|
2016-01-18 20:00:06, hétfő
|
| |
| |
ILLYÉS GYULA
Illyés Gyula: Felsőrácegrespuszta (Sárszentlőrinc), 1902. nov.2. - Budapest, 1983. ápr. 15.) Kossuth-díjas magyar költő, író, műfordító, szerkesztő, az MTA tagja
Illyés Gyula a huszadik század egyik legjelentősebb költője, életműve a teljesség tekintetében egyedülálló, meg szólaltatja nemcsak a közösségi, nemzeti létproblémák mindegyikét, az egyén egzisztenciális kérdéseire is az önmagát operáló sebész hátborzongató elszántságával keresi a gyógyító választ. Az illyésihez hasonló nagyságrendű életműveknek időről időre szükségük van a válogatói értelmezés meg újítására.
"Ide teszem a virágról az illatot,
a Dunáról a fényt,
a lányról a mosolyt,
a fiúról a dacot,
ebből csinálok költeményt
hogy gazdagodjatok "
Illyés Gyula
ARS POETICA
Dolgozz, munkálj! A szép, a jó, a hasznos
mihelyt elkészül, az élethez áll.
Minden jó mű egy-egy szabadságharcos.
Légy hű magadhoz, olyanokat alkoss,
ne fogja a halál!
AKÁR A FÖLD
Arcodról a rőt haragot
no, töröld le egy mosolygással.
Ha akarod, nem akarod:
meg kell békülnöd a világgal
s velem, ki belőle vagyok.
Fáradt vagyok, akár a föld,
hogy tetteimet igazoljam.
Kegyetlen voltam az előbb?
Várom a fényt nálad is jobban,
a csititót, feledtetőt.
Már mint a messze csillagok
ugy tűnnek, kerengnek köröttem
az emberek. Magam vagyok.
Nézd el, hogy te vagy az egyetlen,
akivel még szót válthatok.
ÁBRÁNDOM AZ VOLT...
Ábrándom az volt ma nekem,
ha túl leszek az ötvenen,
a hatvanon, a hetvenen,
bujdoklás lesz a kenyerem.
Vénen és vaksin, kopaszon
botladozom az utakon,
vén ebként szívem odavon,
hol lelkemmel ma is lakom.
Ismerős-ismeretlenül
csavargok ó tanyák körül,
szimatol szívem, megörül,
egy alom szalma csak kerül.
Kerül kenyér, egy kis kömény-
leves a lábas fenekén,
a konyha kopott küszöbén,
a gyereksereg közepén.
Lesz köztük is, ki könnyei
fényével mer csak kérdeni,
bólongva felelek neki,
mint gyermekkorom vénei.
De mikor már senki se szól,
a sok kiváncsi eloszol,
ott lesz a kút, a boglya, ól,
egy fél torony a domb alól.
Látom a magtárt, kocsiszínt,
a szérűt és műhelyt megint,
ott lesz nagyapám juha mind,
az ökrök is hű pár szerint.
S az örök fiú, aki fél
s a vén, ki már semmit se kér,
szívemben csöndesen beszél
és csöndesen helyet cserél.
Megszűnik, elszáll jeltelen
időm, jövőm, a félelem,
reményem is, megérkezem,
nem lesz utam, hitem, nevem.
Értem már most is, amit ott
a könnyült szív érteni fog,
ahogy lázasan feldobog,
azt lükteti, szabad vagyok.
Mert nem lesz ország, sem haza,
csupán a fák panasz-szava,
csak jóslataink iszonya,
csak életem romhalmaza.
Honnan tudom, azt is tudom,
kántálva majd hogy búcsuzom,
ahogy illik, a mélyúton
s eltünök, mint porban a nyom.
Könnyebbül bennem a teher,
ahogy a tenger táj, amely
kilökött, némán visszanyel,
már nem törődve semmivel.
AZ ÁLOM MIND BETELLETT
Az álom mind betellett
Megcsalt akinek kellett
Elárult akitől vártam
Fürdik vidul a szívem
Gyönyörű biztonságban
Mi mulandó volt elmúlt
Mi hullandó volt elhullt
Mint egy viharzó tenger
Megcsillapult minden múlt
Várnom már semmit sem kell
Ím semmi bajom gondom
Sose voltam így otthon
Ebben a tág világban
Béke vagy isten -
- megtaláltam
BARÁTAIM...
Tudtam, keskeny ösvényen járok én,
messze tőletek és ha lebukom,
mint annyian már, az út elején,
azt hittem s vállaltam is: sorsomon
egy ifju nő keserg csak s pár szegény
napszámos, kiknek bús tekintetén
izzó parancsot láttam és rokon -
számonkérést, esdeklést egykoron ...
Leszálltam, fölmerültem, itt vagyok
s mint messziről megtért utas, ki egy
családnak érzi az egész falut
s mindenkinek meghatva integet
s már nevetséges is, ahogy dadog,
mert hisz azóta mi sem változott!
De ő csak áll és könnye közt nevet,
mert sok uj kedves dolgot észrevett:
Barátaim, kik el nem hagytatok
s kéz-kézbe fogva élő lánc gyanánt
leszálltatok és fölrántottatok,
a part szélén, midőn még ég a láng,
mely homlokomra odalenn csapott,
hadd szorítsam meg biztos jobbotok,
megéreztem az uj fogáson át
a testvért, fivért ... kicsit az apát.
Mert nem az volt az élmény, ami ott,
hanem ami megtérve fogadott.
CSÖPÖG A HÓLÉ
Cseppre csepp, csöpög a hólé
sűrűn már az ereszen,
gyöngyfüggöny leng a ház hosszán,
hajladozik fényesen.
Minden ház egy tündérkastély,
csupa ékszer, csupa disz,
gyémántos a kazal, boglya,
még a kutya óla is.
EGY MONDAT A ZSARNOKSÁGRÓL
Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,
nemcsak a vallató szobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van
nemcsak a füst-sötéten
lobogó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal-morse-jében,
nemcsak a bíró hűvös
ítéletében: bűnös!
ott zsarnokság van
nemcsak a katonásan
pattogtatott ,,vigyázz!"-ban,
,,tűz!"-ben, a dobolásban,
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,
nemcsak a titkon
félignyílt ajtón
ijedten
besuttogott hírekben,
a száj elé hulltan
pisszt jelző ujjban,
ott zsarnokság van
nemcsak a rács-szilárdan
fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergődő jajsikolyban,
a csöndet
növelő néma könnyek
zuhatagában,
kimeredt szembogárban,
ott zsarnokság van
nemcsak a talpraálltan
harsogott éljenekben,
hurrákban, énekekben,
hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,
kürtben, az operában,
épp oly hazug-harsányan
zengő szoborkövekben,
színekben, képteremben,
külön minden keretben,
már az ecsetben;
nemcsak az éjben halkan
sikló gépkocsizajban
s abban,
megállt a kapualjban;
hol zsarnokság van, ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy rég istened sem;
ott zsarnokság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,
abban, ahogy a gyermek
idegennek felelget;
nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál jobban
butító szólamokban;
az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves:
mikor jössz haza, kedves;
az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban,
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,
ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,
nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szó-mámorban,
mint légy a borban,
mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
előtte már a vágyban,
mert szépnek csak azt véled,
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél,
tányérban és pohárban,
az ott van az orrban, szájban,
hidegben és homályban,
szabadban és szobádban,
mintha nyitva az ablak,
s bedől a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,
ha magadban beszélgetsz,
ő, a zsarnokság kérdez,
képzeletedben
se vagy független,
fönt a Tejút is már más:
határsáv, hol fény pásztáz,
aknamező; a csillag:
kémlelő ablak,
a nyüzsgő égi sátor:
egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,
a papból, kinek gyónol,
a prédikációból,
templom, parlament, kínpad:
megannyi színpad;
hunyod-nyitod a pillád,
mind az tekint rád;
mint a betegség,
veled megy, mint az emlék;
vonat kereke, hallod,
rab vagy, rab, erre kattog;
hegyen és tenger mellett
be ezt lehelled;
cikáz a villám, az van
minden váratlan
zörejben, fényben,
a szív-hökkenésben;
a nyugalomban,
e bilincs-unalomban,
a zápor-zuhogásban,
az égigérő rácsban,
a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,
s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;
mint víz a medret,
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből?
ő néz rád a tükörből,
ő les, hiába futnál,
fogoly vagy s egyben foglár;
dohányod zamatába,
ruháid anyagába,
beivódik, evődik
velődig;
eszmélnél, de eszme
csak övé jut eszedbe,
néznél, de csak azt látod,
mit ő eléd varázsolt,
s már körbe lángol
erdőtűz gyufaszálból,
mert amikor ledobtad,
el nem tiportad;
s így rád is ő vigyáz már,
gyárban, mezőn, a háznál,
s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,
bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
gyermeked neki nemzed,
hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;
vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,
s feszengünk kamarában,
akár a Szaharában;
mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
a dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,
mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.
(1950)
Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról
A verset a szerző mondja el
Link
Illyés Gyula - Egy mondat a zsarnokságról
Elmondja: Sinkovits Imre
Link
A FAJ VÉDŐI
Ady dúlt örmény-arca, Babits és Zrínyi horvát
koponyája, Petőfi szlovákos fekete
s Péterfy és Tömörkény németes kék szeme
s a bulyba-tárász Móricz s a Cyrano nagy orrát
hordó Vitéz Mihály (s Mátyás király) s a hajdu
vagyis - hajjaj! - balkáni Arany János, Veres
Péter s a Don Quijote Krúdy, a lengyeles
Lőrinc, a mongol Áron s Gyuri, a hindu ajku;
s a janicsár Szabó Pál, a szép-finn Kosztolányi
(a szép-olasz Széchenyi és a szép-kurd királyfi:
nagy Rákóczi Ferenc!) s a fél-kún, fél-román
Attila (meg Erdélyi) s én, a fél-besenyő -
- Belül épp ettől oly más s pompás a gyuromány,
mit kelt örök kovászod, páratlan Tekenő!
GYÖNYÖRŰ, GYÖNYÖRŰ
Hátam mögött - szívem is hallja
törik az őszi fű
Te jössz, tudom. Miről?
A lépted nesze is gyönyörű.
Gyönyörű lesz, ha megjelensz
már csak egy pillanat.
Gyönyörű rögtön a világ
mihelyt része vagy.
Fásult volt, borús a szívem
szomorú, keserű.
Ha benne vagy
a szívem is ragyogó, gyönyörű!
Ködös őszi táj ez a szív
de ha Nap besüt
üveges lombja fölragyog
tündöklik mindenütt.
HOL LENNE JÓ?
Hol lenne jó? Talán olykor a télben,
egy kis házban, kékálmú hóesésben,
ha fenyőágak fehéret emelnek,
s tűnődő kristály ragyog csillagcsendet.
Hol lenne jó? Talán olykor tavaszban,
szabad szabadban hinni a szavakban,
ha piros vágyuk kinyíló csodája
lobban a szívig: tulipánok lángja.
Hol lenne jó? Talán olykor a nyárban,
ha fénytükrében bólintó kalász van,
s fecskeív int fent a felejtő égnek,
s a szívekből múlt-bánatok kiégnek.
Hol lenne jó? Talán olykor az őszben,
a hegy hátán, már könnycsepp-ismerősen ,
szín-temetőben nézni lombot, árnyat,
s mosolyogni: a léten túl is várnak?
Hol lenne jó? Mindenütt , ahol béke
néz vissza békét kívánó szemébe ,
s holt ember helyett, az elképzelt Nincsben ,
Ember, múlandó, - s kicsit mégis isten...
JÓ ÉREZNI
Jó érezni azt, hogy szeretlek
nagyon és egyre-egyre jobban.
Ott bujkálni a két szemedben,
rejtőzködni mosolyodban.
Érezni, hogy a szemeid már
szemeimben élnek és néznek,
s érezni azt, hogy szép, veled szép,
és csak veled teljes az élet.
Mit el nem értünk,
külön tévelyegve;
talán egy kis fészek adja meg
nekünk,
hol ajk az ajkon egymást
átölelve,
nevetve-sírva boldogok leszünk.
JÖN AZ ŐSZ
Jön az ősz, jönnek a nagy őszi alvások!
sűrű borzongások, hosszú ásítások,
melyektől a szív is megleng, mint a levél -
Hályogos az ablak, finom párájára
szerelmese nevét irkálja a lányka
s ásít hozzá, hogy majd' beleomlik szegény.
Ásít jó anyja is; künn az istállóba'
a gazda is lova farára borulva.
Hátranéz a hű ló s ásit ő is egyet -
Ó, ez az unalom! - a beborult égre
harsogó ásítás, a barmok bőgése,
ahogyan egymásnak visszafelelgetnek.
Dél volt s már este van. Dől a köd vastagon,
Csöpögnek az ágak. A nyálkás útakon
mint ingó kisértet, csusszanva tünedez
a vén levélhordó, - eloszlik a tájról,
bekapta, benyelte a tejhabú távol,
mely lomhán nyújtózva, szuszogva közeleg.
Álmos a költő is, rímei botolnak,
a sor végén egymás karjába omolnak -
hullna velük ő is, hallgatja tünődve
távoli muzsika ki-kifutó zaját,
ahogy nyitják, csukják a kocsma ajtaját
s egy lélekzet jókedv kicsap az esőbe.
Kiért sarat, fagyot nem kell immár tűrni,
ó, drága szerelmem, gyerünk lefeküdni,
nem a mi világunk, mi odaki most van!
Egymással, egymásban hív nyarat keresni,
most jó szerelemmel igazán szeretni,
félig itt a földön s félig már álomban
A KISKONDÁS
Hol volt, hol nem volt, volt az Óperenciás-tengeren túl, az üveghegyeken innen, volt egyszer egy szegényasszony. Volt annak egy fia. Malacot őrzött volna, ha őrzötte volna, mert csak kárt csinált mindenütt. Nem tudták hasznát venni, nem vált be kondásnak sem. Hiába próbált vele az anyja akármit, mindegy volt annak.
Hát ez a teddlenerontsd kondásgyerek meghallotta egyszer, hogy a király annak adja a lányát; aki úgy el tud bújni, hogy az ő lánya nem találja meg.
- No, kiskondás! - mondta magában - most mutasd meg, ki szült! Sokat nyerhetsz egy kis ügyességgel!
Fel is szedelőzködött, kért egy tarisznya hamubasült pogácsát, nyakába kanyarította a cifra szűrét, avval elindult.
Ment, ment, mendegélt, árkon-bokron, hegyen-völgyön keresztül, hol erdőben, hol sík földön. A pogácsa is fogytán volt már, de csak nem talált még a király kastélyára. Megy megint egy álló hétig, már az utolsó pogácsát is megette, de még semmit sem lát. Szomjas is volt már, olyan volt a nyelve a nagy szárazságtól, mint a felvert galuska.
- Mit csináljak már? Éhen vesszek? Ha ezt tudom, el se indultam volna.
Ahogy megy, nagy sokára talál egy kutat. A vályúján ült két fehér galamb. Odamegy.
- No, két fehér galamb! Én most titeket megeszlek, mert majd meghalok éhen!
Azt mondja a két fehér galamb:
- Ne egyél meg, kiskondás! Inkább húzzál nekünk egy veder vizet szomjasak vagyunk nagyon. Jótét helyébe jót várj!
Úgy rimánkodott neki a két galamb, hogy nem ette meg őket. Odament a kút kávájához, húzott nekik egy vederrel, azután maga is jóllakott a jó hideg vízzel.
Avval ment tovább.
Hát szomjas már nem volna, de a hasa, az morgott, mint egy láncos kutya. Amint épp egy nagy pusztaságban vándorolt, talált megint valakit: egy sánta rókát.
- No, sánta róka! Akármi legyek, ha téged meg nem eszlek!
Könyörgött a sánta róka is, hogy ne egye meg: a kisfiának visz éppen egy kis ennivalót.
- Jótét helyébe jót várj, kiskondás! Majd segíthetek én még terajtad!
A kiskondásnak már dülledt a szeme a nagy éhségtől, de nem bántotta. Gondolta, hogy majd visszafizeti az még az ő jóságát!
Csetlik-botlik tovább a kiskondás. Szántáson, vetésen, tarlón, parlagon vitt az útja. Összekotorászta már az utolsó morzsát a tarisznyából, azt is megette. De mi volt az annak az éhes hasnak! Jobbra dőlt, balra dőlt, már azt hitte, sohasem ér oda, ahová akar.
Utjában akkor messziről meglátott egy nagy tavat. Ő bizony megnézi hátha lesz ott valaki, valami. Lemegy a partjára, hát ott látja, hogy a víz szélében vergődik egy kis hal.
Odakap nagy mohón, felveszi a vízből a kis halat. De az azt mondja neki:
- Ne egyél meg, kiskondás, megszolgálhatom én még a te jóságodat!
Nézte a halat sokáig a kiskondás; szép volt nagyon, a pénze csak úgy ragyogott, csillogott, ahogy rásütött a nap. Megsajnálta, és visszatette a vízbe.
Huncut dolog az éhség, nyomon követi az embert. A kiskondás bánta már, hogy útra kelt. De már mindegy. Ha ég-föld összeszakad is, már nem fordul vissza.
Ment, ment tovább. Hát megint talál egy kutat vályúval, a vályún két fehér galambot:
- No, már nem tesztek bolonddá! Nem nézek már se istent, se embert megeszlek benneteket!
Rimánkodott a két fehér galamb, hogy csak most az egyszer ne egye meg őket, majd megszolgálják még a jóságát.
- Ugyan, ugyan, csak ki akartok rajtam fogni. Én meg, mint a bolond hallgatok rátok! De azt bezzeg nem látjátok, hogy már felfordulok éhen!
Meg akarta fogni a galambokat, de azok rimánkodtak, esedeztek neki. Utoljára aztán mégsem bántotta őket. Húzott nekik egy vödör vizet, nyelt ő is egy nagyot a vederből, avval továbbment.
De már igazán azt hitte, hogy nem ér oda. Ebbe az éhségbe el kell pusztulni! Már maga sem tudta, mióta, csak azt tudta, hogy nagyon régen úton van már. Beletörődött a sorsába, most már káreszkuresz, ahogy lesz, úgy lesz.
Nagy sokára mégis elért a kastélyhoz.
A kapuban ott állt a király. A kiskondás illendően odaköszönt neki, s a király el is fogadta:
- Hát hol jársz erre, te kiskondás, ahol még a madár se jár? Mi keresnivalód van itt?
Elsorolja aztán a kiskondás, mivégről jár ő erre. Bizony nagyon is ide igyekezett, merthogy azt hallotta, hogy a király annak adja a lányát, aki el tud bújni előle. Megpróbálkozik ő is, hátha lenne valami sikere a vállalkozásának.
- Jól van, fiam, jól van! - mondta a király. - De látod-e, itt van kilencvenkilenc emberfej a karón. Te leszel a századik, ha nem tudsz elbújni.
A kiskondásba nem szakadt bele a madzag, csak azt mondta:
- Majd lesz valahogy!
Bementek a házba. A kiskondás először is azzal állt elő, hogy bizony ő már nagyon éhes, vessenek neki egy kis maradékot.
Adtak neki annyit, amennyi belefért.
Másnap, ahogy felkelt, megy be hozzá a király, hogy bújjék már el, míg a lánya föl nem kel, mert ha fölkelt, nemigen tud előle elbújni.
Kászálódik a kiskondás, kászálódik, egyszer csak ott látja az első két fehér galambot. Kinyitja az ablakot, azok azt mondják:
- Gyere, rögtön elviszünk!
A kiskondás sem húzódott soká. Rájuk bízta magát, azok meg uzsgyi! Mentek vele, mint a szél, egyenest a nap háta mögé.
Felkészült a királykisasszony is. Lement a kertbe, leszakította a legszebb rózsát, perdült egyet a sarkán, és így kiáltott:
- Gyere elő, kiskondás! Ott vagy a nap háta megett!
Hű, ette a méreg a kiskondást, meg félt is! De mit csináljon a nap háta mögül, és ment egyenesen a konyhába.
Megvirradt a másnap. Felkel a kiskondás. Ránéz az ablakra, a sánta róka már ott ágaskodott, most az várta. Felkészült hirtelen, kinyitotta az ablakot, megy el a rókával.
A róka levitte őt hétszer olyan mélyre a föld alá, amilyenre ásni lehet.
Kimegy a királykisasszony a kertbe, leszakítja a legszebb rózsát, perdül egyet a sarkán.
- Gyere elő, kiskondás, a föld hét mélységéből!
Mit volt tenni, a kiskondás előbújt onnan is.
Harmadnap a kishalhoz ment el a tóba. Az levitte a tó egyik szögletébe.
Ide már nem ér el a szeme világa! Itt találjon meg!
De a királykisasszony, ahogy lement a kertbe, leszakajtotta a rózsát, perdült egyet a sarkán, s mindjárt hívta a kiskondást a tó fenekéről.
- Hát végem van! Az van! Már az enyém a századik karó! - mondogatta a kiskondás. - Már ha háromszor megtalált, negyedszer se tudok én úgy elbújni, hogy rám ne akadjon!
Lefeküdt, hogy majd elalszik, kipiheni magát, de nem bírt ám sem aludni, sem pihenni. Csak hánykolódott, veckelődött.
Másnap virradóra ott lát az ablakán két fehér galambot. Ahogy azok őt meglátták, az egyik mindjárt elszállt, a másik ott maradt.
Beereszti a galambot. A galamb azt mondja neki:
- Gyere sebesen! Változzál át egy szép rózsává, én is azzá változom.
Úgy is lett. A kertben már délelőttre minden bimbó gyönyörűen kifeslett. Itt is, ott is szebbnél szebb virágok virítottak.
Lejön a királykisasszony, keresi a legszebb rózsát, hát kettőt egyformának talál. Leszakítja mind a kettőt, és a keblére tűzi.
Perdült egyet a sarkán, de már nem látta a kiskondást. Perdül még egyet, akkor sem látja!
- No, apám, nem látom a kiskondást. Úgy elbújt, hogy nem találok rá!
- Dehogynem, dehogynem! Perdülj még egyet a sarkadon, hátha meglátod!
Perdült a lány harmadszor is, de perdülhetett volna akárhányat, úgysem találta volna meg a kiskondást.
Akkor a lány kebléről az egyik rózsa galamb formájában elszállt, a másik meg a kiskondássá változott.
A királylány csak nézett, hogy maga előtt látta a kiskondást.
Akkor a kiskondás magához ölelte a lányt.
- Szívem szép szerelme! Én a tied, te az enyém! Ásó-kapa válasszon el egymástól!
Megölelték, megcsókolták egymást. A kiskondásból még hétszerte szebb legény vált. Olyanok voltak ott egymás mellett, mint a bokrétába kötött virág. Azután lagzit tartottak, boldogok lettek.
A kiskondásból olyan finom ember lett, akár a párja; a lányból meg olyan dolgos, szép asszony, amilyen a kiskondásnak kellett. Még most is élnek, ha meg nem haltak.
Magyar az, akinek fáj Trianon
/Illyés Gyula/
MILYEN HAMAR...
Milyen hamar megszokod a
fákon a lombot;
milyen hamar megszokod, ha
a lomb lefoszlott;
milyen könnyen véglegesnek
veszed a nyarat, telet;
milyen hamar elfogadnád
öröknek az életet...
NEM VOLT ELÉG
Házad itt állt - szerte szállt!
Ezt, látod, érted. Azt nem érted,
hogy hazád éppen így ért véget -
A csoda, hogy addig is állt!
Mert nem volt hazának elég,
hogy emésztésed vacsorára
e dombok aszúját kívánta,
és e lapályok kenyerét.
És nem volt hazának elég,
Hogy elmosolyodtál és oldalt
oda is néztél, ha megszólalt
ízes magyarul a cseléd.
És nem volt hazának elég,
hogy este letéve a könyvet
elnyeltél Bottyánért egy könnyet:
az volt a férfi, a derék...!
És nem volt hazának elég,
hogy kitekintve vonatodból
elgondoltad az aratókról:
mást érdemelne ez a nép.
És nem volt hazának elég,
a három szín, ha rád sem hagyták,
hogy egykor jelkép volt: szabadság,
egyenlőség, testvériség!
És nem volt hazának elég,
hogy idegeden átereszted
hő szeszként azt a néhány verset,
Adyét, Tóthét, Józsefét.
És nem volt hazának elég,
a Gellérthegyen a rakéta
s a Városiban a bokréta
és a szobroknál a beszéd.
s a szöllőhegyi estebéd
s a dünnyögés, míg poharadból
a holdvilágban a vörösbor
tigris-szeme villant feléd.
és lengetted az ujjad hegyét
az ég felé, mint ezred óta
minden magyar, ha szól a nóta
és Gracza György s a Feszty-kép...
és ha, élvezve a veszélyt
és a kéjt, hogy megjósoltad,
hallgattál titkos leadókat
(és utána cigányzenét)
A hortobágyi magas ég
s a négyes gémeskút nagy árnya
s az első király koronája
díszítve pénzed közepét
s ha úgy mondtad is: feleség,
e szép szóval, s ha, bár bíráltad,
édesnek nevezted apádat
s a falon a festett cserép.
Nem volt a hazának elég,
nem volt elég, hogy el ne essen,
tudd meg, az volt a csoda itten,
hogy össze nem dőlt már elébb!
Mert attól nem lett a tiéd,
hogy hizelegve és hazudva
ráragasztottad egy hegycsúcsra
egy király, egy vezér nevét.
Nem volt elég, nem volt elég
sem a hűség, sem a szívósság,
mitől egybeáll egy-egy ország
s nemzet is lesz a nemzedék.
S a bátorság sem volt elég.
Külön-külön bár odahagyta
sorsát a sok hős áldozatra,
az sem volt elég menedék.
Mert sem erő, sem bölcsesség
nem lehet elég, hogy megójja
a házat, amelyben lakója
nem lelheti meg a helyét.
NINCS KÖZEL MÉG...
Nincs közel még a szél,
de már
ebfülként föláll
a nyárfa csúcsán egy levél
a hírrel: ősz! tél! végveszély!
És - ragyog észbontóbban csak a táj,
épp attól, hogy csupán a két vén,
a némává dermedt fa és én
tudjuk: itt a halál.
1983
OKTÓBER 6.
Kezét - mert ő ölt, maga a király -
egy nép arcába törölte bele.
Nem volt e földnek Petőfije már!
Igy kezdett lenni Ferenc Józsefe.
OLY IDŐBEN ÉLTEM...
Oly időben éltem, mikor halványodtak a királyok,
hátráltak, hátráltak s hirtelen porrá estek;
a lármás hegyhatárról ingatag füst kóválygott,
ott vesztek sorra mind, nem sajnáltam őket.
Kezem hátul kulcsolva botomra nehezedtem.
Felettem évek úsztak mint fellegek oly gyorsan.
Estékre emlékszem, amikor várakoztam, s mikor körülöttem
a táj horpadni látszott, mint tenger gyors fuvalomban.
A táj, a városok, a zsarnokok szobrai,
oly esendő volt mindez, s szétnyúló mint ostoba álom!
Csak vártam utálkozva, mikor fognak már arcra omlani,
porfelhőt és bűzt vetve, végig a láthatáron.
Fejem leszegtem s álltam, vagy felnéztem vérvörösen.
Előttem vetés habzott, s mosta dühödten lábam.
Mint tőr szúrásai... hosszúkat lélekzettem.
Csak bokáig álltam ebben a világban.
Közöny és szomorúság... Egy ifjú lány állt mellettem,
alakja lágyan ingott ide-oda a szélben.
Fejét vállamra tette, sóhajtott, elaludt kimerülten.
Ez minden, minden, minden, amire még emlékszem.
SZABAD VAGYOK
Szabad vagyok, senki énrám
nem hallgat;
mindegy: ajkam áll-e némán
vagy jajgat.
Így kaptam a legsúlyosabb
hatalmat
Határoznom egyedül kell
magamnak - -
SZAVAK
A szív melegszik ...
Kuszált ez az éj, akár ez a ház;
folyosókon, átjárókon, sötét
lépcsőn vezettek fél éjjelen át,
míg átléptem e terem küszöbét -
Csak megálltam az ajtófák között,
mint akit égi látomány fogad -
bent kék bundákban a padok előtt
húsz villamoskocsis állt sorfalat.
Feszesen, némán, mint az angyalok
szinte vártam, hogy dalba kezdjenek
üdvözlésemre s édes himnuszuk
hullámain a légbe lengjenek.
Oh kedvesek, angyalnál édesebb
drága fiúk, kik betakartatok,
biztatva titkon rámnevettetek,
kulacsotokból tejet adtatok,
míg némán rátok visszapislogok
a sziv melegszik ittbenn s hirtelen
nagy dalra gyújt, hogy belepirulok
s szemérmes fátyol fut át szememen
- Tilos a szó itt, tilos a dohány,
tilos moccanni is; hallgatagon
nézem a pókot dús hálozatán
és váltok egyet zsibbadt lábamon.
SZAVAK:
Az előbbiek még egyszer
Tollat és kést és ceruzát
s mindent, aminek hegye van
elvettek tőlem. E kis dalnak
nincs teste még, csak lelke van.
Él majd? Megszólal? Még szívemben
mozog, mocorog melegen;
ha elveszek, elveszik ő is,
de talán el is feledem.
Vagy felkörmölöm itt a falra,
hol ákombákom rajz, vonás
diszlik s köztük az érkezőknek
pár szivderítő jótanács.
Vagy elsuttogom szomszédomnak
s ő is továbbsusogja majd -
szájról-szájra, - oh így képzeltem,
kivántam mindig én a dalt! -
vigasztalónak, mely minél több
fülön és sziven búvik át,
annál frissebben, ügyesebben
viszi az ős reményt tovább,
hogy megtérve úgy hallgatom már
én is szavát, az ismerőst,
mint szerelmes, kit szerelmese
a vallomásban megelőz.
SZÁLLONG A HÓ
A kövesút már hófehér.
De a szántó még szinte szurkos.
Meglátni, merre megy a tél
a békén füstölgő falukhoz.
Fehér a villanyhuzal is,
mely jobbra-balra kifeszítve
az útról a tanyákba visz --
Azon is most a tél siet be.
Az őszi vetést átszelő
ösvény is fehéren világol.
Messzibb egy boglya, nádtető --
méri magát velük a távol.
Még csak a ritkás, a merész,
az előörs hópelyhek szállnak.
De látni máris az egész
térkép-tervét a támadásnak!
SZÁMADÓ
Őszül hajam, mélyülnek a redők.
Több egyre köröttem a fiatal.
Vakoskodván érzek szomjú erőt,
legyek a legmesszebblátó magyar.
Lappangó juhász-számadói gond
susogja, nem mehetsz még, munka vár.
Őriznem kell egy nem-enyém vagyont.
Rám néz egy jégverés-csöpülte nyáj.
...Szétszóratván, ős lápokba vonult
hite-konok község hű papjaként
(kit azzal áld, amivel ver az Úr!)
templomtalanul, palásttalanul
(s vívódva folyton, mit hoz ránk az ég)
kell osztanom úrvacsorát s ígét!
SZEKSZÁRD FELÉ
Kis vonat megy nagy domb-
oldalon;
terhes kicsi nő a
vonaton.
Jár itt is, ha más nem,
a szeme;
affajta, ki nem röst
sohase.
Homloka az ablak
üvegén,
rázódik a tengely
ütemén.
Néz ki bólogatva
szüntelen,
oldalvást a vastag
üvegen.
Nézi mit a tágas
táj kínál;
gyermeke helyett is
nézi már.
Mosolyog és pillog
nagyokat,
mint lány, ha szeszt, édest
kortyogat.
Ablakrázta arca
szeliden
azt bólintja folyvást,
hogy igen.
Ízlik neki, lám csak,
a világ;
száll szemén át park és
pusztaság.
Pusztai menyecske,
jelzi ezt
üveggyöngye; gyöngyön
kis kereszt.
Kereszt mellett kis kép:
az ura;
térdén köteg színes
brosúra.
Szalad át szemén ház
és fasor,
szökdel ajkán egyre
friss mosoly.
Mintha nem pillái
közt, de szép
szája hosszán szállna
a vidék.
Tábla búza, tábla
baltacim
hagyja szinte ízét
ajkain.
Kéklő szőllők, sárga
asztagok
becézik az alvó
magzatot.
Lebeg az lágy élmény
közegén,
anyjában is egy nép
közepén.
Most dől el, mivé s mint
alakul;
most érinti tán egy
titkos ujj.
Úgy becézi, hívja,
a világ,
mint házából rég mi
a csigát.
Megy szülőmegyémben
a vonat;
bennem is megy jó sor
gondolat.
Így vitt egy kis nő rég
engem is;
itt alakult az én
lelkem is.
Néz, néz a kis asszony,
gyűjtöget,
termi csöndesként a
gyermeket.
Hova viszi, honnan,
nem tudom;
fölvidít, hogy véle
utazom.
Nézem úti tájként
a szelid
nőn a tegnap és ma
jegyeit.
Jár szemem a terhes
kicsi nőn
s azt gondalom, itt megy
a jövőm.
Visz tovább egy népet;
eltakart
csempészáruképp hoz
egy magyart.
Egy ilyen kis nőben
rég Babits
épp talán anyámat
látta így.
Gondolta, hogy abban
él, aki,
őt fogja fejében
hordani?
Jár szemem a kedves
kis anyán
s azt gondolom: Itt megy
a hazám.
Viszi, mit se tudva,
szakadék,
örvény fölött Árpád
örökét.
Benne él talán, ki
engemet
holtomban is meg-meg-
emleget!
Gondom, hitem, eszmém
talaja,
öröklétem vagy te,
kis anya.
Néznem is jó téged -
megbocsásd.
Kívánok szerencsés
utazást!
SZERELEM
Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam
szerelmedbe és úgy sodortatom magam.
Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten
rámront az izmos szél, birkózni kezd velem.
Lépek mint részeges, kit egy dallam visz és
aki köré a bor egy régi nyárt igéz,
nem állanék meg, ha tekintetemtől e
hófedte hársfasor rügyezni kezdene.
Járok habok gyanánt futó finom havon,
mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom
egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát,
két kezemen maradt szerelmed illatát.
SZERESS, NE KÉRDEZD...
Szeress, ne kérdezd, hogy miért,
ha nem magamért: magadért,
a jövőért, egy napodért,
ezért a meleg mosolyért,
mit mégis ízlelhetett ajkad,
ennyiért,
ízéért e friss pillanatnak.
Ki vagy te, mit gondolsz, mi vagy?
Az vagy, mit a szív, mit az agy,
a szem kintről kölcsönbe kap!
Ne félj kinyílni: szabadabb
leszel csak, minden porcikáddal,
gazdagabb
nem is velem, de a világgal!
Szeretünk, már nem is neked
mondom, nem is kell értened,
örülj: a tested is szeret,
a falánk föld, mely eltemet,
az idő: hogy átfolyna rajtad!
Istened,
ki így sejtteti, mit akarhat.
Megért málnánál hamarabb
ecetesül, lesz poshatag
a jó íz, mit egy nappal ad:
a kosár édes pillanat! -
tanácsolták már, higyj azoknak,
kik alant
a csontjaikkal tanuskodnak
SZŐNYI ISTVÁN TEREMTETT VILÁGOK 9 - RÉSZLET
...Ha rombadőlt is, ujra rakható
kert, ház, haza -
S csak egy a titka: kezdd el.
Fiadnak kell folytatnia...
TOMPÁN RAGYOG...
Tompán ragyog lent a Duna jegén,
tompán ragyog szívemen a fény?
tél van, hideg van, csikorog a fagy
s ha süt is tíztől háromig a nap
semmit nem olvad, minden csontkemény.
Föl-fölragyog édes arcod szívemben
s jó, százszorosan jó e hidegben.
Jó, tudom, hogy - ha külön is, de - egy
város eleven testében keringünk:
egy vérrendszerben két egy-sorsú csepp.
Boldoggá tesz, hogy egy az anyanyelvünk,
hogy egy időben, egy bolygón születtünk,
hogy ha nem vagy is vélem, mégis itt vagy
oly közel-messze, mint az esti csillag.
Elmondhatatlan boldogságnak érzem,
hogy létezel, - ily kevéssel beérem,
annyira te vagy már a mindenségem.
"VANNAK ITT?"
Nem az énekes szüli a dalt -
A dal szül, az nevel: vezet!
Nem éneklek rég, dalom elhalt.
Tévelygek, esti köd temet.
Nem éneklek, hát nő szakadva
körül az éj. Hol is vagyok?
Csak egy “Van itt?" ha fakadna
vén számról - tán választ kapok.
Emberit? nem-emberit? - Vissza
ver valamit, ami kerít:
a Fal, a Hegy. Eligazítja
a dalra-bátrak lépteit.
Szivemből csak annyit eressz ki
éneket, öregség - halál:
próbáljon visszhanggal felelni,
hol most járok, a zord határ.
Dalom ujjbögyeivel, rosszra
neszelő vak, tapintgatok
eladdig, hol csillag a morzsa,
hogy hol vagyok, hol is vagyok.
VOLTUNK, - LESZÜNK
Voltunk, - leszünk magyarok?
Én már csak megmaradok.
Hol üköm is félve szült,
ülök, ahol dédem ült.
Települt vagy menekült,
vagy jajongva elterült.
Fájt a szív és fájt a talp.
Eb megy innen, azt zavard.
Száll a boglya és kazal,
hej de kicsi egy vihar.
Viszi a víz a buzám,
ezt tudod csak, egy komám?
Körülnyal az áradat,
beljebb húzom lábamat.
Lejebb húzom fejemet,
ketten volnánk, förgeteg.
Jön a tatár, a tokos,
megy az örmény, az okos.
Ki kocsin megy, ki gyalog,
ki meg faron vánszorog.
Jön az örmény, az okos,
megy a tatár, a tokos.
Indulnak a házfalak,
nagyobb lesz hát az ablak.
Tokos, pohos, potrohos,
összebékül, mind okos.
Az lesz csak a jó világ.
Akkor van, ha nincs hazád.
Ég a pajta, ég a ház,
hajdu sógor, mit csinálsz?
Cigarettát, tüzemen
gyujts te is rá ügyesen.
VIHARBAN
Dörgött az ég, ömölt az eső,
nem szólt, csak egy madár;
ő tudta - úgy is lett -, kitisztul
most már a láthatár.
Hogy fújta itt a kis fenyőfán;
hogy jön a jóidő!
Úgy fújta, mintha fényben égne
máris erdő-mező.
Úgy fújta, versenyt a viharral
a büszke, hetyke dalt,
hogy végül is leénekelte
a bőgő zivatart.
Hogy mi az érdem, ha előre
tudta: közel a fény?
Semmi. Csak az - hogy' ázott-fázott,
remegett, félt szegény!
Illyés Gyula összegyűjtött versei
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Illyés Gyula |
|
|
|
|
|
Offline
