|
2015-11-15 02:45:35, vasárnap
|
| |
| |
Kossuth Rádió - Református Félóra - 2015. október 21.
Debreczeni Tiborral beszélget Fekete Ágnes
Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Október a visszaemlékezések hónapja. Emlékezünk a reformációra, emlékezünk majd halottainkra, és a héten október 23-ra. De vajon mit is jelent emlékezni? Megtaláljuk önmagunkat abban, amit őseinkről tudunk? Új értelmet nyer az, ami már megtörtént? Jelenné válik a múlt? Nem is könnyű megfogalmazni. Ágoston azt írja: "emlékezetem a tanú." És tényleg nem képzelhető el emberi kultúra emlékezés nélkül. Az amnéziás, agyi sérülést elszenvedett emberek egészen gyermetegek azáltal, hogy nem emlékeznek, és minél jobban visszanyerik régi tudásukat, annál inkább visszakerülnek a felnőtt társadalomba. Mai korszakunkat viszont joggal, sokan amnéziás társadalomnak nevezik.
Első beszélgetőtársam Debreczeni Tibor nemrég, régi diákjaival felújított egy húsz évvel ezelőtti dokumentumoratóriumot, a Tiszaladányi jeremiádot ,amely az egyik első nyílt feltárása volt a Gulág drámájának. Vajon mit jelent húsz év múlva emlékezni arra, ami akkor egy negyvenéves emlékezet feltárása volt. Új és új értelmet kapnak emlékezeteink, és egyre mélyülnek gyökereink. Beszélgetésünk egyik oka, hogy miután Debreczeni Tibor maga is részt vett az 1956-os forradalomban, egy versekkel applikált dokumentum-összeállítást ad elő Cserna Csabával közösen, október huszonharmadika tiszteletére.
Debreczeni Tibor: Egy valamirevaló régi családban déd- vagy ükszülőig illett ismerni az elődöket. Állítólag a kaukázusi népeknél ez most is így van. Én a huszadik századi civilizált társadalmak nagy bűnének tartom, hogy az ősök tiszteletéről megfeledkezett. Nálunk például hosszú időn keresztül a családkutatást sem szorgalmazták. Mostanában talán. Az oktatásnak, nevelésnek nem volt fontos, hogy az utódok tudják-e, honnan jöttek. A szülők, akiknek például sikerült visszakerülniük a "málenykij robot"-ról, a család tagjainak nem beszéltek az ott történtekről. Dobozi Eszter, amikor a Mi csak a napnyugtát níztük című dokumentumkötetét készítette, amelynek alapján készítettem a drámámat, volt olyan asszony Tiszaladányban, aki odakérette felnőtt gyerekét is, hadd hallja, mit beszél ő az írónővel, mi olyasmit, amit a gyermekének eddig még nem mondott el.
Fekete Ágnes: Félelmetes.
Debreczeni Tibor: Valóban az. Amikor a könyv illetve a mi dokumentum-oratóriumunk elhurcolt tizenévesei visszatértek Dombaszból, a gulágról, Nyíregyházáról úgy engedték haza őket, hogy soha egy szót nem szólnak az ott történtekről, ha csak nem akarnak oda visszamenni. Amikor 1989-ben megírtam a színjátékot az említett könyv alapján, ezek az asszonyok még nem járultak hozzá, hogy a nevükön szerepeljenek. Mire a könyv megjelent, 1990-ben vagy 1991-ben, akkor már jelezték, hogy engedélyezik a nevük kiírását.
A szocializmus korszakában nem volt tanácsos bizonyos múltakról beszélni, meg egyébként is az Internacionáléban azt hirdették, hogy ,,a múltat végképp eltöröljük". Ez az ideológia része volt. Minőségileg másfajta társadalmat mindenkoron csak úgy lehet létrehozni, ha a családok a maguk gyökereire elfelejtenek emlékezni. Az amnézia azt jelenti: úgy élnek az utódaink, hogy nincs múltjuk. Pedig nem lehet jövőt építeni, csak kősziklára, ami nem más, mint a már ismert múlt. Bizony a meghurcolt kulákok sem beszéltek a családban arról, hogy velük mi történt, mert azt akarták, hogy a gyerekeik alkalmazkodjanak az adott helyzethez, s próbáljanak beilleszkedni a szocialista társadalomba. Ha ismerik pontosan, hogy honnan jönnek, nyilván más a helyzet, kevésbé képesek az alkalmazkodásra, a manipulálódásra.
Visszatérve a malenkij robotra, rengeteg embert vittek el, magyarokat és németeket. Nagybátyámat is elvitték Váriból. Meg is halt. Itt hagyott egy feleséget, három neveletlen gyerekkel. Vári most Kárpátalja. Évtizedek múlva tudtam meg egy rigmusos krónikából, amit az egyik vári ember írt, abból tudtam meg, hogy Sanyi bátyám hogy halt meg egy barakkban, tífuszban, s mit üzent a családjának. Addig semmit nem hallottam halálának körülményeiről. A feleség a gyerekeinek sem beszélt erről. Nekik ott kellett élni. Nyilván úgy gondolta, hogy a felnövő gyerekek beilleszkedését az ismeret megzavarhatja. A szocialista és más diktatúráknak a családi múlt elfeledtetése érdekükben állt. A múltismeret ugyanis legalább annyira befolyásolja az ember életét, mint a naponta rázuhanó különféle hatás. A múlt még determinálhatja is az embert, miként is éljen.
Fekete Ágnes:Nagykőrösön volt valami pozitív hozadéka ennek a darabnak akkor és most?
Debreczeni Tibor: Mindenki kénytelen volt a maga életére gondolni. Nem emlékszem olyan estre, hogy megrendült, síró arcok, szemek ne lettek volna.
Fekete Ágnes: Tehát akkor valami fölszakadt?
Debreczeni Tibor: Persze. És ez volt a lényeg. A mostani negyven éveseim, akik már pedagógusok és diakónusok, ők határoztak úgy, hogy felújítják a húsz évvel ezelőtt játszott gulág-drámát. Emlékeztek az egykori fogadtatásokra, s remélték, hatni fog a mű most is. És nem tévedtek. Egyikük elmondta, hogy csak nemrég tudta meg, hogy a nagyapja is odavolt három évig. Ezért is döntött úgy, hogy vállalja a felújítást maga is.
Fekete Ágnes: Milyen volt az emlékezés emlékezését megélni? Össze tudja hasonlítani a húsz évvel ezelőtti énjét, ahogy azt csinálta, látta, és a mostani énjét?
Debreczeni Tibor: Nekem lelkifurdalásom volt - én még ott születtem, azon a kárpátaljai vidéken, de mivel hároméves koromban a csehek alól átjöttünk Magyarországra - édesapám itt kapott tanítói állást, Szabolcsban, egy Anarcs nevű községben -, mi mindig is könnyebben éltünk, mint az ott maradt rokonaink. Pláne negyvenöt után. Szóval én adósságot törlesztettem, amikor létrehoztam 1990-ben a Tiszaladányi Jeremiádot, s azt elvihettük Kárpátaljára is, még Váriba is, meg Tiszaladányba is, mert hogy akkor éltek még, akik megélték az efféle háborús szenvedéseket. Istenem, mint örültek, hogy végre beszélni is lehet arról, ami velük egykor megtörtént.
Az újabb generációk meg már alig tudnak valamit erről az egész magyar történelmi drámasorozatról. Ennek a felújításnak hovatovább ismeretközlő funkciója van, megrendültség talán nem is a tényektől, sokkal inkább az átélt játéktól várható. Tudniillik most is csak szőrmentén beszélünk a drámáinkról.
Fekete Ágnes: Szőrmentén? De miért?
Debreczeni Tibor: Kérdezem, hol van országos pályázat községek számára, hogy dolgozzák fel a gulágba hurcoltak történetét? Mint éltek az itt maradottak, apátlanul a gyerekek. S a visszajöttek hogy élték meg ezt a világot, máig terjedően. Szorgalmazza a hatalom? Nem!
Fekete Ágnes: Tehát az amnézia valamiképpen továbbadódik?
Debreczeni Tibor: Diszkréten, de igen. A feleségem, (Kósa Vilma) szamosszegi parasztlány, illetve kuláklány. Tavaly sikerült neki hosszú munkálkodás, fáradozás meg takarékoskodás után létrehozni egy emlékkertet Szamosszegen. Tavaly megvolt az avatása is. Azért született szándéka szerint ez az emlékkert, hogy emlékezzenek a szamoszegiek, meg az onnan eltávozottak, meg a leszármazottak a gulágba hurcoltakra, a kulák-üldözöttekre, az 1956-ban megvertekre, azokra, akiknek muszáj volt disszidálni, mert egyébként itt verik őket agyon. És azért is, hogy a családok, s az oktatás számára legyen hely, ahol lehet emlékezni és feltöltődni. A feleségem a háromholdnyi visszakapott föld bérleti díját mindig félretette, és abból hozta létre, másfél-kétmillió forintból az emlékkertet, amelyet aztán jogilag is átadott a helyi önkormányzatnak. Azt hittem volna, hogy ennek az eseménynek óriási visszhangja lesz. De nem így történt.
A holokausztról, a fasizmus rémtetteiről szinte folyamatosan beszélünk, nagyon helyesen, de a kommunizmus rémtetteiről mért nem, vagy mért csak szőrmentén.
Mártírjaink sokfélék. A református egyház mért nem beszél folyamatosan a maga üldözöttjeiről, a maga mártírjairól, azokról, akik az ötvenes években szenvedtek, és azokról, akik az 1956-os forradalomban való ilyen-olyan részvételükért szenvedtek. Hát, azért az is furcsa, hogy a református egyház úgy csinál néha, mintha nem lett volna egy Gulyás Lajos tiszteletese, egy levéli lelkésze, akit 1957-ben felakasztottak. Amikor írtam a Gulyás Lajosról szóló dokumentumdrámámat, el kezdtem kutatni, még az oral history intézetébe is elmentem. Ott azt mondták, menjek a teológiára, ott nyilvánvalóan sokat fognak tudni az ügyről. Nem így történt.
Fekete Ágnes: Mármint Gulyás Lajosról?
Debreczeni Tibor: Igen. A szerencsétlent belekeverték a mosonmagyaróvári perbe. Példát kellett statuálni, hogy begazoljon az egyház is, és az értelmiség is. Nem érdekelte a főpapokat, hogy ezt az embert megmentsék a kivégzéstől. Vérlázító, hogy az akasztás napján átvették Dobi Istvántól a kitüntetést, azzal az indoklással, hogy helytálltak az ellenforradalom leverésében. De amikor megtalálták Gulyás Lajos sírját Sopronkőhidán, s megtörtént az újratemetése, még az is olyan szordínós volt. Sok minden el van itt kenve. Túl sok volt a békepap meg a besúgó, túl sok ahhoz, hogy a tényekhez ragaszkodva lehessen emlékezni.
Az izraelita egyháztól kellene tanulni. Nem szűnnek meg szólni a mártírjaikról. Nagyon sok zsidó ismerősöm van, akiknek a szülei szintén nem beszéltek a holokausztról, mert ők is azt akarták, hogy a gyerekek beilleszkedjenek a létező társadalomba. Ez abszolút mértékben érdekük is volt. De a vezetőik, az egyház és a különféle központ mindig is tett arról, hogy a közvélemény tudjon a holokausztról. Hogy a családokban ők is elmismásolták a tragédiát, ugyanúgy baj, mint másutt.
Fekete Ágnes: Tehát ez ott sem ment le egyéni szintre?
Debreczeni Tibor: Szerintem, nem ment le. De fent működött. Míg a protestáns egyházaknál, a vezetés szintjén is, mintha beállt volna az amnézia.
Fontosak az efféle drámák, mint a mienk, a Tiszaladányi Jeremiád és a Gulyás Lajosról szóló, az Egy huszadik századi krónikás ének. A nagykőrösi bemutató fiatal közönsége olyan megrendülten ült a helyén, hogy érzékelhető volt, a Jeremiád hatása, ha más is az, mint húsz évvel ezelőtt, de most is nagy, mondhatni katartikus. Abban reménykedem, hogy ugyanilyen hatása lesz a budapesti Tiszaladányi Jeremiád előadásnak is, amelyet a Holokauszt Emlékközpontban mutatunk be október 29-én, csütörtökön 6 órakor a Páva utcában. És azért ott, mert az egyik tanítvány-barátom, Mányi István építészmérnök tervezte az épületet. és ő közvetített.
Fekete Ágnes: Jó érzés, hogy nem halt meg az emlékezet?
Debreczeni Tibor: Igen. Az a jó érzés, hogy végül is olyat alkottunk, amely, most, húsz év múlva is hat.
Fekete Ágnes: Él tehát az emlékezet?
Debreczeni Tibor: Igen, ha teszünk róla. Fontos volna folyamatosan emlékezni a gulágra, a kulák-üldözésre, az ötvenhatos mártírokra, Gulyás Lajosra. De mit mondjak, a Gulyás tiszteletesről készített krónikás énekünkre összesen tíz református pap volt kíváncsi, pontosabban annyian hívták meg az előadást a gyülekezetükbe. Pedig micsoda dráma az is! És nemcsak a Gulyás Lajosé, aki egyszerűen nem értette, mért fogják felakasztani, de a családé is, az asszonyé meg a három árváé. És akkor, a kivégzés után, a nagyobbik kislánynak a felvételét a debreceni református gimnázium igazgatója helyhiányra hivatkozva még el is utasította. Hátborzongató ez.. Ezekre nem akarni emlékezni, mi ez, ha nem a szembenézéstől való félelem, ha nem direkt akarása az amnéziának.
In.: Játszó Ember
https://jatszo.wordpress.com/
2015. októberi napló
Megj.: Köszönet a mosonmagyaróvári Dr. Kósa Lajosnak, aki felhívta a figyelmemet a műsorban elhangzottakra.
Köszönet Debreczeni Tibornak, aki netes naplójában ( DéTé naplója) is közölte a beszélgetés szövegét.
A műsor teljes egészében is visszahallgatható az alábbi linken:
Link |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
