|
2015-07-15 17:07:03, szerda
|
| |
| |
Német, s francia kiadók most egyre-másra nyomtatják ki a festők, politikusok és kokottok emlékiratait. Ez a szezon lelki bonbonja. A legundorítóbb konjunktúra, amit üzérkedés kitalálhat: emberek privát emlékeivel kereskedni. Legtöbbje persze átlátszó, csinált és irodalmi. De a felsöpört sok szemét között, mely nagy emberek jégeringeit, s kis nők csipkés nadrágjait teregeti most ki a német könyvüzletek kirakataiban, akad érték is, melyért hálásak lehetünk. Így a festők könyvei. Három ilyen könyv akadt a közelmúltban kezembe: Franc Marc naplójegyzetei, Geuguin s Vincent Van Gogh levelei. Franc Marc könyve tisztulás, minden sorában ott emelkedik képeinek tiszta, őszinte, nagy vonala. Ezt a könyvet lehet olvasni, élni kell minden sorát. Geuguin ritkábban őszinte, de mindig mulatságos és zseniális. Van Gogh őrült, tehát őszinte. Írók számára van e festők írta könyvekben valami nagyon naiv s nagyon tanulságos erősség: tehát jóhiszeműek és elbizakodottak, talán az értelemben, hogy a világot, s magunkat ki kell fejezni ugyan, mert ez a dolgunk, de e kifejezés (problémák megoldása) végső értelmezésben mégis csak szín- és vonal-feladat, tehát fizikailag elintézhető. Ez ad ez írásokba valami természetes, gyerekes, üdítő prepotenciát. A politikusok és kokottok memoárjaiban érdekes az, hogy nem tudnak írni, de iparkodnak élni. A festők nem tudnak írni, nem tudnak élni, de tudnak festeni. Gondoljunk Adalbert Stifterre. Egyszer panaszkodott Roseggernek, hogy ,,a vászon olyan neki, mint egy szűrő, melyen csak a durva marad meg, a finom, a gyöngéd és igaz áthull rajta". Ezért írt - s ebben van valami megindító.
Gauguin szellemes és előkelő l eveleket írt, gőgös és mulatságos szemléletekről ad számot. A múltkor éjjel eszembe jutott egy levele, melyben Vincent Van Gogh halálát meséli el. Nem a St. Remy-i napokat, az igazi halált, hanem Arles-t, mikor a halál s az őrület karonfogták Vincen-t, s vitték a napos holland tájakról valami szürkébb horizont felé. Ez a levél elragadó és lesújtó - a legnagyobb írás. Francia. Arról ír, összefüggéstelen, vadóc mondatokban, hogy hosszas unszolásra lement Arles-ba meglátogatni Vincent-t. S hogy nem igaz az, hogy mindazok az emberek, akiket ő életében - az igaziban - közelebbről megérintett, megőrültek, vagy meghaltak. Vincent például magától őrült meg. Geuguin nem akarta ezt. Ő elment hozzá, s jó volt hozzá, tanította. Vincent akkor már tudott látni, a világ sárga és kék, az emberek különösen - de a belső formáit a tárgyaknak, a kompozíciót nem látta meg őszintén. Ő, Geuguin megmagyarázta ezt neki. Ő kedves volt és engedékeny, együtt lakott vele a kis szürke házban Arles-ban, bár utálja a terméskövek szürke színét, amilyen ez a ház volt. A pénzét neki adta, négy részre osztották ezt a pénzt, evésre, házbérre, anyagra, s egy részt külön félretettek higiénikus éjszakai sétákra. - Bár ő utálta az arles-i nők vonalait ... nagyon elrajzoltak, fantáziátlan színeik vannak, különösen a keblek körül. Mégis, élt Vincent-nal. Festettek. Vincent járt bevásárolni a piacra. Gauguin főzött. Egyszer Vincent is főzött levest, de a színe nem volt elég sárga. Vincent tombolt, s minden sárga festéke belekent. Aztán nevetni kezdett, mint a bolond, krétát vett elő, s nagy betűkkel fölírta a falra kétszer:
Én vagyok a Szent Lélek!
Én vagyok a Szent Lélek!
Erre nagyon büszke volt. A napok csöndesen teltek, jó munkával. Éjszaka néha kényelmetlen volt az, hogy Vincent nyitott borotvával kezében Gauguin ágya elé állott, a holdba, szemeit forgatta, a kést ide-oda húzta az alvó Gauguin torka előtt, s kajánul vigyorgott. De ilyenkor elég volt egy szemrehányó tekintet, s Vincent szégyenkezve és engedelmesen visszatért az ágyába. Aztán jöttek napok, nyár vége felé, a fény hiányzott Vincent-nak, nyugtalan lett, nem bírt betelni a sárgával, pazarolta, túltengett benne - ekkor festette az arcképét, haj, fej, nyakkendő, kéz, kabát sárga, mellény kék - már zenei, s tautologikus. És jött a csapás. Gauguin délután Arles főterén sétált, mikor ismerős lépteket hall maga mögött, megfordul, s látja Vincent-t, ki nyitott borotvával lopakodik a falak mellett utána... Hosszan néz rá, Vincent elvörösödik, lehajtja a fejét, a borotvát tétován forgatja kezében, s hazaindul. Gauguin hotelbe tér aludni. Reggel, mikor az atelier felé tart, néptömeg, s rendőrök fogadják, s megtudja a következőket: Vincent délután hazament. A borotvával levágta a bal fülés, a fület gondosan megmosta a vértől, egy levélborítékba helyezte, a borítékot leragasztotta, fejét átkötötte egy török kendővel, s így felkészülve elment egy rosszhírű házba, hol - mondja Geuguin - az ember ismeretségeket köt anélkül, hogy ismerős lenne. E ház portásának átadta a borítékot a füllel, megszorította a portás kezét, s elérzékenyült hangon mondta: ,,Fogja barátom, arles-i emlékül." Innen hazarohant, bezárta otthon az ablaktáblákat, ágyba feküdt, lámpát és pipára gyújtott, s csöndesen pipázott reggelig, míg a rendőrök nem jöttek érte.
Aztán jött St. Remy. Geuguin Ausztráliára készült, dolga volt Párizsban, nem jöhetett. Vincent az őrültek között szelíd volt és bölcs, dolgozott - a legjobb dolgait itt csinálta, mert művész volt és igaz ember. Aztán egy délelőtt a hasába lőtt. Pipázott, mosolygott, beszélgetett, s irtózatos kínok között elpusztult. Így halt meg - végzi Gauguin - nemes derűben, tiszta hittel szívében a művészet iránt, s egy golyóval a hasában.
1921. május 29. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek, novellák |
|
|
|
|
|
Offline
