Reszkető, fáradt hangodon
csak egyszer még: Szólj hozzám, Mama!
Lásd; eltévedtem, s nem tudom,
merre visz az Éjszaka ...
Nem látom szemed fényét,
mely Hitet adott, Merszet, és Célt.
Nem foghatom többé kezed
hogy megcsókoljam ... mindenért ...
Nem hallhatom óvó szavad
mely intett; dorgált; dicsért ...
- Magam kell lássam az Út rögét
ha elérni vágyom a Tiszta Célt.
Míg gyermek voltam, ifjú, bohó:
Nem éreztem, hogy kell szavad ...
Most sírva kérlek; Szólj! Ó, szólj még ...
De elszállt a Szó, mint a pillanat ...
Most érteném már! Fogadnám ...
De elszállt a Szó; csak emlék maradt.
Emlék maradt, csak ezt áldhatom,
s csak a földet csókolhatom, mi rejti
mélyben is szerető, óvó hangodat ...
Rezdül a szél, mint hosszú sóhaj
lüktet a fákon lágy remegés,
hajnali csendű kis levelek közt
zizzenő szárnyú zöld lebegés.
Álmosan bomlik fátyla a ködnek
gördülő könnyét törli a rét,
fénysugarakká szökken a harmat
ritkuló pára jelzi helyét.
Friss kacagással zendül az erdő
kék mosolyát ha szórja az ég,
kerge rigókkal szárnyal a reggel
szárnysuhogástól csattog a lég.
Fénysugarakban fürdik a dallam
dúdol a hangja zümmög a rét,
méheket zsongat röptet a szélbe
messzire hordva a nyári zenét.
Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén.
Márai Sándor
...... .........Öregedő emberek
Ki nézi meg a mi szívünket?
Valami bennünk itt megállott,
az óra jár még a zsebünkben,
nem ingott meg a mi hitünk sem,
de megállt valami,
nem tudjuk, valahol,
a múltat hallani,
a jelen zakatol,
az évek járnak a ködben,
hány? 10, 20, 40, 50?
Mi nem tudjuk,
egy óra volt csak,
sütött a nap,
halkan daloltak,
s tapostak, fontak a párkák.
A mi helyünket már fiaink várták
ó, kilopták szemünkből a fényt,
kezünkből kicsavarták a fáklyát
s ők élik helyettünk az ént,
valaki tévedett,
nincs Isten, nincs ég!
Adjatok életet,
Segítség!
Én még éltem ott, hol munka volt és becsület,
ahol nem éheztek, nem sírtak az öregek, s a gyermekek,
ahol a barna-héjú lágy kenyeret szívvel sütötték,
ahol elismert, és rangos volt az emberi érték.
Én még jólétben éltem ott, hol élni lehetett,
mert ahol éltem, volt a lelkekben annyi szeretet,
mely elűzött maga mellől minden gonoszságot,
amely eltorzulttá tette ezt a szép-arcú világot.
Én még éltem ott, ahol a tisztes kort megért,
mosolyogva vitte hátán nehéz keresztjét,
mert tudta, mindig, de mindig mellette áll az,
aki cipeli majd helyette, ha olykor elfárad.
Én az élet által ismertem meg minden szépséget,
azt, amit a hosszú útra majd büszkén vihetek,
de az itt maradó gyermekekkel, azokkal mi lesz,
ők mit visznek, ha számukra már minden elveszett.
Csoma Feri unokaöcsém emlékének
írtam a Békás szorosban, 1925. V. 26.
A Dancurás felett gyopárt kerestem -
Szemem elbotlott törpe léckereszten,
A léc körül sok sárgalángú kosbor,
S nefelejtsbársony, ezercsillagostól.
Egy bádogszám s két dátum állt a lécen,
S egy név, nekem oly idegen egészen.
- Franz Zrim. - Nehézkes akcentusban csengett,
Azt sem tudom, merről, miféle nemzet.
S azért mégis: döbbent szívvel megálltam,
Találkozónál, mit nem híve vártam.
... Lelkembe csókolt hirtelen az emlék:
Tizenkilenc lehettem s ő tizennégy.
Nagy meghittség a függönyözött szobákon.
Az öregeken délutáni álom.
Félszeg mosoly közt ajkán szók osontak:
- Mért születtél nagyobbnak és rokonnak? -
... Sok év ... a fehérvári állomáson...
Zászlók ... zöld ágak ... ember, egy a máson.
Magát a földhöz-verő asszonynépség.
Egy ifjú arcon nagy, kietlen kétség...
Mozdonysikoly ... szeme szemünkbe szánt még:
Sohase láttok ... visszanézi ránk még.
Hat hét múlva, céltalan, buta harcon ... -
Pár sziklatömb a sírja fönt a Karszton.
S akik sírjánál valaha elmennek,
Ily árvának nézik, ily idegennek.
De az ő lábát jól be sem fedhették,
Két hű kezét tán keselyük sebhették,
Zápor szapul a feje szőke selymén.
Összeesném, sírját ha így meglelném.
- S itt ezt a sírt az Isten bevetette,
Arany sleppet húz át a nap felette,
A patak idesír az örök estig
Oly megbékült, oly boldog sírnak tetszik.
Tán vigaszul hozza elém ma Isten,
Hogy torz sejtésre szép kendőt terítsen,
Egy árva sírért árva sírt mutatva,
Takaratlan az idegent se hagyta.
Hogy az a másik éppígy alhatik.
Isten gondján, az ítéletnapig.
Ott iszkol még egy felleg
Akár a megdobott kutya
De már az ég kikékült
A nap megint örül
S ni még egy csepp esik!
Arcon talált; megrezzentem belé
Oly izmos csepp volt; most csúszik le, görbén.
Uj csepp! zsupsz, a tükrös járdára hullt
Cipőm elé, vizet szikrázva szét.
Szivárvány hajt, oh illan mint a láng,
Egy taxiból az úr az égre néz;
Nekem meg a kezem fejére pottyan
Még egy késő csepp.
Jó nehéz, meleg.
Fölvettem a kezem. Mi érdekel,
Én nem tudom. Reflex, ugye.
A jobbkéz napsütött bőrén lesem
A cseppet, hogy hogy szikkad rajta fel.
Ábrándító perc. Ismerős
Hányszor de hányszor lehetett
Az élet évei alatt
Hogy cseppet kaptam még az égből
Az utcán így eső után
S épp ily frissen jött-ment a nép,
Én meg figyeltem a kezem.
Micsoda meztelen lehettél?
Még szívedet is láthatták
bőröd alatt, akik szerettek.
Micsoda kiszolgáltatott
lehettél valamikor
ha most torkodig öltözöl
hajad rézsisakját szemedre húzod
ágyadig szelídíted a magányt?
Négy kisangyal-szárnyra találok
mikor a diót feltöröm.
Mivel törjelek föl, mit kívánjak neked?
Miféle szelet küldjek, hogy kifordulj
akár a lomb, kimozdulj súlyos ölelésre?
Mivel itassalak, hogy elfelejtsd
amit én nem ismerek, s nem tudom
tigris sárga szeme volt-e a tükröd
vagy lassan kifosztottak
mint az ártatlanokat szokás?
Hány fokos szeszt adjak neked,
hogy táncolj az utcán mezítláb
papír-repülővel dobáljalak-e
mint az iskolapadban, hogy nevess
hasadra hajtsam-e fejem
mint anyának a gyermek
koponyámmal döfködjelek?
Szétdúljam tekintetedet, kelméd és frizurád?
Én nem akarlak bántani
a szerelem nélküli napok olyan gyorsak
egyszer csak találkozunk a halállal
akár egy kóbor kutyával éjfél után.
Mit kívánjak neked?
Folyam habján lásd meg csontvázadat?
Lehullott diófalevélbe harapj?
Micsoda keserűség a tied
ha most torkodig öltözöl
hajad rézsisakját szemedre húzod
ágyadig szelídíted a magány.
xMagazin
Offline
