2016-02-07 18:54:28, vasárnap
|
|
|
Itt élek a földön, és meg vagyok sértve. A század, amelyben éltem, a haladás és az értelem korszaka; így hirdették. Keresem a szót, amely kifejezhetné sértődöttségem okát. Minden szót megvizsgáltam, amely indokolhatja utálatom és kétségbeesésem; de minden szó erőtlen. Talán így mondhatnám: meg vagyok sértve, mert a kor, amelyben éltem, igénytelen volt és áhítat nélküli. Igénytelen, mint kevés korszak előtte; áhítat nélküli, mint soha, semmiféle emberi idő azelőtt. Szenvedek az igénytelenségtől, mely jellemzi ezt a századot. A troglodita akart a barlangban valamit; jégszekrénye nem volt, a szerves vegytanhoz nem értett, de kitalálta Istent, s az első jogrendszert. El tudok képzelni egy régi, asszír, vagy babilóniai bírót, vagy katonát, aki rothadt, durva, szeszélyes; de vérengzéseit és jogtiprását is áthatja az áhítat, hogy ember. Ezt az áhítatot nem érzem kortársaimon. Ifjúságom arra az időre esett, mikor a század csodálatos találmányait, a rádiót, a repülőgépet tökéletesítették, mikor atomokat kezdtek rombolni. Új mondakör kezdődött; legalább gyermekkoromban úgy éreztem. De mire férfi lettem, megtudtam, hogy csak új vandálság kezdődött, a legbarbárabb valamennyi között; vandálság, sistergő istennyilával, mely házi szolgálatokat is teljesített, vízlefolyós klozettel, diftériaszérummal; s mind e csodákat valamilyen üvegszemű közöny használta.
Nem hiszem, hogy Da Vinci vagy Pascal úgy és olyan elkeseredetten különbözött családjától, osztályától és környezetétől, mint ma az elsőrangú szellem. Da Vinci ,,csak" zseni volt; de ízlésben és áhítatban ugyanaz, mint apja és nagybátyjai. A biológus Huxley írja, hogy az elsőrangú ember úgy különbözik ma az átlagemberektől, mint hajdan az ember az állattól. |
|
|
0 komment
, kategória: Emberi bölcsesség és ami marad |
|
|
|