|
 1/3 oldal 
|
Bejegyzések száma: 29
|
|
|
|
|
|
2016-07-02 21:36:55, szombat
|
| |
| |
Sokan szeretnének bizonyságot tenni! Én is így voltam, de halvány fogalmam sem volt róla, hogyan kerüljem el a kudarcokat.
És e könyv olvasói? Tudjuk, miképpen kell az örömhírt érthetővé tenni? Tudjuk-e, hogyan szóljunk azokhoz az emberekhez, akik számára az evangélium idegen? Vajon hogyan beszéljünk Jézus Krisztusról:
-annak a teológushallgatónak, aki - ha egy bibliai tanítást védelmezünk - kinevet, mondván: ,,De hisz ez a huszadik (huszonegyedik) század, Jancsikám!"?
-a helyi autószervíz keményen dolgozó ügyvezető igazgatójának?
-annak az elbocsátott irodai dolgozónak, akinek éppen most került a helyére egy ,,gondolkodó" gép?
-az elsőéves egyetemi hallgatónak, aki kábítószer-élvezet miatt kimarad az egyetemről?
-a ,,ki törődik vele" tábor képviselőjének?
-annak a lánynak, aki mindent megkapott az élettől?
-a hozzánk legközelebb állóknak: családunknak, szobatársunknak, közvetlen szomszédunknak?
-annak az embernek ott az utcán, aki egy nukleáris háború első tizennyolc órájának 150 millió áldozatából az egyik lehet?
-a külvárosban megrekedt háziasszonynak, aki küszködve próbál lépést tartani a gyerekekkel, a Kovácsékkal és egy tucat polgári igénnyel?
-a válás vagy bármilyen visszaélés áldozatának, aki már senkiben sem tud bízni?
-a professzornak, aki a mesterségesen megtermékenyített emberi petesejtet sikeresen átültette a kihordó anya méhébe?
-az irodában mellettünk ülő, felfelé törekvő értelmiséginek?
Könnyű idézni: ,,Úgy szerette Isten e világot..." - de mit jelentenek ezek a szavak? Tudunk-e olyat mondani, ami ezeknek az embereknek a mindennapi életében jelent is valamit? (folyt. köv.)
Fontos a valószerűség
Mindenekelőtt reális képet kell alkotnunk a körülöttünk levő világról. Ma gyorsabban változnak az idők, mint ezelőtt bármikor a történelemben. Bár Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz, ezek a változások jelentős mértékben befolyásolják a körülöttünk élők hozzáállását és befogadóképességét.
Mi cowboy-t, indiánost, rabló-pandúrt, papírbabást vagy boltost játszva nőttünk fel.
A mai gyerekek élete a tévé szüntelen háttérzaja mellett zajlik, miközben bonyolult kitalált történeteket játszanak el, amelyekben földöntúli lények, kísértetek és transzformátorok szerepelnek. Ahogy növekednek, a gyerekek szinte elmerülnek a videós játékok és az elektromos zene óceánjában.
A mai felnőtteknek is megvannak a maguk elektromos játékai: évente újak jelennek meg, kiszorítva a régi, elavult változatokat. Ráadásul az információrobbanás következtében az egész világ egyetlen ,,világméretű falu" lett, és a néző elsőosztályú ülőhelyről szemlélheti a Föld bármely részén zajló fontosabb eseményeket. Így az emberek számtalan kultúrát és erkölcsi szokást ismerhetnek meg; mindössze ki kell választaniuk, miben akarnak hinni. Emellett az életükben állandóan jelenlévő tömegkommunikációs eszközök csak úgy ontják a képeket a jövőről, a génsebészet, az agykutatás és a ,,zöld gépek" koráról, melyek pusztán napfény és levegő segítségével termelik majd az élelmet. Az elmúlt évek messze legegyetemesebb változása a számítógép térhódítása és az élet minden területét átfogó szakterületek szerinti specializálódás.
De míg a világegyetem átformálására és meghódítására irányuló reményeink egyre növekednek, a civilizáció jövője mind bizonytalanabbnak tűnik. Az atomháború valóban elkerülhetetlenül el fogja pusztítani az egész emberi fajt? A környezetszennyezés tényleg veszélyeztetni fogja a Föld lakhatóságát? Vagy ha már minden egyéb veszélyt leküzdöttünk, az AIDS terjedése hoz majd lassú, fájdalmas halált? És milyen jövő vár a világszerte széthulló családokra?
Gyerekek szokták mondani: ,,Ha majd nagy leszek..." A felnőttekben viszont felmerül a kérdés: túléljük-e vajon az elkövetkező időket? A legutóbbi időkig az emberek többnyire a tudomány és a technológia csodáinak kábulatában éltek. Akárhová nézünk, a csúcstechnológia mindenhol jelen van -a gyárban, az irodában, az otthonunkban. Csodásan működő, műanyag dobozkái olyannyira elbűvöltek, hogy szinte elhittük, a csúcstechnológia mindent meg tud oldani, holott éppen a legfontosabb kérdésben hagy cserben: nem elégíti ki a személyes érdeklődés és a bensőséges kapcsolat utáni vágyunkat. A technológia kevés a boldogsághoz, s a megszállott fogyasztás semmit nem old meg. Ahogy egy filmcsillag egyszer megjegyezte: ,,Hány kenyérpirítót tud valaki egyszerre használni?"
Riasztóan sok ember keres választ az új önsegítő vagy képességfejlesztő mozgalmakban. Alaposabban megvizsgálva kiderül, hogy távolról sem ártatlan huszonnégy órás gyógymódokról van szó. Látszólag ártalmatlannak tűnő, keleti ,,agykontroll" technikák az egyéni hatékonyság növelését és motivációs képzést ígérnek. Ám keresztyén szemszögből ezek értéke kétséges. Csoportos foglalkozásaikon transzba esett médiumok, valamint mantrák és jósgömbök segítségével elmúlt életekről meséket szövögetnek, miközben az ilyen foglalkozások hindu és okkult gyökerei rejtve maradnak. Márpedig ha Isten kijelentett igazságát figyelmen kívül hagyva minden ember a maga igazságát keresi, ez erkölcsi anarchiához vezet. E mozgalmak filozófiai alapja a monizmus, miszerint mindannyian istenek vagyunk, az emberiség isteni eredetű, és minden vallás egy. Népszerűségük mutatja, mekkora űr tátong az emberek életében, akik valójában menekülni vágynak és valamilyen megoldást keresnek.
Menekülni? Mitől? A magány és az elszigeteltség elől - válaszolják a fiatalok. A hatvanas évek ifjúsága tüntetések és lázadások útján kereste a megoldást. Azt remélték, ha a saját fejük után mennek, megtalálják az élet értelmét. A hetvenes évek kimerült generációja nárcisztikus ,,én" nemzedékké vált. Tőlük származik a nyolcvanas évek nemzedéke, amely látszólag megelégszik egy materialista, értékmentes társadalommal.
A nyolcvanas évek egyetemi életéről például ezt olvashatjuk:
,,Majdnem minden elsőéves egyetemista úgy gondolja, vagy azt állítja, hogy az igazság relatív. Jobban félnek az intoleranciától, mint a tévedéstől. Azt kérdezik: 'Milyen jogon mondhatja bárki is, hogy az egyik (vallás vagy kultúra) jobb a másiknál?' A szellemi entrópia mind nagyobb tért hódít, s a lélek emésztő tüze kezd kialudni. A szent igaz vallás és a Biblia iránti tisztelet szinte megszűnt."
E szavak nem egy keresztyén igehirdetőtől, hanem Allan Bloom professzortól, a chicagói egyetem tanárától származnak.
Bloom szavaival élve a szellemi entrópia a nyugati társadalom minden szintjére behatolt. Az amerikai egyetemi hallgatók szinte valamennyien azt állítják, hogy számukra csakis a siker számít. Az 1987-es világfelmérés során felsorolták első tíz hősüket. Népszerűség szerinti sorrendben a győztesek: Bill Cosby, Sylvester Stallone, Eddie Murphy, Ronald Reagan, Chuck Norris, Clint Eastwood, Molly Ringwald, Rob Lowe, Arnold Schwarzenegger és Don Johnson. Ronald Reagan elnök kivételével mindegyikük előadóművész vagy színész. Tehát az egyetemi hallgatók következtetése nyilvánvaló: ha valaki nem sikeres (vagy nem a szórakoztató iparban dolgozik), akkor nem ér semmit. Így magától értetődik, hogy csodálják életmódjukat és őket választják példaképül.
A felnőttek sem mentesek a szellemi entrópiától. A Time magazin 1987. május 25.-i számának vezércikke több mint száz kormánytisztviselőről számol be, akik ellen erkölcsi okokból vagy jogsértés miatt vádat emeltek. A Time egyszersmind megnevezett olyan előkelő, csíkos öltönyű milliomosokat, akik ellen eljárás folyik, mert több millió dollár manipulálásával jogtalan haszonra tettek szert. A Time továbbá megdöbbentő névsort közöl tengerészekről, televízióban szereplő hittérítőkről és elnökjelöltekről, akik törvénybe ütköző kapcsolataik miatt megbuktak, vagy eljárást indítottak ellenük. A cikk a következő főcím alatt jelent meg: ,,Hová lett az erkölcs?"
A diákok, az orvosok, a gyári dolgozók, a hivatalnokok, a szülők, az orvosok és a politikusok, az olvasóm szomszédai és az én szomszédaim - mind beleragadtunk a változó értékek mocsarába.
A mai felnőttek:
-Keményen dolgoznak.
-Komoly erőfszítést tesznek, hogy megteremtsék anyagi biztonságukat.
-Sokszor nagyvonalúak és segítőkészek másokkal szemben.
-Általában olyan ügyek elkötelezett harcosai, amelyek saját érdekeikkel egybeesnek.
-Utálják, ha bábáskodnak felettük.
-Könnyen leleplezik, ha valaki hátsó szándékkal közeledik hozzájuk.
-Bármely csoport által gyakorolt erős nyomásnak ellenállnak.
-Ha egyedülállóak, akkor gyakran szórakozóhelyeken igyekeznek emberi kapcsolatokat teremteni és vigaszra találni.
A hit szempontjából ezek a felnőttek:
-Úgy gondolják, hogy a tudomány megbízhatóbb, mint a vallás.
-A keresztyénség állítását, miszerint egyedülálló és kizárólagos, végtelenül bigottnak tekintik.
-Erkölcsi meggyőződésük ingatag, vagy egyáltalán nincs is.
-Úgy gondolják, hogy a pszichológia válaszai egyenértékűek a valláséival.
-Istent szigorú bírónak, vagy távoli és jóságos nagyapónak látják.
-Istent és a saját létezésüket nemigen hozzák összefüggésbe.
-Ritkán tekintik a Bibliát segítség forrásának.
-Bizonytalanul tűnődnek, hogy vajon nincs-e valami igazság az új szektákban.
-A keresztyéneket ítélkező, ünneprontó embereknek tartják.
-Rögtön leleplezik a tévében felszólaló ,,állítólagos" keresztyének képmutatását, akik támogatóikat szüntelen adakozásra buzdítják.
Ugyanezek a felnőttek:
-Az egyetemről kikerülve félnek, hogy nem találnak munkát.
-Nem szívesen kötelezik el magukat házasságban, mivel ezt kockázatosnak tartják.
-Kétségbe vonják, hogy családi kapcsolataik valaha is szilárdak és kielégítőek lesznek.
-Kísértést éreznek, hogy szakítsanak a hagyományos értékekkel.
-A sikerért könyörtelen versenybe kezdenek.
-Félnek, hogy negyven éves korukban elbocsátják őket a munkahelyükről, amint a lehangoló statisztika mutatja.
-Rettegnek, hogy ha elvesztik vonzerejüket, többé senkinek sem fognak kelleni.
-Attól tartanak, hogy öregségükre tehetetlenül egyedül maradnak.
Ez a kép, noha általánosításokat tartalmaz, elég riasztó. Efféle talajba vetjük Jézus Krisztus igazságának magvait. A fenti gondolati áramlatok és nyomások ugyanúgy hatnak a keresztyénekre, mint azokra, akik még nem hisznek Jézus Krisztusban. Nem kívántam azt a benyomást kelteni, hogy a keresztyén minden hibától mentes, szent emberfajta. Messze nem! Az említett nyomások és kulturális áramlatok minket is befolyásolnak. (folyt. köv.)
Paul Little |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Mondjuk el - de hogyan? |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-07-02 21:33:11, szombat
|
| |
| |
I. Bevezetés
i.1. Az egyháztörténet irodalmáról
Az "egyháztörténetírás atyja" Caesareai Eusebius (265-339) volt, aki görög nyelven írta az első átfogó egyháztörténeti művet. Tízkötetes munkája az egyház megalakulásától a 324. esztendőig terjedő időszak eseményeit örökíti meg. Eusebius Nagy Constantinus idején élt, amikor az egyház már kiemelt helyzetbe került a társadalomban. Ezt az állapotot a bibliai ígéretek beteljesedésének tartotta. A keresztyén császárokban ezért az egyház Istentől adorr védelmezőit látta. Eusebius munkája azért is fontos, mert sok idézetet találunk benne olyan könyvekből, amelyek azóta levesztek. Halála után más szerzők folytatták munkáját (Socrates, Sozomenus, Theodoretus).
A keresztyén időszámítást Dionysius Exiguus 532-ben vezette be az egyháztörténeti irodalomba.
A középkorban összefoglaló, egyetemes egyháztörténeti munka nem jelent meg, születtek viszont olyan monográfiák, amelyek bemutatták pl. a francia, illetve az angol egyháztörténetet:
Toursi Gregorius (594): Historia ecclesiastica Francorum;
Beda Venerabilis (735): Historia ecclesiastica gentis Anglorum.
Mivel a történelmet ekkor még nem vizsgálták kritikailag, ezért nem mindig megbízható az anyaguk.
A humanizus elősegítette az egyháztörténet tudományos kutatását, mert az akkori tudósok az "ad fontes" jelszó szellemében a forrásokhoz tértek vissza. Így pl. Laurentius Valla (1457) bebizonyította, hogy az ú.n. Donatio Constantini (mely szerint Constantinus császár a római pápának jelentős földbirtokokat ajándékozott) koholmány. A humanizmus szerint az emberi személyiség a történelem mozgatója. Ez a felfogás az oka annak, hogy a humanista történetírók nem foglalkoztak a szó szoros értelmében egyháztörténettel.
A reformáció idején kezdtek újra szorosabb értelemben egyháztörténettel foglalkozni. A római katolikus egyház azt állította, hogy a reformátorok "új tanítást hirdetnek". Ezért a reformátorok igyekeztek bebizonyítani, hogy nem hirdetnek mást, mint az óegyház és az egyházatyák. Meg akarták mutatni, hogy a pápaság és a római tanítás (miseáldozat; pápai hatalom; a hét sákramentum) eltér az igazi keresztyénségtől.
Philip Melanchton (1497-1560) vezette be a humanizmus tudományos módszerét a reformátori kor egyháztörténetírásába. A humanista "ad fontes" gondolatot átvette, de a személyiségközpontú felfogás helyett az egyházat helyezte a középpontba. Matthias Flacius Illyricus (és munkatársai) 13 kötetes Ecclesiastica Historia ... secundum singulas centurias perspicuo ordine complectens című munkájának egyes kötetei egy-egy évszázaddal foglalkoznak. A mű Magdeburgi centuriák néven lett közismert. Ebben a munkában az említett reformátori alapgondolat fogalmazódik meg: Róma helytelenül állítja történelmi kontinuitását; viszont az igazi hit mindig jelen volt és maradt az egyházban. Habár ez az álláspont önmagában véve tiszteletreméltó, a szerzők egyszerűen azonosították Luther tanításait a Bibliával és nem vették figyelembe, hogy a XII. században élt teológusokat nem lehet közvetlenül Luther tanításai alapján megítélni.
A XVI. században jelentkező ellenreformáció ugyan a római katolikus egyházban is bizonyos reformokat valósított meg, a protestáns reformáció legtöbb követelését azonban visszautasította. Ebben a mozgalomban a római egyház tradicióival együtt maradt mértékadó (tradicionalizmus). Ennek értelmében a pápaság "univerzális tisztsége" révén maga a római egyház a biztosíték arra, hogy az igazság birtokában van. Vannak ugyan hibák az egyházban, de az egyház története egy olyan folyamat, amely csak jó irányba haladhat. Ezt az álláspontot képviselte Caesar Baronius (1538-1607) Annales ecclesiastici című könyvében.
A XVIII. század a felvilágosodás százada volt. Ekkor az emberi ész került a középpontba, s a kor gondolkodói ennek fényében tevékenykedtek. Az embert és a történelmet racionalista szemszögből látták és ez a szemlélet vált mértékadóvá a számukra. Így pl. a "sötét középkorról" beszéltek. A világkép deista volt és ennek következtében az egyháztörténeti írásokban szóba sem jött az, hogy a gyülekezetek és azok tagjai az Isten irányítása alatt éltek és élnek, és hogy az egyház több mint egy szociológiai csoport. A "modern" egyháztörténeti felfogás atyja Johann Lorenz von Mosheim (1693-1755) volt. Jelszava a diesseitige Geschichtsschreibung, amellyel azt kívánta kifejezni, hogy Isten keze a történelemben már nem látszik.
A felvilágosodás korát a XIX. században a romantika kora váltotta föl. A felvilágosodás gondolkodóira a racionalizmus volt jellemző: az Isten és a történelem közötti kapcsolat megszűnt. A "modern ember" számára elképzelhetetlenné vált, hogy Isten személyesen beleavatkozik a történelem menetébe. A romantikus szemléletben azonban éppen ennek az ellenkezőjét láthatjuk: a történelmet isteníti, a történelmet egy nagy folyamatnak látja, amely saját törvényei szerint fejlődik; egy fajta élő szervezet, amelyben isteni vonások ismerhetők fel. A romantikus történelemszemlélet fontos képviselői: Karl von Hase és August Neander.
A romantikának egyik ága a német idealizmus, amelynek kiemelkedő képviselője G.W.F.Hegel (1770-1831) volt. Ő a történelemben az "abszolut eszme" kiteljesedését látja (tézis-antitézis-szintézis). Így az egyháztörténet a keresztyén (isteni) eszme érvényesülésének a történelme, amelyben lényegében Isten és az ember egybeesik. Az egyháztörténészek közül F.C.Baur (1762-1860) sorolható ehhez az irányzathoz. Baur a hegeli filozófia felől nézi az Újszövetséget: a Péter féle zsidó-keresztyénség ütközik a Pál-féle pogány-keresztyénséggel, mely összeütközés után a keresztyén eszme érvényesül. Bármily tetszetős is ez a filozófiai ötlet, azért Isten kijelentésén nem uralkodhat, hiszen ez a fajta ellentét (tézis-antitézis) és szintézis nincs meg az Újszövetségben (ld. ApCsel 10. és 11. részeit)!
A XIX. század végétől egyre inkább forráskutatások segítségével dolgozták fel az egyház történetét. Továbbra is megmaradt azonban a kérdés: hogyan kellene az egyháztörténettel foglalkoznunk? Az egyháztörténetre többen tekintettek úgy, mint a kultúrtörténelem egy részére. Az egyházat ezért csupán szociológiai szempontból vizsgálták (Ernst Troeltsch). Mások, mint pl. Adolf von Harnack (1851-1930) az egyház dogmáira koncentráltak, amelyek szerinte a görög gondolkodásnak az eredményei.
Véleményünk szerint az egyháztörténészeknek nem lehet semleges módon foglalkozniuk az egyház történetével. Ezért a következő részben összefoglaljuk azt, hogy álláspontunk szerint mi lehet az egyháztörténetírás kiindulópontja. (folytatjuk)
Jos Colijn |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Egyetemes egyháztörténet |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-07-02 18:09:30, szombat
|
| |
| |
A feleségek kötelezettségei (folytatás)
"És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt." (1Mózes 2:18)
Ahhoz, hogy valaki jó feleség legyen számos területen kell növekedjen. A következőkben két ilyen dologgal fogunk foglalkozni.
1. A feleség egyik kötelessége, hogy a férjével rendszeresen beszélgessen. "És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt." (1Mózes 2:18) Amikor Isten megteremtette a világot Ádámot számos élőlény vette körül, amik ugyan valóban csodálatosak voltak, de értelmes kommunikációra nem voltak képesek. Ezért Isten megteremtette Évát Ádám segítőtársának. A feleség nemcsak az otthont kell rendben tartsa, nevelje a gyerekeket, hanem ő kell legyen a férj legjobb barátja és lelki társa is. Éppen e miatt nagyon fontos, hogy a férjek és feleségek beszélgessenek az élet különféle területeiről napi jelleggel. Hiszen mind a kettejüknek szüksége van a biztatásra, dícséretre, közös nevetésre stb. Erre a kommunikációra pedig időt kell szánni. A férjeknek, feleségeknek meg kell tervezniük, hogy ez mikor történjen meg t.i. amikor mind a kettejüknek van erre ideje. Ez történhet ebéd közben, vagy amikor a gyerekek alszanak, sétálás közben, este lefekvés előtt stb. Ha például a feleség egy nem kommunikatív férjhez is ment hozzá kell bíztassa, bátorítsa férjét arra, hogy beszélgessenek egymással. A férjeknek, feleségeknek sokszor nem ugyanaz az érdeklődési körük, hobbijuk. Sokszor a gyerekek nevelése, munka és számos hétköznapi dolog nehezíti a kommunikációt. Ezen akadályok ellenére is beszélgetni kell egymással. Ebben a bukott világban a férjek és feleségek egymás örökös társai kell legyenek az élet kegyelmében. (1 Péter 3:7) A férj és feleség egymással való beszélgetésének kell legyen lelki oldala is. Ez azt jelenti, hogy a beszélgetéseikkel kell segítsék egymást a megszentelődésben. Ez magába foglalja a családi áhítatot, egymásért való imádkozást, vagy teológiai témákról való beszélgetést stb. A férj és feleség abban a különleges helyzetben vannak, hogy egymásról sokkal többet tudnak, mint bárki más. Ezért nemcsak imádkozni tudnak egymásért, hanem szeretettel rá tudnak mutatni egymás bűneire is. Emiatt nem kell haragudjon az a fél akinek rámutatnak a bűnére, inkább hálás kell legyen hogy társa segít neki a megszentelődésben, a Krisztus képére való formálódásban.
2. A feleség másik kötelessége, hogy férjével rendszeres szexuális kapcsolatot tartson fenn. Az 1 Kor 7: 2-5 ezt mondja: "De a paráznaság miatt minden férfiúnak tulajdon felesége legyen, és minden asszonynak tulajdon férje. A feleségének adja meg a férj a köteles jóakaratot; hasonlóképen a feleség is a férjének. A feleség nem ura a maga testének, hanem a férje; hasonlóképen a férj sem ura a maga testének, hanem a felesége. Ne foszszátok meg egymást, hanemha egyenlő akaratból bizonyos ideig, hogy ráérjetek a bőjtölésre és az imádkozásra, azután ismét együvé térjetek, hogy a Sátán meg ne kísértsen titeket, mivelhogy magatokat meg nem tartóztathatjátok." Az Ige azt tanítja, hogy a házasság mind a férjet, mind a feleséget védi az erkölcstelenségtől. Ez nagyon fontos dolog volt azon hívők számára akik a görög, római társadalomban éltek és az erkölcstelenség és a perverzió kísértésének voltak kitéve. A mi "szex központú" világunkban ez szintén nagyon fontos kérdés. A keresztyén feleségek ezen kötelezettségüket nagyon komolyan kell vegyék. A menstruációs ciklus (Ezékiel 18: 5-6) és közös imádság, böjtölés (1Kor. 7:15) időszakát kivéve a feleség nem foszthatja meg magát férjétől. Az sem helyes ha a feleség az együtt létet mechanikus módon teszi. A feleség boldogan, hevesen, érzelmektől teljes módon és örömmel kell férjének adja magát. Ez nem azt jelenti, hogy a feleség jusson el a csúcsra minden alkalommal (ez egyébként is a férj feladata). Számos nőnek sajnos ez fizikailag is lehetetlen. A feleség azért, hogy férjének adja magát félre kell tegye hétköznapi teendőit is akár időt és áldozatot kell hozzon azért, hogy férjét szexuális örömben részesítse ami a biblikus házasság része kell legyen. Az a feleség aki elhanyagolja férjét ezen a téren kísértéseknek teszi ki társát. Mindenki aki megházasodik tudja jól, hogy egy bizonyos idő után vagy gyerekekkel ezen kötelesség örömteli betöltése egyáltalán nem könnyű dolog. Vannak hormonális változások amik a gyerek szüléssel kapcsolatosak, ezek szintén drasztikusan csökkentik a nők nemi vágyát. Továbbá kis gyerekekről való gondoskodás is úgy megviseli a nőt fizikailag és lelkileg, hogy egyáltalán nincs vágya az együttlét iránt. Sőt egyes nők a kor előrehaladtával szintén nem vágynak a férjjel való testi kapcsolatra. Mit tegyen egy keresztyén feleség ha ezeket tapasztalja? A keresztyén feleség nyitott és őszinte kell legyen férjével ezekkel kapcsolatban is. Ezért kérnie kell férje megértését és segítségét. Ha például hormonális problémák lépnek fel akkor akár orvos segítségét is igénybe lehet venni. A férjnek és feleségnek meg kell vizsgálniuk a különféle problémákat ezen a téren és változtatniuk kell, hogy mind a ketten szívből tudják teljesíteni házassági kötelezettségeiket egymás iránt. A feleségek tehát ne bízzák házasságuk ezen részét a véletlenre, hanem éljenek biblikus felelősségükkel férjük iránt:" Tisztességes minden tekintetben a házasság és a szeplőtelen házaságy; a paráznákat pedig és a házasságrontókat megítéli az Isten" (Zsid 13:4)
Brian Schwertley |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Hosszú építő írások |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-07-02 18:06:35, szombat
|
| |
| |
Kudarc a szeretetben
Nagyon óvatosnak kell azonban lennünk ezen a ponton. Lehet, hogy igaz keresztyének vagyunk, valóban újjászülettünk, mégis kudarcot vallhatunk más keresztyének iránti szeretetünkben.Őszintén szólva, a valóság még ennél is keményebb. Lesznek időszakok (valljuk be könnyek között), amikor egymás iránti szeretetünk valóban kudarcba fullad. Egy bukott világban, ahol Jézus visszajöveteléig nincs tökéletesség, tudjuk, ez lesz a helyzet. Ha elbukunk, természetesen kérnünk kell Isten bocsánatát. Jézus azonban itt nem azt mondja, hogy ha kudarcot vallunk a keresztyén szeretetben, az bizonyíték arra, hogy nem vagyunk keresztyének.
Vizsgáljuk ezt meg egyénileg, önmagunkra vonatkoztatva. Ha kudarcot vallok a keresztyén szeretetben, az nem jelenti azt, hogy nem vagyok keresztyén. Jézus itt mégis azt mondja, hogy ha nincs benem elegendő szeretet a többi keresztyén iránt, a világnak jogában áll azt az ítéletet hozni, hogy nem vagyok keresztyén.
Ez a különbségtétel nagyon fontos. Ha kudarcot vallunk is a keresztyén szeretetben, azért nem kell szívünket kiszakítani, mintha ez azt bizonyítaná, hogy elkárhozunk. Senki más, csak maga Krisztus tudott bűn nélkül élni. Ha keresztyén voltunknak az lenne a fokmérője, hogy sikerül-e keresztyén testvéreinket szeretni, egyetlen keresztyén sem lenne, mert minden ember bűnös. Jézus itt egy lakmuszpapírt, egy jól működő hőmérőt ad a világnak. Egy jelet, amely ha nem észlelhető, Jézus megengedi, hogy a világ azt a következtetést vonja le: ,,Ez az ember nem keresztyén." Lehet, hogy a világ hibás következtetést von le, mert ha az illető valóban keresztyén, akkor tévednek a kívülállók.
Az is igaz, hogy hitetlen emberek gyakran bújnak a keresztyének látható magatartása mögé, és így kiáltanak: ,,Képmutatók!", pedig valójában arról van szó, hogy bűnösségük miatt nem képesek Jézus követelményeivel szembenézni. De Jézus itt nem erről beszél, hanem arról, hogy egyénileg és csoportosan is felelősséggel tartozunk, hogy úgy szeressük a többi igaz keresztyént, hogy a világ ne mondhassa ránk, hogy nem vagyunk keresztyének.
Folytatjuk
Francis A. Schaeffer |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Ismertető jelük: A szeretet |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-07-02 18:02:46, szombat
|
| |
| |
A szeretet színvonala
A Jn 13 verseinek másik fontos üzenete a tőlünk megkívánt szeretet színvonalára vonatkozik. Úgy kell szeretnetek minden keresztyént, ,,ahogyan én - mondja Jézus - szerettelek titeket". Nos, gondoljunk csak arra, milyen volt és mekkora volt Jézus szeretete! Természetesen tudjuk, hogy Jézus végtelen, mi pedig halandók vagyunk. Mivel Ő végtelen, a mi szeretetünk sosem lehet olyan, mint az övé: nem lehet végtelen.
Mégis, az a szeretet kell, hogy irányadó legyen számunkra, amelyet Ő tanúsított és tanúsít irántunk. Nem engedhetjük lejjebb a mércét! Úgy kell szeretnünk a valódi keresztyéneket, ahogy Krisztus szeretett bennünket. Ezek után két dolgot tehetünk. Mondhatjuk, hogy ,,értem, értem", és aprócska zászlót készíthetünk a következő felirattal: ,,Szeretünk minden keresztyént." Ezt aztán mindig magunknál hordjuk, és a kellő pillanatban előrántjuk és lobogtatjuk. Ez elég visszataszító!
Reakciónk lehet ilyen visszataszító, az elképzelhető legszégyenletesebb; vagy ellenkezőleg, egészen mély, az elképzelhető legmélyebb. Ha az utóbbit szeretnénk, akkor a biblia-hívő keresztyéneknek sokat kell erről a kérdésről beszélni, írni, töprengeni, sok időt és imádságot kell rááldozni. Haldokló kultúránkban az egyháznak szeretőképes egyháznak kell lennie! Hogyan fog hát ez a haldokló kultúra vélekedni rólunk? Jézus azt mondja: ,,Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást." Ma, a huszadik század végén Jézus felhatalmazza a világot valamire. Isteni tekintélyével megadja a világnak a jogot, hogy megítélje, vajon te és én újjászületett keresztyének vagyunk-e. Mégpedig annak alapján, hogy észrevehető-e a szeretetünk minden keresztyén iránt.
Félelmetes, ugye? Jézus a világhoz fordul, és azt mondja: ,,Szeretnék mondani nektek valamit. Tekintélyemnél fogva felhatalmazlak benneteket: megítélhetitek, hogy valaki keresztyén-e vagy sem, mégpedig annak alapján, hogy szereti-e az összes többi keresztyént." Más szavakkal, ha az emberek odajönnek hozzánk, és az arcunkba vágják az ítéletet, hogy nem vagyunk keresztyének, mert nem mutatunk szeretetet a többi keresztyén iránt, akkor el kell fogadnunk, hogy csak élnek azzal a kiváltsággal, amit Jézus adott nekik.
Nem haragudhatunk meg! Ha az emberek azt mondják, hogy ,,te nem szereteted a többi keresztyént", haza kell mennünk, térdre borulnunk, és megkérdeznünk Istentől, hogy valóban így van-e. És ha igen, akkor joguk volt azt mondani, amit mondtak.
Folytatjuk
Francis A. Schaeffer |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Ismertető jelük: A szeretet |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-07-02 17:56:43, szombat
|
| |
| |
3. A bűn újraértelmezése
,,... hány esztendeje szolgálok neked..."
A boldogság megtalálásának két útja
Jézus a két testvéren keresztül mutatja be azt a két alapvető utat, ahogyan az emberek a boldogságot és a beteljesedést keresik: a morális konformizmus útját és az önfelfedezés útját. Mindkettő általános, átfogó magyarázó elvet jelent - prizmát, amelyen át a világot szemléljük. És mindkettő segít meggyőződni önmagunk fontosságáról, értékességéről, segít eligazodni a világban, különválasztani azt, ami számunkra jónak és rossznak tűnik.
A példázatban természetesen az idősebb fiú a morális idomulás, a konformizmus jelképe. A farizeusok Jézus korában abban hittek, hogy népük csak akkor őrizheti meg Isten által való kiválasztottságát, és csak akkor nyerheti el a végső üdvösséget, ha szigorúan engedelmeskedik a Bibliának. Számtalan variációja van ennek a viszonyulásmódnak, de közös bennük az, hogy Isten akaratát és a közösségi normákat az egyéni beteljesedés elé helyezik. E megközelítés szerint csak erkölcsi feddhetetlenség által jön el a boldogság és egy igazabb világ. Néha ugyan meg lehet botlani, de majd aszerint ítéltetünk meg, hogy a bűnbánatunk mennyire erős, és mennyire alázkodtunk meg. Vagyis hibázni is csak egy bizonyos mérce szerint lehet.
A történetben szereplő ifjabb testvér az önfelfedezés útját járja. Az ősi patriarchális kultúrákban csak néhányan merészkedtek erre az útra - ma ezt sokkal többen választják. E szemlélet szerint az egyénnek szabadon kell megvalósítania önmagát és a saját céljait, nem törődve a szokásokkal, konvenciókkal. Sokkal jobb lenne a világ, gondolják azok, akik ezt az utat járják, ha a tradíció, az előítélet, a hierarchiára alapuló tekintély és a személyes szabadság többi korlátja meggyengülne vagy szertefoszlana.
E kétféle életmódot és elkerülhetetlen összeütközésüket mutatja be A kis szemtanú című híres amerikai krimi. A történet szerint Rachel, az amish szektába tartozó fiatal özvegy beleszeret a tudatosan nem amishként élő rendőrbe, John Bookba. Apósa, Eli figyelmezteti, hogy ez tilos, és hogy a szekta vénei ezért megbüntethetik. Hozzáteszi, hogy Rachel gyerekesen viselkedik. - Ezt én ítélem meg - feleli a nő. - Nem, ők fogják megítélni. És én is, ha szégyent hozol rám - mondja Eli prófétai hevülettel. - Magadra hozol szégyent - válaszolja Rachel megrendülten, de büszkén, és elfordul.
A kétféle életút pontos ábrázolása ez. A morális konformizmus embere így szól: ,,Nem azt teszem, amit én akarok, hanem azt cselekszem, amit a hagyomány és a közösség megkövetel." Az önfelfedezés útján járó pedig így szól: ,,Csak én dönthetem el, mi jó és mi rossz nekem. Úgy fogok élni, ahogyan én akarok, és így megtalálhatom valódi önmagamat és a boldogságomat." A nyugati társadalom e két megközelítés mentén hasadt ketté, és olyan mély közöttünk a hasadás, hogy nem is vagyunk képesek belegondolni abba, hogy másként is lehet élni, mint ahogyan tesszük. Ha megítéljük az egyik viszonyulásmódot, vagy eltávolodunk tőle, mindenki azt hiszi, a másikat választottuk - olybá tűnik, mintha választani kellene, mintha két ellentétes oldalon álló csoport létezne a világon. Az erkölcsi konformisták azt mondják: ,,Az erkölcstelen emberek - akik a maguk útját járják - teszik tönkre a világot, és az erkölcs embereinél van a megoldás." Az önfelfedezés propagálói azt mondják: ,,A bigottak - akik azt hajtogatják, ,,nálunk van az igazság" - teszik tönkre a világot, és a haladás embereinél van a megoldás." Mindkét oldal így szól: ,,A mi szemléletünk fogja helyrehozni a világot, és aki nincs velünk, az ellenünk van."
De vajon az következik-e ebből, hogy mindenkit be lehet sorolni vagy az egyik vagy a másik kategóriába? Igen is, meg nem is. Sokakat a temperamentumuk eleve hajlamossá tesz az erkölcsi konformizmusra vagy az önfelfedezésre. Néhányan ide-oda ingadoznak a két oldal közt, kipróbálják mindkét stratégiát életük egy-egy szakaszában. Sokan az erkölcsi konformizmus útján indultak el, aztán úgy érezték, hogy az összetörte őket, és drámai fordulattal az önfelfedezés útjára léptek. Mások épp az ellentétes irányban tesznek lépéseket. Vannak olyan emberek, akik egyetlen személyiségen belül keverik mindkét megközelítést. Konzervatívnak tűnő idősebb testvérek, akik úgy szelepelnek, hogy van egy titkos fiatalabb fiú életük. Amikor a rendőrség lecsap az internetes világ szexuális ragadozóira, akkor rendszeresen a hálójukba akad számos vallásos ember, egyházi tisztviselő. És persze sokan vannak olyanok, akik vallástalanok, szabadelvűek, viszont a konzervatív hívőket egy igazi, keményvonalas farizeus meggyőződésével és lekezelésével utasítják el. Vannak tehát variációk, de alapvetően mégis kétféle út létezik. Jézus példázata arról szól, hogy mindkét megközelítés rossz. És Jézus egy radikális alternatívát mutat fel.
Két elveszett fiú
Az első felvonásban a fiatalabb testvéren keresztül Jézus a közkeletű módon írja le a bűnösség állapotát. A kisebbik fiú megalázza a családját. Feslett, tékozló életet él. Elveszít minden mértéket. Elidegenedik az apjától, aki az Atyát képviseli a történetben. A korabeli hallgatóság bizonyosan egyetértett abban, hogy aki így él, az eltávolodik Istentől. A második felvonásban viszont az idősebb fiú kerül a középpontba, aki kényesen vigyáz arra, hogy mindvégig engedelmes legyen az apjának - és Istennek, ha továbbvisszük a párhuzamot. Uralkodik magán, megfontolt. Tehát van két testvér, a konvenciók szerint az egyikük ,,rossz", a másikuk ,,jó", mégis mindkettő eltávolodik az apától. Annak mindkettejük elé ki kell mennie, és be kell invitálnia őket szeretete ünnepére. Nemcsak egy fiú veszett el a történet szerint, hanem kettő.
Ám a második felvonás meglepő fordulattal zárul. Jézus, a mesélő tudatosan meghagyja az idősebbik testvért az elidegenedettség állapotában. A rossz fiú bemegy az apja lakomájára, a jó fiú nem. Aki prostikhoz járt, megmenekül, a feddhetetlen erkölcs embere a történet végén még az elveszettség állapotában van. Szinte halljuk, ahogy a farizeusok levegő után kapkodtak, mikor véget ért a történet. Mert minden fenekestül felfordult benne, amit valaha is tanítottak nekik.
És Jézus nem hagyja ennyiben a dolgot - jön még egy sokkoló fordulat. Miért nem megy be a nagyobbik testvér? Önmaga adja meg a választ: ,,soha nem szegtem meg parancsodat". Az idősebb fiú nem saját jósága ellenére veszti el apja szeretetét, hanem éppenséggel a jósága miatt. Nem a bűne képez akadályt közte és az apa közt, hanem erkölcsössége felett érzett büszkesége. Nem a ballépéseinek sora, hanem törvénytisztelete tartja vissza attól, hogy részt vegyen az apa lakomáján.
Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy a két fiú szíve és az általuk képviselt kétféle út sokkal jobban hasonlít egymásra, mint ahogy az elsőre látszik. Mit akart a fiatalabb fiú az élettől? Elege lett abból, hogy az apja fennhatósága alatt gyarapítsa a családi vagyont. Saját maga akart dönteni és szabadon rendelkezni az örökség rá eső részével. Hogyan érte el ezt? Merész erőjátszmával, a közösségi normáknak való botrányos szembeszegüléssel, a teljes függetlenség kinyilvánításával.
Mit akart a nagyobbik fiú? Azt látjuk, hogy tulajdonképpen ugyanazt, mint az öccse. Éppúgy elutasította az apát, mint a fiatalabb testvér. Ő is inkább az apai vagyonra vágyott, nem az apára. De míg az öccse elment messzi vidékre, addig a nagyobbik fiú az apa mellett maradt, és ,,soha nem szegte meg parancsát". Ő így kívánta megragadni az irányítást. Kimondatlan követelése: ,,Mindig engedelmeskedtem neked, most pedig neked kell úgy cselekedned, ahogyan én akarom!"
A két fiú szíve hasonlít. Mindketten megtagadták az apai hatalmat, és keresték, miképpen bújhatnának ki alóla. Olyan pozíciót akartak maguknak, amelyből ők diktálhattak az apjuknak. A maga módján fellázadt mindkettő - az egyik úgy, hogy rossz fiúvá, a másik pedig úgy, hogy túlságosan jó fiúvá vált. Mindketten eltávolodtak apjuktól - elveszett fiúk lettek.
És most már világos - Jézus arról beszél, hogy az apát egyik fiú sen önmagáért szerette. Csak használták őt saját önös érdekeik kielégítésére, ahelyett hogy önmagáért szerették volna, szolgálták volna, és élvezték volna a vele töltött időt. Vagyis lehet Isten ellen lázadni és eltávolodni tőle úgy is, hogy megszegjük a szabályokat, és úgy is, hogy gondosan betartjuk őket. Sokkoló ez az üzenet - Isten törvényeinek figyelmes betartása éppenséggel az Isten elleni lázadás stratégiája is lehet.
A bűn mélyebb megértése
Jézus példázata elmélyíti a bűnről alkotott elképzelésünket. A legtöbb ember azt gondolja, hogy az a bűn, ha megszegjük Istennek a jó magaviseletre vonatkozó törvényeit. Ám Jézus definíciója ennél jóval sokrétűbb.
Flannery O'Connor amerikai regényíró Csalhatatlan vér című kisregényében így jellemzi a Hazel Motes nevű szereplőt: ,,a lelke mélyén réges-rég ott volt szavak nélkül is a meggyőződés, hogy Jézustól csak akkor szabadulhat, ha a bűnt is messzire elkerüli". Ez egy nagyon izgalmas meglátás. El lehet kerülni Jézust, a megváltót úgy, hogy betartjuk az összes erkölcsi előírást. És aki ezt teszi, az ,,jogokra" tart számot. Annak Isten köteles felelni az imádságaira, jó életet biztosítani neki, valamint belépőjegyet a mennybe. Nincs szükség megváltóra, aki ingyen kegyelemből bocsát meg, mert az ilyen ember önmaga megváltója. Ez a hozzáállás egyértelműen az idősebb fiúé. Miért haragszik ennyire az apára? Úgy érzi, joga van rendelkezni a családi vagyon, a köntösök, a gyűrűk, a vágóállatok felett. Hasonlóképpen, a vallásos emberek annak jegyében élnek erkölcsösen, hogy ők maguk befolyásolhassák és irányíthassák Istent, hogy adóssá, önmaguk elkötelezettjévé tegyék. Így - minden kegyességük és morális igényességük ellenére - mégiscsak Isten fennhatósága ellen lázadnak. Aki tehát azt hiszi - mint a nagyobbik fiú -, hogy Istennek meg kell őt áldania, mert olyan keményen megdolgozott érte és olyan jó ember, annak Jézus lehet a példaképe, ihletője, de nem a megváltója. Az ilyen ember megváltója nem más, mint saját maga.
A testvérek homlokegyenest különböző viselkedésmódja mögött ugyanaz a motiváció és cél húzódik meg. Különböző módokon, de mindketten használni akarják az apjukat, hogy megszerezzék azt, amire vágyik a szívük. A vagyont, és nem az apjuk szeretetét kívánják, attól várják a boldogságot és kielégülést.
A történet legvégén az idősebb fiúnak módja van rá, hogy igazán megörvendeztesse az apját azzal, hogy bemegy a lakomára. Csakhogy neheztelő vonakodása azt mutatja, soha nem volt célja boldoggá tenni az apját. Amikor az visszafogadja kisebbik fiát, és ezzel csökken a nagyobbik fiú részesedése a családi vagyonból, kiderül, mi rejtőzött a báty szívében. Mindent megtesz, hogy megbántsa és visszautasítsa apját.
Aki engedelmességével irányítani akarja Istent, mint az idősebb fiú, annak az erkölcsössége csupán eszköz, amivel rá akarja bírni Istent arra, hogy megadja neki, amire vágyik. Ennek kitűnő példája az ifjú Salieri alkuja Istennel Peter Schaffer Amadeus című híres drámájában:
,,Józan tizenhat esztendős gyerek voltam, eltelve a jóra való elszántsággal. Letérdepeltem az Alkuk Istene elé, egész lelkemet beleadva imádkoztam a potyogó vakolat alatt: 'Signore, hadd legyen belőlem komponista! Adj nékem annyi hírnevet, hogy élvezni tudjam! Viszonzásul erényben fogok élni. Tisztaságot fogadok. Igyekszem majd javítani felebarátaim sorsán. És életem minden napján sok-sok muzsikával foglak dicsérni!"
Salieri tehát fiatalon fogadalmat tesz Istennek. Távol tartja magát a nőktől, zenét szerez fáradhatatlanul, ingyen tanít, támogatja a szegényeket. És ekkor megjelenik Mozart, akinek zenei tehetsége messze meghaladja az övét. Mozart zsenialitása isteni adomány. Középső neve, az Amadeus azt jelenti: Istentől szeretett. Mindazonáltal Mozart közönséges alak, egy hedonista, igazi ,,kisebbik fiú". A tehetség, amelyet Isten oly bőkezűen Mozartra tékozolt, a hit krízisét indítja el Salieri, a ,,nagyobbik testvér" szívében. És Salieri monológja nagyon hasonlít ahhoz, amit a báty mond a jézusi parabolában: ,,Miért?... Mit vétettem én?... Mind e mai napig elszántan szolgáltam az erényt. Sok-sok órát fáradoztam embertársaim megsegítésére... Te tudod, milyen keményen dolgoztam!" De felbukkant Mozart. ,,Rosszindulatú, gyűlölködő, beképzelt Mozart! Ki soha, egyetlen percet nem dolgozott azért, hogy másokon segítsen!... Őt választottad egyedüli letéteményesedül!" Végül pedig így szól Istenhez Salieri: ,,Mostantól fogva ellenségek leszünk, Te meg én!" - és ezután azon igyekszik, hogy tönkretegye Mozartot. Schaffer drámájában ugyanakkor Isten néma marad, nem úgy, mint Jézus történetében, ahol az apa megpróbálja megmenteni nagyobbik fiát, mikor azt kezdi elnyelni saját keserűsége, gyűlölete, kétségbeesése - mindaz, amibe Salieri belefullad.
Salieri erőlködéséről, hogy tiszta és jóságos legyen, végül kiderül, hogy valójában merő önzőség. Isten és a szegények csak eszközül szolgáltak neki. Azzal hitegette magát, hogy idejét, pénzét őértük áldozta, de ez valójában nem volt áldozat. Önmagáért tette, hírnévért, vagyonért, önbecsülésért. ,,Én jó ember voltam, abban az értelemben, ahogy a világ használja ezt a szót. És mire jutottam vele?" Amikor Salieri észreveszi, hogy szolgálata nem hozza meg a hőn óhajtott dicsőséget, gyilkos indulat támad benne. A feddhetetlen és tiszteletre méltó Salieri nagyobb bűnre képes, mint a feslett erkölcsű, trágárkodó Mozart. S míg a színmű Amadeusa vallástalan, addig az istenfélő Salieri lesz az, aki Istentől mégis a legtávolabbra kerül, éppúgy, mint a nagyobbik testvér a példázatban.
Az idősebb testvér lelkülete nem mindig mutatkozik meg ennyire leplezetlenül. Ismertem egy nőt, aki évekig egy keresztyén misszió munkatársa volt. Amikor középkorú éveiben megtámadta egy krónikus betegség, kétségbeesett. Szíve mélyén azt érezte, a sok munkáért cserébe Isten tartozik neki egy jobb élettel. És e feltételezés miatt rettentő nehéz volt kimásznia a gödörből - de megtette. Sikerének kulcsa az volt, hogy észrevette magában az idősebbik testvér lelkületét.
Az idősebb testvérek azért engedelmeskednek Istennek, hogy elnyerjék, amire vágynak. Nem Istenre vágynak, arra, hogy rá hasonlítsanak, hogy szeressék, megismerjék őt, hogy örömöt okozzanak neki. Így kerülhetik el a vallásos és erkölcsös emberek Jézust mint megváltót és Urat - pontosan úgy, ahogy a fiatalabb fiúk vallástalanságukkal és azzal a meggyőződéssel tartják magukat távol tőle, hogy a jó és a rossz mércéje saját kezükben van.
Jézus radikálisan újradefiniálja, hogy mi is a baj velünk. Szinte mindenki úgy gondolja, hogy a bűn egy listányi törvény megszegését jelenti. Erre Jézus mutat nekünk valakit, aki minden szabályt betartott, és mégis épp olyan elveszett, mint egy zülött életű ember. Miért van ez így? Mert a bűn nemcsak szabályszegést jelent, hanem azt, amikor megváltóként, úrként, bíróként állítjuk Isten helyébe magunkat - ahogy a példázat mindkét főszereplője megpróbálta kiiktatni az apai fennhatóságot az életéből.
A fiatal Salieri erősen tiltakozott volna, ha valaki szembesíti viszonyulásával. Visszautasította volna a feltételezést, hogy nem az Isten tetszését, hanem a magáét szolgálta feddhetetlen életvitelével - hát nem hozott elég dicsőséget Istennek, nem hajolt meg előtte? Valójában pedig csupán adósává igyekezett tenni Istent, uralkodni akart fölötte, önmaga megváltója kívánt lenni, és nem a puszta kegyelemre hagyatkozott. És amikor megkeseredett és meggyűlölte Mozartot, s közben úgy érezte, Isten igazságtalan hozzá, az egyetlen Bíró helyébe állt.
Két módon lehet az ember önmaga megváltója. Az egyik: ha megszegi az erkölcsi törvényeket és a saját útját járja. A másik: ha megtartja az erkölcsi törvényeket és igyekszik nagyon, de nagyon jó lenni.
Mindketten vétkeztek, mindketten szeretetet nyertek
Jézus nem választja szét a világot az erkölcsös ,,jó fiúkra" és az erkölcstelen ,,rossz fiúkra". Arra mutat rá, hogy mindenkinek van önmegváltó terve, és mindenki Istent és a többieket használja arra, hogy hatalomra, irányításra tegyen szert. Ki így, ki meg úgy teszi. Mindkét fiú vétkezett, és az apa mégis gondoskodik mindkettőjükről, visszahívja őket szeretetének ünnepére.
Ez azt jelenti, hogy Jézus üzenete, az evangélium maga, egy egészen újfajta lelkiséget közvetít. A jézusi evangélium nem választás a vallásosság és a vallástalanság, a feddhetetlenség és a züllöttség, az erkölcsiség és az erkölcsi relativizmus, a konzervativizmus és a liberalizmus között. És nem is lehet elhelyezni valahol a két pólus között félúton - az evangélium valami egészen más. Az evangélium szerint ugyanis mindenki eltévedt, és mindenki szeretetet nyer. A megszólítás mindenkinek szól, hogy ismerje fel ezt, és változzon. Ezzel szemben az idősebb testvérek két csoportra osztják az embereket: ,,a jóknak, mint amilyenek mi vagyunk, van helyük a világban, a rosszaknak pedig, akikkel csak gond van, nincs helyük itt." Az ifjabb testvérek, még ha nem is hisznek Istenben, hasonlóképpen vélekednek: ,,a nyitott és toleráns embereknek van helyük a világban - ki innen a bigott, beszűkült emberekkel, akikkel csak gond van!" Jézus viszont így szól: ,,aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik" (Lk 18,14). Azok az emberek, akik bevallják, hogy híjával vannak a jóságnak és a nyitottságnak, közelebb tudnak lépni Istenhez, hiszen a kegyelem elnyerését az előzi meg, hogy megérzed, szükséged van rá. Akik köszönik, remekül vannak, azok eltávolodnak tőle. Ő ,,meglátja a megalázottat, és messziről megismeri a fennhéjázót" (Zsolt 138,6).
Egyszer egy napilap feltette a kérdést: ,,Mi a gond a világgal?" G. K. Chesterton, a híres angol katolikus író és gondolkodó állítólag ezt a kis levelet küldte a szerkesztőségnek: ,,Tisztelt Uraim! Én vagyok a gond. Tisztelettel, G. K. Chesterton." Ez annak az embernek a felelete, aki megértette Jézus mondanivalóját.
Noha mindkét fivér vétkezett, és mindkettő szeretetet nyert, a történet különbözőképpen végződik a számukra. Miért alakítja Jézus úgy az elbeszélést, hogy egyikük megmenekül, az apa visszafogadja, a másik pedig nem (legalábbis amíg tart a történet)? Lehet, hogy Jézus azt mondja, bár az önmegváltás mindkét formája rossz, az egyik mégis veszélyesebb a másiknál. Ez rejtve marad a példázatban. A fiatalabb testvér nyilvánvaló módon fordított hátat apjának. Szó szerint, valóságosan és morális értelemben is otthagyta. És noha a báty otthon maradt, mégis távolabbra került az apjától, jobban elidegenedett tőle, mint az öccse, mert teljességgel vak volt saját állapotára. És nagyon megsértette volna az a feltételezés, hogy ő így lázad apja fennhatósága ellen. Pedig ezt tette. Mindezek miatt idősebb fiúnak, farizeusnak lenni spirituálisan sokkal emésztőbb állapot, mint fiatalabb testvérnek. Ha azt sugalljuk a vallásos embereknek, hogy nem helyes az Istenhez való viszonyuk, felháborodnak: ,,Hogy merészeled ezt mondani? Hisz mindig ott vagyok a templomban, amikor csak lehet!" Erre Jézus azt feleli: ,,Ez lényegtelen." És ilyet őelőtte még senki sem tanított.
(folyt. köv.)
Timothy Keller |
|
| |
|
0 komment
, kategória: A tékozló Isten... |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-07-02 17:51:32, szombat
|
| |
| |
I. Rész
Életemből (folytatás)
A harc vége (folytatás)
A szabadulás végül egészen váratlan módon következett be. Egy hadnagynőt, aki nálam mintegy tíz évvel idősebb volt, a Rock Springs-i otthonból hozzánk hoztak, mert úgy látták, hogy hamarosan meg fog halni tuberkulózisban. Kezdettől fogva teljes figyelmemet magára vonta, és kedves barátom lett az Úrban. Mártírt láttam benne, aki életét áldozta a szenvedő világért. Sokszor beszélgettem vele, és pontosan megfigyelhettem. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy az egész üdülőben ő az egyetlen igazán megszentelt életű asszony.
Elképzelhető a csodálkozásom, amikor éppen ez a nőtestvér néhány héttel később egy barátnőjével eljött hozzám, és arra kért, olvassak fel nekik valamit. Azt mondta: "Hallottam, hogy maga mindig Isten dolgaival foglalkozik, és szükségem van segítségére." Szólni sem tudtam az elképedéstől: éppen én legyek az, aki neki segítséget nyújt! Én, aki túlságosan is jól ismertem saját szívem nyomorult állapotát, ugyanakkor mélyen meg voltam győződve, hogy az a nőtestvér a Szentlélekben bírja a tökéletességet. Amikor jöttek, éppen Lord Byron: "Chide Harod" - ját olvastam. És most éppen én foglalatoskodjam szent dolgokkal!
Ez a föltevés túl kellemetlennek és fantasztikusnak tűnt előttem, mint valami komédia, mindez az egymással való összehasonlítgatás, s ahogyan újra meg újra kölcsönösen ámítgattuk egymást. Gyorsan félretettem könyvemet, és föltettem magamnak a kérdést: mit olvassak? Isten gondviselése következtében pillantásom egy traktátusra esett, amelyet anyám néhány éve kezembe nyomott, de amelyet mindig féltem elolvasni, mert úgy gondoltam, csak még jobban összezavar engem, annyira tartottam mindentől, amin nem volt található az Üdvhadsereg jelzése. Hirtelen ösztönzésre ezt vettem elő, és azt mondtam: "Ebből fogok felolvasni. Igaz, nem egyezik a mi tanításunkkal, ennek ellenére érdekes lehet." És olvasni kezdtem, oldalról oldalra, anélkül, hogy sok figyelmet szenteltem volna az olvasottaknak, csak abban reménykedtem , hogy valamiképpen megvigasztalhatom és megnyugtathatom ezt a haldokló nőtestvért. Ez az írás különösképpen a természeti ember romlottságát tárgyalta. Megmagyarázta a Krisztus halála által való szabadulást. Ezután részletesen írt a hívő ember kettős természetéről, és örök üdvbizonyosságáról. Ez nevetségesnek és abszurdnak tűnt számomra. A traktátus utolsó része próféciával foglalkozott. Ezt azonban már nem olvastuk el. Egészen megrémültem, amikor a traktátusnak kb. a felénél J. hadnagynő felkiáltott: "Kedves kapitányom, gondolja, hogy mindaz, amit most olvas nekünk, igaz? Bárcsak tudnék benne hinni, mert akkor békességben halnék meg!" Csodálkozva kérdeztem? "Csaknem gondolja azt, hogy így, ahogyan van, nem halhat meg békességben? hiszen meg van mentve és meg van szentelve, és olyan élménye volt, amely után én éveken át vágyodtam, és most fél a haláltól?" "Olyan boldogtalan vagyok" - felelte a nőtestvér. "Nem mondhatja rólam, hogy megszentelt vagyok. Nem is tudom ezt elérni. Évről évre harcoltam érte, és mégsem sikerült soha erre az állapotra eljutnom. Ezért akartam magával beszélni, mert bizonyos voltam benne, hogy már elérte ezt az állapotot, és segíteni tud nekem." Csodálkozva néztünk egymásra, és amikor rádöbbentünk a helyzet nevetséges, ugyanakkor tragikus voltára, hisztérikus nevetésben törtem ki, ő pedig ugyanolyan hisztérikus zokogásban. Így szóltam: "De hát mi van velünk mindnyájunkkal? Senki nincs, aki jobban megtagadta volna magát Krisztusért, mint itt mi. Szenvedünk, gyötörjük magunkat, és majd tönkremegyünk abban a kísérletezésben, hogy Isten akaratát teljesítsük; és mégis, egyikünknek sincsen tartós békessége. Időnként boldogok vagyunk, örvendezünk az összejöveteleinken, de egyikünk sem tudja, végül is hová vezet ez az egész."
"Úgy gondolja, az a baj, hogy túlságosan ráhagyatkozunk saját erőfeszítéseinkre? - kérdezte. - Meglehet, hogy miközben Krisztusban bízunk, és abban, hogy Ő megváltott, ugyanakkor azt hisszük, hogy ezt a megváltást saját hűségünkkel kell megtartanunk?"
"De ha másként gondolkodnánk - szakítottam félbe -, akkor ajtót nyitnánk minden lehetséges bűn számára."
Így beszélgettünk tovább, míg végül kimerülten felállt, hogy menjen, előzőleg azonban még megkérdezte tőlem, eljöhet-e néhány más testvérrel a következő este, hogy még egyszer elolvassuk együtt ezt a könyvecskét, és beszélgessünk róla. Ebben nagyon is szívesen beleegyeztem.
Mindkettőnk számára, mind J. hadnagynő számára, mind számomra ez az este és a beszélgetés, amelyet állapotunkról folytattunk, a szabadulás kezdetét jelentette. Nyíltan megvallottuk egymásnak a jelenlévő nőtestvér előtt, hogy nem vagyunk teljesen megszenteltek. És elkezdtük komolyan kutatni segítségért a Szentírásban. Félretettem minden nem keresztyén olvasmányomat, hogy semmi se térítsen el a gondos, imádságos bibliatanulmányozástól. Beláttuk, hogy magunkban kerestük a megszentelődést, ahelyett hogy kívülről vártuk volna a segítséget. Felismertük, hogy ugyanaz a kegyelem, amely megmentett bennünket, továbbra is hordozni képes. Halványan sejtettük, hogy valóban mindent Krisztustól kell várnunk, mert különben nem lehet a legcsekélyebb reménységünk sem.
Számos kérdés zavart és nyugtalanított bennünket. Láttuk, hogy abból, amit hittünk, sokminden nyilvánvalóan ellentmond Isten Igéjének. De még sokkal többet nem értettünk meg, mert az addig vallott tanok valósággal foglyul ejtették lelkünket. Tanácstalanságomban fölkerestem azt a prédikátort, akiről tudtam, hogy közössége van az általunk olvasott traktátus szerzőjével. Nagy nyereséggel hallgattam két ízben az igehirdetését. Azonban még nagy volt bennem a zűrzavar, bár lassanként kezdtem ismét szilárd talajt érezni lábam alatt. Lassanként áthatott engem az az igazság, hogy hitre jutásommal valamennyi áldás, mint amilyen a szentség, a tökéletes szeretet és tisztaság, Krisztusban az enyém lett, és az enyém is marad, mert Isten kegyelmében nekem ajándékozta őket. Reménységemet az álnok emberbe vetettem, miközben mindenem megvolt abban az egyetlen Emberben, aki mindezt megszerezte számomra! Azonban hosszú hetekbe került, amíg ezt be tudtam látni.
Egy másik, sokaknak áldásul szolgáló könyvecske is nagy segítséget jelentett mindkettőnknek. Már maga a címe is örömet szerzett: "Védettség, biztonság, öröm" (magyarul: Evangéliumi Kiadó). Más iratok is a kezembe kerültek, és buzgón olvastam azokat. Minden megadott igehelyet kikerestem, összehasonlítottam őket a párhuzamos helyekkel, valamint a hasonló vagy ellentétes részletekkel. Ugyanakkor naponta Istenhez könyörögtünk: mutassa meg nekünk igazságát. J. testvérnő hamarabb ismerte föl, mint én. Teljes világosságot nyert, amikor felismerte, hogy mindörökre össze van kötve Jézus Krisztussal, a Fővel, és mint szőlővesszőnek, örök élete van a Szőlőtőn. Öröme nem ismert többé határokat, és attól az órától kezdve egészségi állapota is javult, úgyhogy azután még hat évig élt. Végül megtért Urához, miután felőrlődött élete a fáradozásban, hogy másokat Krisztushoz vezessen. Sokakban talán csalódást támaszt, hogy mindvégig hű maradt a ,, hadsereg"-hez. Az volt (nézetem szerint hamis) meggyőződése, hogy helyén kell maradnia, hogy ott hirdesse az immár megtalált igazságot. Halála előtt azonban megbánta ezt az elhatározását. Utolsó szavai, amelyeket nekem és egy jelenlevő testvérnek mondott, ezek voltak: ,,Mindenem megvan Krisztusban, ebben bizonyos vagyok. De bárcsak hívebb lettem volna a Gyülekezettel, mint Krisztus Testével kapcsolatos igazsághoz. Félrevezetett a buzgóságom, amelyről azt hittem, Istentől való, és most már késő engedelmeskedni."
Négy nappal azután, hogy ő oly világosan fölismerte az igazságot, nekem is eloszlott minden kétségem és félelmem, és megtaláltam beteljesedésemet Krisztusban. Lehetelennek láttam, hogy továbbra is azon a helyen maradjak, ahol voltam. Egy héten belül elhagytam azt az egyetlen emberi szervezetet, amelyhez, mint keresztyén valaha is tartoztam, és azóta nem ismerek más főt, mint egyedül Krisztust , és egyetlen más testet sem, mint a Gyülekezetet, amelyet Ő megváltott drága vérével. Vidám és boldog évek következtek, és ha visszatekintek az útra, amelyen Isten végigkísért, csak hálás lehetek mérhetetlen nagy kegyelméért, amellyel megszabadított az önvádaktól, és fölismertette velem, hogy a tökéletes szentség és a tökéletes szeretet nem bennem található, hanem csak Jézus Krisztusban.
Egész további életem során egyre többet tanultam; minél többet foglalkozik szívem Krisztussal, annál jobban megtapasztalom a bűn hatalmából való gyakorlati szabadulást, és annál jobban fölismerem, mit jelent az, hogy az Isten szeretete kitöltetett szívünkbe a Szentlélek által, amely adatott nekünk, mint az eljövendő dicsőség záloga. Mióta megszabadultam a bilincsektől, azóta olyan szabadságot és örömet találtam, amelynek létezését a földön lehetetlennek tartottam. És most már van bennem bátorság, hogy erről az igazságról másoknak is beszéljek, hogy azok is elfogadják azt, és ez a bátorság erős ellentétben áll, a múlt bizonytalanságával.
A könyv második felében valamivel részletesebben szeretném kifejteni azt az igazságot, amely engem megszabadított, de még mielőtt saját megtapasztalásaimról szóló részt befejezném, hadd közöljem néhány megfigyelésemet a megszentelődési mozgalommal kapcsolatban.
Folytatjuk
H. A. Ironside |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Megszentelődés |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-07-02 13:40:30, szombat
|
| |
| |
,,Siess segítségemre, oh Uram, én szabadítóm!" (Zsoltárok könyve 38:23)
A megtört szívű érzi, amit mások nem éreznek. Érzi, hogy a Mindenható nyilai belefúródtak. Érzi, hogy milyen fájó és beteg lett szegény lelke amiatt, hogy Isten pörölyének csapásai sújtottak szívére, hogy összetörjék. Érzi, hogy elhordozhatatlan teher nehezedik lelkére. ,,Bűneim elborítják fejemet; súlyos teherként erőm felett."
Isten súlyos kezét is érzi lelkén. Meg nem tért emberek ezt nem tapasztalják, mivel nem törtek össze. Dávid azt mondja: ,,Az én szívem reszket énbennem", mivel ,,a halál félelmei körülvettek engem", így olvassuk a Zsolt 55-ben. A halál félelmei aggodalmat és fájdalmat szülnek.
Az összetört csontok heves gyötrelmet okoznak. Mégis a lelki gyötrelem a legfájdalmasabb. A testi gyötrelem ehhez képest egészen elviselhető. Amikor ezt a lelki gyötrelmet érzi, az egész ember összeroppan. Csak Isten tud itt segíteni. Dávid azt mondja a Zsolt 116-ban: ,,Körülvettek engem a halál kötelei, és a pokol szorongattatásai támadtak meg engem; nyomorúságba és ínségbe jutottam"
(3.v).
Ebben a nyomorúságban a csüggedt szívű azt gondolja, hogy hallja, amint Isten, az ördög és a lelkiismerete azt mondja, nincs számára segítség Istennél. Jóbról, Dávidról, és Jézusról is azt olvassuk, hogy ezt hitték; ez cseng minden összetört szívű fülében is.
Az összetört szívű büdös sebei bűzétől. Tapasztalja, hogy a bűn undorító. Ismered ezt a saját életedből?
John Bunyan |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Áhítatok |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-07-02 13:37:43, szombat
|
| |
| |
AZ ÉLET BUKTATÓI * PÉLDABESZÉDEK 5-9
KÖZPONTI IGERÉSZ: PÉLDABESZÉDEK 7-8
ÖSSZEFOGLALÁS * Az ötödik fejezettel kezdődően Salamon a bölcsesség alkalmazásával kapcsolatos általános kijelentésektől a jóval sajátságosabb élethelyzetekhez fordul. Bőven vannak ugyanis csapdák és kelepcék, amelyek készek megfogni és elpusztítani az elővigyázatlant: kicsapongás, eladósodás, lustaság, hazudozás, büszkeség. Aki az ilyen bűnöknek enged, egészen bizonyosan nincstelenséget és nyomorúságot szabadít magára. A kísértés - lehet bármennyire csábító - halálos következményeket hozhat magával. Úgyhogy ne engedj hívó szavának! Hallgass inkább a bölcsességre, ugyanis aki így tesz, számtalan áldás mellett ,,kegyelmet nyer az Úrtól" (8,35)!
NAPI ÚTRAVALÓ * Valaki egyszer megjegyezte: ,,Soha sem volt problémám a kísértéssel. Amikor rám tör, egyszerűen csak engedek neki."
Ez is egy módja a kísértés kezelésének - és látni fogod, hogy milyen következményei lettek a 7. fejezetben említett ifjú életében. Amikor a parázna nő csábító igézetébe került, ,,követte őt oktalanul... mint egy... bolond" (7,22). Nem volt nehéz átadni magát a kísértésnek, még ha pillanatnyi élvezetről is volt szó. Tettének azonban fájdalmas következményei lettek: összetört az élete.
Erkölcsi életedben az istenfélő bölcsességet gyakorlod? Vagy játszadozol a buja és házasságtörő gondolatokkal, amelyek egészen biztosan buja és házasságtörő cselekedetekhez vezetnek? A válóperes bíróságok tele vannak jó szándékú párokkal, akik valaha meggyőződéssel mondogatták: ,,Velünk ilyesmi nem történhet meg!" Salamon azt tanácsolja, hogy légy bölcs, mielőtt még túl késő lenne. Veled is megtörténhet mindez, sőt, valószínűleg meg is fog történni, ha elveted Isten parancsolatait.
Most pedig beszélgess el egy kicsit - mint ,,apa a gyermekével" - Mennyei Atyáddal a másik nemmel való kapcsolatodról. Vizsgáld meg a gondolataidat és a cselekedeteidet. Szükséged van bűnvallásra és megtisztulásra (1János 1,9)?
BETEKINTÉS * KIRÁLY ÉLETET ÉLNI - Salamon, a több mint 3000 példabeszéd szerzője (melyből mintegy 900-at tartalmaz A példabeszédek könyve; 1Királyok 5,12), napjainak leggazdagabb és legnagyobb befolyással bíró uralkodója volt. Itt a 8. fejezetben mégis arról beszél, hogy a kulcs a boldogsághoz nem a gazdagságban, hatalomban, vagy egyéb ,,királyi" javakban rejlik, hanem a bölcsességben - Isten ismeretében és igéjének való engedelmességben. Gondolj csak bele: a királyi boldogság karnyújtásnyira van tőled!
A kísértés még nem bűn, de a kísértéssel való játszadozás már ajtónyitás a bűnnek.
Bruce H. Wilkinson |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Áhítatok |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-07-02 13:35:52, szombat
|
| |
| |
Ő Maga
Egykor az áldást kerestem,
- most csak Őt magát!
Egykor érzésekre vártam,
- most csak Igédre vágyom!
Egykor ajándékaidat kerestem,
- most az Ajándékozót!
Egykor a megszentelődést kerestem,
- most csak az Urat!
Mostantól fogva mindörökké
Te vagy nekem a legdrágább,
azok helyett, amit adtál!
- A. B. Simpson - |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Versek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/3 oldal
|
Bejegyzések száma: 29
|
|
|
|
2016. Július
| | |
|
|
| ma: |
6 db bejegyzés |
| e hónap: |
1025 db bejegyzés |
| e év: |
3839 db bejegyzés |
| Összes: |
35916 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 1834
- e Hét: 10546
- e Hónap: 22421
- e Év: 210223
|
|
|
Offline
