|
2015-06-13 11:28:01, szombat
|
| |
| |
Azt mondják, az ember 3-4 éves koráig tud visszaemlékezni. Ha ez igaz, akkor is néhány emlékkép úszik elő csak a múltból. Azok is kicsit más megvilágításba kerülve.
Volt óvoda Répceszemerén az ötvenes évek második felében, s ezt az is bizonyítja, hogy volt emlékem az óvodáról. Ez olyan délelőtti megőrzés lehetett csupán, hiszen ebédelni már hazamentünk.
Két emlék. Az egyik a távolságok relatív volta. Óvodásként elmentünk a Répce túloldalára, a nagy fához. Leültünk alája, s énekeltünk. Ez a séta, számomra a világgal való szembesülést is jelentette, hogy van tovább a Fő utcánál, s lehet, hogy a tovább után is van tovább. S lett aztán még elköltözésünk előtt, egy árvizes napon elcsatangoltam föl a Réce kiöntéséig, s bizony féltem egymagam látva a nagy vizet.
A másik emlék. Az óvó nénik nem engedtek ki bennünket egyenként pisilni. Össze kellett várnunk egymás. 5-6 évesen ez a szorongató várakozás nem tűnt kellemesnek. S egyszer aztán, amikor már nem lehetett tartogatni, beosontam a szekrény mellé, s nem sokkal később magam is csodálkoztam a többiekkel, hogy kis patakocska kanyargott elő a szekrény alól.
Többet nem kellett megvárnunk egymást.
Szemerében nagy havak voltak, korai emlékem egyike is ehhez kötődött. Kozákékkal laktunk egy épületben, azonban a családi név így soha nem jött elő bennünk, Kató néni, és Misi bácsi már inkább. Ha jól emlékszem, Misi bácsi a laki szénsavgyárban dolgozott, s nyaranta egy-egy tömb jéggel jött haza, ezen készült a vaníliafagyi.
De vissza ahhoz a télhez. 1962-ben történhetett, hogy Bözsi néni az udvarban álló hátsó épületbe költözött Imre bácsival, aki az első nagy háború szerbiai élményét mesélte el. Havazott. S a fehérlő kinti világban egyszer csak megjelent az ablakban egy fejkendős ismeretlen arc. Megrémültünk, s bújtunk mindenfelé. Jött ismerkedni, és barátkozni Bözsi néni, aki azután napi vendég volt nálunk. Diavetítőn néztük az Egri csillagokat, aztán anyánk estéről estére felolvasott belőle egy részletet. A konyhában persze, mert hideg szobába csak aludni mentünk, a sütőben melegített téglával, ami nem sok meleget varázsolt, legföljebb hideg lábacskáinkat tudtuk ideig-óráig melengetni.
Répceszemere. Első tíz évem színhelye, a csodáké, a kerek világé.
Aztán az iskola jött. Az alsó tagozatnak a templommal szembeni épület adott színhelyet, Polgár tanító néni itt próbált bennünket betűvetésre tanítani. Sikerrel. Pedig övé volt négy osztály, az osztatlan iskolában. A sok fecskefarok, a szép írás gyakorlása akkor nagyon nem esett az ínyemre, de később, gyakorló tanárként sokszor áldottam a nevét, hisz neki köszönhetem a világra nyíló első ablakocskát, s azt, hogy a gyakorlás végül meghozza az eredményt.
Nekem Répceszemere volt a világ, csak sejtettem, hogy van azon túl is valami, de ott nem véd meg senki. A világ Celldömölk és Sopron felé volt nyitott. A faluból sínpár kúszott az ismeretlen felé, s ma is úgy gondolok a Fertőszentmiklós - Celldömölk közti vasútvonalra, mint valamiféle köldökzsinórra, amin át áramlottak a hírek, idegenek jöttek, s ami összekötötte Répceszemerét a külvilággal. Egy celli emlék bukik föl az időből, vittük zöld szemű rádiónkat anyámmal megjavíttatni, valami elromlott a készülékben. A rádió volt a másik dolog, ami a külvilág létét bizonyította, a recsegés ropogás közt bizony néha alig lehetett hallani a titokzatos Szabad Európát, a titkos híreket, amelyekről nem nagyon lehetett beszélni.
Húsz forint lett volna a javítás. Nem volt húsz forintunk. Lógó orral mentünk haza. A keserűség és a tehetetlenség most is kúszik föl a gyomorból, ahogyan anyám csalódottságát átéreztem. Aztán valahogyan lett később húsz forint, de az az emlék már nem maradt meg bennem.
Sopron nem vonzott. Hűvös, bezárt városnak tűnt, egyszer osztálykiránduláson a Várkerületen kiállított bálnát néztük meg, a nagy tetemet végighurcolták az országon. Büdös volt és nyálkás. És a kórház, ahol Hőnismitt doktor (maradjon meg így a neve, hiszen leírva soha nem láttam) megvizsgált, s közölte, hogy a fülem a mandulától fáj, s azt ki kell venni. Mintha időpontot is kaptunk volna, de aztán semmi nem lett a műtétből, mert a doktor eltűnt, disszidált, ahogyan mondták. S ez olyan természetes volt. Disszidálni. Anyám néha föl-fölemlítette, hogy apu, aki akkor Sopronban dolgozott, a családdal együtt neki akart vágni a forradalom alatt a határnak, de édesanyám józansága visszaparancsolta.
A vasútról még csak annyit, annak későbbi felszámolása tette tönkre a vidéket, a virágzó falvacskákból zárt, pusztuló települések lettek, s fölgyorsult az elvándorlás. Nagy ötlet volt. Holtukban is legyenek átkozottak, akik kitalálták, hogy a síneket is föl kell szedni. Gondolom azért, nehogy valamikor helyreálljon a világ rendje.
Nem voltunk igazán vallásosak, szüleink elküldtek a templomba, de maguk ritkán jártak. Apu talán soha. Sz9okta mondani, hogy volt ő 1952-ben egyszer, amikor megnősült.
Gyóntunk, áldoztunk, s amikor a reggeli áldozás után megittuk az iskolában a hazulról hozott tejet, büszkén feszítettünk a padban, mint akik valóban megtisztultunk nem is igazán létező bűnöcskéinktől.
Aztán 1964-ben eldőlt a sorsom. Már tavasszal beszélgettek szüleim arról, hogy elköltözünk. Édesapám a balfi állomáson kapott állást, forgalmista lett, s az odajárás nagyon nehézkes volt. A ritka vonatközlekedés nem igazodott a 12-24 órás váltáshoz. Sokszor kellett Répcelak felől mennie, s a kópházi állomásról átgyalogolnia a balfira. S miután megüresedett az állomás szolgálati lakása, megkaptuk, s jött a költözés.
Nem lehetett könnyű szüleinknek ekkor már öt gyerekkel világot váltani. Bennem izgalommal vegyes várakozás volt, fájt az elválás, de izgatott az ismeretlen is. Azon a nyáron többször vittem apunak ebédet a vonaton, s Fertőszentmiklóson fölszálltak a kutyás határőrök, s Sopronig vegzálták az utasokat. Nem nézték jó szemmel az egyedül utazó tíz éves gyermekecskét sem, bár tudták, hogy apám vár az állomáson.
Ősszel ötödikbe kerültem, de csak egy hónapot jártam iskolába, amikor egy októberi reggel traktorra pakoltuk vagyonocskánkat, s én traktoron ülve hagytam el Répceszemerét apuval, míg a többiek vonattal mentek az új hazába.
Azt hiszem, Répceszemerével eltűnt mögöttem az igazi gyerekkor is, s valami visszavonhatatlanul megváltozott.
Jártunk vissza fogyatkozó rokonainkhoz. Jóval később minden ősszel a temetőbe. Először Csapod, édesanyám szülei, aztán Szemere, apu szüleinek a sírja. E síroknál ígértem meg, hogy amíg élek, nem marad ősszel látogatatlanul egyik sírkert sem. S majd egy évtizede a soproni temető egészült ki e kettővel. S legtöbbször fiammal ülünk autóba, megyünk haza. Tudom, hogy amíg e hazajárások lehetségesek, addig felmenőink emléke, s gyermekkorom színhelye sem emlék csupán.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
