|
2016-03-01 18:05:07, kedd
|
| |
| |
A napokban véletlenül fűl tanúja voltam két idős beszélgetésének. Hangjukban nem észleltem sem örömöt, sem lelkesedést, csak szomorúságot. Próbálom idézni őket :
-Tudod,mondja egyikük, mióta a férjem meghalt, nekem az élet semmit sem jelent. Csak teszem a mindennapiakat. Kitakarítok, megfőzöm a hagyományos ételemet, vendégek úgy se jönnek, gyermekeim is szinte már elfelejtettek. Azt hiszem már hibába is élek.
-Valahogy nálam sem igazi már semmi, mióta a lányom felnőtt, férjhez ment és elköltöztek tőlünk. Nem látogat minket gyakran, csak néha megenged egy-egy telefont.
Megérintett nagyon és nem még hallgattam tovább őket. Arra gondoltam, milyen szomorú és üres lehet ily emberek szíve. Az jutott eszembe, talán szólni kellene egy pár kedves szót, biztatni kellene őket, vagy tennem illene valamit ilyenkor. Megtorpantam !
De csak álltam, földbe gyökerezett a lábam, és mindenféle gondolat futott át agyamon. Ahogyan a szülő jó példát mutat gyermekének, hisz a szavak mit sem jelentenek, ha nincs cselekedet mögötte. Vajon tudok én példát mutatni ? Vajon nekem csillog a szemem eléggé ?,tudok ily esetekben, megbékélést vagy örömet átadni másnak ?
Mi, vajon el tudjuk majd fogadni családunkat, ismerőseinket akkor is, amikor nem értenek velünk egyet?és élik saját életüket. Be tudunk e fogadni valakit baráti körünkbe, társaságunkba ?, akkor is ha éppen nem kedveljük őket, vagy másak mint mi ?
Tudunk e majd elég hálát adni életünkért ?, akkor is ha majd szívünk kételyekkel, keserűséggel vagy magánnyal van tele ? Szálljunk magunkba egy kicsit.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
