|
2015-12-08 18:36:04, kedd
|
| |
| |
Öt óra felé lángolt még az erdő, október fényeivel és rőt lángjaival; de mikor az erdei út végére értünk, a lángok ellobbantak, s hideg füst és homály borult reánk, az erdőre, a tisztásokra.
E homályban sietni kezdtünk. Izgatottan beszéltünk, mintha ez lenne a pillanat, mikor gyorsan, gyorsan meg kell beszélni mindent, az élet értelmét és érthetetlenségét, a múltat és a jövőt, mely egyformán végzetes, a titkot, ami őt jelenti, s a titkot, ami engem jelent, haragosan, csaknem kiabálva, sietve az erdei úton, a homályban, az októberi erdőben, a megrabolt fák között, a füstös, csapzott árnyak között - az erdőben, ezen a végzetes úton, egymás szavába esve, megállva és lihegve, egymás szemébe bámulva, aztán megint odébb sietve, szavakat kiabálva egymás felé, lelkendezve, valamilyen érthetetlen vita szövegét kiabálva egymás felé. Zúgott a szél. Ez volt a pillanat, mikor a fák megnőttek, igen, az égig nőttek. A végzet volt mindebben, a hideg alkonyatban, a lihegő párbeszédben, a sietésben, ahogy néha kinyújtotta kezét, mintha keresné az utat, mintha segítséget kérne, mintha a hajlongó fák között kiabálna a világban, a sűrű erdő mélyén, elveszetten és segítséget kérve, s nem is hall mást, csak a szél zúgását, a fekete fák nyögését, szavak sikolyszerű kicsengését és szíve vad dobolását. Így mentünk vissza az úton, ki az erdőből. Messze, a mező szélén, már égtek a lámpák. Akkor megálltunk, elhallgattunk, visszamentünk a városba. A félúton megértettem, hogy az élet egy részének vége, negyvenéves elmúltam, most valami más kezdődik. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Emberi bölcsesség és ami marad |
|
|
|
|
|
Offline
