|
2016-01-08 19:00:28, péntek
|
| |
| |
ZSEFY ZSANETT
Bakkné Szentesi Csilla író, költő - Zsefy Zsanettként
Link
Link
"Legyen szemed, hogy meglásd,
füled, hogy meghalld,
szád hogy szóra nyíljon,
kezed, hogy megtehesd,
s szíved, hogy észrevedd!"
Zsefy
"Vannak, akik azért szeretnek, mert azt hiszik szép lelkem van, és vannak akik azért nem, mert elhitték. Én meg a mai világban örülök annak is, hogy van..."
ZsZs
Bemutatkozom
Éveimmel már nem dicsekszem,
örömet lesek minden percben.
Írogatok vagy negyven éve
kételyeimet félre téve.
Tanultam vegytant, sok fizikát
a technikumban gimi után.
A verset mindig is szerettem,
Kiss Tamás költővel nevettem.
TEVÁnál éltem sok-sok évet,
de nyugdíj után a szenvedélyem
rímekbe szedni mi volt régen,
s mi lesz majd egyszer a szenvedélyem.
Ha éltem ezzel el nem toltam,
köszönöm egyszer majd a sorsnak,
fogadd el addig verseimben
életem, lelkem, fájó szívem...
ADDIG MOND EL!
Addig mondd el, amíg lehet,
míg szód betapaszthatja a sebet,
míg rezdül valami legbelül,
amíg simogatásodra a lélek csendesül.
Addig mondd el, amíg lehet,
amíg az ég öleli a hegyet,
míg igaznak érzed szavad,
míg nem zárja be rozsdás lakat.
Addig mondd el, amíg lehet,
amíg nem az értelem vezet,
míg a fáj is őszintén pereg,
míg foghatod az áldott kezet.
Addig mondd el, amíg lehet,
míg érzed, hogy még szeretsz,
míg az alkony új hajnalt jelez,
amíg nem késő, amíg lehet...
EGYEDÜL
Az ember egyszer csak magára marad,
ahogy elindult, amikor elszakadt.
Az út végére is ugyanúgy ér.
Elpattan valami. Talán egy ér.
Az idő és tér ott elveszett,
már nem kergeti a felleget.
Az avar lehet oly hangtalan,
ha hűvös ősszel betakar.
S ahogy alatta bomlik az élet,
nyűtt sejtekből ismét ébred.
Kibújik bimbó, sziklevél,
féreg, rovar, szárny rebben,
és nem jut eszébe egynek sem,
ha földre született, röppenjen.
Ha röpül, nem vágyik más eget,
nem tágítaná ki a teret.
Vannak. Amíg még lehet.
Együtt vagy külön, nem érdekes.
Csak az ember olyan különc,
haladni szeret külön-külön.
Bűnösen is és bűntelen
egyre feljebb, ha kell, ha nem.
Ha Isten egétől szédül már,
hittel hitetlen mindig vár
valami mást. Rendhagyót.
Kapaszkodót vagy biztatót.
De hiába minden intelem,
véget ér, ami nem végtelen.
Apró kis férgek foglyaként
elenyész, amit még remélt.
Egekbe száll és felejti,
hiába kutatta ezernyi
tudatban is tudattalan,
miért van az, hogy egyszer csak
az ember úgyis maga marad.
Ahogy elindult, ugyanúgy ér
az út végére. Oda egyedül lép.
AZ ÉN ANYÁM
Az én anyám virág volt a réten.
Szellő simította minden hajnalon.
Harmatban fürdött az illatos szélben.
Nap ölén nőtt fel, attól ragyogott.
Az én anyám virág volt a réten.
Bársonyos szirmán élet zümmögött.
Szivárványból szőtt színeket az éjnek,
a csillagfényben némán tündökölt.
Az én anyám nem vágyott rózsa lenni.
Szebb volt annál, mert ő volt az anyám.
Nem csábította más vidék, más élet,
bár örökké égett benne a honvágy.
Az én anyám virág volt a réten.
Most is ott él a kéklő ég alatt.
Szirmait már nem bontja ki a rétnek,
de minden virágnak ő az illata.
ÉVSZAKOK
fehérbe álmodtad magad
s a hóvirágok között
megbújva hoztad a tavaszt
a dús fürtű orgonák
tiszta illatában
oldódtál bele a mély lilába
hogy lebegve fordulva
magad után húzd
mint sarki fény
vibráló szentjánosbogarak
egész seregét
s mára ringó búzatáblák
aranyát szőhesd a világ köré
fehérbe álmodtad magad
bár tudtad elmúlik a tavasz
a forró nyár után
az ősz mesél regét
a hulló száraz levelek
befedik majd a kertedet
s a téli csípős fagy is soká'
lesz nálad kéretlen vendég
de ma még ringó búzatáblák
aranyát teríted magad elé
s minden éjjel
patyolat lepedőd szegletén
magadra kulcsolod szerelmed
fehérbe álmodott cirógató kezét
FÁZOM
gondokkal vagyok tele
s fázom
takarókba bugyolálva
csak ülök az
ágyon
a kandallóban az utolsó
fahasáb
pislákol
kimennék,
míg az őszi éj kint
gyászol
én csak didergek
tovább a
magánytól
FÉNY A SÖTÉTBEN
bodrozva futkos a fény a falon,
rejtélyes árnyakat von, mint korom,
a sötét folyosó lúdbőrző mélyében
egy sziluett látszik csak áttetsző fehéren
gitár húrjaként mély döngéssel csendül,
mint őszi levél lágyan, zsongón pendül,
a csillogó üveget átütve zengéssel
fekete haját befesti kék fénnyel..
koronaként táncol a zuhogó sugár,
hol sötét, hol világos nyalábokat hány,
s e varázslatos képből mereng fel előttem
szivárvány szín' arcod, mosollyal szemedben
FOGOM A KEZED
Mikor az este lámpásokat gyújt,
a pirkadattal az éjjel elcsitul,
mikor a hajnal arcodra simul
mosolyodtól a Nap is elpirul:
Én ott leszek veled,
és úgy, mint most
fogom a kezed.
Mikor fáradtan este mellém lerogysz,
de némán még rám mosolyogsz,
mikor nem mondod soha azt nekem,
hogy eltékozoltam az életed:
Én ott leszek veled,
és úgy, mint most
fogom a kezed.
Mikor a boldog órák már
üveggyönggyé zsugorodnak,
majd ezek újra, meg újra halványan kigyúlnak,
mikor a gyermekünk lesz több, mint az egész életünk:
Én ott leszek veled,
és úgy, mint most
fogom a kezed.
Mikor hajunkat már csak a holdfény festi át,
s a zúgó őszi szél sem hoz romantikát,
mikor egy néma perc lesz örökkévaló,
utolsó sóhajod számomra útravaló,
mikor a szép emlékek is csak a szívemet marják,
mikor az illatok, virágok tested betakarják
Én ott leszek veled,
és úgy, mint most
fogom a kezed.
FUTNAK A NAPOK
csak futnak a napok egymás után,
bársonyos léptekkel nap nap után,
hetekből halmoznak hótalan hót,
triumvirátusból négy ad egy jót...
futnak a napok egymás után,
hallgat a tücsök, fecske sincs már,
nem surrog éjjel zöld lombú ág,
délre húzott a vándormadár
rövid az este, a dal elcsitul,
pityókás vendég hazaindul,
fonnyad a fűben a réti virág,
víz után vágyott, szárad a szár
erdei padon egy szürke veréb
nem talál magot, morzsát remél,
sás között béka ül, már nem vidám,
hideg az éjszaka, szökik a nyár
aszú szemekben arany rekedt,
dolgos kezektől kincs lesz neked,
telik a hordó, csordul a lé,
jó magyar bornak minek cégér
táncol az avar, szélzene jár,
felkap egy halvány reménysugárt,
lengeti haját a napkorona,
bágyadtan néz be a kis fasorba
csak futnak a napok egymás után,
tükörbe néznem kár is talán,
rezdülő vágyak rozsdafalán
karcolom mélyre a nyár illatát
...GYERE, ÖLELJ!
Gyere öleljük át
az egész világot,
mint hegyek ölelik
a zöldellő síkságot,
mint tavat a ligetek,
Alpokat hósátor,
mint homoktenger
a kínzó forróságot!
Mint fák lombja
öleli a búvó madarat,
kánikulában
a gyötrő napsugarat!
Mint sóhaj öleli át
a titkolt vágyat,
mint szemed öleli
az aranyló tájat!
Ölelj úgy,
hogy minden' beleférjen:
aggastyán, kamasz,
szegény, szerencsétlen!
Beteg édesanyád,
szerető férjed,
apád gyötört teste,
óvó feleséged,
gyermeked, barátod,
szerelmed, s szomszédod!
Ne nézd hova való,
csak add ölelő karod!
Hagyd, hogy azt érezzék,
nincsenek egyedül!
Az egész világ ma egy
ölelésbe merül.
HA MEGÉRINTHETNÉLEK
ha megérinthetnélek
az ég csak egy kis tó volna
mint szemed tükrében
láthatnám ott magam
nem kellene vágynom
más dimenzióba
kéksége ölelne
s puha felhőhab
ha megérinthetnélek
a pokol sem érdekelne
hisz tűz vagy magad is
én benned hamvadok
mit nekem démonok
mókás szárnysegédek
míg veled Luciferrel is
könnyen elbánhatok
HOLNAP
nem hitted pedig mondtam
hogy eljön az a holnap
mikor felállok és elmegyek
az ajtót se zárom
míg utánam dobálod
az összes kínkeservedet
a szó nem jön velem
fülemben a neved
még sokáig bennem reked
de nem kell a pánik
nem hagyom sokáig
szenvedni a lelkemet
már kérges a Nap is
a sóhaj is taszít
nem lelem szobámban magam
a tükör csak bámul
más világba tágul
nem mutatja hol a helyem
míg neked ez kincs volt
nekem egy sírról
itt felejtett virágcsokor
ne sajnáld kidobni
kezemet megfogni
utolszor még megengedem
az erdőn a fák is
a kis pad a ház is
magukba' elcsendesedtek
nincs hajnal se ének
vissza sem térnek
ne fesd át a kék eget
már kabátom veszem
a szöget elteszem
ha ránézek eszembe juss
nem hitted pedig mondtam
a szálkát kihúztam
és szó nélkül tovább megyek
KARÁCSONYI CSILLAG
Azt hittem, hogy csillag vagyok,
a mennybolt is tőlem ragyog,
lábam nyomán fénysziporka
fröccsen szét az angyalokra.
Fenyőtűkre angyalhaj száll,
csillog rajtuk sok ezer szál,
varázspálcán vibrál fényem,
gyermekmosoly lesz szentélyem.
Azt hittem, hogy csillag vagyok,
pedig anyám könnye ragyog,
három király minden kincse
elfér abba` a nagy nincsbe.
Már nem hiszem, nem is bánom:
cseppnyi az én mennyországom.
Inkább őrzöm, hitbe fűzöm,
Karácsonykor csúcsra tűzöm.
Messze ragyog, mégis bennem,
halálomig a szívemben.
...MAJD, AKKOR
majd küldd el AKKOR hozzám a fényt,
ami ott vár, nekem nem elég!
majd küldd el AKKOR hozzám leveled,
végtelenbe írt szivárvány-üzeneted!
majd kiálts fel hozzám, hogy halljam jól:
idelenn a madár még mindig dalol!
majd sóhajoddal kössed át
a szép emlékek dobozát!
majd ásd el mélyen, hogy ne lássam,
mit soha meg nem találtam..!
majd hagyd, hogy megcsókoljalak,
szellőkezemmel megáldjalak!
majd, hagyj síromon egy szál virágot,
én lejövök érte, s megtalálom...
NE SZÉGYELLD
ne szégyelld megmutatni magad,
de mindig őrizd féltett titkodat!
ne szégyelld érzéseid sorát,
de ne legyél másoknak
pletyka csupán!
ne szégyellj váltani,
az nem bűn, az bátorság!
önmagunkat adni és megmutatni
valami mást..
nem leszel attól köpönyeg forgató,
hitvány, hazug, csalárd,
de ne ragaszkodj a múlthoz,
mert az könnyen bilincsbe zár!
(ha kell hozd az újat,
s úgy tegyél tolladdal csodát!)
csak híjával nézd, ami elmúlt,
hisz megfakult emlék az már!
jó felidézni néha,
de gyakran
megértést nem talál..
ne hibáztasd magad,
ha a siker ritkábban látogat!
hullámvasút az Élet,
s az irodalom, mint a vágy,
hol csúcson, hol szakadékban,
fékezhetetlen kísérőd marad
- mint mámor és gyötrelem -
nappal és kialvatlan hosszú éjeken..
de, ha reggelente a tükörben
álarc nélkül látod az arcodat,
akkor majd mindig
nyugodtan mondhatod:
Igen. Én ez vagyok,
s nincs miért szégyellnem magam!
MÉG NE MENJ EL, KEDVES...
még ne menj el, kedves
csak álmodtad!
- érzéseim elszállni
miért hagytad?
szublimált álmaim
most hol vannak?
csalárd remények
elkoptak.
együtt, egyedül
oly mindegy,
érveim elfogytak,
nincs kinek.
még ne menj el, kedves!
nem suttogtad.
én üvöltenék,
hogy halld,
nem tudtad?
még ne menj el, kedves!
miért nem mondtad?
a széket alólam már
elrúgtam...
ÖRÖKKÖN
/2010-es fotóm alá/
Hadd maradjak még ilyennek,
amíg az ég kékre festhet,
földi színben pompázónak
maradjak meg versben, szóban.
Hadd maradjak jónak, szépnek,
- mind, ami fáj felejtsd végleg -,
leheletnyi ékezetnek
abban, ahogy élek benned.
ŐRÜLT VALLOMÁS
Nem is tudom, felkel-e a Nap,
hisz' hozzám olyan ritkán látogat.
Nem is tudom, mikor van az éj,
szememre nem jön álom rég,
nem is tudom, élek vagy csak holt
lelkem barangolja a nyárfasort.
Hogy látok vagy csak néha úgy teszek,
mert jobbnak látnak úgy az emberek,
hogy hangya vagyok vagy őrült óriás,
fejemben megbomlott a sokszínű
varázs. - Fűszerekkel pácolt életíz,
keserű száj, a bor már nem segít -.
Hogy számolatlanok-e már az angyalok,
hisz eddig engem mind cserben hagyott.
Nem is tudom hogy felkel-e s minek,
ha süt is a Nap,
itt bent
minden jéghideg.
SZEMEK...
ha szemedet nézem
úgy tündököl
mint megfeszített
víztükör
látom benne
a holnapot
ahogy cipeli
hátán
a tegnapot
SZERELEMTOLVAJ
Lopni mentem hozzád,
nem tűrtem fel szoknyám,
huncut szél felkapott,
egy felhőn ott hagyott.
Felhő könnyeitől
szoknyám térdig ázott,
nem nevettél rajtam,
mindenem úgy fázott.
Tengert hívtad óvni
apályra dagállyal,
nem ért az fel hozzám,
kár volt a bűbájjal.
Néztem hideg arcod,
homlokod ráncait,
gödrös, fényes képed
mitől tud ragyogni?
Gyűrűben a gyémánt
annyit dehogy érne,
mint' szívembe éjjel
percre holdfény térne.
Bár lehetnék farkas,
macska vagy épp puma,
szerelmes üvöltés
hozzád úgy eljutna.
Nem lenne oly kínos
hullámzó érzésem
nem tagadnám akkor
Telihold-szerelmem
SZERELMEM, NYÁR
Csak a nyár tudja őrizni a titkot:
a moccanatlan fákon ülő dalt,
ha susogja vagy intim pillanatban
rád érinti, már az felkavar.
Mert a nyár idézi a Szerelem ízét,
vezet kapcson bíbelő' kezet,
hamis mosollyal vetkezi le ingét,
hogy észrevétlen mezítlen legyen.
A nyár tudja csak megmutatni arcod,
szemedben a földi színvarázst,
a Mindenséget, mit hordozol s míg alszom
elhiszem, hogy lesz még pirkadás.
Csak a nyár tudja őrizni a titkot:
az esték hűsét takargató fény
míg átölel a színek között itt-ott
lassan fáradt kékkel földet ér az ég.
SZÍVZÁRVÁNY
Kényszer-e, hogy part folyókat tartson,
megszelídítsen tengerárt, dagályt,
vagy a víz áll örök' tettre készen,
ne lépje túl a föld-szabta határt?
Ládikában megfér rút és szép is,
bár másként csillan rajtuk már a szem,
másnak kincs az arany, zafír, gyémánt,
nekem hamis gyöngyöt dajkál a kezem.
Én nem cserélném talmi csillogását,
úgy hozzám nőtt, akár a gyökerek,
ha nem lesz gyönggyé porszem kagyló nászán,
azért villan néha még a képzelet.
*
Úr az idő, mit elménk emelt trónra,
nélküle nincs jövő, vakfolt csak a múlt.
Sokat ígér és ugyan mire futja?
Lassan felemészt, mint dögöket a kút.
*
Nincs újrakezdés. Hiába jön tavasz,
a régi törzsből hajt ki újabb ág.
Mégis szép, hisz lombjai közt fakad
madárdalban új szenvedély és vágy.
AZ UTCÁN
hol kerék sikít a levegőbe
füstjének aszfalt a temetője
borostás nyomor kér
régen nincs falat kenyért
hideglelős álmát
sem viszi el a szél
torkán is bennrekedt
a kimondhatatlan
szenvedés
lenézel rá
átlépsz fölötte
míg ücsörög pokrócán
fagyott szívekbe
meleget lopni
neked kéne!
ő ezt a
napot épp hogy
megérte
valamit mi is tehetnénk érte
ÚGY KELLESZ MINT...
...nyelvre az íz
bőrre tapintás
testnek veríték
gyönyörbe-fájás
fülnek rezgés
szemnek a pilla
vérnek pezsgés
orrnak az illat
mint szívbe mart érzés
szív kamrájának
mint feloldozás
a bűnös vágynak
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Zsefy Zsanett |
|
|
|
|
|
Online
