Belépés
suzymama.blog.xfree.hu
Aki szeretetet vet boldogságot arat!! Suzy Mama
1901.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 6 
Amikor a férfi főz…
  2016-04-25 16:45:40, hétfő
 
  Először is elmondom, hogy én nem szoktam főzni. A “szoktam főzni" ugyanis azt a tevékenységet fedi le, amikor valaki hetente sok munkaórát szán arra, hogy legyen mit enni. Elhiszem, hogy ez sokak szerint művészet, kreatív tevékenység, és milyen jó, amikor együtt főzünk a társunkkal, közben bort kortyolgatunk, beszélgetünk, majd megesszük a különleges fűszerekkel ízesített különleges ételt.

Ez szép és jó, viszont a valódi főzés az, amikor este, fáradtan, a munka után nem haza indulsz, hanem fogod magad, elmész a henteshez, a zöldségeshez, vagy sorban állsz egy nagyobb szupermarketben. Aztán, amikor haza érsz, ahelyett, hogy egy jó könyvvel elnyúlnál a kanapén, fogod magad, és beállsz a konyhába egy órára zakatolni, hogy legyen mit enni; közben meg az egész család azzal piszkál, hogy mikor lesz (már!) kész a vacsora. Így főznek a családanyák például; van, akinél tíz-húsz évig ez a napi rutin. Meggyőződésem, hogy az, aki azt mondja, hogy ezt tíz év után is élvezi, na, az hazudik (vagy hülye - anyám szerint).

És, hát, akkor most a férfi főz. Arról a férfiról beszélünk, aki havonta háromszor főz, akinek ez nem napi rutin, aki nem azért csinálja, hogy legyen mit enni, hanem azért, mert ez jó neki. Havonta háromszor.

Ez a férfi nem készít káposztás cvekedlit, töltött káposztát, tojáslevest vagy rántott húst. Ő valami különlegességgel áll elő, van neki négy-öt étel a listáján, ezek az ő specialitásai, amiket ő sokat emleget okosan, hogy ,,én úgy szoktam ezt csinálni, hogy...". Ilyenkor mindenki a nőt irigyli, hogy milyen szerencsés, hogy a Béla főz, és nem is akármit, és nem is akárhogyan. Ilyenkor Béla okosan elmondja a tippjeit, hogy ti. egy csipet sáfrányos szeklicet kell tenni a mártásba, attól lesz az íz igazán zseniális, a húst meg két nappal korábban kell bepácolni, a krumplira meg tenni kell mindig egy csipet köményt.

Szóval a férfi, aki nem főz, most mégis főz. Azt mondja neked szombat reggel, hogy te pihenj, ma ő készíti az ebédet. Remek, gondolod, neked nincs is akkor semmi dolgod. A férfi beveti magát az internet elé, és egy-két órát eltölt a megfelelő recept megtalálásával. Olyan ételt választ, amihez kellene olyan hús, ami nincs otthon, néhány fűszer, amit az egész városban csak egy helyen lehet kapni, vagy ott sem, így bevágja magát a kocsiba, és vásárolni indul. Eltelik megint egy-két óra (ebből harminc percig a hentesnél magyaráz arról, hogy mire készül, milyen trükköket ismer, sorban álló, fáradt anyukák ámuldozva hallgatják), majd haza állít kezében három óriás táskával, benne az ebédhez szükséges hozzávalók. Húsok, zöldségek, fűszerek, egyéb alapanyagok, amiket soha az életben nem fogtok többet használni. Nem baj, hadd csinálja, nem szólsz. (Ha ő főzne minden nap, akkor rövid idő alatt eladósodnátok.) Bepakol a konyhába, a laptopot leteszi a konyhapultra (fél óra múlva remekül fog folyni alatta a paradicsommártás), onnan nézi a receptet, bort bont vagy sört, zenét hallgat. Kötényben állva selfie-t készít magáról, kivágja facebookra “készül az ebéd" felirattal, kap hatvan lájkot, amitől még motiváltabb lesz. Ez fontos momentum, mert főzés közben, ez alatt a kép alatt fogja megbeszélni a mesterfogásokat a haverokkal, amíg a rizs szépen odakozmál.

Szóval ő a konyhában “alkot", te pedig ledőlsz a könyveddel a nappaliban, pihenő üzemmódba kapcsolsz...

Vagyis kapcsolnál, mert 10 perc sem telik el, amikor a férfi teljes pánikban ront be hozzád, és számonkérően kérdezi: nincs itthon görögszénamag?! Rosszallóan csóválja a fejét, teljesen kétségbe esik, majd megint elrohan, hogy megvegye a hiányzó fűszert. Megkér, hogy te addig kevergesd a zöldségeket, meg nézzél rá a mártásra is. Így kimész, és beállsz főzni.

Eltelik egy kis idő, megvan a görögszénamag is, visszafekszel olvasni. Három perc múlva k. nagy csörömpölést hallasz a konyhából, majd jön a kiáltás: hol van a nagy serpenyő? A középső szekrényben az alsó polcon - kiáltod. Nincs ott - jön a válasz. De ott van - mondod. Nincs - ekkor a férfi már megjelenik az ajtóban, kezében egy csomag pirospaprikával, és azt magyarázza, hogy már pedig a serpenyő nincs ott. Közben a kezével hadonászik, így a pirospaprika rögtön ott figyel a nappali világos szőnyegén. (Még mindig nem szólsz.)

Megint feltápászkodsz, kimész, egyből kikapod a szekrényből a serpenyőt - nem az alsó, hanem a felső polcon volt. Visszamész olvasni, gyanúsan hangosan serceg az olaj, a férfi csörög, csattog, néha egy-egy basszameg is beszűrődik a nappaliba a konyhából. Majd kezdetét veszi a “hol van a című játék" - hol van a só? hol van a bors? hol van a vaj? hol van a fokhagyma? hol van a kiskés? hol van a fazék? hol van a konyha? Percenként szaladgálsz ki a konyhába, ami egyre zűrösebben néz ki.

A férfi különleges francia séfnek képzelve magát nagy mozdulatokkal fűszerez, szinte kört rajzol le a fazék és tepsi felett, így a fűszerek fele a konyhapulton landol.

Úgy csinálja, ahogyan látta a tévében Jamie-nél: kis tálkákba teszi a különféle hozzávalókat, ezzel újabb mosatlanhegyeket generálva. Főzés közben nem mosogat, minek? Nem lehet egyszerre ennyifelé figyelni. Amikor lecsekkolja a húst, elfelejti a gázon rotyogó mártást, ami egyből leég. Ijedten kap utána, a forró fazekat leteszi a konyhapultra. Segíteni próbálsz, erre mérgesen rád mordul, hogy majd ő megcsinálja. A fazékméretet sem mindig sikerül eltalálni, az odaégett ételt forgatja egyik lábasból a másikba, abban a másikban is odaégeti, lehet majd áztatni meg vakargatni a fazekakat egy fél napig. Az égetett ízt extrafűszerezéssel próbálja kompenzálni, rányom még egy kis borsot. Közben elkezd krumplit hámozni köretnek, de annyit, amennyi egy egész hadseregnek is elég lenne. Erőltetett mosolygással nézed, és persze, ha már ott állsz, akkor állj be kuktának, és hámozzál te is - mondja. Meg kóstold meg tíz percenként a készülő művet, és szerinted kell-e még bele valami. Kell. Akkor fűszerezd meg. Ne úgy! Na, majd én - mondja. Kiküld a konyhából.

A csatazaj egyre nagyobb, kicsit füst is van, indiai fűszerekkel vegyes égetett pirítóshoz hasonló szag járja be a lakást, de te úgy teszel, mintha nem vennéd észre.

Terítsél meg - kapod a következő ukázt. Majd a férfi leültet az asztalhoz, és diadalmas mosollyal tálalni kezdi a remekművet. Kinézetre elég fura, a levesestálban van a mártás, műanyag tálban a köret, a hús forró tepsiben, amit alátét nélkül tesz le az asztalra, ilyenek.

Eszel, dicsérsz, eszel, dicsérsz, eszel, nem gondolsz arra, mi lehet a konyhában, és hogy hány fazék nem élte túl a gasztronómiai bravúrt, dicsérsz.

Az evés végén a férfi levágja magát a kanapéra, mindenki érzi a ki nem mondott üzenetet, hogy ő mára már kidolgozta magát, a mosogatás rád vár. Így igazságos, fifty-fifty. Kimész a konyhába, és valami ilyen látvány fogad:
Ekkor már csak arra tudsz gondolni, hogy mi a francnak engedted be a konyhába, meg arra, hogy inkább minden nap eljátszod, hogy a főzés egy tök jó dolog, ez az egyik örömforrásod, és nem, nem, drágám, neked nem kell főznöd, mert ez itt a mi birodalmunk. Ő pedig büszkén meséli az ismerősöknek, hogyan szokta csinálni a sáfrányos akármicsodát.

(Igen, tudom, hogy ez egy szemét sztereotípia, általánosítás, stb.)
tollam papirom
 
 
0 komment , kategória:  mások tollából  
(Itt a női verzió: A szingli nő a társadalom kitaszítottja)
  2016-04-25 16:37:19, hétfő
 
  Női emancipáció, feminizmus, egyenlőség - hát, persze. Szingli nőként még mindig a társadalom kitaszítottja vagy, ezt most nem panaszként mondom, hanem csak csodálkozom, valamint üzenek azoknak, akik nem értik. És most nem a Népesedési Kerekasztalról fogok írni.

Azt, hogy kitaszított vagy, leginkább esküvőkön érezheted. Meghívnak, eleinte örömmel el is indulsz, aztán ott szembesülsz azzal, hogy a násznép három részre osztható: vannak az idősebb vendégek, vannak a fiatal párok és a fiatal szinglik. Ezzel nem is lenne gond, ilyen a társadalom.

A párokat egymás mellé ültetik, a szingliket szétszórják. A nők a menyasszony barátnői közé kerülnek, még akkor is, ha a vőlegény egykori iskolatársai, a férfiak pedig a vőlegény párban érkező barátai között vegyülnek el. Még véletlenül sem ültetik össze az egyedül érkezőket, gondolom, ennek az az oka, hogy a főszervező ara azt feltételezi, hogy a kebelbarátnői befogadják a kedves idegent, mindenki remekül fog szórakozni. Hát, nem fog.

Ülök a kerthelyiségben, éppen beszélgetek egy hatvanas női rokonnal, amikor mellénk libben egy pár évvel fiatalabb férfi, mert pont annál az asztalnál hagyta az italát, amelyikhez mi is letelepedtünk. Leül, feltankolja a poharát, majd beszélgetni kezd velem és a hatvanassal. Én alig szólalok meg, lábam, kezem keresztben, a mellem nincs kidobva, szolid vagyok és elegáns, ezekkel az emberekkel együtt ünnepeljük a másik kettőt, én így élem meg az esküvőt. Mindannyian fontosak vagyunk vagy voltunk egykor számukra. A hatvanas felpattan, mert a férje hívja, én elfordítom a fejemet, mire a férfi mond még valamit. Ránézek, mosolygok egy barátságosat, de távolságtartót, ha ezt valaki annak veszi, hogy akarok valamit, hát, ott súlyos gondok vannak. Majd a semmiből azt mondja: az ott a csajom, és rámutat egy csinos lányra. Kijelöli az irányt, rá ne másszak, nem lehet nem megérteni az üzenetet. Helyes lány - válaszolom. Tényleg az. A lány pont oda néz, majd közeledik, a szeme villámlik.

Nem telik el tíz perc, egy másik pár érkezik, a lánnyal beszélgetünk, egészen kedves, a társa mellettünk ül. Kellemes a beszélgetés, melynek egy pontján, megkérdezik, hogy hol van a párom. Nincs párom, válaszolom természetességgel, ez egy állapot, nincs jelentősége számomra. Nekik viszont van. A lány viselkedése megváltozik, görcsösen nyúl a férfi keze után, jön az előző srác csaja is, ezek ketten összenéznek: jössz pisilni? - kérdezi az egyik a másikat. Elrohannak, visszajönnek, majd lelépnek, többet nem szólnak hozzám.

Bent buli van. A párok párt cserélnek, na, nem úgy, hanem csak a táncban, együtt buliznak. A szingli fiúkat beveszik a körbe.

Az asztalok üresek, csak a dédimama és a szingli nők ülnek ott, egyedül. Őket nem kéri fel senki, nem vonják be őket. A nagymamát azért nem, mert öreg, és fáj a lába. A szingli nők nem öregek, nem fáj a lábuk sem. A szingli nő csak a társadalom kitaszítottja. És ezt nem azért írom, mert táncolni akarok. A gesztus és a távolságtartás a furcsa.

És a kritika: ezek karrieristák, ezek nem főznek, nem vasalják ki a férfi ingét. Nem érzik úgy, hogy a konyhában a helyük. Válogatnak. Maximalisták. Nekik senki sem jó. Rigolyások. Okosnak képzelik magukat. És ötszáz nettó felett keresnek. Ilyen nő nem kell egy férfinak. Egyik férfi sem akarja, hogy a nő többet keressen. A legszörnyűbb: gyereket sem akarnak. Ezek nem fognak otthon maradni évekig. Egyedül vezetsz haza éjszaka? (Nem, majd jön a parádés kocsis.)

Mi lesz veled, ha öreg leszel, és nem lesz senki, aki ápoljon? - hangzik el az álkérdésnek álcázott kijelentés. Te már nem is fogsz férjhez menni -mondja a kijelentésnek álcázott lenézését. Nem rossz egyedül? - kíváncsiskodik aggodalomnak álcázott önigazolással.

Ők megmondják neked, milyen vagy. Ők tudják, miért élsz így. Ők tudják az életedet. Nem élnek veled, nem látnak évekig, sőt, lehet, soha sem találkoztatok korábban, de megvan a magyarázat, a filozófia.

A szingliséggel nem jár együtt a nimfománia, ha eddig azt hitted volna. A szingli nő nem akar a másik nő párjával kikezdeni egy esküvőn. Eleve: miért gondolod, hogy a te tetszel neki? Miért lennél pont te az esete? A szingli nő nem azért megy el egy esküvőre, hogy összeszedjen valakit. De ha már igen, akkor sem benneteket fog szétrobbantani. Ha meg párkapcsolatot szeretne, akkor jó eséllyel nem egy foglalttal kezd kínlódni. Ha meg mégis, akkor nem azért tesz így, mert szingli. Nem ezen múlik.

A szingliség divat, elfogadott, szuper, hogy már ezt is lehet. Igen, lehet, bizonyos körökben, de higgyétek el nekem, hogy a legtöbb körben nem elfogadott. Beledumálnak, kizárnak, nem lehetsz ott, nem lehetsz jelen, nem úgy lehetsz jelen. Szánalmas vagy, szegény vagy veszélyes szerintük.

Neked biztosan rossz. Vagy van veled valami. Tuti, dilis vagy. Zakkant. Könnyűvérű. Kefélőgép. (Édes Istenem, mondd, hogy én nem gondolok ilyeneket, amikor párkapcsolatban élek!) És alkalmazkodni sem tudsz. Nem is lesz nyugdíjad.

Valaki nem a családi állapotától olyan, amilyen, alapjegyek ezek, vagy választások.

Te választottad, vagy így alakult, teljesen mindegy, mert bele fognak szólni, nem fogják érteni, de azért elmagyarázzák neked, hogyan kéne.

Senki nem vár megértést, csak annyit, amennyit egy szingli soha sem tenne: nem magyarázná el neked a házasságodat, a párkapcsolatodat, és nem festene le torz és riogató jövőképet az életedről. Te se szólj bele és ne akarj értelmezni a családi állapotom vagy párkapcsolati státuszom alapján. Felejtsd el a buta sztereotípiákat.

tollampapirom
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Egyedülálló pasi megosztaná (vendégposzt)
  2016-04-25 16:30:54, hétfő
 
 
(A szingli nő a társadalom kitaszítottja a blog egyik legolvasottabb bejegyzése lett, viszont sokan visszajeleztek, hogy hiányzik a “szingliség" leírásából a férfi szempont. Robi vállalta, hogy megírja a férfi-verziót. Ez az ő nézőpontja, nem az enyém.)

Egyedülálló harmincas pasi megosztaná...

Gondolatait

Mély megdöbbenéssel olvastam a múlkori bejegyzést, hogy milyen a szingli nők élete Magyarországon, következzék hát most egy hasonló cipőben járó férfi személyes meglátása a másik oldalról. A lyukvadászokat és egyéb antiszociális egyedeket figyelmen kívül hagyom, maradjunk csak a normális értékrendek mezején.

Először is le kell szögeznem, hogy olyan, hogy szingli férfi, nem létezik. Hívhatsz minket egyedülállónak; amennyiben kedveled az anakronizmusokat, az agglegény kifejezés is helytálló, bár mi inkább azt szoktuk meg, hogy a nevünkön szólítanak minket.

Nincs olyan popkulturális lenyomatunk, mint a hölgyeknek. Nem kapunk kereskedelmi érdekek mentén felfűzött ,,segítséget" különböző médiaorgánumoktól arra, hogyan határozzuk meg magunkat. Néha jön egy elkaszált sorozat, egy vicces mellékszereplő vagy a sorozatgyilkos szociopata. Ennyi elég is, köszönjük.

Társadalmi helyzetünk tehát nem predesztinált, hanem általunk keletkeztetett. Pontosabban attól függ, hogy milyen események vezettek mostani státuszunkhoz, és hogyan éljük ezt meg. Az egyszerűség kedvéért a skála két végpontját fogom bemutatni.

(az első)

Harmincas férfi vagy, aki nem maga választotta az egyedüllétet. Családot szeretnél, de legalábbis egy barátnőt. Sok esetben az elsőt. Életed nem csak játék és mese... bár tény, hogy rengeteg időt töltesz olyan hobbiknak szentelve, amely jellemzően tizenévesek szórakozásának számít. A főnök téged talál meg, ha túlórázni kell; várnod kell a szabira, mert ugye a családosok az elsők, ugyanez a helyzet a bónusznál és a fizetésemelésnél is: ,,Te csak egyedül vagy, ugye megérted?". Általában egy-két barátod van, akikkel a közös pont a hobbi és/vagy a munka, és természetesen egy csónakban eveztek. Jellegzetes aurád messziről kiszúrják a lányok, ha barátaiddal lógsz, ez még feltűnőbb, különösen ünnepek tájékán, ekkor még csúcsidőben is találsz mellettünk üres széket a négyeshatoson.

Hibád, hogy nem úgy nézel ki, mint amit elvárnak tőled a nők. Nem olyan a stílusod, nem vagy elég macsó. Fontos megérteni, hogy nem ezt az életet szeretnéd. Egyszerűen csak nincsenek olyan elsőre is látható adottságaid, amelyek felkeltik a nők érdeklődését. Emiatt nem vagy boldog, szociálisan visszahúzódó lettél, nehezen fejezed ki érzelmeidet, elég sok megaláztatáson, csalódáson mentél keresztül, és nem igazán szeretnéd újabbaknak kitenni magad. Lelkileg sokkal több közös van benned az egy korosztályodba tartozó szinglivel, mint bárki mással a világon. Ez egy ördögi kör, amelyből csak segítséggel tudsz kimászni. Mert egyszerűen nem tudod, mit kéne tenned. Éééééés itt szokott az igazi gond kezdődni.

A pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve.

A barátnő/feleség elhatározza, hogy a férj/barát munkatársát/haverját márpedig összeboronálja valakivel, mert az úgy lesz jó. Minden korábbi frusztrációd mellé felzárkózik még a teljesítménykényszer is. Lehet, már az is problémát okoz neked, hogy pisilj, ha áll melletted valaki a mosdóban. Ez ugyanaz, csak még drukkolnak is mellé. Ha nem vagy hülye, hogy azt hidd, sima ügy lesz, és nem szállsz fel a magas lóra, akkor is pofáraesés lesz a vége. Mert a szingli lány 90%-os eséllyel nem úgy fog hozzád közeledni, ahogy kellene - lássuk be itt mindketten adományt kaptok -, hanem játszani fogja a nőt, kezdi a játékot: Bitch mode ON. A katasztrófa tuti receptje. Pedig csak annyi kéne, hogy öt perc után megbeszélni, hogy van-e szimpátia vagy nincs... A csalódás után a szánalom hullámai fojtogatnak, és biztos lehetsz benne, hogy úgyis te leszel a hibás.

A munkahelyen sem biztos, hogy jobb a helyzet, gyakori, hogy a kolléganők - szánalomból, sajnálatból - néha bevonnak a pletyibe, munkahelyi dolgokba, aminek először örülsz (nőkkel töltöd az idődet), de nem férfiként tekintenek rád, és ez a férfi kollégákkal való kapcsolatodon sem javít.

Csendes elszigeteltséged legőrjítőbb része, hogy nincs kimondva. Látszatra kedvelnek az emberek, támogatnak téged. Nem látod a frontvonalat, ami ellen támadást indíthatnál. Ha mégis megteszed... nos, ilyenkor legjobb munkahelyet, lakóhelyet váltani, mert ebből a szarból már nem dumálod ki magad. Mert igazad van, és ők ezt tudják, legalábbis érzik, de nem fogják beismerni. Miért tennék? Ők mindent megtettek, a te hibád.

B-kategóriás rézvájárok - mert rendes aranyásó rád sem néz - prédája leszel, ha szerencséd van, egy elvált egy vagy többgyerekes anyuka maga mellé vesz, mert pontosan tudja, hogy benned megbízhat. Papucs leszel, de legalább boldog.

És ez a legjobb, ami történhet veled.

Persze, ehhez edzened kell, megváltoztatni az étrendet, lemondani hobbijaid egy részéről, ki kell lúgoznod a személyiséged jórészét, és csak reménykedhetsz benne, hogy marad annyi, hogy még megismerd magad a tükörben.

(a másik)

A skála másik végén vannak, akik amúgy viszonylag népszerűek a nők körében, csak valamilyen oknál fogva nem volt tartós párkapcsolatuk. Sok időt töltöttek a barátzónában, mert túlságosan tisztelettudóak voltak, túl rendesek és nyitottak, stb... vagy csak egy karmait próbálgató kislány úgy megsebezte őket, hogy 10 évvel később is fájdalommal gondolnak vissza rá.

A lényegi különbség, hogy ők tanultak ebből, figyeltek és alkalmazkodtak. Elfogadták, hogy ők ilyenek, és megkeresték a helyzetükből fakadó előnyöket. Nem adták fel személyiségüket, elveiket, hanem vártak.

Nagyon fontos kritérium, hogy szükséged van egy olyan jövedelmforrásra, ami elég neked. Nem kell soknak lennie, csak elégnek ahhoz az életvitelhez, amit szeretnél, vagy legalábbis közelítse azt meg. Mert az egzisztenciális biztonság adja az egyetlen védőhálót, amire szükséged van.

Most pedig a csúcson vagy.

Harminc múltál, de se kutya, se macska. Ha kapsz egy jó ajánlatot, már holnap költözhetsz a világ másik felére. A főnököd imád, mert nem veszel ki szabit a gyerek vagy a párod családjának ügyes-bajos dolgai miatt. Nem szülsz második gyereket. Akkor mész szabadságra, amikor a cégnek és neked is jó. Szemben az első csoporttal, téged nem leng körül semmilyen negatív aura, sőt érződik rajtad, hogy te irányítod a sorsodat. Nem fognak kihasználni, ha mégis megpróbálják, és hárítod, akkor még nő is a respekted a szemükben.

,,Semmi komoly."

Az univerzális válasz a “van-e barátnőd" kérdésre. Mondod ezt őszintén mosolyogva. Mert tényleg nem akarsz - még - semmi komolyat, élvezed azt, hogy mindenre van lehetőséged, amit csak szeretnél. Mindent bepótolhatsz, amit a húszas éveidben kihagyni kényszerültél.

A fiatalabb kollégákkal lógsz együtt, de azért néha a korosztályod programjain is tiszteleted teszed. Mindenhol magukhoz hasonlónak kezelnek, sőt néha még egy kis plusz figyelmet, elismerést is kapsz, mert ,,nem adtad fel az álmaid", ,,a kor tényleg nem számít", ,,mindig elfelejtem, hogy mennyi idős vagy", ,,lehet, hogy nekem sem kellett volna ilyen hamar megnősülnöm".

Nincs stigma, nincs kirekesztés.

Könnyen építed kapcsolataidat, kis túlzással a kisujjadat sem kell megmozdítanod, ha randizni szeretnél. Korosztályod úgyis szervez neked vakrandit, a bölcsészlányok is szexinek tartanak, mert ,,egy igazi férfi" vagy. Fiatalos életvitel plusz élettapasztalat, elég jó kombináció. Férfiként a kor sem számít annyit, mint a nőknél, nincs ok a sietségre. Ráadásul anyukád is belefáradt már, hogy a házasságtémát újra és újra felhozza. Belőled lesz a fiatalos apuka a szülői értekezleten a fiatal feleséggel. Egyedül te szúrhatod el, ha elkényelmesedsz, vagy túlságosan elbízod magad.

Igazságtalan? Az.
tollampapirom
 
 
0 komment , kategória:  mások tollából  
Az iskolai testnevelés – 12 évnyi megaláztatás és szen
  2016-04-25 16:23:53, hétfő
 
  Az érettségi időszakban mi másról is írhatnék, mint a gimnáziumi élményeimről, és akkori legnagyobb félelmemről: a tesióráról, amit a mai napig nem tudok értelmezni, megérteni a hazai keretek között. Sportos családból származom, volt nálunk - többek között - válogatott kézilabdás, tesitanár, maratonista, terepfutó, balettos, bírkozó. Aki nem sportolt magas szinten, az a Mátrában élt, így mindig hegymenetben közlekedett. Azt mondhatom, hogy transzgenerációsan nagyon sportos vagyok, a valóságban viszont én voltam a fekete bárány. Nem voltam tunya, elhízott gyerek és tini, viszont egyetlen egy sporthoz sem volt érzékem. A labdajátékokhoz lyukaskezű voltam, a tornához ügyetlen, a futáshoz gyenge.

Az általános iskolai tesiórákat nem vették nálunk túl komolyan, így többnyire átvészeltem azokat. Amikor ötödik osztály környékén kizavartak minket, hogy fussunk egy kört a környező utcákban, én nemes egyszerűséggel lestoppoltam egy arra járó autót. A sofőr egyből felvett, valószínűleg megsajnált, mert elég vézna gyerek voltam, és elfuvarozott a cél közelébe. A remek problémamegoldásomnak köszönhetően elsőnek értem be, és ezzel sikerült jól összezavarnom a tanáromat, aki meglátva bennem a jövő olimpikonját benevezett egy helyi futóversenyre. Nem mertem megmondani, hogy csaltam, így két héttel később ciklámen mackóban vártam a rajtot egy négyszázas pályán. A többiek gyorsan elhúztak, én csúfosan lemaradtam, próbáltam őket utolérni, de nem sikerült. Végül az erőlködéstől sikerült hánynom is egyet a pálya szélén. Ekkor tanultam meg, hogy két dolgot nem szabad: futni és csalni.

Aztán jött a gimnázium, ahol sikerült kifognunk egy szadista tesitanárt, aki mindenkit Katinak szólított. Rövid időn belül rettegni kezdtem az óráktól, mert azok számomra heti háromszor negyvenöt perc nettó megalázást jelentettek. És ekkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy mi értelme van ennek az egésznek, és ma is azt vallom, hogy a magyar testnevelés oktatásának tematikája megutáltatja a diákokkal a sportot. Szerintem középiskolában az ideális az lenne, ha a tesióra keretei között mindenki kiválaszthatna egy-két hozzá közel álló mozgásformát, és azzal kellene foglalkoznia hetente néhány alkalommal.

Ehelyett mit csináltunk? Például kislabdát dobtunk. Én gimi elsőben 9 métert tudtam dobni (nem röhög), és az első próbálkozásom után a szadista azt hitte, hogy véletlenül kicsúszott a labda a kezemből, ezért felszólított, hogy próbáljam meg még egyszer. Ekkor összejött egy 12 méteres eredmény. Az óra azzal telt, hogy mindenki dobott hármat, a fennmaradó időben pedig ácsorogtunk az udvaron. Aztán volt a felemáskorlát, amin az osztályunk néhány tornászlányát kivéve senki semmit nem tudott megcsinálni többszöri nekifutásra sem, viszont a durván tériszonyos osztálytársunk is fel lett rá zavarva azzal az utasítással, hogy küzdje le a félelmeit. Szegény lány komoly pánikrohamot kapott a gyakorlat végére.

Az én nagy kedvencem a szekrényen bukfencezés volt. Ez az a gyakorlat, amikor neki kell futni a szekrénynek, dobbantani egyet, majd megcsinálni rajta egy bukfencet előre. Na, ez nekem soha sem jött össze, mert rohadtul féltem, hogy kitörik a nyakam. Gyakoroltuk egy kicsit, majd a következő órán osztályozásra került a sor. A barátnőim galád módon bekamuztak mindenféle bajokat, és felmentést kértek, így egyedül maradtam. Apatikus fejjel vártam a sorsomat, a tanáromnak meg az a nagyszerű ötlete támadt, hogy én tíz lehetőséget kapok a feladat végrehajtására. Nekifutottam kétszer, dobbantottam, majd visszaestem a dobbantóra, a bukfenc pedig elmaradt. Erre kitalálta, hogy vegyünk le a szekrényből pár részt, mert biztosan azért nem megy ez nekem, mert alacsony vagyok. Na, most. Így még rosszabb lett a helyzet. Mert, ugye, így a kurva szekrény a combomig is alig ért, dobbantva meg kb. a térdem magasságába került, így lehetetlen rajta bukfencezni. Illetve lehet, de akkor már a levegőben bukfencezel, nem a szekrényen. Megpróbáltam háromszor, majd szóltam a szadistának, hogy nekem ez sajnos nem megy, adjon másik feladatot. Erre ő üvölteni kezdett velem, és adott egy egyest, mert feladtam. Azt mondta, hogyha kihasználtam volna a tíz lehetőségemet, akkor megkaptam volna a kettest. Hát, anyádat.

Tudom én, hogy a sport kitartásra nevel, de azt a mai napig nem tudom megérteni, hogy miért kellett nekem ott mindenféle teljesen szürreális feladatokkal bohóckodnom éveken keresztül. Kosarazni és erősíteni szerettem, egyértelmű volt, hogy nem lesz belőlem élsportoló, mégis hetente többször kényszerítettek bele olyan tevékenységekbe, amelyek teljesen megutáltatták velem a mozgást, és amelyekhez számtalan kudarcélmény és kellemetlen szituáció kapcsolódott. Ez nem sport volt, hanem kényszerűen végrehajtott, statikus kínlódás. Olyanok voltunk ezeken az órákon, mint valami szarul sikerül artistaparódia.

Én nem akartam megúszni a tesiórákat, én csak azt szerettem volna, hogy mozogjunk, és ebben örömünket leljük, és néha legyenek sikerélményeink is. Vagy legalább fogadják el azt, hogy nem lehetünk mindenben jók.

“A műveltségterület kiemelt célja, hogy a rendszeres fizikai aktivitás minden tanuló életében jelentős szerepet kapjon, továbbá ennek révén minden tanulót élethosszig tartó egészségtudatos aktív életvezetésre szocializáljon. Az életkornak, érdeklődésnek és fizikai állapotnak megfelelő rendszeres fizikai aktivitás igényt teremt az öntevékeny testedzésre, önálló sportolásra és a motoros önkifejezésre, az önismeretben és önértékelésben fontos szerepet játszó saját testkép megismerésére, a testtudat kialakítására." - írják a Nemzeti Alaptantervben a testnevelés és sport alapelveiről, céljairól.

Hát, én innen üzenem, hogy az iskolai tesiórák eléggé jelentős szerepet játszottak az életemben, de nem úgy, ahogyan azt eredetileg kitalálták. Nekem csak a kedvemet szegték, és inkább rombolták az önértékelésemet. Nekem az iskolai tesiórától nem lett testtudatom, nem nevelt sportos életre, és önkifejezni sem tanultam meg általa. És gondolom, az sem véletlen, hogy az élsportolókat kivéve az ismerőseim jelentős része felnőttként kezdett rendszeresen sportolni, mozogni, amikor maga választhatta meg a mozgásformát és annak fokát, valamint az edzőjét is. Elhiszem, hogy van tudományos magyarázata a testnevelés ilyen formában történő művelésének, és valakik szerint így lehet fejleszteni a testtudatot, de hogy ez engem nem vitt előre semmiben, az is biztos. Lehet, hogy ebben fontos szerepet játszott egykori tanárom is.

Sportolni és sportos, mozgásban gazdag életre kell nevelni a fiatalságot, és ha bizonyos kor felett kicsit szabadabb lenne a sportválasztás, és ha mindenki figyelembe venné az egyéni képességeket, a legtöbb diák szeretne tesiórára járni. Itt kérek elnézést minden tesitanártól, aki másképp csinálja, nekem ilyenek az emlékeim. És még azt is tegyük hozzá, hogy én sok éve voltam diák, azóta remélhetőleg változott a helyzet. Én őszintén irigylem azokat, akiknek kellemes emlékei vannak a tesiórákról, és simán lehet, hogy ez olyan, hogy sokan meg más tantárgyat utáltak meg a diákéveik alatt. Nekem az utolsó évben lett egy nagyon szuper tanárnőm, aki mellett elkezdett feloldódni a tesiparám, de akkor már eléggé mélyen bennem volt a nemszeretem hozzáállás. Meséljetek pozitív tapasztalatokról is, ha van nektek.
tollampapirom
 
 
0 komment , kategória:  mások tollából  
Szolgálj , Szívem. .
  2016-04-25 09:38:45, hétfő
 
 
Csak kis kitartás! - biztatom magam,
még futni kell, még minden messze van.
Szolgálj, szívem, még egy kicsit nekem,
jaj, meg ne állj az úton hirtelen,
sok a dolgunk még s nem mutathatom,
hogy a harcot már nem bírom nagyon,
és este, ha ágyamba roskadok,
érzem, nagyon, nagyon fáradt vagyok.
Kicsit nehéz volt, jól tudod, szívem,
elkoptunk, de ne sejtse senki sem,
higgyék csak azt: az óra jól ketyeg,
nem irgalmaznak ám az emberek,
csak hajtsd a vért, arcom piros legyen,
frissen induljak minden reggelen,
csak én tudom, ha ágyba roskadok,
estére már milyen fáradt vagyok.
Szemem árkos és ajkam szögletén
a két vonás már mély lett és kemény,
sokat sírtam; eső után a föld
ilyen barázdált, csapzott, elgyötört...
de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl,
arcom hegy-völgye lágyan kisimul,
csak este, ha ágyamba roskadok,
érzem megint, nagyon fáradt vagyok.
Csak kis kitartás, - kip-kop... pontosan,
holnap sikerül minden biztosan,
a félúton, szívem, jaj meg ne állj,
kip-kop... tovább is híven kalapálj,
a hegynek föl kicsit nehéz az út,
szív kell hozzá, de aki odajut,
a csillagok közt csillagként ragyog...
csak este, este oly fáradt vagyok.
Sose pihentem, nem volt rá jogom...
Most meg-megállok s felfohászkodom:
- Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj!
szegény szívem, te meg szaladj, szaladj...
Csak kis kitartás, még egy hős iram,
fussunk dalolva bátran és vígan...
de este már a dal is csak dadog;
altassatok el engem, csillagok!
Várnai Zseni
 
 
0 komment , kategória:  Versek  
Szolgálj , Szívem. .
  2016-04-25 09:37:23, hétfő
 
 
Csak kis kitartás! - biztatom magam,
még futni kell, még minden messze van.
Szolgálj, szívem, még egy kicsit nekem,
jaj, meg ne állj az úton hirtelen,
sok a dolgunk még s nem mutathatom,
hogy a harcot már nem bírom nagyon,
és este, ha ágyamba roskadok,
érzem, nagyon, nagyon fáradt vagyok.
Kicsit nehéz volt, jól tudod, szívem,
elkoptunk, de ne sejtse senki sem,
higgyék csak azt: az óra jól ketyeg,
nem irgalmaznak ám az emberek,
csak hajtsd a vért, arcom piros legyen,
frissen induljak minden reggelen,
csak én tudom, ha ágyba roskadok,
estére már milyen fáradt vagyok.
Szemem árkos és ajkam szögletén
a két vonás már mély lett és kemény,
sokat sírtam; eső után a föld
ilyen barázdált, csapzott, elgyötört...
de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl,
arcom hegy-völgye lágyan kisimul,
csak este, ha ágyamba roskadok,
érzem megint, nagyon fáradt vagyok.
Csak kis kitartás, - kip-kop... pontosan,
holnap sikerül minden biztosan,
a félúton, szívem, jaj meg ne állj,
kip-kop... tovább is híven kalapálj,
a hegynek föl kicsit nehéz az út,
szív kell hozzá, de aki odajut,
a csillagok közt csillagként ragyog...
csak este, este oly fáradt vagyok.
Sose pihentem, nem volt rá jogom...
Most meg-megállok s felfohászkodom:
- Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj!
szegény szívem, te meg szaladj, szaladj...
Csak kis kitartás, még egy hős iram,
fussunk dalolva bátran és vígan...
de este már a dal is csak dadog;
altassatok el engem, csillagok!
Várnai Zseni
 
 
0 komment , kategória:  Versek  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 6 
2016.03 2016. április 2016.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 91 db bejegyzés
e év: 935 db bejegyzés
Összes: 8763 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 317
  • e Hét: 1303
  • e Hónap: 12690
  • e Év: 50438
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.