékenység volt ez, vagy csak a csordultig telt lélek érzékenysége, de nagyon elfogódottá lett.
Imre rámosolygott kérőn.
- Hagyj kicsit magunkra, kis madaram, csak néhány percre, aztán folytatjuk, jó ?!
Nyilvánvaló volt, hogy vigasztalni akarja a feleségét. Zsuzsinak most nehezére esett kimenni. Legszívesebben rákiabált volna Annusra, hogy hagyja abba a sírást, ez nem az ő napja, de Imre szemében szelíd kérés ült. Így elindult az ajtó felé. Onnan még visszanézett, mosolygott is, Imre is mosolygott. Szemre minden rendben volt már, csak a szíve akar megszakadni mégis. Betette maga mögött az ajtót, s sírva fakad, ha Péter nem térül hozzá, de ott termett, s karjaiba zárta a népes folyosón.
- Mi baj? Bántott Annus? - kérdezte mindjárt.
- Nem. Imre kért meg, hogy jöjjek ki... Megcsókolta Annust!- mondta panaszosan, s mégiscsak könnybe lábadt a szeme.
Péter felnevetett.
- De hiszen a felesége, kis virágom!
- Tudom, hogy csacsiság! - szepegett Zsuzsi, s elindultak együtt az udvarra. Mire leszaladtak a lépcsőn, vidám volt újra. Elbújtak az épület sarka mögé. Péter a karjaiba zárta, s csókolta boldog szédülettel, aztán azt mondta :
- Istenem, de gyönyörű kék a szemed nappali világosságnál !... Zsuzsikám, édes kicsi boldogságom, ha eddig nem őrültem volna beléd, most megtenném, Isten a tanúm rá!
Zsuzsi tudott már szívből kacagni, s maga nyújtotta csókra az ajkát. Péter fél órát kapott Elvirától. Hamar letelt, indultak vissza kéz a kézben. Péter az osztályára. Zsuzsi Imréhez. Az udvar közepén jártak, mikor kicsapódott a főbejárat ajtaja, s Annus kicsörtetett rajta. Szétrebbentek hirtelen, de meglátta őket, s dühösen rákiáltott Zsuzsira.
- Már megint hol kódorogsz ?! Indulás ! Megyünk haza !
- Még nem köszöntem el Imrétől...- mondta Zsuzsi, s indult a lépcső felé elszántan.
Annus újra dühöngött.
- Orvos van nála, nem mehetsz be. Gyerünk! - kiáltotta, s rohant a parkoló felé.
Zsuzsi nem mozdult, a csapóajtót nézte. Vannak az ember életében olyan pillanatok, mikor érzi, hogy valami még sincs rendjén, de nem tudja, mi az. Zsuzsit kerülgetni kezdte a pánik. Arcára volt írva. Péter odament hozzá, s sietve vigasztalta.
- Ne nyugtalankodj! Feri konzultánst hívott Nagyegriből Imre bácsihoz. Később bemegyek hozzá. Tudod mit, estére kiloplak az ablakon, és behozlak. Rendben van?
Zsuzsit most nem lehetett könnyen lebeszélni, meglepőn makacs volt.
- Rendben, de most visszaszaladok egy puszira...- mondta, s megindult újra a lépcső felé. Péter átfogta a vállát kedves erőszakosan, s megfordította.
- Zsuzsikám, most nem lehet, értsd meg! - mondta kérőn - Legjobban Imre bácsi érdeke, hogy senki se zavarja meg a vizsgálatot... Menj, kicsi virágom, mert Annus még dühösebb lesz.
Zsuzsi elindult, de vissza-visszanézett. Húzta valami, nyelte a könnyeit. Aztán mégis elment Annus után. Az asszony már beindította az autót, s kiabált.
- Neked kérvényt kell benyújtani ?! Mit kujtorogsz folyton, nem bírsz a véreddel ?!
Nem várt válaszra. Indított, s ment megint, mint a kamikaze. Mikor a ház elé értek, Zsuzsi kiszállt, hogy kinyissa a kaput, de Annus rákiabált.
- Ne buzgólkodj, kell a fenének ! Ki tudom nyitni magam is. Az ablakod nyisd ki, mert üveget pucolok, de csak az utcáról. Amíg itt vagy, addig nem teszem be a lábam abba a szobába. Aztán majd kifertőtlenítem utánad, te kullancs!
Zsuzsi igennel felelt, s közben gondolta magában, sem a szenvedés, sem a betegség nem mentség az ilyenféle alávalóságra. Azért engedelmesen kitárta az ablakát, s lehuppant az egyik fotelba. Rossz kedve volt. Nem tudott szabadulni attól az érzéstől, amivel Imrét otthagyta.
Közben Annus hozzáfogott a munkához. Először a maga ablakát intézte, egy hokedlin állt, közben akadtak beszélgetőpartnerei, a két rosszindulatú szomszédasszony. Szapultak egy harmadik asszonyt. Annus aztán átköltözött az ablaka alá, s a hangja azonnal felcsattant.
- Hú, azt a riherongyát! Ide nézzetek, cipőnyomok a falon! Ez itt engedi be magához a kurafikat. Na, megállj csak ! - kiáltotta, s már szaladt.
Zsuzsi nagyon megijedt. Maga is felugrott, s szaladt kifelé a házból. Mire kiért az udvarra, Annus már kirángatott egy karót a virágoskertből. Nem volt nehéz kitalálni, mit akar vele.
Zsuzsi rémületében elébe kiáltott védekezőn.
-Senkit sem engedtem be! Péterrel csak a párkányon ültünk, és beszélgettünk. Csak beszélgettünk !
Annus rohant a karóval.
- Nem érdekel a magyarázatod, te cafat! - kiáltotta, s iszonyúakat vágott rá, miközben tovább ordított - Kuplerájt csináltál a tisztességes házunkból?! Akkor nesze!... Nesze!
Zsuzsi védte a fejét, s menekült volna az utca felé, de szerencsétlenségére a kiskapuba beállt a két szomszédasszony nevetve, s biztatták Annust.
- Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon!
- Úgy, úgy! Adj neki, tanuljon tisztességet!
Zsuzsi végül a fal tövébe kuporodott, karjait a feje fölé emelte, s zokogott. Annus végre leengedte a karót, s lihegve mondta:
- Megérdemelted, te mocsok! Már régen készültem rá, hát most megkaptad! Imre is megtudja, hogy kit melengetett a keblén!
S, ezzel fordult, rohant a kocsihoz, ahogy volt, papucsban, otthonkában, kendővel bekötött fejjel. Szomszédasszonyok nyitották a kaput. Zsuzsi rohant, belekapaszkodott az autóba, kiabálta, hogy ne menjen Imréhez, nem szabad felidegesíteni, nagyon beteg. Annusnak hiába könyörgött. Indított, mint a rakéta, ment a kórházba, vitte a parttalan gyűlölet.
Zsuzsi sírva tántorgott be a házba. A fürdőszobában a kád előtt térdre esett, s kétségbeesve zokogta :
- Megöli, jaj, istenem, megöli !
X/E
Kékesi Feri a telefonhoz kérte Pétert. Gyanútlanul ment, mit sem sejtve a történtekről, s kedélyesen szólt bele a készülékbe.
- Ferikém?!
- Szomorú hírt kell közölnöm, barátom... Meghalt Takács Imre.
Péter torka összeszorult.
- Jaj, istenem !...Mi történt?
- Röviddel előbb berontott a felesége. Nővér éppen nem volt a közelben. Mire meghallották Imre bácsi szobájából a cirkuszt, késő volt.
- Őrület !- mondta Péter kibukó fájdalommal. - Megölte az a szerencsétlen asszony ?!
- A lehető legrosszabbkor rontott neki. Mindent megtettünk, ami tőlünk telt, de nem tudtuk megmenteni. Rettenetesen bánt. Most Takácsnét kell ápolnunk, várjuk a fiát, hogy hazavigye.
- Zsuzsi nincs vele, ugye?! - kérdezte Péter növekvő nyugtalansággal.
- Csak magában jött, otthoni öltözetben. Ebből is látnivaló, hogy micsoda indulattal. Elláttuk, de a nyugtatók mellett is tépi a haját, őrjöng még mindig a szerencsétlen.
Péter rohant Elvira szobájába. Kopogtatás nélkül rontott be az ajtón. A főorvos asszony kezében volt a kagyló, és sírt. Péternek semmit sem kellett mondania, Elvira intett: "Rohanj!"
Péter néhány perc múlva már a régi kertváros felé robogott. Takácsék előtt leugrott a járművéről, lábbal nyitotta a kiskaput, rohant be, fordult ahhoz az ajtóhoz, ahonnan a zokogást hallotta.
Zsuzsi még mindig a kövön térdelt, s a kivágódó ajtóra kapta a tekintetét.
- Neeem! - sikította velőtrázón, s végigvágódott a kövön.
Péter a karjaiba kapta. Mikor meglátta az ütések nyomát, azt hitte, az eszét veszti. Zsuzsi karjain véraláfutások éktelenkedtek, a póló mutatta, hogy vállait, hátát is érték az ütések.
Bevitte a szobájába, lefektette, s megpróbálta magához téríteni, de nem tudta. Zsuzsit elkapta a gyerekkori betegsége a borzalmas felismerésre - ha Péter ott van, s így toppant be, az csak egyet jelenthet, Imre meghalt. Testével-lelkével, minden idegszálával tiltakozott ellene. Eszméletlen feküdt az ágyán, bőre nyirkos volt, kezei-lábai hidegek. Péter tenyere alatt hűlt egyre jobban, s gyengült a pulzusa.
Péter közel állt az őrülethez. Telefon nem volt, motorral nem vihette be a kórházba, táskáját nem hozta magával, már akkor sem volt ura önmagának. Zsuzsit ott kellett hagynia, hogy segítség után rohanjon. Isten óvta ezen az útján, s mindenkit, aki akkor éppen arra közlekedett.
Kékesi Ferihez rohant. A főorvos nem hagyhatta el az osztályt. Kapkodva konzultáltak. Míg Kékesi Feri a mentőt hívta, Péter átrohant a táskájáért az osztályára. Az egyetlen mentő nem volt a helyén, előtte indult ki az egyik közeli faluba. A főorvos kitette a maga slusszkulcsát az asztalra, s nyugtalanul nyúlt újra a telefon után. Füredi Lacit hívta. Látta Péteren, hogy kiborult, s gondolta, hogy amúgy is elkél a segítség, ha be kell hozni a lányt.
Péter visszarohant, szinte nem volt magánál, Feri néhány szóval tájékoztatta, majd erélyesen mondta:
- Így nem vezethetsz! Nem vagy ura magadnak.
- Várjam meg a mentőt ölbe tett kézzel?!- kiabálta Péter, s kapott a slusszkulcs után.
- Nincs másik barátod? - kérdezte mögötte egy szemrehányó hang. Füredi Laci kivette a slusszkulcsot a kezéből, visszadobta az asztalra, s vitte a maga autójához.
Zsuzsit úgy találták, ahogy Péter hagyta. Péter kezében remegett az injekciós tű. Füredi Laci elvette tőle, s maga adta be az injekciót példás nyugalommal, noha közben róla is szakadt a víz. Aztán töprengőn mondta:
- Ferinek igaza lehet, ennek a fura sokknak kórelőzménye van. Zsuzsi nem említett semmit?
-Volt is időnk rá! - idegeskedett Péter, s kapkodva csomagolta be Zsuzsi bőröndjét. Sorra nyitogatta a szekrényeket, mindent bedobált a bőröndbe, amit talált. Nem akarta visszahozni a házba annyi időre se, hogy maga csomagoljon be.
Annusék miatt is siettek. Zsuzsinak nem volt szüksége újabb traumára. Pali már ott volt az anyjáért a belgyógyászaton. Esztivel istápolták, készültek haza. Az utcában találkozott a két autó. Zsuzsi közben kezdett magához térni, de látszott rajta, nem tudja, mi történik körülötte.
Mire a kórházhoz értek, rányílt a szeme a világra, s attól kezdve nem bírtak vele. Zokogott, hogy hallgatni is nehéz volt. Nem működött együtt, Imréhez akart rohanni. Péter rimánkodva birkózott vele, de Zsuzsi ezúttal senkire, semmire sem volt tekintettel, karmolt, harapott, mindenképpen el akart jutni Imre szobájáig.
Péter más helyzetben maga viszi el Imre ágyához, de ebben a sokkos állapotban nem nézhette meg Imrét. Míg Péter a karjaiba ölelte, Kékesi Feri erős nyugtató injekciót adott Zsuzsinak. Lassan megnyugodott, s elaludt Péter karjai közt. Lefektették a vizsgálóasztalra, s konzultáltak felette.
- Hagyd itt ! Sérülései is indokolják a felvételt. Ennek a fura sokknak is utána kell néznünk. Hagyd itt nyugodtan, vigyázunk rá !- mondta a főorvos
Péter ingerülten felelt.
- Mint Imre bácsira?! Köszönöm !...Hol a nehézségbe voltak a nővérek?
Kékesi Feri szomorúan felelt.
- Négy nővér hiányzik az osztályomról. A kis pultos éppen sürgős hívásnál volt. Most a nővérszobában zokog, Imre bácsi volt a legkedvesebb tanítója.
- Nem hagyom itt! Még a kórház közelébe se hozom egyhamar - mondta Péter eltökélten, s rohant Elvirához szabadságért.
A főorvos asszony szokatlan türelemmel hallgatta végig. Arca hamuszürke volt. Pétert meglepte, hogy Takács Imre halála ennyire megviselte. Elengedte Pétert a temetést követő napig, noha előtte a nászutat sem engedélyezte volna. Maga fogja helyettesíteni, mert nem volt szabad kolléga az osztályon. Ilyen volt Zebegényi Elvira. Ha valóban szükség rá, segített.
Zsuzsira a két barát vigyázott közben. Mikor Péter visszament, Füredi Laci azt mondta, Takácsnét fel kell jelenteni, Feri már megírta a látleletet. Még sohasem látták ennyire dühösnek. Péter azt felelte, majd Zsuzsi eldönti, hogy feljelentsék-e. Aztán azzal folytatta, hogy Zsuzsit hazaviszi magukhoz. Végleg hazaviszi.
Zsuzsit erről nem akarta megkérdezni. Tudta, hogy semmiképpen sem egyezne bele. S, vinni akarta mindenképpen. Betették Füredi Laci kocsijába. A hátsó ülésen, Péter ölében pihent a feje. Megindultak vele új otthona felé. Anélkül fordult az élete, hogy tudott volna róla. Pétert felhatalmazta rá Takács Imre.
S, felhatalmazta a szerelem.
szerző: Rényi Anna		  
 
0 komment , kategória:   novellák, gondolatok, versek  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2015.02 2015. Március 2015.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső
Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 49 db bejegyzés
e év: 1028 db bejegyzés
Összes: 8743 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 762
  • e Hét: 1932
  • e Hónap: 3827
  • e Év: 54618
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.