|
2015-11-25 07:14:23, szerda
|
| |
| |
Az archívumomban rábukkanva erre a három évvel ezelőtti beszédemre - újra elolvastam. Minden mondatával egyetértek ma is.
Tisztelt ünneplő közönség!
,,A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullni - s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.
A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha sehol - még közvetve sem - igazoljuk a gyilkosokat.
Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülő Európában. Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuzamosan az ellentmondás és halál erőivel, amelyek elhomályosítják a történelmet — bontakozik az élet és meggyőzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma, melyet kultúrának nevezünk, s amely a szabad alkotás és szabad munka terméke.
A magyar munkások és értelmiségiek, akik mellett annyi tehetetlen bánattal állunk ma, tudják mindezt, s ők azok, akik mindennek mélyebb értelmét velünk megértették. Ezért, ha szerencsétlenségükben osztozunk — miénk a reményük is. Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk!"
Albert Camus írta ezt a forradalom évfordulóján, s esszéje címéül A magyarok vére címet adta. Szívszorító írás, amely ma a szolidaritást, az alázatot nélkülöző Európában húsba vágó igazság.
Az írás elejéről hadd idézzek még egy gondolatot. Így beszél Camus: ,,nem kívánom, hogy a magyarok ismét fegyvert fogjanak a nyugati világ szeme láttára, amely nem takarékoskodnék sem tapssal, sem keresztényi könnyel, hanem hazamenne, felvenné házi papucsát, mint a futballszurkolók a vasárnapi kupamérkőzés után."
1956. október 23. Semmi nem fogható ehhez a naphoz a történelemben. '48 március 15-e sem. Valami hitetetlen és szokatlan történt. Esélyt nem latolgatva, következményekkel nem számolva egy nép azt mondta elég volt. Pedig kirajzolták mozgásterét Trianonban, Potsdamban, s ez a mozgástér a cseléd népek, beolvasztásra, elpusztításra ítélt népek mozgástere, az önállóság látszatának visszfénye csak, a szabad tapsviharé, az önfeladásé.
Nem kis zavart okozott október 23-a és az azt követő 13 nap azoknak, akik eldöntötték, hogy melyik nép melyik zsarnokság ernyője alatt ,,hűsölhet". Hisz szembesülniük kellett hangoztatott elveikkel, soha végig nem gondolt demokrácia felfogásukkal.
Az oroszok reakciója volt a természetesebb, eltaposni a lázongókat, s kicsit a szíjat lazábbra engedő hóhért ültetni a nép nyakára.
A Nyugaté volt a legzavartabb. Nem menti a nem cselekvést az a szerencsétlen tény, hogy közel-keleti problémáikat mindenek elé helyezték, s emellett a magyar ügy másodlagossá degradálódott. Lelepleződtek. Világossá vált az, hogy milyen messze esik egymástól a fenséges, hangoztatott elv és a valóság. S akkor még nem is szóltunk arról az amerikai táviratról, amely gyakorlatilag szabad kezet engedett a beavatkozásnak! Nem mentség, hogy az ún. szabad országok menekülőket fogadtak be. Gyarapodtak általuk, s igazán nem is tudták megakadályozni, hogy népeik rokonszenve a magyarok felé forduljon. Hisz rokon szabadságvágyukat látták benne. De ugyanígy befogadtak Kádár-ügynököket, Rákosi-ügynököket, akik ma is meghatározó személyiségei - szerintük - az üldözött magyarságnak. Hisz éppen csak néhány hete vetített az osztrák televízió egy a szélsőséges magyargyűlölő ún. Magyarország szakértő által moderált filmet Magyarországról.
Kádár fizetett ügynöke volt, s évtizedek óta az osztrák liberális média magyar szakértője.
1956, te csillag?
Hány patak, folyó folyt össze benne? Hányféle fájdalom és szomorúság táplálta? Hogy eleve reménytelen volt? Ki foglalkozott akkor ezzel? Hiszen már nem volt hova hátrálni.
A bolsevizmus álma pillanatok alatt szertefoszlott a megszállt Magyarországon akkor, amikor a hatalmat erőszakkal, csalással megragadók Sztálin magyar tanítványával az élen uralkodni kezdtek. Az ideológia primitív mesterei mindent ellenőrizni akartak, ,,figyelmük" mindenre kiterjedt. A régi nomenklatúra megsemmisítése után saját osztályuknak ugrottak, kifacsartak a parasztból, munkásból mindent. Padlást söpörtek, s kivégeztek, munkatáborokat működtettek. S hogy totális legyen a megfélemlítés, saját fajtájukat is irtani kezdték. Hóhérból áldozat lett. S a parádés módszer: előbb meggyilkolják Rajk elvtársat, s aztán megjegyzik, hogy hányadik kilométerkőnél temették arccal lefelé az útszéli árokba, hisz ki kell majd onnét hantolni azt, s fényes pompával eltemetni. Október hatodikán. Lenne ennek a dátumnak küldetéses jelentése, ha Rajk korábban nem lett volna a bolsevik-fasiszta gyilkoló gépezetnek része, s áldozata egyben. Így a katarzis elmaradt.
Nem volt hová hátrálni már. Egy megalázott nemzet nézett hóhéraira a kötelező május elsejei felvonuláson.
Ilyenkor már rosszabb nem jöhet. Egy szikra elég, hogy a puskaporral töltött hordó felrobbanjon. Október 22-én este még lengyel szolidaritási tüntetésre készültek a pestiek, s rémálmukban sem jutott eszükbe, hogy másnap este a Bródy Sándor utcában a rádióban székelő ávósok az intézmény elé sereglőkre lőnek. S hogy vér folyik a pesti utcán. De nem gondoltak arra sem már az orosz bevonulása után, hogy föladják a harcot. Még hetekig lobogtak az ellenálló gócok, pedig nyilvánvaló volt, a forradalmat eltiporták, s a nyugati segítség elmarad, s Magyarország ismét megint magára marad. ,,S Európa csendes, újra csendes" - Petőfivel szólva.
És sortüzek szinte naponta. Még az oroszok bevonulása előtt a Kossuth téren, majd vidéken szinte mindenütt a tömegbe lőttek. S halott mindenhol. A legtöbb áldozatot követelő Mosonmagyaróvárott október huszonhatodikán, aztán már a újbóli megszállást követően Salgótarjánban. Alig van magyar család, amelyiket ne közvetlenül érintett volna a forradalom, Vagy így, vagy úgy.
A megtorlás, a megfélemlítés minden otthonban csöndet parancsolt. Halkan beszéltek az emberek, s ólomszürke szomorúság nehezedett mindenre. S aratott a halál.
56 év telt el azóta, s nem látszik megbékélés kibontakozni 1956 körül. Ismét csak Nyugaton nem értik, miért ez a különös láz, hisz ugyanez a nemzet 1948-cat követően néhány évtized múlva kiegyezett eltipróival, megbékélt önmagával, s 1905-ben 1848 forradalma (56 évvel a világosi fegyverletétel után) békét, és egyetértést hozott. S 1956 azonban merőben más. A furcsa kiegyezéses rendszerváltás mélyén rejlik az ok. Hogy nem volt benne az alkuban a határ kijelölése. Az, hogy gyilkosokat futni hagyni bűn! Az új elit persze nem hirtelen, a semmiből termett elő, kemény magját ott képezték ki, ahol készen álltak az ország gazdaságát elfoglalni, s sokan elhitték, hogy a politikai hatalomból kiszorultak megelégszenek a gazdasági hatalom átengedésével. Ez ideig-óráig így is volt. Az a képtelen helyzet állt elő, hogy akik a diktatúra csúcsán rendelkeztek befolyással, demokráciából is a hatalom bástyái mögül prédikáltak. Gyilkos és áldozat együtt a pesti utcán.
Különösen megdöbbentő volt ez a felelősségre vonási kísérleteknél. Hiába történt meg a feljelentés például a magyaróvári sortűz kapcsán, s hiába volt ismert a laktanyaparancsnok személye, majd egy évtizedig még a vizsgálat megindítását is megtagadták, mert az eltervelt, s megfélemlítést szolgáló tömeggyilkosságot elévültnek tekintette a kilencvenes évek magyar jogrendje. 1998-ig kellett várni, hogy ez szégyenletes helyzet megváltozzon. Akkor nagy nehezen megszületett egy állásfoglalás, hogy az 1956. november 4-e előtti sortüzekre is vonatkozik a genfi konvenció, elévülhetetlen háborús bűnnek számítanak. S már majd egy évtizede nemzeti ünnep volt október 23-a! Hogyan lehet így együtt ünnepelni? S hogyan lehet felejteni, és megbocsátani. Magyaróvárott a túlélők naivul elhitték, hogy majd megbocsáthatnak. De hát a mai napig nem kért tőlük a bűnösök közül senki bocsánatot!
Ott, ahol a bűnt nem követi büntetés, ahol felbomlik az erkölcsi rend, ahol a besúgónak több joga van, mint a besúgottnak, ahol két évtizede nem nyíltak meg az akták és nem lehetett valóban szembenézni 1956-tal, sokáig gennyedzik az elvakart seb. S nagyon nehezen mennek előrébb a dolgok.
Közben szembesülünk a hírekkel, hogy csak a mi forradalmunk eltiprói, csak a nemzet dögkeselyűi részesülnek ilyen ,,isteni" kegyelemben, hisz 1944-es tettekért ma is bíróság elé lehet citálni embereket, hogy csak az egyik oldalon szegény öregember a gyilkos, más rémtettek elkövetői - nagyon helyesen - nem öregszenek.
Nem kétféle mérce ez?
Nem is olyan régen Biszku-ügytől volt hangos a sajtó. Az ő szerepe a megtorlásokban, a sortüzek elrendelésében egyértelmű. Ezt senki nem is kétli. Mégis rögtön fölröppent a mentegető kérdés: Miért kell meghurcolni egy öregembert? A kolozsvári Krónika hasábjain olvashattuk erre a számunkra egyetlen elfogadható választ: Ugyanazért, amiért a náci bűnösöket is a mai napig üldözik: mert egy gyilkos, embertelen elnyomó rendszert működtettek A két testvéri eszme követői ugyanolyan elbánást érdemelnek.
Amíg azonban a volt keleti-blokk országaiban a Biszku-félék békésen élvezhetik állami nyugdíjukat, amíg a Che Guevara pólok viselőit nem sújtja ugyanolyan közmegvetés és kiközösítés, mint a náci szimbólumok hordozóit, és amíg nem sikerül megértetni minden értetlenkedő nyugati politikussal és értelmiségivel, hogy hiába operál az egyenlőség szépen hangzó eszméjével a baloldali diktatúra, ugyanolyan gyilkos és embertelen, mint a szélsőjobb, addig a történelmi igazságtétel és traumák feldolgozása is nehezebb lesz.
Mert ez nem így van, hát ezért sincs megbékélés 1956-tal kapcsolatban.
Ennek ellenére konokul hiszem, hogy 1956 egyre tisztábban fog ragyogni az időben, bizonyíték az ember végtelen szabadságvágyára, s arra, hogy letiporni lehet egy népet, de legyőzni nem. S hiszem, hogy a szégyenlősen ünneplők igaza az erősebb. Persze addig még le kell számolni a múlttal, s el nem hinni, hogy az erkölcsi rendet fölülírhat bármiféle kitalált jogrend.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
