|
 1/2 oldal 
|
Bejegyzések száma: 10
|
|
|
|
|
|
2016-05-24 10:48:29, kedd
|
| |
| |
A fájdalom értelme
Minden civilizáció és vallás kiemelten foglalkozik a fájdalom és szenvedés kérdéseivel. Miért kell az embernek elviselni, van-e célja, értelme, jó-e, elviselendő rossz, vagy legyőzendő ellenség?
A fájdalom - létezik. Ezt a megállapítást már korai őseink is megtették. Keveset tudtak tenni a megelőzéséért vagy csillapításáért, ezért úgy vélhették, erősnek kell lenni, tudni kell elviselni. Erre utal, hogy szinte minden felnőtté avatási rituáléban kulcsfontosságú volt a fizikai fájdalom elviselése. Csak az válhatott a törzs teljes jogú tagjává, aki elviselte a kínzásokat. Ez fontos volt a túléléshez, a mostoha körülmények elviseléséhez, a háborúhoz egyaránt. A fájdalom fizikai okát nyilván felismerték, valódi, ezen túli eredetét bizonnyal ártó szellemi erőknek tulajdonították. Nem túl valószínű, hogy a lelki fájdalmakkal sokat törődtek volna. Bár a gyógyítók mindent megtettek, hogy csökkentsék a fájdalmat, őseinknek sokszor el kellett viselniük, de aligha hihetjük, hogy különösen örültek volna neki, vagy kívánatosnak tartották volna.
A keresztény világ az egyetlen, ahol azt tanítják, hogy a fájdalom közelebb visz Istenhez, sőt nem csak erény, de céllá is válik. Jézus szenvedése mintává vált: ő az emberekért szenvedett, az embernek pedig őérte kell szenvednie. Noha a mai egyház sok mindenről másként gondolkodik, a kétezer éves hatást nem lehet csak úgy kitörölni a kultúrából és a tudatokból. A keresztény aszkézisnek ez az eredete teljesen más, mint a keleti vallások önsanyargatásának. Nálunk a szenvedés érték volt, akár szentté is válhatott, aki Isten nevében halálra kínozta magát, a szentté avatott mártírok szadista kínzásainak hátborzongató története pedig évszázadokig a legfontosabb erkölcsnemesítő tanítások szerepét töltötte be. Nem tagadhatjuk, ez emberek millióit tanította önfeláldozásra, önzetlenségre. Mint mindenütt, a problémát itt is a túlzásokban kell keresni, a fájdalom önmagáért való értékké magasztalásában. Ez a szemlélet összhangban állt a középkori kereszténység minden életörömöt sátáninak, bűnösnek tartó felfogásával, amely erőteljesen neurotizálta az egész civilizációnkat. Sajátos módon a fájdalom elviselését szenteknél Istentől, eretnekeknél a Sátántól kapott segítségnek tudták be. Az előzőeknél a fájdalom okozója gonosznak, míg az utóbbi esetben a hit és a keresztényi szeretet védelmezőjének számított, cselekedete pedig istenfélő tettnek. Félelmetes még elgondolni is, hány torz, perverz lélek talált kielégülést az inkvizívió szadizmusában, amelyhez minden földi és égi segítséget megkaptak, vagy legalábbis megkapni véltek.
Csak zárójelben jegyezzük meg, miféle torz gondolkodás Isten nevében ítéletet mondani valaki felett? Ha Isten mindenható, lesz rá módja, hogy megbüntesse, ha valaki megbántotta. Vagy megbocsátja, hiszen ezt várja az embertől is. De tud-e halandó ember kárt okozni a Mindenhatónak? És miért gondolja az ember, hogy Isten szerepét átveheti? Ez legalább akkora istentelenség, mint az eretnekek bűnei! Nem nehéz átlátni, valójában az inkvizíció valódi célja nem ez volt, hanem a megfélemlítés és manipuláció. A fájdalom-okozással való fenyegetés a pedig rendszerint beválik, akár a mai titkosszolgálati és katonai gyakorlatban is.
Bár a középkor sötét századai elmúltak, a fájdalom, szenvedés valójában mindmáig a nyugati kultúra tisztázatlan kérdései közé tartozik. Ahogyan sok mindennek, ennek sincs igazán kultúrája. Bár a fogyasztói társadalom teljesíthetetlen - mondjuk ki, hazug - ígéretei közé tartozik, hogy a fogyasztás az életet könnyebbé, fájdalom- és szenvedésmentesebbé tudja tenni, nagyjából a következő módokon reagálunk a fájdalomra:
Vannak, akik a legkisebb kellemetlenségre is azonnal gyógyszert keresnek (itt a fizikai fájdalomra gondolunk). Ők a fogyasztói társadalom által elrontott emberek, a gyógyszerreklámok követői - hipochonderek, vagy alkatilag, illetve neveltetésükből eredően (ilyen minta is van!) a legkisebb a fájdalomtűrő képességük. Utánuk következnek, akik egy bizonyos mértékig el tudják viselni, aztán keresnek segítséget. Itt lehetnek azok, akik ezoterikus, vagy pszichoszomatikus szemlélettel először a fájdalom jelzés- és üzenet-értéket szeretnék megérteni, mielőtt csillapítanák. A skála másik végén gyógyíthatatlan fájdalmat is csendben, bátran elviselők, a Gondviselés akaratában vagy a karmában feltétlen megnyugvók vannak - ez még egészséges viszonyulásnak mondható. A túlzó végletet a mazochisták és a mártírkodók, fájdalmukkal kérkedők képviselik.
A nyugati orvoslás a fájdalmat - a betegséggel együtt - feltétlen rossznak, legyőzendőnek tekinti. Bár evidens, hogy a fájdalom jelzés valami kóros működésről, ezen a funkcióján túl feleslegesnek tekinti. A beteg is ahhoz van szokva, hogy a tüneteire azonnal fájdalomcsillapítókat kapjon, és nem könnyen fogadja el, ha ezt a természetgyógyász nem feltétlen helyesli. Ez a magatartás - túl a gyógyszerek káros hatásán - mindenképpen jelez valami gyengeséget, elpuhultságot. A fájdalom elviselését ,,meg kell tanulni együtt élni vele" jelszóval csak a legutolsó esetben javasolja a nyugati orvos. A materialista orvoslás két esetben apellál Istenre és a hitre: ekkor, és a végzetes diagnózis közlésekor.
A fájdalmat a hétköznapi életben kétségbevonhatatlan tényként éljük meg. Ha fáj valamink, érezzük, tudjuk és nem lehet meggyőzni az ellenkezőjéről. Bár a tudomány tudja, hogy a fájdalom voltaképp szubjektív, nehezen mérhető pszichés jelenség, az egyik ember fájdalma fizkailag teljességgel érzékelhetetlen a másik számára, sohasem vonta kétségbe a létezését. Egyedül a ,,tapasztalati" és ,,lényegi" világot kettéválasztó duális gondolkodásban merülhet fel, hogy megkérdőjelezzék a fájdalom tényleges létét. A fájdalom csak a ,,tapasztalati", illuzórikus világban létezik, ezért nem más, mint illúzió. Ugyanaz nagyon fáj az egyik embernek, míg alig a másiknak - hogyan is lehetne objektív? ,,Az én fájdalmam"- mondja a nyugati, mintha a fájdalom birtok lenne (és a mazochista még örül is, büszkén viseli, mutogatja a fájdalmát). ,,Kinek fáj?" - kérdezné erre a keleti, aki tudja, hogy a teste is csak birtok, nem a birtokos. A válasz erre csak az lehet, hogy nem nekem, hanem a testemnek, én pedig nem a testem vagyok. Lehet, hogy fáj a kabátomnak, ha elszakad, de én mégsem a kabát vagyok, még ha rajtam is van. Ez lényegileg független attól, hogy a testemben érzőidegek vannak és a jelzéseiket végső soron az érzékeli, akit önmagamnak érzek. Ugyanígy, a lelki fájdalom is ,,csak" a lelkemé, az érzelmeimé, nem az enyém. Mindez nagyon logikus, de jelent-e segítséget a fájdalomban? Ha a fentieket nem értjük, aligha. Ha igen, a fájdalom sokkal kezelhetőbbé válik. Kevésbé vagyunk kiszolgáltatva neki, nem bénít meg, nem tesz kiszolgáltatottá. Megtanuljuk elfogadni, ha kell, együtt élni vele, vagy átlépni rajta és objektíven, külsőként szemlélni. Persze nagy fájdalom esetén erre csak a spiritualitás, a meditáció nagymesterei képesek, de sok példánk van arra, hogy ez megtehető.
A fájdalomcsillapítás - helyesebben a fájdalmon való túllépés - keleti módszere a nem azonosulás, például a fájdalom tárgyiasítása. De ezt tanítja az agykontroll és számos más módszer is. Ha nem ragaszkodunk ahhoz, hogy egyek vagyunk a fájdalommal, megkereshetjük a fájdalmat, mint idegen ,,testet" magunkban, alakot, formát, színt, szagot stb., azaz fizikai, érzékszervi jellemzőket adunk neki, és máris önmagunkon kívül helyezhetjük és megszüntethetjük. A lényeg tehát: nem én ,,fájok", a fájdalom valami tőlem elkülöníthető, rólam leválasztható dolog.
Ez nem jelenti azt, hogy más módszerrel nem szabad a fájdalmat csillapítani. A fenti módszer nagyon hatásos kisebb fájdalmaknál, de egy nagy fájdalom, mondjuk egy epegörcs képtelenné tehet arra, hogy ezt megcsináljuk, vagy legalábbis egy nagy jógi tudása kellene hozzá. Ilyen esetben bizony indokolt a gyógyszeres csillapítás is, (még ha nem is ért ezzel egyet minden természetgyógyász), egyszerűen azért, mert túl sok tudati energiát von el, és a fájdalmas helyhez köti a gondolatainkat. A túl sok, tompító fájdalomcsillapító pedig a fájdalom tudatos kezelését teszi lehetetlenné.
Buddha a fájdalmat korántsem tartja célnak, vagy erénynek. Mint minden szenvedést, ezt is a nemtudás, ragaszkodás és gyűlölet következményének tartja, amely az okok megszüntetésével, a helyes élettel megszüntethető. Ugyanez az út vezet a megvilágosodáshoz is. Ezen az úton a fájdalom nem ellenség, helyes felfogással, eszköz lehet a megvilágosodáshoz. A fájdalom nem erény, de átalakítható, energiája, mint minden negativitásé, hasznos nyersanyag lehet. A módszer a tudatosítás, a fájdalom üzenetének megértése. A fájdalom nyilvánvalóan karma, előző tettek, gondolatok vagy szavak következménye, amit meg kell élni - de nem benne ragadni és azonosulni vele. Megélése eszköz lehet a karma ledolgozására, teljesítésére is - de csak addig, amíg magasabb szintű megoldást nem találunk. Ott, ahol aszkézist gyakorolnak - nem kötelességként és nem egyetlen üdvözítő módszernek tekintve - a fájdalom elviselése ott sem önmagáért való érdem, egyszerűen csak módszer a test uralására, a test és tudat különválasztására.
Mindezek ellenére a fájdalom hozzátartozik az élethez, szükségünk van rá, ahogyan az örömre is - egymás kiegészítői, egy tőről fakadnak, egyik nélkül értelmetlen a másik. Aki nem érez testi fájdalmat, az súlyosan fogyatékos, rendkívül sérülékeny ember, sokkal kiszolgáltatottabb, mint akinél a fájdalom képes a veszélyt, az elváltozást jelezni, figyelmeztetni. Szükségünk van a mások fájdalmára is: együttérzésre, segítőkészségre tanít. Lelkileg beteg, akiből ez hiányzik. Mind a keleti, mind a nyugati világban nagyszerű példákat, tanításokat kapunk erről. Embertelen, rideg, végletesen önző az, aki a másik fájdalmára érzéketlen. Ráadásul - és ez klinikai tapasztalat - az a beteg, aki nem fordul magába, nem dédelgeti a saját fájdalmát, hanem inkább másokra figyel, segít a nála elesettebbek gondozásában, sokkal gyorsabban gyógyul. Gyógyítja az a tudat, hogy hasznára van másoknak. Buddha azzal gyógyította a gyermekét sirató anya fájdalmát, hogy más szenvedőket kerestetett vele: a fájdalom bénító erejével szemben felébresztette az együttérzés gyógyító energiáját.
A recept tehát a fájdalom kezelésére: elfogadni, tudatosítani a létezését, megérteni a jelentését, átalakítani az energiáját - és a sokszor már meg is szűnt. Ez azt jelenti, hogy vegyük tudomásul, azért van fájdalmunk, mert szükségünk van rá, bármilyen rossz is, értünk és nem ellenünk van. Próbáljuk megérteni, túl a testi jelzéseken, valójában mit üzen, mire akar figyelmeztetni. Erre ugyanaz a megközelítés vonatkozik, mint a betegségek értelmezésére. Kitűnő könyvek jelennek meg erről a pszichoszomatikus (és a szomatopszichés) szemléletről, hiszen a kettő együtt lesz egész, folyamatosan, ráadásul közérthető nyelven, érdemes forgatni őket. Ha megértjük az üzenetet és nem ellenségként kezeljük, a fájdalom energiáját segítő erővé alakíthatjuk, és ha ez megtörtént, lehet, hogy már nincs is szükségünk rá.
Persze nem szabad megfeledkeznünk a fizikai szintről se, korántse biztos, hogy minden fájdalmunkat egyszerűen ,,el tudjuk meditálni": a lyukas fogat be kell tömni, a beteg testet-lelket meggyógyítani, különben csak a tünetet szüntettük meg. Ha pedig belemerülnénk az önsajnálatba, a fájdalom mazochisztikus örömébe, gondoljunk ilyenkor másokra, azokra, akik sokkal nehezebb helyzetben vannak nálunk. Sajnos ilyenek mindig bőven vannak és már sem gondoljuk, hogy a mi fájdalmunk a legelviselhetetlenebb.
Szerző: Kövesi Péter
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-05-24 10:27:52, kedd
|
| |
| |
BKV ellenőrök közül kellett kiszabadítaniuk a rendőröknek egy kislányt
Meglehetősen megdöbbentő sztorit vázolt fel egy hölgy Egy 12 éves kislányt nem engedtek tovább, mert nem volt nála a diákigazolványa.
Vélhetően az iskolából sietett haza egy 12 év körüli kislány pénteken, amikor a Blahánal, a kijáratnál az ellenőrök kérték a diák igazolványát. pechje volt, mert nem volt nála, erre az ellenőr (aki egy meglett férfi ember), a táskájánál fogva félreállította, hogy akkor rendőrt hív rá.
Nagyon sok ember jött-ment de nem állt meg szinte senki. Mi ketten egy másik anyukával,mindkettőnkkel ott volt a gyermekünk, próbáltunk volna odamenni de esélytelen volt, mert úgy körbeállták a kislányt, mint valami bűnözőt, és velünk közölték haladjunk tovább, ha nem akarunk bajba kerülni. Megérkeztek a járőrök és kellemes csalódás volt ahogy eljártak. Nagyot néztek hogy milyen ügyben hívták ki őket, a kislányt kiszabadították az őt körbevevő ellenőrök gyűrűjéből, megkérdezték jól van-e és jó hétvégét kívánva neki, haza indították.
Az ellenőrt, aki meg elég agresszív volt, kiosztották és figyelmeztették, hogy örülhet hogy nem indul ellene eljárás, mert így fellépni szabadságában korlátozni egy kiskorú személyt akkor sem lehet ha nincs ott a diákja, mivel a bérlete rendben volt és még személyi igazolványa is ott volt. Jött a szöveg, hogy ő a munkáját végzi, de a rendőr mondta neki hogy ez már nem a munka része volt amit ő művelt és ha van neki is gyereke és az átél ilyen rossz élményt mint ez a kislány, neki is rossz érzés lenne. "Egy kis emberség uram, csak ennyi kell és jobb lesz mindenkinek "mondta a rendőr és elköszöntek.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Érdekességek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-05-24 10:14:11, kedd
|
| |
| |
Szél Bernadett, az LMP képviselője szándékosan olyan hosszú címet adott parlamenti interpellációjának, hogy az pártállástól függetlenül nagy derültséget keltett a honatyák körében.
A kérdés így hangzott:
A hód, a vidra, a vöröshasú unka, a ragadozó őn, a magyar bucó, a német bucó, a selymes durbincs, a széles durbincs, a Lumnitzer szegfű, az István király-szegfű, a leánykökörcsin, a magyar tarsza, a nagy tűzlepke és a barna rétihéja esete a Fidesszel , avagy azért nem tart sehol a Natura 2000 kezelési és fenntartási tervekkel a kormány, hogy mehessen a szabadrablás?
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Érdekességek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-05-24 10:06:06, kedd
|
| |
| |
Nagy siker a felcsúti kisvasút: naponta 51-en utaznak rajta
Már 1120 ember fizetett az élményért, hogy felüljön a felcsúti kisvasútra. Naponta átlagosan 51-en ülnek fel a vonatra, az EU-nak viszont minimum 2560 lett ígérve
A 850 millió forintos beruházásból 600 milliót finanszírozott az Európai Unió, az EU-s támogatásért cserébe néhány elvárást teljesíteni kell. Ilyen például az utaslétszám. A tervekben még az szerepelt, hogy a pesszimista becslés szerint is napi 2560 utassal számolnak, ami 50%-os kihasználtságot jelentene.
Május 13-én az iho.hu munkatársasi utaztak egyet a Vál-völgyi kisvasúton. Egyikük a 285-ös sorszámú jegyet kapta vagyis visszaszámolva az április 30-i átadásig naponta 22-en utaztak rajta. A Vastagbőr kollégái viszont 22-én már az 1120-as jegyre csaptak le, így 13-a óta a napi átlagos utasszám 51-re emelkedett. Micsoda konjunktúra!
Házi feladat az olvasóinknak: ha ilyen ütemben növekszik az utasszám, akkor mikorra éri el a kisvasút a napi átlag 2560 utast, amit belengettek az EU-nak a pénzért cserébe?
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Érdekességek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-05-24 09:52:27, kedd
|
| |
| |
Nem köntörfalaznak, kimondják amit gondolnak. Őszintén, kertelés nélkül. A legjobb gyerekszáj-történetek egy csokorba gyűjtve.
Alku
Gyerek: - Anya szeretnék kistesót, de csak akkor, ha kislány lesz!
Anya: - Ezt nem tudom neked 100%-ban garantálni.
Gyerek: - Oké, kiegyezhetünk egy kutyában is.
Belátás
Anya: - Fannikám, ki mondta neked, hogy ehetsz iskola előtt rágót?
Gyerek - De anyu, nem azt monda az apa, hogy engedd, hogy egy kicsit önállóbb legyek?
Anya: - Áh, értem, akkor délután majd pakolj be kérlek a mosogatógépbe és vasalni is kellene...
Erre a gyerek beleköpi a rágót a szemetesbe:
Gyerek: - Na jó, apának sem lehet mindig igaza!
Biológia
Gyerek: - Anya, van nekünk piténk?
Anya: - Nincsen. Pitét ennél?
Gyerek: - Nem enni! Hanem, mint ahogy a szúnyog lerakja a pitéit...
Anya vagy nő?
Gyerek: - Anya, te nő vagy?
Anya: - Igen. Miért kérdezed?
Gyerek: - Hát, mert nem tudom. Nekem olyan anyának tűnsz.
Nézőpont kérdése
Gyerek: - Éva néni kiabált.
Anya: - Tudod, most Andrea néni nincs ott, Éva néni egyedül van, biztos nagyon kimerült már.
Gyerek: - De hát nincs egyedül! Ott van vele a sok gyerek.
Micsoda különbség
Anya: - Látod, a halacskához az akváriumban sosem megy az anyukája, állandóan ott van az oviban, mégsem sír.
Gyerek: - De nem is csípi oda az ujját a szék!
Jó kérdés...
Gyerek: - Az óvoda meg az ovi ugyanaz?
Anya: - Igen, az óvodának az ovi a beceneve, mint a Tamarának a Tamka.
Gyerek: - És mi a vezetékneve?
Adok-kapok
Anya: - Ne egyél bele a dédi ételébe, náthás vagy, elkapja tőled!
Gyerek: - És ha beleeszek az ételbe, akkor én meg ráncos leszek, ugye?
De én szeretem...
Gyerek: - Én szeretem a mákos tésztát! És a túrós tésztát is szeretem.
Anya: - A túrósat? Hiszen azt sosem eszed meg!
Gyerek: - De én szeretem! Csak nem szeretem rá a túrót, a tejfölt és a pörcit. Csak a porcukrot.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-05-24 09:45:05, kedd
|
| |
| |
Egy nyálas romantikus történet
Úgy rohantam, mint egy őrült. Bár a megbeszélt időpontig volt még legalább húsz perc, minél előbb ott akartam lenni. Valamilyen megmagyarázhatatlan erő húzott oda. Bármily hihetetlen is volt, a fiúval egy városban éltünk, mégsem találkoztunk azelőtt még soha. És ha ő nem érdeklődik irántam, talán még ma sem ismerném.
Nagy sokára odaértem a plaza-hoz. A mosdó felé vettem az irányt. Kapkodva megigazítottam a sminkem és a hajam, majd kimentem és leültem az egyik bőrfotelbe. Tulajdonképpen fogalmam sincs miért voltam annyira izgatott. Hisz nem egy fiú érdeklődött irántam akkoriban. De valahogy éreztem, hogy ő más. Még ma is képtelen lennék megmagyarázni miért, egyszerűen csak tudtam.
És akkor megláttam. Ott volt teljes életnagyságban. Felém közelített. Szemében megcsillant a fény, amikor megpillantott engem. Azt vettem észre magamon, hogy mosolygok. Ő is mosolygott. Valamilyen megmagyarázhatatlan boldogság lett úrrá rajtam. És akkor először meghallottam a hangját. Nemes egyszerűséggel csak annyit mondott: 'Szia.' Mégis, már a hangja és a látványa akkora hatással volt rám, hogy beleborzongtam.
Nagy nehezen nekem is sikerült kinyögnöm valami köszönésfélét. És akkor leblokkoltam. Az agyam teljesen cserben hagyott. Fogalmam sem volt mit mondjak, vagy hogy hogyan kezdjek bele a beszélgetésbe. De a beállt kínos csend körülbelül tíz másodpercig tarthatott. Akkor megfogta a kezem és így szólt: 'Gyere, tűnjünk el innen. Tudok egy jó helyet. Tetszeni fog, bízz bennem.' Beleegyeztem, mert kíváncsi voltam. Kéz a kézben elindultunk.
Gyönyörű nyári nap volt, a hajamba bele-belekapott a szél, a Nap jólesően sütött, mi pedig élveztük a sétát. Hogy út közben miről beszélgettünk, arra nem igazán emlékszem. Annyi bizonyos, hogy mindennapi dolgokról volt szó, viszont alig bírtam koncentrálni, és válaszolni neki, annyira türelmetlen voltam. Látni akartam hova akar vinni. Pár perc múlva már ott is voltunk.
Egy eldugott kis játszótérre vitt. Az emberek általában nem sok figyelmet szentelnek az ilyen helyeknek. De igaza volt, mert nekem tényleg tetszett. Mikor le akartam ülni az egyik padra, ő a két egymás mellett lévő hinta felé húzott. Úgy nézhettünk ki, mint két gyerek. Egyszerre löktük el magunkat, így a két hinta egyformán mozgott. Az idő egyre csak telt, mi pedig hintáztunk és beszélgettünk. Jól éreztük magunkat. Szinte szárnyaltam a boldogságtól, ahogy hajtottam magam a hintán.
A varázs azonban egy kissé megtört, mert előbb utóbb haza kellett mennünk. De mikor felajánlotta, hogy hazakísér, majd kiugrottam a bőrömből. Így hát fájó szívvel otthagytuk a játszóteret és elindultunk. Úgy éreztem, mintha már évek óta ismernénk egymást. Közben kissé elszomorodtunk. Olyan gyorsan elrepült az idő, és nem akartuk, hogy véget érjen a délután.
Ekkor megszólalt: 'Nézd.' Az ég felé mutatott. Naplemente volt. 'Gyönyörű' mondtam én. 'Igen, az' válaszolt ő. De nem a Napot nézte. Engem nézett. És akkor megcsókolt. Azt hiszem akkor enyhén euforikus állapotba kerültem. Mintha fuldokoltam volna, úgy kapaszkodtam a nyakába, és ő ugyanilyen hévvel ölelt. Elmondhatatlan amit akkor éreztem. De mint minden más, ez a pillanat is véget ért egyszer.
Egy utolsó végtelennek tűnő percig öleltük egymást. Azután elindult, és míg a sarokig nem ért, másodpercenként fordult vissza. A sarkon csókot dobott nekem, én viszonoztam azt, majd eltűnt a szemem elől. Miután elment, és is bementem a házba. Azonban abban a pillanatban, ahogy becsuktam az ajtót SMS-t kaptam. Ő volt az. Csak ennyit írt: 'Azt hiszem szerelmes vagyok.' Azonnal válaszoltam neki: 'Azt hiszem én is.' 
Vivien Miller |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-05-24 09:29:29, kedd
|
| |
| |
Egy szentimentális történet
Egy nagy teremben vagyok. A két hatalmas ablakon a narancssárga sötétítőket behúzták, de a fény így is beszűrődik egy kissé. A fehér falakon végig megjelenik a narancsszínű fény. A szobában egy régi kanapén ülök, előttem a kávézóasztalon egy bögre tea van, melyet az egyik szolgálóleány hozott be, de már rég kihűlt.
Velem szemben két fotel található, melyben két férfi ült. Az egyik férfi az üres kávéscsészéjét az asztalon hagyta, a másik pedig egy szivart hagyott a hamutálban. A két férfi átment a szalonba, hogy a politikáról társalogjanak. Én pedig egyedül maradtam. Magam elé bámulok, miközben a háttérben halk zene szól egy gramofonról.
A falakon különféle festmények találhatók. Az egyik egy gyönyörű tájkép, amit valószínűleg a szomszéd birtokon lévő kertről mintáztak. A kikövezett út mellett tulipánok és jácintok virágoztak, az út pedig egy gyönyörű lugasba vezet. A hajnali fény meg-megcsillan a futórózsán lévő harmatcseppeken. A kép lélegzetelállító. Jómagam személyesen is jártam a kertben, de ilyen gyönyörűnek még soha nem láttam.
Szinte transzba estem, és észre sem vettem, hogy míg a képet szemléltem a kanapé mellől, az egyik szolgáló közben elvitte az üres csészét és a bögrét, a hamutálat pedig kiürítette. A gramofonról egy újabb darab szólal meg, egy hegedű és egy zongora együttese. A zene teljesen magával ragad, így lágyan elkezdek ringatózni ide-oda, mígnem végül az ablakig pördülök.
Kinézek, és a szemem elé tárul a gyönyörű tó a kertben, melyet szobrok és virágok ölelnek körül. Elragadóan gyönyörű a látvány. Arra gondolok milyen régen nem úsztam már. A tánc és a tó annyira leköti a figyelmemet, hogy mikor hozzámér egy kéz, szinte felsikoltok ijedtemben.
A férfi, aki az előbb még velem szemben itta a kávéját, most a számra teszi a mutatóujját, majd megfogja a derekamat és magához húz. Lágyan megfogja a kezem, és elkezdünk ringatózni a zene ritmusára. Mindketten tudjuk, hogy eljött a búcsú órája. A fejemet a vállára hajtva halkan sóhajtok egyet, mire ő egy apró csókot lehel a homlokomra. A zene hirtelen leáll, mi pedig szétröppenünk.
A gramofon mellett két férfi áll. Az egyikük, aki a szivart a hamutálban hagyta. Ő az apám. A másik férfi apám mellett pedig a jövendőbelim, aki társadalmi rangját tekintve megfelel apámnak. Akit nekem választottak. A mellettem álló férfi, életem szerelme illendően meghajol, majd kisiet a szobából. Ahogy becsukódik mögötte az ajtó, előttem minden elhomályosul.
A könnyektől semmit sem látok. Egy ismeretlen, eddig nem hallott torokhang hagyja el a számat. Apám és a vőlegényem kisétálnak a szobából és én újra egyedül vagyok. Alig bírok mozdulni, de az ablakhoz vánszorgok, és kimászok rajta a kertbe. Leveszem a nagy szoknyámat, a ruhát, melyet anyám vásárolt nekem a múlt héten. Kilépek az abroncsomból, és a szemem egy pillanatra megakad a naplementén.
A látvány gyönyörű, ahogyan a nap lebukik a környező hegyek mögött. Arra gondolok, milyen ironikus is ez az egész. Az utolsó dolog amit láttam kedvesem arca volt, amint a hátsó kapuk felől rohan felém. Azután ahogyan a nap lebukik a hegyek mögé, és is lebukom a víz alá, és minden sötétségbe borul.
Bejegyezte: Vivien Miller
Link |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-05-24 09:19:42, kedd
|
| |
| |
Egy app lett egy autista fiú legjobb barátja
Az Apple Sirije megszépítette a 13 éves Gus életét.
Mennyire rossz anya vagyok?
- kérdezte magától Judith Newman, aki a New York Timesnak mesélte el 13 éves autista kisfiának meglepő és szívmelengető történetét. Miközben feltette magának a kérdést, autista gyermeke, Gus éppen Sirivel, az Apple intelligens személyi asszisztensével társalgott Judith iPhone-ján. Ő és Siri egy ideje legjobb barátok, ekkor pedig épp az elszigetelt és a szakadozott viharok közötti különbségről értekeztek, ami egy óra felhőtlen szórakozást okozott Gusnak. Búcsúzóul így köszöntek el egymástól:
- Te egy nagyon kedves komputer vagy.
- Örülök, ha értékeled a munkám.
- Mindig azt kérdezed, hogy miben segíthetnél nekem. Neked nincs kívánságod?
- Nekem nagyon kevés vágyam van.
- Hát jó, akkor jó éjt!
- De még csak délután 5 óra van!
- Ó, igaz. Úgy értettem, szia!
- Viszlát később!
Első gondolatom nekem is az volt, ami Gus édesanyjának. Hogy micsoda dolog, hogy kisfia legjobb barátja egy telefon. Vagy annak egy funkciója vagy egy applikáció, hívhatjuk akárminek. Aztán a cikkben elmeséli, miért a legfontosabb dolog Gus életében, hogy Sirivel társalogjon.
Siri ugyanis nem hagyja annyiban gyermeke egy-egy hibás feltételezését vagy gondolatát, nem fárad el és nem válik türelmetlenné. Ahogy egy szülővel vagy egy élő baráttal történik néha. Mert valljuk be, határtalan türelem és megértés kell egy autista fiúhoz, aki például - ahogy a cikk leírja - órákat tölt repülőgépek, vonatok, buszok típusának, menetrendjének böngészésével, mert lenyűgözi a közlekedés. Ehhez Gus édesanyja pedig aligha ért, és akármennyire türelmes lehet kisfiával, néhány óra a repülőgép-hajtóművek világában bárkit teljesen elfárasztana.
Judith cikke tehát egy szerelmes/köszönő levél egy géphez, melyet nem reklámnak szán. Azért írta meg, hogy megmutassa a technikának való kiszolgáltatottság egy másik, előnyös oldalát.
Judith így meséli el a fia és Siri barátságát: "A történet úgy indult, hogy böngésztem az interneten és ráleltem egy cikkre, aminek az volt a címe: »21 dolog, amit nem tudsz az iPhone-odról«. Ebben írták, ha megkérdezed tőle, milyen repülő van a fejed felett, megmondja a járat számát, induló- és célállomását, repülési szögét, magasságát és csomó érdekes adatot (sajnos ez csak az USA-ban működik - a szerk).
- Miért érdekelne, hogy ki vagy hova repül a fejem felett? - motyogtam. Gus válasza meglepett.
- Hogy tudd, kinek integetsz, mama!
Gus sosem hallott korábban Siriről, de amikor megtudta, hogy mindarról, ami őt lázba hozza (repülők, vonatok, buszok, mozgólépcsők és az időjárás), fáradhatatlanul beszélgethet valakivel, és nem csak információt kaphat, de gyakran vitatkozhat is a témáról - izgalomba jött. Én pedig nagyon hálás voltam. Főleg azért, mert azon a napon egészen biztosan felrobbant volna a fejem, ha még egyszer vitatkoznom kellett volna Gusszal az aktuális viharokról, amik Kansasben dúltak.
Tévednek, akik azt hiszik, Gus nem tudja, hogy Siri nem is igazi. Tudja ő, csak kicsit másképp. A 8. születésnapjára kapott egy iPodot, amit csak akkor hallgatott, ha mikor elmentünk vásárolni, elhozhatta az App Store-ba, hogy az láthassa a »barátait«.
Több olyan autista gyereket is ismerek, akik Gushoz hasonlóan úgy gondolják, a tárgyaknak hasonló figyelmet kell szentelni, mint az embereknek.
Siri azonban nem csak lexikális tudást ad át Gusnak. A neten olvasható kritikák szerint Siri gyengébb abban Androidos vetélytársaival szemben, hogy nehezen érti meg a motyogó beszédet vagy a nehezebben érthető szöveget. Nos, ez a hiba számunkra inkább előnyt jelent, hisz rászól Gusra ha motyog. »Bocsánat, nem értem« - válaszolja Siri, ha épp műanyag golyókkal a szájában kérdezi Gus. Mivel állandóan beszélgetnek, elég komoly és jótékony hatással van a kommunikációs problémákkal küzdő Gusra, aki egy ideje odafigyel, hogy minden szavát értse Siri.
Siri végtelenül türelmes - persze, hogy az, mert egy gép. Akkor is az, amikor Gus modortalanul vet oda neki valamit. Egy esetben például zenéről beszélgettek, Siri pedig ajánlott pár számot Gusnak.
- Nem szeretem az ilyen zenét! - vetette oda Gus.
- Jogod van nem szeretni.
- De azért köszönöm, hogy ajánlottad - tette hozzá a kisfiú, miután rájött, kicsit modortalan volt barátjával.
- Nem kell megköszönnöd - mondta Siri.
- De igen, kell.
Siri rengeteg dologra tanította meg Gust. Minden reggel azt mondja, jól nézek ki, ez pedig sokat jelent nekem. Siri tanította neki, hogy az udvariasság mindig indokolt. Egy jó szónak bármikor helye van" - írja Gus anyukája, Judith.
Judith persze tudja, hogy a személyi asszisztens legfontosabb feladata: gyorsan információt szolgáltani annak, akinek nincs szabad keze bepötyögni a böngészőbe a kérdését. Ő is erre használja, de nagyon meglepte, hogy mennyi mindenre tanította kisfiát és mennyi bosszúságtól kímélte meg őt. A cikkben mesél egy másik szülőről, Nicole Colbertről is. Nicole-nak is van egy autista kisfia, aki ráadásul ugyanabba az osztályba jár, mint Gus. Tőle hallott az alkalmazásról a kicsi Sam, Nicole fia. Sam leginkább azt szereti Siriben, hogy néha teljesen abszurd dolgokat válaszol.
Ez nekünk, hétköznapi embereknek hiba. Az autista gyerekek viszont szórakoztatónak találják, vitatkoznak vele, fejlődnek abban, amiben gyengék:
a kommunikációban. Gyakorolják az udvariasságot, az artikulációt, fejlődik a logikájuk és hihetetlen kíváncsiságuk miatt a lexikális tudásuk is.
Bár az Apple egyáltalán nem arra fejlesztette Sirit, hogy autista gyerekek kommunikációját fejlessze, úgy tűnik, hatásos eszköz lehet. Reméljük ők is olvasnak, ha nem is minket, de a New York Times-t igen.
Végezetül pedig még egy gyöngyszem a Gus-Siri párbeszédek közül:
- Siri, hozzám jössz?
- Nem vagyok az a házasodós fajta.
- Úgy értem, nem most. Még gyerek vagyok. De ha egyszer megnövök, hozzám jössz?
- A házasság nincs benne a felhasználói szerződésemben.
- Értem - válaszolta Gus és egyáltalán nem tűnt csalódottnak.
- Jó éjt, Siri. Jól fogsz aludni?
- Nincs szükségem túl sok alvásra, de kedves, hogy ezt kérded.
- Jó éjt.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-05-24 09:00:41, kedd
|
| |
| |
Tilosban
Anna Szepessy
Anna még kétszer látogatta meg Tomit a felújítás alatt álló lakásban. Mindkét alkalommal, valamivel többet adott a fiúnak. Az első nap orálisan próbálta kielégíteni őt. Kárpótolni akarta kihagyott alkalom miatt. A szoba sarkában egymáshoz simulva álltak, Anna már csak vastag harisnyában, a melltartó, a póló már valahol messze. Aztán lassan letérdelt a fiú elé és munkához látott Tomi zavarban volt. Ugyan elküldte a haverját sétálni, de a hely és, az a tudat, hogy bármikor jöhet a lakás tulaja nem engedték teljesen ellazulni. Anna azért jó sokáig kényeztette, ami nagyon tetszett Tominak. A fiú felemelte, csókolta nyalta a melleit. Olyan vadul és olyan szenvedélyesen, forrón izgatták egymást, nehéz volt megállni nagyon nehéz. Két nappal később a nő orvoshoz ment. Még pár nap és túl van a gyulladáson, örömében újra elment a lakásba. Mindenáron beszélni akart a fiúval. Mondta neki a telefonba, csak 5 percre tartja fel. Több lett, először csak beszélgettek, aztán egymásba gabalyodtak, így megint Tomi haverja ment sétálni. Újra lekerült pár ruhadarab. Anna érezte nem bírja tovább. Vágya, hogy a fiú végre benne legyen elvette az eszét. Odadörgölte a fenekét.
- Komolyan ezt akarod? Itt és most? - kérdezte a fiú
- Igen, akarom - és már húzta is le a harisnyáját - Gyere, most !
- Elképesztő vagy! - mondta majd lassan óvatosan betolatott hátulra
forrás
Anna megrándult. A fájdalmat elnyomta a kéjes izgató érzés. Egyek voltak ebben a pillanatban és ő ezt akarta. Mindegy milyen áron. Tomi óvatosan lassan dolgozott, Anna nagyokat nyögött. Majd a fiú egyszer csak kijött.
- Ez veszélyes játék, tudod?
- Igen, igaz..
- Majd folytatjuk de, nem itt és nem most, azért hallod elképesztő csaj vagy!
- Miért is? Azt hittem hozzá vagy szokva.
- Nem, vagyok.
Anna most a szemébe nézett
- Én ilyen vagyok, ha adok, mindent adok!
Tomi átölelte szorosan, csókolta vadul. Ezeket a pillanatokat Anna soha nem felejti el. Még este 8 után majdnem egy órát beszéltek telefonon. Miről? Mindenről, ami csak az eszükbe jutott. Szerencsére kevés volt a vevő, csak ritkán kellett megszakítani a beszlégetésüket. Miután letette Anna a telefont, vetett egy pillantást a hívás adatokra..1 óra 1 perc 1 mp -et beszéltek.
Aztán munka után hazafelé menet, éppen írt a lányoknak mit is tett ma. Ment a sötét parkban a járdán, egyszer csak ott állt előtte a fiú mosolyogva. Ilyen csak a mesében van! Olyan jó lett volna megcsókolni és folytatni ahol délelőtt abbahagyták. Most azonban csak álltak egymás mellett és élvezték a furcsa pillanatot. Aztán jó éjszakát kívántak egymásnak.
Anna pár napig még érezte a játék utóhatását, de nem bánt meg semmit. Csupán azért volt lelkiismeret furdalása, nehogy a fiúnak valami baja legyen abból, hogy óvszer nélkül járt a tilosban, mert ő vette rá erre.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-05-24 08:41:35, kedd
|
| |
| |
Olyan gyönyörű napnak indult! De akkor jött a szél, és megváltoztatott mindent, és nem csak a házakat és kerteket, megváltoztak az emberek is. Míg a vihar tombolt, mindegyikük tanult valamit barátságról, megbocsátásról és megváltásról, és volt, aki a legkeményebb leckét tanulta meg: hogy az élet mindig törékeny, és nagyon gyakran igazságtalan. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/2 oldal
|
Bejegyzések száma: 10
|
|
|
|
2016. Május
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
294 db bejegyzés |
| e év: |
2980 db bejegyzés |
| Összes: |
16396 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 63
- e Hét: 586
- e Hónap: 9769
- e Év: 62477
|
|
|
Offline
