|
 1/1 oldal 
|
Bejegyzések száma: 3
|
|
|
|
|
|
2015-10-28 15:27:33, szerda
|
| |
| |
Monstre ( 2 óra 22 perc 16 mperc) hosszúságú ötvenhatos tévéműsort néztem végig tegnap a facebook-on Deák János jóvoltából, aki a tizenöt évvel ezelőtti Mosonmagyaróvári Városi Televíziójában 2000. október 26-án Böröndi Lajos műsorvezetővel, Magyar Ágnes riporterrel és további kollégáival együtt készítettek az 1956. október 26-ai sortűz 44. évfordulója alkalmából.
Az archív felvételek, képek mellett, visszanézhettük az egyes megemlékezések, Gyásznapok eseményeit, belehallgathattunk beszédekbe, visszaemlékezésekbe is. A műsor olyan értékes a sok bejátszástól, az aznapi (2000.10.26.) köztársaság elnöki megnyilvánulástól, hogy mindenképpen érdemes volt megnéznem.
A felvétel megtekinthető az alábbi link alatt:
Link |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2015-10-28 01:47:34, szerda
|
| |
| |
Az Oxygén Hírügynökség október 26-ról, Mosonmagyaróvár Gyásznapjáról 1p.34 mp-es összeállítást készített, Főhajtás az áldozatok előtt címen. Meg kell jegyeznem, hogy az 1956. október 26-ai sortűz továbbtartott, mint most ez a rá emlékező 94 másodperc. De mégis! Két, számomra új visszaemlékezés hangzik el, s ezért köszönet a riporternek, aki, gondolom véletlenül, de mégiscsak őket szólította meg.
Link |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2015-10-28 01:12:53, szerda
|
| |
| |
Változtatás nélkül közöljük Pergerné Dánosi Zsuzsanna írását, akinek édesapja is megsebesült az 1956. október 26-i sortűzben, de végül hazatért a családjához.
Kicsi gyerek voltam, de már iskolába jártam, amikor egy csütörtök reggelen édesanyám azzal ébresztett, hogy ma nem megyünk iskolába, nem lesz tanítás. Ha délután lesz időnk, elmegyünk az édesapám elé a vasútállomásra. Az új győri állomás ekkor épült, az építésre mindenki kíváncsi volt.
Édesapám minden reggel a 6 óra 40-es vonattal Mosonmagyaróvárra utazott, ott dolgozott és délután jött haza. Így volt ez 1956. október 26-án is, azzal a különbséggel hogy aznap nem jött haza...
A történetet számtalanszor hallottam családi körben, viszont idegenek előtt édesapám erről soha nem beszélt. Miután reggel megérkezett Mosonba a munkahelyére, a munkatársai a Főutcán gyülekeztek és gyalog a 3 km-re lévő Óvárra mentek. A menet egy sétálás volt, útközben beszélgettek, énekeltek, s folyamatosan sokasodtak. Mire az óvári városközpontba értek, már egy többezres tömeggé bővültek. Meghallgattak egy-egy beszédet és a tömeg az Óvár határában a Levéli úton lévő határőr laktanyához indult. Az emberek jókedvűek, boldogok voltak, hangoskodás, szitkozódás, alkoholfogyasztás elő sem fordult.
Miután a laktanyához értek, a tömeg a kerítés mellett állva várta a fejleményeket. A laktanyán belül lévő katonákat arra kérték, hogy tűzzék ki a piros-fehér-zöld zászlót, és a fegyvereket zárják el, hogy azokhoz senki hozzá ne jusson. A katonák is jöjjenek és ünnepeljenek a felvonulókkal, a Budapesten bekövetkezett forradalom hallatára.
Édesapám mintegy 12 évvel korábban a háborúban még aktív katonaként sok mindent tapasztalhatott, itt is azonnal felismerte, hogy valami nincs rendben. A laktanya parancsnoka - a gyilkos nevét az első naptól sokszor hallottam, de nem érdemli meg, hogy leírjam-, olyan helyen tartózkodott a laktanya udvarában, ahol neki nem kellett volna lennie. Mondta is apám a mellette álló munkatársának, hogy menjünk hátrább, mert itt valami történni fog.
Másodpercek múlva a gépfegyverek megszólaltak. Apám azonnal elkiáltotta magát, hogy ,,mindenki feküdjön le" és hasra feküdt. Társa szintén. A fegyverek szóltak, csak szóltak, közben gránátok is robbantak, az emberek jajgattak, kiabáltak s aki tudott, megpróbált elfutni. A golyók utolérték a futókat és örökre ott marasztalták őket.
Ismételni szeretném, e történetet számtalan esetben édesapám szájából hallottam, de ez már a múlt, mivel sajnos az események után 30 évre e fájdalmas élményét és következményeit örökre magával vitte.
Ismét eltelt 28 év, és tavaly az évforduló napján (testvérem hívta fel rá a figyelmemet), a Kossuth Rádió egyik reggeli műsorában nyilatkozott egy honfitársunk aki a sortűz egyik túlélője volt, és aki pár napra ezután Németországba távozott. Elmesélte, hogy 25 éve minden évfordulón hazajön Mosonmagyaróvárra és megemlékezik volt egyetemista társairól, a meghaltakról. Említette, hogy a barátjával álltak a laktanya kerítéséhez közel, beszélgettek, nézegettek amikor szinte a fegyverek megszólalásával egy időben valaki elkiáltotta magát, hogy ,,mindenki feküdjön le". Azonnal hasravágta magát. Barátja állva maradt, de másodpercek múlva összeesett és örökre úgy maradt. E pillanatot életében nem tudta elfelejteni, ma is tisztán emlékszik a rövidke mondatra. E honfitársunk a riportban megemlítette, hogy nem tudja ki kiáltott, de neki köszönheti, hogy életben maradt.
Ami elhangzott, az három egyszerű szó és mégis milyen nagy jelentősége lett. Nem tudjuk, hogy e három szónak hányan köszönhették, hogy életben maradtak. Öten, tízen vagy még sokkal többen? Ma már ez nem is fontos, nekem azonban nagyon fontos e három szó. Amikor a riportot hallottuk a rádióban, édesapám megjelent a szemem előtt. Ismét láthattam. Köszönöm a Jóistennek. Valamennyien, akik e napon a laktanya előtt örökre ott maradtak vagy évekkel később távoztak el, nyugodjanak békében.
Édesapám nevét hadd említsem meg, Dánosi Imre, a Kisalföldi Állami Erdőgazdaság Mosoni Erdészetének munkatársa volt, a helyszínen ő is megsebesült, de ami a legfontosabb, hogy életben maradt és hazajött családjához. Ma is büszke vagyok rá és úgy gondoltam, ezt a történetet sosincs késő közzétenni:
lánya, Pergerné Dánosi Zsuzsanna
In.: kisalfold.hu
2015.10.27. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/1 oldal
|
Bejegyzések száma: 3
|
|
|
|
2015. Október
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
46 db bejegyzés |
| e év: |
373 db bejegyzés |
| Összes: |
2731 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 425
- e Hét: 3571
- e Hónap: 4033
- e Év: 26086
|
|
|
Offline
