Paul Verlaine,B. Radó Lili, - menusgabor Blogja - Ábrányi Emil,Adamis Anna,Ady Endre,Ágai Ágnes ,Agytorna,Albert Einstein,Albert Einstein,Alföldi Géza ,Alhana,Ambrus Magdolna,Andók Veronika (,Andróczky Lászlóné ,Antoine de Saint-Exupery,Anyák napja - gyermeknap,Áprily Lajos,Arany János,Arany Viktor,Arany-Tóth Katalin ,Aranyosi Ervin,Artai Zsuzsanna,Árvai Attila & Emil,Átyim Lászlóné ,B. B. Nala,B. Huszta Irén,B. Radó Lili,Babits Mihály,Bagi Tibor,Bajza József ,Baktai Faragó Aranka ,Balassi Bálint,Balázs Béla,Balázs Sándor Turza /B.A.S.A.,Bálintffy Etelka,,

Továbbiak »

Belépés

			menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac /			Menus Gábor 1940.08.11 Offline

Linktáram, Blogom

Blogom

Blogom,

Képtáram

Képtáram,

Videótáram

Videótáram,

Ismerőseim

Ismerőseim, Fecsegj

Fecsegj

Fecsegj

1/1 oldal

Bejegyzések száma: 2

Paul Verlaine

2016-01-06 22:00:17, szerda

	PAUL VERLAINE Paul Verlaine (Metz, 1844. március 30. - Párizs, 1896. január 8.) francia parnasszista és szimbolista költő. Párizsban jogot tanult, de érdeklődése hamar az irodalom felé fordult, majd a korabeli párizsi művészvilág züllött, bohém életét élte, a kor furcsa szokása szerint. Verlaine igen ellentmondásos személyiség volt. Képes volt a legpikánsabb részletekkel teli erotikus verset írni a Notre-Dame-ban, úgy hogy másnap már az erkölcsi tisztaságot dicsőítette olcsó kurtizánok piszkos ágyában. Nem hiába nevezték a ,,legdekadensebb dekadens"-nek. Baudelaire - Verlaine - Rimbaud: A romlás virágai (antológia) Link AUBURN Tekinteted és szöghajad, ferde szemöldökvonalad, halovány szirma ajakadnak, szived, mely nagy - tétova bár -, inkább félénk nőnek mutatnak téged, kinek hálám kijár. Hálám tiéd, az már igaz! Esténként mily öröm s vigasz, ó nekemvaló szöghajú nő, ha ágyamhoz vezet utad, kemény keblű és büszke úrnő, tudván szerény szándékomat, ingben, kemény mellel, kevélyen, mivel érzékeidre kéjben dús ünnep vár, s örvendve, hogy ismerős szám, kezem s a teljes valóm; mind megátalkodott a bűnben, mit bolond, ki megnyes! Csók nélkül nem marad, tudod, se hónaljad, se szemzugod, se két emlőd hegyén a rózsa, s térdre rogyva vetem magam amaz égő csipkebokorra, bolondul, fanatikusan! Hisz jól tudod, te büszke lény, húsodat imádja az én húsom, és szertartása hogyha el-elhal is - minő halál! -, újraéled - mily viharozva! -, s újabb, még jobb halálra vár. Légy hát büszke, kis tétovázóm, mert nézhetsz morcosan, sugárzón, tied vagyok legyőzve én: velem hullámként ringva játszol pogány gyönyörűség ölén, s már te se sokat tétovázol! ÁLMODOM EGY NŐRŐL Álmodom egy nőről, akit nem ismerek, forró és különös, áldott, nagy Látomás, aki sohasem egy, s aki sohase más, aki engem megért, aki engem szeret. Mert ő megért. Neki, ó jaj, csupán neki bús, áttetsző szívem többé már nem talány, sápadt homlokomnak verejték-patakán frissítve omlanak az ő szent könnyei. Barna, szőke, vörös? Ó, nem tudom én, nem. A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn. Nézése hallgatag szobrokénak mása, szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen: mint elnémult drága szavak suhanása. Fordította: Ady Endre ÁLOM Rólad álmodtam éjszaka: ezer ájult pózban hevertél és gőgicséltél és fecsegtél. Tested gyümölcsök zamata, s habzsoló szám minden parányi hegy-völgyét meg tudta találni. Rugalmas voltam, óh milyen csodálatos, kifogyhatatlan: vágy, forró, és hús, olthatatlan! S te is dolgoztál, édesem: milyen forró vágy, hús, tüzesség! és mennyi gazella-ügyesség! Karjaidban ébredtem, és az ünnep - szebben, édesebben - folytatódott forró öledben. AZ ÉN MEGHITT ÁLMOM E furcsa álom gyakran s mélyen talál szíven egy ismeretlen nőről, kit szeretek, s szeret, s kit ízig ugyanegynek sohasem ismerek, és soha csupa másnak, s szeret s megért híven. Óh, ő megért híven s csak ő látja, igen, hogy átlátszó szívemben zord talány nem mered, ó jaj, csak ő, s könnyétől, mely lassan megered, izzadt és halvány orcám megfrissül szelíden. Óh, barna? szőke? vagy vörös tán? - nem tudom, s neve? - emlékszem erre, zengő és lágy nagyon, mint bús kedveseké, kiket száműz az Élet; nézése úgy borong, mint szobrok hűs szeme, s bús hangja mintha halkan, távolból zengene, mint lágy szók reszketése, mik már hallgatni tértek. (Tóth Árpád fordítása) ÉRZELMES DIALÓG Magányos, ódon parkban a havon Két árny sétál az éjben, ballagón. Szemük holt fény, ajkuk zenéje mély, Alig hallatszik, hogy mit is beszél? Magányos, ódon parkban a havon Két árnyék révedez rég múltakon. - Eszedbe jut-e még a mámorunk? - Hogy gondolod, oly messze már a mult! - Nevemre néha nem dobban szived? Lelkemről álmodsz olykor? - Azt hiszed? - Ó üdvösségünk tűnt szép napjai, A boldog csók! - Volt benne valami! - Mily mély hitünk volt és mily kék egünk! - Elszállt a hit, a komor égbe tünt! Ballagnak ők balgán a bús uton S csak a vak éj tűnődik szavukon. (Juhász Gyula fordítása) CSAK HALKAN Csak halkan. Fogd kezem. Ülj le mellém ide, ez órjás fa alá, melynek lombsátorában. A hold cirógató fénye fehérlik lágyan, Míg elfullad a szél végső lehellete. Süsd le szemed. Csak ülj. Ne gondolj semmire. Álmodj. Fürtünk bagoly súrolja a homályban.. Hadd fusson örvtelen, amerre vonja vágya, az illanó gyönyör s a szív múló heve. Remélni is feledj. Csak csendesen, szelíden, hogy folytathassa majd a szíved és a szívem e csöndet és a nap derűs enyészetét; Hallgassunk. Meg ne törd ez éji békességet; nem jó zavarni, ha becsukta már szemét, a vad Természetet, e néma Istenséget. (Szabó Magda fordítása) CSAK MENJ TOVÁBB Csak menj tovább és ne emészd magad! Az út jó, s egy a dolgod: hogy haladj s vidd az egyetlen kincset, ami drága, s puszta fegyvered a hadakozásra: a lelki szegénységet s Istened. És főként föl ne add szíved reményét. Mit számít egy kis szenvedés s sötétség? Utad jó, s végén a halál fogad. Igen, főként a reményt föl ne add, hogy holtod öröm-ágyat vet neked. Tedd jóvá magad, ahogy csak tudod. Az élet rút, de mégis a húgod. Menj fölfelé, egyszerűn, sőt dalolj hát, s távol legyen tőled az az okosság, mely sunyin megkisérti hitedet. Menj, gyermek-egyszerűn, és megalázva magad, mint bűnös, ki a bűnt utálja, dalolj, sőt légy víg, nehogy utadon álomba merítsen az unalom, mit az ellenség küldhet ellened. Nevess a vén Csábítón s vén Cselén, mert a Béke vár a hegy tetején harsonás, diadalmi ragyogásban. Fuss a fehér-fekete éjszakában. Már kiterjeszti a fejed felett győztes szárnyát az Őrangyal vidáman. EGY LÁNYHOZ Ha két combod közé veszed halántékomat, lihegek, végigkóstolom prémedet, magamba szívom ízedet; ha altestedbe olvadok, és nagyigényű, de rövid ágyékomat szorongatod kopasz fejbúbjától tövig; ha úgy riszálod meseszép hátuljad jobb meg balfelét, ahogy erényes feleség nem tudja rázni alfelét; ha számba engeded, szivem, recés, játszódó nyelvemet, s az élvezettől azt hiszem, hogy vizeletem elered; ha derekad ölelem és pukkanásig telt herém úgy trónol bolyhos öleden, mint szultán díszes szőnyegén: gusztálom mindezt s élvezek, de ennél százszor szebb nekem, ha elterpeszted térdedet, s combod közét megleshetem, hol párnák közt s a lepedő krétás fehérjén hajnalig nézném a Bohóc nevető cseresznyepiros ajkait. ÉRZELMES DIALÓG Magányos, ódon parkban a havon Két árny sétál az éjben, ballagón. Szemük holt fény, ajkuk zenéje mély, Alig hallatszik, hogy mit is beszél? Magányos, ódon parkban a havon Két árnyék révedez rég múltakon. - Eszedbe jut-e még a mámorunk? - Hogy gondolod, oly messze már a mult! - Nevemre néha nem dobban szived? Lelkemről álmodsz olykor? - Azt hiszed? - Ó üdvösségünk tűnt szép napjai, A boldog csók! - Volt benne valami! - Mily mély hitünk volt és mily kék egünk! - Elszállt a hit, a komor égbe tünt! Ballagnak ők balgán a bús uton S csak a vak éj tűnődik szavukon. Juhász Gyula fordítása ÉRZELMES SÉTA Húnyó alkony nyilai bíborozták a szélringatta sok-sok tavirózsát, s a nagy, bús, sápadt rózsák csöndesen tündököltek a nád közt a vizen. Árván bolyongtam, fájó sebem égett, a tó partján, ahol, mint felidézett nagy, tejszinű rém, a füzek mögött kétségbeesve imbolygott a köd és sírt, oly hangon, mint a vadkacsák, ha egymást hívják, csapkodva, kiabálva, a fűzek közt, hol égő sebemet hordoztam árván; de a szürkület elfödte a nád közt a tavirózsát s a nap nyilait, melyek bíborozták - a sok rózsát, elfödte, csöndesen, a sok nagy sápadt rózsát a vizen. (Szabó Lőrinc fordítása) GREEN Gyümölcs, virág, lomb és ágak, ím, eléd teszem, és szívemet is, mely téged vágy oly nagyon. Kevés, tudom, hogy hozzád koldusmód érkezem, ma mégis ez legyen az összes hódolatom. Rohanva jöttem, dérré fújták a friss szelek a homlokomra szálló, ékes harmatot. Nem gyengít most fáradtság sem, letérdelek, s veled álmodozva, tudom, otthon vagyok. Fejem kicsiny melled fölé hajtom, kérlek, engedd, míg csókjaidnak szent dallama zenél bennem, az indulat is múlik, fejem fölé álmot lenget, és míg pihensz, hagyj válladon szenderednem. fordította: Paál Zsolt HALLGASD A SZELÍD DALT Hallgasd a szelíd dalt szíveddel, érted sír, s mert reméli: tetszhet. Halk és könnyű, mint lehellet: Moha fölött fut így a csermely. Ismered a hangot (s szeretted?): ragyogását már fátyolozta, mint bánatos özvegy, de tiszta büszkesége mit sem felejtett, s ha őszi szelek hasogatják nagy fátylát, libbentve mutatja az ámult szemnek, hogy alatta csillagként ragyog az igazság. E hang, hogy újra rátaláltam, azt mondja: életünk a jóság, s minden gyűlölség és mohóság nyugtalan elvész a halálban, s mondja: a szív egyszerűsége felett örök glória reszket, s aranylakodalom a legszebb s a győzelem-nélküli béke. Szeresd: szerelem dala, szent hit, makacs hit ez és nászi ének. Hisz maga is gyógyul a lélek, mikor egy másik lelket enyhít! "Fáradozik" s "az Úrhoz óhajt", haragtalan tűrés a gyásza, s oly tündöklő a tanítása... Hallgasd csak, óh hallgasd a jó dalt. Szabó Lőrinc fordítása HANGULAT Ónszínű ég borult a holt határra hull-hull az eső halkan, cseppre csepp. A cseppek bús, múlt ritmusos dalára ilyenkor sajdul fáj a régi seb. Bús ködruhába öltözik a tarló, ősz és esőszag árad mindenütt. Az alkonyatban áll egy ősz csavargó - Halkan sírnak az őszi hegedű. HOGY RAGYOG A TETŐ FELETT Hogy ragyog a tető felett az ég azúrja! Zöld lombját a tető felett egy fa benyújtja. Abban a darab égben egy harang kalimpál. A madárfüttyös, bús fa egy kis cinkét himbál. Óh Istenem, ott, ott zsibong a város, ott van. Milyen egyszerüen zsibong, milyen nyugodtan! Hát te mit tettél, te bolond, hogy sírva szánod? Mivé tetted, szegény bolond, az ifjuságod? Szabó Lőrinc fordítása A HOLD A FÁK KÖZT A hold a fák közt szikrázva süt; gally moccan, ág zörg, és mindenütt hangok remegnek... Ó, hogy szeretlek. A tó sötéten őrzi hideg tükrén az ében- árnyu füzet; szél jaja rezzen... Álmodj, szerelmem. Maga a kék menny ereszkedik a csillagfényben, mely gyöngyeit szikrázva szórja... Isteni óra! Szabó Lőrinc fordítása HOLDFÉNY Különös táj a lelked: nagy csapat álarcos vendég jár táncolva benne; lantot vernek, de köntösük alatt a bolond szív mintha szomoru lenne. Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll: életművészet! Ámor győztes üdve! De nem hiszik, amit a száj dalol, s a holdfény beleragyog énekükbe, a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag, melyben álom száll a madárra halkan, s vadul felsírnak a szökőkutak, a nagy karcsú szökőkutak a parkban. (Szabó Lőrinc fordítása ) IDILL Derűsen lobog a tűz a kandallóban Bár kint hűvös, ködös éj lebeg Gyengéden ölelő kíváncsi kezek A meleg szobában szelíden fénylenek Megcsillan egy égő szikra Lágyan feszülő karodon Elbódulnak a mély ráncok Álom-színű arcodon Egy érintés, mely örökké tart A harmónia csendjében S valahol itt legbelül Kivirágzik a csendéden Könnyű vagyok, mint a füst Mely nesztelen száll a kéményen Feloldódom színezüst Meztelen lelked fényében. KANDALLÓ ÉS ESTI FÉNY Kandalló s esti fény, szűk s meghitt lámpa körben; felkönyökölni és álmodni, elbűvölten; egymásba mélyedő szemek szent mosolya; a könyv becsukva, és gőzölög a tea; érezni, boldogan, hogy az est elköszön már; a zsongó kábulat; és várni, tudni: jön már a menyegzői árny s az édes-édes éj - annyi halogatás után a szenvedély óh hogy kergeti már lelkem e messzi vágyhoz: unja a heteket s minden napot megátkoz! (Fordította:Szabó Lőrinc) LA LUNE BLANCHE Fehér a hold... Fénylő csalit S összehajolt Lomb andalit, Halk nesz-beszéd... Te drága, szép... A tó dereng Mint mély tükör s Mélyébe reng Vén fűzfatörzs, Szél búja rí... Álmodni hí... Égből szelid Nagy béke száll S kék tüzeit Csillagsugár Rezdíti fent... Oh óra!... szent!... /Tóth Árpád/ A LILA BUDOÁRBAN Istennek hála, este lett, mutasd meg barna testedet, mert itt az alkalom, amelyre várva vártam e lila budoárban, a sárga pamlagon. S ha félig meztelenre vetkőztél, add kezembe kis, kurta válladat, míg mellbimbód, szerelmem kemény, hegyes eperszem, ha ajkam rátapad. Ingecskédet lehúzom, és egyre lejjebb csúszom hasadon, köldököd porcelán csészéjéhez, s aztán lágyékod édes hajában fölnyögök. -"Még, még, még, még, még"-mondod, mikor szétnyíló combod nyakamba öleled. -"Még, még, még, még"- zihálod, ahogy elémbe tárod, megringatod s riszálod felborzolt öledet. S mert rám is gondolsz néha, finom, keskeny és léha kezeddel, asszonyom, áldást osztón, szerényen oda kapsz, hol szemérmem ágaskodik kevélyen, mint egy vörös torony. (fordította: Faludy György) A MEGHITT LÁMPAFÉNY A meghitt lámpafény, a kandallóparázs, könyökre dőlve szőtt édes álmodozás a két egymást kereső szempár egymásba veszve, a párolgó tea s becsukott könyvek estje, a boldogság, mikor az este véget ér, a nászi félhomály és a mézédes éj előtti élveteg bágyadtság és imádott várás, ó, csak ez az, mit a halogatások idején meghatott lelkem nyomon követ, s szid minden hónapot, átkoz minden hetet! MONDD CSAK Mondd csak, de komolyan, ha majd halott leszek, érzékeim, eszem s lelkem telítve véled, s míg tart az örök éj, pupillámban a képed; szívemben az egész gyöngéd s vad múlt - remek végzet! - ó, szertelen életem óriási élvezeteinek nagy netovábbja, mondd, gondolsz-e néha rám, kinek egy gondja volt hajdan, téged egész erejével imádni egy lénynek, kit neked szántak, hogy soha mást ne szeressen, neked szolgáljon, érted éljen és beléd haljon. Ó, igen, majd hogyha szépen nagyanyakorba jutsz, s rám gondolsz, ki ne áss féltékeny napokat, mord éjeket; de folyton idézd, kezedbe sorsomat miként adom a szép jelenben és sok drága holnapon, hogy emlékezetednek áldása feloldjon, s kalauzom legyen a sötét utakon! (fordította: Kálnoky László) NAGY FEKETE ÉJ Nagy fekete éj száll szívemre lágyan aludj, minden kéj, aludj minden vágyam! Már semmi se fáj, ó szomorú óra! nem gondolok már se rosszra, se jóra. Bölcső vagyok én, ringat egy kéz engem sírom peremén - Hallga, hallga, csendben... Babits Mihály fordítása NYÁR LESZ TEHÁT Nyár lesz tehát, tündöklő és meleg: örömöm édes cinkosa, a roppant napfény, a selymek közt még szabadabban kiemeli drága szépségedet; A kék ég, a hullámzó, büszke sátor, alásuhog és csókjaival ér homlokunkra, mely forró lesz s fehér a boldogságtól és várakozástól; s ha jön az este, langyos szél susog, fátylaid játékosan megsuhognak, s baráti mosolyát a csillagoknak együtt nézzük majd, ifju házasok. (ford: Szabó Lőrinc) NAPLEMENTE Hűs esthajnali fényt a róna kap, immár hajlani kezd s borong a nap, búm halk ajkai hűs dalt zsonganak, mely ringatva rí, míg borong a nap. S bíboran, búsan mint most a homok- rónán nap zuhan, furcsa fantomok: száz álmom suhan s tűnik és lobog, mint most a homok- rónán nap zuhan... (ford: Tóth Árpád) NYÍLJ MEG SZERELMEM... Nyílj meg, szerelmem, szépség, hadd csókoljam, csodáljam kagylócskád bíbor élét az angyali mohában. Hadd szívjam virágkelyhed szirmai közt a nedvet vonagló, duzzadt ajakkal, míg homlokodon lázad kigyullad, mint a sápadt horizonton a hajnal. OUVERTURE Combjaitok közé s farotok felé vágyom papnői az igaz-egy istennek, a kéjnek: naiv vagy kitanult szorgalmasok az ágyon, ó, hogy csak testetek nyílásaiban éljek! Szeretem lábatok, mely csak a szerető felé megy, szeretőt kísér, és nem simul, csak szerelem után szerető csüggedő lába köré, ki már lihegve megvonul, talptól az ujjakig, miket buján simitgat nyelvem, s harap fogam, és ajkam sorba kóstol s a bokáig, miken kék erek tava tikkad: ó, szentebb lábakon nem járt szent, sem apostol! Szeretem szájatok s a vad játékokat, miket a nyelv űz és az ajkak, s néha tán harapva nyelveink -- és mást is -- a fogak: hogy vágyni nem lehet teljesebb kéj után. S szeretem kebletek, dupla halmát a kéjnek s gőgnek, hol kedvire dagadva férfi-gőgöm emelt orral turkál s tör a langy meredélynek, mint egy kan pindusi s parnasszusi tetőkön. S szeretem karotok, mely oly szép, biztató és gyengéd és fehér, s idegesen gyűrűz, s fehér mint farotok, s majdnem oly izgató, szerelemben meleg, s utána enyhe, hűs. S e karok végein két kezetek imádom: a tunyaságnak és a bujaságnak áldott két szerszámát, amely óva izgatja vágyam, s vezeti gondosan a vak szerelmi bárdot. De mindez semmi, mert combjaitok közül int a fő üdv, melyet ha lát, szagol, tapint és ízlel, ájtatos hívetek üdvözül: a szemérmetlenség belső szentélye int. Combjaitok közé s farotok felé vágyom, papnői az igaz-egy istennek, a kéjnek: naiv vagy kitanult szorgalmasok az ágyon, ó, hogy csak testetek nyílásaiban éljek! (Babits Mihály fordítása ) ÓH LELKEM, MENNYI BÁNAT ÉRT Óh lelkem, mennyi bánat ért egy asszonyért, egy asszonyért. Vigaszt, hiába, nem találtam, pedig szivemmel messzeszálltam, pedig szivem elhagyta őt, már rég elhagyta azt a nőt. Vigaszt, hiába, nem találtam, pedig tőle már messze jártam, s szivem, túlérzékeny szivem, így szólt lelkemhez: - Úgye, nem, nem valóság - bár annak érzed - bús és dacos száműzetésed? S lelkem felelt: - Mit tudom én, mily csapda ez, vagy mily remény: mindig mellette, nála, véle, pedig messze száműzve tőle?! Szabó Lőrinc fordítása ÓVATOSSÁG Csak halkan. Fogd kezem. Ülj le mellém ide, ez órjás fa alá, melynek lombsátorában A hold cirógató fénye fehérlik lágyan, Míg elfullad a szél végső lehellete. Süsd le szemed. Csak ülj. Ne gondolj semmire. Álmodj. Fürtünk bagoly súrolja a homályban.. Hadd fusson örvtelen, amerre vonja vágya, az illanó gyönyör s a szív múló heve. Remélni is feledj. Csak csendesen, szelíden, hogy folytathassa majd a szíved és a szívem e csöndet és a nap derűs enyészetét; Hallgassunk. Meg ne törd ez éji békességet; nem jó zavarni, ha becsukta már szemét, a vad Természetet, e néma Istenséget. (Fordította: Szabó Magda) ŐSZI CHANSON Tóth Árpád fordítása Ősz húrja zsong, Jajong, busong A tájon, S ont monoton Bút konokon És fájón. S én csüggeteg, Halvány beteg, Míg éjfél Kong, csak sírok, S elém a sok Tűnt kéj kél. Óh, múlni már, Ősz! hullni már Eresszél! Mint holt avart, Mit felkavart A rossz szél... Szabó Lőrinc fordítása Zokog, zokog az ősz konok hegedűje, zordúl szivem, fordúl szivem, keserűre. Fullaszt az éj; arcom fehér, s ha az óra üt: zokogok, régi napok siratója. S megyek, megint hányódni, mint az elárvult zörgő levél, mellyel a szél tovaszáguld PÉLDÁZATOK Uram, ma, butaság s vad dühök idején áldalak, amiért kereszténynek születtem, de hogy mint hű kutya kövesselek a kegyben, tisztult bátorságot s erőt is önts belém: erőt, hogy kiszemelt bárányod legyek én, mely anyját s pásztorát nem bosszantja ügyetlen, s érzi: gyapján kivűl vére is az egyetlen gazdáé, s vár amíg sorra kerűl szegény: s legyek a hal, Fiad boldog szimbólumának, a szamár, mely Vele a városba vonult, s, húsomban, a disznó, melyre haragja hullt. Mert nőnél s férfinál jobb és különb az állat: e korban, mely dac és gonosz kétszinüség, ő az alázatos, munkás egyszerüség. Szabó Lőrinc fordítása A REGGEL LANGYOS ÉS ARANY FÉNYÉBEN ÚSZVA A reggel langyos és arany fényben úszva, harmattól nedvesen ragyog a rozs és a búza, s még őrzi az azúr az éj hűs illatát. Kószálni indulok most céltalan: tovább a part mentén, ahol rőt gyom virít, szegényes, a pázsitos úton, melyet éger szegélyez. Szél leng. Nagynéha jő csak erre egy madár, csőrébe csöpp bogyó vagy szőke szalmaszál, s a víztükör fölött árnyéka fut tovább még. Mély csönd. Az álmodót úgy vonza itt e tájék szelíd derűje, mely el-eldajkálta rég ábrándos álmait s ringatta kedvesét, a fiatal leányt, kinek emléke - gyengéd, hótiszta látomás - megmozdul s földereng még, s kit költő álmodik s a férfiképzelet idéz rajongva, bár tán a világ nevet, s kit végre megtalált, a Társat, Őt, a lelket, kit lelke visszasír s azóta sem felejthet. (Ford: Szegzárdy-Csengery József) RITÁNAK Sovány nőket nem állhatok, de te lenyűgözöl, Rita, érzéki, kissé négeres ajkaddal. Erről nincs vita. Hajad lágyékod göngörebb, gyűrűdző prémét sejteti; pupilládban nők, férfiak összefonódott testei. Szégyenkezést nem ismerünk hírből sem. Ha szemérmesen elfordulsz tőlem, sejdítem, mi jár a fejedben, édesem. Az, mit nem mer kimondani a nyárspolgár, a mit elvetett az illem. Nékem fontosabb az illemnél az alfeled. Derekad keskeny és sovány. Mégis szép. Nézem ki, konok, alig domború melledet és Szodomára gondolok. Vállad hegyes; szoknyádon át medencéd keveset mutat: ki melletted csak elsiet, nem tudja, lány vagy fiú vagy. De combod vastag és húsos, s pompásan tartja feneked két gömbjét. Ez a labdapár, amelyért szívem eleped. Ruhád lágyabbnak tünteti fel azt, mi sima és kemény - vetkőzz! Mérjük meg hasamat hasacskád márvány mérlegén. Tűz, szenvedély, érzékiség árad lényedből. Oly buják vagyunk! De vajon melyikünk talál ki ma több figurát? Mezítlen infánsnőm, siess, csússzunk az ágyba. Jön az éj. Hajnalra majd csak kiderül, ki nagyobb k*rva: te vagy én? (Ford.: Faludy György)

0 komment , kategória: Világirodalom

B. Radó Lili

2016-01-06 20:30:16, szerda

	B. RADÓ LILI VERSEI - Válogatás B. Radó Lili (1896. június 5. - †1977. szeptember 19.) magyar költő, ifjúsági író, műfordító. Mint néma csónak parttól az éjszakába, úgy távolodik lelkemtől a lelked. Vágyakozásod sötét hullámain úgy siklik tova s mindig távolabb. ALKONYI SÓHAJ Be jó lenne, ha búcsútlan egyszer álomba dudolna az alkonyat, s szívem, az árva, lassan megállna, mint ahogy nyílt pályán megáll a vonat. BÉKÜLT SZÍVVEL Ajándékul, amit szántál nekem, e néhány évet, Uram, köszönöm. Tudom, a nyár van hátra még, s az ősz, mert tánc s a dal s az ifjúi öröm mögöttem immár messze elmaradt. Bizony, tavaszom tarka mámora tovaillant, míg gyöngyöző borához tétova kézzel poharat kerestem. De aranyszemű kalászok aratása vár még reám és egy-egy nyári esten a béke megcirógat engem is. Ó, lesz még dús hegyoldal víg szüretje, szelid verőfény szeptember délelőtt, és hosszú séták még a tél előtt. S ha hull a hó majd, köröttem csend, ha leng, fűtött szobában duruzsol a kályha, tán jó is lesz már ablakomban állva nézni, hogy tarka tömegben odalent ki mást sodor magával most az élet. EMLÉKÜL Te nem szereted, csak a piros rózsát? Ha rózsaszín vagy sápadt sárga, Te mindjárt eldobod a sárba? Neked a hajnal pirkadása nem szép? Te csak az izzó napot szereted, meg a ragyogó, azúrkék eget? Én, kedves sohse leszek napsugár, csak sápadt pír, csak távoli derengés, amin az ember egy kicsit mereng; és virág se vagyok, kitűzni való, csak fonnyadni, emlékül, szíved mélyén. ESTELEDIK Fejünk felett, látod, hogy húznak a darvak! így repül, szerelmem, felettünk az élet. Nézd az őszi kertek hervadozó lombját: pirosló örömünk így fakul meg, hullván. Jaj, kedvesem, vigyázz, elmúlik az élet, nincs már víg majális, messze a madár is, fáradt lombok ölén, futó felhők alatt halkan hull a harmat. Szerelmem, este lesz.... FOGÓCSKA Egy pillanatra, Uram, Isten, egy pillanatra engedj pihennem! Minek e hajszás, szívszorító, véres játékban benne lennem? Elfáradtam e nagy fogócskán, Uram, úgy únok felnőtt lenni, engedj egy kicsit visszamenni húsz év előttre, kisgyereknek, sírni, amin a többi sírhat, s nevetni, amin ők nevetnek. Uram lásd, sohse voltam boldog, nézz le egyszer ezer sebemre, amit szivem helyében hordok. Simogass engem síma kézzel s mert hangom halk s az űrbe vész el, Te szólj helyettem a fogóknak: ó Kínom, Könnyem, Kétkedésem, hajszás Harc és ezernyi Verseny, gyötrött Dalom, sok véres Versem, Féltés, Gond, ájult Szerelem, ne játsszatok többé velem, nem ér a nevem. Kiállok a sorból. KÖSZÖNTŐ ANYÁK NAPJÁRA Réges régen készülődünk erre a nagy napra hiszen ma van az esztendő legeslegszebb napja. Hajnal óta anyut lessük, Ébred-e már? Hív-e? Neki van a világon a legeslegjobb szíve. Bizony nincs a naptáraknak mosolygósabb napjuk, szobáját ma virágokkal telis-teli rakjuk. Amit érzünk, amit szólnánk vidám dalba öntjük, Édesanyát énekszóval szívből felköszöntjük LEHIGGADNI Le kellene higgadni végre, nem sírni többet, megnyugodni kissé, s nem gondolni annyit a szerelemre, mint a hogy ősszel nem idézi senki az eper ízét, mert elmúlt évszak gyümölcse. Le kellene higgadni végre, nem várni már a nagy csodára, és nem gondolni semmi szomorút, ha a kislányunk táncolni tanul vagy a fiunk későn jön haza este. Le kellene higgadni végre. Hátrafésülni simán a hajunk, s gyakorolni a szelíd bólogatást, mely azt jelenti fiatalok láttán: Bizony, bizony, elmúlik az idő. LELKI TUSA Az én lelkemben vesztett a szerelem Az érzelem felett győzött az értelem. Szerelem! mely úgy lebbent lelkünk tavára Mint a fecske, mint az ima szárnya Mely olyan mint összekulcsolt kezek Egymásba nézők, puhák gyermekek Becsukott ajtók, szent magunkba szállás A közös gyertyák, értő megbocsátás! Ki minden durvát álomszínre festő Az én lelkemben elbukott a szerető. Zavart szívem folyton azt zokogja Nem lehet igaz, csak zavart elme álma Száz gyertyafény piciny reszkető lángja Gyulladj körül villódzva babonázva Vedd válladra nyomasztó álmom Repülj vele messze, át száz határon. Segítsd meg lelkem, adj tanácsot nekem Ki győzzön? Az értelem, vagy az érzelem? MIT ÜZEN AZ ERDŐ? Víg ünnepre készülődünk, esteledik már. Szobánkban a szép fenyőfa teljes díszben áll. Zöld ágain kis csomókban puha vattahó, tűlevél közt víg aranyszál, fel-felcsillanó. Itt is csillog, ott is ragyog, mint a napsugár, s csilingelő csöpp csengettyű édes hangja száll, akárcsak az erdőben a dalos kis madár. Csitt csak! Figyeld mit is suttog szép fenyőfánk most neked? - Halló itt az erdő beszél! Sürgős fontos üzenet: Kívánunk ma mindenkinek szép fenyőfa ünnepet! NE MONDD... Ne mondd, hogy "úgy is jó!" Ne mondd... Ne mondd, hogy "mindegy!" Nem igaz! Napod ezer parancsot ont, s ha nem igyekszel, lemaradsz! "Úgy is" semmi sem sikerül! Ha minden "mindegy", célt nem érsz - csak úgy, ha küzdesz emberül! Győzni az fog, ki tettre kész... De azt, hogy "úgy sem", azt se mondd! Csatát veszt, aki csügged, és a tett helyett csak könnyet ont... Az "úgy sem" az a csüggedés! Hát sose légy reménytelen... Kövessünk el bár száz hibát, a győztes az lesz - higgy nekem! - kit jó szándék hajt s értelem, és helyrehozni nekilát. NÉVJEGYRE, VIRÁG MELLÉ... Pár szál virág köszönt ma halkan, mint röpke szavak játszi dalban. És amint illik ünneplőknek, díszbe is öltöztettem őket: az illatuk, mely körüllebeg ma lágyan, e lenge illat, mely átölel: a vágyam. S opálos fényben tündökölve, könnyen, mely róluk hull, a harmatcsepp: a könnyem. Fogadd hát, Kedves, ezt a kis virágot szívesen tőlem, s e csendes dalt is. Látod, csak üdvözölnek s mit sem kívánnak Tőled, s ha megfakultak, úgyis eldobod őket. NŐ ÉS FÉRFI DICSÉRETE A Nő dicsérete Ragyogj! Ragyogj, mert szeretetre születtél, mert az élet hordozója lettél, Ragyogj, mert érzelmek élnek benned, értelmet adva az életednek. Ragyogj, hogy erőt sugárzó lényed szülője lehessen a reménynek. Ragyogj, mert a közöny sivársága nem vethet árnyat a napsugárra. Ragyogj, mert szép vagy és ragyognod kell! Mert lelkedben rejtett csillag tüzel, Ragyogj, mert Isten üzenete vagy! Szebb lesz tőled a világ, s boldogabb! A Férfi dicsérete Szeretünk! Mert nélküled nincs igazi nő! És nincs életre keltő erő, nincsenek rózsák és illatok, szépség és szerelem nem ragyog! Mert nélküled nincs gondoskodó békés otthon és vigasztaló szívderítő, meleg szeretet. Nincs haza! Nincsenek gyerekek! Mert nélküled céltalan az út, minden vágy és ölelés hazug, hontalan vándor a boldogság, nélküled a lét, csak pusztaság Ragyogj! (A nő dicsérete). - B. Radó Lili Link PART Mint néma csónak parttól az éjszakába, úgy távolodik lelkemtől a lelked. Vágyakozásod sötét hullámain úgy siklik tova s mindig távolabb, mintha sohase jönne vissza többé. Tudom, a hajnal hasadását várod, tudom, a kelő napot köszöntöd holnap. S míg hívő vággyal tovasiklasz tőlem, alattad örvény, fölötted a vihar van. Fuss csak, repülj hát, rajta! könnyű csónak. Ha vágyad örvénylő vizei elsimultak, vihar múltán, ha nyári nap ragyog, az örök mámort, majd ha sehol se lelted: vissza fog térni lelkemhez a lelked, mert az örök part - mégis - én vagyok. TANÍTÓNK Kézen fogott, és megmutatta, hogy milyen szép a mi világunk. Az ő szemével kezdtük nézni, s ma már a magunkéval látunk. Látjuk hazánkat, életünket, s hogy mit tud tenni egy-egy ember, de e tengernyi tarka képet ő töltötte meg értelemmel. Ezt megköszönni gyűltünk össze, s amit mondunk, nem üres szólam, a szívűnk tiszta muzsikája csendül e néhány meleg szóban: amit tudunk, amihez értünk, az út, amelyen visz a léptünk, hogy eljussunk egy messze célig, mind róla vall ma, őt dicsérik hálás szavaink, neki szólnak, aki vezetőnk, példaképünk s jó barátunk: a tanítónknak! TUDD MEG Tudd meg, én Neked fájni akarok, emlék akarok lenni, mely sajog, mert nem lehettem eleven valóság. Tudd meg, nem láthatsz égő piros rózsát, hogy ne én jussak róla az eszedbe, akit engedtél elmenni csókolatlan. Mert minden fájni fog, amit nem adtam, és minden szó, mely kimondatlan maradt. Nem láthatsz tengert s arany sugarat, mely nem a szemem lesz s a mosolygásom s hiába hunyod be szemed, hogy ne lásson, mert a szívedbe égettem be magam. Minden hajnal, minden nap alkonyatja, a rét, ahogy a harmatcseppet fogadja, a könny, a vágy, a csók, a dal, az álom, minden asszonykéz, minden férfivállon, s az asszonyod, ha karodba veszed: mert sohse voltam eleven valóság, mindenütt, mindig, minden én leszek. ÜNNEP Köszönöm, hogy ünnepnek tekintesz, hogy szíved bíborborával vársz reám és ó-ezüsttel terítesz miattam; s hogy el ne fussak előled riadtan, lelked titkos, százegyedik szobáját virággal díszíted fel énnekem. Tiéd minden ujjongó énekem, tiéd lelkem szivárványos zománca, tiéd a derű, mely rólam szerteárad, nem hozok kínt, se sóvárgást, se vágyat, örömnek jövök, sohase verlek láncra, ünnep leszek, mert ünnepként fogadtál. VÁRNI Csak ülsz és várod. Olykor kitárod a karod, szemedből boldog álmok édes derüje árad, lelkedről lepkeszárnyon peregnek a dalok, fiatal vagy és remélsz és harmatos a reggel. Csak ülsz és várod. Előbb békén, majd egyre jobban a szíved néha-néha hangosabban dobban, hogy nyílik már az ajtó, hogy jönni fog feléd; és ajtód előtt kopog! majd újra halkul a lépés. Riadt szemedben némán fakúl a ragyogás s ajkadról tört virágként hervad le a mosoly. Még biztatod magad, hogy jönni fog talán, de két karod ernyedten mégis öledbe csuklik, szemedből könny után könny törületlen szivárog, s míg ülsz ajtód előtt és azt hiszed, hogy várod, szívedről cseppek hullnak, megannyi vérző kláris, már nem bánod, hogy nem jön, már nem bánod, ha fáj is és nem bánod, hogy közben lassan leszáll az éj. VERSEK Nekem vér és könny, izom és ideg, nektek csupán szó: izzó vagy hideg. Nekem egy villanás velőmön keresztül, nektek röpke ötlet: pillátok se rezdül. Nekem elérhetetlen vágy, mely elveszít, tinektek könnyű sóhaj és jól esik. Nekem vak szenvedélyek, kegyetlen várurak, tinektek téli estén elfutó hangulat. Ha vér, ha vágy, ha vád, ha könnyes szó, vagy nyersebb: nekem az életem. Mindenki másnak: versek.

0 komment , kategória: B. Radó Lili

1/1 oldal

Bejegyzések száma: 2

2015.12

2016. Január

2016.02

Hét	Ked	Sze	Csü	Pén	Szo	Vas


				1	2	3

4	5	6	7	8	9	10

11	12	13	14	15	16	17

18	19	20	21	22	23	24

25	26	27	28	29	30	31

Blog kereső

Bejegyzések
ma:	0 db bejegyzés
e hónap:	63 db bejegyzés
e év:	415 db bejegyzés
Összes:	4844 db bejegyzés

Kategóriák

Keresés

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum

Látogatók száma

Ma: 123
e Hét: 8578
e Hónap: 48399
e Év: 226274

Szótár

Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.