Szép Ernő,Sík Sándor költészete, - menusgabor Blogja - Ábrányi Emil,Adamis Anna,Ady Endre,Ágai Ágnes ,Agytorna,Albert Einstein,Albert Einstein,Alföldi Géza ,Alhana,Ambrus Magdolna,Andók Veronika (,Andróczky Lászlóné ,Antoine de Saint-Exupery,Anyák napja - gyermeknap,Áprily Lajos,Arany János,Arany Viktor,Arany-Tóth Katalin ,Aranyosi Ervin,Artai Zsuzsanna,Árvai Attila & Emil,Átyim Lászlóné ,B. B. Nala,B. Huszta Irén,B. Radó Lili,Babits Mihály,Bagi Tibor,Bajza József ,Baktai Faragó Aranka ,Balassi Bálint,Balázs Béla,Balázs Sándor Turza /B.A.S.A.,Bálintffy Etelka,,

Továbbiak »

Belépés

			menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac /			Menus Gábor 1940.08.11 Offline

Linktáram, Blogom

Blogom

Blogom,

Képtáram

Képtáram,

Videótáram

Videótáram,

Ismerőseim

Ismerőseim, Fecsegj

Fecsegj

Fecsegj

1/1 oldal

Bejegyzések száma: 2

Szép Ernő

2016-02-11 22:30:23, csütörtök

	SZÉP ERNŐ Szép Ernő (Huszt, 1884. június 30. - Budapest, 1953. október 2.) magyar költő, regényíró, újságíró, színpadi szerző, elbeszélő. Nevét ma egy drámaírói díj viseli. "Volt ifjúság, volt szerelem, de nem vettem észre" Szép Ernő Összes versei Link ADD A KEZED Add a kezed mert beborult, Add a kezed mert fú a szél, Add a kezed mert este lesz. Add a kezed mert reszketek, Add a kezed mert szédülök, Add a kezed összerogyok. Add a kezed mert álmodok, Add a kezed mert itt vagyok, Add a kezed mert meghalok Szép Ernő: Add a kezed /A verset Horváth Lili adja elő/ Link ANYÁM Ugyebár barátom nem kell ahhoz számtan, hogy megolvassam Nekem itt hány Édesanyám van. Tudhatom, láthatom ugyebár, hogy hány van. Egyetlen, egyetlen, egyetlen Anyám van. Óh kedves gyerekek, hogy kell rá vigyáznom! Másikat nem kapok sehol a Világon. A BÁNAT ÚTJA Egyszer csak felkerekedtem, A hátamra zsákot vettem, Botot vágtam száraz fáról, Elmentem erről a tájról, Mentem, mentem, mendegéltem Mindenfelé ahol éltem. Minden könnyem összeszedtem, Kit szememből elejtettem Harcmezőről vérből, sárból, Hoteleknek vánkosáról, Szép leány keze fejéről, Hű könyveknek leveléről, Temető hideg kövéről, Szegényeknek küszöbéről. Összeszedtem minden szómat, Visszacsaltam minden óhmat, Sóhajaim elkapkodtam Mindent felgombolyítottam, Boldog órám után jártam, Boldog órám nem találtam, Lépéseim mind megleltem, A nyomát mind felemeltem. Mindentől amihez értem Sorba bocsánatot kértem, Mindent megköszöntem híven, Amitől csak fájt a szívem. Elbúcsúztam a világtól: A tengertől és a fáktól, Kerti, mezei virágtól, Kezemet nyaló kutyáktól. Zsákomat hátamra véve Mentem a világ végére, A világ végén leültem, A nagy csendnek úgy örültem És azóta mind csak nézem A felhőket fenn az égen. CSAK A SZÍVEM ÉRZI Nem érzi a halott veréb, ha a ló a begyére lép, csak a szívem érzi. Nem érzi a száraz levél, ha sárba teszi le a szél, csak a szívem érzi. Ha válnak néma fellegek, nem érzik azt meg az egek, csak a szívem érzi. Nem érzi nyíló rózsa azt, hogy elvesztette a tavaszt, csak a szívem érzi. Nem érzi azt a sárga Hold, hogy végtől végig árva volt, csak a szívem érzi. EGYEDÜL Ha mosolyogni látom őket: Kik párosak, szerelmesek, Ha összeérnek a kezek, Ha egymásnak csókokat dobnak, Ha hallgatnak és ha susognak - Nagy árvaságom könnybe lágyul, Zokogok gyáván, ostobául, Ha mosolyogni látom őket. S mikor könny bujkál a szemükben, Kik párosak, szerelmesek, Ha ajkukon sóhaj rezeg, Ha egyikhez a másik hütlen, Ha gyülölet lobban szivükben, Betegek, boldogtalanok - Vadul, pogányul kacagok, Mikor könny bujkál a szemükben... ESŐ UTÁN Ott iszkol még egy felleg Akár a megdobott kutya De már az ég kikékült A nap megint örül S ni még egy csepp esik! Arcon talált; megrezzentem belé Oly izmos csepp volt; most csúszik le, görbén. Uj csepp! zsupsz, a tükrös járdára hullt Cipőm elé, vizet szikrázva szét. Szivárvány hajt, oh illan mint a láng, Egy taxiból az úr az égre néz; Nekem meg a kezem fejére pottyan Még egy késő csepp. Jó nehéz, meleg. Fölvettem a kezem. Mi érdekel, Én nem tudom. Reflex, ugye. A jobbkéz napsütött bőrén lesem A cseppet, hogy hogy szikkad rajta fel. Ábrándító perc. Ismerős Hányszor de hányszor lehetett Az élet évei alatt Hogy cseppet kaptam még az égből Az utcán így eső után S épp ily frissen jött-ment a nép, Én meg figyeltem a kezem. ÉN ÍGY SZERETTEM VOLNA ÉLNI Én úgy szerettem volna élni Minden halandóval beszélni Mindenkinek nevét kérdezni Mindenkinek szívét érezni A járdán osztani a virágot Tegezni az egész világot Megsímogatni ami állat Érinteni minden fűszálat Imádni végtelen sereggel A napot ha fellángol reggel És énekszóval összejönni Az esti csillagnak köszönni S testvéri csókkal hazatérni Én így szerettem volna élni Szép Ernő: Én így szerettem volna élni - Ea: Zsurzs Kati Link László Attila \| Én így szerettem volna élni (Szép Ernő) Link FELHŐ Megláttam egy felhőt Szép viola felhőt Olyan volt, olyan volt Mint a boldog álom, Szoboszlai kenyér A hetivásáron, Gyenge domb a pusztán, Koszorú a bálon, Olyanforma felhő, Olyan teljes forma, Mint az a te orcád Teljes Magyarország. Néztem azt a felhőt, Halványodó felhőt, Megállottam, néztem Odafent az égen, A rózsás, a füstös Alkonyatvidéken, Úgy fájt az én szívem, Ahogy nem fájt régen, Néztem azt a felhőt, Míg a magas szelek Széthúzták, elhordták, Volt, nincs Magyarország. (1921) FELHŐ - SZÉP ERNŐ HALÁSZ JUDIT MIHI 2014 /A legszebb trianoni dal/ Link GYERMEKJÁTÉK Mikor én kisfiu voltam, Kis lovon nem lovagoltam, Nem volt nékem ponnilovam, Ponnilovam, Ponnilovam, Pedig de szép mikor rohan. Ponnilovon sose ültem, Kis biciklin se repültem, Nem volt szép kis kerékpárom, Kerékpárom, Kerékpárom, Pedig de jó rajta nyáron. Nem volt képes meséskönyvem, Nem volt csak iskoláskönyvem, Pedig de jó otthon este, Otthon este, Otthon este Lapozni ábrát keresve. Sohase volt színes kockám, Kis kastélyom, kis tornyocskám, Kis hajócskám, kis vasútam, Kis vasútam, Kis vasútam, Elutazni sose tudtam. Én nem kaptam kardot, csákót, Szép sárgaréz messzilátót, Sose vittek hippodromba, Hippodromba, Hippodromba, És lyukas se volt a ponyva. Az a ponyva szétment régen, Elmult az én gyermekségem, Én már régen felserdűltem, Felserdűltem, Felserdűltem, A nagyok közzé kerűltem. Én játékot már nem kérek, A gondoktól rá se érek, De meghalok én is egyszer, Én is egyszer, Én is egyszer S a mennyországba megyek fel. Kiállok majd a tejútra, Arra visz az isten útja, Az újjamat majd felnyújtom, Majd felnyújtom, Majd felnyújtom, Ha elsétál a tejúton. Észrevesz az isten engem, Megszólalok szépen, csendben: "Kérem én még nem játszottam, Nem játszottam, Nem játszottam, Játszani akarok mostan." Megfogja majd a kezemet, Angyalok közt maga vezet Szegény gyerek otthonába, Otthonába, Otthonába, Mennyei gyerekszobába. Megkapom ott kardom, csákóm, Szép sárgaréz messzilátóm, Képes könyvem, színes kockám, Szines kockám, Szines kockám, Lesz kastélyom, lesz tornyocskám. Ami nem volt, lesz ott jócskán, Kis vasútam, kis hajócskám. Beültetnek hippodromba, Hippodromba, Hippodromba, Csak én élvezem magamba. Hogyha kedvem abban telik, Ponnilovam megnyergelik, Kis biciklim előhozzák, Előhozzák, Előhozzák, Úgy járom a mező hosszát. Égmezőben alkonyatban Szép pillangót fogok ottan, Ujjamon lesz arany pora, Arany pora, Arany pora, Le nem mosom róla soha. HOLD A hold sokszor sárga réz, s indián országra néz. Másszor fél edami sajt, vérszín felhő héjja rajt. Mint tüzes vas, ma olyan, holnap sülttök, komolyan. Néha oyl szép, ó arany, mint a múzeumba van. Néha halvány rózsapír, néha zsíros, vén papír. Gyémánt szín, rizskása szín, hol sápadtság, mint a cin. Volt már kormozott üveg, s beütött bohócsüveg. Némelykor jéghegy gyanánt ússza fenn az óceánt. Aztán hajszál-féle fény, mint a handzsár éle, fém. Óh, tükrén most angyalok ezüst arca andalog. Szent szerelmök hegedül, hallgatózom egyedül. HÓ Ó, de szép, Ó, de jó, Leesett Nézd, a hó! Hull a házra, hull a fára, A lámpára, a járdára, Mint az álom, oly csuda Fehér lett Pest és Buda. Ó, de szép, Ó, de jó, Gyúródik Hógolyó. Fiúk, lányok meg nem állják, Egymást vígan hajigálják, Olyan harc ez gyerekek, Amit én is szeretek. IMÁDSÁG Ki ülsz az égben a vihar felett, Én Istenem hallgass meg engemet. Hozzád megy szívem, itt szavam dadog, Hazámért reszketek, magyar vagyok. A népekkel ha haragod vagyon, A magyarra ne haragudj nagyon. Ne haragudj rá, bűnét ne keresd, Bocsáss meg néki, sajnáljad, szeresd. Szeresd, vigyázz rá Istenem Atyám, El ne vesszen veszejtő éjszakán. Mert itt a népek nem tudják, mit ér, Hogy olyan jó, mint egy falat kenyér, Hogy nem szokott senkit se bántani, Lassú dallal szeretne szántani. Édes Istenem te tudod magad, A bárány nála nem ártatlanabb. Te tudod ezt a fajtát, mily becses, Milyen takaros, milyen kellemetes. Te látod életét minden tanyán, Te hallod hogy beszél: édes anyám. Te tudod a barna kenyér ízét, Te tudod a Tisza sárga vizét. Te tudod hogy itt milyen szívesen Hempereg a csikó a füvesen. Tudod a nyáj kolompját ha megyen, Édes szőlőnket tudod a hegyen S keserű könnyeink tudod Uram, Hogy mennyit is szenvedtünk csakugyan, S hogy víg esztendőt várunk mindenér Hisszük hogy lesz még szőlő lágy kenyér. Óh keljetek a magyart védeni Ti Istennek fényes cselédei: Uradnak mondd el arany arcú Nap, Mondd el szerelmes délibábodat Dicsérjed a Balatont tiszta Hold, Hogy szebb tükröd a földön sohse volt. Csillagok, értünk könyörögjetek: Kis házak ablakába reszketeg Szerteszét este mennyi mécs ragyog... Könyörögjetek értünk csillagok. Szép Ernő: Imádság /Zene: Susan Boyle - Hallelujah/ Link Szép Ernő: Imádság - Nemcsák Károly Link JÉZUS KRISZTUS Emberek istene, Istennek embere, Te lehajlott fejű, Megszegezett kezű, Leszegezett lábú, Lecsukódott szemű, Te megfagyott ajkú, Te kihasadt szívű, Te örökre vérző, Útszél elhagyottja, Mezítelen testű, Hófehér szemérmes. Tavasszal lombtalan, Nyáron napon égő, Te ősszel megázó, Te télen megfázó, Szélben takaratlan, Viharban búvatlan. Te nappal életlen, Éjszaka fekvetlen. Özvegyek karója, Leülő koldusnak Támasztó párnája, Minden úttalannak Útmutató fája. Gyermekek rokona, Véneknek pajtása, Vándoroknak botja, Bohóknak tutora, Pásztorok vezére, Juhok gyapjújából Tövist válogató, Szamár hosszú hátát Végig símogató. Jajnak trombitája, Sóhajnak vonója, Némának ekhója, Könnyeknek kendője, Éhes vendéglője, Te kenyér bor és hal. Bénának fürdője, Esettnek mentője, Vakoknak gyertyája, Poklosok barátja, Halálnak doktora, Mindenki testvére, Egyetlen magános. Te másról beszélő, Te tengerre lépő, Te egekre néző. A kínoknak grófja, Hercegek hercege, Királyok királya, Szegények szegénye, Harmincz ezüst érő, Harminczhárom éves. Te felhőbe szálló, Te mennyekben járó, Tejúton sétáló, Fényességben álló, Szivárványra dűlő, Te angyalt tanító, Te bárányt vezető, Galambnak gazdája, Kelet majorosa, Nyugat bíborosa, Csillagok csillaga, Örök trónörökös, Örökös boldogság. A KERT FÁI Rózsafa szegény de gyönge, Ha a karóhoz nem dűlne, A napfénytől elszédűlne. Mint a szüzlány keblecskéje Szakadt zöldből kikacsintó, Olyan szép a rózsabimbó. Almafa mint a menyasszony, Szerelmében szinfehérben Majd elájúl örömében. Gesztenyefa meg nem moccan, Virágai állnak rajta, Ha megmozdúl, lehullajtja. Az orgona mélyen hallgat, Illatát bágyadva ontja, Maradok annak bolondja. Estefele jaj hogy adja, Mondd boldogság vagy bubánat Nagy szaga az orgonának? Galagonya olyan furcsa, Mintha nem igazán állna, Csak szivemből lepingálva. Mintha várna andalodva, Álom lenne, tündér lenne, Odamennék, ellebbenne. KÉK ÜVEGGÖMB Én leírom a papírra Hogy milyen szomorút láttam, Mert nincs kinek elmesélni Csak a szép fehér papírnak. Láttam egy szép üveggömböt Léc hegyében virágágyon Elhanyagolt kertecskében, Kibe mentemben benéztem. Csorba volt a kék üveggömb És homályos és poros volt. Én megálltam és elnéztem És gondoltam édes nyárra És gyönge szép menyasszonyra Aki a kis kertbe sétált, S a kék gömb előtt megállott Mert magát meglátta benne Csupa kékben és aranyban Kicsibe, furcsán kinyúlva S tündökölve mint az álom S kezét szeme elé tette S csudálkozott és mosolygott. KÉSŐ ESTE Hallgat már ajtók csapása, kalapácsok pattogása, a gyáraknak vonítása, a nagy vasak zuhanása, a hordóknak zúdulása, a villamos csikarása, a kofáknak csitítása, a család sivalkodása, a szekerek nyikorgása, a patkóknak csattogása, a trombiták harsogása, a doboknak dobolása, a puskáknak ropogása. Csak hallik tó locsolása, szélnek lombban motozása, árva madár csipogása, a vonatnak mormolása, a kutyák ugatozása, sürgönydrótok zúgdosása, a denevér kapkodása, az őrültek szavalása, a részegek motyogása, a kórosok nyavalygása, az asszonyok zokogása, gyermekek nyúlós sírása, leányok sohajtozása, az élők szívdobogása, a holtaknak hallgatása. KÖNYV Nincs könyv olyan drága, Hogy olcsó ne lenne, Annyi, annyi kincs van benne. Annyi gyönyörű vers, Annyi szép történet, Annyi mese, annyi élet. Hipp-hopp Londonban jársz, Meg az Indiákon, Mindenütt jársz e világon. Élsz a messzi múltban, Az örök jövőben, Jut így néked élet bőven. Könyv vigasztal bajban, Ha beteg vagy, gyógyít, Jót tesz azzal, ki kínlódik. Megnevettet a könyv S néha könnyre indít, Ez is gyönyörűség mindig. Olyan jó pajtásunk, Hogy ott lakik nálunk, Tőle soha el nem válunk. KÖSZÖNÖM Köszönöm oh május hogy láttalak Hogy fulladoztam orgonák alatt Köszönöm füves nyár a meleged Melengettél mint édes gyereked Köszönöm ősz a sárga levelet A boldogság jött bálba teveled Tél, tiszta tél, köszönöm halk szavad Kezemre szállott friss pehely havad Köszönöm felhők, álmot varrtatok Álommal engem betakartatok Köszönöm üdvösséges éj neked Az égi fényt, a gyémánt éneket Köszönöm óh csók, hév illat zamat Hogy itt megested érző ajkamat Jóságos jóság tündér cseppje, könny Kóstollak, köszönöm, köszönöm. MEGLÁTOD A csillagok fölé repül már az ember, s lemegy olyan mélyre, amily mély a tenger. És lenn a tengerben már fotografálhat, ismerős lesz minden rejtett növény, állat. Mindennap az ember új csodára ébred, nem lesz semmi titka majd a mindenségnek. Távolba láthatunk, távolba hallhatunk, hosszú lesz az élet, tán meg se halhatunk. A lehetetlent is szabad lesz remélni; meglátod, hogy milyen érdekes lesz élni. NE HIDD! Ne hidd, ne hidd, ami igaz, Ami kegyetlen, ami gaz, Mi ocsmány és alávaló Ne hidd, ne hidd, ami való. Hazugság, amit a lap ír, Félrebeszél az a papír, Meredt szemekkel aki sug Az mind gyalázatos hazug. Ugratnak, játszanak veled; Nem lehet az, hogy képzeled! Nem hiheted, ha van hited, Gazember vagy, ha elhiszed. Ne hidd el, ne hidd el, mi gaz, Ordítsd az égre: nem igaz! Szeme közé kacagj neki, Ki a borzasztót hirdeti. Hátrálj, zárkózz el, menekülj, Vigyázz, ne süllyedj, el ne züllj, Vigyázz, a szenny meg ne egyen, Ne rothadj itt elevenen. Hallod, ne hidd, mi rút, mi vad, Mi undort és gyötrelmet ad, A fényképed, meg a tavasz, S az Igazság, az az igaz. Csak ami szép, jó, mindig az, Mit álmodtál, az az igaz, Mi nem divat, mi nem haló, Az, ami örökkévaló. Csak a kedvesség, az öröm, A pardon, meg a köszönöm, A gyöngédség, a figyelem, Csak az az igaz idelenn. Csak a segítség, a vigasz, A barátság, az az igaz. Csak az a gyémánt-szeretet, Mi a szívekre veretett. Beléd döfték a kést: ne hidd, Kiszaggathatják beleid, Míg lélegzel s eszmél agyad, A bűnt tagadd, tagadd, tagadd. Megmarkolom két válladat, Szemembe nézz, ne hadd magad, Tiszta maradj, maradj szabad, Ne bukj el, meg ne add magad. Légy tiszta, hős légy, légy erős, Holtrészeg légy, légy eszelős, A Földre felhőkből tekints. Te légy az isten, hogyha nincs. 1942 NYÚJTÓZÁS Ha egy nő rátenné fehér kezét Ránccal rajzolt vén homlokomra, Milyen más lenne: ifjú, tiszta, szép. Hajamnak jégvert, letört kaszálója Sűrű és illatos fűtenger volna, Ha öt vékony ujj lengene közé. Ha sétálhatnék egy hölgy oldalán, Kényes hegedűkhöz hasonlón Leesett fejem hátra tartanám. Szólnék a nőhöz: szép forró beszédek, Amilyeneket álmomban beszélek. Lángolnának megaludt ajkamon Aj, hogyha látnám, látnám szemtől-szembe, Mint a csillár a bálban, úgy fölzengne Szegény le nem zárt két halott-szemem. OKTÓBER Vergődő ágról kalapomra szállj, a kalapomról vállamra találj. Szivarzsebembe csússzál lefele, szívemre simulj, gyere, no gyere. Itt megmelegszel, s nem rongyol a szél, kedves kisvirágom, hervadt falevél. PITYPANG Nótába nem írnak Gomblyukba nem tűznek Nem tesz kirakatba A virágos üzlet Mert te nem vagy ritka Mert te nem vagy drága Csak az árokpartról Nézel a világba Mintha kis nap sütne Orcád oly szép sárga Te pitypang, Te pitypang virágja Az urak, a dámák Ugye rád se néznek Tán le is tagadnák Az ismeretséget Pedig hogy meggyúrtunk Hogy agyontépáztunk Te kezes, te kedves Falusi pajtásunk Hófehér lelkedet Szétfújtuk a nyárba Te pitypang, Te pitypang virágja Ezennel én tőled Bocsánatot kérek Köszönöm azt a kis Könnyű gyermekséget Köszönöm hogy itt vagy Lehajlok utánad Gyere bemutatlak A kaméliának Csak nevess rá bátran Mezítlábos árva Te pitypang, Te pitypang virágja A POFON A választáshoz Budapesten - régi szabály ez, bizonyisten - egyenesen, vagy visszájárul egy-két pofon is hozzájárul. Az eredmény a választáson bizonytalan, kéremaláson: a pesti választásokon egy bizonyos csak: a pofon. A választópolgár zsivány, a voksért bankjegyet kíván: eladja a szavazatát, de pofont elvből ingyen ád. A fővárosban a pofon a szavazással oly rokon, és bárki kapja, s bárki adja, ez a választásnak zamatja. A szín, az illat benne ez, mely zord küzdelmet fűszerez, mely muzsikát vegyít a kába szavazás vásári zajába. És választásról választásra nő a pofon vonzó varázsa, s mindinkább tekintély lesz ő, mint alkotmányos tényező. Mindegy nekem, ki a jelölt, ki győz, s pénzt hasztalan ki költ: a pofon az, amelyet várok, melyért honfiszívem sóvárog. Ez alkalommal mégis féltem, hogy elmarad gyönyörűségem: ó azt hittem, hogy a pofon most mind nyaral Siófokon. Az öröm most kétszeres, hogy mégis volt egy nyakleves, adta ezt egy bizalmi férfi, aki a bizalmat így érti. Bizalmi férfi, odafönt a jó Isten megáldja önt, amért másnak pofont, nagyot, nekem pedig témát adott. RECEPT Se meghalni, se nem élni, Lemondani, de remélni. Ülni, föl-fölkelni, járni, Várni, várni, várni, várni. Elaludni és álmodni, Álmodozni, gondolkodni. Vágyni, vágyni, elepedni, Hagyni a szívet repedni. Nézni, nézni, elámulni, Csak bámulni és elmúlni. Örülni az égnek reggel, Beszélni a gyermekekkel. Heverészni és sétálni, Fütyörészni és tréfálni. Mindenkit mosollyal csalni, Mulattatni vigasztalni. Elfáradni és pihenni, A könnyeket kiengedni. A könnyeket könnyen venni, A szenvedést elszenvedni. Tenni venni, jönni menni, Képzeletbe messze lenni. Túl gondolni a világon, Túl az óperenciákon. REGGELI VERS Óh titkos és kegyetlen reggel... Még visszafele húz az álmom, Hogy egyszerre a nyoszolyámon Fekszem bámész nyitott szemekkel. Ezek a drága, fájó percek... A folyosón ketten beszélnek, Jaj, rám zuhant megint az élet, Jaj, hogy aludnám még egy verset. Nyújtózni a két gyönge karral... Lenn egy zárt hintó sietett el Szépséggel, kincscsel, asszonytesttel - Nyújtózom és a két ló nyargal. A nap a zászlóját kitűzte... A szívemből feljön a bánat, Száll, száll, mint egy hangtalan háznak Messze elnyúló kéményfüstje. SZONETT A vágyakat magamtól elverem, Már nem tünődöm, mik lehetnek messzi tájon, Lemondásom végigsétál a nagyvilágon, Miként a holdsugár a tengeren. Fekete ernyőt nyitok csendesen Szivem fölé, mint kényes úri dáma nyáron, Szivem, gyenge szivem ne érje hő, ne fájjon, Könnyűim én fukar, nem engedem. Ablakom a zengő tavaszba ki nem tárom, Nem ízlik rest ínyemnek életem, Bágyadtan eltolom poharam, ifjuságom. Magam is siralomházban képzelem, Fejem két gyertya közt, várom biztos halálom S elgondolkozom, mi az hogy végtelen... VÁRJON Nem, nem. Rúzsos lesz. Auu, ne bántson. Engedje már el a kezem. Nem! Idelátnak. Ne vaduljon. Megmondtam: nem. Bolond maga? "Mért nem, hogy mért nem, mért nem?" Csak. Nem. Maga nem érti, mert maga férfi. Mert maga harcos, maga rabló, Mert maga gyilkos. Maga férfi. Ha ha! haragszik. Jaj ne gyötörje szegény Ártatlan cigarettjét. Nem is felel már. Gyűlöl. Ideges. "Nem tehet róla, mit csináljon." Megmondom, kedves, mit csináljon: Várjon. Várjon. "Mi az az egy csók?" Hm. Mi az. Az az, hogy behúnyom a szemem, És álomért imádkozom. Nincsen tegnap, nincsen nevem. Az élet égő rózsatenger. "Egy csók, mi az?" Maga nem érti, Mert maga férfi. Az az, hogy leszakadt az ég, Meghaltam, itt a másvilág. Csók...bűvöl messzi-messziről, Ó, az mesés korallsziget, Utazni kell oda hajón. A csók...az fél elájulás. Az egy kis megbolondulás. Csók...csók...letörve és alélva A forróságtól, influenzás Testtel, felszökött A hőmérő...olyan az, a csók. Nem, nem szabad még, semmi áron. Várjon. Várjon. Igen, szenvedjen. Tán megéri. Nem alszik majd. Nem hal bele. Örüljön így is egy kicsit nekem. Hadd érezzem, hogy emberszámba vesz. Egy séta egyszer kis esőben. Egy halk cigány. Egy halk sóhaj. Egy halk szó. Egy elnémulás. Ez a sok semmi, együtt, Ez a boldogság. Ezt maga nem érti, Mert maga férfi. Kedves, fogadjon szót. Ne higgye, hogy ez elveszett idő. Olyan szép emlék lesz, meglássa, majd. Dühöngjön néha. Csak meg ne útáljon. Várjon. Várjon. "Mikor, mikor már?" Én nem kérdeném. Mit tudhatom. Egyszer, talán. Talán a szellő a szívemre ejtett Egy pötty porzót. És megfogan talán. Tán egy darázs járt a szívem körül. Felhólyagzik, megérzem majd, talán. Hajnalba hallok egy hajósipot, Álomszerűt...hozzám izen talán. Úgy kell majd egyszer bukni a fejemnek, Mint szeptemberben a virág... Van annál szebb? Maga nem érti, Mert maga férfi. Majd egyszer...nagy bőgés után, Vagy egy kacaj közt. Vagy csak magára nézek, kedves, Ha egy lemez lejárt. Vagy, vagy csak úgy, Egy cigaretta közben. Este majd. Vagy délután. Vagy délben. Nem tudom. Holnap talán már. És talán soha. Mi az? maradjon! csak tovább ne álljon. Várjon. Talán csak percig. Várjon. Várjon. Szép Ernő: Várjon - Szombatfalvi Klára előadásában Link VIRÁGOK... Nincs nekem kedvenc virágom, melyik szebb, nem prédikálom. Mind szeretem, mind csudálom, tavasszal mind alig várom. És szeretem én a fákat, amennyit csak szemem láthat. Szeretem, ó, a fanépet, a fák is oly szépek, szépek. Nem mások ők, nézz csak rájok: égig érő zöld virágok. A VIRÁG SZEBB A virág szebb a világnál, Szebb az álom a virágnál. Szebb a tenger mint az ember, Szebb a felhő mint a tenger. Hervadt levél szebb a zöldnél, Szebb a hó az anyaföldnél. Naplemente szebb a napnál, Holdas éj az alkonyatnál. A hajnal szürke selyemmel, A köd rózsasejtelemmel. Fecske szép ha száll, ha játszik, Szebb ha tűnik s már nem látszik. Szép a zene zengvén zengve, Szebb ha elhalt, csuda csendje. Szép megnézni festett képet, Aki hátrább-hátrább lépett. Szép a visszhang ha beszélnek, Jobb az emlék mint az élet.

0 komment , kategória: Szép Ernő

Sík Sándor költészete

2016-02-11 18:00:30, csütörtök

	SÍK SÁNDOR Sík Sándor (Budapest, 1889. január 20. - Budapest, 1963. szeptember 28.) piarista tanár, tartományfőnök, költő, műfordító, irodalomtörténész, egyházi író, cserkészvezető, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1946-49), Kossuth-díjas (1948), a 20. század jelentős magyar lírikusa. "Embernek lenni, Csak embernek, semmi egyébnek. De annak egésznek, épnek, Föld szülte földnek, Isten lehelte szépnek." "Magyarnak lenni Szent István tanítása szerint erkölcsi fogalom. [...] még senkit sem tesz magyarrá az, hogy magyarul beszél. Ez még nagyon kevés. Senkit sem tesz magyarrá még az sem, hogy a vére magyar, sőt még az sem, hogy magyarnak vallja magát: a magyarságot erkölcsi küzdelemmel, Isten-sürgette cselekvésével úgy kell kiküzdenie... Magyarnak lenni: erkölcsi lendület. Magyarnak lenni: hit. Hit a magyarság hivatásában. Hit abban, hogy Isten akar velünk valamit, és hogy a magyarság képes megvalósítani ezt az isteni gondolatot." Sík Sándor Sík Sándor: A galíleai asszony (hangoskönyv) Link ABLAKOMBAN, ABLAKOMBAN (Változatok egy népdalra) Ablakomba, ablakomba besütött a holdvilág. Aki kettőt-hármat szeret, nincsen arra jóvilág. Hát még aki minden embert, minden lelkes állatot, Arra jár még e világon nem-szeretem állapot! Ó te világ bujdosója, szegény árva szeretet, Bizony, bizony emberek közt sosem volt nagy keleted. Idelöknek, odarúgnak, ajtó mögött a helyed, Mint akit az atyafiság kegyelemből tűröget. De ha jön a szűk esztendő, ha az élet odavan, Minden ember odatalál, ahol te vagy, biztosan, Te, ki mindig csak vetettél és sohasem aratol, Hogy és hogy nem, te szelsz nekik kevesedből falatot. Ablakomon, ablakomon kéregetők kopognak, Kunyorálnak egy kevéske szeretetet magoknak. Ide hallgass, felebarát, megmondom, ha nem tudnád: Magadnak is minden jóval tele van a tarisznyád. Nem is tudom, mennyi minden gyönyörűség belefért! Apád, anyád beletömte amit áldott keze ért. Nyisd ki hamar, sose kérdezd: adnak mások, nem adnak? - Adj belőle, amit adhatsz, mingyárt több lesz magadnak. Ablakomba, ablakomba besütött a holdvilág. Aki kettőt-hármat szeret, nincsen arra jóvilág. Hát még aki nem is szeret, csak úgy elvan, vagyogat: Olyan, mint egy öreg házon a lehámló vakolat. ALMAFAVIRÁGZÁS Körül-körül virágban áll És harmatban a kert, Fölé az édes napsugár Arany mosolyt lehelt. Mint koszorús menyasszonyok, Körül az almafák, Dús pártájuk halkan suhog. Virágzik a világ. A földre lágy fehér eső, Virágeső pereg. A föld szívéből forr elő A májusi meleg. A föld szívére szállani Szirom, virág eped. A föld szívére szállani Elküldöm lelkemet. A föld szívébe lelkemet Halkan sóhajtom át. Érzem, amint forr és remeg, Az élet mély dalát, Az örök mézzel áradó Kövér erek tejét. Szívom az el nem száradó Életfa kútfejét. Tártmarkú kéz minden fa itt Gyümölcsöt ontani. Földből az áldás karjait Az Isten nyújtja ki. Szívedből mély illat remeg, Szívemből mély ima: Leheld az égbe lelkemet Szerelmes földanya! ASSZONYOK Ti vagytok a házi áldás a fehérre meszelt kis falon. Szegett kenyér az abroszon. Ti vagytok a kútvíz, a harmatos pohárban, duruzsoló, jóságos kályha, szekrényben illatos, puha, tündöklő, hófehér ruha. Ti vagytok az olajmécs, mely álmatlan lobog s imádkozik amíg mások alszanak. A hervadtan is illatos csokor a feszület alatt. BÚZAVIRÁG Jó volna lenni búzavirág-módra: Ülni tövemen csendességgel, És napra, rétre, aratókra Rámosolyogni halkan, kéken, Békességgel. Ne lenne közöm semmi, semmi Tevés-vevéssel, hangossággal: Csak lenni, szépen, csendben, lenni, És dicsérni a boldog Istent Boldogsággal. CSENDES TAVASZI DAL Gyöngyvirágos szép tavasznap, Testvérül ma elfogadj, Kisgyereknek, szép-igaznak, Önmagamnak visszaadj. Fürge szellő, lég suhanca, Légy te most a mesterem. Míg szökellve szétsuhansz a Friss füvön, jer, játssz velem! Új tavasz, legyünk ma egyek! Add, ma mindent elfeledjek, Ami nem dal, nem derű, Nem győzelmes-egyszerű. Félre tőlem, téli rontás, Zúzmarázó kételyek, Sziromrázó részrebontás, Gondok, árnyak, éjjelek. Drága köntös, egyszerűség, Tiszta tóga, légy ruhám; Kék-fehér tükröd, derűs ég, Arcom nézze vissza rám. Zaj ha bennem, elcsituljon, Csendnek ujja rám simuljon. Angyalujjú rejtelem, Tiszta béke, légy velem! EMBER Embernek lenni! Csak embernek, semmi egyébnek, De annak egésznek, épnek, Föld-szülte földnek És Isten-lehelte szépnek! Lerázom magamról a port, Amit a századok ajka rámlehelt, Ledobom a palástot, Amit a Hivatal rámtekert, És az apostol köntösét is szétnyitom, Amit szent ujjak fűztek össze vállamon: Nézzétek, itt vagyok. Lepletlenül, akár egy fiatal fűz a márciusi szélben, Amit a földanya megformált a mélyben, Amint elgondolt az Isten öröktől való villanatában, Fogantatásom titokzatos pillanatában: Én, ember, egy a millióból. Ne várjatok éntőlem prédikációt És ódát és okoskodást ne várjatok: Én azt beszélem, ami vagyok. Apró vagyok, és nincsen bennem semmi jó: És mégis, a gondolat, amely tagjaimat összetartja, Öröktől való. Nyomorult vagyok: nincs magamtól semmim, Ami több lenne a pornál, És mégis, úgy akarta az, aki formált: Ami vagyok, örökkévaló. Semmi vagyok, egy milliomod, De minden, mert mindnyájatok. Nézzétek, ezek az erek milyen kékek: Akár a ti eretek! És piros bennük és meleg a vér, Mint bennetek. Nézzétek ezt a szájat: Kenyérre és csókra és szóra született, Mint a tietek. Ez a két szem nézni és nevetni szeret, És látni tanult és sírni szokott, Mint a ti szemetek, És álmélkodik reggeltől estig, Mint ti és Plátó és a kisgyerekek. Halljátok, a szívem hogy piheg? Hallgassátok és megértitek, Hiszen ő is, mint a ti szivetek, Kilenc hónapon át pihegett Egy édesanyának szíve megett, És visszatér, mint ti visszatértek, A földbe, amelyből vétetett. És ez a lélek, érzitek-é, Hogy lüktet és ölel a lelketek felé? Ó nézzetek belé! Magát mutatja, egyet mutat: De ebben az egyben a ti arcotokat. Tükör módjára tükrözi hűn: Benne az erény és benne a bűn, És minden érzés benne van, Ami csak bennetek megfogan, S kimerhetetlen mélyébe lenn Piheg a mindennapi rejtelem: A közös, a közös Végtelen. ERDŐ Élő sátor, barna bükkök ága, Ó takarj el engemet, Csendes erdő hangos némasága, Szívd magadba lelkemet. Hadd maradjon el megettem Minden, minden. Mindent elfeledtem. Erdő, a tied vagyok. Szép kövér fű drága bársonyára Hadd nyugosszam homlokom. Meleg napfény jó selyem sugára Átsuhan a lombokon, Simogatva nyúl hajamba, S önfeledten szívok fel magamba Minden édes életet. Fű között a fürge gyík sikamlik. Fönn a vadgalamb mereng. Túl amottan sebes nyúl iramlik, Bús kakukk szól messze bent. Itt sürög sok sürge hangya, Egynek sincsen a jövőre gondja, Mégis él mind és örül. A tisztáson gyermekek keringnek, ,,Bújj, bújj, zöldág!'' - játszanak. Piros arca, kék a szeme mindnek, Mint a menny szép nyári nap. Szökdicsélnek és dalolnak, Örülnek a mának és mosolynak, Frissek, szépek, boldogok. Túl a réten, az erdei úton, Egy anyóka lépeget, Görnyedt hátán súlyos, teli puttony, Hervadt arcán: múlt telek. Jön, rám néz egy pillanatra És tovább megy. Minden mozdulatja Biztonság és békesség. S mindez, amit magam körül látok, Oly csodálatos nekem! Nézem őket, mint egy más világot. Ó, de szép és idegen! S míg így fekszem egymagamban, Kergetőzik pihenő agyamban Ezer izzó gondolat. Fürgén, bizton megy az útján minden. Fölkel és leszáll a nap. Áll a sín és zökkenője nincsen: Minden küllők forganak. Meg van írva, mérve minden, Mégis, mégis, bárhol is tekintem, Minden oly csodálatos. Amibe a gondolatom öltöm, Minden porszem kinevet. Csoda leskel e parányi földön Minden kis fűszál megett. Némán fekve itt a fák közt: Én vagyok a mosolygó csodák közt A legfurcsábbik csoda. Én, ki itten fekszem mozdulatlan, Pázsitpárnán, csendesen, És szellőben, fülemiledalban Erdők békéjét lesem; És a dolgok, ha rám néznek, Mind áttetsző fátylakká enyésznek, S rám a titkok szeme néz. Szent örömét érzem a titoknak. A kakukkszót hallgatom. Bújj, bújj, zöld ág! - a kicsik dalolnak, Én is velük suttogom. Megcsókolok egy kis ágat, És szeretném az egész világot Átölelni csendesen. ESTE AZ ABLAKBAN Valahol messze szól a zongora. Bús régi nóta lágyan száll tova. És mint az álom, mint a sejtelem: Egy régi érzés meglep hirtelen. A lelkemen minthogyha átsuhanna A rétek lelke, az erdők sugalma. Ah, szárnyra kelt az erdő, rét, halom, S besurrant hozzám a tárt ablakon. Valamit suttog bús akácfalomb. Távoli dallam halkan egyre zsong. ÉNEK MINDEN EMBERHEZ Testvéreim, maradék magyarok, S ti más testvérek, messze milliók, Akik értetlen ámuló szemekkel Hajtjátok a rettentő kereket, A tébolyult Sors óriási gépét, Amely pokolnak csépli, ami mag, És csak a polyvát hagyja meg a földnek - Öngyilkos hősök, ártatlan bakók, És ti szegény esettek, éhesek És rongyosok, fosztott-fészkű anyák, És gyermekek, kik gyötrelemre lettek. - Mind, mind velem, szegény, bús emberek: Testvérek, sírjunk! Viselős az idő! - Meg kell születni már, meg akar már születni A förtelmek esztendejének Pokolméhében a nagy szabadító: A könny! A közös, szent, emberi könny! Sírjunk, mind, mind együtt! Soha még Így nem éreztük, hogy egyek vagyunk. Egy szó szaggatja mellünk, Egy bélyeg ég a homlokunkon, És Duna, Szajna, Boszporusz fölött Egy hallgatás, egy téboly, egy gyalázat. Testvérek, merjünk hősök lenni már, És merjük már megmondani magunknak, Hogy sebet kapni fáj, És sebet adni fáj, És minden fájás fáj mindenkinek. Testvérek, merjünk hősök lenni már, Acélozzuk karunkat ölelésre, És merjük már elsírni azt a könnyet, Embervoltunk, embernagyságunk könnyét! Sirassuk immár siralommal Szegény magunkat. Mind, mind, mind bűnösök vagyunk! Kik őrült kézzel újra összezúztuk Emberségünk királyi Bábelét, Kik gyilkossá gyaláztuk a tudást S a szűz erőt hóhérrá aljasíttuk, Szentségeinket akik megtapostuk És nemet mondtunk minden régi jónkra. Sirassuk immár árva fiainkat, Akiknek vérben virradt föl a reggel, S az első, amit láttak, förtelem volt; Kiknek nem nézhet apjuk a szemükbe, És akiknek újra kell kezdeni Előlrül mindent. Sirassuk véres Krisztusunkat, Kinek melléről a szelíd tanítványt Felrántottuk és a csodálkozó Kisdedeket térdéről felcibáltuk; Kit megtagadtunk mind a gyilkosért. És sirassuk az Istent, Akinek dús kezéből kicsavartuk Az áldás mannájának kosarát, És szabadságunk setét erejével Kényszerítettük: legyen az ítélet Rettentő Istene. Sírjunk, testvérek! Kik a teremtés ember-koszorúját Szennybe tapostuk: nincsen más remény A bukott földnek mása nem maradt. Ez tán még felhat a fekete Égre, Megharmatozza fertezett szívünket, És lehetünk még egyszer emberek! 1916 FEBRUÁRI NAPSUGÁR Az ablak sarkán nézd ezt a tenyérnyi Csiklandozó napsugarat. Hogy fészkelődik: hol tudna beférni A fekete papír alatt. Oly félénken próbálkozik szegényke, Olyan szemérmes, oly riadt És bűntudatos: bocsánatot kérne A hosszú, hosszú tél miatt. Jöjj, kicsikém, nézd, két sarkig kitárom Ölelésedre ablakom. Ezen a dermedt városi kopáron Melegecskédet szomjazom. Jöjj, testvérkém, te nem vagy bűnös benne, És én is ártatlan vagyok! Jaj, ez a rossz föld paradicsom lenne... Engedjétek be a napot! FECSKE Két kezem közt remegő kis fecske, Mint egy forró, pihegő szívecske. Nyugodjál meg, kicsi lelkes állat, Ne félj tőlem: jaj, dehogy is bántlak. Hogyan is, hogy kezembe kerültél? Nyitott ajtón be csak berepültél, Idebent is kedvedre csapongtál: De ki hogy jutsz innen, kis bolond, már? Mámorában szédülő fejednek Fejjel mentél az ablaküvegnek. Föl nem érted, hogy ahol nincs semmi, Hogy lehet ott akadálynak lenni? Hogy ott, ahol látni való szemmel A nagy semmi: nekimegy az ember Valaminek, ami oly nagyon van, Hogy az ember feje belekoppan. De ne bánjad, a fejed se törjed, Hiszen annyin emberek is, bölcsek...! Hiszen így is te tanítol engem, Hogy félve is, megbújsz a kezemben. Pedig te még, kicsi, nem is sejted, Hogy egy perc csak, és nyílik a rejtek, Még csak egyszer hogy megsimogatlak, S kettős szárnnyal kinyílik az ablak. Így ni fecském, megcsókollak szépen, Azután menj az Isten nevében. Kinyílik a szabad ég feletted: Szálljon akit szállni teremtettek. Sík Sándor: Fecske Link FEHÉR MEZŐK Itt sárba fúl a fehér fátylú tél. Itt rút lucsok les a hulló pihére. Oda vágyom, ahol a hó fehér. Fehér, fehér, minden, amerre látok. Hóköntösű, nagy, hallgató mezők. Kóbor szelek járják a hóvilágot. Sok dudorászó, füttyös, fürge szél. A nap szikrát vet a patak jegére. Oda vágyom, ahol a hó fehér. Hűs fényű, hideg, holdas éjszakákon A föld egy néma, óriási alvó, A hold egy fényes, ígéretes álom. Minden halott, és mégis minden él. Alvó világok. Csírázó világok. Oda vágyom, ahol a hó fehér. A hómezők nagy titkokról dalolnak. Az ő daluk az erő és a szépség, Az ő daluk a tegnap és a holnap. A hómezőkön halkkal jár a tél, Csendes dalokkal, hamiskás mosollyal, Oda vágyom, ahol a hó fehér. HAJNALI MADÁRSZÓ A hajnali fényre kitárom Zsibbadt, öreg ablakomat. Fakadó levelü fákon Csiripelnek a csöpp madarak. Éjfélkor is ezt muzsikálták, Mikor a kert aludt, S kelletlenül álomra zárták Szemüket a vén zsaluk. Őket akkor sem láttam, Csak a hangjuk harmatozott A szomjas éjszakában És valamit hozott, - Valamit ami nincsen, Amiért sír a világ, Ami motoz az éji kilincsen És reccsen a falakon át. Mélyén álomnak, csendnek Ott reszket ez a hang. Többé elaludni sem enged, Ha egyszer megsuhant. HARANGVIRÁG Harangvirág az erdő közepén, Az ünnepélyes hűvösön Simító szellőn meghajol felém És rámköszön: Megálljatok, kik halkan jártok itt, A fák alatt, ti kedvesek. Kik értitek az erdő titkait, Rám nézzetek. Párommal én az erdő ünnepén, Szentséges édes alkonyon, Csendben, harmatban, lilán és üdén Harangozom. A kelyhünk színig boldog áhítat, Harangozunk, két kis virág, Páros harang a templomív alatt, Halk estimát. Hogy jó az erdő, s szépnek lenni jó, És jó az Isten és szeret Harangvirágot és harangozó Emberszívet. S jó nektek, hogy mi, kis virágszívek Lilák és boldogok vagyunk, És értetek mi is, ti kedvesek, Imádkozunk. HOLTIG-E VAGY HAZÁIG? Ne hívjatok, nagy hegyek, Magamtól is elmegyek. Fáim, ti se küldjetek, Úgy sincs nyugtom köztetek. Kanyarog az öreg út. Lábam alól majd kifut. Fojt a por és tör a kő, Hol van már a delelő! Delelőtől estelig Jaj de hamar eltelik Temetőből fúj a szél, Megy az ember, mendegél. Honnan? hova? merre? mért? Én se mondom, te se kérdd. Fut a felhő, fut a szél. Aki ember, holtig él. Ember voltam idáig, - Holtig-e, vagy hazáig? HETVEN KÖRÜL Az ember a világi jónak Kétszeresen örül. Halk lesz a szó, Kettős akkord búg benne mégis, A szomorú is meg a szép is: Köszöntő is meg búcsúzó. "Köszöntelek, - Szólnék, - te szép világ, szeretlek", De a nehéz szók könnyekként peregnek: "Isten veled, Isten veled!" Hetven felé Minduntalan búcsúzna már az ember, És könnyeit szégyenlős szerelemmel Szemérmes szókba rejtené. De megered A szó patakja s szétveti a mellet: "Hívlak, szeretlek, kívánlak, ölellek, Erdők, hegyek, virágok, emberek!" Hetven körül Az ember mindennek örül. Hetven felé, Mint felhőn át az esti napkorong, Mindenfelé Egy fényességes árny borong: Az Istené. A JELEN, A TITOKZATOS Szeresd a múltat: a tiéd! Vért szívj belőle, Vért és velőt, tűz-elevent, Öntözni a sovány jelent Alomnak a jövőre. Öleld magadhoz a jövőt: Tiéd, ne engedd! Ölelheted, ápolhatod, Ha életed megáldozod A pihegő jelennek. A jelen, a titokzatos, Tiéd csak mindenestül: Amit magadból most megélsz, Annyi vagy, az vagy mind egész Örökléten keresztül. KIÁLTÁS A KAPUBÓL Én édes, édes jó testvéreim, Kik sírva jártok a sötétbe kinn, Ti, akik sírtok, akik mindig sírtok, Akik örülni tán már nem is bírtok, S a nevetést tán el is feledtétek, Akiket megvert, kivetett az Élet, Akiknek arca verejtékbe hal, Akiknek könny és káromlás a dal, Ti, akiknek az öröm mostohátok, Kiknek az élet egy nagy könnyes átok, S nincs mécsetek a jajok éjjein: - Én édes, édes, szent testvéreim! Ó ha én egyszer (lelkeket a lélek) Mindnyájatokat megölelhetnélek! Ha a könnyeket mind letörölhetném, Ha a jármokat mind összetörhetném. Robotból ha szentséget avathatnék, Mindnyájatokra rámosolyoghatnék, S belétek vetném e mosolyon át A dalos élet evangéliumát! Ó ha elmondhatnám mindenkinek: Hogy bennetek van a zengő liget, Hogy minden fénynek ti vagytok a napja, Színét a virág belőletek kapja, Hogy ha ti sírtok, minden elsötétül, S minden fölragyog lelketek tüzétül; Minden napfény, ha örülni akartok, Dalol az élet, hogyha ti daloltok; Ó hogyha ezt mind, mind megértenétek: Ó hogy szaladnék tárt karral elétek, Ó mint tárnám ki zengő kapuim! - Én édes, édes jó testvéreim! KÖDBEN I. A kullogó telet lesem A Galyán és a Kékesen. Éjszaka hó, reggelre köd: Mindent beföd, mindent beföd. Mégis, mégis: a fűzeken Május illatát ízlelem. A karcsú nyírfa oly fehér; Mégis, mégis tavaszt ígér. A tölgyek közt a ködlepel Lengő palástként omlik el. Hullasd le, május, lepledet, Oldj fel jeget, ködöt, szívet! II. A gallyakról a zörgő zúzmara Csepegve hull már, De a tavasz szeszélyes sugara Ki tudja, merre bujkál. Járok a ködben: a hegyről jövök, A völgynek tartok. Ködök odalenn, bujdosó ködök, Előlem mit takartok? Hamuszín ég és hamuszín határ: Nincs hova nézni. Nem is kívánok többet látni már Az égből, csak egy résnyit. Azt sem odakint, azt sem a sivár Köd-ült jelenben: Időtlen ég, időtlen napsugár, Tavaszodjál ki bennem! A LEGSZEBB MŰVÉSZET A legszebb művészet tudod mi, Derült szívvel megöregedni. Pihenni ott, hol tenni vágyol, Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol. Nem lenni bús, reményevesztett, Csendben viselni el a keresztet, Irigység nélkül nézni végig Mások erős, tevékeny éltit. Kezed letenni ölbe S hagyni, hogy gondod más viselje. Ahol segíteni tudtál régen, Bevallani nyugodtan, szépen, Hogy erre most már nincs erőd. Nem vagy olyan, mint azelőtt. S járni amellett szép vidáman, Istentől rád szabott igában. De ezt a békét honnan vesszük? Onnan, ha ezt erősen hisszük, Hogy teher, amit vinni kell, Az égi honra készít el. Ez csak a végső simítás A régi szíven, semmi más. Ez old fel minden köteléket, Ha a világ még fogna téged. Az Úr nem szűnik meg tanítani, Ezért kell sok harcot vívni, Idősen is, míg csendesen a szív az Úrban megpihen és kész vagy az Ő kezéből venni, hogy minden Ő - S te nem vagy semmi. S akkor lelked kegyelmes atyja A legszebb munkát is megadja. Kezed imára kulcsolod - Ez mindennél dicsőbb dolog. Áldást kérsz szeretteidre - Körülötted nagyra és kicsinyre. S ha majd munkád betellett, S a végső óra elközelgett, Engedsz az égi szent hívásnak, Enyém vagy, jöjj, el nem bocsátlak. 1963 Sík Sándor - A legszebb művészet /Filmzene: Zámbó Jimmy - Még nem veszíthetek/ Link MEGÖLTEK EGY FENYŐT Megöltek egy fenyőt karcsú derekáért, Olajos héjáért, lombos sudaráért. Bárddal megfaragták csorgó anyatestét, Halálos abronccsal derékon övezték. Így lassan elálljon kerengélő vére, Lassan hamuhodjon szép húsa fehére, Háncs legyen bőréből, ágaiból rőzse, Derekából deszka, mához esztendőre. Mindenkihez jó volt, senkinek sem ártott: Érett a halálra, jöhetnek a bárdok. Ki ezt tette rajta, tulajdon gazdája. Isten, ember előtt jussa volt hozzája. Megvolt rá a jussa, oka is, bőséges, Amért nem lehetett hozzá emberséges. Nehéz itt az élet, kérges szív és tenyér, Kell a nap a fűnek, családnak a kenyér. Rendben van itt minden, panaszszó ne essék, Csak az én torkomban szúr a keserűség. Nézem, ahogy hajlong a szélben a nagy fa, Nézem, ahogy gyűlik a csepegő gyanta. Szívem csupaszán is csorog a részvétel. Siratom a szép fát, siratom a székelyt. Eltömi a sírás dalnak eredt számat, Mondanám is, nem is, együgyű imámat. Uram, ki látod ezt a sok esendőt: Pityókát, puliszkát juttass elegendőt, Szalonnát is, húst is a székely családnak, És hosszú életet a jó fenyőfának. MEGYEN MÁR A HAJNALCSILLAG Megyen már a hajnalcsillag lefelé. Készülődöm én is már hazafelé. Készülődöm, - nincsen messze odáig: Megkérdeznek, hol maradtam idáig? A nagy könyvből felolvassák előttem A kontraktust: mi mindenre szegődtem. Latra vetik a munkámat mennyit ért? Számonkérnek, felelnem kell magamért. Szedegetem a cókmókom szepegve: Van-e közte, amit oda vigyek be? Számolgatom itt akiket szerettem: Lesz-e aki szól egy jó szót érettem? Jó szót hiszen mondtam én is eleget: Tudtam én, hogy szóból ért a szeretet. De ha volt is szeretetem csipetnyi: Inkább csak szerettem volna szeretni. Mégis, talán ott sem leszek egyedül: Hónom alatt ez a kopott hegedű. Nevem mellé írva lesz tán odaát: "Sokat nem ért, de legalább muzsikált." Szeretik a muzsikaszót amott is, A muzsikust ha még ilyen kopott is, Hát - ha nem is a mennyei karokban, Elcincognék valahol egy sarokban. MINT A MÁTRA Állani, némán, mint a Mátra, Nem nézni előre, se hátra. Nem erőlködni befelé sem, Csak bámulni a létezésen, A parttalanban elmerülni És úszni benne és örülni Az egyetlen csodának: annak, Hogy valamik, valakik vannak, És mindent köszönteni szépen, Minden valók testvéreképpen; Kontraktust kötni szent közönnyel, Kánikulával, vízözönnel, Szem-lehunyva és kar-kitártan Felolvadni a napsugárban, Ha jő Medárd, negyvennap ázni, De csorgó hajjal is nótázni; Orrszarvúként egyedül járván Nem dideregni mégsem árván, Mert egybering közel és távol Szíved hullámzó ritmusával, Amely magát némán kitárta A mindenségnek, mint a Mátra. A NÉMA MIATYÁNK Hozzád, Veled, Neked, Mondani egy utolsó éneket, Imában ömleni Eléd, Legutolsó, de hűséges cseléd...! De jaj! ha nem igaz! Szobám csupa por, Kertem csupa gaz, Csupa lelógó tört faág, A templom messze, a könyv nehéz, Ólomcsizmában toporog az ész. És mégis, mégis, Ő van itt, Immár tőlem el nem veszik. Nap nap után, éj éj után Én Téged hívlak, Miatyánk. De mire jó Egy lámpástalan rádió? Hogyan szólítsam az ég Urát Egy siketnéma Miatyánkon át, Ha szói közül minden második Alattomosan elrejtőzködik! Bénult napokon, izzadt éjeken Az értelem is értelemtelen, Értelemtelen és imátalan, - Magam vagyok, egészen egymagam. De talán mégis volna valami Helyettem hinni, vallani, Nevemben felimádkozó Karikás kis szentolvasó, Egyetlen társam aki vagy, Karikagyűrűm, el ne hagyj! De nem hagytalak-e Téged el én, Szómmal, amelyből kialudt a fény? Szívemmel, amely csupa seb, Elmémmel, amely űrnél üresebb? S nem hagytam-e el Veled együtt Azt, Aki az űr fölött virraszt? Mit felelek, hisz nem tudok felelni: Mit felelhet a Mindennek a semmi! Akarom élni az egész hitet, Szeretni, ahogy Isten szeret, És bízni, bízni akarok, Abban, amit a Krisztus hozott. Nem érzem, nem is gondolom, De akarom, akarom, akarom. NÉZD, SÜT A NAP! Nézd, süt a nap! - mégiscsak erre tévedt! Volt egy idő! - emlékszel-é? - Napos tavaszok, napsugaras évek! Túrákra jártunk a hegyek közé! És szállt a nap, ki tudja, mit keresvén? Jött egy idő, - szép este van, Sétálni járunk. Estéllik az ösvény, És száll a nap, tűnődőn, pirosan. Jön egy idő, és szállni fog - utánunk, Ilyen szelíden, mintha értené, Hogy immár semmit, semmit sem kívánunk, Már lépni is csak egyet: fölfelé. NYÁRI ZSONGÁS Zsong a nyári rengeteg, Zeng a napsugár. Sárga búza megremeg, Sarlajára vár. Napraforgó napba néz, Lepke mondja: rózsaméz, Búza mondja: nyár. Rád szakadt a nyár, szivem, Forrón, gazdagon. Búzafürtös földeken Érik asztagom. Bókol már a telt kalász, Közeleg az aratás: Delet ért napom. Csorduló nyaram delén Fönn a hegyfokon, Szerteszét merengek én Völgyön, partokon. Mostan mindent értek én, Most ez élő földtekén Minden fű rokon. Lelkem, élő lant-ideg, Most be jó neked! Minden, minden a tied: Földek és egek! Zsongd az ég-föld-szív zenét, Emberét és Istenét: Zsongd ki mélyedet. Ó TISZTA CSEND! Hallgass el egy kicsit, te mocskos utcalárma! Legyen ablakod, ajtód, a füled is bezárva; És állítsd el a rádiót. Lelkem, celládba térj s földig zuhanni engedd Figyelmed függönyét, úgy ünnepeld a csendet És benne minden Hallgatva ünnepeld csendjét az értelemnek, Melyben a gondolat villámai teremnek, A zengő percek ihletét, Melyben kibomlanak a lélek mérhetetlen Arkangyal-szárnyai, s szóban elférhetetlen Zenét suhog a szent setét. A hallgatást idézd, a szívek drága csendjét, Amelyben megfogan a két-malasztú szentség: Hűség, barátság, szerelem. Ó sírig és síron túl mosolygó szent szövétnek, Amely odalent nőttél a lét előtti létnek Hangtalan örvényeiben! És csukló térdeden imádd a csendek csendjét, Amelyben önmagával beszél a Végtelenség, A hallhatatlan hallható. Térden virraszt az éj és mindeneken csend ül, Amikor a magát megtáró Végtelenből A föld szívére száll a szó. Emlékszel: Hóreben, barlangja odujából Milyen borzongva leste a zord Illés, a látó, Az Istent, aki elvonul. Milyen hiába leste sebes szél viharában, A földrengésben is, a tűzben is hiában: Suttogó szellőn járt az Úr. Gépkattogása közt a rohanó jelennek Engedj, ó tiszta csend, csendje a Végtelennek, Egy pillanatnyi pihenést. Hagymázos homlokom lágy ujjaiddal född el, Leheld be lelkemet templomi hűvösöddel: Csak az él, aki benned él. Csak az él, akiben a lélek tiszta csöndjén Némán izzani kezd a titokzatos tömjén S füstjén az Angyal megjelen. És ámuló szeméről a fátylakat leoldja, Az Angyal, az Istennek alázatos heroldja: A csend-foganta Kegyelem ŐSZELŐ Rozsdabarna őszi lombok Hulló pelyhe közt bolyongok És a hullást hallgatom. Rozsdabarna bú a fákon, Barna bánat, őszi mákony Édessége ajkamon. Régi módon andalogni: El-elnézek egy maroknyi Késve nyíló kankalint. Zördül lelkem mély avarja, Hogy az őszi szél fanyarja Hűvösével megsuhint. És a zörge rőt avarból Fölkacsint egy elcsavargó Elmaradt arany sugár. S fák közül egy ritka vendég: El sem könnyezett növendék Ifjú énem kandikál. Nézem, nézem nedvesülő Szemmel, mint egy ágon ülő Szárnyalibbentő rigót. Csak a már-már rebbenőnek Súgom el, hogy őszelőmnek Ez legelső könnye volt. SZEPTEMBERI LOMB Várj még, ne siess, szeptemberi lomb, A hegyeken még szól a kolomp, Még messze a tél. A te helyed még fenn van a fán: Hova lesz, ha te nem szólsz, az őszi magány? Várj, hársfalevél, Várj, bükkfalevél! Várj még, ne siess, szeptemberi szív, Hiszen érted már, hogy a szél hova hív: Nincs messze a tél. Kell még holnap is, aki énekel: Az énekléshez élni kell. Várj, hársfalevél, Várj, bükkfalevél! (1961) TEDD A JÓT! Tekintet nélkül arra, hogy Másoknak tetszik Vagy nem, Tekintet nélkül arra, hogy Látják-e vagy nem, Tekintet nélkül arra, hogy lesz-e Sikere vagy nem, Tedd a jót! Tégy minden jót, amit Megtehetsz, Ott, ahol vagy, Úgy, ahogy teheted, Akkorát, amekkorát tehetsz, De mindig, szüntelen ez legyen A programod! TE DEUM Téged Isten dicsérlek és hálát adok mindenért. Hogy megvolt mindig a mindennapim és nem gyűjtöttem másnapra valót, hála legyen. Hogy mindig jutott két garasom adni, és magamnak nem kellett kéregetnem, hála legyen. Hogy értenem adatott másokat, és nem kellett sírnom, hogy megértsenek, hála legyen. Hogy a sírókkal sírni jól esett, és nem nevettem minden nevetővel, hála legyen. Hogy megmutattál mindent, ami szép és megmutattál mindent, ami rút, hála legyen. Hogy boldoggá tett minden, ami szép és ami rút, nem tett boldogtalanná, hála legyen. Hogy sohasem féltem a szeretettől és szerethettem, akik nem szerettek, hála legyen. Hogy akik szerettek, szépen szerettek, és hogy nem kellett nem szépen szeretnem, hála legyen. Hogy amim nem volt, nem kívántam, és sohasem volt elég, aki voltam, hála legyen. Hogy ember lehettem akkor is, mikor az emberek nem akartak emberek lenni, hála legyen. Hogy megtarthattam a hitet, és megfuthattam a kicsik futását, és futva futhatok az Érkező elé, s tán nem kell a városba mennem a lámpásomba olajért, hála legyen! Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen! és ma is kiálthatom: úgy legyen! és holnap és holnapután és azután is akarom énekelni: úgy legyen! - hála legyen, Uram! hála legyen! UNOKÁK Fiatalok, egy fészakalja, Ülnek a vedlett szőnyegen. Egyikük lobogón szavalja Majd félszázéves énekem. Fiatalságuk melegétől, Tán a verstől is - nem tudom - Éveim tornya visszaépül, S magam is átforrósodom. Ki érti meg a vers csodáját! Elfeledett romok alól, Félszáz esztendő hamuján át Róluk beszél, nekik dalol. Mi ez a dal? Ki énekelte? Hogy tudtam akkor mondani? Lehet-e ötven év a kelte, Amikor olyan mostani. Amikor napvilágra hoztam, Őt búgta minden idegem, És mégis: ahhoz, ami mostan, Szegényes volt és idegen. Csak most él igazán, egészen, Most mondja azt, ami vagyok, Most tükrözi teljes egészem, S azt, ami énemnél nagyobb. Köszöntlek táguló szívemmel, Körém gyülemlett unokák; Úgy adta Isten, hogy ti bennem, Én bennetek növök tovább. Hát kéz a kézbe: ünnepeljük, Egymás arcáról fölleheljük, Amely ma köztünk megjelent, A versben élő Végtelent. A VÁRAKOZÓ Egy ablakban, egyedül, árván, Egyvalakire várván, Úgy-e hogy álltál már te is! Szemedet egy pontra szegezvén, Oda, hol kanyarul az ösvény, Úgy-e hogy néztél már te is! Messzebb e pontnál, egyetlennél, Akárha mágnes rabja lennél, Úgy-e hogy akkor nem néztél te sem! S ha ilyenkor valaki rádszólt, Csak nézted, mint egy megvarázsolt, De nem láttad te sem! S ha úgy esnék, hogy sohasem, Hogy szűk lenne az élet is: Úgy-e, hogy nem adnád te sem, Hogy állnál, várnád akkor is! VERSES IMÁDSÁG Te vagy a Fészek, Puha vagy, édes és meleg. S én oly keveset gondolok veled, És oly sokszor máshova nézek, És megvetem a régi fészket, A régi meleget És a régi egyformaságot. Szédülő fejem vándorolni késztet, Keresni más vidékeket, Szivárványszínűbb új világot És ismeretlen fészket És elmegyek, örök elégedetlen, Hazátlan bujdosó gyanánt, És sose tudom, mért sírós a kedvem, És nem tudom, mi bánt És szállok, szállok messze földeken, Szüntelenül és pihenéstelen, És egy sajgó vágy egész életem: A régi Fészek melegére. És te vagy az Anyamadár, És én vagyok pelyhes fiókád, A csupa-vakság, a csupa-mohóság, Aki mindig máshova vágyik, Akit hív minden félhomály. És botorul és elbízottan Kiszállok bizakodva, bátran Nap-nap után. És te utánam Sírva nézel és gondsújtottan. És én nyugalmat nem találok Sehol a végtelen világon, Mert ott sír bennem, bárhol járok, Aggódó, fájó csipogásod Hívogató, síró zenéje. És mindenhonnan visszavágyom Szerelmes Szíved melegére. Te vagy a Sziklaszál, Melyen a fészkem épül, Amely az apró dombok tömegébül Messze-magasra szökken és magában, Egy-óriás-magában áll. És röpke szárnyam, fürge lábam Akárhová visz engemet, Csak körötted keringhetek, És nem lehet távozni tőled S nem látni téged nem lehet. Bejárhatom a rég halott időket, És lelkem messze jövendőkbe szállhat: Nem lehet vissza nem kívánni Amaz egyetlen Sziklaszálat. Te vagy a Hegy, És a hegyet nem lehet túlrepülni, Te vagy a Völgy, És a völgyből nem lehet kirepülni. Te vagy a Lég, És a leget nem lehet átrepülni. Te vagy a Föld, És a földről nem lehet fölrepülni. És Te vagy a Határ: Csak tebenned lehet repülni: Itt nem lehet és nem szabad, Csak szépen, csendesen megülni És énekelni és örülni. Mert Te vagy minden: a szirt és a fészek S a szerelmes anyamadár. Sík Sándor összegyűjtött versei Link

0 komment , kategória: Sík Sándor

1/1 oldal

Bejegyzések száma: 2

2016.01

2016. Február

2016.03

Hét	Ked	Sze	Csü	Pén	Szo	Vas


1	2	3	4	5	6	7

8	9	10	11	12	13	14

15	16	17	18	19	20	21

22	23	24	25	26	27	28

29

Blog kereső

Bejegyzések
ma:	0 db bejegyzés
e hónap:	44 db bejegyzés
e év:	415 db bejegyzés
Összes:	4843 db bejegyzés

Kategóriák

Keresés

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum

Látogatók száma

Ma: 142
e Hét: 5364
e Hónap: 45185
e Év: 223060

Szótár

Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.