|
2016-04-10 21:05:51, vasárnap
|
| |
| |
Gyerekkorunkban a felnőtté válást, valahogy teljesen másképp képzeljük el. Talán olyannak, mint valami határt, amit egyszer csak átlépünk. Egyik napról a másikra meg fog változni valami, megkomolyodunk, és onnantól felnőttek leszünk. De a valóságban nem létezik ilyen határ.
Az élet súlya szakaszosan nehezedik ránk napról-napra, ahogy egyre több felnőttes feladatot kell ellátnunk. Emlékszem kissrác koromban, amikor először fizettem ki én valamit. Egy fagyit vettem egyedül, azt is úgy, hogy az autótól kellett elsétálnom a fagyis ablakáig, ott aztán kikértem, amit szerettem volna, a kezébe nyomtam az aprót és boldogan visszarohantam a kocsihoz. Anyu csak annyit mondott; Ügyes voltál, de legközelebb várd meg a visszajárót is...
Milyen visszajárót? Örültem, hogy sikerült összeszednem a bátorságomat, oda mertem menni és addig nem szaladtam el, amíg meg nem kaptam a fagyimat. Mondjuk azért az a fagyi komoly motivációt jelentett.
Egy ilyen kis dolog is komoly kihívást jelent kezdetben aztán már teljesen lényegtelen aprósággá törpül. És tulajdonképpen a legtöbb dolgon így leszünk túl, és így lépkedünk felfelé a felnőtté válás lépcsőjén, amíg egyszer csak azt vesszük észre magunkon, hogy elhagytuk a gyermeki énünket és valahogy felnőttünk, legalábbis felnőtt szerepekben kell helytállnunk.
Természetes, hogy idővel átértékelődnek dolgok és egyre inkább érezzük a kötelességek súlyát és megértjük, hogy a döntéseinknek komoly következményei lehetnek.Viszont nem szabad, hogy teljesen elveszítsük a játékos hozzáállásunkat, hogy hagyjuk magunkat elnyomni a mindennapok súlyától, és elfelejtsük élvezni az életet.
Hiszen néha úgy tűnhet, hogy már nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy lazítsunk és komolytalanok legyünk, vagy egyszerűen szépen elkoptak belőlünk ezek a dolgok, elvesztettük őket már ki tudja hol. Talán mégis átléptük a felnőtté válás képzeletbeli határát? Vagy csak a szürke hétköznapok csiszoltak minket is szürkévé? Akárhogy is legyen, ha túl komolyan vesszük magunkat és az életet, akkor értékeket veszíthetünk el, és üresség marad ott ahol régen kincsek voltak
Mivel fokozatosan szokunk bele a nagybetűs életbe, ami sokszor nehéz kihívások elé állít, hozzászokunk, hogy fel kell kötni a gatyánkat és kivont karddal várjuk, amivel majd szembe kell néznünk. El is felejtjük, hogy ma kellene boldognak és vidámnak lennünk nem majd a jövőtől várni.
Bármerre megyünk, sok olyan emberrel találkozunk, akiknél a felnőtt élet nehézségei úgy eltakarják a világot, hogy nem tud beszűrődni szinte semmi vidámság a lelkükbe. Személyes tragédiaként fogják fel a mindennapjaikat, azt, hogy munkába kell járniuk, végezniük kell a feladataikat. Gyermekként még csodálkozó szemmel tekintettünk a világra és kíváncsiak voltunk minden újdonságra, és azt kerestük, hogy mivel tudnánk boldoggá tenni, elszórakoztatni magunkat. Attól, hogy idősebbek lettünk, nem kell, hogy ez megváltozzon és teljesen kivesszen belőlünk.
Nem attól leszünk teljes értékű felnőttek, hogy merevek vagyunk, és fejcsóválva elutasítunk mindent, ami úgy tűnik, nem fér bele ebbe a keretbe. Pont attól vagyunk azok, hogy könnyedén tudjuk kezelni a dolgokat, hogy megengedhetjük magunknak néha a lazítást, hogy tudjuk játékosan és nem teherként felfogni azt, ami velünk történik. Amíg erre nem vagyunk képesek addig nem is nőttünk fel igazán, hanem megragadtunk valahol a két állapot között, amikor még terhet jelent a nagyobb felelősség, amit ránk ró az élet. Aki túl lép ezen a ponton az már nem idegeskedik azon, hogy meg kell venni azt a bizonyos fagyit, csak élvezi az ízeket.
Forrás: Pechál Péter |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
