|
2016-05-10 20:00:22, kedd
|
| |
| |
HAJNAL ANNA: ESŐ ESIK
Zúg az erdő száraz szélben,
szomjaznak az őzek délben,
barna bak megy a patakra:
patak vize elapadva.
Száraz kavics néz az égre,
eső kéne! eső kéne! 
Pöttyös gidával az anyja
árnyba fekszik, bokoraljba,
síró szomjjal néznek égre:
eső kéne! eső kéne!
Róka apó lesre menne,
megmozdulni sincsen kedve,
de a kicsi róka friss,
mozog még az orra is.
Nem is egyen tizenegyen
hemperegnek a fövenyben,
vörös öccsök, húgocskák,
játszanak itt bújócskát:
futnak, hunynak, bújnak sorra
a fövenyről a bokorba,
fülük, farkuk hogy lobog
- hej a játék nagy dolog! -,
éhe-szomja ha kezdődik,
kicsi róka nézelődik,
vörös anyjához megy szopni
- nem tud ő még tyúkot
lopni! -,
apjuk tanítgatja mind
rókaészjárás szerint,
lesést, lopást gyakorolják,
rókaságot megtanulják.
Vén vaddisznóházaspárok
tölgyes erdőn makkra járnak,
csíkoshátú, röffös falka
vadmalacka jár a makkra,
de hogy szomjas, rítton-rí,
édes tej se jut neki.
Málnázhatnék barna medve,
szomjas szegény, nincsen kedve,
felmorog a fényes égre:
eső kéne! eső kéne!
Rigó hallgat, kakukk kókad,
fakopáncs nem kopácsolgat,
mókus nem jár mogyoróra,
nem volt harmat virradóra: 
nincs mit nyalni, nincs mit
nyelni,
egy csöppecskét nem tud lelni.
Forró szél leng a mezőben,
nézd a nap fenn delelőben,
épp középen,
csudaképpen
állni látszik, éppen mintha
tetőre felér a hinta,
ott megáll egy hosszú percre,
áll egyhelybe,
áll remegve,
s máris jön a zuhanás?
Hű, micsoda óriás,
aki löki ezt a hintát,
ejnye, nézd a csalafintát!
Messze lehet, nem is látszik:
fiú vagy lány, aki játszik?
Fénylik, szinte kiabál,
ahogy a nap fenn megáll.
De lehet, hogy tévedés,
nem is igaz az egész,
hogy nem hinta, hanem labda,
hiszen kerek az alakja!
A nagy fénytől nem is látom,
labda lesz az, jó barátom!
Idesüss, ni! így igaz,
fényes labda lesz biz az!
Be magasra felrepült!
odafenn egy ágra ült,
ágára az égi fának
- hogy nevezzem? micsodá-nak?
amire így lecsücsült? -,
a semmire csak nem ült!
Hanem ez nem tréfaság,
aszalódik fű, fa, ág, 
levél kókad, inda fonnyad,
dinnyeföldön dinnye sorvad,
óriástök nem tud nőni,
maga gőzében kezd főni,
napraforgó alig állja,
fonnyadozik szívós szára,
vágyó arccal napra nézne,
s összecsuklik gyönge térde.
Krumpliföldön de nagy baj
van!
Sírnak minden bokoraljban.
Krumplibokrok zöld szoknyája
védőn borul az árvákra,
máskor feszes kerekekre,
rózsás krumpligyerekekre,
ráncosak most, fonnyadoznak,
anyjuk alatt darvadoznak:
kicsik ők még, csecsszopók,
éhezők és szomjazók:
szegény anyjuk honnan adjon?
Kis híja , hogy szomjan halljon.
Hát a kukoricatábla?
Szívem érte hogy ne fájna?
Sárgás halvány tövek állnak,
fakó csöveket dajkálnak,
ha a szél jön, mind zörögnek,
mint a betegek köhögnek.
*
A nap pedig süt az égen, 
ember ül a mezsgyeszélen,
fa alatt a déli csendben,
kulaccsal egy öreg ember,
kotyogtatná, kifogyott már,
aratásra jár a naptár.
Néz az égre, sűrű kékben
tüzes hal a nap az égben
forr a világ, föld is, ég is,
az aratás halad mégis.
Asszony izzad, mégis győzi,
hej, az ember még lefőzi!
Legény húzza , kasza hersen,
ég a munka, áll a verseny.
Megy a kombájn a búzában,
aranyszalma a nyomában,
acélbúza megy a zsákba,
barna legény veszi vállra,
felpislog a fényes égre:
eső kéne! eső kéne!
Ne a zsákra, a mezőre!
Amoda a legelőre!
A csikóra, az anyjára,
felfrissüljenek valahára!
Esőt szomjas, aszott fűre,
zöldüljön ki gyönyörűre,
a csikós hadd könnyebbüljön,
itatónál hadd örüljön:
hadd tolongjon csikó, kanca,
csődör nyerítsen a napra,
gyémántmezőn hadd robogjon,
hűvös harmat rácsorogjon!
Mint elefánt őserdőben,
egér áll a zabmezőben,
fel-le néz a zöld homályban,
égig érő zabországban.
Égig érő zöld sudárfák
magas égig körülzárják,
hej, fontolgat,
hej, latolgat,
finom orra szimatolgat:
messze ég alján a felhő,
ő már tudja, jön az eső.
Ők már tudják, a tudósok,
mindenféle esőjósok:
a poszáta ( az madár)
meg a béka, tudod már,
az a zöld leveli fajta,
aki felmászik a gallyra,
a fa lengő tetejére,
mint a pici létra-élre
a kis befőttes üvegben,
ha közeleg az eső,
- ha leszáll, lesz szép idő!
Ha meghúzódik a vízben,
ez még bevált minden ízben -
ezért tartják némelyek
szegény békagyereket.
Ők már tudják: jön az eső! 
Sürög a sok esőleső,
ung a tavi békatábor:
jön az eső! jön a zápor!
Ki-be ugrik ifja-véne,
békalány és békanéne,
fehér torkú ifjú szépség.
Vízben ringnak, fennen lengnek,
tátogatnak már a cseppnek,
szúnyog rajzik millió,
békanépnek az a jó!
A fecskék is mélyen szállnak, 
szárnyukkal a földön járnak.
Jön a felhő, jön az égen,
óriás, kék kötényében
cipeli a sok villámot,
üstdobot, zeneszerszámot,
messziről már szól a dobszó,
cintányér is messzehangzó,
közben mintha oroszlánok
körös-körül morognának.
Jön a felhő, jön az égen,
lenyeli a napot szépen,
meg se kottyan, úgy nyeli,
jó étvágya van neki.
Most a gyomrában világít,
ahol vékony, átsugárzik.
Most egészen kialudt
kék homályba nyúl az út:
szinte kékek, nem is zöldek
a szomjas káposztaföldek.
Ni, mit látok? Két kis nyúl
káposzták közt meglapul.
Nézd csak, nézd meg,
a szegények
hogyan félnek,
alig esznek,
riadoznak, tekintgetnek,
nyugtalanul szimatolnak,
egyet csattan, s már loholnak,
az alacsony ég alatt
két kis nyúlfi hogy szalad!
Sötétedik, kék homály van,
mint valami vén hodályban,
porszagúban, alacsonyban,
olyan poros esőszag van,
szinte a fejeket nyomja
csüngő felhő vastag bojtja.
Hej, kaszások, jó kaszások,
gyorsak most a suhintások!
Lóg az eső vastag lába, 
szinte leér a búzába,
marokszedők hajladoznak,
kévekötők úgy forognak!
Hordók, rakók mind lihegnek,
fel-felnéznek, úgy sietnek.
Lóg az eső vastag lába,
szinte leér a búzába,
a búzára, a tarlóra,
rúgkapáló nehéz lóra,
várakozó szekerekre,
sürgő-forgó emberekre:
fogjad Eszti, Jancsi, rakjad!
Forogj kéve! Feküdj, asztag!
A szekérre, hadd ropogjon,
nehéz kerék nyikorogjon!
Kocsis csettent, ostor pattan,
kerék forog, patkó csattan,
hej lovacskák, jó lovacskák!
Majd a lelküket kiadják.
Földes útra befordulnak,
országútra kifordulnak,
fenn a felhő most már sárgul,
rezes fényt csorgat magábul,
arany szekér arany búzát
rézszín sárkánylovak húzzák,
rézszín szárnyuk, réz patájuk,
rézszín port ver fel alájuk,
becsattognak az utcába,
rézhegy alá rézországba:
sárgán lobog minden ablak,
sárga fényben kertek, kazlak,
elvillannak réztornácok,
réztetőkre rézakácok
rezes lombja borul, bágyad,
a szekér, mint villám, vágtat.
Villám villan, mint a kígyó,
szél elindul, felsivító,
csattog, porzik, repül minden,
tépett ágak zúgnak innen,
onnan zsindely száll a lóra,
ágaskodó nyihogóra
- ember, asszony be a házba:
gyáva gyerek vetett ágyba -,
sövényekről habfehéren
lepedők szállnak a szélben.
Két nehéz ló horkan, táncol,
gőzt fú forró orrlikából,
hab repül a kantárszárra,
búzásszekér ingó bárka,
ringva száll a szélhabokban,
utcasarkon szinte robban,
úgy vágtat be a ködös űrbe:
végre-végre fedett csűrbe.
Szekér zökken, ló megtorpan,
izzadt kocsis talpra pattan,
két lováról száll a pára,
reszket erős lábuk szára.
Ő maga is talpig reszket,
mégis addig nem pihenhet,
míg megtörli izzadt hátuk,
takarót terít reájuk,
megöleli, úgy csitítja,
zablájukat igazítja.
Szélvész ordít, villám villan,
széles égen végig cikkan,
tűzből ragyog rá folyót,
kékesen elágazót.
Közben az ég olyat csattan, 
füled dobja majd megpattan,
s óriási cseppek hullnak,
mint a gyöngyök szétgurulnak.
Kocsis eresz alól nézi,
drága búzát már nem félti,
szíve feszül, úgy örül,
hogy a zápor hogy sürül:
mint a csöbör,
hogyha megdől,
zúgva ömlik,
úgy özönlik,
s milyen zajjal,
mily robajjal
dobol ereszen, tetőn,
dörög egetrengetőn.
Útra hullva, porba cuppan,
visszapattan, szinte huppan,
ugrik ezer buborék,
mint egy táncos, törpe nép:
már az árokban rohannak,
ezer szemmel pislogatnak.
A jegenye szélben táncol,
mint a csikó, úgy viháncol,
szomjas volt, most ihat végre,
hej, hogy felnyerít az égre,
forog, kurjant,
szinte dobbant,
táncol rajta minden ág,
olyan vékony,
oly hajlékony
ez a boldog nyakigláb:
tetejétől a talpáig
gallya, ága, törzse ázik.
Hű, hogy meghíznak a kertek!
Szegfűbimbók megrepednek,
kövér mályvák szégyenlősen
elpirulnak az esőben.
Szérűn, ahol cséplés folyna,
esős szélben száll a polyva,
gépész, rakó, etető
nézi, merre a tető.
Kazlat rakni dehogy mernek,
oldott kévék ott hevernek,
villát, lőcsöt szerte hagynak,
hej, megázni nem akarnak.
Szalmaszálak táncot járnak,
megvadult széllel bokáznak,
ahogy áznak, nehezülnek,
sárga földre települnek,
ott ragyognak napfényszínben,
ragyog körülöttük minden!
Mindent megmosdat a zápor,
csutakolás a javából!
Torony, tető hogy nevet!
Megfürödni mind szeret,
sárga házfal szinte lángol,
mintha nap süt igazából.
Nem csak falun, kinn a réten,
ott esik ám még csak szépen,
szíve nevet a gulyásnak,
gyönge füvek citeráznak,
tehenek alatt a borjak
meg nem áznak, amíg szopnak.
Boldog anyjuk égre bőgve
felbámul a dús felhőkbe,
boldogság a bődülése:
itt az eső! itt van végre!
Ménes száguld a mezőben, 
fél a villámtól erősen,
kanca, csikó zúgva dobban,
nyalka csikós a nyomukban,
fölöttük a fényes villám
csapkod fehér hattyúszárnyán,
egy-egy dörgés végigdörren,
széthullámzik nagy körökben,
csődör felnyihog az égre:
itt az eső! itt van végre!
Zápor hull a búzaföldre,
mintha dézsából ömölne,
óriási ponyva alól
szép lány nevet, legény dalol:
kombájn fölött ponyvasátor,
hátán dobolhat a zápor.
Itt az eső, zuhog végre
káposzták kemény fejére,
kőfejükről sercen, fröccsen
permetezve apró gyöngyben.
Dől a zápor, sűrű rendje 
szélvész rohamában ferde,
hallik a föld szortyogása,
hörpölése, kortyolása,
apró bokrok hogy vedelnek!
Hallani, hogy nyögve nyelnek.
Bokrok alján, mezsgyeszélen
nyulak szíve döng keményen,
rémült nyulak
meglapulnak,
melegedni
összebújnak,
fülelnek a zuhogásra,
dörrenésre, suhogásra,
mezsgyeszéli fák kerengnek,
fröcskölő szelekben rengnek.
Suhog,
ami eddig csörgött.
susog,
ami eddig zörgött:
kukorica lágyan éled,
bóbitája leng a szélnek,
selyemkendős kis menyecske
karján szőke gyermekecske.
Óriástök milyen zöld lett!
Feszül, duzzad, szinte serceg,
dinnye fürge indalábán
ragyog simán, mint a márvány.
Krumplifiak boldog anyja
csecsemőit itatgatja.
Itt az eső! itt az élet! 
Napraforgó reszket, éled,
magasodva boldog szárán,
átleskel az eső fátylán,
friss derekát hintálgatja,
készül nézni már a napra.
*
A mező ha ég, ha fázik,
szomjan vész? árvízben ázik?
Minden végiglátható,
hiszen sík, akár a tó.
Zabmező fut dombra fel?
Minden kis széllel perel,
szélvészben torpan, rohan,
elrejtőzne boldogan:
szélvész szántja, jég veri,
menekvése nincs neki.
De az erdő sűrűség!
Titkokkal teli vidék,
üstökét szélvész cibálja,
meg sem lebben halk homálya.
A zápor míg rajta áthat,
kényes őz szárazon járhat.
Mikor már az erdő nedves,
bújjon, kinek élte kedves:
ki nem szeret náthát kapni,
erdőre ne menjen lakni!
Barna medve jól megjárta,
jött egy szél, s a fát megrázta,
hogy megázott, hogy megfázott!
zuhannyal zuhant nyakába,
leteperte őt a nátha.
Náthás lett a medve, mérges,
ki ne tudná, hogy mit érez!
Szegény feje
gőzzel tele, mint a léggömb ül nyakán,
ha prüsszent, elszáll talán!
Pedig prüsszent egetverőt,
majdhogy szétviszi az erdőt!
Be is vonul barlangjába,
ezeréves fa odvába.
Barlangjában
egymagában
dörmög, morog,
helyben forog,
amit érez, meg nem érti,
mi az, ami torkát sérti?
Vastag orrát
csavargatják,
akárhogy néz
senkit sem lát!
Hátrál szegény, de hiába,
orrában csak úr a nátha!
Csavargatja, viszketteti,
szurkálgatja,
prüsszögteti!
Szegény medve
így járt vele,
jajjal-bajjal van most tele!
Hull a zápor, hull, csak hulljon,
szomjas erdő felviduljon,
ágon, gallyon bújjon át, 
leveleket megfürössze,
csorogjon a gyökerekre.
Rigóasszony fészkén ázik,
drága tojás meg nem fázik,
takargatja, érzi, hallja
pityeg már a fészekalja:
kis rigónak szűk a ház,
kicsiny lakás a tojás,
szárnyacskáit megfeszíti,
a szerencse megsegíti,
recseg a fal, szétfeszül,
kis rigó kipenderül.
Másik tojásfal ropog,
másik kis rigó kopog,
hallani a sipogását,
tojáshéja ropogását,
reped, recseg, sikerül,
másik is kipenderül.
Rigóasszony gondja sok,
hideg eső rácsorog,
csepp ne guruljon alája,
bárhogy ázik háta szárnya!
Kicsikéi míg kibújnak,
kövér cseppek hullnak-hullnak.
Rigóasszony ne bánjad:
kisüt a nap, megszárad!
Esik eső, hosszan esik,
sűrű erdő nedvesedik,
őzgidácska hogy remeg!
Anyja mellett didereg,
unja már a cseperészést,
ázott fűben heverészést,
csorgó ágak alatt járni!
Kicsi ő még ázni-fázni.
Esik eső, hosszan esik,
szárazon nincs egyetlen csík,
fenn a fákon, lenn az aljban
unják már az esőt rajban:
fakopáncs már kopácsolna,
kakukk újra kakukkolna,
tüskés sün nem tud vadászni,
inni szeret, de nem ázni!
Nem is régen, hogy szomjaztak!
Eső nélkül kókadoztak,
hogy kívánták,
sírva várták,
már sokallják,
elkívánják!
Minden ivott, kortyolt, vedelt,
minden árok, patak megtelt,
mehetsz, eső, sose lássunk,
isten hírével barátunk!
Békák véleménye más
nekik az eső csodás.
Akár mákszemfinom cseppek,
akár borsószemek esnek,
lapos szemek, mint a lencsék,
hozzák a kövér szerencsét,
nekik esik az eső!
Ez nekik a jó idő.
Könnyű nekik, meg nem áznak,
szemükig vízben tanyáznak.
A rókák is vízben ülnek,
de ők ennek nem örülnek,
higgadt, bölcs az öreg róka,
de izgatott az anyóka,
méregeti a beázást,
mérlegeli a megfázást:
mert a barlang eleje
vörös nyüzsgéssel tele,
ahány róka fiú-lányka,
egymás fején valahányka,
tolakvó és törekvő,
nézi, hogy hull az eső:
ilyet egyikük se látott,
nemrég lakják a világot.
Ezüst ködben áll az erdő,
egyre ritkább már a felhő,
egyre vékonyabb a fátyol,
permet ez már, nem is zápor,
olyan vékony, olyan lenge,
elfújja egy kis szelecske.
Nini, kilátszik a kék,
a kék égi mezőség!...
Itt egy ablak, ott egy résnyi,
ni, be lehet oda nézni!
Égi házban, égi lány,
ül a nap az ég alján,
meg van vetve már az ágya
(aludni megy nemsokára),
várja már a rózsapaplan,
ásít egyet akaratlan.
Fésülködik, gyöngyen bontja,
leomlott az arany kontya,
ágya szélén amint ül,
kíváncsian néz körül.
Ablakából messze lát,
világ nagyját, apraját:
égen fényes nyáj vonul
hallgatagon, jámborul,
hajtja szellő pásztorocska,
a kezében ostorocska,
kék ruhája,
furulyája,
a sok bárány hallgat rája.
Lenn az erdő ezüstgyöngyös,
ázott út gyémánt-göröngyös,
a nap kinéz ablakán,
az erdőre néz talán:
fa alatt a gombát látja,
ragyog arany kalapkája,
a szamócát, amint érik,
piros alkonyatba fénylik.
Odébb siklik pillantása,
hogy a mezőt végiglássa: 
"Ej, ezek az emberek!
Ezek sohasem pihennek?
Este van, ők jönnek, mennek."
Lenéz a nap: mit csinálnak?
Csörömpölnek, kiabálnak,
éjjel-nappal szántanak.
A minap, amikor keltem,
búzának helyét se leltem!
Ezek éjjel learattak,
de még csak tarlót se hagytak!
Panaszkodott is a hold,
ennyi baja sosem volt,
néha eltéved az égben,
szédül a reflektorfényben."
Újra lenéz: Mit csinálnak?
Persze, amott csatornáznak,
emlékszem én, hajdanában
csatornáztak Perzsiában,
sivatagba vizet hoztak,
ha királyok szomjuhoztak.
Király lánya tüzes nyáron
hűsölgessen pázsitágyon?
Rabszolgáknak száza, ezre
napon ásott elepedve.
Királylányok Perzsiában
térdig jártak a rózsában,
víz tükrözött pálmakertet,
hol a boldogok hevertek,
költők rózsákról daloltak,
míg a rabszolgák zokogtak.
Szolga fia, felesége?
Hiába volt ehetnékje,
éhhel, tizenhat ölessel:
beérte marék kölessel.
Ha beérte, be nem érte,
csak egy szolga gyászolt érte"
Megint lenéz: Mit csinálnak?
csörömpölnek, kiabálnak,
vasállatokat terelnek,
vasállat ássa a vermet.
Láttam én itt régen embert,
ilyenről álmodni sem mert,
kiment ásóval, kapával,
széllel bélelt tarisznyával,
taligáján ült az éhség,
földnél nagyobb súly, nehézség.
Hajnaltól alkonyodásig
ispán hajszolta rogyásig,
botos ispán, botos szolga,
szolgát verni volt a dolga."
Elmosolyodik a nap: 
"Ezek itt lenn okosak,
ezek ásnak, csatornáznak,
de nem holmi uraságnak,
úrnak felkophat az álla,
okosabbak lettek nála!
Már nem tűrnek szolgaságot,
vasállat hordja a jármot.
S milyen állataik vannak!
Szemeikben lámpák laknak,
búgnak, bőgnek, csörömpölnek,
nyugta nincsen égnek, földnek.
Földet fal egy óriás,
egy szekérnyi egy falás,
leharapja, kiköpi,
mindjárt szekérre löki.
Állkapcája csörög, csattog,
láncos talpa forog, kattog,
fal meg lép,
köp meg lép,
csörömpölve ás a gép.
Lám, vasból egy elefánt
villogtatja agyarát,
nagy ormányával emelget
ember-el-nem-bírta terhet.
Felemel egy gerendát,
helyére viszi odább.
Ni, most forog!
Szóra mozog?
Most letérdel
nagy terhével,
keze alá gazdájának
lehajlik, mint jámbor állat.
Amott meg egy csodarák
emelgeti potrohát:
úgy hengeredik a kőre,
tarhonyát csinál belőle!
Irányítják?
Igazítják?
Ejnye, nézzed már a nyitját!
Ember ül a szörnyetegen,
lovagolja kengyeltelen,
könnyedén ül csudájára,
úgy tereli munkájára.
Emitt gátat építenek,
amott hozzákészítenek,
teherkocsik zúgó sora
követ, téglát hordja oda,
torony meszet,
homokhegyet,
kövek halmát
ott lerakják.
S milyen hévvel,
sietséggel,
hatalommal, emberésszel!
S hogyan győzik! Versenyeznek,
ha izzadnak is, nevetnek.
Mily hatalmas lett az ember, 
óriási, amit tervel!
Látom, amott keletebbre
mire jött egy népnek kedve,
új tengert csinált magának,
ha akarja: apad, árad.
Teremtett a nép folyókat,
nagy hajókat, hordozókat,
s mit nem hittem semmiképp,
óriási dzsinn a gép.
De az ember nagyobb nála,
a varázslót ő csinálja,
kigondolja, megformálja,
legyen társa,
hogy a sorsot leigázza.
Sikerül is, amint nézem,
él a gyermek tejen, mézen ,
anyja szeli a kenyeret,
mennyit kíván, annyit ehet.
Látom én, miért csinálják,
hogy a mezőt végigvágják:
hogy a vizet idehozzák!
Ezzel végül még elérik,
vizet dézsaszám kimérik:
annyi kell az almafának,
amennyi a palántának,
beosztják a vizet, földet,
nem fognak prédálni többet..."
Szőke fejét megcsóválja,
nap lefekszik párnájára,
rózsapuha felhőágyon
kerülgeti már az álom.
Elmereng az álmos nap:
"Minden árvíz medret kap,
minden vadvíz juhászodik,
az emberhez jámborodik,
kézhez szokik, gazdájához,
mint szelíd nyáj juhászához."
Félálmában szinte hallja:
száll a vizek zsongó zajja,
messze hullám mennydörög,
csillapulva hömpölyög.
Félálmában szinte látja:
víz fut a csatornaágba,
odajár
a madár,
fürödni meg
inni jár,
odatér a szomjas nyúl,
őz fut oda jámborul,
eső szeszélyére várjon?
Szomjan vész a tüzes nyáron!
Víz fut a csatornaágban,
szellő susog a búzában,
embermagos aranyerdő,
sétál benne aranyszellő,
búzára száll
arany szálfa,
arany ága
telt kalásza.
Víz fut a csatornaágban,
elhalad a kert hosszában,
itt egy korty,
ott egy korty,
körtefa körtét hord.
"Kell a víz!" -
szól a csíz.
Víz fut a csatornaágban,
elhalad a kert aljában
hogy nevet a sok gyerek!
Vízben fröcsköl, hempereg,
szederinda, boldog ág
öleli a part falát. 
RAIN - Esik az eső // Videó
Esik az eső. Hullnak a könnyek az égi mezőről, Víz zuhan most is a mennyei hőből. Angyalok forrnak az emberi vétken, Ők sírnak most is érted és értem./
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Hajnal Anna |
|
|
|
|
|
Offline
