|
2016-01-17 19:23:20, vasárnap
|
| |
| |
Keller Pál
Egy januári délután
Ködös, nyirkos vasárnap. Egy kérdés, mely válaszra vár:
A fülledt szoba langymelege, vagy az eső áztatta határ?
A talány költői, és már a bakancsomat keresem,
Mert én a természetet önmagáért szeretem.
Nincs az a feltétel, melyet kiszabhatnék neki,
Aki minden színét, változását egyformán kedveli,
Ha csak egy jégbe fagyott követ mutat, vagy a sötétlő égen egy parányi kékséget,
Örökszabad énem megtalálja benne úgyis a szépséget.
Elindultunk tehát hű kutyámmal párban,
Lassan haladva mélyültünk a sárban,
Cipőm karimáját megkétszerezte a dagonya,
Kusza térkép lett így lépteimnek lábnyoma.
Hirtelen ágak zörrentek tompa reccsenéssel,
Majd egy karcsú őz tört utat kecses szökkenéssel,
A tájat szürkére mázolta január ecsetje,
De a köd ölelte fák tövét üde moha lepte.
A vetés felett ölyv vitorlázott egykedvű unalommal,
Eltöltve minden porcikámat buddhai nyugalommal,
Árván maradt csipkebogyókon páracseppek kövéredtek,
Majd küldetésük teljesítve, hangtalan a mélybe estek.
Egy elszáradt kóróra kicsi pók meleg gubót készített,
A vizenyős fűből nőtt apró gomba téli fövenyt ékített,
Rendezetlen vakondtúrások frissítették a zöldessárgán alvó rétet,
Melynek szélén szorgos kéz alkotta farakás színezte a képet.
Mindent áthatott a gyönyörű csend,
És érezhető lett a Gondviselő rend,
A szántás szélén porladni vágyó hatalmas rögök
kórusban kiáltották: A természet örök!
  
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: A-Mírjam barátnőmtől |
|
|
|
|
|
Offline
